Magyar Hírlap, 1972. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1972-01-22 / 22. szám
Magyar Hírlap A tolmács memoárja A könyvet már csak a kiadó segítségével kaptam meg. A könyvesboltokból ugyanis napok alatt elkapkodták. Némileg ismerem a második viágháború irodalmát — és Paul Schmidt 22 évvel ezelőtt ’m?jelent munkáját is (Hitler tolnácsa voltam). Bár első főkijelylésévol "Sok érdekes új adatot tárt fel, ma már a memoárok között, is inkább a másod-, iletve harmadrendű művek közé sorolnám. Természetesen a csábító cím — a szerző eredetileg kevéssé szenzációhajhászóan ngalmazott (Statiszta a diplomata színpadán) — és a második világháború eseményei iránti változatlan érdeklődés kelendővé teszi a könyvet. Annál is inkább, mivel kiadóink nem kényeztetik el az olvasóközönséget a kérdésre vonatkozó történeti, illetve memoárirodalom széles körű publikációjával. Itt adódik, hogy míg a könyv a témában járatos történész számára kissé elavult, az olvasóközösség részére szenzációs és új. (Igaza van a Schmidt könyvéhez nószót írt Lackó Miklósnak, ideje lenne az antifasiszta állami vezetők visszaemlékezéseit is publikálni.) Schmidt tehát önmagát statisztának nevezi a diplomáciai élet színpadán. A kép találó, kifejező, és részben igaz. A német külügyminisztérium főtolmácsa, aki pályafutását még a weimari időszakban kezdte, és Stresemanntól jutott el Ribbentrophoz és Hitlerhez, a német külpolitika szinte valamennyi jelentősebb aktusnál, diplomáciai lépésénél és tágyalásánál jelen volt, anélkül, hogy a kérdések eldöntésében, innyításában bármikor szerepet jászott volna. (Közismert ugyan, hogy egyes kérdések és válaszok — nem ponts — élesebb, vagy tompítottabb ordításával a tolmács is befogásolhatja a tárgyalások menetét.) , Schmidt sajátos pozíciója kettős értelemben is növeli memoárjainak forrásértékét. Egyfelől nem lényegtelenül másodrendű eseményekről számol be, másfelől mivel az események tolmácsa és nem aktív részvevője volt, kevésbé fenyeget az a veszély , mely a memoárírók többségénél felmerül, hogy emlékezetének hiányosságai mellett esetleg saját szerepének tudatos, megszépítést úgya is hamis irányba tereli tolnt. (Elképzelhető ugyan, hogy Schmidt — akinek hivatalnokpolitikus arculatát Lackó oly találóan jellemzi — a történtek során nem mindent úgy látott, ahogyan azt 1949-ben Hitler és rendszere elleni erős kritikával papírra vetette, de ez a könyvben elbeszéltek értékét nem zavarja.) Tárgyalásokról tudósít, illetve az azokról készült jegyzőkönyveket adja vissza. Ha arra törekedett volna, hogy mindenről számot adjon, bizonyára több kötetes művet kellett volna írnia. Olykor tehát csak megemlíti, hogy kiknek tolmácsolt; a gazdag névsorában azonban a korabeli Európa szinte valamennyi vezető politikusa és államférfia fellelhető. Más esetekben röviden ismerteti a tárgyalások menetét és tartalmát. Végül néhány, általa fontosnak és érdekesnek tartott tárgyalásról részletes beszámolót nyújt, olykor szó szerint idézve a tárgyaló partnerek álláspontját. Nyilván ezek a fejezetek tekinthetők könyve legértékesebb részletének, még akkor is, ha már ezen tárgyalások — zömmel szintén Schmidt által készített —hivatalos jegyzőkönyvei is hozzáférhetők. A csehszlovák válság 1938 őszén, a második világháború kitörését megelőző lázas tárgyalások és 1940 őszének diplomáciai eseményekben gazdag napjai alkotják Schmidt könyvének legérdekesebb részét. A szerző nemegyszer utal az angol külpolitika — számára is meglepő — erőtlenségére a harmincas években. Ez az angol békéltető politika betetőződött 1938 szeptemberében, midőn az agg Camberlain élete első repülőútjára vállalkozott, hogy a Csehszlovákia megtámadására készülődő Hitlert a kompromisszum útjára térítse. Schmidt Berchtesgadentől a Godesbergen át Münchenig mind a három tárgyalássorozaton részt vett, így leírása, melyet a szövegeken túl apróbb megfigyelésekkel is kiegészít, máig is egyike a legjobbaknak a történelmi irodalomban. Érdekes ezen tárgyalások menetét és fordulatát összevetni a majd egy évvel később történtekkel. 1939 augusztusában ugyan ismét tapasztalható az angol koncessziós készség, de határai most már jóval korlátozottabbak. Csehszlovákia feláldozását követően az angol politika már nem léphetett a Lengyelországról való nyílt lemondás útjára. De változott a német politika is. Schmidt jól mutatja, hogy míg 1938 őszén Hitler óvakodott a húr túlfeszítésétől, addig most önbizalmában megnövekedve, az angol álláspont komolyságában kételkedve, hajlandó volt továbbmenni és a háborút kirobbantani. A következő részekből Hitler Francával, Pétainnel, valamint Mussolinivel történt 1940. októberi találkozásait kell mindenekelőtt kiemelnünk. A náci vezért ekkor még részben Anglia és az angol világbirodalom megsemmisítése foglalkoztatta. Ebből a célból szerette volna megszerezni Spanyolország és a legyőzött Franciaország segítségét. A kijelölt partnerek azonban vonakodtak és tehették ezt azért is, mivel a Führer gondolatai részben már Keleten jártak. A Szovjetunió elleni hadműveletek előkészítése már folyt, és heteken belül megszületett a végleges döntés: a német hadsereg nem Anglia, hanem a Szovjetunió ellen támad. Az 1940. novemberi Molotov— Hitler találkozó nem jelentett fordulatot Hitler elhatározásában. (Schmidt nem írja, de ismert, hogy Hitler a szovjet külügyminiszter érkezése előtt kiadta utasítását: a katonai előkészületeket a találkozó eredményétől függetlenül folytatni kell.) Kétségtelen azonban, hogy a találkozó menete gyorsította a végső döntés kialakítását Hitlerben. Molotov határozott állásfoglalása folytán a beszélgetése élessége ugyanis elütött Hitler minden korábbi tárgyalásától. A szovjet külügyminiszter nem hagyta magát a brit birodalom ázsiai részének felosztására tett ígéretekkel elkápráztatni, és ismételten Kelet-Európát, Finnország, Románia, Bulgária példáját említette, ahol a náci Németország semmibe vette a Szovjetunió érdekeit. Sérelmezte Molotov az úgynevezett második bécsi döntést is, mivel arról a Szovjetuniót előzetesen nem tájékoztatták. Vannak Schmidt könyvében kisebb-nagyobb más magyar vonatkozású részek is, jóllehet a főtolmács Horthy és Hitler tárgyalásain — tekintettel a kormányzó tökéletes német tudására — nem vett részt. Megemlíthetjük az első bécsi döntés során lefolyt vitát Ciano és Ribbentrop között, az ország német megszállását megelőző klessheimi Horthy—Hitler találkozó leírását, de közvetve idekapcsolódik Hitler szoros kapcsolata Antonescu román diktátorral is, és a beszélgetéseik során elhangzott magyarellenes megjegyzések. Schmidt leír, de kommentál is. Észrevételeit Lackó találóan jellemzi utószavában. Egy olyan külügyi hivatalnok állásfoglalásai ezek, akik a német konzervatív, nacionalista, bürokrata réteghez tartozik. Ez a réteg azonosult a náci rendszerrel, amennyiben az a versailles-i rendszer elleni harc ürügyén nacionalista elképzeléseit valósította meg, de a rendszer belső erőszakosságától, külső kalandorpolitikájától bizonyos fokig távol is tartotta magát. Ez a gondolatmenet érezhető Schmidt könyvében, a személyek ábrázolása során. Hitlerről, Ribbentropról és Stresemannról ír legtöbbet. Szimpátiával csak Stresemannról. Úgy véljük nemcsak azért, mivel írása a háború után született, mikor a náci külügyminisztériumban zavartalanul tevékenykedő főtolmács természetesen el akarta magát határolni Hitlertől és rendszerétől, nemcsak azért, mert az arrogáns és hiú, de felületes és műveletlen Ribbentrop nem lehetett szimpatikus számára és Hitler sem keltett benne oly mély benyomást, mint sok más kortársában. Sokkal inkább, mert Stresemann kompromisszuma a Nyugattal és intranszigens álláspontja a Kelet felé számára szimpatikus volt. Stresemann nem adta fel ugyanis, csak korlátozta a német imperializmus célkitűzéseit, az általa dicsért felelősségvállalás bátorsága, Lengyelország és Csehszlovákia esetében belőle is hiányzott. E tekintetben még ő is túlságosan kötődött a régi német nacionalizmushoz. És éppen ez a régi négyet nacionalizmus tette Stresemann számos munkatársát, többek között Paul Schmidtét is, Hitler munkatársává. Schmidt könyvének ez az egyik, S talán nem is mellékes tanul^ sága. ^ /Ránki György MaCVWMFV Hits Siti w a Mwfii# ff JIGYIO! VEGE fes* i# wft* H lkam Iilsf.ni» * # mmmm m*** +■* ■4 w'ív $ iwí íl-.fsB JWp; &&i | ^-•f'l'VR-B B 8** **» mävium Miitir Sirályok és halak Kőhegyi Gyula rajzai 0TTT’Tin ■ ~ T~! N Ornamens 1972. JANUÁR 22. SZOMBAT Az üstökös Hét védőt éve, 1897. január 11-én halt ír meg Vajda János. / Kétemeletes, kis ház. Az udvar felől hogy „gangok”/a lépcsőházban szedő'-öntött faskorlát. Budapest, IX. kerület, Tompa u. 13. A kaputól jobbra kis tábla: „Vajda János költő e házban lakott a múlt század második felében. Itt írta az „Üstökös” c. verset. Az égen fényes üstökös, uszálya Az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama „nagy", melynek a pályája Egyenes, vissza hát soha se tér. Csillagvilágok fénylő táborán át A végtelenséggel versenyt rohan. Forogni közben nem tud, nemakar, hát örökké társtalan, boldogtalan! Niobe — azaz Bartos Róza, a költő elvált felesége — sokat vitatott emlékezésében olvassuk, 1881. június 23-ról, hogy Vajda „éjjel jött haza, nagy lármával felkeltett engem, mert az égen üstökös van. Kimentünk ... A nagy, négyszögletes udvar úgy ki volt világítva, mintha milliárd gyertya égne, ezüstös fénnyel... A csillag nagyon nagy volt, az uszálya majdnem a földig ért, úgy látszott. Férjem felfutott az emeletre a háziúrhoz és bekopogott és bekiáltott, jöjjön ki, üstökös van az égen. Az kiszólt: egye meg a fene az üstököst! Dögölj meg, te spiessbürger a pénzeden — felelt neki az uram, és szaladt le az udvarba. Fennt voltunk reggelig.. . Már tíz óra volt, és férjemnél még mindig égett a gyertya . . . Hallom az uramat kiáltani: Niobe, jöjj be hozzám! Olvasd el, ezt most írtam ...” Imádja más a változékony holdat, A kacéran keringő csillagot. Fenséges Niobéja az égboltnak. Lobogó gyász, én neked hódolok. Wajda az üstökösben emberi és költői sorsának rokonát véli felismerni, mert az ő pályája is „egyenes”, és „forogni közben nem tud, nem akar”. Ez a kozmikus hangulatú, hatalmas kép méltó Vajda lírai géniuszához, és tökéletes összhangban is áll mindazokkal a csillagászati eredményekkel, amelyek a vers keletkezése idején az üstökösökkel kapcsolatosan hozzáférhetők voltak. Mit tudunk hát erről a költeményt fakasztó kométáról? A költő összes Műveinek kritikai kiadásában (II. köt., 282.) az áll, hogy a vers megjelenése idején, 1882. decemberében, üstökös nem volt az égbolton, hanem jóval előbb, „1881. júniusában a Bialaüstökös, illetve 1882. májusában egy másik”. Ez a megállapítás némi helyesbítésre és kiegészítésre szorul. A vers körüli két esztendő különösen gazdag volt üstökösökben. Kilencet regisztráltak 1881- ben, hármat 1882-ben. A Bartos Róza emlékiratában rögzített „eset” időpontjában azonban nem a Biala, hanem a Tebbutt-féle üstökös volt látható, mintegy 20 fokos csóvával. Az „új” jövevényről az amatőr csillagász, Dom Pedro, brazíliai császár értesítette a párizsi akadémiát. Ógyallán, Konkoly-Thege Miklós intézetében június 24-én vették észre, és ettől kezdve folyamatosan szemmel tartották. Színképelemzéssel megállapították, hogy izzó magja szénhidrogénből áll, Amerikában elkészült róla az első üstökösfénykép. Ami viszont pályáját illeti: két eredmény is született. Egyesek parabola sínre helyezték, tehát egy végtelenbe nyúló síkgörbére. Ebben az esetben nem csupán költőileg hiteles, de természettudományosan is érvényes Vajda képe: „vissza hát soha se tér”. Mások — így a fizikából ismert svéd Angstrom — elliptikus pályát számítottak, melyen a Tebutt-üstökös 2954 évenként ér perihéliumba, napközelbe, az újabb találkozásig tehát még bőven van idő. A költemény megjelenésének — és valószínű születésének — évében, 1882-ben is volt egy feltűnő, nappal is látható üstökös. Brazíliában pillantották meg először, 1882. szeptember 11-én. Felfedezőjéről, Crussról nevezték el. A színképe nátriumról és szénről vallott, elliptikus pályán 800 esztendőre számították a keringési időt. A mai osztályozás szerint mind a Tebbutt-, mind a Cruss-üstökös az ún. hosszú periódusú, tehát a 200 esztendőnél nagyobb keringési idejű kométák csoportjába tartozik. Kiderült az is, hogy az üstökösök a naprendszer tagjai, futásuk nem „egyenes”, és elvileg mindig „visszatérnek”, ha több millió esztendő múlva is. Abszurdum lenne számon kérni mai csillagászati eredményein ■ ket a költőtől. Vajda verse a műalkotás szférájában időtlenül érvényes. Mindenesetre arról vall, hogy alkotói ihletét kozmikus élmények is fellobogtatták, és nem is ritkáin. A Végtelen és a kisszerű kor léptékfeszültségében élt. Magánossá válásának, idegenségérzésének ez is motívuma volt, és ezért érezzük hitelesnek. Vajdára különösen jellemzőnek Az üstökös utolsó strófáját: Szomorú csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová megy a mérhetetlenségbe, Te mindenütt egyetlen, idegen. . . Bélley Pál