Magyar Hírlap, 1977. június (10. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-28 / 150. szám

6 1977. JÚNIUS 28. KEDD KULTÚRA­L MŰVÉSZET Magyar Hírlap Tévénapló ! Igazi játék - műanyag szivacsért Dezső Barkoh­munka nélküli b­usz kávéház­jaikat: törzs­a Batalántánál ülve a legkülönbö­zőbb szellemi játékokkal, sajátos elmetornákkal pergetik az időt. Egy napon a társaság egyik legte­hetségesebb tagja, Jancsi („hu­szonkilenc éves és költő”, akinek alakjában az író több kortárs szerint József Attilát idézte fel) e szokottnál is szomorúbban és brrótlanabbul érkezik barátaihoz. Az érdeklődő kérdésekre, fagga­tásra semmit sem felel, mire dr. Scholz, állástalan görög és latin szakos tanár — a barkókba sza­bályainak megfelelően, a játék klasszikus törvényei szerint — kérdezi végig a lehetséges esemé­nyeket. A sok-sok év játékain ed­zett logika hamar célhoz ér: per­­­­cek alatt befejeződik a játszma, s kiderül, hogy a költő felesége ön­gyilkosságot kísérelt meg. Jancsi egyenesen a kórházból érkezett a Szinusz kávéházba. Meglehet, a tragédiának és a játéknak ez a közvetlen össze­kapcsolása sokaknak erőltetettnek tűnik, annyi azonban bizonyos, hogy a szellemi játékok e koro­názatlan fejedelmét, a barkohbát a frontra induló szerevényeken vagy az óvóhelyeken éppúgy ját­szották, mint manapság­­jelenko­ri helyesírásunk szerint a barkoch­­bal, a nyaralóhely felé robogó gyorsvonaton, hivatali kávészü­netben, egyetemi előadóterem hát­só padsoraiban. Vagy éppen a te­levízióban, ahol a Kicsoda-mi­csoda? névre keresztelt játék — némileg felhígítva és kellemetlen „jópofáskodással” fűszerezve is *— a szellemi versengések ötletes so­rát nyitotta meg. A barkochha hosszú utóvédharc után végleg el­halt a képernyőn, a televízió jó­voltából azonban milliók ismer­tékek közül jó néhány már szüle­tésekor életképtelennek bizonyult, mások ígéretes kezdet után lapo­sodtak el menthetetlenül. A bo­nyolult kérdések és a még nyaka­­tekertebb válaszok, a néző szá­mára követhetetlen szabályok, a díjak, jutalmak inflációja és a képszerűség teljes hiánya sok já­tékot keserített meg, változtatott feszélyezett szertartássá. E rossz emlékű műsorok közül jelenleg már csak a Soha jobb kor! című „művességi vetélkedő” tartja ma­gát a programban, ám az egyes történelmi korszakok anyagából előzetesen hónapokon át felkészült versenyzők unalmas fejtegetéseit s a műsorvezető bennfenteske­déseit tökéletesen fölösleges mil­lióknak bemutatni. A nyelvi ismeretterjesztés szán­déka, szókincsünk hihetetlen gaz­dagsága szülte a Játék a betűkkel című vetélkedőt, amely — az elektronika segítségével — ötletes szókirakó játékra serkenti a ka­merák előtt versengő párost, s a nézőket. Egri János e népszerű műsorának két igazi erénye van: egyrészt gyors­ ritmusú, mindenki által követhető, képszerű, más­részt lehetőséget teremt a nézők bekapcsolódására is. A Játék a be­tűkkel sorozatát egyszer már vég­leg lezárta a televízió, ám a mű­sor híveinek követelésére ismét feltámadt, s azóta is folytatódik. Tekintve, hogy nyelvünk szókin­cse igen gazdag, s szerencsére sok­kal több laikus megszállottja is van, mint gondolnánk, e műsor­nak hosszú jövőt jósolhatunk. Ugyancsak Egri János vezeti a Lehet egy kérdéssel több? című vetélkedőt is, amelynek tétje min­den alkalommal egy színes tele­vízió. A játék kérdéseit — a tét­hez mérve — sokan túl könnyű­nek ítélik, s az is kérdéses, he­lyes-e elektronikus ügyességi já­tékokban is próbára tenni a jól válaszolókat. A nagyszerű fény­­képfelvételek, a jól összeállított fotósorozatok mindenesetre igé­nyes keretet alkotnak a versen­géshez, amely nem utolsósorban a színes vevőkészülékek és az azt beszerelő szolgáltatók diszkrét reklámműsora is. Minden eddigi vetélkedőnél új­szerűbb Vitray Tamás Most mu­tasd meg! című műsora. Az Ame­rikából jöttünk, mesterségünk cí­mere ... elnevezésű gyermekjá­téknak ez a modern, televíziósí­­tott változata a jelbeszéd ifjú mestereinek izgalmas, pergő pár­bajait mutatja be. S bár a játék szigorú szabálya, hogy beszélni nem szabad benne, s csak jelek­kel, mutogatással szabad kifejez­ni a feladatul kapott fogalmat, aligha kétséges e vetélkedő nyelvi jellege. Anyanyelvünkről, az em­beri gondolkodásmód és kifejezés bonyolult és lebilincselően érde­kes kapcsolatairól tanul e műsor­ból a versenyző és a néző egya­ránt. Komoly és alapos elemzést érdemelne, hogyan érvényesülnek a fogalomalkotás szabályai, a nyelvi strukturalizmus feltárta törvényszerűségek e néhány tíz­másodpercnyi játékokban; hogy e vetélkedő mennyire „képernyőre termett”, s ugyanakkor mindenütt eljátszható, hogyan tárulnak fel sajátos emberi jellemek és kap­csolatok a műanyag szivacsért és egyéb zsákbamacskáért folytatott versenyben. Mindez a tudomá­nyoskodás alighanem felesleges: a vetélkedő minden nagyszerűsé­ge mellett elsősorban azért sike­res, mert mind díjaiban, mind formáiban elkerül minden fontos­kodást, s a szó igazi értelmében játékos tud maradni. (Félreértés ne essék: nem a Magyar Televízió 11 költségvetését féltem, amikor a szerény díjakat dicsérem, ám a jutalmak inflációba a mindig gya­nakvó, az óhatatlanul kicsit kívül rekedő nézőt minden vetélkedő­ben sérti.) A Most mutatsd meg! megmu­tatta, hogy éppen e legegyszerűbb szellemi játékok­ a legizgalmasab­bak, s bonyolult segédeszközök, sokkötetes lexikonok nélkül is le­het izgalmasan, tanulságosan ját­szani. Az igazán jó játékra is fel kell persze készülni, el kell sajá­títani szabályait, de összehason­líthatatlanul többet tanul belőle, általa a résztvevő és a közönség egyaránt. Ezért jó játék Vitray játéka. Hegyi Gyula . ték meg, s játsszák ma is töret­lenül. költészetének, életművének küzdelmes utó­előadássorozat befejezéséhez érkeztünk el a közelmúltban. Gyakorta állapítjuk meg valamely kötetről, vagy mű­sorról, hogy hézagpótló szerepet tölt be, ritkán mérjük azonban a sikeres hézagpótló vállalkozások jelentőségét. A Kossuth rádió hullámhosz­­szán sugárzott Követelem a hol­napot! című sorozat ezúttal olyan mozaikképet állított elénk, amely­ben a­­ sokszínűség különleges fénytani törvényei szerint rajzo­lódtak ki egy monumentális köl­tői — s világnézeti-politikai — életmű fő vonalai. A köznapok küzdelmeinek története tárult fel előttünk, valójában arról kaptunk képet, hogyan hatolt be s élt egy­­egy időszakban a köznapi tudat­ban ez a különleges értékű élet­mű. Ady személye, költészete, oly­kor egyszerűen nevének kiejtése is, táboralakító és szervező tér­nyezővé, pillanatok alatt katalizá­torrá vagy vízválasztóvá vált. Olykor elég volt versének egyet­len sorát vagy akár csak valamely versének címét említeni, ez máris hitvallást csiholt, vagy dühödt indulatokat lobbantott. Ilyenkor — akaratlanul — már nemcsak Ady verséről és költészetéről, ha­nem egyben a történelemről, s a történetemhez való legszemélye­sebb viszonyról szólt az egyetlen pillanatra koncentrálódó vallomás. Nem véletlen, hogy a szocialis­ta-kommunista eszmék és eszmé­nyek harcosai jelölték ki Ady Endre méltó helyét Petőfi Sándor mellett. Révész Béla, az egykori barát például így írt: „Kettős vi­lágosság: Petőfi és Ady”. Látta és érezte Ady igazságát Balázs Béla, T­án Rádiófigyelő Követelem a holnapot! Bölötti György, Lukács György, Révai József. A Nyugat táborában — vonul­tatta fel a vélemények széles ská­láját a sorozat szerzője, M. Pász­tor József — különbözőképpen vállalták és őrizték az egykori küzdőtársak Ady örökét. Az új szelem,­ vezéregyéniség, Babits Mihály a barbarizmussal szemben az általános és örök emberi érté­keket képviselő Adyt vállalta, Mó­ricz Zsigmond a népforradalom hirdetőjét, Juhász Gyula a szocia­lista eszme s a munkásmozgalom történelmi jelentőségét felismerő gondolkodót mutatta fel. Ignotus a modern művészeti eszközöket meghonosító s az eszétikai szép­séget kifejező költőt propagálta, Kosztolányi Dezső pedig valami­féle Ady-revízió szükségességét hirdette. Lényegében tehát társai is állásfoglalásra kényszerültek, e nagysúlyú szellemi örökség értel­mezése során. Ady Endre versei az ellenforra­dalmi korszak első évtizedeiben egyáltalán nem szerepeltek a tan­könyvekben, ennek ellenére több diák szegődött Ady tisztelőinek a táborába. A tizenhét esztendős József Attila — 1921 végén a ma­kói gimnáziumból — írta nővé­rének:» „Nagyon köszönöm Adyt — már Adybb vagyok Adynál... Karácsonyra csakis Adyt kérek!” Másfél esztendő múltán pedig Szegeden már nyilvánosan is hi­tet tett Ady Endre mellett. Nyom­dokain hamarosan a Szegedi Fia­talok Művészeti Kollégiumának ifjai — Radnóti Miklóssal tábo­rukban — Juhász Gyula és a sze­gedi munkásmozgalom hatása alatt a mozgalommal szervezeti kapcsolatban állva alakították ki Ady-képüket. Debrecenben haladó gondolko­dású fiatal értelmiségiek Ady Endre Társaság alapítására kér­tek— és kaptak nagy neheze­n — engedélyt. Az alakuló ülésen, 1927. júniusában Juhász Géza kereske­delmi iskolai tanár a következő­ket mondotta: „Ady nagyságát ma már senki komolyan kétségbe nem vonja. Lángelméje egyetemesen hatott. Nemcsak az újabb költő­kön mutatkozik a hatása, hanem a képzőművészek és a muzsikusok törekvéseit is fölszabadította”. A társaság Babits Mihályt és Juhász Gyulát kérte fel, tartsanak Deb­recenben Ady költészetét népsze­rűsítő előadásokat. A­­ Kossuth rádió hullámhosz­­szán sugárzott sorozat most felvá­zolta annak a harcnak a történe­tét is, amelyet Kelet-Európában a haladó mozgalmak vívtak Ady szellemi hagyatékának birtokba vételéért. A szlovákiai Sarlós­­mozgalom — amelynek rendezvé­nyeire Balázs Béla is ellátogatott —, segítette a budapesti fiatalok kezdeményezését. Balogh Edgár 1928-ban részt vett a pesti ifjúság Ady­­ Endre ünnepségén. Később Ady síremlékének leleplezése adott alkalmat a demonstrációra. 1930. március 23-án a Kerepesi temetőben és a Vigadó nagyter­mében ünnepi műsor keretében tettek hitet a fiatalok amellett, hogy „a magyar ifjúság . .. Ady Endre útján akar haladni”. Ezen az ünnepségen részt vettek deb­receni, szegedi és pécsi egyetemi hallgatók is. A Magyar Rádió a centenárium évében mártéképpen úgy áldo­­zik nagy költőnk emlékének, hogy közben szívós türelemmel kutat­ja, rétegenként és korosztályon­ként kihez és kikhez, hogyan le­het szólni Adyról, és úgy hirdetni Ady üzenetét, hogy az eljuthasson mindenkihez. Cs. I. A Kicsoda—micsodát követő já­® Huszonöt éves operaegyüttes A debreceni jubileum ÜNNEPI ELŐADÁSSOROZAT­TAL emlékezett meg a debreceni Csokonai Színház önálló operatár­sulatának negyedszázados jubileu­máról. Társulati ülés, a 25 év tör­ténetét felelevenítő­­kiállítás és természetesen előadások jelzik a rendezvény állomásait, 1952 óta van önálló operatár­sulata a színháznak. Addig, mint a magyar vidéki városokban álta­lában, csak szórványosan került színbre opera, bár a múlt század­ban és a századforduló idején né­hányszor volt olyan társulata a városnak, amelyhez operai éne­kesgárda is tartozott. A 25 évvel ezelőtt létrehívott együttes első fénykora Vámos László nevéhez fűződik. Több ragyogó rendezése­ — köztük főleg a Falstaff és a Bánk bán — országos feltűnést keltett. 1958 és 1970 között Ru­­bányi Vilmos volt a zenei vezető, ebben az időszakban a Csokonai Színház több modern operát mu­tatott be, mint bármelyik magyar társulat, beleértve a főváros Ope­raházát, s ami ennél is fontosabb: az újdonságok nagy része magyar szerző műve volt. Azóta Kertész Gyula főrendező és Szabó László karnagy irányítja az operaegyüt­test. Számos bemutató — köztük legnagyobb sikerrel több fiatalko­ri Verdi-mű — fűződik az ő ne­vükhöz is. VIDÉKI OPERATÁRSULA­TAINK kemény küzdelmét a Csokonai Színház sem kerülhette el. Zenekari gondja ugyan nincs, hiszen rendelkezésére áll a kitű­nő debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar, de énekesei legjobbjait sorra magához hódította az Álla­mi Operaház. Számos, jelenleg pesti művész kezdte pályáját Deb­recenben. Szép gesztus, követen­dő kezdeményezés, hogy közülük hárman (Hankiss Ilona, Bartha Alfonz és Bérczelly István) a ju­bileum fényét közös koncerttel emelték.­­ Jók az együttes­ „kül­­kapcsolatai” is­ Régóta felhasznál­ják azt a lehetőséget, hogy Deb­recen testvérvárosa Parma, az olasz operaélet jelentős központja. Kölcsönös vendégjátékokra került, így sor, s a jubileumi előadásokon is több olasz művész lépett fel. Az öt mostani operai estén rajtuk kí­vül az Operaház, valamint a brnói, jereváni, Constantai, poznani, lip­csei és russzei operák tagjai is szerepeltek. DEBRECEN BÜSZKE LEHET operaegyüttesére. S a jubileumon itt mást kívánhatnánk, mint to­vábbi jó munkát, jó közönséget és sok sikert!­­­­ (várnai) JEGYZETEK T­anszékvezető tanárként a­­ pécsi és az egri pedagógiai főiskolán főleg a korszerű raj­zi képzés, a vizuális nevelés, valamint a népművészet alko­tás lélektani-morfológiai prob­lémái foglalkoztatták — nyug­díjba vonulásáig — egy ne­gyed századon át. De hivatásos festőművész­ként — önálló és csoportos kiállításokon is gyakorta ta­lálkozhattunk képeivel Buda­pesten avagy egész sor vidéki városunkban — fél évszáza­don át, s Pécsett most nyílt meg hetedik egyéni tárlata, a Színház téri kiállítóteremben. Platthy György ezúttal szin­te kizárólag olajfestmények­kel, e technikára szorítkozva úgyszólván kivétel nélkül táj­képekkel lép a látogatók elé Az ország két festői tájegysé­ge, Pécs, valamint a Balaton környéke érdekli elsősorban. Ezt a vidéket örökíti meg új­ra meg újra, fáradhatatlan szorgalommal, érezhető sze­retettel, az év- és napszakok meg-megújuló váltakozásá­ban. Tájképeinek egyik vonula­tában a magyar piktúra leg­jobb hagyományait hasznosít­ja. Ezeknek az alkotásoknak a színvilága viszonylag egysé­gesebb. Ilyen például az ősz­utó a hegyekben vagy a t­a­­vasz a Szigligeti öltőiben. Festményeinek másik csoport­ja a francia „vadak" harsá­nyabb koloritját ülteti át Pannónia talajába. iwagner) Hűség a tájhoz Kiállítás a pályaudvaron M­odern városkapuknak is szokták nevezni napjaink nagyvárosi pályaudvarait, hi­szen a városokba érkezők több­sége még ma, a repülő és a motorizáció korában is első­sorban vasúton közlekedik. Igaz, az utasok összetétele az utóbbi időben alaposan meg­változott: mind több köztük a mindennapos utazó, aki a nagyvárts vonzáskörzetéből naponta utazik be a gyárba, hivatalba, iskolába, ők azok az „ingázók”, akik a város fé­nyeiből, színes forgatagából és gazdag művészeti értékeiből a legkevesebbet látják, s­­munka­helyükön kívül leginkább a pályaudvar épületét ismerik, ahol — éveken át minden hét­köznap — órákat várakoznak reggel és este. Törődötten és szótlanul üldögélnek az utazás lázában égő nyaralók, turisták, a taxival érkező családok és ka­zetta táskás kiküldöttek között: számukra a pályaudvar nem izgalmas kalandok kezdete, ha­nem mindennapos várakozásuk kényszerű helyszíne. Szófia nemrég felavatott, korszerű központi pályaudva­rán elsősorban nekik, az állo­máson keserű ráérősséggel vá­rakozóknak rendezték meg Szvetlin Ruszev festőművész rendhagyó pályaudvari kiállí­tását. A hatalmas csarnokban — amely a magyar látogatót leginkább az új szolnoki állo­másra emlékezteti — a kiváló művész több tucatnyi új alko­tása sorakozik ötletes, több­szintes elrendezésben. Ruszev expresszív hatású háborús „nagyjelenetei”, finoman kidol­gozott realista csendéletei, hét­köznapi életünk apró tragédiái­nak beszédes helyszíneit ábrá­zoló szobabelsői nagyszerű összhatást keltenek a tablókon: összetett művészi látásmódról és kifejez­őképességről tanús­kodnak. A pályaudvari kiállítás min­den tekintetben igazi tárlat — és annak a közönségnek szán­ták, amely aligha látogatja rendszeresen a többi tárlato­kat. S megszívlelendő tanulság, hogy az első — kísérletinek is számító — szófiai pályaudvari kiállítás szervezői mindenfajta „rendkívüliségtől” tartózkod­tak: egy kortárs alkotó leg­újabb termését állították ki — a közönségre bízva minden ér­tékelést, magyarázatot. (hegyi)

Next