Magyar Hirlap, 1936. február (46. évfolyam, 26-50. szám)

1936-02-16 / 39. szám

28 1936 február 16. hírlap hogy körülnézhessenek, megismerhessék a magyar kultúrát, önálló fogalmat alkothas­sanak a magyar népről s hogy hazatérve komolyabb formában beszámolhassanak látogatásukról olvasóiknak és ismerőseik­nek. E francia küldöttségnek egyik legtekinté­lyesebb tagja volt a nálunk is költészete ré­vén eléggé ismert költő, Francois Coppée. Már magyarországi útja előtt találkozott Coppée néhány magyarral, akik felhívták figyelmét Magyarországra és különösen Petőfi költészetére. Jóval magyarországi útja előtt írt már egy magyar tárgyú elbe­szélő költeményt, amely egy alföldi gazdag földesúr mulatósával kapcsolatban a ma­gyar jellem néhány vonását, a büszkeséget, a hatalomban való gyönyörködést, a meg­alázkodni nem tudást mutatja be. Szívesen jött tehát Budapestre, minek bizonysága az a levél, melyben megköszönte a magyar írók és Művészek Társaságának meghívását s amelyben ezt olvassuk: „Igen, elmegyek önökhöz megszorítani ro­­konszenvesen felém nyújtott kezüket s út, ruhám zsebében elviszem legkedvesebb köny­vemet az önök drága Petőfijének műveit, ki elég nagy költő ahhoz, hogy még a fordítá­sok szemüvegén át is szerettessék és csodál­­tassék." A magyarok iránti rokonfszenvét megnö­velte magyarországi időzése, melynek leg­kiemelkedőbb mozzanata az volt, midőn a francia küldöttség nevében a budapesti Petőfi-szobrot megkoszorúzta és elszavalta Petőfihez intézett versét, melyet budapesti tartózkodása alatt írt. A „Jó palócok“ Párizsban Néhány év múlva magyarországi kirán­dulása után egy előkelő francia folyóiratban kilenc Petőfi-költemény verses fordításán közölte, melyek azután egyik költemény­­kötetében is megjelentek, ő írta az előszót Mikszáth Kálmán Jó palócok c. művének francia fordításához. Ebben az előszóban lelkes hangon emlékezik meg magyaroszág­ útjáról; csak azt sajnálja, hogy csupán az ünnepi díszbe öltözött és nem az igazi, hét­köznapi Magyarországot látta, el van azon­ban határozva, hogy még egyszer eljön hoz­zánk meglátogatni magyar barátait és az Alföldet. Meleg barátság fűzte egy nagytehetségű korán elhúnyt magyar íróhoz, Justh Zsig­­mondhoz, akinek halálakor kegyeletes meg­emlékezést írt róla s akiben azt szerette, hogy általános és kozmopolita műveltsége mellett testestül-lelkestül magyar volt s az is akart lenni. Ugyancsak Coppée írta az előszót egy másik magyarbarát francia író­nak, Melichor de Polignacnak művéhez, amely magyar költők­­ válogatott műveinek Justhi biztatására készült francia fordítását tartalmazta. Rokonszenves és széleskörű visszhangot keltett Franciaországban 1908-ban a pécsi francia emlék felállítása és annak felavató ünnepélye. Ezt az emléket, mely a város felett a Mecsek déli lejtőjén emelkedik, a Pécsett elhalt francia katonák emlékezetére állította Zsolnay Miklós, a pécsi világhírű porcellán- és majolikagyár tulajdonosa. 1809-ben és 1810-ben ugyanis a napóleoni háborúk alatt Baranya megyébe is kerültek beteg és sebesült francia katonák, kik közül mintegy IIO-an Pécsett haltak meg és a Mecsek-hegységben lettek eltemetve. A fel­avató ünnepélyen a francia kormány több megbízottjával képviseltette magát. Részt­vettek rajta a Magyarországon élő franciák és több francia újságíró is, akik Párizsból külön ez alkalomra utaztak Magyarországra. Az ünnepségre a magyar kormány és a parlament is kiküldötte a maga képviselőit, úgy, hogy annak hivatalos és országos jel­lege nyilvánvaló volt. A felavatáson és az utána követő banketten magyar és francia szónokok lelkes beszédekben hangoztatták a magyar-francia barátságot és a pécsi ese­ményekről a francia újságok és képeslapok is részletesen beszámoltak, melegen mél­tatva a magyar nemzet lovagiasságát, amely a vitézséget még ellenségeiben is meg tudja becsülni. Csupán egy bécsi újság, a Neue Freue Presse zavarta meg a francia-magyar barátkozás harmóniáját, amennyiben heves támadást intézett a szoborbizottság tagjai ellen. Azzal vádolta őket, hogy tapintatla­nul járak el, midőn az osztrák-magyar monarchia elleni háborúban elesett, tehát ellenséges francia katonák emlékét ünne­pelték. Az ügyből majdnem diplomáciai bo­nyodalom lett, míg azután a francia kül­ügyminisztérium egy félhivatalos nyilatko­zattal el nem intézte, melyben a magyarok­nak, franciáknak és osztrákoknak egyaránt igazságot szolgáltatott. Ufc111 1— i* —> —■r’r,'«, — 00 ... .. 0 .v ,B W Leffiner Mária JL­­M elbeszélése Gyermekkorom két lakattal lezárt, zsúfo- t­­ásig megtömött emlékládájának kulcsát magamnál hordom állandóan, valahol a szívem táján, hogy bármelyik percben kinyithassam és kutathassak benne. Drá­gább nekem ez a láda sok ékszeresdoboznál és egyforma örömmel menekülök hozzá jó és rosszkedvben, életörömben és melan­kóliában, kiegyensúlyozott nyugalomban, vagy fejfájdító kétségek között egyaránt. Ez a láda nekem csak jót tud adni, egyet­len zugában sem húzódik meg olyasmi, ami fájó emlékeket mozdítana meg ben­nem. Ragyogóan szép gyermekkorom min­den képe, minden mozzanata, ezer apró, nekem nagyon fontos eseménye hiány­talanul el van itt raktározva, soha nem fakuló drágakövekként, amelyek sötét bár­sonytokba zárkózva pihennek, de vakí­tóan ragyognak fel, amint fény vetődik rájuk. Barátságban megférnek benne egy­más mellett sültalmaszagú, havas téli délutánok, meleg kályha előtt a jeges­medvén, a táncoló tűztörpét figyelve, soktornyú, lobogós homokvárak a bala­toni strandon, lágyan hullámzó jégkerin­­gők, amelyek hallatára még ma is körö­zésre mozdul a lábam, kacagással teli,­ órákig tartó lubickolások játékos hullá-­­mok közt és féktelen száguldások virágos mezőkön, dombra fel, dombról le, vég­kimerülésig, illetve soha ki nem merülésig. A színek nem fakultak semmit, ha kinyitom a ládát néha elszédít egy kissé a kiáradó napfény és szénaillat, a gőzölgő csoko­ládé és égő karácsonyi puncs illata és liszten érzem a lopva sütött kukorica és a hajnalban, titokban a fa tetejéről szedett éretlen gyümölcs felejthetetlen ízét. Néha, mikor úgy érzem, hogy min­den zugát átkutattam már, minden darab­ját végigsimogattam a telkemmel, vala­honnan, valami rejtett sarokból előcsillan egy régen elfelejtett gyöngyszem fénye és beragyogja körülöttem a legszürkébb tárgyakat, a legérdektelenebb embereket is. Ilyen gyöngyszem akadt a kezembe ma délután és csodálatos tisztán ragyo­gott fel bennem annak a napnak emléke, amikor a gyöngy belekerült a ládába. Valami dunamenti kis faluban nyaral-, tunk, (akkor még falu volt, nem olyan kőparttal kiépített, színes villákkal fel­ékszerezett fürdőhely, mint ma) és abban a fárasztó semmittevésben éltünk, amely minden nyaralásunk lényege volt. Réz­bőrű indiánokként száguldoztunk és sze­rénytelenség nélkül mondhatom, hogy félt tőlünk az egész falu. Ha valahol a faluban kilukadt egy esővizes hordó, ha egy kert­ben letarolták a legszebb virágokat, ha egy különleges, féltve őrzött gyümölcsöt félig éretten az utolsó szemig leszedtek a fáról, ha valahol elloptak tíz-tizenkét alig kikelt kiscsibét,­­ érthetetlen módon rögtön tudták, hogy csak mi lehetünk a tettesek. Határozottan rossz hírünk volt, de becsületesen rászolgáltunk, öcsém öt éves volt én hét és mondhatom, hogy korunkhoz képest igen alapos munkát végeztünk mindenhol. Szegény anyámnak nem lehettek nagyon nyugodalmasak ezek a pihenésre szánt hónapok, bár ő ezt a m­ai napig sem hajlandó bevallani, mert neki semmi fáradság nem sok, ha rólunk van szó. Akkoriban nagy divat volt a vérszegény­ség, egy gyerek sem menekülhetett előle, mert az orvosok könyörtelenül ragasz­kodtak hozzá, hogy ezt a soha nem létezett, szim­ptomákkal meg nem hatá­rozható és kizárólag gyengeszív­e szülők ijesztésére kreált betegséget minden áldo­zatra ráhúzzák. Az orvos tehát tavasszal kiadta a jelszót: — Pihenés, víz, levegő, sok gyümölcs, szabad mozgás és semmi fegyelem, ami magyarra lefordítva pontosan annyit jelen­tett, hogy május végén szépszámú ládák­kal és rengeteg jótanáccsal felszerelve elutazunk valahová a Balaton, vagy Duna mellé és három hónapig szabadon garáz­dálkodtunk, mert orvosi rendeletre senki sem mert „szabad mozgásunkban” korlá­tozni, vagy Isten őrizz, „fegyelmezni”! Az eredmény az volt, hogy ha a leg­kisebb kívánságunk nem teljesült, olyan tombolást vittünk véghez, hogy senkinek sem volt kedve ellenkezni velünk. Leg­­képtelenebb szeszélyeink alá anyám lovat adott azzal a kijelentéssel, hogy : — Szegénykék, úgyis be vannak zárva egész télen, legalább most hadd éljenek úgy, ahogy akarnak. Egyik délelőtt a vízparton mászkáltunk és szokásunk szerint elcsatangoltunk jó messzire. Lapos kavicsokat kerestünk, ame­lyek a víz színén végigröpítve ötször­­h­atszor felugranak és ez volt aránylag a legártatlanabb szórakozásunk, mert ennek csak az lehetett a következménye, hogy tökéletesen belemerültünk a játékba és ebédidő táján rendszerint kétségbeesve jöttek a keresésünkre. Most is delet kon­gatott már valahol messze hátunk mögött a kis harang, melynek olyan volt a hangja, mintha állandóan méltatlankodva, mikor a vízparton egy bokor mellett két különös alakot vettünk észre. Harmincöt év körüli férfi mellett egy 7—8 éves kislány ült és jóízűen falatoztak. Ami feltűnt rajtuk, az először is a ruhájuk volt, mert a hőség dacára alaposan fel voltak öltözve mind a ketten, a kislányon még babos fejkendő is virított, de szakadozott, rongyos volt rajtuk minden, másodszor az, hogy száraz kenyeret ettek fekete szederrel, amit min­den valószínűség szerint az útmenti fák­ról szedtek, mert az egész környéken bő­ségesen termett. Egy darabig messziről figyeltük őket, aztán öcsém, akinek hama­rább elfogyott a türelme, megrántotta a szoknyámat. — Menjünk oda — mondta ellent­mondást nem tűrő hangon és miután én is hasonló gondolatokkal foglalkoztam, óvatosan és kíváncsian közeledtünk hozzá­juk, s egymást kézenfogva álltunk meg előttük. A férfi közömbösen nézett ránk és halkan fütyörészve evett tovább. A kislány szemében felcsillant valami barát­­kozási hajlandóságféle, később ránk is nevetett, de nem szólt ő sem. Végül öcsém tárgyilagosan megkérdezte azt, ami az ő szemében a legfeltűnőbb és aránylag a legfontosabb volt: Mért nincs vaj a kenyereden? — A kislány megrántotta a vállát: — Nincs — felelte egyszerűen és vilá­gosan. — És miért eszel kenyeret ebéd előtt? — A kislány kerekre nyitotta a szemét, úgy bámult ránk . — Én most ebédelek. — Öcsém nem értette a dolgot. Én se nagyon. — Kenyeret eszel ebédre? — — Igen, — felelte a világ legtermé­szetesebb hangján — mi mást ennék? — Öcsémmel egymásra néztünk és éreztük, hogy itt valami nincs rendben. Az egész nagyon valószínűtlenül hangzott. Ahhoz a fogalomhoz, hogy ebéd, hozzátartozott a fehér abrosz, tányérok, evőeszközök, szalvéták, színes üvegtálon elkészített gyü­mölcs és hát igen, kenyér is, fonott kosár­ban, tálcakendővel letakarva és egész mellékesen, de hogy valaki a földön ülve csak kenyeret egyen, ez túl magas volt nekünk. Öcsém még egyszer megpróbálta tisztázni a helyzetet : — Húst nem eszel? — — Nem — mondta a kislány egy kicsit szomorúan — mi nem eszünk húst, mert nincs pénzünk. Mi koldusok vagyunk és kenyerünk sincs mindig. A férfi eközben rendületlenül evett tovább és látszólag tudomást sem vett rólunk. — Nem hall — magyarázta a kislány — apa nem hall és beszélni sem tud. Egy golyó van a fejében, a háborúban lőtték bele és azóta nem tud beszélni. Erre nem lehetett válaszolni, mert nem voltunk egészen tisztában azzal, hogy mi a jelentősége annak, ha valakinek golyó van a fejében. Lopva vizsgáltam, de nem vettem észre rajta semmi különöset. Né­hány percig tanácstalanul bámultunk rá­juk, aztán megkérdeztem : — Hogy hívnak ? — — Bözsinek — mondta jókedvűen és már nevetett is a kék szeme, a szedertől fekete kis szája, sőt még a babos fejkendő alól előgöndörödő szőke haja is nevetni látszott a szikrázó napfényben. Bözsi jókedvén egyáltalán nem rontott a sovány ebéd. — Te — mondtam hirtelen elhatáro­zással — gyere hozzánk, kapsz húst és süteményt is és majd játszol velünk. Bözsi félénken nézett ránk . — Apa is jöhet? — kérdezte rövid gondolkodás után. Akkor már fogtuk is a kezüket és húztuk őket a falu felé. Fele úton találkoztunk az értünk küldött futárokkal és így díszes kísérettel vonultunk be az udvarra. Anyám­­ összecsapta a kezét, mikor meglátott : — Hát ezeket hol szedtétek fel? — * kérdezte németül. Egymás szavába kapva lázasan magya­ráztunk és így elég soká tartott, amíg anyám megértette, hogy mit akarunk. Negyedóra múlva Bözsi velünk ült az asztalnál, mert ehhez ragaszkodtunk, az apja pedig kint ebédelt a konyhán. Ebéd után nekidaráltam magam és rohamra indultam : — Anya — kértem elszántan — vigyük magunkkal Bözsit Pestre. Mindenre el voltam készülve, de anyát nem lepte meg különösebben a dolog, mert hozzá volt szokva effajta hóbort­jainkhoz. Mindent, ami tetszett haza akartunk vinni. Hol egy kis bárányt, kecskét, kismalacot, hol kutyát, macskát, kiskacsát, vagy madarat, sőt megtörtént az is, hogy egyszer egy gémeskútról csak apai pofonok kilátásba helyezése után vol­tunk hajlandók lemondani. Most is elő­szedtem minden ékesszólásomat és addig könyörögtem, amíg anya végre beleegye­zett. Megállapodott Bözsi apjával, akivel jelekkel és írásban megértették, hogy miről van szó és rövid magyarázkodás után Bözsi a mienk volt. Apja csak annyit kért, hogy ma éjjel még ittmarad­hasson, azután kissé szomorú arccal ment vissza a konyhába, mi pedig Bözsit közre­fogva, boldogan rohantunk játszani, előbb azonban anya ráadta az én egyik ruhá­mat, ami ugyan rövid volt egy kicsit, de mégis jobban nézett ki benne, mint a saját szakadozott rongyaiban. Egész délután vadul játszottunk, ozsonnánál Bözsi úgy habzsolta a hideg csokoládét vajaskiflivel, hogy jó volt nézni, közben pedig meséltünk neki a városról és arról, hogy milyen nagyszerű élete lesz ott. Csillogó szemmel figyelt és látszott rajta, hogy nagyon szeretne már ott lenni. Este csak hosszú vita után voltunk haj­landók beleegyezni, hogy Bözsi az elülső szobában aludjon a lánnyal, de reggel korán kiszöktünk hozzá és legnagyobb elképedésünkre hűlt helyét találtuk. A ruha, amit kapott, szépen összehajtva hevert egy széken, a saját ruhái ellenben hiányoztak és a lány elmondta, hogy Bözsi egész éjjel nem aludt, figyelt az ablak felé és hajnalban, mikor látta az apját elmenni, sietve magára kapkodta a ruháit, lábujjhegyen utána szaladt és megfogta a kezét, ő pedig karjába kapta, magához szorította és szinte futva mene­kült el vele. Értetlenül álltunk és néztünk egymásra. — Buta liba, mint minden nő —!­átöm­nyögte öcsém, az ötéves férfi. Anyám abban a percben ért oda és megértően mosolygott. Elkeseredett arco­mat látva, magához vol­t és megkérdezte :­­— Te el tudnál szakadni ilyen könnyen örökre Apukádtól? —■ Először ütött szíven a gondolat és pillanat alatt könnyekkel futtatta tele a szememet. Egyszerre megértettem Bözsit, mindent megmagyarázott az a vad fájdalom, amely marokra szorította a szívemet. Szomorúan fogtam meg Öcsi kezét és húztam magammal . — Gyere — mondtam nagyon csen­desen — menjünk játszani. Egy levél Egy életen át várunk egy levelet, Hogy meg ne jöjjön, hisszük, nem lehet. Mikor köszönt be, és ki küldi majd Az írást, mely szétfú sok földi bajt, Nem kérdezzük s nem is kutatjuk azt. De hányszor ad nekünk az új vigaszt, Hogy egyszer végre mégis bekopog S minden, minden máskép fordulni fog. Nem vettünk sorsjegyet, se te, sem én , lessük mégis, mikor lesz nyeremény. Gazdag rokonunk sincs túl, odaát S várjuk örökségét, nagy vagyonát. Valami súgja folyton azt nekünk, Hogy lesz még más, hogy lesz még ünne­pünk, Csak várjunk, várjunk, egy kis türelem, Ezt veri szivünk egyre, szüntelen, kapunk levelet évről-évre százat És egy sem az, de szivünk még se lázad. A késésre újabb okot leeres S testünk már megtört és hajunk deres. Végül csak mégis megjön a lenél, De akinek szól, haj, az már nem él. .Ír fekszik kiterítve, hidegen S aki olvassa, már egy idegen. A szoba oly szomorú, oly setet, De látszik rajt­a hivatal-pecsét. Papírja szü­rkeszínű, ócska, hitvány, De nekünk szól: Halottas bizonyítvány. Itt van hát végre, itt van a levél, De már a szív rém örvend s nem remél, egánt­i várni nappal, éjjelente S elindult már az örök végtelenbe. Feleki Sándor Vasárnap"

Next