Magyar Hírlap, 1970. november (3. évfolyam, 304-333. szám)

1970-11-22 / 325. szám

Moores Hírlap Vannak riportok, amelyeknek a keletkezési körülményei sem érdektelenek. Vésztőn halálos bicskázás volt. A Gyulai Járásbíróság tárgyalta az ügyet. Egy kollégám oda indult, ketten meg elkísértük azzal, majd csak csinálunk valamit. Az ilyen bámészkodások mindig vonzóbbak, mintha adott céllal indul az ember. Útközben karamboloztunk, s meglehetősen zilált állapotban érkeztünk meg a találomra kiválasztott faluba, Gyulaváriba. Van falu, amelynek egyéni arculatát csak szívós kérdezősködés A faluban áll még az utolsó halászikunyhó, amely a település régmúltjára emlékeztet. A halászok, csordások a partosabb, dombosabb helyekre, egymástól távol építkeztek. A megmaradt kunyhó lakója véletlenül fiatal házaspár. Nemrég vették meg a kis épületet 10 ezer forintért, de máris megbánták. Okosabb lett volna belevágni az építkezésbe. Még 70 nádfedeles ház van a faluban, s ez nagyjából ugyanennyi magányosan élő, idős embert, vagy házaspárt jelent. A nádfedél alatt majdnem biztos, hogy öreg ember lakik. A falu közepén kitikkadtan áll a régi artézi kút, s bomladozik oldalán a műkőborítás. Nem jönnek már párosával vízért a fiatalok, itt is az eszpresszóban van a randevú. A jó vizű kút nem apadt ki, hanem a többi artézi vizekkel együtt a törpe vízművet táplálja. A gyulavári tanácstagok jogos büszkeséggel tartják számon, hogy elsőnek szavazták meg Békés megyében a 300 forintos maximális községfejlesztési hozzájárulást és ennek következtében a faluban nincs már utcajárda nélkül, nincs ház villany után lehet felismerni, s van ahol az érkezés pillanatától minden érdekesnek és helyénvalónak tűnik. Ahonnan végül nehéz elköszönni, Gyulavári egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. Bárhogy figyeltem a Viharsarok hangoztatott szigorát, ridegségét nem éreztem meg nélkül, és a víz is benn van a lakások zömében. Most készült el az a középület, amelyet következetesen egészségügyi kombinátnak neveznek a helybeliek. Két orvosi rendelő, egy csecsemőgondozó és a gyógyszertár kapott benne helyet. A kombinát és az ugyancsak vadonatúj földművesszövetkezeti áruház közötti üres telken az OTP épít két — egyenként 24 lakásos — szövetkezeti házat. Vajon a szövetkezeti házak elkészültét megéri-e a halászkunyhó? A hajdani halász-, pákásztelepülésen ma már csak egyetlen ember él a Körösökből. Török Ferenc, a gyulai halászati szövetkezet tagja. Az 57 éves Feri bácsi gumicsizmában, viharkabátban, robogóval jár ki a vízhez. A jövedelme nem éri el a termelőszövetkezetben dolgozókét, de ő már ebben, fog megöregedni. Van két gyulavári kubikos brigád is: a vízügynek dolgoznak. A kubikosok régi vándorélete már nagyrészt a múlté, s a talicskát, a lapátot, az egyéb munkaeszközöket nem a kubikos tartozik magával vinni, hanem az mind vállalati tulajdon. A régi huncutságot is el kell felejteni. Ezek a mai mérnökök észreveszik, ha a jólelkű bandagazda, aki közben brigádvezetővé változott, megpróbálja egy kis föld hozzáadásával megnövelni az eredeti talajszintet mutató bubákat. Különben is a nagy talajmunkagépek mellett csak afféle kisegítőnek kell a kubikos. A legnagyobb a változás az erdőmunkások életében, mert ilyen brigádok is szerveződtek a faluban. A fa döntésétől a szállításig mindent gépesítettek. Ezzel együtt a favágók komor, zárkózott természete is megváltozott. Kedélyesebbek lettek, s otthon érzik magukat nemcsak az erdőben, a faluban is. 1944-ben: 12, ma háromszáz Az érdekes személyiségeket sorra szedve szólni kellene a nagy tapasztalatú Fazekas Sándorról, aki tulajdonképpen útkaparó, de hivatalosan munkaérdemrendes kertészként emlegetik, valamint a Kisöregről, Dandé Lajosról, a bohém kubikosról, aki 67 esztendejével a falu rangidős agglegénye. Ám ugyanígy ma is falubelinek, a községhez tartozónak érzik azokat, akik a hatalmat átvevő nép nevében 1945 után kirajzottak: a gyulavári kubikosból lett Tolna megyei párt első titkárt, a katonatiszteket, a tanácsi vezetőket elég gyakran emlegetik. A változás eredőit kutatva két számot mindenképp fel kell jegyezni. Az érettségizettek és diplomások arányának változása az elmúlt negyedszázadban nagyon sokat elárul. Valaha, 1944-ben 12 gyulavári lakosnak volt érettségije. Most 300-nak van. A diplomások kettőről ötvenre emelkedett. Ám a háború előtt érettségizettek sem tekinthetők semmiképp régi vágású úriembereknek. Bizonyságot keresve erre az állításra, ki sem kell mozdulni a tanácsházáról. Kubica Béla tanácstitkár nem gyulavári születésű, de ennek története van, amelyet ő csak a háború után tudott meg a falu első demokratikus bírójától, idős Medgyesi Pétertől. — Tudod-e, apád miért ment el akkor négy esztendőre a faluból? Csakugyan nem mondta neked? Mert tagja volt az öttagú direktóriumnak. Én is tag voltam, onnan tudom. Az üldöztetés legnehezebb évei után az öreg Kubica visszatért és géplakatos volt az uradalomban. A fia, akit a nehéz körülmények ellenére középiskolába küldött, most 50 éves. Húszéves korában írnokként került a községházára. Mivel a tanácsok most voltak 20 évesek, ő is két évtizede tanácsi dolgozó, de az előző tíz esztendő is hasznos, nyereség volt a falu számára. Az első pillanatban furcsa volt, de aztán rokonszenvessé vált, hogy a sok szép középülettel, csinos házakkal ékes faluban a tanács meglehetősen viharvert régi épületben húzódott meg. A tanácsháza falán emléktábla van, amelyről a titkár bevallotta: úgy került oda, hogy kiküldték a múzeumból, tegyék fel. A kőbe vésett szöveg a következő: „Ebben a forradalmi hagyományokban gazdag községben bujdosott 1849-ben Táncsics Mihály családjával együtt.” „Gyulaváriba költöztünk, mint bujdosók más néven, hol a bíró, de főképp a jegyző, Dede János jó ismerőseim voltak ... Családomat Gyulaváriban hagyva, a vidéken szétnéztem, hol kínálkoznék biztos foglalkozás. — Táncsics Mihály: Életpályám.” Izgatott, mi az, ami az idézetből kimaradt. Vajon csak azért van-e a három pont, hogy rövidebb legyen a szöveg? Hát nem egészen. Táncsics Világosról menekült, ahol egy már fegyvertelen, ismeretlen honvédtiszt csekély összegű császári pénzt nyomott a markába. Napszámosnak álcázva szökött Aradra a családjáért, a városon kívül várta meg őket, s úgy jöttek ide. Az igazság az, hogy Táncsics csalódott Gyulaváriban. A három pont helyén a következőket találtam: ' '„...de sem kelendő pénzünk nem volt, sem nekem való foglalkozás nem akadt, tovább kellett vándorolnunk tehát annál is inkább, mert említett ismerőseim rettegtek a borzasztó veszedelemtől, mely őket érhetné, ha engem, mint náluk tartózkodót fedöznének föl.” Ez a kimaradt mondat világította meg a legfontosabbat. Iszonyúan sokat féltek a gyulaváriak. Féltek a víztől, a hatalomtól, az éhségtől, a vándorlástól. A két Körös közt csak a szurkos föld nem lett barátságosabb. De a természet és a társadalom egyaránt új gátak közé került. Negyedszázad alatt ezért lett kedélyesebb, derűsebb a gyulavári táj és az ember. Itt lenne vége beszámolómnak, ha további tájékozódásért fel nem ütöm Fája Géza Viharsarok című nagy erejű szociográfiáját Ebben ugyanis „Gazdátlan település és határszéli faluk" címmel rövid beszámoló van az 1930-as évek Gyulavárijáról. A tegnap látott valóság után mintha sötét, mély kútba tekintene az ember. Ennek tanulságául lássunk csak egy részletet: Gyulavári )(?) 3 Q Egy derűs falu a Viharsarokban Öregek a nádfedél alatt 'jf í/jj * {Vincze Lajos rajzai) A távlat, a szakosítás Gyula alatt, ahol nemrég nyitották meg az új magyar—román határátkelőhelyet, egy mellékút észak felé kanyarodik s híd ível át a Fehér-Körösön. A híd bordái mögött látható az öreg falu. Gyulavárinak két Köröse is van, az ikertesvérével találkozni vágyó Fekete Körös, a község határának túlsó oldala felől közelít. A két Körös által bezárt szöget négy éve a határ mentén épített új védőgát egészíti ki, amelynek nehéz főpróbája ez év tavaszán volt. Egy emberöltő alatt ez lett volna a negyedik pusztító árvíz, de a gát kiállta a próbát . 1925, 1936, 1966 mellé már nem jegyzik oda az 1970-et. Hanem a belvizek így is súlyos károkat okoztak. Egy hónappal ezelőtt is volt még víz a mélyebb fekvésű helyeken, s a határban nagy területen nem az emberek lustasága, de a természet mostohasága miatt ma sem látszik ki a jól megtermett férfi sem a muharból. Az eső, amely a szomszéd faluban áldás, itt ha már kicsit bővebben jön, hetekre megakasztja a munkát. Szurkos föld ez, szemre hasonlatos a barna szénhez, de ha megázik, ragaccsá válik. Nehezebb itt a munka, jobban kopnak, hamarább törnek a gépek. Több ráfordítással kisebb a jövedelem, mint másutt. A megoldást két irányban keresik. A napi gondokon a háztáji gazdaságok tudatos fejlesztése segít, a távlatot viszont a szakosítás jelenti. A lucerna szépen, díszült ezeken a földeken, s alapja lehet a hagyományos szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésének. A 14 ezer holdas határnak éppen a fele erdő. Európa vadászai jól ismerik ezt a tájat. Ám ők csak napokra jönnek, kilövik a nekik szánt vadat, s viszik a trófeát. A táj, az erdő, a vad mindig is a helybelieké marad. A nagy tisztáson, az Aratólaposon nem ritkaság a 100-on felüli állatból verbuválódott dámvadcsorda. Ez a vidék néhány évvel ezelőtt még jellegzetes tanyás terület volt. A két Körös között csaknem 90 tanyát az 1966-os árvíz rombolt le. Napjainkban a község történetének fontos fordulópontjához érkeztünk. A két folyó közt most bontják le az utolsó tanyákat. Buzi Gábor családja már be is költözött a fejlesztésre kijelölt Dénes-majorba. A még kinn élő idős házaspár, Nagy Gy. Sándor és felesége pedig falusi házra alkudik. Kinn az 5 gátőrház és 12 erdészház lakói maradtak, de ők kevésbé érzik a magányos élet szorongását. Vagy vezetéken megy hozzájuk a villany, vagy aggregátoruk van, s televízió és vízvezeték teszi kényelmessé az életüket. Kérdeztem: vajon a tanyáról beköltözöttek hogyan ítélik meg a két életformát. Az igazság, hogy az öregek közül nem is egy visszasírja a régi otthont, de a fiatalokat bottal sem lehetne kizavarni. RIPORT 1970. NOVEMBER 22. VASÁRNAP 1 Derű, nyugalom, biztonság „A nagybirtokos egyúttal országgyűlési képviselő, tehát részt vesz a »szociális gondoskodásban«.” Téli ínségebédet, s reggelit adnak a gyermekeknek. Igen olcsó s kifizető jótékonykodás ez. Gyulaváriban az egész téli ínségakció 2400 pengőbe került a pénzt különböző forrásokból szedték össze, tehát egyik szervi tényező se hozott komoly áldozatot Ennek fejében úgy érzik, hogy megtették kötelességüket az elhagyott és munka nélkül sínylődő néppel szemben, másrészt pedig a gyermekek mérsékelt s időszaki táplálása fejében lekötelezték egész családjukat eljövendő politikai terveik számára. A „szociális gondoskodásra” fordított összeg nevetségesen csekély, de ennek fejében lejjebb szállítják a napszámot, s viszont az ingyenes segítség fejében politikai rabszolgaságot várnak. A „szociális tevékenység" mai alakjában tehát végeredményben meglehetősen romboló tevékenység. A telep további rendezéséről szó sem esik. A kutak csaknem mind fertőzöttek. A telepítés óta a rendezés terén mindössze annyi történt, hogy keskeny betonjárdát építettek, a parasztok szerint ez is hangulatkeltés volt a választások szempontjából. A „politika” szörnyű tolakodása lassan megfertőz mindent, a kenyeret éppen úgy, mint a járdát. A faluban sem különb a helyzet. A nagybirtokos képviselő itt is szociális látszatokkal igyekszik népszerűségét fenntartani, a szociális nyomást pedig intézője végzi. (Felsőbb munkamegosztás, s szereposztás!) A pap utálja a falut, elkívánkozik. Az uradalom pártján állott mindig, majd összeveszett vele, s most ellenzéki akarna lenni. Politikai hitele immár nincsen, a templomot pedig igen gyéren látogatják. A mezőgazdasági munkások aggkori biztosításának hiányára igen jellemző D. F. esete. Ma 81 éves, 17 éves korában kezdte a kubikmunkát, 33 éves volt, midőn az Almássyak (ma gróf Pongrácz-uradalom) szolgálatába lépett. 47 évig szolgált, s a minisztériumtól jubileumi díszoklevelet nyert Az oklevél felsorolja érdemeit takaros dicséretet oszt ki az öregnek s az oklevél alján jelképes jelenet dicsekszik: a paraszt és az úr kézfogását ábrázolja. Az öregnek, midőn már semmiképpen sem bírta a munkát, a kegyes gróf »kegydijat« adott, öt mázsa búzát, egy hold földet, s 50 kéve gallyat. Ezt annál is inkább megérdemelte, mert vadat őrzött, s »öt évig ligetben halt«. Keze-lába elfagyott, ma is alig tud mozdulni. Két év után azonban az uradalom minden indokolás nélkül megvonatta a nyugdíjat.” Megkerestem Fája Gézát, hozzájárulását kértem az idézet közléséhez. Azt is megkérdeztem, járt-e azóta Gyulaváriban. — Gyulán igen, arról írtam is. Gyulaváriban nem. Szívesen mentem volna, de nem akadt alkalmas jármű. Mostanában sokat gyengélkedem. Tavasszal szeretnék elindulni. Kicsit talán irigyelt is, és részletesen kifaggatott tapasztalataimról. A sötét múlt koronatanújának is jó lelkiismerettel mondhattam: derűt, nyugalmat, biztonságot találtam a jellegzetes viharsarki faluban.