Magyar Hírlap, 1975. június (8. évfolyam, 150-179. szám)

1975-06-15 / 164. szám

j aGYŐR Hírlap irodalom - művészet 1975.június 15.vasárnap. in ! — A NEVEM? BACH, SEREM, BacH Ferenc. Hallott már a zenészről? Na. Detto az én nevemmel... Mind a ketten a kezünkkel keressük a kenyerünket A zenész ugye muzsikált, én pedig bálákat préselek hulladék papírból. Így azután eldöntheti, hogy ki végez nehezebb munkát. Naponta 50 mázsa hulladék papírt mozgatok meg. Ezért kapok kérem 160 forintot. Bach Ferenc a Papíripari Vállalat papírhulladék-begyűjtő és válogató telepén, présgépen dolgozik. Félautomata présgép. Bach Ferenc a hatalmas — felül nyitott — vaskonténerbe papírhulladékot rak, ezt felül kartonnal lefedi, a konténert a présgép alá húzza, megnyom egy gombot, a prés elindul felülről lefelé, a hulladékot fokozatosan összébb nyomja, majd a motor „visítani” kezd, amikor Bach Ferenc leállítja. Utána drótokat dug át a konténer nyílásán, s miután a lepréselt bálát öt helyen drótpánttal megerősíti, a kész bálát vaskocsival kihúzza a prés alól, kiviszi az udvarra. Kinyitja a konténert és a 330 kilós bálát — időközben ugyanis lemérte — az üres dobra löki. A bála beszorult a konténerbe, többszöri nekirugaszkodással sikerül csak a konténerből kifordítani. Aztán a művelet kezdődik elölről. Bach Ferenc ötven körüli sovány férfi. Kopott, poros svájcisapka a fején, a kezén — mutatóujjánál elszakadt — kesztyű. — 14 éves korom óta végzek cipekedő munkát. 13-an voltunk testvérek, én voltam a 11-ik. 14 évesen hentesinasnak álltam, akkor körülbelül olyan lehettem, mint az ujjam. Aztán egyszer felvettem a vállamra egy fél disznót Megbillentem alatta. Meglátta a főnököm és úgy belém rúgott, hogy többet még a tájékát is elkerültem a hentesboltnak. Dalanics Imrével dolgozik együtt a présgépen. — Ő a párom — mondja Bach Ferenc. — Volt itt egy másik ember, régebben vele dolgoztam, de aztán egyszerre csak eltűnt. Vártam, vártam hónapokig, de nem jött elő. Hogy hol lehet? A PRÉSGÉPTŐL NEM MESSZE hoszszú futószalag, mellette — mind a két oldalon — asszonyok állnak. A futószalagra a MÉH Vállalat által összegyűjtött, a telepre beszállított bálákat, zsákokat dobnak. Itt a futószalag végénél egy fiatalasszony és egy huszonéves fiatalember rakja a bálákat. A fiatalember félmeztelenül emeli a bálákat, izzad, s amikor kérdezni kezdem, elzárkózik: „nincs nekem időm a beszélgetésre”. Kis szünet után azért elmondja, hogy nyolc napja dolgozik itt. — Honnan jött? — Egy kátéesztől... — Miért jött el? — Ez magánügy ... A fiatalember karján tetoválás. — Azért jöttem el, mert itt megtalálom a számításomat. Több a pénz. — Hány kiló itt egy bála? — Emelje meg — biztat. — Harminc-negyven, de van itt mázsás meg nagyobb is — magyarázza. — Némelyik bálát, ha megemelik, még be is csinálnak tőle — hallatszik távolról egy hang, majd harsogva nevetni kezdenek. A futószalagra dobott hulladékot az asszonyok osztályozzák. Az asszonyok nem válogatják a papírt — magyarázták többen is a telepen —, hanem osztályozzák. Aztán az osztályozott hulladékot a futószalag végénél a félautomata présgépek bálázzák. Csak az osztályozott, megtisztított hulladékot vihetik innen tovább a papírgyárakba, s természetesen külföldön is csak ezt veszik meg. Bach Ferenc és Dalanics Imre nem a futószalag végénél dolgozik, az ő présgépük külön van, s így a munkájuk is teljesen önálló. A présgépeken a gépkezelő teljesítménye attól függ, hogy a futószalagon milyen ütemben és milyen mennyiségben adják fel az anyagot, illetve azután milyen gyorsan tudják az asszonyok osztályozni a hulladékot. A gépkezelők teljesítményre dolgoznak. — AKARAT KELL IDE — folytatja a beszélgetést Dalanics Imre. — Mert akarat nélkül nem megy. Ezt a munkát nem bírja mindenki. Ma reggel is röpgyűlést tartottak, hogy szerezzünk embert... Ha az új ember itt marad három hónapig, kapunk jutalmat. De hát nem új emberek kellenének ide, hanem a régieket kellene megbecsülni. — Tehát akkor szeretnek itt dolgozni? — Én szeretek — válaszol Bach Ferenc. — Itt lakom Erzsébeten, öt percre a teleptől. — Akkor sok szabad ideje van. — Nekem? Ötig dolgoznnk, utána veszem a szatyrot és rohanok a Kossuth utcába bevásárolni. Hazamegyek, főzök, megesszük a kis vacsorát, aztán meg lefekszem. Reggel öt előtt kelek és ez így megy mindennap. — Tud főzni? — Nem tudok. Muszáj. Három éve halt meg a feleségem, a fiammal lakom együtt, így aztán főzni kell. Többnyire pénteken van a nagy bevásárlás. Ilyenkor veszek egy kiló karajt, két csirkemellet a fiamnak, veszek krumplit, aztán úgy főzök, hogy vasárnapra és a hét elejére is elég legyen. Ragaszkodunk hozzá a fiammal, hogy vasárnap együtt ebédeljünk... Eszünk ugye levest, utána húst sült krumplival, savanyúság hozzá, és ha hiszi, ha nem, ketten megiszunk egy üveg sört. Ketten egy üveggel — ismétli Bach Ferenc. — Én is otthon főzök — szól közbe Dalanics Imre. Kalapját megigazítja, rákönyököl a présgépre, majd a következőket mondja: SZABOLCS MEGYÉBE való vagyok. Ifjúkorom óta távol dolgoztam a családtól, így azután úgy jártam haza évről évre, mint egy idegen. Elváltam. Vettem Szigetszentmiklóson egy kis telket, építettem rá, osztán ott élek. Egyedül. Én főzök, mert ugye nem bírnám az éttermet. Négyszáz forint asszonytartás, négyszáz forint kölcsön-visszafizetés a ház miatt és a többi pénzt aztán úgy osztom-szorzom, hogy elég legyen. — Ma például mit evett? — kérdem Dalanics Imrét. — Általában tejet iszom, azután meg ugye veszek egy kis császárszalonnát, kenyeret, retket, ilyesfélét... — Az üzemi konyhán ebédel? — Én? Soha. Soha nem ettem üzemi konyhán, pedig már így dolgozok több mint harminc éve. — Miért nem? — Szégyellem... Ne nevessenek rajtam. — Szégyelli? — Reszket a kezem, ha megfogom a kanalat, aztán meg nem akarom, hogy kinevessenek. Ha fizetéskor aláírom a nevem, akkor úgy reszket a kezem, hogy majd elsüllyedek szégyenemben. Öregszem. Nekem már unokáim is vannak. Meg azután megmondom magának őszintén, hogy éjszakánként nem alszom. Ettől a munkától minden részem fáj. Hol a derekam, hol a karom. Így azután még enni sincs kedvem. Bach Ferenc bólogat. — Én meg, ha leülök a tévé elé, pár perc múlva már alszom is, olyan fáradt vagyok. — Mit fognak csinálni, ha nyugdíjasok lesznek? Bach Ferenc nevetni kezd. — Én mint nyugdíjas ... Azt én sohasem érem meg, uram. Ilyen munka után, ilyen évek után? Azt nem mondom, hogy nem vagyok szívós, mert gondolja meg: amióta az eszem tudom, én állandó véradó vagyok. — Miért? HAZAFISÁGBÓL. AZÉRT. Meg azért is, mert volt nekem egy hároméves fiam — meghalt, nem tudták meggyógyítani —, s annak is sok vér kellett annak idején. Amíg beszélgetünk, megáll mellettünk Takács Ferenc, a bálázó gépcsoport művezetője, ötven éves. Nyugodtan, megfontoltan beszélő férfi. Amikor Bach Ferenc és Dalanics Imre beindítja a présgépet, a művezető elmondja róluk, hogy „ők ketten a legelismertebb bálázók közé tartoznak”. — S, hogy jellemezné a többieket? — Akik vidékről járnak be, azoknak jószerivel családi életük nemigen van, így aztán — talán ezért is — első a kocsma. Előfordult már az is, hogy részegségért nőket is haza kellett küldeni. Négy-öt féldecit a nők is megisznak. Persze ez nem általános. Dolgoznak itt többen cigányok is. Az asszonyok különösen igyekvők, szorgalmasak. Ott van például az az asszony a futószalag mellett, hat gyereke van, a nevét nem tudja leírni. De minden munkát elévégez. Felajánlottam neki, hogy megtanítom írni. Csak nevetett. Ha így mond neki valamit az ember, csak nevet. Aztán ott van az a fiatal fiú is a présgép mellett. Mostohagyerek. A gyermekkora rá van írva az arcára, a tekintetére. Szorgalmas ő is, mindig számíthatok rá. Az iskolai végzettség? Most már arra kéne törekedni, hogy ne az itt dolgozó idősebbek végezzék el a nyolc osztályt — ez is fontos lenne —, hanem otthon kellene teremteni olyan körülményeket, hogy a gyerekeik végezzék el az általános iskolát... — Ha valaki elmegy a gyárból, mit mond, miért megy el? Azért kérdezem ezt Miklós Ferencnétől, ő a telep személyzeti előadója. — A ROSSZ KÖRÜLMÉNYEK MIATT mennek el. Koszos papírokat válogatnak, nincsenek megfelelő termek. Télen pufajkában rakják a jeges bálákat. Ha azt mondom, hogy előfordul fegyelmezetlenség, akkor azért is van ez, mert ilyenek a körülmények, ilyen munkát végeznek. Nem rossz az órabér, de a körülményeket figyelembe véve, kevés.i — Mi köti ide, miért szereti ezt a munkahelyet? — Szeretem a munkámat. Minden héten szabad szombat. Pénteken leteszem a szerszámot, hétfőn veszem elő. Azután meg tanulok is. Marxista egyetemre járok. Elsőéves vagyok. — Nemsokára vizsgázni fog. — Igen. Ebben az évben filozófiát tanultunk. Első félévben dialektikus materializmust, a második félévben történelmi materializmust. Az utóbbit jobban szerettem. — Miért? — Mert jobban értettem. Meg itt foglalkoztunk a művészetekkel is ez érdekeit... A haszonárurészleg mellett az ebédlő. Minitelephez, miniebédlő. Az ajtóval szemben levő asztalnál Moós Nándor gépkezelő ül. Együtt ebédel a feleségével és Vámos Miklósnéval. A férfi keze fekete, a hátán szürke szőnyegként csillog a por. Mintha egy cséplőgép mellől jött volna el, a por pelyvaszínű a hátán. — Melózni kell — mondja a férfi —, nincs megállás. Ha nem melózok, vékony a boríték. A nők bólintanak. — Milyen volt az ebéd? — A mai? Közepes... — Egyébként milyen? — Egyébként rossz. Ha hús van, kevés és rágós. — Ma mit ettek? — Borsóleves és rizskoch volt, mi így hívjuk. Az egyik tányéron mozdítatlanul ül a rizskoch. — Nem szeretem az édességet — magyarázza Moós Nándorné. — Szóba hozta már a szakszervezet is, hogy lehetne jobb ebéd, de hát minden maradt a régiben — mondja Moós Nándor. A TELEPEN AZ UDVARON tárolják a beszállított papírhulladékot. Általában 3500 tonnát tartanak itt, ezeket kazlakba rakják és azután kezdik el osztályozni. Ide a legkülönbözőbb módon hozzák a hulladékot. Bálákban, zsákokban, ömlesztve... A Herkules nevű bálázógép, illetve a hozzá tartozó futószalag végében plafonig rakott zsákok, tele hulladékkal. Az elszakadt, kibomlott zsákokból könyvek, folyóiratok, újságok címei, fotói, fejlécei kandikálnak ki. Kérvények több zsákkal a második világháború éveiből. Az egyik kérvényt kezembe veszem, annak idején fekete tintával írhatták. „Elöljáró Űr! Alulírottak azon kéréssel fordulnak Tisztelt Elöljáró Űrhöz, hogy méltóztassék a Budapest, Pozsonyi út 50. III. emelet 5. szám alatti két szoba hallos lakásból részünkre 1 szobát kiutalni. Tisztelettel előadom, hogy én Junger József és menyasszonyom, Herbst Terézia varrónő ...” A kérvényét alatt a Királyi Magyar Tudományegyetem Tanrendje, mellette egy könyv Sammy Davisről, s egyszerre csak megcsúszik egy zsák könyvek garmadája szóródik szét. A magyar bélyegek árjegyzéke, s hirtelen — ilyenkor nem hisz az ember a szemének — több Nyugat, Magyar Csillag is előkerül. A Magyar Csillag 1942. július 1. száma. Az első oldalon a tartalomjegyzéken: Móricz Zsigmond vallomása szülőföldjéről, Illyés Gyula két verse, Cs. Szabó László tanulmánya Montaigne koráról, Szabó Lőrinc három verse, Gelléri Andor Endre novellái, Gyergyai Albert, Halász Gábor tanulmánya ... S nem messze a poros, dohszagú folyóiratok mellett francia nyelvű lepedőnyi újság 1929 márciusából: «Lllustration. A címoldalon hatalmas fotó: Foch generális; az utolsó oldalon szintén hatalmas fotó: XI. Pius fogadja a diplomatákat... S egyre több korabeli újság és folyóirat a francia nyelvű alatt. Ismerős arcok, politikusok, miniszterek, diktátorok... A XX SZÁZAD ARCKÉPARZENÁLJA egy hulladékgyűjtő zsákban, egymással összeragadva, porosan, a kosz, a kezdődő bomlás félreismerhetetlen szagával. S úgy tűnik, minden hulladékt lassanként egyszínűvé válik, mintha a sárga Valamilyen árnyalata kezdene eluralkodni a papírlapokon. Mindenki tudja, hogy a papír végigkíséri életünket, hiszen a születési bizonyítványtól kezdve a halotti bizonyítványig használjuk. S itt a hulladéktól kirepedt zsákok „tartalma” hívja fel a figyelmünket arra az egyszerű igazságra, hogy civilizációnk, kultúránk elképzelhetetlen lenne papír nélkül A papírgyárak hulladékőrlői egyre nagyobb mennyiségben, egyre „éhesebben” kérik a hulladékot. Mindent felfalnak: kérvényeket, leveleket, könyveket, füzeteket ... A hulladék alapvető és nélkülözhetetlen nyersanyaggá lépett elő. Magyarországon — ismerve lehetőségeinket és adottságainkat — létfontosságú nyersanyag lett, s így érthető is, hogy papírgyártásunk alapanyagának a negyven százalékát papírhulladék adja. Méregdrága anyagokat tudunk így pótolni, olyanokat, amelyeket eddig a tőkés országokból szereztünk be. Ismeretes azonban, hogy a begyűjtés sok kívánnivalót hagy maga után. Svájc például a papírgyártásnál a miénkhez hasonló arányban használja fel a papírhulladékot, de összehasonlíthatatlanul többet gyűjt be, mint mi. Sólyom Mihály telepvezető elmondta, hogy jelenleg a MEH-től 120 ezer tonna hulladékot kapnak, 1980-ra 180 ezer tonna fog — évente — a telepre érkezni. A papírgyárak és a nyomdák hulladéka is igen számottevő, így 10 év múlva évi 300 ezer tonna hulladékra kell számítani. A TELEPET EZÉRT korszerűsíteni kell. Új üzemcsarnokot terveznek, tovább gépesítenek, bővítik a telep területét. Az elmúlt időszakban nálunk szemléletbeli változás következett be a hulladék hasznosságának, jelentőségének a megítélésében. Egyre inkább megbecsüljük, mint ahogy azt már más országokban évekkel ezelőtt természetesnek tartották. Ebben az évben — szemben az elmúlt évvel — papírhulladék-kivitelünket jelentősen csökkentettük, s ez szakembereink általános egyetértésével találkozik. Balázs József riportja : PAPÍRBÁLÁZÓK