Magyar Hírlap, 1975. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1975-02-14 / 45. szám

Magyar Hírlap HAZAI K O R IC I P 3K^ 1*75. FEBRUÁR 1*, MWEIt 5 . A Magyar Hírlap Csongrád megyében Tanyai iskolák Hatvan gyerek a földúton A tanyai iskolák jövője Csongrád megyében is rövid életű. A megye városainak robbanékony ipari fejlődése, a közellátásban, kultúrában, egészségügyi intézményekben gyarapodó községek vonzáskörében lassan elnéptelenednek a tanyák, ha nem is valamennyi. A fiatalok új otthonukat már a községekben teremtik meg, egyre kevesebb gyermekes család marad a határban, s ahogyan múlnak az évek, mind több és több kültelki, osztatlan iskola mögött csukódik be végérvényesen a kapu. Ez a legszembeötlőbb s a legáltalánosabban ismert változás, amit a tanyai iskolákról tudunk. Kevésbé ismert az a roppant nagy átalakulás, ami az iskolák belső életében történik. A megye közoktatásának talán egyik leghumánusabb vonása, hogy még azokban a tanyai iskolákban is igyekszik mindent megtenni a nevelőmunka feltételeinek javítására, az oktatás színvonalának emelésére, ahol pedig előreláthatóan már csak néhány év jövője van az iskolának. A gyerekeket meg kell óvni attól, hogy ezekben az években mostohább körülmények közé keriljenek. S tudják a megyében azt is, hogy jó néhány tanyakörzetben még hoszszú ideig szükség lesz a kültelki iskolára. Azért folyik tehát a küzdelem, hogy a tanyai iskolák adottságaiból fakadó hátrányokat csökkentsék. Erről a küzdelemről próbáltunk képet kapni a szegedi járásban. A nagyapától az unokáig Szatymaz. Iskolaközpont. A községnek 1500 lakosa van, közvetlen környékén 4000 tanyai lakos él. A községi s egyben a környékbeli tanyai iskolák igazgatója Nikolényi György. Nevét s jó hírét a járásban mindenki ismeri. Akik ezen a tájon születtek s itt kezdték tanulni a betűvetést, azok számára a tanító neve Nikolényivel azonos. A Nyikolényi család a nagyapától az unokáig, immáron három generáción át ad tanítókat a vidéknek. Az unoka, Nikolényi György túl van már élete derekán, harminc esztendeje tanít ebben a körzetben. Szatymazon, az igazgatói poszton édesapját váltotta fel. — Amikor régi tanítványaim iskolássá cseperedett gyermekükkel beállítanak hozzám, szinte mindegyik ugyanazt kéri: fogjuk szorosan, neveljük szigorúan gyermekét, mert az általános után szeretnék tovább taníttatni. Szeged, a nagy múltú kultúrközpont vonzáskörzetében különösen erős a tanulás vágya a lakosságban. A mai szülők, a tanyán élők is azt várják az iskolától, hogy gyermekeik a lehető legkisebb hátránnyal boldoguljanak az iskolában. A szatymazi iskolakörzethez a felszabadulás idején még 13 tanyai iskola tartozott, ma mindössze négy. Igazgatójuk, Nikolényi György büszke arra, hogy a tanári testület minden tagja a legnemesebb pedagógiai hivatástudattal látja el feladatát. A tanárok nem tekintik átjáróháznak, átmeneti megoldásnak a községi, tanyai oktatómunkát, Nikolényi György hosszú évekre visszagondolva csak egyetlen fiatal tanárra emlékszik, aki elhagyta a körzetet. A többiek „beleszerettek” ebbe a nehéz, küzdelmes, de rendkívül hálás, embernevelő munkába. A jó tanár mostoha körülmények között is csodát tud művelni. Amilyent például Kapes Elemér a győrszék—szirtosi tanyakörzet iskolájában ... Győrszék—Szirtos. A több kilométernyi földúton, amely a tanyai iskolához vezet, alig zöttyen az autó. A környék termelőszövetkezetei tartják rendben az utat, olyan gondossággal s rendszerességgel, amilyent a nagy forgalmú közutakon is ritkán tapasztalni. Pedig ezen az úton jobbára csak iskolások közlekednek. Hatvan gyerek. Kicsik, nagyok. Értük tartják rendben az utat A közepes fölött A tanyai iskola Győrszék—Szirteson két, egymástól néhány száz méter távolságban álló épületben kapott helyet. Az egyikben Kapes Elemérné tanítja az alsó négy osztály tanulóit, a másikban férje a felsőtagozatosokat. Jöttünkre vigyázzba pattannak, illemtudóan kórusban köszönnek a gyerekek. Sok tantermet láttam már, de ehhez hasonlót még nem. Mi a megkapó benne? A terem tágas fehérsége? Az új, modern vonalú iskolapadok, vagy talán a tanterem hátsó falánál meghúzódó, szinte a mennyezetig érő könyvespolc? Mindez együtt s még több is. Szokatlan, hogy az ablakokon mindenütt vékony, áttetsző, hófehér függöny van. A szülők kívánságára került oda, mert úgy vélték, hogy a terem ettől barátságosabb, melegebb lesz s a világosság sem kevesebb. A tanári asztal mögött televízió s külön asztalon rádió, lemezjátszó, diavetítő, magnetofon. A szekrényben pedig gondosan elrendezve a szemléltető eszközök. — Iskolánk felszereltsége — mondja Kapes Elemér — szinte semmiben sem különbözik attól, talán valamivel még jobb is, mint amit a községi iskolák nyújtanak. Néhány éve különösen bőkezű a község s a megye is. Nem tudunk olyasmit kérni a tanyai iskolák számára, amit előbb vagy utóbb ne teljesítenének. A javuló feltételek hatása a munkában is érződik. Iskolánkban az átlagos tanulmányi színvonal a közepes fölé emelkedett. Hosszú évek óta minden végzős diákom tovább tanul. Sorsukat figyelemmel kísérem, bárhová kerüljenek. S azt tapasztalom, hogy a szakmát adó iskolákban s a gimnáziumokban is megállják a helyüket. Vajon mi a titka, segítője e tanyai iskola kiváló eredményeinek? A jó felszereltség? Az is. Ám a televízió s a lemezjátszó önmagában még kevés lenne. A változást, az eredményeket létrehozó legnagyobb erő a tanár magas pedagógiai hivatástudatában rejlik. — Soha, egyetlen percre sem feledhetem, hogy tanulóim útjának, sorsának alakulásáért a felelősséget nem oszthatom meg senkivel. • Az öreg diófa Kapes Elemér 22 esztendeje tanítja a győrszéki szirtesi tanyák egymást követő ifjú nemzedékeit A nevelés legfontosabb eszközének a tanári példamutatást tekinti, s az önálló tanulás képességének s a nehézségeket legyűrő akaraterőnek a kibontását. Korán, már pályája legelején megtanulta, hogy ahol négy osztálynak egyetlen tanterem jut, ott a gyerekeket legelőbb az önálló, fegyelmezett munkára kell megtanítani. Az elmaradókkal, a gyengébbekkel külön foglalkozik, rendszeresen és türelemmel. Így azután naponta 10—12 órát tölt tanítással. Hatalmas, öreg diófa áll a győrszéki szirtesi iskola udvarán. Kora tavasztól, késő őszig lombkoronája alatt tartják az iskola ünnepségeit. A szülők ilyenkor ünnepi viseletbe öltöznek, s a tanítóra vetett tekintetükben ott ül a figyelem s a hála. A néma, de kincset érő elismerés, jutalom. Péter Ilona — Juhász Gyula, eszerint a Hét Vezér utcai munkásotthonról írta „A munkásotthon homlokára” című versét. — Igen. Mi ott laktunk. Apám, Bucsezán Miklós volt az otthon gondnoka. A kenderfonóban dolgozott, kötélverő volt a mestersége. Tiszta tekintetű, nagy akaratú ember arca a képen A retus sokat lágyít a vonásain. Asszonyunokája kereste elő ezt a képet, karján a dédunokával, egy csöpp fiúval. Emlékek kopogtatnak a szívünkön. Képek a munkásotthoni dalárdáról. A dalosoknak csak egyensapkára tellett. Kirándulócsoport egy messzi nyár fakult színeiben. Színjátszók idebarnította képen, akik Ibsentől Tömörkényiig mindent játszottak, és Petőfi-, József Attila-verseket mondtak, s játszották a Bohéméletet a prózában. Bársonypillantású kislány a képen: Bucsezán (Bányász) Ilona, harminc év óta a Szegedi Nemzeti Színház tagja A kötélverő egyetlen gyereke, aki a tizenöt közül fel tudott nőni. Mind meghalt a többi még kicsi korában. „Ki itt belépsz, templomba lépsz be, — szentség a munka és erő, — Ez a jövő nagy menedéke — Emberi egekbe emelő”... — Milyen volt a munkásotthon? Képzeljen el egy U alakú épületet. Bementünk a kapun, ott volt egy nagy udvar, az udvarról nyílt a biliárdterem. Ott sakk is volt, meg Népszavát lehetett olvasni. Télen ott melegedtek a munkanélküliek. Innen nyílt a könyvtár. A könyvespolcok mögött egyetlen íróasztal, az ifik rezidenciája. Alig vártuk, hogy tizenhat évesek legyünk, hogy az ifjúsági mozgalomba beléphessünk. — Édesapja nem féltette? Egyetlen gyerek volt. — Féltem? Hiszen ott nőttem. Csönd. Téli napfény a szobában, a sze m jövő menedéke iekben. Azután Bányász Ilona tovább mondja: — Az udvar végében volt a gondnoka lakás. Szoba-konyha, spejz. Az emeleten a nagy előadóterem, az öltöző. A szakszervezetek tenyérnyi irodái. Pékek, vasasok, textilesek, fások. Nem tudnám az összes szakmát elsorolni. Talán csak az építőmunkásoknak volt külön otthona. Vagy a nyomdászoknak is? Voltak még kis benyílók, ahová el lehetett bújni, ha az emeletre vezető falépcső gyanúsan nyikorgott. — Répást, Győrit, Pintért, a három detektívet állandóan ott ette az avas, s nem minden spiclit ismertünk. Az előadásokat be kellett jelenteni a rendőrségen. De nem minden előadást jelentett be a szociáldemokrata párt, amely az otthont fenntartotta. Sakktáblák mellett tartottuk a szemináriumokat. Ha idegen jött, mindenki „folytatta” a sakkozást. Apunak megvolt a Kommunista Kiáltvány. És ott tanultunk először Villon-verseket. Meg a Varsaviankát. Népszava-előfizetőket gyűjtöttünk, jelmondatokat meszeltünk, plakátokat ragasztottunk, marxizmust tanultunk. Nem azt mondom, hogy egy előadás meghallgatása után a hallgatóság mindjárt az utcára ment tüntetni. De a munkásotthonból sokan indultak el a mozgalom felé. Elvtársi hangulatban éltünk ott. És az is tény, hogy a harmincas évek nagy szegedi textilmunkásszférájkjai innen indultak el „Ki itt belépsz, hozd el magaddal — Piros zászlónak a reményt”... — Vörös magának még a lelke is. Sokszor mondta ezt a szegedi rendőrkapitány apunak, aki 1912-ben lett párttag. Anyu 1916-ban. A motyója mindig el volt készítve, ha elviszik, kéznél legyen. Sokszor elvitték aput. Sokszor megverték. 1944. március 19-én, a német megszállás napjának estéjén elkezdte tüzelni a gyanús iratokat. Egész éjjel tüzelt Reggel elvitték. Nevek kerülnek szóba, emberek, akkor még fiatalon, fölfelé lépkednek a falépcsőn, egyikük, másikuk nevét később megismeri az ország. Van, aki már azóta a túlsó partról int, sokan elmentek idő előtt, a munkásotthon vasárnap délutáni báljain a szájharmonika hangja, meg a mandolinoké, szimfóniák pianójaként csendül múlt idők halmai felett, ahol az ifjúságukat odahagyták. — 1945. április 9-én apu hazajött. Fehér volt a haja, pedig nem volt még öreg. Vezető tisztségbe került. Vidáman, tetterővel teli készülődtünk az első választásra. Munkája közben érte a halál, ötvenhat éves volt. „Ki itt kimegysz, vidd diadallal — A mély hitet vidd szerteszét! — Dolgozni föl mind, lankadatlan, — Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, — Csak aki alkot, aki munkás! A kötélverő élete holtában is erre int Leánya azt mondja: — A szegedi munkásotthonról vannak, akik nálam többet tudnak. Például Tóth Béla, Tombácz bácsi. Keresse meg őket is. Férjét, Markovits Tibort is a munkásotthonban ismerte meg. Most a hangszergyár van abban az épületben. És ott az emléktábla is, természetesen. A képeken, az albumok mélyén holtak mosolyognak. Mint akik tudták, ami sokak számára még ma is olyan nehezen érthető. Kovács Imre Vásárhelyi fazekasság A nagy múltú vásárhelyi fazekasság legjobb hagyományait folytatja Vékony Sándor népi iparművész, a helybeli népművészeti szövetkezet alapító tagja Nemzetközi tanácskozás a fejlődő országokról A Béke-világtanács, az Országos Béketanács és Tudományos Bizottsága, valamint az Akadémia Világgazdasági Kutató Intézete rendezésében csütörtökön a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében megkezdődött a fejlődő országok kérdéseivel és a Béke-világtanács tervezett fejlődési világkonferenciájának előkészítésével foglalkozó munkacsoport háromnapos budapesti ülésszaka. A tanácskozáson 21 — többségében fejlődő — ország és 5 nemzetközi szervezet küldöttei vesznek részt, köztük H. H. Perera, a kormányokon kívüli szervezetek fejlődéssel foglalkozó bizottságának elnöke és Krystyna Wrochno Stanke, az SZVSZ képviselője. Az ünnepélyes megnyitáson részt vett Erdey-Grúz Tibor, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és dr. Szita János, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága titkárságának vezetője. Berend T. Iván akadémikus, az Országos Béketanács tudományos bizottságának alelnöke bevezetőjében üdvözölte az ülés részvevőit, majd Sarlós István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára nyitotta meg a tanácskozást. A Hazafias Népfront nevében köszöntötte az ülés részvevőit és hangsúlyozta: az egész világ fejlődése szempontjából szükséges áttekinteni a fejlődő országok gazdasági lehetőségeit, valamint azt, hogy ezeknek a lehetőségeknek célszerű kihasználása hogyan mozdíthatja elő az adott országok előrehaladását. Juan Fernandez López, az UNCTAD képviseletében köszöntötte a tanácskozás részvevőit, és nagy elismeréssel szólt a Béke-világtanács tevékenységéről, amelylyel a békeerők tömörítését, a fejlődő országoknak a politikai és gazdasági függetlenségért, a társadalmi haladásért folytatott küzdelmét támogatja. Ezután Romesh Chandra, a Béke-világtanács főtitkára ismertette a tanácskozás célját Bevezetőjében örömét fejezte ki, hogy éppen a főváros felszabadulásának 30. évfordulóján kezdheti meg munkáját Budapesten a nemzetközi munkacsoport Tisztelettel adózott a magyar főváros felszabadulásáért harcolt szovjet hősök emlékének. A továbbiakban rámutatott: az enyhülés, az új nemzetközi atmoszféra új körülményeket és lehetőségeket teremt a fejlődő országok számára, hogy mind jobban maguk mögött hagyják a gazdasági fejletlenség, a szegénység, a nyomor időszakát. Ugyanakkor azonban azt is tisztán kell látni, hogy az enyhülési folyamat nem tud tovább előrehaladni, erősödni, visszafordíthatatlanná válni addig, amíg óriási szakadék tátong a fejlődő és a fejlett országok, különösen a kapitalista világ legfejlettebb országainak életszínvonala között. Ez a felismerés adja meg a most kezdődő tanácskozás jelentőségét és célját is. Az elkövetkező napokban az itt összegyűlt neves közgazdászok, békeharcosok legfontosabb feladata az lesz, hogy megvitassák a fejlődő országok jelenlegi helyzetét, valamint antiimperialista egységfrontjuk megerősítésének kérdéseit. Ez egyben a béke védelmének egyik központi kérdése is. A napirend első pontjához Bognár József akadémikus, a Béke-világtanács tagja, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutató Intézetének igazgatója tartott vitaindító előadást. A Béke-világtanács fejlődési bizottsága a békemozgalmon belül a fejlődés nemzetközi és belső politikai és gazdasági feltételeit kutatja. Hangsúlyozta — nem utolsósorban azért, hogy hozzájáruljon a termonukleáris háború megakadályozásához. Egy ilyen egymásra utalt, sokoldalú, kölcsönös függőségben élő és veszélyes világban, mint a mienk, a fejlődésnek nemcsak belső, hanem külső feltételei is vannak — szögezte le, majd részletesen elemezte a korábbi és a mostani új világgazdasági helyzet jellemzőit és eltéréseit, a világgazdaságban jelentkező hosszú távú trendekből, az emberiség rendelkezésére álló erőforrások viszonylagos korlátozottságából, a népesség rohamos növekedéséből, a technika veszélyességéből és a környezetvédelemből adódó problémákat. Hangoztatta: ezekkel a nagy kérdésekkel kapcsolatban a békemozgalomnak ki kell alakítania saját koncepcióját, mert ezekkel a jelenségekkel nem lehet ugyanúgy foglalkozni, mint a tőkés világ különböző válságjelenségeivel. Karen Talbot, a Béke-világtanács titkára terjesztette be ezután a világtanács munkaokmányát a fejlődés kérdéseiről szóló első napirendi ponthoz, majd szünet következett. Ez alatt a tanácskozás részvevői felkeresték a gellérthegyi felszabadulási emlékművet, amelyen Romesh Chandra elhelyezte a Béke-világtanács koszorúját.