Magyar Hírlap, 1969. január (2. évfolyam, 1-30. szám)

1969-01-02 / 1. szám

2 1969. JANUÁR 2. CSÜTÖRTÖK A MINISZTERELNÖK ÚJÉVI NYILATKOZATA Magyar Hírlap (Folytatás az 1. oldalról.) Ki szocialista országgal együtt az ismert lépéseket. Úgy gondolom, a bizalom lég­köre volt az, ami segített, hogy végül is ebben a kérdésben is egységes álláspon­ton vagyunk a dolgozó néppel. Vannak olyan kérdések, amelyek államtitkot ké­peznek, az azokban való döntést termé­szetesen nem tudjuk megkonzultálni szé­les körökkel. Van más természetű kér­dés is, így például sokszor — külkeres­kedelmi érdekeinkre hivatkozva — nem tudunk megtárgyalni a közvéleménnyel bizonyos kérdéseket, mert az sértené kül­kereskedelmi érdekeinket. Megjegyezte azonban a miniszterelnök, hogy nem ért egyet azzal, hogy sokszor ok nélkül is külkereskedelmi érdekre hi­vatkozva tagadnak meg megfelelő tájé­koztatást olyanról, amiről jó, ha időben tudomást szerez a közvélemény. A kormány felelőssége A kormányzati munkáról, a Miniszter­­tanács tevékenységéről adott ezután tá­jékoztatást Fock Jenő. — Azt hiszem joggal fel lehet tételez­ni, hogy a kormányzat — amely három éven át dolgozott azért, hogy a gazda­sági reformot bevezethessük és állandóan hangoztatta, hogy ezzel együtt nemcsak a gazdasági életben, hanem az élet min-­ den területén erősödnie kell a demokra­tizmusnak — a maga munkájában, a szű­ken vett kormányzati munkában is ér­vényesít a demokratizmust. A miniszte­reknek és államtitkároknak természete­sen megvan az egyszemélyi felelősségük azért az ágazatért, amely gondjaikra van bízva. Felelősséggel tartoznak a kormány­nak és — a kormány elnökével és elnök­­helyettesével egyetemben — a parlament­nek. — A Minisztertanács — féléves mun­katerve alapján — kéthetenként ülésezik, van tehát megfelelő idő felkészülni a na­pirendi pontokra. A miniszter apparátu­sával elkészíti, illetve elkészítteti az elő­terjesztést, megfogalmazza a határozati javaslatot. Mielőtt a Minisztertanács elé terjeszt valamilyen kérdést döntésre, kö­teles azt az összes érintett minisztériu­mokkal megtárgyalni.­­ Az elmúlt évben kereken huszonöt ülésén körülbelül 300 napirendet tárgyalt meg a Minisztertanács. Természetes, hogy mint minden vezető szerv elnöke, a kor­mány elnöke is örül, ha jól előkészítettek a napirendek, egyértelműen megfogalma­zottak a határozati javaslatok, kevés a vita és lehet dönteni. De ugyanakkor ar­ra is mindig felhívjuk a figyelmet: ez — mármint az egységes álláspontra való törekvés, az alapos megtárgyalás — ne jelentse egyben azt, hogy elvtelen komp­romisszumokat kötnek egymással azért, hogy de legyen vita a Minisztertanácson. Nem félünk attól, sőt örömmel üdvözöl­jük, ha alapos előkészülés után is vita van, de olyan, hogy az illetők álláspont­jukat és érveiket sorakoztatják fel, nem pedig vége-hossza nincs vita alakul ki. Amikor a Minisztertanács a határozatot meghozza, akkor már az ilyen kollektív munkával előkészített anyagért egyetem­­legesen felelős a parlamentnek és a par­lamenten keresztül természetesen az egész népnek.­­ A Minisztertanács munkájában egyébként nagyon sok a rutinjellegű munka. Rutinjellegű olyan értelemben, hogy ismétlődnek a feladatok (felmenté­sek, kinevezések, beszámolók nemzetközi tanácskozásokról, vagy személyek, tárgya­ló küldöttségek kijelölése a nemzetközi tanácskozásokra stb.). Ezt lehet úgy is rutinjellegűen csinálni, hogy az ember továbblapoz a rázósabb, nehezebb témák­ra, de lehet úgy is, hogy levonja a tanul­ságot egy-egy nemzetközi tanácskozásból, hogy a következő hasonló tanácskozásra jobban fel tudjunk készülni. Általában az a véleményem, hogy a mi tárgyaló dele­gációink elég sokoldalúan készülnek fel a nemzetközi tanácskozásokra és igyekez­nek abból minél többet profitálni. A gyermekgondozási segély és az ötéves lakásépítési program A Minisztertanács üléseinek napirend­jén szerepelt háromszáz téma közül né­hány olyat említett ezután Fock Jenő, amely közvetlenül érintette a lakosságot.­­ Az anyasági, vagy más néven a gyermekgondozási segélyt ugyan nem ta­valy, hanem az előző esztendőben hatá­roztuk el, de a múlt évben is több alka­lommal foglalkoztunk vele. S a közeli na­pokban, hetekben ismételten foglalkozni fogunk a kérdéssel. Nem kell bővebben indokolni, a segélyt a dolgozók örömmel fogadták, elsősorban a dolgozó anyák. Most már, a parlamenti ülés után ismert, hogy a kormány foglalkozik azzal: a két és fél esztendős gyermekgondozási segélyt három esztendőre emeli fel, és kibővíti az érintettek körét is. Elmondta a Minisztertanács elnöke, hogy a tv-nek a gyermekgondozási se­géllyel kapcsolatos műsora értékes segít­séget adott magának a kormánynak is abban, hogy megfelelő döntést hozzon: kikre terjesszék ki a jogosultságot. E ri­port kapcsán jegyezte meg, hogy a sajtó, a rádió, a televízió bátran, harcosan kép­viselje a dolgozó emberek álláspontját. Azt is kérte azonban, hogy olyan kérdés­hez is nyúljanak hozzá — nagy felelős­ségérzettel —, amelyben esetleg a tömeg­hangulattal szemben kell valamit helyes irányba terelni, mert ez is előfordul. A következő kérdés a lakáshelyzetre vonatkozott. — A lakáshelyzettel — mint a legna­gyobb szociális problémával — a kormány a múlt évben is több alkalommal foglal­kozott — mondotta a­ miniszterelnök. — Röviden azt mondhatom, hogy az ötéves lakásépítési tervet teljesíteni fogjuk. Ed­dig három év alatt a részarányos elő­irányzatot teljesítettük. További lakásépí­tési tervszámaink ismertek. Hozzátehe­­tem: januárban a kormány foglalkozik azzal, hogy a tervezett 62 000 lakásnál hogyan építsünk valamivel, néhány ezer­rel többet. Ahhoz ugyanis, hogy a követ­kező ötéves terv időszakában évi átlag­ban 80 000 lakást tudjunk felépíteni, most is a tervben szereplő 62 000 lakásnál töb­bet szükséges felépítenünk. Kitért a Minisztertanács elnöke arra is, hogy a vállalatok maguk is részt vállal­hatnak a lakások számának szaporításá­ból. — A Gazdasági Bizottságnak van egy erre vonatkozó határozata, amit az üze­mek többségében — ahol gyorsabban ér­nek az okos gondolatok — az igazgatók, a pártszervek, a szakszervezet, a KISZ- szervezetek lelkesen támogatnak és ké­szülnek rá, hogy az üzem is segítse hoz­zá a dolgozóit, elsősorban a hosszabb idő óta ott dolgozó embereket, hogy minél gyorsabban lakáshoz jussanak. — Jó példaként említette a székesfe­hérvári Videotont, ahol ilyen üzemi segítséggel plusz 70 lakással számolnak ez évben. — Kiszámoltam — mondotta —, ha az üzemek átlagában így készülnének az esztendőre, akkor az körülbelül 3000— 4000 plusz lakást jelentene, ami nagyon jó lenne. A munkásosztály és a parasztság életkörülményeinek összhangja Az interjú következő témája a paraszt­ság életszínvonalának közelítése volt a munkásosztályéhoz. A miniszterelnök megállapította: " A párt IX. kongresszusának erre vo­natkozó határozatát eredményesen hajt­juk végre. A Statisztikai Hivatal és más szervek éppen most vitáznak azon, hogy valószínű: most, az ötéves terv harmadik évében lényegében nemcsak megközelí­tette, hanem valószínűleg el is érte a pa­rasztok életszínvonala a munkások élet­­színvonalát, és az előttünk álló feladat most már nem az, hogy reáljövedelemben, reálfogyasztásban érje el a parasztság a munkásosztály életszínvonalát, hanem az — ami ugyancsak nagy probléma —, hogy az életkörülményeket illetően is megkö­zelítse. Hosszabb időszak kell ahhoz, amíg a parasztság életkörülményeken is meg tudja közelíteni, vagy pláne el tudja érni a munkásosztályét. De az elmúlt két esztendőben igen sok határozat született meg, igen sok intézkedés történt ennek érdekében. Gondolok a társadalombizto­sítás, a nyugdíj, a családi pótlék kiter­jesztésére — lényegében elvileg azonos rendszerű a paraszti nyugdíj és családi pótlék —, valamint a felvásárlási árak kétszeri jelentős megnövelésére. Az em­lített és más hasonló jellegű intézke­dek következtében — azt hiszem — a kongresszusnak ezt a határozatát ér­vényesen hajtottuk, hajtjuk végre. A munkaidő csökkentéséről szólva I Jenő a következőket hangsúlyozta: — A IX. kongresszus igen nagy­he­tőségű határozatát — amely kereken millió emberre vonatkozik — négy é­ alatt kell végrehajtani. Az elmúlt é­­géig körülbelül egy­millió ember csökkentett munkaidőben dolgozott. közepéig további félmillió ember fog csökkentett munkaidőben dolgozni, és 1969 végéig lényegében végrehajtjuk a határozatot, amelyet tulajdonképpen 1970 végéig kellett volna végrehajtanunk. Beszélt Fock Jenő arról is, hogy elég nagy a türelmetlenség, a nyomás. Rész­ben azoknál az ipari üzemeknél, amelyek­nek dolgozói mondjuk az utolsó félmilliós csoportba tartoznak, vagy még azon túl a közé az ötvenezer vagy százötvenezer ember közé, akikhez talán csak 1970-re kerül át a munkaidő-csökkentés, mert önerőből nehezebben, vagy talán sehogy nem tudják végrehajtani és kormányzati segítség is kell. Azok részéről különösen nagy a nyomás, akikre a kongresszus ha­tározata nem vonatkozott. — Azt kérem a közvéleménytől, hogy legyen egy kis türelemmel és belátás­sal. Ha a IX. kongresszus részvevőitől megkérdeztük volna: elhiszik-e, hogy * kétmillió embert 3 év alatt „át tudunk vinni* 44 órás munkaidőre, alighanem azt mondták volna, hogy ez nagyon ne­héz feladat, nem hiszik, hogy maradék­talanul teljesíteni tudjuk. Most, amikor már úgy néz ki, hogy egy évvel hama­rabb is meg tudjuk oldani, nagy a nyo­más, hogy ne várjuk meg a következő ötéves tervet, ne várjuk meg a következő kongresszust, már menet közben fogjunk­­hozzá és újabb rétegekre terjesszük ki a munkaidő-csökkentést. Azt hiszem, akár a közlekedésben, akár a kereskedelem­ben, akár más szakterületen kérdeznénk meg az embereket, már most azt mon­danák, hogy náluk is be kellene ve­zetni a 44 órás munkahetet, de még in­kább a szabad szombatokat. Ismételten csak azt tudom kérni: legyenek türelem­mel, ha továbbra is olyan eredményesen, vagy még eredményesebben dolgozunk, mint az ötéves terv elmúlt három esz­tendejében, akkor meggyőződésem sze­rint 1970-ben már arról tudunk, tárgyal­ni, hogy hogyan terjesszük ki további nagy rétegekre a munkaidő-csökkentést Hogyan vált be a gazdaságirányítás új rendje? Az elmúlt időszakban többször került sor a kormány és a szakszervezetek kö­zös tanácskozására. Hogyan vált be az együttműködésnek ez az új és talán ki­csit szokatlan formája? — hangzott a riporterek következő kérdése. — Azt hiszem, a szakszervezetek nevé­ben is mondhatom, hogy mindkét fél elé­gedett ezekkel a tanácskozásokkal. Én őszintén mondhatom, hogy a tanács­kozások nem formálisak, valóban a legdöntőbb, a leginkább közérdeklő­désre számot tartó kérdéseket tárgyal­juk meg. A következő félévi munka­terveink alapján azokat a kérdéseket is megvitatjuk, amelyekben mi, azaz a kor­mány, kérjük a szakszervezetek segítsé­gét. Vannak olyan kérdések — például ide tartozik a munkaidő-csökkentés is —, ahol nemcsak a következő félév, ha­nem a következő esztendők tennivalóit is megtárgyaljuk. Ilyenkor a szakszer­vezetek természetesen kicsit erőteljeseb­ben képviselik azt az álláspontot, hogy gyorsabban tegyünk valamit a munkás­­osztály érdekében, s általában a dolgo­zók érdekében, mi pedig kicsit jobban hangsúlyozzuk azt, hogy milyen anyagi lehetőségekkel rendelkezünk. . Végül is egyet szoktunk érteni, és kölcsönösen se­gítséget tudunk egymásnak nyújtani a munkában. A gazdaságirányítás reformjának első esztendei eredményeiről szólt a továb­biakban a Minisztertanács elnöke. Ki­emelte: — Több alkalommal elmondtuk, leg­utóbb a parlamenti ülésszakon Vályi elvtárs is hangot adott annak a véle­ménynek — s ez a kormány véleménye is —, hogy általában-egészében bevált a gazdaságirányítás új rendszere. A haté­konyság, a termelékenység alakulása szempontjából azonban nem lehetünk teljesen elégedettek. Főleg ilyen szem­pontból kellett újra átvizsgálnunk sza­bályozó eszközeinket és kellett elvégez­nünk az újraszabályozást. Tehát anélkül, hogy a rendszer alapelveit megváltoztat­tuk volna, a szabályozáson változtatnunk kellett, hogy a gazdaságirányítás egész rendszere jobban ösztönözzön a haté­konyságra, a termelékenység növelésére. Arra a kérdésre, nem túlzott-e az az arány, hogy az összes vállalati befi­zetés egyharmada állami támogatás for­májában visszakerül a vállalatokhoz, Fook Jenő ezt mondta: — Minden bizonnyal túlzott az arány. A szabályozók említett módosításánál ezt is figyelembe vettük. Csökkentettük a dotációkat, csökkentettük az export­visszatérítési szubvenciót a vállalatok számára. Ezzel arra akarjuk ösztönözni a vállalatokat, hogy mondjanak le gaz­daságtalan, rossz hatásfokkal előállított termékeik gyártásáról, főként ha azo­kat baráti szocialista országból tudjuk importálni. Az irányítás rendszere az el­múlt esztendőben nem szorította erre a vállalatokat. Igen kevés gazdaságtalanul gyártott termék termelését hagyták abba, úgy is mondhatnám, nagyon kevés erő­feszítést tettek annak érdekében, hogy e termékeket jóval olcsóbban tudják elő­állítani. A következő kérdés így hangzott: A közhangulatban meglehetősen nagy az elégedettség, hiszen a vállalati nyereség a tervezettnél nagyobb volt. Jó-e, hogy a nyereség ilyen nagy, és előre tekintve néhány évre, tartható-e ez a nyereség­szint? Fock Jenő erre felelve, kijelentette: — Ha túlzottan nagy az elégedettség, és pláne, ha a kormányzati berkekben is ilyen önelégültség kap lábra az elmúlt év eredményei hatására, az nem jó. Önelé­gültségre nincsen semmi okunk. Jól sike­rült ugyan a reform bevezetése, de sok problémánk is van, különösen a gazdasá­gosabb termeléssel összefüggésben. Azért, hogy nagy a vállalati nyereség, nagyobb, mint számoltuk, nem lehet hibáztatni a vállalatokat. Ezért önmagunkat kell hi­báztatnunk. A szabályozókat úgy hagy­tuk jóvá, a termelői árak szintjét úgy ál­lapítottuk meg, hogy tulajdonképpen an­nak eredményeként lett nagyobb a vál­lalati nyereség. Ha a következő évben már az új szabályozók mellett ugyan­ilyen tömegű vállalati nyereséget érnek el, annak csak örülhetünk. Az nem okoz számunkra problémát, hogy nagy a vál­lalati nyereség, hiszen annak kereken kétharmad részét az állam elvonja és új­ra elosztásra kerül. Az okoz problémát, ha meg nem érdemelt módon, tehát na­gyobb erőfeszítés nélkül jutnak hozzá a vállalatok többletnyereséghez, mondjuk kormányzati hibából, a szabályozók rossz beállítása következtében. A probléma az, hogy olyan vállalatok is a tervezettnél nagyobb nyereséget értek el, amelyek tu­lajdonképpen állami dotációt, export­­szubvenciót kapnak. Nagyobb nyereséget értek el annak következtében, hogy az ál­lam többet adott nekik, mint amennyit kellett volna adnia, vagyis nem késztette nagyobb erőfeszítésre. A piaci árak alakulása 1969-ben A továbbiakban arra a kérdésre vála­szolt a miniszterelnök, hogy mi várható 1969-ben a piaci árak, a fogyasztói árak alakulása terén? — A zöldség-gyümölcsre, tojásra, csir­kére vonatkozóan, tehát arra, ami eddig is nagyobb részt szabadpiaci áron került forgalomba, azt mondhatom: reméljük, nem lesz aszály, és így az áralakulás kedvezőbb lesz, mint az elmúlt esztendő­ben volt. Egészében a jövő évi áralaku­lástól, árszínvonaltól hasonló tendenciát várok, mint 1968-ban. Ennek megfelelően egy-két százalékos árszínvonal-növeke­déssel számolunk, s ebben minden áru­cikk­ éra, sőt a szolgáltatások ára is ben­­n. 1968-ban egy-két százalékos ár­­onal-növekedést terveztünk és keve­­­élszázalékkal nőtt az árszínvonal. '69-ben a zöldség-gyümölcstermés is az, valószínű, hogy az árszínvonal fedése — szemben a tervezett egy­százaikkal — csak félszázalék lesz. reményeink nem válnak valóra és zabb zöldség-gyümölcs termés lesz ,z maximálisan egy-két százalékkal magasabb az árszínvonal 1969-ben, it 1968-ban volt Szó esett az interjúban a munkaerő­­helyzetről is. Fock Jenő megállapította: — Erősen túlzott az a munkaerőigény, amit a vállalatok bejelentenek. A válla­latoknak olyan belső tartalékaik vannak, amiket nem kényszerültek felhasználni, mert a maximális nyereséget, amivel szá­molhattak, így is elérték. így adódhat­nak olyan esetek — különösen Budapes­ten —, hogy ugyanakkor más üzemek nem jutnak hozzá a szükséges munka­erőhöz. Ez a budapesti nagy „munkaerő­éhség” egészében indokolatlan. 30—35 ezer fős munkaerőhiányról beszélnek, de véleményem szerint ez nem igaz. Bizo­nyos szakmákban van Budapesten mun­kaerőhiány, országosan azonban nincs. Budapesten egy sor intézkedést kellene tenni annak érdekében, hogy még keve­sebb munkaerőt kelljen foglalkoztatni, hogy ne kelljen annyi embert vidékről nagy költségekkel behozni Budapestre. Egészében véve a budapesti üzemek jó részénél is ki fog tűnni, hogy a munka­erőhiány nem igazi munkaerőhiány. Ha érvényesülnek a mechanizmus új szabá­lyozó eszközei, amelyek arra szorítják az üzemeket, hogy jobban nézzenek meg

Next