Magyar Hírlap, 1982. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-28 / 74. szám

4 1982. MÁRCIUS 28. VASÁRNAP TUDÓSÍTÁSOK 10 1(US­­a ) Mbgybr Himnp Vasárnap reggel HINTŐ égi dolog, legföljebb megerősíteni tudom, hogy egy ország vérkeringésének állapota pontosan meghatározható az újságok apróhirdetései alapján. Ebből a szempontból már az sem érdektelen: sokan vagy kevesen hirdetnek-e, mit ven­nének, és mitől akarnak megszabadulni, mit ajánlanak szol­gáltatásban, ingóságokban és ingatlanokban, eléggé változa­tos-e a kép, és milyen színvonalat képvisel? Bevallom: mint újságolvasó, rég kifogyok az olvasnivalóból, amikor a hirde­tések még mindig érdekességek özönét kínálják: egyik napi­lapunk keddi száma ötszázkilencvenhármat s alig akad kö­zötte egy is, amelyik nem kelt emóciókat: milyen lehet az a családi ház, amelyet 2,7 millióért kínálnak; a MARK TV-sakk­gép, mely vámkezelt és eladó; a „komplett énekberendezés”; a „kukorícapattogtató esztétikus pavilonnal”. És rengeteg szobafestő-tapétázó ajánlkozik. Köztük az első fecske — már aki vállalja, sőt írásba adja, hogy ingyen végzi a takarítást festés után. Vajon mibe kerülhet ez az ingyen? Hány ellensé­get szerezhetett magának a vállalkozó a konkurrencia tömött soraiból? Ám mindezzel együtt, nézvén vakulásig az összké­pet, amit ezek a tömör újságoldalak mutatnak, csak arra tu­dok gondolni: pezsgés ez kérem a javából, óriási kirakodóvá­sár, ahol fölöttébb kelendő a portéka, legalábbis ez a remény táplálja a hirdetők nagy-nagy buzgalmát. Aki ilyen nézőpont­ból nézi az ország vérkeringését, abban szemernyi rendelle­nességet sem találhat, de még keresni sem jut az eszébe, el­lenkezőleg, nagy-nagy nyugalom szállja meg, mint engem is, bizony történelem is, ami az apróhirdetésekben benne van, csak egy kis rálátás kell, amivel, ha a jelen egyeseknek adós is marad, a jövő majd pótolja busásan. Itt áll előttem például egy másik lap másik, hirdetési gyöngyszeme, szintén az elmúlt napokból. Valaki hintát kínál eladásra, igényesnek. Akad-e manapság, aki hintát vásárol? Exportra gyártanak, tudom. De nemhogy ilyen hirdetéssel találkoztam volna, a köznapi életben hintával sem, emberemlékezet óta. Egyszer ültem ugyan rajta, de az bricska volt. És ülhettem volna fiákeren is, ami még a legjobban megközelíti a hintó formáját, óriási viszont a különbség az eléje fogott lovak között, ha a hintát táltos paripák röpítik, a fiúkért jobb eset­ben is gebék. Ilye­tén emlékeim közt a szekerek dominálnak. S holmi rissz­­rossz biciklik. Az összefüggés pedig a kétfajta jármű között abban található, hogy annak idején országjáró koromban igen sok termelőszövetkezetbe, állami gazdaságba szólított a köte­lesség. Ilyen helyeken — jóllehet, sokfelé megvolt még a ré­gi, urasági hintó — a vezetők legtöbbje inkább a nyelvét ha­rapta volna el a rázós szekéren, semhogy bele mert volna ül­ni. Aki meg beleült, arra többnyire előbb-utóbb veszedelmet hozott. Soha nem bocsátották meg neki a gyalogmunkások, hogy amíg ők a kapu fölött görnyednek, az elnök, vagy az igazgató, aki máskülönben közülük került ki, hintán tart ha­társzemlét, akár a régi uraság. Utóbb még a szekér is rossz imenné vált, mert arról meg a lovak jutottak a tegnapi egyé­ni parasztok eszébe, hogy nekik lovuk volt „azelőtt”. A bi­ciklit azt befogadták könnyen, s ahogyan a világ haladt, ké­sőbb a motort is. Az egyik a hőskort jelképezte, a másik a fejlődést, és míg lassan a hintáknak még az emlékét is bete­mette az idő, megjelent a terepjáró autó, amit az elnök vagy az igazgató maga vezetett. Ez az állapot tart most is, merő­ben más „környülállások” közepett. Mert mit bánja az a szö­vetkezeti tag, ha autón jár az elnök, ha már neki is van autó­ja. És van, egyre többnek. Abban a régi rendszerben se lett volna olyan sok a hiba, ha annyi családnak lett volna hintá­ja, mint amennyinek most autója van: országosan egymillió, talán valamivel több is az autótulajdonosok száma. Ezért sem értem, hogy ez az eladásra most meghirdetett hintó miként akadhatott fenn az idő rostáján? S ha már fennakadt, mi ve­zethette a tulajdonosát, hogy éppen most bocsátja áruba? Nincs mit életbe fogni, kiöregedett a négy vasderes? Vagy csak úgy van vele, mint Móricz Zsigmond riportalanya ott a kisújszállási piacon a harmincas évek közepén? Ez a riport­alany egy öregember volt, aki néhány kártyalapot árulgatott, ott hevert egy zsákdarabon a tök ász, a makk alsó, a piros he­tes. Megszólítja az író: ki veszi ezt meg kedves bátyám? Mi­re az öreg egykedvűen feleli: hátha valakinek épp ez hiányzik a pakliból. Hátha valakinek épp egy hintó hiányzik. Egy olyan igazi, igényesnek való. Vajon hová megy vele? Messzire nem, az biztos. Aminthogy a szemlélettel sem, amivel a hintán ha­ladás rendszerint együtt jár, olyannyira, hogy rég kipusztul már az utolsó hintó is — legalábbis mifelénk — vagy meg­marad idegenforgalmi látványosságnak, amikor még azután is­ sokáig szemet szúr a hintán járó­­ magatartás, azoké, akik úgy néznek el a tájék felett, hogy a gyalogmunkást meg se látják. Milyen kár, hogy rossz ■ is ! tulajdonságainkon apróhirdetés útján túl nem adhatunk! »A/í Atí R Cűrű egymásutánban két újság­­­­cikkben is említés történt az örmény színházról. Háborgása­imnak már az első cikk megjele­nését követően hangot adtam, de bölcsen leintettek, mondván: ne lődözzek ágyúval verébre. De itt van immáron a második cikk is, újabb tévedéssel ugyane téma­körben. Napilaptársunk újságírója két­ségkívül járt „Az Ararát tövé­ben”, de sem utazása előtt, sem pedig azt követően, amikor itt­hon megírni készült ..Örményor­szági változások” című cikkét, nem nézett utána a témának. Egyebek között kiderül a cikk­ből, hogy: „Azelőtt a színház itt ismeretlen fogalom volt”. I. Artasesz király (i. e. 118— 93), aki negyedszázad alatt egy­ségesítette a törzsi államokat, be­vezette és hivatalos államnyelv­vé tette az örményt, felépítette ismeretlen, az első fővárost, Artasatot és egy hellenisztikus arénaszínházat emelt benne. Utódja, II. Tigra­­nes, inkább hadviselő-háborúzó uralkodó volt, de az ország déli részét ő fejlesztette tovább, a második fővárosként felépült Tigranakert — egy antiochiai stílusú színházzal. Az első hivatásos színházi be­mutatóról a kor történetírói közül Plutarkhosz is beszámol. Leírja, az i. e. 53-ban, az artasati aréna­színházban tartott előadást, me­lyen Euripidész „Bakkhánsnők”­­jét mutatták be II. Artavazdesz király rendezésében. A tragédiában Dionüzosz ke­gyetlen eszközökkel tanítja meg hatalma tiszteletére a neki hó­dolni nem akarókat. Az új olüm­­poszi isten imádását megtagadó thébai Pentheusz király fejét sa­ját anyja, Agaué vágja le. Az Artavazdesz rendezte elő­adásról ránk maradt feljegyzések egyike arról tanúskodik, hogy Agaué nagymonológjának kez­detekor hirtelen­ váratlanul egy hírnök lépett a színházba. Az Örményországban vendégeskedő parthus király, Orodes seregeitől érkezett hírvivő az első római triumvirátus tagja, Crassus által indított mezopotámiai hadjárat vereségének hírét hozta. Kezében a győzelem jelképeként a legyő­zött Crassus feje — és nem Le­­pidusé, amint azt egyik hetila­punkban olvashattuk. A hírnök a játszók közé dobta a római hadvezér fejét, melyet a színész azonnal felcserélt Pentheusz kel­lék­fejével. A történet vad, rémséges, mondhatnánk barbár, de igaz. Nemes G. Zsuzsanna — 1 1 ------­ Miért nincs állandó embléma? Bűvös bálakocka A szőnyegen heverő plakátot a Magyarország Hamburgban című rendezvénysorozat hatalmas emb­lémája díszíti. A piros-fehér-zöld ábra kisebb-nagyobb formátum­ban látható az asztalon szétszórt levélpapíron, borítékon, matricán, iratgyűjtőn, meghívón, szórólapon, és programfüzeten. Fogas Péter grafikus, aki a Hungexpo megbí­zásából kollégáival — Vértes Beá­val és Molnár Kálmánnal — kö­zösen tervezte meg az esemény grafikai anyagát, találkozásunk után néhány órával repült Ham­burgba. A Magyarország Ham­burgban programjairól, amelyek e napokban zajlanak, még bizo­nyára sok írás jelenik meg a saj­tóban,­ híradás a tévében, rádió­ban; most Fogas Péterrel csak egyetlen, talán apró részletnek tűnő, de igen fontos eleméről, az emblémáról beszélgetünk. Mindig új . A hamburgi találkozás előtt számos hasonlót rendeztünk már világszerte. Miért kell minden al­kalommal új emblémát kitalálni? Miért nincs egy állandó, amilyen például Ausztriának az A betű? — Próbálkoztak már állandó jelkép megteremtésével, de azt nem használják. Egy országnak akkor lehet ilyen emblémája, ha arculatáról a külföldieknek azo­nos képzeteik alakultak ki. Ez Magyarországról még nem mond­ható el. Téveszmék, patronok ugyan akadnak hazánkról a nyu­gat-európai lakosság körében, a csikós, a gulyás, a puszta és a sza­lámi, de ezeket egy állandó emb­léma alapjául nem fogadhatjuk el. — Legalább egy adott országon belül — esetünkben az NSZK-ban — nem lehetne mindig ugyanazt az emblémát használni? — Gondoltunk erre, amikor megnéztünk néhány Nyugat- Németországban rendezett ma­gyar hét anyagát. De végül jobb­nak tartottuk egy új, célszerűen megtervezett embléma elkészíté­sét, amellyel pontosabban és ha­tékonyabban el tudjuk érni Ham­burg és az északnémet térség ■lakosait. Az ország képe — Ez úgy látszik­, mintha a la­kosság megismerése után alakítot­ták volna ki az ábrát. — Nem úgy hangzik, úgy is van. Megrendelőnk, a Hungexpo szak­emberei, az utazási irodák mun­katársai beszámoltak arról, hogy a hamburgiak körében milyen kép él Magyarországról. Az említett patronok mellett szó esett Bartók­ról, a magyar képzőművészetről, és a bűvös kockáról is. A tervezés­kor a többi között figyelembe vet­tük, hogy Hamburg hatalmas kikö­tőváros, a magyar export egyik ál­lomása, és azt is, hogy a rendez­vény húsvét előtt lesz. Az utóbbi tényt, a húsvéti hangulatot céloz­­tuk meg, amikor a tojásforma segítségével próbáltuk az emblé­mát megtervezni, de ezzel nem ju­tottunk sokra. — Hogyan alakult ki az ábra végső változata? — Molnár Kálmán kollégám­nak volt egy kötéllel átkötött bá­laformája, nemzetiszínű három ol­dallal. Én pedig egy bűvös koc­kából készítettem formát. Amikor az utolsó konzultáción megmu­tattuk a különböző változatokat Gergely Istvánnak, a Hungexpo főépítészének, ő a kockára szava­zott. De nekünk nagyon tetszett a bája, és a két gondolat egyesíté­sével a bűvös kockát kifásítottuk. Az embléma így jelképezi a ren­dezvénysorozat helyét, a kikötő­várost, és a nemzetiszínű négy­zetek játékával talán szimbolizál­ja egy ország gazdasági és kultu­rális elemeinek egy cél érdeké­ben való rendeződését is. Csak hét nap — Hónapokig dolgoztak egy emblémán, ami kitűnően sikerült, de végül is mindössze hét napig „élt”. Nem érez némi keserűsé­get? — A reklámgrafika alkalma­zott művészet. Rövid életű műfaj. Ez nem baj. Ha hét napig „él” az embléma , hét napra kell a lehe­tő legjobbnak lennie. A kérdés azonban kérdés ma­rad, hogy vajon valóban nem le­hetne-e akár hét évre érvényes állandó emblémát találni a nagy­világban jelenlevő Magyarország számára. Tudtunkkal — egy pá­lyázat eredményeként — ez az embléma meg is született. De ha egyszer megvan, miért nem hasz­náljuk? Nógrádi Gábor Ungarn in Hamburg Diabetes­kongresszus A cukorbetegség gyógyításának aktuális kérdéseit vitatták meg a szombati zárónapon a Magyar Diabetes Társaság Szolnokon ren­dezett VI. kongresszusán. A tudományos programot köve­tően a társaság közgyűlésén két pályadíj ünnepélyes átadására került sor. Ezek közül első alka­lommal ítélték oda a Hetényi Gé­­za-díjat, az elismerést dr. Magyar Imre professzor kapta, több évti­zedes kiemelkedő gyógyító és ku­tató tevékenységéért. A Magyar Diabetes Társaság 35 évnél fia­talabb tagjai részére kiírt pályá­zat első díját dr. Jermendy György budapesti orvos vehette át. Ugyancsak a testület közgyű­lésén jelentették be, hogy szep­temberben az Európai Diabetes Társaság hazánkban tartja soron következő nemzetközi kongresz­­szusát.­­ . Térbeli kalligráfiák egy Magyarországon letelepe­­dett, itt családot alapító és szobrászként dolgozó japán mű­vész grafikai alkotásaival talál­kozhatunk ,március folyamán az­­Erzsébetvárosi Galéria termében.­­Mitsui Sen­í munkáit (mind kifino­­mtatt '■ ki'Síflasztikáit, mind fekete­fehér és színes grafikáit, avagy Ady-illusztrációit) több kiállítá­son láthatta már a magyar kö­zönség. Most elsősorban újabb termésű, szuggesztív grafikai ta­nulmányain át követhetjük nyo­mon, mi foglalkoztatja a művész gondolatvilágát. E képek első pillantásra telje­sen absztrakt munkának tűnnek — valójában azonban erősen el­térnek az absztrakt alkotásoktól. A nonfiguratív jelző sem teljesen találó rájuk. A rajzok formái nem geometrikusak. Több közülük úgy jelenik meg számunkra, mint egy pszichológiai tesztlap. És e lapok sokszor valóban sugallják — ha átformálva és rejtve is — a je­lentésüket. Ebből a szűk válogatásból is ki­emelhetünk néhány jellegzetes ta­nulmánycsoportot: ilyen például a hullámminta-variáció vagy rit­muskombináció, amelynek néhány lapján közvetlen zenei utaláso­kat is fellelhetünk. Gyakori az élettel, kifejezetten az élő szer­vezetekkel asszociálható rajz, amely a természet legbensőbb tit­kaira, sejtekre, burjánzásra, az új élet keletkezésére utal. (Ilyen té­mák már a művész színes grafi­kái, az Ady-sorozat lapjai között is szép számmal szerepeltek.) Né­hány tanulmánya mintha vízi­­madarakra emlékeztetne. Több lapjának rajza viszont közvetle­nül utal modern plasztikai kom­pozíciókra. Jellemző grafikáira a páros, ösz­­szeolvadó kombinációk variálá­sa, a fekete-fehér formák és töm­bök ritmikus átfordítása és az egyéni jelleg. A megjelenési for­ma grafikai, úgy érzem, viszont, hogy e képek elsősorban nem vo­nalakkal és felületekkel, hanem tömbökkel, élő testekkel foglal­koznak és szinte mindig három­­dimenziósak, ha nem is rajzuk­­ban, de asszociációs körükben. Ha racionális, nyugati gondol­kodásmóddal próbálnánk besorol­ni Mitsui Sent és munkáit, nehéz helyzetben lennénk. S bár a mo­dern japán művészetben is igen sok irányzat van, Mitsui Sen gra­fikái különálló, egyéni voltuk miatt nem illenek ezekbe a kere­tekbe. Megkérdezhetné valaki, hogy mi a japános munkáiban? Kiemel­hetném ilyen vonásként a termé­szet mély tiszteletét. Továbbá gra­fikáival kapcsolatban a fekete­fehérben való gondolkodást, ami viszont a zen-buddhizmus művé­szi ideáljaival, és csendes, de mé­lyen leszűrt alkotásaival mutat párhuzamokat. Néhány motívuma közvetlenül ősi, távol-keleti min­tákra és kozmikus szimbólumok­ra emlékeztet. Ilyen a régi kínai szertartási bronzedények díszítő­mintáihoz közelálló vonalkombi­náció és a japánok tomoe nevű, távol-keleti diagramra asszociál­ható rajza, amelynek kozmikus, a világegyetem negatív és pozitív, női és férfielemeit egyetlen diag­ramba sűrítő jelentése volt. Mitsui Sen grafikái tulajdon­képpen térbeli kalligráfiai tanul­mányok.­­A papír síkján jelennek meg, de a művész nem vonalak­ban, hanem térbeli formákban, tömbökben gondolkodik, mert elsősorban szobrász. Úgy is ér­zem, hogy e grafikák jelentős ré­sze voltaképpen tanulmány a művész jövőbeli plasztikáihoz. Visszatérő elemei: a természeti, biológiai asszociációjú elemek, a természet megújhodása, a talál­kozó és összeolvadó formák, mind mély érzelmi tartalmakra utalnak. E grafikákat már Ma­gyarországon alkotta — az emlí­tett témakörök tehát már Mitsui Sen itteni érzelmi-emberi kötődé­séből nőttek ki. Ferenczy László

Next