Magyar Hírlap, 1968. november (1. évfolyam, 170-199. szám)
1968-11-12 / 181. szám
_ 1968. november 12. kedd________________________nevelés_______világgazdaság_________________Magyar Hírlap Molnár utcai fülhallgatók Audiokönyvtár Apróhirdetés: Tapasztalt magántanár angolra, franciára, spanyolra oktat. Magnetofonom nyelvleckék, audiostúdió, legkorszerűbb módszerek! Az idézett hirdetés sajátos tanulási igényt tükröz. A tapasztalt magántanárnak, aki harminc forintot kér egy óráért, nagy klientúrája van. Audiomódszerrel — magyarán hallás után, lemezről, hangszalagról — tanulni divat Pesten. Némelyek csodaszernek tartják, azt hiszik, megkímél a nyelvtanulás „nyögve nyelés”, nagy fáradságot igénylő módjától. Valójában nem csodaszer s nem is újdonság. Több évtizede használnak nálunk e célra hanglemezeket, tanítanak linguafonmódszerrel. Az viszont igaz, hogy fontos kiegészítő metódus. A nyelvtudás — négyféle készség: ki tudjuk fejezni magunkat az illető nyelven szóban és írásban, s megértjük az idegen nyelvű szöveget, ugyancsak szóban és írásban. Kizárólagosan audiomódszerrel nem lehet elsajátítani valamennyi készséget. A szóbeli kifejezést, a szövegértést viszont csakugyan fejleszti, s jó kiejtésre szoktat. Az sem igaz, hogy megkímél az erőfeszítéstől, hiszen e tanulási módszerhez is kitartás kell. Szorgalmas, gyakorlott nyelvtanulóknak viszont csakugyan bízvást ajánlható. A Gorkij Könyvtár Molnár utcai székházában szerény audiokönyvtár működik. Négy hangszigetelt fülhallgató s egy tartalékhely áll a tanulni vágyók rendelkezésére, négy csatornán vehetők nyelvleckék. Háromszázötven olvasó, helyesebben hallgató-tanuló kaphat hetenként egy-egy órányi tanulási lehetőséget, hallgatási alkalmat. A díj 10 forint egy évre. Általában olyanok veszik igénybe, akik tudnak egyedül tanulni, akik rögzíteni, megőrizni kívánják eddig elért nyelvtudásukat. Diákok, akik keveslik az egyetemi nyelvtanulási lehetőséget, tudásukkal mindig elégedetlen műszakiak, kutatók, külkereskedelmi tisztviselők. — A Moszkvai Állami Idegen Nyelvi Könyvtár audiostúdiójában, kaptuk az ötletet — mondja Sándor László, a Gorkij Könyvtár igazgatója. — 1966 januárjában nyitottuk meg e különleges részlegünket. X K r V I nyelvtanulásra Azóta ki is nőttük, állandóan több az igény, mint amekkora a befogadási lehetőség. 1969—70-re új helyiségeket kapunk, s 12—14 tanulóhelyet használhatnak a látogatók. Akkor, reméljük, ki fogjuk tudni elégíteni az igényeket. Sereg Ilona, az audiokönyvtár vezetője azzal büszkélkedik, hogyha a berendezés viszonylag szerény is, annál gazdagabb az anyag, amelyben a tanuló válogathat. — A klasszikus világnyelveken: az angolon, a francián, az oroszon, a németen, a spanyolon és az olaszon kívül valamennyi szomszéd ország nyelvén található nálunk magnetofonanyag — mondja. — A lengyel iránt különösen nagy az érdeklődés. Van, aki japánt, van, aki skandináv nyelveket tanul nálunk. Hollandul német, svédül angol közvetítéssel lehet órákat venni stúdiónkban. — De nemcsak a nyelvtanfolyamok változatosságával dicsekedhetünk — folytatja Sereg Ilona —, hanem azzal is, hogy oroszul például Csehov Jubileumát, Három nővérét, a legkitűnőbb mai szovjet költők verseit hallgathatják nálunk kiváló művészek, vagy maga az alkotó előadásában. Franciául Gerard Philippe-felvételeket, németül eredeti Brecht-drámákat, Goethe-verseket, Thomas Mann-novellákat élvezhetnek nálunk, angolból pedig a legkorszerűbb kurzusokat vásároltuk meg külföldről. Az English 900 című tanfolyam, nevéhez híven, kilencszáz alapmondat változatait sulykolja a hallgató agyába. Ha érdekli, illesszen egy fülhallgatót a fülére. Érdekel. A 45 perces lecke, melyet hallgatok, a legkülönbözőbb mondatelem-helyettesítő gyakorlatokat tartalmazza, nyelvtani formulákat váltogat, szellemes párbeszédek váltakoznak tudatosan beillesztett szünetekkel, amelyek alatt a tanuló-hallgató elmormolhatja, ismételheti az előre mondott szöveget. Végül gondolkoztató feladatokkal zárul a lecke. Jobbra tőlem egy fiatal lány mormol francia szöveget. Balra egy idősebb férfi hallgatja átszellemülten a Tatjána levelét oroszul. Az évi 10 forintos díjú nyelvtanulási nagyüzemben éppen minden hely foglalt. N. Sándor László * Nyírbátori ezermesterek Üzem az iskolában — iskola az üzemben Ki hinné — ha nem tudnám hiteles leltárral bizonyítani —, hogy egy Szabolcs-Szatmár megyei nagyközség gimnáziumának politechnikai műhelyében ottjártamkor hárommillió forint értékű leltári anyag volt. És ezen csak „barkácsolnak”. Ha nagyon nekiveselkednének, barkácsolás közben megkereshetnék az iskola fenntartási költségeit. Nem veselkednek neki. A gimnázium nem munkahely. Középiskolásoktól nem lehet másodállásban ipari munkásnak való munkát is követelni, így is meg tudnák keresni az iskola fenntartási költségeinek felét. Játszva, tanulás közben, szinte szórakozásból. Hat szakma egyszerre A nyírbátori Báthory István Gimnázium politechnikai műhelyéről van szó. Kilenc éve, amióta a reform a gyakorlati képzést meghonosította iskoláinkban, megszakítás nélkül és egyre színvonalasabban folyik itt ez a munka. Miközben a gyakorlati oktatás eredménye az egész országban kétes volt, addig itt egyre eredményesebb. S nemcsak a gimnáziumban. Nem véletlen, hogy öveges professzor nemrég a nyírbátori I. számú általános iskolának — illetve pedagógusainak, egykori tanítványainak — ajándékozta egész laboratóriumi felszerelését. Az általános iskola itt van a Báthorygimnázium tőszomszédságában. Ez adja az „elektronikus osztály” legnagyobb utánpótlását. A diákok nem szereznek szakmunkásbizonyítványt. De hetenként egy napot a műhelyben töltenek el. Kitűnő lakatosok: reszelnek, csiszolnak, hegesztenek. Értenek a rádió- és tv-szereléshez, és például a telefonszereléshez, mindenhez, ami híradástechnika, mindenhez, ami a műszerész szakmához kell. Műszerekkel vizsgálnak, és sokat közülük maguk készítenek el, öt-hat szakma legfontosabb alapjait sajátítják el négy év alatt. Kinőtték az öt plusz egyet Keresztessy Zoltán, a politechnikai műhelyfőnök, aki a híradástechnikai iparból jött át, szerényen elhárítja az elismerést. Azt mondja: nemcsak kedvük, hanem igen nagy tehetségük is van ezeknek a szabolcsi gyerekeknek. Nagy gondja van azonban a megyének is, az iskolának is, hogyan tovább? A megye gondja: a harmadik ötéves tervben hatvannyolcezer szabolcsi fiatal lép munkaképes korba, és csak negyvenezerre vár munka, az iparosítás minden erőfeszítése ellenére. Nem mindegy, milyen útravalót ad a szülőhaza távozó fiának, lányának. Senkinek sem érdeke, hogy újabb húszezer ingázó segédmunkással növekedjék az egyik legnagyobb szabolcsi gond. Az iskola tantestülete világosan látja, hogy kinőtték az öt- plusz egyes rendszert. De más gondjuk is van. A politechnikai műhely évi költségvetése tízezer forint. Ezt a korszerű oktatási forma pár hét alatt felemészti. Mint Bányász Lajos igazgató elmondja, „megeszik az anyagot” a gyerekek. Ez a kényszerűség szorította rá az iskola vezetőit, hogy részlegesen üzemmé alakítsák a műhelyt. Katedra — mint kapcsolótábla Az iskola — a művelődésügy keretein belül — iskolák számára gyárt úgynevezett tanuló stúdiókat. Nem egyszerű berendezések ezek. Tanári és diákfülkéi bonyolult kapcsolásokat, elektroakusztikai technikát kívánnak. A kecskeméti és jászapáti középiskoláknak már elkészítették a tanulólaboratóriumokat. Készülnek újabbak is, többcsatornás készülékek, amelyek egy magnószalagról tizenhatot, huszonnégyet működtetnek. A nevezetes műhelyben a tanári katedra mögött, a tábla helyén falmagasságú műszerfal. Huszonnégy munkaasztal a diákoknak, válaszfalakkal, műszerekkel, kapcsolókkal. A katedra tanári asztala is voltaképpen kapcsolótábla. Az oktató innen ad áramot a diákoknak, ellenőrzi mérési adataikat, s egyben védi is őket, korszerű áramvédelmi berendezésekkel. Ez az az üzemi bázis, amivel fenn tudják tartani a szakképzés színvonalát. És amivel, számításaik szerint, megfelelő fejlesztéssel, az iskola fenntartási költségeinek a felét is „előállítanák” forintban. Csak egy híradástechnikai bázisüzem, akár egy ktsz kellene hozzá. G. N. Z. Eljegyzés — a tilalom után A Fiat—Citroen ügy fejleményei A házasság elmaradt ugyan, de a mostani eljegyzés sem áll messze egy esküvőtől — kommentálta az egyik francia lap a Fiat—Citroen megállapodás új változatát, amelyre néhány héttel az Elyséepalota ismert vétója után került sor. A francia köztársasági elnök tiltakozása tehát végső soron nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy megakadályozza a dinamikus olasz tőke betörését a májusi válság által amúgy is alaposan megtépázott francia gépkocsiiparba. Amikor a behatolás kudarcot vallott a főbejáraton (a Citroen nyílt átvételének formájában), a Fiat bejutott a kiskapun, amelyet egyébként nem véletlenül hagyott nyitva a francia állam. Viták Párizsban Az Elysée-palota október elején, az olasz és a francia konszern közötti megállapodás első variánsával szemben főleg azt kifogásolta, hogy a Fiat a Citroen részvényeinek túl nagy százalékát kapta volna meg a tervezett közös holdingvállalatban, amelynek székhelyét ráadásul Svájcban tervezték, s így az kicsúszott volna a francia állam ellenőrzése alól. Az érem másik oldala viszont az volt, hogy a Citroen nagyobb arányú tőkeinjekció nélkül súlyos válság elé nézett. Éppen ezért a francia kormányban meglehetősen eltérő módon értékelték az eredeti megállapodást. Bettencourt iparügyi miniszter őszintén tartott attól, hogy amennyiben a kormány megvétózza a megállapodást, Giovanni Agnelli, a Fiatura hátat fordít Michelinnek és Bercotnak, a Citroen gazdáinak. Ebben az esetben megnőttek volna ugyan a de Gaulle által oly lelkesen szorgalmazott „francia megoldás” esélyei (az elnök még a párizsi autószalon megnyitóján is emlegette ezt a lehetőséget), ám Bettencourt, sőt maga Couve de Murville miniszterelnök is jól tudta, hogy a szükséges tőkét a francia tőkepiacon aligha lehet előteremteni. Így tehát a megállapodás alternatívája a Citroen lassú — vagy talán nem is olyan lassú — elsorvadása lett volna. (A cég az elmúlt két évben már ötezer munkását bocsátotta el, és csak az idén júliusban hétszáz embert tett az utcára.) A de Gaulle által emlegetett „francia megoldás” a Citroen, valamint a Renault—Peugeot társulás összekapcsolását jelentette volna. Az Elysée-palota szakértőinek kedvenc vesszőparipája volt az ilyenfajta társulás , azaz gyakorlatilag a francia gépkocsiipar egyesítése. A szakértők azonban kétkedéssel fogadták az elgondolást. Az állami kézben levő Renault és a magántulajdonban levő Peugeot együttműködése már adott némi ízelítőt a kooperáció problémáiról; harmadik vállalat bevonása csak növelte volna a konstrukció ingatag voltát Agnelli manővere Érthető tehát, hogy az Elysée-palota elutasító válasza után a francia pénzvilágban feszült érdeklődéssel várták Agnelli reagálását a döntésre. Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan kitűnt, hogy a torinói iparbáró kisebb hangsúlyt fektet az ügylet pénzügyi vonatkozásaira, mint gyakorlati következményeire. Ily módon Agnelli beérte a pénzügyi eljegyzéssel, vagyis a tervezettnél sokkal kisebb formális részesedéssel, azonban úgy, hogy az eredeti szerződéssel biztosított konkrét előnyök java részét sikerült átmentenie! A megállapodás két részre tagolódik. Az első technikai jellegű egyezmény, amelynek célja: lehetővé tenni, hogy a két vállalat minél nagyobb mértékben hasznosíthassa ipari kapacitásait és kereskedelmi hálózatát. Ebből a célból a Fiat, Európa legnagyobb autógyára és a Citroen (amely az ötödik helyen áll a listán) megállapodott egy közös szervezet létrehozásában, amelyben mindkét fél egyenlő képviseletet kap. E szervezet feladata lesz összehangolni a tanulmányi és a kutatómunkát, a beruházási és a termelési programokat, a beszerzéseket és az eladásokat. Ennek az összehangolásnak, a két cég közleménye szerint, az a célja, hogy nagyobb versenyképességet biztosítson mindkét vállalatnak a piacokon. Ehhez a technikai megállapodáshoz járul a pénzügyi egyezmény, amelynek értelmében a Citroen és a Fiat közös holdingvállalatot hoz létre. Ennek székhelye Párizsban lesz, tehát a francia kormány óhaja ebben a vonatkozásban teljesül. Ezek tehát a megállapodás körvonalai. Látszatra a francia fél számára kedvezőbbek a feltételek, mint a nyílt Fiat átvétel esetében lettek volna. Azonban a megállapodás alaposabb tanulmányozása eloszlatja ezt a benyomást. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szerződés csak keret, amelyet az erőviszonyoknak megfelelően töltenek ki, márpedig az erőviszonyok világosan a torinói cég javára billentik a mérleg nyelvét! Igaz ugyan, hogy a létrejövő holdingban a Fiat részesedése a kiszivárgott hírek szerint csak 15 százaléka lesz a korábban tervezett, jóval nagyobb aránynak (a Citroent ellenőrző Michelin cég a részvények 43 százalékával rendelkezik), azonban mégis a Citroen van kiszolgáltatva a Fiatnak és nem fordítva. Ezt jól illusztrálja az a tény, hogy Bercot, a Citroen vezérigazgatója a megállapodást követő sajtóértekezleten elismerte: a Citroen egyelőre nem kíván élni az egyezményben biztosított jogával és nem vásárol Fiat-részvényeket. A megállapodás e szakasza még akkor is csak csekély vigaszt jelenthetne a Citroen vezetőinek, ha volna lehetőség joguk érvényesítésére. A két vállalat méreteinek különbözősége folytán a Citroen-holdingban vállalt 15 százalékos Fiat-részesedés névértékének megfelelő Fiat-részvény — amelyre a Citroennek opciós joga van —, a torinói cég részvényeinek mindössze 4 százalékét tenné ki, tehát jóval kisebb befolyást biztosítana Agnellinál, mint fordítva. A Fiat akarata Az egyezmény igazi jelentőségét azonban a két cég tevékenységét összehangoló közös szervezet felállítása adja meg, mivel ezen keresztül a Fiat gyakorlatilag rákényszerítheti akaratát a francia partnerre. Az olasz vállalat számára a legfontosabb nyilvánvalóan a francia piacra való nagyobb arányú betörés volt, ehhez pedig kitűnő eszközt szerzett a Citroennel való társulás révén. Agnelli véleménye szerint ugyanis „ma sokkal könnyebb autót gyártani, mint eladni". A Citroen eladási hálózatának felhasználásával azonban a torinói futószalagokról lekerülő gépkocsik sokkal gyorsabban juthatnak el a francia piacra. A francia szaksajtó felhívja a figyelmet arra, hogy a Fiat gépkocsiskálája teljes, míg a Citroen csak néhány kategóriában fejlesztette ki saját típusait, ami ismét csak a torinói óriás kezére játszik. A jól értesültek egyébként úgy tudják, hogy az olasz vállalat a jövőben meg kívánja tartani önálló franciaországi eladási hálózatát is, tehát a Citroen révén a jövőben kettős rohamot indíthat a francia vásárlók meghódításáért Ez a perspektíva korántsem biztató a francia gépkocsiipar számára, amely még mindig nem pótolta teljesen a májusi sztrájkok veszteségét A bekerített Renault A horizonton ugyanakkor kirajzolódik az újabb veszély a francia gépkocsiipar számára: a Fiat behatol a francia tehergépkocsi-iparba is, a hatalmas lyoni tehergépkocsigyár, a Berliet révén. A Citroennel kötött megállapodás ugyanis szükségszerűen a Berliet helyzetére is hat, mivel a Citroen már korábban megszerezte az ellenőrzést a lyoni üzem fölött. Egyébként a Fiat „nehézsúlyú” egységei, traktor- és tehergépkocsi-üzemei, valamint a francia teherautó-gyártás felét adó Berliet összefogása az első helyet biztosítja ezen a téren az új csoportosulásnak a Közös Piacon: a termelés 31 százalékát. Megelőzi a Mercedest, amely 27 százalékot mondhat magáénak. Ezzel azonban „bekerítették” a Saviemet, az állami kezelésben levő Renault autógyár tehergépkocsit gyártó leányvállalatát, amely így bizonytalan jövő elé néz. Ugyancsak ingataggá vált a Citroen számára dolgozó kisebb vállalatok sorsa is. A Fiat-Citroen eljegyzés tehát jóval több „házastársi jogot” biztosít az olasz cégnek, mint amennyit az Elysée-palotában kívánatosnak tartanak, azonban — tekintettel arra, hogy a francia állam csak politikai ellenlépéseket tehetett, gazdasági ellenakcióra nem volt képes —, de Gaulle végül is kénytelen volt jó arcot vágni a játékhoz, és elfogadni az egyezményt. Az autóipar nagyjai most igyekeznek felmérni a francia—olasz eljegyzés következményeit. Valószínűnek látszik, hogy a Renault és a Peugeot együttműködése fokozódik. Kíváncsi szemek figyelik a magános óriást, a Volkswagent. A Fiat pedig legközelebb talán az olasz Lancia bekebelezésére törekszik majd, ez azonban csak szerény epilógus lenne a nagy eljegyzés után. Baracs Dénes