Magyar Hirlap, 1933. március (43. évfolyam, 49-73. szám)
1933-03-12 / 59. szám
i Vasárnap Fényes Samu, a „Kuruc Feja Dávid“ dráma költője Bécsben magyar nyelvű folyiratot ad ki s ebben a kiadó fiától, doktor Fényes György bécsi orvostól érdekes tanulmány jelent meg legutóbb, Arany halála félszázados évfordulója kapcsán, Arany Jánosról. A tanulmány, szeretem hinni, mihamarább könyv vagy füzet formájában is kikerül, hogy olvashassák otthon is, hol, a mai fajvédő s kultúrfölényes időkhöz képest, mindent összevéve elég egykedvűen s nagyrészt tessék-lássékos méltatásokkal s gépies lelkendezéssel mentek el a magyarság leghatalmasabb művészének, egyik legnagyobb s legtisztább dicsőségének s emellett talán, legrejtelmesebb egyéniségének emléke mellett. A Fényes doktor tanulmányából itt s éppen csak érintve csupán annyit, hogy ő mint orvos veszi szemügyre az Arany-esetet, ahogy egy emberöltő előtt a német Moebius a Goethe esetét vette s ugyanígy, sőt Goethével rokon periodikus egyéniséget lát Arany Jánosban, kinek leletében s munkásságában négyszer megismétlődött a pubertás, évtizedes depresszió után néhány éves túlömlő produktivitással. Amely periodikus egyéniségek, ahogy Kretschmer a génjét osztályozza s mindegyik osztálynak megfelelő testi alkatát is megállapítja, az Arany, mint a Goethe esetében a cyklothomok osztályából valók.... Nem idézem itt, mondom, a részleteket, azt sem kutatom e percben, hogy a Kretschmer megfigyelései szentírások, osztályozásai beválóak, a kivételek nem rontják-e le szabályait — s hogy, a periodicitáson kívül, miben igazán hasonlítanak, a Goethe S az Arany művészi módjában is van-e, hogy úgy mondjam, törvényszerű hasonlatosság? (A „Gott und die Bajadere“ csakugyan lehetne Aranytól, de az „Iphigenie“ már alig — viszont a „Buda Halálá“-t Goethe nem tudta volna ily keményen megkomponálni... csakis kompozícióról, megcsinálás tökéletességéről, szóválogatásnak kísérteties tudatosságáról szólván, nem pedig arról, hogy egy szóba foglaljam: faustikum-TD], melynél fogva Gothével csak a Piátokat s a Lionardókat lehet egy napon említeni). Fényes doktor maga megmondja, hogy az Arany költői természete periodicitását már Riedl Frigyes észrevette — de ez magyarázatával megállótt olyan külsőségeknél, mik nem sokat magyaráznak. Nem csoda hisz Arany Jánosról most is majd hogy semmit sem tudunk, Riedl pedig az ő Arany-tanulmányát 1887-ben adta ki, tehát öt évvel Arany halála után, mikor a tekintetek, miket a költő kényessége maga iránt parancsolt, még csökkenetlen tovább hatottak s az Akadémiából indult Arany-kultusz erejével hitágazatosrá kezdtek merevedni. Fényes György doktor maga képtelen megadni, hogy a cyklothym Goethével szemben, ki vallomásom költő volt s verseivel s minden munkáival, ahogy a kávéházi analitikusok mondják, lereagálta érzéseit s indulatait. Aranyban schizothym vonások is vannak: zárkózottság, beteges érzékenység s szemérmesség, mi miatt költészetében is rejtegeti igazi érzéseit. Ily módon Arany Jánost magából az ő személyéből úgy mint költészetéből indult összeesküvés vette, sőt veszi ma is körül a végből, hogy majd semmi belsőhöz, tehát magyarázatoshoz ne lehessen felőle hozzájutni. Hagyatékának őrzője, gondozója s kiadója saját édes fia, Arany László volt; maga is büszke s befelé fordult természet, de meg természetes kegyelettel, gyengédséggel, kímélettel és sírontúli engedelmességgel is tele a testi-lelki nyavalyákban vergődött apa iránt. A hagyaték s a kegyelet tovább szállt Arany László özvegyére s ennek második urára, Voinovich Gézára, kinek Arany-életrajza amilv páratlan becses adatokban s amily méltó Arany-, és Gyulai-utód ítéleteiben s boncolásaiban, annyira nem, még mindig,az a leplezés, ami nélkül egy nagy művészethez nem találni meg a kulcsot (innen, mivel Shakespeare-ről semmit nem tudunk, a tanácstalanság költészetével szemben) s amire, ötven évvel a művész halála után, az embereknek annál inkább joguk van, minél inkább akkor látjuk igazán nagynak a nagy embert, ha minden fogyatkozásával, akár bűnével eleven s megérthető embernek látjuk. Wagner halálának is most múlt ötven esztendeje, s ez ötven év alatt minden napja, minden érzése s minden története köztudomású lett — igaz, hogy ő nemcsak, hogy nem volt szemérmetes és rejtőzködő természet, hanem valósággal exhibicionista volt. Nem is csupa szép és finom dolog, mit így megtudtunk róla, sőt az utód akárhányszor meghökken, ennyi kicsinyes komiszsággal találkozván. De mennyivel közelebb áll így hozzánk, mint a közhelyes filiszter-klisé, mely a legnagyobb zenészről, Johann Sebastan Bachról megmaradt! S a Wagner művészetének a Wagner emberi mivoltából való megmagyarázhatása, s hogy mint ember szakadatlan foglalkoztat bennünket, mily sokat tesz ahhoz, hogy most, mikor egy ivadék előtt még fölkapott művészetének ma nagyon is divatja múlt, a divattal szemben igazságosak maradjunk igaz értéke iránti Beethovenről tudjuk minden morcosságait s meghasonlottságát, Michel Angeloról még perverzióit is — s nem annál hevesebben ráznak-e meg mindig újra s minduntalan? Dóczy Jenő, az ő Aranynovelláiban, már nagyon közel járt ahhoz, hogy az Arany művészetének megérthetése számára Arany Jánost, az embert közel ütesse megvelünk. De neki sem állt ehhez rendelkezésére egyéb, mint az Arany János megjelent művei s némi, válogatottan kiadott, levelezése. Úgy érzem, hogy Voinovich Gézának volna tisztje is, hivatása is, hogy most már, fél századdal az után, hogy Arany János megszűnt ő lenni s a magáé lenni, átadjon, elkérjen, összeszerezzen s kiadjon a nyilvánosság számára mindent, mi Arany Jánosról s Arany Jánosról adat, emlék és okmány még megvan, még megszerezhető, még el nem kallódott ... Nem tudom, mint áll az Akadémia a részéül jutott Vigyázó-vagyonnal, de ami költő pénze egyáltalán van: mire való inkább, mint ilyen kiadványok pénzelésére? Látom az újsághírvelésekből, hogy egyik nagy kiadó-intézetünk Arany János emlékkiadást adott ki a félszázados ünnepre — de csakis az Arany eredeti verses munkáiból. Tehát nincsenek benne Shakespeare-fordításai, miket pedig annak idején a Kisfaludy Társaság, nincsenek Arisztofánész-fordításai és prózai dolgozatai, miket pedig az Akadémia adott volt ki, nincsenek levelei, még amelyek már meg is jelentek nyomtatásban s még kevésbé azok a levelei, melyeknek senki nem jár utána, hogy összegyűjtse. S Arany János szerkesztő is volt — két irodalmi folyóiratnak is, a „Szépirodalmi Figyelődnek s a „Koszorúdnak gondos, lelkiismeretes és fölötte avatott vezetője. Ezeknek minden számát apróra kellene venni, nincs-e bennük jegyzet, üzenet vagy apróbb bírálat a szerkesztő tollából, melyre végre sem volna nehéz ráismerni s melyek mind egy-egy önkéntelen vallomás és okmány volnának esztétikai felfogásáról s gondolkodásáról . . . s ezzel arra is rávilágítóak, hogy őt magát mi hajtotta művei megformálásában. A nyersanyag sincs vagy alig van még együtt s a közönség előtt, amiből Arany János igaz képét meg lehessen formálni — hol járunk hát még attól, hogy a kép megformáltassék? Nem sok irodalom van, melynek oly nagy költői volnának, mint a magyarnak s e költők közt annyi becses és tündöklő s érdekes egyéniség — s ahol ehhez képest az irodalomtörténet anynyira csak legkezdetén vagy még azon is innen rekedt volna meg annak, amire való. A magyar irodalom fokra és gazdagságra olyan, mint, mondjuk a francia költészet — a magyar irodalomtörténet ehhez képest annál az olajnyomatnál maradt, melyen Petőfi Sándor szíve vérébe mártott mutató újjal írja a földre, hogy: „Hazám!“ Arany Jánosnak írói arcképei például Gyöngyössi Istvánról s Gvadányi Józsefről ugyan volnának olyan mednillonok, aminőkön egy-egy emberre rá lehet ismerni, hogy költő, s a Gyulai Vörösmartyja ugyan volna az az essay, aminőből egy költőről meg lehet tudni, hogy mifajta ember. De ezzel aztán vége is ... a Riedl Frigyes fentebb említett ifjúkori Arany János-tanulmánya éleseszű, színes és formás Taine-utánzat, de csak Riedlről ad — igen vonzó — képet, Aranyról nem. Szegény drága Színi Gyulánk megpróbált Jókairól egy Jókai-regényt írni — de hogy* lett volna hozzá elég* Jókai? Ahogy maga Jókai az „Eppjir si muove ban Katona Józsefet s Kisfaludy Károlyt Jókai-hősökké teszi, az ugyanaz a bűbájos Ezeregyéjszaka, volnt Jókainak minden regénye, ám csak meseszaga van, emberszaga nincs. Petőfi az egyetlen, kiről eleven s emberi képünk lehet a Hatvany különben is vibráló és gazdag tanulmányából, mit a „Feleségek feleségé“-ről írt. De ez is, a téma parancsánál fogva, csak töredék kép — az egész Petőfi még vár megírójára. Petőfi, és Arany, és Csokonay, és Katona ... és általában majd mindenki, ki ennek a kicsiny nemzetnek nagy embere volt. .. mert hol egy Deák-életrajz, feldolgozni a hézagtalan anyagot, melynek összegyűjtésével a Deák Beszédeinek kiadója, Kónyi _Manó, megörökítette nevét? Mit tudni Eötvös Józsefről? Mi képet ad Lederer életrajza idősb Andrássy Gyuláról? S nem nemzeti szégyen-e, hogy Kossuth Lajosról még mindig ott tartunk, amiket róla Kossuth Ferenc írt? A Hegedűs Lóránt Széchenyi-könyvét még nem olvastam, de dícséretét már láttam nyomtatásban, szidni már hallottam szóban, mindenesetre valami más lehet és akar lenni, mint azok az iskolai dolgozatok, miket nyugdíjazott miniszterek írnak az államférfiakról s nyugdíjazott könyvtárnokok írnak a költőkről. Senkinek nem lehetne ellene kifogása, ha, akiket Isten még sokáig éltessen, Berzeviczy Albert Wlassics Gyuláról írna életrajzot, Wlassics Gyula pedig Berzeviczy Albertről. De ha Széchenyi István tudta volna, hogy a Franklin-Társulat Remekírógyűjteményébe az ő művei elé Berzeviczy Albert írja majd a bevezetést s Deák Ferenc, hogy az övéi elé Wlassics Gyula, nyilván lemondtak volna az utókor megemlékezéséről. Nem mondom, hogy nem jó jel, hogy nem józanság s eredetiség jele, hogy minálunk nem tengenek túl, mint a németeknél, a könyvekről írt könyvek. De az íróknak és, ha már velük emlilettem őket, az államférfiaknak jelentőségét nemcsak műveik teszik, hanem egyéniségük gazdagsága, mely elvesz az utód számára, és továbbhatásuk, mely elapad, ha nincs, aki megőrizze, felismerje és megmutassa. Aranyból indultam ki e sorokban s Gyulait említettem hozzá: meg tudok mutatni egy nagy veszteséget, mi a miatt ért bennünket, mert nincs és nem volt igazi irodalomtörténetünk, mely kincseinket nyilvántartsa. Így történt ugyanis, hogy senki észrevevője s méltatója nem akadt az Arany s a Gyulai prózájának s ezzel együtt annak a valóságnak, hogy a múlt század hatvanas éveiben már volt magyar próza, folyamatos és művészi, legalább magjában s tovább fejleszthetően újságok, színdarabok, regények és essav-ik számára. Ehelyett két írói nemzedék, a Rákosi Jenőékés a mienk, azzal vesződött, hogy az Arany János versének nyelvét próbálja átváltani prózára — s ez sokkal egyoldalúbbá, egyhárúbbá, vidékiesebbé tette prózánkat, amelyen ma is írunk, mint volt, minden zamatosságában, az Aranyé és Gyulaié s mint volna a mostani, ha az övékből folytatódott volna tovább. Mert a próza nyelve velejében más, mint a versé, s mikor mi versnyelvet igyekeztünk prózára átváltani, a prózát egy Will Iki !• SZISSZEMETEK IQ*ja I&MOTUS Arany János körül HIPLAP_____ 1935 március TS.5 Tiszteletteljesen értesítjük nagyrabecsült vevőinket, hogy a tavaszi francia divatselyemű angol—francia gyapjúszövet- különlegességeink megérkeztek, Illésből most is Párizst követjük. Minőségemé változatlanul a legkiválóbbak Átülné a legmérsékeltebben felülmúlhatatlanok, Szűcs és Mátéus I IV., Petőfi Sándor ucca 18. A \ 'm sT' W l~ koP°9*a* ai*alán és ajánlkozik Jlpl Önnél. Eljöttek, hogy régi rádiólót-ifjúvá varázsolják - uj Pl H li 111 életre keltsék, ők az uj 1______N UJJ TUNGSRAM VARÁZSCSÖVEK AS 4125 AS 4120 AR 4120 APP 495 Symphonie váltó Symphonie árnyé* Symphonic Symphonic kellős zó erősítésű cső kolbácsú cső cső vezérlésű cső Ma«r't»kr«uK.ktM»1k* H»*t k»k»«»,l«.f.k»,uk# 0*t»kt*,.taik«rta *-*■—*-T