Magyar Hírlap, 1977. december (10. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-15 / 294. szám

8 1977. DECEMBER 15. CSÜTÖRTÖK___________________TUDOMÁNY KULTÚRA____________________________MflGYflR HRlflP - Százhetvenöt évvel ezelőtt, 1802. december 15-én született, este kilenc órakor Kolozsvárt, az egykori Tivoli utcában, ott, ahol a század elején emléktáblával jelölték meg a házat, melyben számunkra oly felejthetetlen élet vette kezdetét Az apa. Bolyai Farkas így ad hírt az eseményről Gaussnak, a göttingeni egyetemi évek alatt kialakult barátság szellemében. .. Én is adtam egy planétát e világnak (célzás arra, hogy 1802 elején Gauss számításai alapján találják meg az új bolygót, melynek Ceres lesz a neve), amelynek azonban sem középpontját, sem pályáját nem tudom kiszámítani: Isten egy szép fiút ajándékozott nekem ... Istennek hála, egészséges, nagyon szép gyermek, finom vonásokkal fekete hajjal s szemöldökkel és égő sötétkék szemekkel, melyek úgy ragyognak némelykor, mint két drágakő. Ennyiben az anyja, különben hozzám is sokban hasonlít." A gondolat zsenialitása Bolyai János ..pályája” valóban, semmiképp előre nem gyanítható régiókba ívelt fel: 1965- ben. Brüsszelben, az ottani akadémia tudományos kiadványában J. B. Quintyn professzortól közlemény jelenik meg a matematika jelentőségéről az emberi kultúra szempontjából. Az értekezésben áttekintő táblázat tájékoztatja az érdeklődőt a ,.matematika megragadó megnyilatkozásairól”. Platón, Arisztotelész, Pascal, Descartes, Newton, Leibniz neve mellett Bolyai ,Jánost is megemlíti. És van még valaki a magyar szellemi múltban, aki a gondolkodás történetében ilyen jelentőséget érdemelt ki...? Csak huszonhat oldal terjedelmű az az értekezés, mellyel Bolyai János rendkívüli rangját szerezte meg. De — E. T. Bell, a matematika történetének egyik kimagasló kutatója, egyik könyvében így értékeli a „nem euklideszi” geometria felbukkanását az emberi eszmélkedésben: „Abban a meztelen történeti megállapításban, hogy Lobacsevszkij 1826 és 1829 között. Bolyai János pedig 1832-ben a hiperbolikus geometria részletes kifejtését közli, az emberi gondolkodás egyik legnagyobb forradalmi megnyilatkozása nyer rögzítést. Egészen Copernicusig kell viszszamennünk, hogy valami hasonlót találjunk az új meglátáshoz. De még ez sem fejezi ki igazában az újszerűség vívmányát. Mert a nem euklideszi geometria új távlatokat nyitott meg a deduktív következtetésekhez szokott gondolkodás számára, vagyis mást, mint csak valami új fejezetet a tudomány, a matematika valamelyik ágazatában." Appendix? - Tértan! Bolyai János rendkívüli eltűnődése Bolyai Farkas terjedelmes művének, a Tentamennek első kötetében nyer közlést a nyilvánosság számára. Az értekezés előtt fellelhető oldalon az olvasót csupa nagybetűvel ez a szó fogadja: APPENDIX. Az „appendix” szó nem cím, és ezen a néven emlegetni Bolyai János közlését helytelen. Bolyai János tanulmánya előbb készült el nyomtatásban, mint a Tentamen első kötete. Az értekezés külön van lapszámozva. 4-től 26-ig fent, míg lent a szöveg alatt ívenként A B, C és D ívjelzés található. Bolyai János 1832. augusztus 8-án Olmützben kérvényt nyújt be feletteseihez. Háromévi szabadságot kér. A kérvényéhez mellékeli értekezésének egy nyomdai példányát. A hiányzó címlapot a füzetkében kézzel felírt szöveg pótolja: Scientia Spatii, etc. __Ez tehát a legkorábbi tárgymegjelölés Bolyai Jánostól. Bolyai János kérvényéhez mellékeli a latin szöveg német nyelvű fordítását is. A cím egyszerűen: Raumlehre. Magyarul: Tértan. És az „appendix” törlendő a szóhasználatból. Magányosan Bolyai János természetszerűleg apja elmélkedései következtében figyel fel Euklidesz „IX. axiómájára”. Bolyai Farkas göttingeni tanulóévei alatt a Göttingenben oktató Kästner közelébe kerül, aki a ,,paralleták” problémájának szintén egyik lenyűgözöttje. Bolyai Farkas később a saját tanári működésében is használja kisegítésül Kästner tankönyveit. Bolyai János katonai éveiben műveit emberek társaságába is került, de gondolataival nem talált visszhangra. És ez lehetett az ok, hogy töprengései lenyűgözöttségében a szolgálatát elhanyagolta és nyugdíjaztatására került sor. Még egészen fiatalon, harmincas éveinek kezdetén, Bolyai Farkas fiatalkori barátjának, Gaussnak is megküldi János értekezését. Gauss válaszában elismerőleg nyilatkozik Bolyai Farkasnak fia tanulmányáról. Mindazonáltal az idők folyamán Gauss magatartása többféle megítélésben részesült. Vannak, akik hiányolják, hogy Gauss a nyilvánosság előtt nem adott hangot nézetének. A helyzet igaz megítélése során nem felejtendő el, hogy a Bolyaiak másoknak is megküldték a Tentasment és benne János fejtegetéseit és semmiféle feleszmélés nem követte a közölt gondolatokat. Pedig hát a matematikában vagy helyes egy következtetés, vagy elutasítandó. De csak Bolyai János okfejtése maradt feltűnés nélkül? 1840- ben Berlinben Lobacsevszkij értekezése is megjelent németül a „parallelák theoriájáról”. És mi lett a visszhangja? Milyen viták alakultak ki Helmholtz 1868-ban megjelent értekezésére: A geometria tényleges megalapozása? .. Hogy nyilatkozik Krause terjedelmes tanulmányában: Kant és Helmholtz? ... És milyen tapsot arat Krause érvelése Brassai Sámuel eddig még sehol sem emlegetett kis művecskéjében: Anti-Helmholtz, 1879-ben? Brassai szerint a „nem euklideszi” geometria nem geometria, csak az árnyéka a geometriának. Pedig Brassai fordítja le először magyar nyelvre Euklidész Elemeit. Helytelen egy-egy vitatkozót mindig csak úgy képzelni magunk elé, mint aki soha semmiről sem hallott." Amit mondhatunk, nem elég csak az eredményt tudomásul venni. A hoszszan tartó fontolgatás ismerete sem mellőzhető, ami a „tér tudományát” követte. A portré Bolyai János kezdetben „geometern-nek nevezi magát, később „filozófus” módjára szemléli az idők sodrát. Természetesnek látszik a kérdés, hogy nézett mások szemébe, mikor ,.semmiből egy ujj más világot” teremtett, és hogy az ,,Udvtan” gondjaival terhelten? Vagyis — tényleg Bolyai János tekintetével találkozunk, amikor ilyen-olyan közleményben egy-egy képet látunk: íme fiatalon ő? Felejthetjük Bolyai János tulajdon szavait? Mert egy alkalommal nyilatkozik a róla készült képről. Feljegyzése szerint: még egész katonai ingénieurs-hadnagyi teljes parádéban levett mélyképemet .... bizonyos atyámtoli méltatlanság s arra következett méltatlankodás (indignatio) következtében, öszveszaggattam ...” Bolyai János öccse, Bolyai Gergely sem tud arról, hogy kép maradt volna valahol bátyja után. Ellenkezőleg, Bolyai Gergely is úgy mondja el az indulatos kitörés történetét, mint János az önéletrajzi feljegyzésében. Az állítólag Bolyai Jánost ábrázoló festményen egy egészen fiatal ifjú néz le reánk, kinek még „legénytoll” sem pelyhedzik az állán. Jobb könyökével egy könyvre támaszkodik, mely egy térítővel lebontott asztalra van helyezve. ... A tanakodás számára nem csekély gondolattársítást indít el, ha elővesszük a tizenhat esztendős Nietzsche Weimarbam készült fotográfiájának itt is, ott is fellelhető másolatát. Nietzsche is egy szoba belsejében virágváza mellett jobb könyökével egy könyvre támaszkodik — 1860 körül! A „beállításnak” nem voltak divatjai? Egy bizonyos. Bolyai Jánost senki úgy kiöltözve nem láthatta, mint ahogy a képen áll előttünk, sem tizenhat éves korában, sem később, kortársai között. Bolyai Jánosnak pályaválasztása után társadalmi helyzetét katonai rangja szabta meg. Egyszerűen nem volt olyan alkalom, nem volt olyan társas öszszejövetel, ahol másként jelenhetett volna meg, mint katonai egyenruhában. Hol, mikor és kinek kellett volna magyarosan kiöltözködnie? Párbaj hős? És a párbajai ... Mi szükség van ilyen-olyan ,szépirodalmi’ képzelődésre, ha helyesen akarunk tájékozódni? Hiszen kézbe vehetjük Bolyai János feljegyzését saját magáról, és az egészen más élményben részesít, mint az ..írói szabadság” felelőtlensége. Bolyai János a maga „megmustrálásában” nem mereng el önelégülten hajdani ..intézkedésein”, „sedatus” értelemmel jelenti ki: „...a párviadalok egy esetben sem célszerűek, és hogy valóságos maradványai a vadabb s műveletlenebb időknek és hogy valóságos balvélemény s babona beléjük valami nemes tettet helyezni.” Magártól így tudósít: „Én magam csakugyan (egy esetet még az akadémiában, corpskadet koromban, kivéve, amikor az elsőt magam hívtam spádéra s darabigi viaskodtunk után a társaink közbevetvén magukat, meg békéltettek) senkit ki nem hívtam. Bajnok s velem vívott társaim azonban mind az adás előtt, mind azután a legjobb indulatot mutatták mindig hozzám.” Ideje tehát, hogy az ésszerű, kritikai szellem irányítsa a köztudatot a Bolyai-kérdésben. Dr. Sarlóska Ernő Százhetvenöt éve született lap ]—Bolyai János A nagy tudós életművének reális értékeléséért . Kiváló holttestek A legnagyobb igazságtalanság, amit ennek a filmnek a megítélésénél elkövethetünk, az, ha „bűnügyi történetnek” tekintjük. Francesco Rosi politikailag őszintén és minden idegszálával elkötelezett művész: ez a filmje akkor sem ,,krimi”, ha a történet egy gyilkosságsorozat felderítésének nehéz feladatát teljesítő detektívfelügyelőről szól. Rosit azonban nem a nyomozás technikája, nem a bűnöző lélektana érdekli: ez filmjének csupán a felszíne, a burkolata. A detektív, akit a rendőrfőkapitány a sorozatos ügyész- és bírógyilkosság felderítésével megbíz, szakmájának klasszikus szabályai szerint jár el: a tettes személyazonosságának megállapításáig el is jut, ekkor azonban erre leküzdhetetlenebb nehézségekbe kezd ütközni: felettesei, akik nyilvánvaló tényekre és bizonyítékokra épülő teóriáját szándékos kételkedéssel fogadják, egyre több akadályt gördítenek az útjába. Lino Ventura, aki a felügyelőt alakítja, kitűnően ért ahhoz, hogy színészileg is hitelesítse a folyamatot: hogyan lesz az a politikus, csak a mesterségének élő nyomozó egyre inkább tágabb perspektívában gondolkodó ember: a folyamatot a forgatókönyv céltudatosan építi fel, apránként értetve meg a felügyelővel, s ugyanakkor a nézővel is: korunkban egyre kevésbé lehet egy-egy „szakma” öntörvényű keretei között élni. A nyomozómunka alaptörvénye, tekintet nélkül a gyanúsítottak rangjára, társadalmi állására, hatalmára, pusztán a tényekre alapozva kell a következtetéseket levonni: a nyomozó, munkája során, nem lehet tekintettel semmiféle politikai-társadalmi tabura. Ellenkező esetben munkája hajítását sem ér: elméletei sorra öszszeomlanak. A krimiken edzett néző is bizonyos beidegzett, esetenként és külön-külön nem is újra átgondolt alapfeltételezések birtokában ül be a moziba. Ilyen közmegegyezéses alapfeltételezés az a meggyőződésünk is, hogy a mindenkori nyomozó vagy felügyelő mögött ott áll az államhatalom, a maga teljes súlyával, hatalmi eszközeivel, erőszakszerveinek rendíthetetlen automatizmusával. A kiváló holttestek ezt a belénk rögződött „közmegegyezést” rúgja fel. Innen az a nehezen meghatározható, kényelmetlen, feszengő érzés, amely elfogja az embert a moziban. Utoljára Agatha Christie: „Egérfogó”-jánál lehetett érezni hasonlókényelmetlenséget: ott is egy nézői beidegződöttséget ért sérelem. A krimik alapszabályát érte a sérelem: az, hogy a nyomozódetektívre a néző nem köteles gyanakodni, ő kívül áll a gyanúsíthatók körein. Most viszont Rost az üldözött detektív figuráját állítja elénk, a nyomozóét, akinek munkáját eredményt sürgető felettesei keresztezik, akinek telefonját lehallgatják, akinek minden lépését ellenőrzik, aki egyre kevésbé képes kitérni a szörnyű gyanú elől: a főkapitány maga is részese — valamilyen, általa át nem látható összefüggésrendszeren belül — a nyomozást holtvágányra futtató érdekszövetségnek. A film több mint két esztendeje készült; Olaszországban akkor már esztendők óta egyre növekvő belpolitikai feszültség uralkodott, s a kormányzó kereszténydemokraták jobboldali frakciója hosszú ideig képes volt megakadályozni, hogy meginduljon a dialógus a kommunistákkal. Az egyre tűrhetetlenebb belpolitikai helyzetben egyáltalán nem tűnt abszurdnak a feltételezés, hogy a jobboldal hajlamosabb a szélsőjobboldallal történő összefogásra, mint a „balra nyitás”, s a „történelmi kompromisszum” irányába indulni. Meglehetősen elevenen élt a Sifarbotrány emléke is: a híres eseté, amely Di Lorenzo csendőr tábornoknak, a katonai elhárítás vezetőjének terveit leplezte le. A „gyanúsak” kartonjain ott szerepelt Saragat, akkori szociáldemokrata államfő neve mellett több mint négyszáz prominens politikus neve is, mindazoké, akik, „ha eljön a nap”, hajnalban katonai teherautókon lakásukról „ismeretlen helyre szállítandók” lettek volna. Mindez még korántsem számított olyan nagyon régmúltnak. A hierarchiában, a fegyveres erőknél, az elhárítóknál, a haditengerészetnél, s a rendőrségnél azóta semmiféle strukturális változás nem történt. Rosi filmje, amelyben a kötelességét teljesítő rendőrfelügyelő a legbrutálisabb tények nyomára jut a legmagasabb állami vezetők törvénytelen szándékáról, tökéletesen megfelel az olasz baloldal hosszú ideje érzett, megalapozott gyanakvásának. Ezt a gyanakvást igen sok esetben valódi tények támasztották alá: számtalan, helyileg nagy izgalmat kiváltó eset bizonyította, hogy a szélsőjobb legkülönbözőbb osztagainak terrorcselekményeit titokzatos kezek védelmezik, hogy a „szélsőbal”-nak álcázott erőszakot a „nagy pénz” támogatja a háttérből, hogy egyre hisztérikusabb propagandakampányokra szolgáltasson ürügyet a „rend és stabilitás” védelmében .. Mindez az elmúlt évek valóságos olasz belpolitikájához tartozik: a közérzet, amely Rosi filmjéből árad, pontosan közvetíti a felháborodásból és felelősségteljes mérsékletből álló magatartást, amely a megfontolt döntéseket tette szükségessé a valódi baloldalon. Rosi detektívfelügyelője a film végén a kommunista párt titkárához fordul, hogy informálja őt országos jelentőségű felfedezéséről, arról, hogy magas rangú katonák, rendőrök és bírák titkos, jól átgondolt céljairól és szándékairól van szó: találkozójukon mindkettőjüket halálos lövés éri. „Az igazság nem mindig forradalmi” — fogalmazza meg a döbbenetes mondatot a párt egyik, magas rangú funkcionáriusa, lévén, hogy véleménye szerint épp az ügy nyilvánosságra hozása lenne olyan hatással, amely felboríthatná az egyensúlyt, és általános konfrontációt okozhatna. És éppen ez az, amire az ellentábor kezét dörzsölve várakozik: arra, hogy forradalmi helyzet nélkül vágjanak bele a tömegek egy kellő körülmények, feltételek nélküli akcióba, ürügyet szolgáltatva a brutális megtorláshoz. Rosi filmje egy krimi burkolatában azolasz helyzet drámai izgalmú, mesteri kézzel felvázolt képe, arról az állapotról, amely mintegy három esztendeje uralkodott Itáliában. Geszti Pál Monográfia öt kötetben Várostörténeti konferencia Debrecenben, Hajdú-Bihar megyei tudósítónktól. A nemrégiben újjávarázsolt Déri Múzeumban várostörténeti konferencia kezdődött, és helytörténeti kiállítás nyílt tegnap Debrecenben. Az ország minden részéből érkezett történészek találkozóján a regionális és a várostörténeti kutatások helyzetéről számolnak be neves hazai historikusok. Jó helyszínen tartjáka találkozót, az országban elsőként. 1975-ben adott megbízást a városi tanács a 600 éves város történetét tárgyaló monográfia elkészítésére, a több mint 40 tagú kutatóbrigádnak. Az öt kötetre tervezett monográfia kézirata előreláthatólag jövő év végén kerül a nyomdába. A konferencia bevezető előadásában dr. Ránki György professzor, tanszékvezető egyetemi tanár hangsúlyozta: a várostörténeti kutatásokat a magyar történetírás elválaszthatatlan részeként kell kezelni. A délutáni előadásokban a városfejlesztés és a történeti tradíció kapcsolatáról, a településhálózat fejlődéséről, történeti meghatározottságáról esett szó. A helytörténeti kiállításon az érdeklődők a város három egyetemének kutatómunkáját s levéltári közleményeket láthatnak. Festmények, rézkarcok és metszetek mutatják be a régi Debrecent, egykor „Európa legnagyobb faluját” — ahogyan egy két évszázaddal ezelőtt itt járt angol utazó nevezte.