Magyar Hírlap, 1975. június (8. évfolyam, 150-179. szám)

1975-06-15 / 164. szám

8 1975. JÚNIUS 15. VASÁRNAP IRODALOM- MŰVÉSZETi Magyar Hírlap Szepesi Attila: a Szobortemető törpe vízköpőt szakállas heroldot emlékeit visszaadja a föld fölittál ásványok csatornák a derengő arcvonásokat kiragyognak tört üveggolyó-szemek török lovak dobverő patái alól túlérett gyümölcsök görögnek szemétveremből vértelen kőkoponyák mintha léptek újulnak mintha szárnyak mintha énekek ragyognak elevenné tudnátok-e élni e kővadonban tudnék-e élni beomlott falaitok között az idő keresztútjain a mindig egy történelem futóhomokján a város orgonazúgását hallgatom a púpos rikkancsok panaszénekét asszonyok indulnak a szürkületben mosolyommal hulló hajszálaimmal minden óra összetört szögek a nyelveid alatt szögek a nyelvetek alatt ereim kútja buzog ereitek kútja buzog elmúlok énekemben álmomban lángragyújtom szakállam hajam arcotok barlangfalában keresem arcom gyermekeim arcában keresem arcom itt álltatok állok a zajló szürkületben Európa bolydult kültelkein összeköt anyanyelvünk e történelmi elrendelés Végtelen köldökzsinór fogyó sorsomra lassú hó szitál és köfejetek gurul gurul gurul felém a gyűlő éjszakából királyfő szolgáid ördögkobak akár a tékozló idő kugligolyói Szabó György rajza Gádor Emil rajza Az iparművészet jubileumi kiállítása a Műcsarnokban A mindennapok esztétikája Szombaton a Műcsarnokban ünnepélyesen megnyílt az Iparművészet ’75 című tárlat , a jubileumi képzőművészeti kiállítássorozat utolsó rendezvénye. Megnyitó beszédet mondott Mikó Sándor, a Magyar Képzőművészek Szövetségének főtitkára. Jelen volt dr. Kornidesz Mihály, az MSZMP KB osztályvezetője, valamint Garamvölgyi József kulturális miniszterhelyettes. J_Ja akarom, játékos ötlet csupán, hogy *■. az első, az úgynevezett fogadóteremben több száz kartonlap, afféle stilizált cédula himbálódzik a látogató feje fölött; mindegyiken egy-egy címszó, jelölése valamely, az iparművészettel összefüggő területnek. De ennek a szellemes álmennyezetnek most a Műcsarnokban több mint jelképes értelme van. Már az első pillanatban tükrözi, mondhatnánk úgy is, közli a belépővel a kiállítás rendezőinek felfogását, szándékait. Világos, és a szó legjobb értelmében provokatív elvekről vall ez a dekoráció. Az iparművészet feladatkörét ugyanis egyértelműen kiterjeszti a mindennapok esztétikájának alakítására. S hogy ez miért provokáció? Mert remélhetőleg mind a szélesebb, mind a szűkebb — vagyis a szakmai — köztudatot kikezdi, mert közönséget és alkotót olyan lehetőségekkel szembesít, amelyek messze túlmutatnak iparművészetünk hosszú éveken át elfogadott szépkedő szempontjain. Hiszen valljuk meg: miközben már régen környezetünk — az otthon, a munkahely, az utca — tárgyi kultúrájának fejlesztése az igazi társadalmi igény, gondolkodásunk makacsul megragad az iparművészet díszítő, dísztárgy-előállító szerepének kijelölésénél. A jubileumi kiállítás azonban határozottan megnevezi, elénk állítja másféle vállalt előképeit, amikor az első teremben helyt ad Kaesz Gyula és Kozma Lajos egy-egy 1938-ból származó ülőbútorénak, ezeknek a Bauhaus-szellemben fogant, célszerűségükkel, tiszta vonalvezetésükkel tüntető iparművészeti alkotásoknak. E mottó jegyében lépjünk tovább — szólít fel az okos rendezői megoldás, s ezt, persze, nemcsak a látogatónak szánja szíves útbaigazítóul. Program ez a tervező, az ipar és a kereskedelem számára is. A belső termek felé tovább haladva, most már önkéntelenül ennek a koncepciónak az érvényesülését keressük. Az első, ami felötlik, hogy útvonalunkat szelíd didaktika szabja meg, s ez nemhogy kellemetlen volna, nemhogy erőszakoknak tűnne, ellenkezőleg: láthatatlan, gondos kalauznak tudjunk magunk mellett Gergely Istvánt, a kiállítást rendezőjét, aki a látványból érteni képes embernek tekinti a látogatót, s logikus felosztással igyekszik segítségére lenni. Először a gyermek tárgyi világába vezet. Ortutay Tamás és Somogyi Pál egyszerű, színes és jól variálható bútorai közé, amelyeket látnivalóan „felkészítettek” a várható megpróbáltatásokra, s amelyek Bán Mariann és Szilágyi Júlia népi ihletésű játékfigurái társaságában hangulatos és főként használható környezetet ígérnek a gyermekeknek. De ebben a helyiségben szinte mindent felfedezhetünk, amire az általános iskola elvégzéséig szükség lehet, cipők, ruhák, iskolaszerek sorakoznak egymás mellett. S ismét a rendezést kell dicsérnünk, amiért következetesen ellenállt a bájolgó gyermekmiliő felidézésének. Ez hálás feladat lett volna, tapsos kiállítási szám, de megakadályozta volna, hogy a különböző használati cikkeket egyenként értékelhessük. S az objektivitásra való törekvés jellemzi a háztartási eszközök bemutatását is. Itt szintén önmagukért kell a tárgyaknak jótállniuk, gusztusos konyhabelsők és étkezősarkok helyett az edénykészletek szenvtelen sorakozóját szemlélhetjük. Nincs ámítás: ki-ki eldöntheti, hogy a számos szebbnél szebb garnitúra közül melyik a valóban megfelelő, melyiket képzelheti el háztartásában, a mindennapos használatban. Anélkül, hogy lebecsülnénk az igényes fantáziáról és fölényes anyagkezelésről tanúskodó, egyedi kivitelezésű edények csoportjait, a legnagyobb örömmel a sarokban szerényen meghúzódó, úgynevezett házgyári konyhaprogram eddig elkészült modelljeit fogadtuk. Művészek egy kis csapata néhány évvel ezelőtt felismerte, hogy a társadalmi igény nem elsősorban az alkalmi, reprezentatív, s ennek megfelelően csak magas áron hozzáférhető étkészletek iránt mutatkozik, hanem egy olyan átfogó edényprogramra, amely a mai háztartások égető hiányait pótolná, mindenekelőtt funkcionális értelemben. Tehát a házgyári lakások konyháinak méreteit, a beköltöző családok szükségleteit és jövedelmét vették figyelembe, s alapos szociográfiai felmérések után láttak hozzá a tömegméretekben előállítható, mindazonáltal ízléses edénycsoportok tervezéséhez. Ebben a kollektív munkában megvalósulni látszik a korszerű iparművészet alapvető szabálya: mindenkor a tartalom határozza meg a formát. S ennek a sokat hangoztatott esztétikai elvnek az elfogadtatása alighanem az iparművészet különböző ágazataiban a legfontosabb, hiszen a létrehozott termékek tíz- és százezrek életmódját befolyásolják. Tévedés volna azt hinni, hogy ezzel elvetjük a szép fogalmát. A konyhaprogram megvalósult darabjai éppen azt bizonyítják, hogyha az egyes tárgyak kialakítását a rendeltetés pontos ismeretében kezdik meg a tervezők, akkor az eredmény harmonikusabban illeszkedik környezetébe, s azzal együtt alkot esztétikai egységet. Természetesen a lakáskultúra vonasozásában is érvényes mindez. A korábbi kiállításoktól eltérően most kevesebb rafinériával, öncélú áleleganciával találkozunk. Székek, asztalok, polcrendszerek mintha végre valóban azt a célt szolgálnák, amire majdani vásárlói szánják: ülni, dolgozni és valamit elhelyezni lehet rajtuk. Kellemes arányaival, szinte tapintható szerkezetével kitűnik Király József bútorcsaládja, amely egyébként azon kevesek közül való, amiket már sorozatban is gyártanak. A dekoratív művek külön termet kaptak. S milyen érdekes, mire idáig érünk, szemléletünk már úgy alakul, hogy a faltextilek, térplasztikák, gyertyatartók és asztali dísztárgyak között is azok ragadnak meg legjobban, amelyek valamilyen módon többet akarnak nyújtani a puszta díszítésnél. Talán ezért állunk meg hoszszabban Pauli Anna és Háger Rita térszervező, dinamikus textilkompozícióinál. A gépekről, műszerekről röviden csak annyit, úgy tűnik, ezen a területen haladtunk legelőbbre, az utóbbi évek jelentős fejlődést hoztak a karosszériatervezésben, a szerszám- és gépipari termékek külső megjelenésében. Valószínű, hogy a világpiac igényei jótékonyan éreztették hatásukat. S bizonyára a divat nemzetközi jellegéből következik az is, hogy a ruhaipar ízléses kollekciót vonultatott fel, bár ezúttal nagyon helyesen nem divathóbortok és fazonköltemények, hanem praktikus, jól hordható darabok bemutatása volt a cél. Ez jobbára sikerült is. Bizonynyal sokan kérdezik majd, hogy hol lehet mindezt megvásárolni? S ezzel a köznapi kérdéssel a jubileumi kiállítás lényegét érintettük. Pontosabban: a rendező szervek — a Kulturális Minisztérium, a Magyar Képzőművészek Szövetsége és a Kiállítási Intézmények — szándékának lényegét. Ez pedig a felszólítás. Mert több mint hetven vállalat és nagyüzem képviselteti magát ebből az alkalomból gyártmányaival, ám ezek túlnyomó része még csak modell, s nem szériatermék. Éppen ezért a hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás a kibontakozást kívánja elősegíteni, vagyis az igények reális felmérésével felhívni a figyelmet a kínálkozó megoldásokra. A felszólítás tehát a tartalmasabb életkeretek megteremtésére vonatkozik, s a kiállító művészek ehhez ajánlják fel tudásukat. Mészáros Tamás Aki nem hiszi el, hogy hosszú kacspontból végre a mi városunk is az élvonalba került, annak ajánlom, nézze meg az újonnan épült áruházunkat. Nem lesz nehéz megtalálni, már messziről látható. Kimagasodik a Juhász Gyula utca házai közül, így hát nem is kell kérdezősködnie annak, aki nem szeret ismeretlen embereket megszólítani. Az ilyen idegen legjobban teszi, ha autóbusszal érkezik városunkba, mert ha leszáll a főtéren a templom előtt, csak át kell sétálnia a túloldalra, és mivel a hajdani Vidervics-ház boltíves átjáróját rögtön észreveszi, el sem tévedhet: az átjáró éppen a Juhász Gyula utcára nyílik. Igaz, árkaival, földhányásaival, ez az utcánk is inkább valami fölszámolás alatt álló temetőkertre emlékeztet mostanában, de minden új fölfordulással jár, ezt ma, a forradalmak korában már senki nem vitatja, ahogy városunk egyik — sajnos nemrégiben elhalálozott — közismert személyisége, Liskó Géza, nyugdíjaztatása előtt városi katonai parancsnokhelyettes, mondta nekem egyszer, pedig ő, mivel a Vidovics-ház első emeletén volt a lakása, ahol most a tanácselnök-helyettes lakik népes családjával, igazán sokat vesződött a gödrökkel, kupacokkal és a faállványokon keresztül fűzött piros stráfos deszkákkal, amikor az utca túlsó végén még ma is zavartalanul nyitva tartó Amazon nevű étteremből és preszszóból hazafelé botorkált éjszakánként. Azt kérdezik, minek ez a nagy fölhajtás, ki lesz az, aki eljön a városunkba, hogy megnézze az áruházát? Ki? Azt mondják, senki? De vajon ki gondolta volna, hogy azok alatt a falak alatt, melyeket Liskó Géza bá’ hazafelé menet, éjszakánként levizelt, avarkori cserépedények és római aranypénzek lapultak, mint ez azóta kiderült? És például nem én voltam-e az, aki már tavaly ilyenkor kijelentettem, hogy vége a Áruház utca a Vidovics utcának? Akkor még senki nem hitt nekem: a híres-nevezetes Vidovics borkereskedők emléke mindig élni fog Városunkban, az idők végeztéig, ez volt a vélemény, akárcsak Nagy- Bercsényi Miklós kuruc generálisé, aki a győztes csaták után teljes hétig is eltartó traktákat rendezett a mai Bercsényi utcában vala állt házában, egészen addig, míg aztán elfogyott már minden katonája, ahogy a dalban éneklik, vagy mint a közismerten nyughatatlan természetű költő, Petőfi Sándor emléke, aki a mi városunkban is megszállt egyszer két hétig a mai „Hungária”szálloda helyén akkoriban „Sárga csikó” néven működő vendégfogadóban, sajnos anélkül, hogy egyetlen verset is írt volna, ami városunknak nagyon rosszul esett, mivel különben mindenhol tudott írni, akármerre is barangolt az országban. Szóval, a Vidovicsok régesrég eltűntek, a Vidovics utca azonban megmaradt. Hiába keresztelték át a háború előtt München utcának, aztán meg Juhász Gyula utcának, mint ahogy hiába nevezik hivatalosan a Vidovics-pincét Tavernának, a nép azt is még mindig Vidovics-pincének hívja, pedig az utóbbi időben teljesen átalakították, szinte rá sem lehet ismerni. De meglátják, a változás szele ide is elér. Ennek ellenére Önök még mindig azt állítják, hogy senki se jön el hozzánk az áruház kedvéért? Erre én azt feleltem: már vannak is itt bizonyos személyek, csak jól körül kellene nézni a városban, bár meglehet, hogy nemcsak egyszerűen a kíváncsiság hozta ide őket. Az elsők egyike, ha ugyan nem éppen a legelső, azon a napon érkezett, amikor a félnótás Takács fiú egy lukas fivérrel fölmászott a főtéri nagy fára, annak is a legtetejére, csak úgy hintázott alatta az ág, ahogy püfölte az öklével a fejébe húzott fazekat, hiába hívogatták. Csak Vigyorgott, végül a tűzoltóknak kellett leszedniük. És, ha az a gyerek a maga bolondos módján megérezett valamit? Honnan tudom, hogy azon a napon? Láttam. Nem véletlenül mondják, hogy nemcsak postásnak vagyok jó, hanem rendőrnek is beválnék ezzel az éles szememmel. Láttam, amint a vasútállomáshoz vezető úton jőve, a főtérre ért, és megszólított egy városunkbelit, aki éppen akkor lépett ki az ,,Iparcikkboltból’. „Bocsánatot kérek!” mondta. „Merre találom az Áruház utcát?” „Áruház utcát?” csodálkozott a városunkbeli, ,Áruház utcát”, ismételte az idegen, s hagyta, hogy a városunkbeli végigvizsgálja őt a cipőjétől a feje búbjáig és vissza, talán még fütyürészett is halkan, mindenesetre csücsörítette a száját. A városunkbeli atyafi meg zavartan forgolódott jobbrabalra egy darabig, végül aztán a Vidovics-ház boltíve alatt bekukkantott a Vidovics, jelenlegi nevén, Juhász Gyula utcába: „E lesz itt, mindjárt!” bökte az ujját nagy keservesen a levegőbe. „Köszönöm”, bólintott az idegen, s tudom, hogy egyesek most szívesen vennék, ha azt mondanám, hogy volt azért ebben a bólintásban valami fenyegető. De nem volt. Az illető egyszerűen csak bólintott, ahogy mi is szoktunk, és rögtön elindult a Vidovics-ház átjárójában már kezdődő árok és földhányás mentén ... Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, most is magam előtt látom a városünkbeli atyafit, szintén az elsők közül az egyiket, ha ugyan nem a legelsőt, és a távolodó idegent, és — miközben a Vidovics-ház kővirággal teli kőkosarai és szélsikálta, fagyrágta, eső■mosta kőtekervényei mögött fölcsillan képzeletemben városunk kétemeletes, csupa fém, csupa üveg büszkesége —, még kissé bizonytalankodva. Önökkel együtt próbálgatom: „Áruház utca?” keringók után. Világtörténelmi szemnt Csaplár Vilmos.