Magyar Hírlap, 1972. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1972-01-22 / 22. szám

Magyar Hírlap A tolmács memoárja A könyvet már csak a kiadó se­gítségével kaptam meg. A köny­vesboltokból ugyanis napok alatt elkapkodták. Némileg ismerem a második viágháború irodalmát — és Paul Schmidt 22 évvel ez­előtt ’m­?j­elent munkáját is (Hitler tolnácsa voltam). Bár első főkijelylésévol "Sok ér­dekes új adatot tárt fel, ma már a memoárok között, is inkább a másod-, iletve harmadrendű mű­vek közé sorolnám. Természete­sen a csábító cím — a szerző ere­detileg kevéssé szenzációhajhá­­szóan ngalmazott (Statiszta a diplomata színpadán) — és a második világháború eseményei iránti változatlan érdeklődés ke­lendővé teszi a könyvet. Annál is inkább, mivel kiadóink nem ké­nyeztetik el az olvasóközönséget a kérdésre vonatkozó történeti, illetve memoárirodalom széles kö­rű publikációjával. Itt adódik, hogy míg a könyv a témában járatos történész szá­mára kissé elavult, az olvasókö­­zösség részére szenzációs és új. (Igaza van a Schmidt könyvéhez nószót írt Lackó Miklósnak, ideje lenne az antifasiszta állami vezetők visszaemlékezéseit is pub­likálni.) Schmidt tehát önmagát statisztának nevezi a diplomáciai élet színpadán. A kép találó, ki­fejező, és részben igaz. A német külügyminisztérium főtolmácsa, aki pályafutását még a weimari időszakban kezdte, és Strese­­manntól jutott el Ribbentrophoz és Hitlerhez, a német külpolitika szinte valamennyi jelentősebb ak­tusnál, diplomáciai lépésénél és tágyalásánál jelen volt, anélkül, hogy a kérdések eldöntésében, innyításában bármikor szerepet jászott volna. (Közismert ugyan, hogy egyes kérdések és válaszok — nem pon­­ts — élesebb, vagy tompítottabb ordításával a tolmács is befo­­gásolhatja a tárgyalások mene­tét.) , Schmidt sajátos pozíciója kettős értelemben is növeli memoárjai­nak forrásértékét. Egyfelől nem lényegtelenül másodrendű ese­­ményekről számol be, másfelől mivel az események tolmácsa és nem aktív részvevője volt, kevés­bé fenyeget az a veszély , mely a memoárírók többségénél felme­rü­l, hogy emlékezetének hiá­nyosságai mellett esetleg saját szerepének tudatos, megszépítést úgya is hamis irányba tereli tol­­nt. (Elképzelhető ugyan, hogy Schmidt — akinek hivatalnok­politikus arculatát Lackó oly ta­lálóan jellemzi — a történtek so­rán nem mindent úgy látott, aho­gyan azt 1949-ben Hitler és rend­szere elleni erős kritikával papír­ra vetette, de ez a könyvben elbe­széltek értékét nem zavarja.) Tárgyalásokról tudósít, illetve az azokról készült jegyzőkönyve­ket adja vissza. Ha arra töreke­dett volna, hogy mindenről szá­mot adjon, bizonyára több köte­tes művet kellett volna írnia. Olykor tehát csak megemlíti, hogy kiknek tolmácsolt; a gazdag név­sorában azonban a korabeli Euró­pa szinte valamennyi vezető po­litikusa és államférfia fellelhető. Más esetekben röviden ismerteti a tárgyalások menetét és tartal­mát. Végül néhány, általa fontos­nak és érdekesnek tartott tárgya­lásról részletes beszámolót nyújt, olykor szó szerint idézve a tár­gyaló partnerek álláspontját. Nyilván ezek a fejezetek tekint­hetők könyve legértékesebb rész­letének, még akkor is, ha már ezen tárgyalások — zömmel szin­tén Schmidt által készített —hi­vatalos jegyzőkönyvei is hozzá­férhetők. A csehszlovák válság 1938 őszén, a második világháború ki­törését megelőző lázas tárgyalá­sok és 1940 őszének diplomáciai eseményekben gazdag napjai al­kotják Schmidt könyvének legér­dekesebb részét. A szerző nem­egyszer utal az angol külpolitika — számára is meglepő — erőt­lenségére a harmincas években. Ez az angol békéltető politika be­­tetőződött 1938 szeptemberében, midőn az agg Camberlain élete első repülőútjára vállalkozott, hogy a Csehszlovákia megtáma­dására készülődő Hitlert a kom­promisszum útjára térítse. Schmidt Berchtesgadentől a Go­­desbergen át Münchenig mind a három tárgyalássorozaton részt vett, így leírása, melyet a szöve­geken túl apróbb megfigyelések­kel is kiegészít, máig is egyike a legjobbaknak a történelmi iro­dalomban. Érdekes ezen tárgyalások me­netét és fordulatát összevetni a majd egy évvel később történ­tekkel. 1939 augusztusában ugyan ismét tapasztalható az angol kon­cessziós készség, de határai most már jóval korlátozottabbak. Cseh­szlovákia feláldozását követően az angol politika már nem léphe­tett a Lengyelországról való nyílt lemondás útjára. De változott a német politika is. Schmidt jól mutatja, hogy míg 1938 őszén Hitler óvakodott a húr túlfeszí­­tésétől, addig most önbizalmában megnövekedve, az angol álláspont komolyságában kételkedve, haj­landó volt továbbmenni és a há­borút kirobbantani. A következő részekből Hitler Francával, Pétainnel, valamint Mussolinivel történt 1940. októbe­ri találkozásait kell mindenek­előtt kiemelnünk. A náci vezért ekkor még részben Anglia és az angol világbirodalom megsemmi­sítése foglalkoztatta. Ebből a cél­ból szerette volna megszerezni Spanyolország és a legyőzött Franciaország segítségét. A kije­lölt partnerek azonban vonakod­tak és tehették ezt azért is, mivel a Führer gondolatai részben már Keleten jártak. A Szovjetunió el­leni hadműveletek előkészítése már folyt, és heteken belül meg­született a végleges döntés: a né­met hadsereg nem Anglia, hanem a Szovjetunió ellen támad. Az 1940. novemberi Molotov— Hitler találkozó nem jelentett for­dulatot Hitler elhatározásában. (Schmidt nem írja, de ismert, hogy Hitler a szovjet külügymi­niszter érkezése előtt kiadta uta­sítását: a katonai előkészületeket a találkozó eredményétől függet­lenül folytatni kell.) Kétségtelen azonban, hogy a találkozó menete gyorsította a végső döntés kiala­kítását Hitlerben. Molotov hatá­rozott állásfoglalása folytán a be­szélgetése élessége ugyanis el­ütött Hitler minden korábbi tár­gyalásától. A szovjet külügymi­niszter nem hagyta magát a brit birodalom ázsiai részének felosz­tására tett ígéretekkel elkápráz­tatni, és ismételten Kelet-Euró­­pát, Finnország, Románia, Bulgá­ria példáját említette, ahol a ná­ci Németország semmibe vette a Szovjetunió érdekeit. Sérelmezte Molotov az úgynevezett második bécsi döntést is, mivel arról a Szovjetuniót előzetesen nem tá­jékoztatták. Vannak Schmidt könyvében ki­­sebb-nagyobb más magyar vonat­kozású részek is, jóllehet a főtol­mács Horthy és Hitler tárgyalá­sain — tekintettel a kormányzó tökéletes német tudására — nem vett részt. Megemlíthetjük az el­ső bécsi döntés során lefolyt vitát Ciano és Ribbentrop között, az ország német megszállását meg­előző klessheimi Horthy—Hit­ler találkozó leírását, de közvet­ve idekapcsolódik Hitler szoros kapcsolata Antonescu román dik­tátorral is, és a beszélgetéseik so­rán elhangzott magyarellenes megjegyzések. Schmidt leír, de kommentál is. Észrevételeit Lackó találóan jel­lemzi utószavában. Egy olyan külügyi hivatalnok állásfoglalásai ezek, akik a német konzervatív, nacionalista, bürokrata réteghez tartozik. Ez a réteg azonosult a náci rendszerrel, amennyiben az a versailles-i rendszer elleni harc ürügyén nacionalista elképzelé­seit valósította meg, de a rend­szer belső erőszakosságától, külső kalandorpolitikájától bizonyos fokig távol is tartotta magát. Ez a gondolatmenet érezhető Schmidt könyvében, a személyek ábrázo­lása során. Hitlerről, Ribbentrop­­ról és Stresemannról ír legtöbbet. Szimpátiával csak Stresemannról. Úgy véljük nemcsak azért, mivel írása a háború után született, mi­kor a náci külügyminisztérium­ban zavartalanul tevékenykedő főtolmács természetesen el akar­ta magát határolni Hitlertől és rendszerétől, nemcsak azért, mert az arrogáns és hiú, de felületes és műveletlen Ribbentrop nem le­hetett szimpatikus számára és Hitler sem keltett benne oly mély benyomást, mint sok más kortár­sában. Sokkal inkább, mert Stre­­semann kompromisszuma a Nyu­gattal és intranszigens álláspontja a Kelet felé számára szimpatikus volt. Stresemann nem adta fel ugyanis, csak korlátozta a német imperializmus célkitűzéseit, az ál­tala dicsért felelősségvállalás bá­torsága, Lengyelország és Cseh­szlovákia esetében belőle is hiány­zott. E tekintetben még ő is túl­ságosan kötődött a régi német na­cionalizmushoz. És éppen ez a ré­gi négyet nacionalizmus tette Stre­semann számos munkatársát, töb­bek között Paul Schmid­tét is, Hitler munkatársává. Schmidt könyvének ez az egyik, S talán nem is mellékes tanul­^ sága. ^ /Ránki György MaCVWMFV Hits Siti w a Mwfii# ff JIGYIO! VEGE fes* i# w­­­ft* H lkam Iilsf.ni» * # mmmm­ ­ m*** +■* ■4 w'ív $ iwí íl-.fsB JWp; &&i | ^-•f'l'VR-B B 8** **» mävium Miitir Sirályok és halak Kőhegyi Gyula rajzai 0TTT’T­in ■ ~ T~! N­ Ornamens 1972. JANUÁR 22. SZOMBAT ­Az ü­stökös Hét védőt éve, 1897. január 11-én halt ír meg Vajda János. / K­étemeletes, kis ház. Az u­dvar felől hogy „gangok”/a lép­csőházban szed­ő'-öntöt­t faskorlát. Budapest, IX. kerület, Tompa u. 13. A kaputól jobbra kis tábla: „Vajda János költő e házban la­kott a múlt század második felé­ben. Itt írta az „Üstökös” c. ver­set. Az égen fényes üstökös, uszálya Az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama „nagy", melynek a pályája Egyenes, vissza hát soha se tér. Csillagvilágok fénylő táborán át A végtelenséggel versenyt rohan. Forogni közben nem tud, nem­­akar, hát örökké társtalan, boldogtalan! Niobe — azaz Bartos Róza, a költő elvált felesége — sokat vita­tott emlékezésében olvassuk, 1881. június 23-ról, hogy Vajda „éjjel jött haza, nagy lármával felkel­tett engem, mert az égen üstö­kös van. Kimentünk ... A nagy, négyszögletes udvar úgy ki volt világítva, mintha milliárd gyertya égne, ezüstös fénnyel... A csil­lag nagyon nagy volt, az uszálya majdnem a földig ért, úgy lát­szott. Férjem felfutott az emelet­re a háziúrhoz és bekopogott és bekiáltott, jöjjön ki, üstökös van az égen. Az kiszólt: egye meg a fene az üstököst! Dögölj meg, te spiessbürger a pénzeden — felelt neki az uram, és szaladt le az udvarba. Fennt voltunk regge­lig.. . Már tíz óra volt, és fér­jemnél még mindig égett a gyer­tya . . . Hallom az uramat kiálta­ni: Niobe, jöjj be hozzám! Ol­vasd el, ezt most írtam ...” Imádja más a változékony holdat, A kacéran keringő csillagot. Fenséges Niobéja az égboltnak. Lobogó gyász, én neked hódolok. W­ajda az üstökösben emberi és­­ költői sorsának rokonát véli felismerni, mert az ő pályája is „egyenes”, és „forogni közben nem tud, nem akar”. Ez a kozmi­kus hangulatú, hatalmas kép mél­tó Vajda lírai géniuszához, és tö­kéletes összhangban is áll mind­azokkal a csillagászati eredmé­nyekkel, amelyek a vers keletke­zése idején az üstökösökkel kap­csolatosan hozzáférhetők voltak. Mit tudunk hát erről a költe­ményt fakasztó kométáról? A köl­tő összes Műveinek kritikai ki­adásában (II. köt., 282.­­) az áll, hogy a vers megjelenése idején, 1882. decemberében, üstökös nem volt az égbolton, hanem jóval előbb, „1881. júniusában a Biala­­üstökös, illetve 1882. májusában egy másik”. Ez a megállapítás némi helyesbítésre és kiegészí­tésre szorul. A vers körüli két esztendő kü­lönösen gazdag volt üstökösök­ben. Kilencet regisztráltak 1881- ben, hármat 1882-ben. A Bartos Róza emlékiratában rögzített „eset” időpontjában azonban nem a Biala, hanem a Tebbutt-féle üs­tökös volt látható, mintegy 20 fo­kos csóvával. Az „új” jövevény­ről az amatőr csillagász, Dom Pedro, brazíliai császár értesítet­te a párizsi akadémiát. Ógyallán, Konkoly-Thege Miklós intézeté­ben június 24-én vették észre, és ettől kezdve folyamatosan szem­mel tartották. Színképelemzéssel megállapították, hogy izzó magja szénhidrogénből áll, Amerikában elkészült róla az első üstökös­fénykép. Ami viszont pályáját il­leti: két eredmény is született. Egyesek parabola sínre helyezték, tehát egy végtelenbe nyúló sík­görbére. Ebben az esetben nem csupán költőileg hiteles, de ter­mészettudományosan is érvényes Vajda képe: „vissza hát soha se tér”. Mások — így a fizikából is­mert svéd Angstrom — ellipti­kus pályát számítottak, melyen a Tebutt-üstökös 2954 évenként ér perihéliumba, napközelbe, az újabb találkozásig tehát még bő­ven van idő. A költemény megjelenésének — és valószínű születésének — évében, 1882-ben is volt egy fel­tűnő, nappal is látható üstökös. Brazíliában pillantották meg elő­ször, 1882. szeptember 11-én. Fel­fedezőjéről, Crussról nevezték el. A színképe nátriumról és szénről vallott, elliptikus pályán 800 esz­tendőre számították a keringési időt. A mai osztályozás szerint mind a Tebbutt-, mind a Cruss-üstö­­kös az ún. hosszú periódusú, te­hát a 200 esztendőnél nagyobb keringési idejű kométák csoport­jába tartozik. Kiderült az is, hogy az üstökösök a naprendszer tag­jai, futásuk nem „egyenes”, és el­vileg mindig „visszatérnek”, ha több millió esztendő múlva is. Abszurdum lenne számon kér­ni mai csillagászati eredményein­ ■ ket a költőtől. Vajda verse a mű­­­alkotás szférájában időtlenül ér­vényes. Mindenesetre arról vall, hogy alkotói ihletét kozmikus élmények is fellobogtatták, és nem is ritkáin. A Végtelen és a kisszerű kor léptékfeszültségében élt. Magá­nossá válásának, idegenségérzésé­­nek ez is motívuma volt, és ezért érezzük hitelesnek. Vajdára kü­lönösen jellemzőnek Az üstökös utolsó strófáját: Szomorú csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová megy a mérhetetlen­ségbe, Te mindenütt egyetlen, idegen. . . Bélley Pál

Next