Magyar Hírlap, 1968. november (1. évfolyam, 170-199. szám)

1968-11-12 / 181. szám

_ 1968. november 12. kedd________________________nevelés_______világgazdaság_________________Magyar Hírlap Molnár utcai fülhallgatók Audiokönyvtár Apróhirdetés: Tapasztalt magántanár an­golra, franciára, spanyolra oktat. Magneto­fonom nyelvleckék, audiostúdió, legkorsze­rűbb módszerek! Az idézett hirdetés sajátos tanulási igényt tükröz. A tapasztalt magántanár­nak, aki harminc forintot kér egy óráért, nagy klientúrája van. Audiomódszerrel — magyarán hallás után, lemezről, hang­szalagról — tanulni divat Pesten. Néme­lyek csodaszernek tartják, azt hiszik, megkímél a nyelvtanulás „nyögve nye­lés”, nagy fáradságot igénylő módjától. Valójában nem csodaszer s nem is új­donság. Több évtizede használnak nálunk e célra hanglemezeket, tanítanak lingua­­fonmódszerrel. Az viszont igaz, hogy fon­tos kiegészítő metódus. A nyelvtudás — négyféle készség: ki tudjuk fejezni ma­gunkat az illető nyelven szóban és írás­ban, s megértjük az idegen nyelvű szöve­get, ugyancsak szóban és írásban. Kizá­rólagosan audiomódszerrel nem lehet el­sajátítani valamennyi készséget. A szó­beli kifejezést, a szövegértést viszont csakugyan fejleszti, s jó kiejtésre szoktat. Az sem igaz, hogy megkímél az erőfe­szítéstől, hiszen e tanulási módszerhez is kitartás kell. Szorgalmas, gyakorlott nyelvtanulóknak viszont csakugyan bíz­vást ajánlható. A Gorkij Könyvtár Molnár utcai szék­házában szerény audiokönyvtár működik. Négy hangszigetelt fülhallgató s egy tar­talékhely áll a tanulni vágyók rendelke­zésére, négy csatornán vehetők nyelvlec­kék. Háromszázötven olvasó, helyesebben hallgató-tanuló kaphat hetenként egy-egy órányi tanulási lehetőséget, hallgatási al­kalmat. A díj 10 forint egy évre. Általában olyanok veszik igénybe, akik tudnak egyedül tanulni, akik rögzíteni, megőrizni kívánják eddig elért nyelvtu­dásukat. Diákok, akik keveslik az egye­temi nyelvtanulási lehetőséget, tudásuk­kal mindig elégedetlen műszakiak, kuta­tók, külkereskedelmi tisztviselők. — A Moszkvai Állami Idegen Nyelvi Könyvtár audiostúdiójában, kaptuk az öt­letet — mondja Sándor László, a Gorkij Könyvtár igazgatója. — 1966 januárjában nyitottuk meg e különleges részlegünket. X K­ r V I nyelvtanulásra Azóta ki is nőttük, állandóan több az igény, mint amekkora a befogadási lehe­tőség. 1969—70-re új helyiségeket kapunk, s 12—14 tanulóhelyet használhatnak a lá­togatók. Akkor, reméljük, ki fogjuk tudni elégíteni az igényeket. Sereg Ilona, az audiokönyvtár vezetője azzal büszkélkedik, hogyha a berendezés viszonylag szerény is, annál gazdagabb az anyag, amelyben a tanuló válogathat. — A klasszikus világnyelveken: az an­golon, a francián, az oroszon, a németen, a spanyolon és az olaszon kívül vala­mennyi szomszéd ország nyelvén talál­ható nálunk magnetofonanyag — mondja. — A lengyel iránt különösen nagy az ér­deklődés. Van, aki japánt, van, aki skan­dináv nyelveket tanul nálunk. Hollandul német, svédül angol közvetítéssel lehet órákat venni stúdiónkban. — De nemcsak a nyelvtanfolyamok vál­tozatosságával dicsekedhetünk — folytat­ja Sereg Ilona —, hanem azzal is, hogy oroszul például Csehov Jubileumát, Há­rom nővérét, a legkitűnőbb mai szovjet költők verseit hallgathatják nálunk ki­váló művészek, vagy maga az alkotó elő­adásában. Franciául Gerard Philippe-fel­vételeket, németül eredeti Brecht-drámá­­kat, Goethe-verseket, Thomas Mann-no­­vellákat élvezhetnek nálunk, angolból pedig a legkorszerűbb kurzusokat vásá­roltuk meg külföldről. Az English 900 cí­mű tanfolyam, nevéhez híven, kilencszáz alapmondat változatait sulykolja a hall­gató agyába. Ha érdekli, illesszen egy fül­hallgatót a fülére. Érdekel. A 45 perces lecke, melyet hall­gatok, a legkülönbözőbb mondatelem-he­­lyettesítő gyakorlatokat tartalmazza, nyelvtani formulákat váltogat, szellemes párbeszédek váltakoznak tudatosan beil­lesztett szünetekkel, amelyek alatt a ta­nuló-hallgató elmormolhatja, ismételheti az előre mondott szöveget. Végül gondol­­koztató feladatokkal zárul a lecke. Jobbra tőlem egy fiatal lány mormol francia szöveget. Balra egy idősebb férfi hallgatja átszellemül­ten a Tatjána levelét oroszul. Az évi 10 forintos díjú nyelvta­nulási nagyüzemben éppen minden hely foglalt. N. Sándor László * Nyírbátori ezermesterek Üzem az iskolában — iskola az üzemben Ki hinné — ha nem tudnám hiteles leltárral bizonyítani —, hogy egy Sza­­bolcs-Szatmár megyei nagyközség gim­náziumának politechnikai műhelyében ottjártamkor hárommillió forint értékű leltári anyag volt. És ezen csak „barkácsolnak”. Ha nagyon nekiveselkednének, barká­csolás közben megkereshetnék az iskola fenntartási költségeit. Nem veselkednek neki. A gimnázium nem munkahely. Kö­zépiskolásoktól nem lehet másodállásban ipari munkásnak való munkát is köve­telni, így is meg tudnák keresni az is­kola fenntartási költségeinek felét. Játsz­va, tanulás közben, szinte szórakozás­ból. Hat szakma egyszerre A nyírbátori Báthory István Gimná­zium politechnikai műhelyéről van szó. Kilenc éve, amióta a reform a gyakor­lati képzést meghonosította iskoláinkban, megszakítás nélkül és egyre színvonala­sabban folyik itt ez a munka. Miközben a gyakorlati oktatás eredménye az egész országban kétes volt, addig itt egyre eredményesebb. S nemcsak a gimnázium­ban. Nem véletlen, hogy öveges pro­fesszor nemrég a nyírbátori I. számú ál­talános iskolának — illetve pedagógusai­nak, egykori tanítványainak — ajándé­kozta egész laboratóriumi felszerelését. Az általános iskola itt van a Báthory­­gimnázium tőszomszédságában. Ez adja az „elektronikus osztály” legnagyobb utánpótlását. A diákok nem szereznek szakmunkás­bizonyítványt. De hetenként egy napot a műhelyben töltenek el. Kitűnő lakato­sok: reszelnek, csiszolnak, hegesztenek. Értenek a rádió- és tv-szereléshez, és például a telefonszereléshez, mindenhez, ami híradástechnika, mindenhez, ami a műszerész szakmához kell. Műszerekkel vizsgálnak, és sokat közülük maguk ké­szítenek el, öt-hat szakma legfontosabb alapjait sajátítják el négy év alatt. Kinőtték az öt plusz egyet Keresztessy Zoltán, a politechnikai műhelyfőnök, aki a híradástechnikai iparból jött át, szerényen elhárítja az elismerést. Azt mondja: nemcsak ked­vük, hanem igen nagy tehetségük is van ezeknek a szabolcsi gyerekeknek. Nagy gondja van azonban a megyének is, az iskolának is, hogyan tovább? A megye gondja: a harmadik ötéves tervben hatvannyolcezer szabolcsi fiatal lép munkaképes korba, és csak negyven­­ezerre vár munka, az iparosítás minden erőfeszítése ellenére. Nem­ mindegy, mi­lyen útravalót ad a szülőhaza távozó fiá­nak, lányának. Senkinek sem érdeke, hogy újabb húszezer ingázó segédmun­kással növekedjék az egyik legnagyobb szabolcsi gond. Az iskola tantestülete világosan látja, hogy kinőtték az öt- plusz egyes rend­szert. De más gondjuk is van. A poli­technikai műhely évi költségvetése tíz­ezer forint. Ezt a korszerű oktatási for­ma pár hét alatt felemészti. Mint Bá­nyász Lajos igazgató elmondja, „meg­eszik az anyagot” a gyerekek. Ez a kényszerűség szorította rá az is­kola vezetőit, hogy részlegesen üzemmé alakítsák a műhelyt. Katedra — mint kapcsolótábla Az iskola — a művelődésügy keretein belül — iskolák számára gyárt úgyne­vezett tanuló stúdiókat. Nem egyszerű berendezések ezek. Tanári és diákfülkéi bonyolult kapcsolásokat, elektroakuszti­kai technikát kívánnak. A kecskeméti és jászapáti középisko­láknak már elkészítették a tanulólabora­tóriumokat. Készülnek újabbak is, több­­csatornás készülékek, amelyek egy magnószalagról tizenhatot, huszonnégyet működtetnek. A nevezetes műhelyben a tanári ka­tedra mögött, a tábla helyén falmagas­ságú műszerfal. Huszonnégy munkaasztal a diákoknak, válaszfalakkal, műszerek­kel, kapcsolókkal. A katedra tanári asz­tala is voltaképpen kapcsolótábla. Az oktató innen ad áramot a diákoknak, ellenőrzi mérési adataikat, s egyben védi is őket, korszerű áramvédelmi berendezé­sekkel. Ez az az üzemi bázis, amivel fenn tud­ják tartani a szakképzés színvonalát. És amivel, számításaik szerint, megfe­lelő fejlesztéssel, az iskola fenntartási költségeinek a felét is „előállítanák” fo­rintban. Csak egy híradástechnikai bázis­üzem, akár egy ktsz kellene hozzá. G. N. Z. Eljegyzés — a tilalom után A Fiat—Citroen ügy fejleményei A házasság elmaradt ugyan, de a mos­tani eljegyzés sem áll messze egy eskü­vőtől — kommentálta az egyik francia lap a Fiat—Citroen megállapodás új vál­tozatát, amelyre néhány héttel az Elysée­­palota ismert vétója után került sor. A francia köztársasági elnök tiltakozá­sa tehát végső soron nem bizonyult ele­gendőnek ahhoz, hogy megakadályozza a dinamikus olasz tőke betörését a májusi válság által amúgy is alaposan megtépá­zott francia gépkocsiiparba. Amikor a behatolás kudarcot vallott a főbejáraton (a Citroen nyílt átvételének formájában), a Fiat bejutott a kiskapun, amelyet egyébként nem véletlenül hagyott nyitva a francia állam. Viták Párizsban Az Elysée-palota október elején, az olasz és a francia konszern közötti meg­állapodás első variánsával­ szemben fő­leg azt kifogásolta, hogy a Fiat a Citroen részvényeinek túl nagy százalékát kapta volna meg a tervezett közös holdingválla­latban, amelynek székhelyét ráadásul Svájcban tervezték, s így az kicsúszott volna a francia állam ellenőrzése alól. Az érem másik oldala viszont az volt, hogy a Citroen nagyobb arányú tőkeinjekció nélkül súlyos válság elé nézett. Éppen ezért a francia kormányban meglehetősen eltérő módon értékelték az eredeti megállapodást. Bettencourt ipar­­ügyi miniszter őszintén tartott attól, hogy amennyiben a kormány megvétózza a megállapodást, Giovanni Agnelli, a Fiat­ura hátat fordít Michelinnek és Bercot­­nak, a Citroen gazdáinak. Ebben az eset­ben megnőttek volna ugyan a de Gaulle által oly lelkesen szorgalmazott „francia megoldás” esélyei (az elnök még a pári­zsi autószalon megnyitóján is emlegette ezt a lehetőséget), ám Bettencourt, sőt maga Couve de Murville miniszterelnök is jól tudta, hogy a szükséges tőkét a fran­cia tőkepiacon aligha lehet előteremteni. Így tehát a megállapodás alternatívája a Citroen lassú — vagy talán nem is olyan lassú — elsorvadása lett volna. (A cég az elmúlt két évben már ötezer munkását bocsátotta el, és csak az idén júliusban hétszáz embert tett az utcára.) A de Gaulle által emlegetett „francia megoldás” a Citroen, valamint a Re­nault—Peugeot társulás összekapcsolását jelentette volna. Az Elysée-palota szak­értőinek kedvenc vesszőparipája volt az ilyenfajta társulás , azaz gyakorlatilag a francia gépkocsiipar egyesítése. A szak­értők azonban kétkedéssel fogadták az elgondolást. Az állami kézben levő Re­nault és a magántulajdonban levő Peu­geot együttműködése már adott némi íze­lítőt a kooperáció problémáiról; harma­dik vállalat bevonása csak növelte volna a konstrukció ingatag voltát Agnelli manővere Érthető tehát, hogy az Elysée-palota el­utasító válasza után a francia pénzvilág­ban feszült érdeklődéssel várták Agnelli reagálását a döntésre. Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan kitűnt, hogy a tori­nói iparbáró kisebb hangsúlyt fektet az ügylet pénzügyi vonatkozásaira, mint gya­korlati következményeire. Ily módon Ag­nelli beérte a pénzügyi eljegyzéssel, vagy­is a tervezettnél sokkal kisebb formális részesedéssel, azonban úgy, hogy az ere­deti szerződéssel biztosított konkrét elő­nyök java részét sikerült átmentenie! A megállapodás két részre tagolódik. Az első technikai jellegű egyezmény, amelynek célja: lehetővé tenni, hogy a két vállalat minél nagyobb mértékben hasznosíthassa ipari kapacitásait és ke­reskedelmi hálózatát. Ebből a célból a Fiat, Európa legnagyobb autógyára és a Citroen (amely az ötödik helyen áll a lis­tán) megállapodott egy közös szervezet létrehozásában, amelyben mindkét fél egyenlő képviseletet kap. E szervezet feladata lesz összehangolni a tanulmányi és a kutatómunkát, a beru­házási és a termelési programokat, a be­szerzéseket és az eladásokat. Ennek az összehangolásnak, a két cég közleménye szerint, az a célja, hogy nagyobb ver­senyképességet biztosítson mindkét vál­lalatnak a piacokon. Ehhez a technikai megállapodáshoz járul a pénzügyi egyez­mény, amelynek értelmében a Citroen és a Fiat közös holdingvállalatot hoz létre. Ennek székhelye Párizsban lesz, tehát a francia kormány óhaja ebben a vonatko­zásban teljesül. Ezek tehát a megállapodás körvonalai. Látszatra a francia fél számára kedve­zőbbek a feltételek, mint a nyílt Fiat át­vétel esetében lettek volna. Azonban a megállapodás alaposabb tanulmányozása eloszlatja ezt a benyomást. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szerződés csak keret, amelyet az erőviszonyoknak megfelelően töltenek ki, márpedig az erőviszonyok vi­lágosan a torinói cég javára billentik a mérleg nyelvét! Igaz ugyan, hogy a létrejövő holding­ban a Fiat részesedése a kiszivárgott hí­rek szerint csak 15 százaléka lesz a ko­rábban tervezett, jóval nagyobb arány­nak (a Citroent ellenőrző Michelin cég a részvények 43 százalékával rendelkezik), azonban mégis a Citroen van kiszolgáltat­va a Fiatnak és nem fordítva. Ezt jól il­lusztrálja az a tény, hogy Bercot, a Cit­roen vezérigazgatója a megállapodást kö­vető sajtóértekezleten elismerte: a Cit­roen egyelőre nem kíván élni az egyez­ményben biztosított jogával és nem vá­sárol Fiat-részvényeket. A megállapodás e szakasza még akkor is csak csekély vi­gaszt jelenthetne a Citroen vezetőinek, ha volna lehetőség joguk érvényesítésére. A két vállalat méreteinek különbözősége folytán a Citroen-holdingban vállalt 15 százalékos Fiat-részesedés névértékének megfelelő Fiat-részvény — amelyre a Citroennek opciós joga van —, a torinói cég részvényeinek mindössze 4 százalékét tenné ki, tehát jóval kisebb befolyást biztosítana Agnellinál, mint fordítva. A Fiat akarata Az egyezmény igazi jelentőségét azon­ban a két cég tevékenységét összehango­ló közös szervezet felállítása adja meg, mivel ezen keresztül a Fiat gyakorlatilag rákényszerítheti akaratát a francia part­nerre. Az olasz vállalat számára a leg­fontosabb nyilvánvalóan a francia piacra való nagyobb arányú betörés volt, ehhez pedig kitűnő eszközt szerzett a Citroennel való társulás révén. Agnelli véleménye szerint ugyanis „ma sokkal könnyebb autót gyártani, mint eladni". A Citroen eladási hálózatának felhasználásával azonban a torinói futószalagokról lekerü­lő gépkocsik sokkal gyorsabban juthat­nak el a francia piacra. A francia szak­sajtó felhívja a figyelmet arra, hogy a Fiat gépkocsiskálája teljes, míg a Citroen csak néhány kategóriában fejlesztette ki saját típusait, ami ismét csak a torinói óriás kezére játszik. A jól értesültek egyébként úgy tudják, hogy az olasz vállalat a jövő­ben meg kívánja tartani önálló franciaor­szági eladási hálózatát is, tehát a Citroen révén a jövőben kettős rohamot indíthat a francia vásárlók meghódításáért Ez a perspektíva korántsem biztató a francia gépkocsiipar számára, amely még mindig nem pótolta teljesen a májusi sztrájkok veszteségét A bekerített Renault A horizonton ugyanakkor kirajzolódik az újabb veszély a francia gépkocsiipar számára: a Fiat behatol a francia teher­gépkocsi-iparba is, a hatalmas lyoni te­hergépkocsigyár, a Berliet révén. A Cit­roennel kötött megállapodás ugyanis szükségszerűen a Berliet helyzetére is hat, mivel a Citroen már korábban meg­szerezte az ellenőrzést a lyoni üzem fö­lött. Egyébként a Fiat „nehézsúlyú” egy­ségei, traktor- és tehergépkocsi-üzemei, valamint a francia teherautó-gyártás fe­lét adó Berliet összefogása az első helyet biztosítja ezen a téren az új csoportosu­lásnak a Közös Piacon: a termelés 31 százalékát. Megelőzi a Mercedest, amely 27 százalékot mondhat magáénak. Ezzel azonban „bekerítették” a Saviemet, az állami kezelésben levő Renault autógyár tehergépkocsit gyártó leányvállalatát, amely így bizonytalan jövő elé néz. Ugyancsak ingataggá vált a Citroen szá­mára dolgozó kisebb vállalatok sorsa is. A Fiat-Citroen eljegyzés tehát jóval több „házastársi jogot” biztosít az olasz cégnek, mint amennyit az Elysée-palotá­­ban kívánatosnak tartanak, azonban — tekintettel arra, hogy a francia állam csak politikai ellenlépéseket tehetett, gaz­dasági ellenakcióra nem volt képes —, de Gaulle végül is kénytelen volt jó arcot vágni a játékhoz, és elfogadni az egyez­ményt. Az autóipar nagyjai most igyekeznek felmérni a francia—olasz eljegyzés követ­kezményeit. Valószínűnek látszik, hogy a Renault és a Peugeot együttműködése fo­kozódik. Kíváncsi szemek figyelik a ma­gános óriást, a Volkswagent. A Fiat pe­dig legközelebb talán az olasz Lancia be­kebelezésére törekszik majd, ez azonban csak szerény epilógus lenne a nagy el­jegyzés után. Baracs Dénes

Next