Magyar Hirlap, 1936. február (46. évfolyam, 26-50. szám)
1936-02-16 / 39. szám
28 1936 február 16. hírlap hogy körülnézhessenek, megismerhessék a magyar kultúrát, önálló fogalmat alkothassanak a magyar népről s hogy hazatérve komolyabb formában beszámolhassanak látogatásukról olvasóiknak és ismerőseiknek. E francia küldöttségnek egyik legtekintélyesebb tagja volt a nálunk is költészete révén eléggé ismert költő, Francois Coppée. Már magyarországi útja előtt találkozott Coppée néhány magyarral, akik felhívták figyelmét Magyarországra és különösen Petőfi költészetére. Jóval magyarországi útja előtt írt már egy magyar tárgyú elbeszélő költeményt, amely egy alföldi gazdag földesúr mulatósával kapcsolatban a magyar jellem néhány vonását, a büszkeséget, a hatalomban való gyönyörködést, a megalázkodni nem tudást mutatja be. Szívesen jött tehát Budapestre, minek bizonysága az a levél, melyben megköszönte a magyar írók és Művészek Társaságának meghívását s amelyben ezt olvassuk: „Igen, elmegyek önökhöz megszorítani rokonszenvesen felém nyújtott kezüket s út, ruhám zsebében elviszem legkedvesebb könyvemet az önök drága Petőfijének műveit, ki elég nagy költő ahhoz, hogy még a fordítások szemüvegén át is szerettessék és csodáltassék." A magyarok iránti rokonfszenvét megnövelte magyarországi időzése, melynek legkiemelkedőbb mozzanata az volt, midőn a francia küldöttség nevében a budapesti Petőfi-szobrot megkoszorúzta és elszavalta Petőfihez intézett versét, melyet budapesti tartózkodása alatt írt. A „Jó palócok“ Párizsban Néhány év múlva magyarországi kirándulása után egy előkelő francia folyóiratban kilenc Petőfi-költemény verses fordításán közölte, melyek azután egyik költeménykötetében is megjelentek, ő írta az előszót Mikszáth Kálmán Jó palócok c. művének francia fordításához. Ebben az előszóban lelkes hangon emlékezik meg magyaroszág útjáról; csak azt sajnálja, hogy csupán az ünnepi díszbe öltözött és nem az igazi, hétköznapi Magyarországot látta, el van azonban határozva, hogy még egyszer eljön hozzánk meglátogatni magyar barátait és az Alföldet. Meleg barátság fűzte egy nagytehetségű korán elhúnyt magyar íróhoz, Justh Zsigmondhoz, akinek halálakor kegyeletes megemlékezést írt róla s akiben azt szerette, hogy általános és kozmopolita műveltsége mellett testestül-lelkestül magyar volt s az is akart lenni. Ugyancsak Coppée írta az előszót egy másik magyarbarát francia írónak, Melichor de Polignacnak művéhez, amely magyar költők válogatott műveinek Justhi biztatására készült francia fordítását tartalmazta. Rokonszenves és széleskörű visszhangot keltett Franciaországban 1908-ban a pécsi francia emlék felállítása és annak felavató ünnepélye. Ezt az emléket, mely a város felett a Mecsek déli lejtőjén emelkedik, a Pécsett elhalt francia katonák emlékezetére állította Zsolnay Miklós, a pécsi világhírű porcellán- és majolikagyár tulajdonosa. 1809-ben és 1810-ben ugyanis a napóleoni háborúk alatt Baranya megyébe is kerültek beteg és sebesült francia katonák, kik közül mintegy IIO-an Pécsett haltak meg és a Mecsek-hegységben lettek eltemetve. A felavató ünnepélyen a francia kormány több megbízottjával képviseltette magát. Résztvettek rajta a Magyarországon élő franciák és több francia újságíró is, akik Párizsból külön ez alkalomra utaztak Magyarországra. Az ünnepségre a magyar kormány és a parlament is kiküldötte a maga képviselőit, úgy, hogy annak hivatalos és országos jellege nyilvánvaló volt. A felavatáson és az utána követő banketten magyar és francia szónokok lelkes beszédekben hangoztatták a magyar-francia barátságot és a pécsi eseményekről a francia újságok és képeslapok is részletesen beszámoltak, melegen méltatva a magyar nemzet lovagiasságát, amely a vitézséget még ellenségeiben is meg tudja becsülni. Csupán egy bécsi újság, a Neue Freue Presse zavarta meg a francia-magyar barátkozás harmóniáját, amennyiben heves támadást intézett a szoborbizottság tagjai ellen. Azzal vádolta őket, hogy tapintatlanul járak el, midőn az osztrák-magyar monarchia elleni háborúban elesett, tehát ellenséges francia katonák emlékét ünnepelték. Az ügyből majdnem diplomáciai bonyodalom lett, míg azután a francia külügyminisztérium egy félhivatalos nyilatkozattal el nem intézte, melyben a magyaroknak, franciáknak és osztrákoknak egyaránt igazságot szolgáltatott. Ufc111 1— i* —> —■r’r,'«, — 00 ... .. 0 .v ,B W Leffiner Mária JLM elbeszélése Gyermekkorom két lakattal lezárt, zsúfo- tásig megtömött emlékládájának kulcsát magamnál hordom állandóan, valahol a szívem táján, hogy bármelyik percben kinyithassam és kutathassak benne. Drágább nekem ez a láda sok ékszeresdoboznál és egyforma örömmel menekülök hozzá jó és rosszkedvben, életörömben és melankóliában, kiegyensúlyozott nyugalomban, vagy fejfájdító kétségek között egyaránt. Ez a láda nekem csak jót tud adni, egyetlen zugában sem húzódik meg olyasmi, ami fájó emlékeket mozdítana meg bennem. Ragyogóan szép gyermekkorom minden képe, minden mozzanata, ezer apró, nekem nagyon fontos eseménye hiánytalanul el van itt raktározva, soha nem fakuló drágakövekként, amelyek sötét bársonytokba zárkózva pihennek, de vakítóan ragyognak fel, amint fény vetődik rájuk. Barátságban megférnek benne egymás mellett sültalmaszagú, havas téli délutánok, meleg kályha előtt a jegesmedvén, a táncoló tűztörpét figyelve, soktornyú, lobogós homokvárak a balatoni strandon, lágyan hullámzó jégkeringők, amelyek hallatára még ma is körözésre mozdul a lábam, kacagással teli, órákig tartó lubickolások játékos hullá-mok közt és féktelen száguldások virágos mezőkön, dombra fel, dombról le, végkimerülésig, illetve soha ki nem merülésig. A színek nem fakultak semmit, ha kinyitom a ládát néha elszédít egy kissé a kiáradó napfény és szénaillat, a gőzölgő csokoládé és égő karácsonyi puncs illata és liszten érzem a lopva sütött kukorica és a hajnalban, titokban a fa tetejéről szedett éretlen gyümölcs felejthetetlen ízét. Néha, mikor úgy érzem, hogy minden zugát átkutattam már, minden darabját végigsimogattam a telkemmel, valahonnan, valami rejtett sarokból előcsillan egy régen elfelejtett gyöngyszem fénye és beragyogja körülöttem a legszürkébb tárgyakat, a legérdektelenebb embereket is. Ilyen gyöngyszem akadt a kezembe ma délután és csodálatos tisztán ragyogott fel bennem annak a napnak emléke, amikor a gyöngy belekerült a ládába. Valami dunamenti kis faluban nyaral-, tunk, (akkor még falu volt, nem olyan kőparttal kiépített, színes villákkal felékszerezett fürdőhely, mint ma) és abban a fárasztó semmittevésben éltünk, amely minden nyaralásunk lényege volt. Rézbőrű indiánokként száguldoztunk és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy félt tőlünk az egész falu. Ha valahol a faluban kilukadt egy esővizes hordó, ha egy kertben letarolták a legszebb virágokat, ha egy különleges, féltve őrzött gyümölcsöt félig éretten az utolsó szemig leszedtek a fáról, ha valahol elloptak tíz-tizenkét alig kikelt kiscsibét, érthetetlen módon rögtön tudták, hogy csak mi lehetünk a tettesek. Határozottan rossz hírünk volt, de becsületesen rászolgáltunk, öcsém öt éves volt én hét és mondhatom, hogy korunkhoz képest igen alapos munkát végeztünk mindenhol. Szegény anyámnak nem lehettek nagyon nyugodalmasak ezek a pihenésre szánt hónapok, bár ő ezt a mai napig sem hajlandó bevallani, mert neki semmi fáradság nem sok, ha rólunk van szó. Akkoriban nagy divat volt a vérszegénység, egy gyerek sem menekülhetett előle, mert az orvosok könyörtelenül ragaszkodtak hozzá, hogy ezt a soha nem létezett, szimptomákkal meg nem határozható és kizárólag gyengeszíve szülők ijesztésére kreált betegséget minden áldozatra ráhúzzák. Az orvos tehát tavasszal kiadta a jelszót: — Pihenés, víz, levegő, sok gyümölcs, szabad mozgás és semmi fegyelem, ami magyarra lefordítva pontosan annyit jelentett, hogy május végén szépszámú ládákkal és rengeteg jótanáccsal felszerelve elutazunk valahová a Balaton, vagy Duna mellé és három hónapig szabadon garázdálkodtunk, mert orvosi rendeletre senki sem mert „szabad mozgásunkban” korlátozni, vagy Isten őrizz, „fegyelmezni”! Az eredmény az volt, hogy ha a legkisebb kívánságunk nem teljesült, olyan tombolást vittünk véghez, hogy senkinek sem volt kedve ellenkezni velünk. Legképtelenebb szeszélyeink alá anyám lovat adott azzal a kijelentéssel, hogy : — Szegénykék, úgyis be vannak zárva egész télen, legalább most hadd éljenek úgy, ahogy akarnak. Egyik délelőtt a vízparton mászkáltunk és szokásunk szerint elcsatangoltunk jó messzire. Lapos kavicsokat kerestünk, amelyek a víz színén végigröpítve ötszörhatszor felugranak és ez volt aránylag a legártatlanabb szórakozásunk, mert ennek csak az lehetett a következménye, hogy tökéletesen belemerültünk a játékba és ebédidő táján rendszerint kétségbeesve jöttek a keresésünkre. Most is delet kongatott már valahol messze hátunk mögött a kis harang, melynek olyan volt a hangja, mintha állandóan méltatlankodva, mikor a vízparton egy bokor mellett két különös alakot vettünk észre. Harmincöt év körüli férfi mellett egy 7—8 éves kislány ült és jóízűen falatoztak. Ami feltűnt rajtuk, az először is a ruhájuk volt, mert a hőség dacára alaposan fel voltak öltözve mind a ketten, a kislányon még babos fejkendő is virított, de szakadozott, rongyos volt rajtuk minden, másodszor az, hogy száraz kenyeret ettek fekete szederrel, amit minden valószínűség szerint az útmenti fákról szedtek, mert az egész környéken bőségesen termett. Egy darabig messziről figyeltük őket, aztán öcsém, akinek hamarább elfogyott a türelme, megrántotta a szoknyámat. — Menjünk oda — mondta ellentmondást nem tűrő hangon és miután én is hasonló gondolatokkal foglalkoztam, óvatosan és kíváncsian közeledtünk hozzájuk, s egymást kézenfogva álltunk meg előttük. A férfi közömbösen nézett ránk és halkan fütyörészve evett tovább. A kislány szemében felcsillant valami barátkozási hajlandóságféle, később ránk is nevetett, de nem szólt ő sem. Végül öcsém tárgyilagosan megkérdezte azt, ami az ő szemében a legfeltűnőbb és aránylag a legfontosabb volt: Mért nincs vaj a kenyereden? — A kislány megrántotta a vállát: — Nincs — felelte egyszerűen és világosan. — És miért eszel kenyeret ebéd előtt? — A kislány kerekre nyitotta a szemét, úgy bámult ránk . — Én most ebédelek. — Öcsém nem értette a dolgot. Én se nagyon. — Kenyeret eszel ebédre? — — Igen, — felelte a világ legtermészetesebb hangján — mi mást ennék? — Öcsémmel egymásra néztünk és éreztük, hogy itt valami nincs rendben. Az egész nagyon valószínűtlenül hangzott. Ahhoz a fogalomhoz, hogy ebéd, hozzátartozott a fehér abrosz, tányérok, evőeszközök, szalvéták, színes üvegtálon elkészített gyümölcs és hát igen, kenyér is, fonott kosárban, tálcakendővel letakarva és egész mellékesen, de hogy valaki a földön ülve csak kenyeret egyen, ez túl magas volt nekünk. Öcsém még egyszer megpróbálta tisztázni a helyzetet : — Húst nem eszel? — — Nem — mondta a kislány egy kicsit szomorúan — mi nem eszünk húst, mert nincs pénzünk. Mi koldusok vagyunk és kenyerünk sincs mindig. A férfi eközben rendületlenül evett tovább és látszólag tudomást sem vett rólunk. — Nem hall — magyarázta a kislány — apa nem hall és beszélni sem tud. Egy golyó van a fejében, a háborúban lőtték bele és azóta nem tud beszélni. Erre nem lehetett válaszolni, mert nem voltunk egészen tisztában azzal, hogy mi a jelentősége annak, ha valakinek golyó van a fejében. Lopva vizsgáltam, de nem vettem észre rajta semmi különöset. Néhány percig tanácstalanul bámultunk rájuk, aztán megkérdeztem : — Hogy hívnak ? — — Bözsinek — mondta jókedvűen és már nevetett is a kék szeme, a szedertől fekete kis szája, sőt még a babos fejkendő alól előgöndörödő szőke haja is nevetni látszott a szikrázó napfényben. Bözsi jókedvén egyáltalán nem rontott a sovány ebéd. — Te — mondtam hirtelen elhatározással — gyere hozzánk, kapsz húst és süteményt is és majd játszol velünk. Bözsi félénken nézett ránk . — Apa is jöhet? — kérdezte rövid gondolkodás után. Akkor már fogtuk is a kezüket és húztuk őket a falu felé. Fele úton találkoztunk az értünk küldött futárokkal és így díszes kísérettel vonultunk be az udvarra. Anyám összecsapta a kezét, mikor meglátott : — Hát ezeket hol szedtétek fel? — * kérdezte németül. Egymás szavába kapva lázasan magyaráztunk és így elég soká tartott, amíg anyám megértette, hogy mit akarunk. Negyedóra múlva Bözsi velünk ült az asztalnál, mert ehhez ragaszkodtunk, az apja pedig kint ebédelt a konyhán. Ebéd után nekidaráltam magam és rohamra indultam : — Anya — kértem elszántan — vigyük magunkkal Bözsit Pestre. Mindenre el voltam készülve, de anyát nem lepte meg különösebben a dolog, mert hozzá volt szokva effajta hóbortjainkhoz. Mindent, ami tetszett haza akartunk vinni. Hol egy kis bárányt, kecskét, kismalacot, hol kutyát, macskát, kiskacsát, vagy madarat, sőt megtörtént az is, hogy egyszer egy gémeskútról csak apai pofonok kilátásba helyezése után voltunk hajlandók lemondani. Most is előszedtem minden ékesszólásomat és addig könyörögtem, amíg anya végre beleegyezett. Megállapodott Bözsi apjával, akivel jelekkel és írásban megértették, hogy miről van szó és rövid magyarázkodás után Bözsi a mienk volt. Apja csak annyit kért, hogy ma éjjel még ittmaradhasson, azután kissé szomorú arccal ment vissza a konyhába, mi pedig Bözsit közrefogva, boldogan rohantunk játszani, előbb azonban anya ráadta az én egyik ruhámat, ami ugyan rövid volt egy kicsit, de mégis jobban nézett ki benne, mint a saját szakadozott rongyaiban. Egész délután vadul játszottunk, ozsonnánál Bözsi úgy habzsolta a hideg csokoládét vajaskiflivel, hogy jó volt nézni, közben pedig meséltünk neki a városról és arról, hogy milyen nagyszerű élete lesz ott. Csillogó szemmel figyelt és látszott rajta, hogy nagyon szeretne már ott lenni. Este csak hosszú vita után voltunk hajlandók beleegyezni, hogy Bözsi az elülső szobában aludjon a lánnyal, de reggel korán kiszöktünk hozzá és legnagyobb elképedésünkre hűlt helyét találtuk. A ruha, amit kapott, szépen összehajtva hevert egy széken, a saját ruhái ellenben hiányoztak és a lány elmondta, hogy Bözsi egész éjjel nem aludt, figyelt az ablak felé és hajnalban, mikor látta az apját elmenni, sietve magára kapkodta a ruháit, lábujjhegyen utána szaladt és megfogta a kezét, ő pedig karjába kapta, magához szorította és szinte futva menekült el vele. Értetlenül álltunk és néztünk egymásra. — Buta liba, mint minden nő —!átömnyögte öcsém, az ötéves férfi. Anyám abban a percben ért oda és megértően mosolygott. Elkeseredett arcomat látva, magához volt és megkérdezte :— Te el tudnál szakadni ilyen könnyen örökre Apukádtól? —■ Először ütött szíven a gondolat és pillanat alatt könnyekkel futtatta tele a szememet. Egyszerre megértettem Bözsit, mindent megmagyarázott az a vad fájdalom, amely marokra szorította a szívemet. Szomorúan fogtam meg Öcsi kezét és húztam magammal . — Gyere — mondtam nagyon csendesen — menjünk játszani. Egy levél Egy életen át várunk egy levelet, Hogy meg ne jöjjön, hisszük, nem lehet. Mikor köszönt be, és ki küldi majd Az írást, mely szétfú sok földi bajt, Nem kérdezzük s nem is kutatjuk azt. De hányszor ad nekünk az új vigaszt, Hogy egyszer végre mégis bekopog S minden, minden máskép fordulni fog. Nem vettünk sorsjegyet, se te, sem én , lessük mégis, mikor lesz nyeremény. Gazdag rokonunk sincs túl, odaát S várjuk örökségét, nagy vagyonát. Valami súgja folyton azt nekünk, Hogy lesz még más, hogy lesz még ünnepünk, Csak várjunk, várjunk, egy kis türelem, Ezt veri szivünk egyre, szüntelen, kapunk levelet évről-évre százat És egy sem az, de szivünk még se lázad. A késésre újabb okot leeres S testünk már megtört és hajunk deres. Végül csak mégis megjön a lenél, De akinek szól, haj, az már nem él. .Ír fekszik kiterítve, hidegen S aki olvassa, már egy idegen. A szoba oly szomorú, oly setet, De látszik rajta hivatal-pecsét. Papírja szürkeszínű, ócska, hitvány, De nekünk szól: Halottas bizonyítvány. Itt van hát végre, itt van a levél, De már a szív rém örvend s nem remél, egánti várni nappal, éjjelente S elindult már az örök végtelenbe. Feleki Sándor Vasárnap"