Magyar Hirlap, 1932. május (42. évfolyam, 96-119. szám)

1932-05-01 / 96. szám

4 1932 május T. ■i»i TgiM«a»'a«rwi,»i"f«T»iiiii mert elvesztek? No, úgy-e? A fő az, hogy a költő és a kiadó meg legyenek elé­gedve. Azzal beküldte a kefelevonatot a nyomdába, de a küszöbről visszaköhögte a szedőgyereket. Elvette tőle a levonatot és — alákanyarította a nevemet. — Nézze — kacsintott rám —, viselje férje a felelősséget maga. S mikor látta, hogy elzöldülök, vi­­gasztalóan tette hozzá: — Így majd forgalomba kerül a neve is, megindul a népszerűsödés út­ján. Másnap megjelent a tárca, alatta a nevem. Napilapban életemben először. De nem lett belőle semmi baj se. A szerkesztőm részben jól sejtett. Szeged titkos irodalmi köreiben egyszerre nép­szerű lettem. Attól fogva a névtelen köl­tők és költőnők mind belém vetették re­ményük horgonyát s nem a szerkesztő­ségnek küldték a verseiket, hanem nekem. De a másik irányban nem vált be Szerkesztőm sejtése. A pesti költő a kö­vetkező vasárnap városunkba érkezett s az a szerencse ért, hogy a szerkesztő úr bemutatott neki. Hűvösen megszorította a kezemet.­­— Köszönöm, kedves kolléga, hogy Szíves volt rólam említést tenni. Nagy tanulmányt irtam­ róla s­ ő azt csak említésnek vette! S ezt is megbán­tott arccal mondta! Én mindjárt tisztá­iban is voltam vele, miért. Pesti ember, jóízlésű, mértéktudó még önmagával szemben is, bizonyosan az tetszett neki, hogy Horatius mellé emeltem a csilla­gokba. Lopva ránéztem a szerkesztő úrra, hogy ugyan észrevette-e, hol a hiba? Csakugyan neki is feltűnt a költő b­­­etegsége. Meg is kérdezte tőle: — No, mi az, neked tán nem tetszett­­a kritika? — Hogyne, hogyne — mosolygott fa­nyarul a költő. — Egy mindenesetre tet­szett benne. Az, hogy ez a fiatal kortárs volt az egyetlen kritikusom, aki nem túl­zott. — Látja — tette a vállamra a kezét Békefi, mikor a költő elköszönt tőle (ne­kem csak az ujja hegyét biccentette meg) !—, az ilyenektől kellene magának egy kis élelmességet tanulni. ♦ Egyszer aztán, az már a második esz­tendőben volt, megpróbáltam az élelmes­séget én is. Holtszéren volt, kánikula, a békasó is verejtéket izzadt, jobb volt a Kassban hűvösölni, mint riport után mászkálni hiába. Pihent ésszel sokkal különb szen­zációkat találtunk ki, mint amilyeneket az élet produkált. Soha olyan érdekesek nem voltak a szegedi lapok, mint azon a nyáron, mikor telefüllentettük őket, lapközi megállapodás szerint. Mert hogy nagyobb legyen a hitel, minden lapban benne volt ugyanaz a mese, persze más színezéssel. Fekete mellett megvitatódtak az ötletek, aztán kiki elballagott a maga szerkesztőségébe és ott munkába vette a közös témát a maga tehetsége szerint. Mi, közigazgatási riporterek azonban nem voltunk részesei ezeknek az össze­esküvéseknek, mert minket ellátott anyaggal a szakmánk Az aktagyártás kibír jégesőt, kánikulát. Azonban mikor a higany már majd kiforrt a hőmérőből, a közigazgatás is kezdett alélni. Hét vé­gére egészen beadta a kulcsot. Szombat este a vasárnapi lapra nem volt egy sor kéziratom se. Már pedig kiégett volna a szemem, ha üres kézzel mentem volna a szerkesztőségbe. Ez egyszer muszáj volt költeni nekem is, Őrült mesét találtam ki valami őrültről, aki felsővároson ház­ról házra jár és azt mondja, hogy ő a patagon király, aki legyet akart ütni a koronájával s kigurult a kezéből, most azt keresi Szegeden. A kollégák nagyon lehorgadt orral fo­gadtak a szerkesztőségben. — Vigyázz, fúriában van az öreg — intettek a szerkesztő úr ajtaja felé. Éppen kivágódott az ajtaja, mikor a kilincs felé nyúltam. Okádta a tüzet szeme-szája s lobogott a haja, mint Ho­­merosban Zeus ambróziás fürtéi. — Végre az egyetlen emberem, akiben megbízhatok! — kapta ki a kezemből a kéziratot. — De a többiek vegyék tudo­másul, hogy nem tűröm tovább ezt a svihákságot. Nem lehet napról napra ki­talált szenzációkkal bolondítani a közön­séget. Tessék riportra menni, nem a kávéházban lopni a napot. Ez nem be­csületes újságírás, amit most Szegeden művelnek, ennek a züllöttségnek véget kell vetni, én nem szégyenlem magam halálra önök miatt! Becsapta az ajtót, hogy csak úgy ren­gett bele az üvegfészer és nem is győz­tük kivárni. Egyenként lopakodtunk el a szerkesztőségből, én utolsónak és a leg­­feldúltabb lélekkel. Hogy éppen akkor csalom meg, aktikor csak bennem bí­zik! Annyi bátorságom nem volt, hogy bemenjek hozzá töredelmes vallomás­sal, hanem úgy kullogtam haza, mint az elkárhozott. Egész éjszaka nem aludtam. Hányta a hab a lelkem, mit kívánjak. Azt-e, hogy vegye észre a csalást és vágja az asztal alá a kéziratot, vagy azt, hogy ne érezze meg a kotyvalékom ha­mis ízét és csak nyomtatásban jöjjön rá a szélhámosságra, mikor már nem lehet róla tenni? A vasárnapom a purgatórium tüzében telt el: a patagon király kéthasábos cím­mel vonult be lapunk hasábjaira. Hétfőn vacogó foggal mentem föl a szerkesztő­ségbe. A szerkesztő úr dudolászgatva jött-ment az asztalok közt s minden fiú elé odatett egy trabukó-szivart. — Maga elkésett — nyújtott kezet —, magának csak egy törött szivar maradt. — Nem tesz semmit, mingyárt befol­tozom cigarettapapírral — köszöngettem boldogan —, én úgy szeretem a foltozott szivart, hogy az­ egészségeset is meg szoktam repeszteni, csak azért, hogy meg lehessen ragasztani. Kevés olyan öröme volt az életemnek, mint az, hogy a patagon király eltűnt a látóhatárról. Dehogy tűnt el, dehogy! A keddi szám­ban megint megjelent, de most már háromhasábos címmel. Ezzel: A patagon király most már alsóvároson is meg­jelent. Maga a szerkesztő úr írta. Annyira megtetszett neki a patagon király, hogy tovább mesélte, amit én kezdtem el fül­lenteni. mm ERDÉLYI LEVÉL Kodály Zoltánnak Tudom, nem formája az ilyen nyilváno­san küldött üzenet a telt szív kicsordulásá­­­nak. Bukófélben levő biztosítótársaságoknak szokták nyilvánosan megköszönni — a tár­saság költségére — a hálás felek, hogy az el­hunyt hozzátartozó életbiztosítását pontosan likvidálták. Ezúttal pedig a cég firmája, ha lehet, még kiteljesedettebb fényességgel ra­gyog, a hasonlatosság tehát csak annyiban helytálló, hogy itt a haldokló hozzátartozója mond nyilvános köszönetet a nagy doktor­nak, aki ország-világgá meri hirdetni, hogy nem halhat meg a nép, melynek élnek a da­lai. A székely nép mélységes megindultsággal köszöni Kodály Zoltánnak a Székely fonó-t. Elevenei és halottai járulnak e sorok­ rend­jeiben az Andrássy úti otthon küszöbe elé. Csontos, munkába kérgesedett kezek szoríta­nak egyet, keményet, a Székely fonó kóla­­fejeit papírra vető kézen és annyit monda­nak a kézszorítás mellé kurtán: Isten fizesse. Mintha testi szemeimmel látnám, hogy lép­ked a sor élén rövid lábaival a tatárképű Seprődi János tanár úr, aki pedig világéleté­ben nagy kritikus volt s amely kákán csak egy csomót is fel lehetett fedezni, ő felfe­dezte. De nem azért, mert tanár volt és pe­dáns volt, hanem , mert fanatikus volt. Fa­natikusa mindennek, ami muzsika s még in­kább annak, ami székely muzsika. Mellette a jó két fejjel magasabb, hófehérfejűi Bene­dek Elek halad, aki bizonyára nem tud ho­va lenni a gyönyörűségtől, hogy Görög Ilo­nát énekelni hallotta. Biztosan magyarázza odamenetében Seprődi tanár úrnak, hogy ilyen csodálatos költői alkotás nincs több a világirodalomban, hogy ilyet igazán csak a játékos székely ész tudott kitalálni .... lát­tak-e halottat, kinek a két lába felszökőleg álljon, kinek a két karja ölelőleg álljon s ha én megcsókolom, mindjárt megcsókoljon.. És mennek az elevenek. Talán nem is tud­ják, de mennek. Egy elfeledett, világ sarkába szorított, soha képességeihez és jóravaló igyekezetéhez mérten számba nem vett nép apraja-nagyja ott tolong, mert az a termé­szete, hogy egy jószóért, egy észrevevő szem­­villanásért holtig hálás legyen. Hűséges, mint a százszor oldalbarúgott, kivert ku­tya, aki százegyediknek is visszakívánkozik nagy farkcsóválással oda, ahol életében egy barátságos simogatást kapott. Tudom, hogy Kodály Zoltánnak a hála ilyetén formája nem kell. Helyesebben: neki a hálának nem ez a formája kell. ő ott látná a maga élete művét megjutalmazottnak, hogy dalaival öntudatot és önbizalmat tudott ön­teni az öntudata vesztett haldoklóba is. Ezért nem tartom idevalónak, hogy tovább áradoz­zak, hálálkodjak üres szavakkal. Elmondom neki inkább, milyen hatalmas hullámgyű­rűkben terjed már mifelénk a hatása a Ko­dály és a Kodályok munkásságának. Itt pedig nem kis dologról beszélek, mert még a nótá­nak is nehezen sikerül, hogy próféta — sőt ha kell, megváltó — legyen a saját hazájá­ban. Itt nem is olyan régen, nincs két eszten­deje még, azt hirdette széltében egy kisvá­rosi, félművelt, „hangosan székely“ mu­zsikus, hogy „ne hallgassatok székelyek azokra, akik vénasszonyok meg hídvégi koldusok szájáról a dalnyomot szedték összze csak és azt hirdetik székely muzsi­kának“. ő bezzeg a dalvilágot gyűjtötte, ami kávéházi népdalokból szivárgott le a székely falvak közé. Vannak ám ennél vigasztalóbb jelenségek is. Kolozsváron a legjobban látogatott esté­lyek már azok voltak ebben az esztendőben, ahol székelyek mutattak be székely nótát, meg székely táncot. A Bukarestből iderándult román zongoraművésznő úgy érezte, hogy Erdély számára lehetetlen műsort összeállí­tani, amelyben helyet ne kapjon a „Maros széki táncok“, aminthogy idevaló pianisták sem állanak ki már egy-két Kodály, vagy Bartók-szám nélkül. A minap egyik leány­­gimnázium háziünnepélyén voltam. A mű­sornak több mint a fele székely viseletbe öl­tözött kislányok székely dalaiból és táncai­ból tevődött, ki. És ez az iskola nem az egye­düli már ezzel a kísérletével. Kézdivásár­helytől és Csíkszeredától Nagyváradig és Temesvárig mindenütt rendeznek speciáli­san.székely estélyeket, amelyeken jól-rosszul, IVÓKÚRA bármely gyógyvízből IDESKUTY-nál május 2-ától naponta reggel */17 órától II.. Erzsébet tér S. (Miatyánk u. sarok) de él a törhetetlen igyekezet: megtanítani az elferdült városi ízlést az igazi magyar dalra, mely onnan nő ki egyenesen a termő hu­muszból, virágházi keresztezés nélkül. A szé­­kelység rátalált a muzsikájában önmagára és az erdélyi magyarság rátalált ebben a mu­zsikában, ezen a muzsikán keresztül a szé­­kelységre, amelytől lélekben messzebb élt valaha, mint Bécstől, Párizstól vagy Ameri­kától. Gyermekkórusok alakulnak, ahol az iskolai énektanítás megfelelő kezekben van s a felnőtt kórusok legviharosabb sikereiket ma már nem az untigcsépelt négyszólamú német ócskaságokkal, vagy epigonok erőtlen Erkel-utánzataival, hanem székely dalokkal aratják. A főiskolások lapja, az Erdélyi Fia­talok, május elején egyenesen székely cse­lédlányok és szolgalegények számára rende­zett estélyen ad énekben, táncban, versek­ben, kórusokban csupa székely népi termé­ket, hogy a falujából városba távolodott fia­talság megérezze, milyen különös megbecsü­lésnek tartja a városi ifjúság magára nézve, hogy a székely falu dalait énekelheti. Még nincs megtörve minden jég itt se, még nincs áttörve a kulturálatlanság és a­­„túlkulturáltság“ frontja itt se. Még sok a rövidlátó és majdnem annyi a procc közöt­­tünk. Még sok a féltékenykedés, az irigység, a mások dicsőségét és eredményeit elhomá­lyosítani igyekvő önadminisztrálás­­ tömjén­füstje. De azért sokat haladt a­­ világ és fel nem tartóztatható a nép érdekeinek és érté­keinek előnyomulása a városi közöny és fö­lényeskedő lebecsülés fellegvárai ellen. Mert az ellenség már a fellegvárakba szorult és ott már csak ideig-óráig tarthatja magát. • h ■ -■ * Sokan vannak már a hálásak, akik még nem is tudják, mit köszönhetnek­ Kodály Zoltánnak. S vagyunk néhányan, akik már tudunk, látunk és hiszünk. A sok öntudatla­nok nevében a kevés tudatosak közül egy hadd hajtsa meg a zászlót a Székely fonó szerzője előtt. Szentimrei Jenő Utóirat. Úgy hallom, az erdélyi népművé­szeti vándorkiállítás megint föl­készül a bu­dapesti Nemzetközi Vásárra. Azt is hallom, hogy a névtelen kiállítók sora megszaporo­dott eggyel, akinek a nevét a csíksomlyói székely múzeum kiállításáról jegyeztem meg. Csikkozmási fúró-faragó ember, Kristó Já­nosnak hívják. Az csinál csak ügyibevaló székeket keményfából. Egyszer az első em­berpár történetét, másszor Mátyás királyt szokta kifaragni a szék hátén, már ami ép­pen az eszébe jut. S valami pompás ülés esik az ilyen széken, különösen, ha párnát is tesz rá az ember. Anélkül a keményfa egy kicsit biza kemény. Ha most is úgy sikerültek, mint annak idején a Somlyói vásárra, ajánla­nék belőlük egyet Kodály professzor úrnak. Abban ülve lehet még csak igazán jóféle szé­kely muzsikát komponálni. ­ SZENZÁCIÓS OLCSÓ VÁSÁRI Minden cikket feltűnően olcsó árban árusítok, úgy mint az általam előbb rendezett vásáro­­kon. Jöjjön el Ön is, vagy tegyen egy próbarendelést postán. Az olcsó árakból néhány példa Crep8 de Chine minden sír­ . 3­88 I Barett férfi éa női ruhára..... 1.45 I MOSOTBu­m­ biztos mosó........ —. 68 Virágos műselyem fehérneműre 1­ 19 Panama minden szín----- ... 1.28 ] Silón fehérneműre —■ 62 lílaselyem ruhára ...........—.95 FrOK­K­SZÍUBl 150 széles.. .... 6.95 Lipada széles fa .. ______... 1.78 Stanszun fehérneműre —.781 Tweedszövet ruhára ........................ 1.45­­ I008H BIHI­PSPlfm­ virágos .... 7.90 FRIEDMANN FARKAS* un., Király ucca 11. Vasárnap Szépítő és ránctalanító kúrák PAIZS KATÓ KOZMETIKAI INTÉZETÉBEN FERENCIEK TERE 3., FÉLEMELET ► Olcsó és előnyös bérletrendszer. ► Kozmetikai kérdésekben a leg­nagyobb készséggel ad díjtalan felvilágosítást. A t­anítványok lelkiismeretes kiképzése.

Next