Magyar Hírlap, 1977. június (10. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-28 / 150. szám
6 1977. JÚNIUS 28. KEDD KULTÚRAL MŰVÉSZET Magyar Hírlap Tévénapló ! Igazi játék - műanyag szivacsért Dezső Barkohmunka nélküli busz kávéházjaikat: törzsa Batalántánál ülve a legkülönbözőbb szellemi játékokkal, sajátos elmetornákkal pergetik az időt. Egy napon a társaság egyik legtehetségesebb tagja, Jancsi („huszonkilenc éves és költő”, akinek alakjában az író több kortárs szerint József Attilát idézte fel) e szokottnál is szomorúbban és brrótlanabbul érkezik barátaihoz. Az érdeklődő kérdésekre, faggatásra semmit sem felel, mire dr. Scholz, állástalan görög és latin szakos tanár — a barkókba szabályainak megfelelően, a játék klasszikus törvényei szerint — kérdezi végig a lehetséges eseményeket. A sok-sok év játékain edzett logika hamar célhoz ér: percek alatt befejeződik a játszma, s kiderül, hogy a költő felesége öngyilkosságot kísérelt meg. Jancsi egyenesen a kórházból érkezett a Szinusz kávéházba. Meglehet, a tragédiának és a játéknak ez a közvetlen összekapcsolása sokaknak erőltetettnek tűnik, annyi azonban bizonyos, hogy a szellemi játékok e koronázatlan fejedelmét, a barkohbát a frontra induló szerevényeken vagy az óvóhelyeken éppúgy játszották, mint manapságjelenkori helyesírásunk szerint a barkochbal, a nyaralóhely felé robogó gyorsvonaton, hivatali kávészünetben, egyetemi előadóterem hátsó padsoraiban. Vagy éppen a televízióban, ahol a Kicsoda-micsoda? névre keresztelt játék — némileg felhígítva és kellemetlen „jópofáskodással” fűszerezve is *— a szellemi versengések ötletes sorát nyitotta meg. A barkochha hosszú utóvédharc után végleg elhalt a képernyőn, a televízió jóvoltából azonban milliók ismertékek közül jó néhány már születésekor életképtelennek bizonyult, mások ígéretes kezdet után laposodtak el menthetetlenül. A bonyolult kérdések és a még nyakatekertebb válaszok, a néző számára követhetetlen szabályok, a díjak, jutalmak inflációja és a képszerűség teljes hiánya sok játékot keserített meg, változtatott feszélyezett szertartássá. E rossz emlékű műsorok közül jelenleg már csak a Soha jobb kor! című „művességi vetélkedő” tartja magát a programban, ám az egyes történelmi korszakok anyagából előzetesen hónapokon át felkészült versenyzők unalmas fejtegetéseit s a műsorvezető bennfenteskedéseit tökéletesen fölösleges millióknak bemutatni. A nyelvi ismeretterjesztés szándéka, szókincsünk hihetetlen gazdagsága szülte a Játék a betűkkel című vetélkedőt, amely — az elektronika segítségével — ötletes szókirakó játékra serkenti a kamerák előtt versengő párost, s a nézőket. Egri János e népszerű műsorának két igazi erénye van: egyrészt gyors ritmusú, mindenki által követhető, képszerű, másrészt lehetőséget teremt a nézők bekapcsolódására is. A Játék a betűkkel sorozatát egyszer már végleg lezárta a televízió, ám a műsor híveinek követelésére ismét feltámadt, s azóta is folytatódik. Tekintve, hogy nyelvünk szókincse igen gazdag, s szerencsére sokkal több laikus megszállottja is van, mint gondolnánk, e műsornak hosszú jövőt jósolhatunk. Ugyancsak Egri János vezeti a Lehet egy kérdéssel több? című vetélkedőt is, amelynek tétje minden alkalommal egy színes televízió. A játék kérdéseit — a téthez mérve — sokan túl könnyűnek ítélik, s az is kérdéses, helyes-e elektronikus ügyességi játékokban is próbára tenni a jól válaszolókat. A nagyszerű fényképfelvételek, a jól összeállított fotósorozatok mindenesetre igényes keretet alkotnak a versengéshez, amely nem utolsósorban a színes vevőkészülékek és az azt beszerelő szolgáltatók diszkrét reklámműsora is. Minden eddigi vetélkedőnél újszerűbb Vitray Tamás Most mutasd meg! című műsora. Az Amerikából jöttünk, mesterségünk címere ... elnevezésű gyermekjátéknak ez a modern, televíziósított változata a jelbeszéd ifjú mestereinek izgalmas, pergő párbajait mutatja be. S bár a játék szigorú szabálya, hogy beszélni nem szabad benne, s csak jelekkel, mutogatással szabad kifejezni a feladatul kapott fogalmat, aligha kétséges e vetélkedő nyelvi jellege. Anyanyelvünkről, az emberi gondolkodásmód és kifejezés bonyolult és lebilincselően érdekes kapcsolatairól tanul e műsorból a versenyző és a néző egyaránt. Komoly és alapos elemzést érdemelne, hogyan érvényesülnek a fogalomalkotás szabályai, a nyelvi strukturalizmus feltárta törvényszerűségek e néhány tízmásodpercnyi játékokban; hogy e vetélkedő mennyire „képernyőre termett”, s ugyanakkor mindenütt eljátszható, hogyan tárulnak fel sajátos emberi jellemek és kapcsolatok a műanyag szivacsért és egyéb zsákbamacskáért folytatott versenyben. Mindez a tudományoskodás alighanem felesleges: a vetélkedő minden nagyszerűsége mellett elsősorban azért sikeres, mert mind díjaiban, mind formáiban elkerül minden fontoskodást, s a szó igazi értelmében játékos tud maradni. (Félreértés ne essék: nem a Magyar Televízió 11 költségvetését féltem, amikor a szerény díjakat dicsérem, ám a jutalmak inflációba a mindig gyanakvó, az óhatatlanul kicsit kívül rekedő nézőt minden vetélkedőben sérti.) A Most mutatsd meg! megmutatta, hogy éppen e legegyszerűbb szellemi játékok a legizgalmasabbak, s bonyolult segédeszközök, sokkötetes lexikonok nélkül is lehet izgalmasan, tanulságosan játszani. Az igazán jó játékra is fel kell persze készülni, el kell sajátítani szabályait, de összehasonlíthatatlanul többet tanul belőle, általa a résztvevő és a közönség egyaránt. Ezért jó játék Vitray játéka. Hegyi Gyula . ték meg, s játsszák ma is töretlenül. költészetének, életművének küzdelmes utóelőadássorozat befejezéséhez érkeztünk el a közelmúltban. Gyakorta állapítjuk meg valamely kötetről, vagy műsorról, hogy hézagpótló szerepet tölt be, ritkán mérjük azonban a sikeres hézagpótló vállalkozások jelentőségét. A Kossuth rádió hullámhoszszán sugárzott Követelem a holnapot! című sorozat ezúttal olyan mozaikképet állított elénk, amelyben a sokszínűség különleges fénytani törvényei szerint rajzolódtak ki egy monumentális költői — s világnézeti-politikai — életmű fő vonalai. A köznapok küzdelmeinek története tárult fel előttünk, valójában arról kaptunk képet, hogyan hatolt be s élt egyegy időszakban a köznapi tudatban ez a különleges értékű életmű. Ady személye, költészete, olykor egyszerűen nevének kiejtése is, táboralakító és szervező térnyezővé, pillanatok alatt katalizátorrá vagy vízválasztóvá vált. Olykor elég volt versének egyetlen sorát vagy akár csak valamely versének címét említeni, ez máris hitvallást csiholt, vagy dühödt indulatokat lobbantott. Ilyenkor — akaratlanul — már nemcsak Ady verséről és költészetéről, hanem egyben a történelemről, s a történetemhez való legszemélyesebb viszonyról szólt az egyetlen pillanatra koncentrálódó vallomás. Nem véletlen, hogy a szocialista-kommunista eszmék és eszmények harcosai jelölték ki Ady Endre méltó helyét Petőfi Sándor mellett. Révész Béla, az egykori barát például így írt: „Kettős világosság: Petőfi és Ady”. Látta és érezte Ady igazságát Balázs Béla, Tán Rádiófigyelő Követelem a holnapot! Bölötti György, Lukács György, Révai József. A Nyugat táborában — vonultatta fel a vélemények széles skáláját a sorozat szerzője, M. Pásztor József — különbözőképpen vállalták és őrizték az egykori küzdőtársak Ady örökét. Az új szelem, vezéregyéniség, Babits Mihály a barbarizmussal szemben az általános és örök emberi értékeket képviselő Adyt vállalta, Móricz Zsigmond a népforradalom hirdetőjét, Juhász Gyula a szocialista eszme s a munkásmozgalom történelmi jelentőségét felismerő gondolkodót mutatta fel. Ignotus a modern művészeti eszközöket meghonosító s az eszétikai szépséget kifejező költőt propagálta, Kosztolányi Dezső pedig valamiféle Ady-revízió szükségességét hirdette. Lényegében tehát társai is állásfoglalásra kényszerültek, e nagysúlyú szellemi örökség értelmezése során. Ady Endre versei az ellenforradalmi korszak első évtizedeiben egyáltalán nem szerepeltek a tankönyvekben, ennek ellenére több diák szegődött Ady tisztelőinek a táborába. A tizenhét esztendős József Attila — 1921 végén a makói gimnáziumból — írta nővérének:» „Nagyon köszönöm Adyt — már Adybb vagyok Adynál... Karácsonyra csakis Adyt kérek!” Másfél esztendő múltán pedig Szegeden már nyilvánosan is hitet tett Ady Endre mellett. Nyomdokain hamarosan a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának ifjai — Radnóti Miklóssal táborukban — Juhász Gyula és a szegedi munkásmozgalom hatása alatt a mozgalommal szervezeti kapcsolatban állva alakították ki Ady-képüket. Debrecenben haladó gondolkodású fiatal értelmiségiek Ady Endre Társaság alapítására kértek— és kaptak nagy nehezen — engedélyt. Az alakuló ülésen, 1927. júniusában Juhász Géza kereskedelmi iskolai tanár a következőket mondotta: „Ady nagyságát ma már senki komolyan kétségbe nem vonja. Lángelméje egyetemesen hatott. Nemcsak az újabb költőkön mutatkozik a hatása, hanem a képzőművészek és a muzsikusok törekvéseit is fölszabadította”. A társaság Babits Mihályt és Juhász Gyulát kérte fel, tartsanak Debrecenben Ady költészetét népszerűsítő előadásokat. A Kossuth rádió hullámhoszszán sugárzott sorozat most felvázolta annak a harcnak a történetét is, amelyet Kelet-Európában a haladó mozgalmak vívtak Ady szellemi hagyatékának birtokba vételéért. A szlovákiai Sarlósmozgalom — amelynek rendezvényeire Balázs Béla is ellátogatott —, segítette a budapesti fiatalok kezdeményezését. Balogh Edgár 1928-ban részt vett a pesti ifjúság Ady Endre ünnepségén. Később Ady síremlékének leleplezése adott alkalmat a demonstrációra. 1930. március 23-án a Kerepesi temetőben és a Vigadó nagytermében ünnepi műsor keretében tettek hitet a fiatalok amellett, hogy „a magyar ifjúság . .. Ady Endre útján akar haladni”. Ezen az ünnepségen részt vettek debreceni, szegedi és pécsi egyetemi hallgatók is. A Magyar Rádió a centenárium évében mártéképpen úgy áldozik nagy költőnk emlékének, hogy közben szívós türelemmel kutatja, rétegenként és korosztályonként kihez és kikhez, hogyan lehet szólni Adyról, és úgy hirdetni Ady üzenetét, hogy az eljuthasson mindenkihez. Cs. I. A Kicsoda—micsodát követő já® Huszonöt éves operaegyüttes A debreceni jubileum ÜNNEPI ELŐADÁSSOROZATTAL emlékezett meg a debreceni Csokonai Színház önálló operatársulatának negyedszázados jubileumáról. Társulati ülés, a 25 év történetét felelevenítőkiállítás és természetesen előadások jelzik a rendezvény állomásait, 1952 óta van önálló operatársulata a színháznak. Addig, mint a magyar vidéki városokban általában, csak szórványosan került színbre opera, bár a múlt században és a századforduló idején néhányszor volt olyan társulata a városnak, amelyhez operai énekesgárda is tartozott. A 25 évvel ezelőtt létrehívott együttes első fénykora Vámos László nevéhez fűződik. Több ragyogó rendezése — köztük főleg a Falstaff és a Bánk bán — országos feltűnést keltett. 1958 és 1970 között Rubányi Vilmos volt a zenei vezető, ebben az időszakban a Csokonai Színház több modern operát mutatott be, mint bármelyik magyar társulat, beleértve a főváros Operaházát, s ami ennél is fontosabb: az újdonságok nagy része magyar szerző műve volt. Azóta Kertész Gyula főrendező és Szabó László karnagy irányítja az operaegyüttest. Számos bemutató — köztük legnagyobb sikerrel több fiatalkori Verdi-mű — fűződik az ő nevükhöz is. VIDÉKI OPERATÁRSULATAINK kemény küzdelmét a Csokonai Színház sem kerülhette el. Zenekari gondja ugyan nincs, hiszen rendelkezésére áll a kitűnő debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar, de énekesei legjobbjait sorra magához hódította az Állami Operaház. Számos, jelenleg pesti művész kezdte pályáját Debrecenben. Szép gesztus, követendő kezdeményezés, hogy közülük hárman (Hankiss Ilona, Bartha Alfonz és Bérczelly István) a jubileum fényét közös koncerttel emelték. Jók az együttes „külkapcsolatai” is Régóta felhasználják azt a lehetőséget, hogy Debrecen testvérvárosa Parma, az olasz operaélet jelentős központja. Kölcsönös vendégjátékokra került, így sor, s a jubileumi előadásokon is több olasz művész lépett fel. Az öt mostani operai estén rajtuk kívül az Operaház, valamint a brnói, jereváni, Constantai, poznani, lipcsei és russzei operák tagjai is szerepeltek. DEBRECEN BÜSZKE LEHET operaegyüttesére. S a jubileumon itt mást kívánhatnánk, mint további jó munkát, jó közönséget és sok sikert! (várnai) JEGYZETEK Tanszékvezető tanárként a pécsi és az egri pedagógiai főiskolán főleg a korszerű rajzi képzés, a vizuális nevelés, valamint a népművészet alkotás lélektani-morfológiai problémái foglalkoztatták — nyugdíjba vonulásáig — egy negyed századon át. De hivatásos festőművészként — önálló és csoportos kiállításokon is gyakorta találkozhattunk képeivel Budapesten avagy egész sor vidéki városunkban — fél évszázadon át, s Pécsett most nyílt meg hetedik egyéni tárlata, a Színház téri kiállítóteremben. Platthy György ezúttal szinte kizárólag olajfestményekkel, e technikára szorítkozva úgyszólván kivétel nélkül tájképekkel lép a látogatók elé Az ország két festői tájegysége, Pécs, valamint a Balaton környéke érdekli elsősorban. Ezt a vidéket örökíti meg újra meg újra, fáradhatatlan szorgalommal, érezhető szeretettel, az év- és napszakok meg-megújuló váltakozásában. Tájképeinek egyik vonulatában a magyar piktúra legjobb hagyományait hasznosítja. Ezeknek az alkotásoknak a színvilága viszonylag egységesebb. Ilyen például az őszutó a hegyekben vagy a tavasz a Szigligeti öltőiben. Festményeinek másik csoportja a francia „vadak" harsányabb koloritját ülteti át Pannónia talajába. iwagner) Hűség a tájhoz Kiállítás a pályaudvaron Modern városkapuknak is szokták nevezni napjaink nagyvárosi pályaudvarait, hiszen a városokba érkezők többsége még ma, a repülő és a motorizáció korában is elsősorban vasúton közlekedik. Igaz, az utasok összetétele az utóbbi időben alaposan megváltozott: mind több köztük a mindennapos utazó, aki a nagyvárts vonzáskörzetéből naponta utazik be a gyárba, hivatalba, iskolába, ők azok az „ingázók”, akik a város fényeiből, színes forgatagából és gazdag művészeti értékeiből a legkevesebbet látják, smunkahelyükön kívül leginkább a pályaudvar épületét ismerik, ahol — éveken át minden hétköznap — órákat várakoznak reggel és este. Törődötten és szótlanul üldögélnek az utazás lázában égő nyaralók, turisták, a taxival érkező családok és kazetta táskás kiküldöttek között: számukra a pályaudvar nem izgalmas kalandok kezdete, hanem mindennapos várakozásuk kényszerű helyszíne. Szófia nemrég felavatott, korszerű központi pályaudvarán elsősorban nekik, az állomáson keserű ráérősséggel várakozóknak rendezték meg Szvetlin Ruszev festőművész rendhagyó pályaudvari kiállítását. A hatalmas csarnokban — amely a magyar látogatót leginkább az új szolnoki állomásra emlékezteti — a kiváló művész több tucatnyi új alkotása sorakozik ötletes, többszintes elrendezésben. Ruszev expresszív hatású háborús „nagyjelenetei”, finoman kidolgozott realista csendéletei, hétköznapi életünk apró tragédiáinak beszédes helyszíneit ábrázoló szobabelsői nagyszerű összhatást keltenek a tablókon: összetett művészi látásmódról és kifejezőképességről tanúskodnak. A pályaudvari kiállítás minden tekintetben igazi tárlat — és annak a közönségnek szánták, amely aligha látogatja rendszeresen a többi tárlatokat. S megszívlelendő tanulság, hogy az első — kísérletinek is számító — szófiai pályaudvari kiállítás szervezői mindenfajta „rendkívüliségtől” tartózkodtak: egy kortárs alkotó legújabb termését állították ki — a közönségre bízva minden értékelést, magyarázatot. (hegyi)