Magyar Hírlap, 1982. május (15. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
Magyar Hírlap )(J) X( |U'UmJíci/j y 'a i a \(I , ______________________________KULTÚRA - MŰVÉSZET 'AJ Uf \ im. MÁJUS 2., szombat 7 A munkahelyi művelődés jövője Kultúra a frontszakaszon A magyar közművelődés egyik nyitott kérdése a munkahelyi művelődésé. Szélsőséges álláspontokat provokál: egyik szerint a munkahelyi művelődési formák végső soron látszattevékenységeket takarnak, a másik szerint ellenkezőleg — éppen ez a közművelődés legdinamikusabban fejlődő, legnagyobb távlatokkal rendelkező ága. Mindenesetre a közművelődési törvény — amely leszögezi a munkahelyi művelődés szükségességét — és a nyomában megalakuló vállalati művelődési bizottságok új helyzetet teremtettek a termelő üzemekben is. Először csak a nagyobb, később már a kisebb vállalatok is közművelődési szakembereket alkalmaztak. A munkahelyi művelődés sajátosságairól, feladatairól Ghyczy Tamással, a Magyar Népművelők Egyesületén belül működő munkahelyi művelődés szakmai szervezetének titkárával beszélgettünk. — Valóban új jelenség a vállalatoknál a közművelődési munkatárs? Üzemi népművelők korábban is munkálkodtak ... — A kettő nem ugyanaz. Azok a bizonyos régi üzemi népművelők a szakszervezet alkalmazottai voltak, a szakszervezeti művelődési ház munkatársai. A szakszervezet érdekvédelmi szerv, ebből következően népművelőjének is az a kötelessége, hogy egyértelműen és elsősorban a dolgozó érdekeit figyelembe véve szervezze a művelődési tevékenységet. A vállalat népművelő munkatársának az a dolga, hogy a vállalat érdekeit érvényesítse. Ezen túlmenően, a vállalati közművelődési szakembernek a munkahely termelési célkitűzéseivel összhangban kell a művelődési feladatokat megszabni. A hogyanmiért kérdéséről nehéz lenne most beszélni: az az igazság, hogy a munkahelyi művelődésnek még sem megalapozott elmélete, sem követendő gyakorlata nincs. Olyannyira, hogy megkockáztathatom: a jelenlegi gyakorlat inkább ártalmas, mint elfogadható. Halaszthatatlan az előrelépés; a közművelődés megújítására éppen a munkahelyi művelődésnek van a legfőbb esélye. — Vajon miért? — Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a társadalmi gondokat az érdekek mentén kell rendezni. A közvetlen érdekek felismerése, felismertetése óriási húzóerő. A munkahelyi művelődés közvetlenül gazdasági érdekű, a termelésben hasznosul, méghozzá ennek „frontszakaszán”, az üzemekben. Ha ezt sikerül felismertetni, elfogadtatni, akkor e területen nem annyi pénzből, energiából kell tengődnie a művelődésnek, amennyi éppen jut, hanem amennyi szükséges. Minél világosabban felismerhető, hogy a műveletlenség, rosszul képzettség közvetlenül károkozó és fejlesztési fék, annál nagyobb erővel indul meg felszámolása. De ennek a vállalatnál, üzemnél kell megtörténnie. Ha főhatósági szinten ismerik csak fel, utasítás lesz belőle, amit az értetlen üzemek csak úgy-ahogy hajtanak végre. Valóban a közvetlen érdek a legnagyobb húzóerő. Az egyéni és a csoportérdek a legerősebb, a vállalati még erős: az ágazati, népgazdasági, társadalmi — a megvalósítás szintjén — inkább csak szólam. — Szokatlanul hangsúlyosan állítja munkahelyi művelődés gazdasági elkéltségét. Ennek az a gazdasági felisaás az alapja, hogy" a műveltn r.t c. és ezen belül a szaktudás _ 10emzeti vagyon jelentős réa ,roma Ferenc szerint 45 Ezzel a munkaerő minőségű ISZSége és műveltsége inzeg. Az ember személyiszervezet elési tényezővé válik, volt hiánymunkafolyamatokban, isten nagy és erőtel— Mikor jő hányad a szellemi jellemei ._,ert megterhelés. — A SZÓ,’ fizikai munkánál is, kritikusan estik regenerálni, ezért belem több a neurózis. Az alkoholizmus meg azért, mert a feszültségek oldására ezt az egy módot ismerik az emberek. — Ha jól gondolom, az idegrendszeri megterhelést nem csökentik, inkább növelik a műveltségi szintet, szakismereteket érintő igények, amelyeknek egyre inkább belső-külső kényszerűség eleget tenni. — A baj az, hogy nem tanuljuk meg a szellemi energiaveszteség pótlását. A kimerülést feltöltődéssel lehet megszüntetni. Az idegrendszeri és főleg a szellemi fáradtságot nem lehet kialudni. De az is tévedés, hogy az ilyen jellegű energiaveszteség pótlására a szórakozás hivatott, szórakozáson közhasználatúan csak olcsó, értéktelen formákat, nemegyszer italozást értve. Mintha a favágáshoz szükséges energiára fagylaltból, málnaszörpből és vattacukorból akarna valaki szert tenni. Az elhasználódott munkaerő, munkakedv pótlása üzemi érdek, hiszen a tartósan fáradt embernek csökken a teljesítménye, csökkent értékű munkaerő. — A feltöltődés képességének kialakítása lenne a munkahelyi művelődés feladata? — A munkahelyi művelődés feladata a termelés tudati feltételeinek biztosítása. Ebben van minőségjavítási hányad, regenerációs hányad, sőt energiagerjesztő hányad is. A jövőben — azt hiszem, ez egyértelmű — rohamosan növekednek a munkaerő felkészültségével kapcsolatos igények. A közgazdászok nagy öszszefüggéseiben már bizonyították ezt, de sem az üzemek, sem a művelődésügy nem vonták le a megfelelő következtetést. Invesztálni az „emberi tényezőbe” —hosszú távú gondolkodást igényel. Erre még kevés helyen képes a gazdasági vezetés. Ahol a termelés alacsony szintű, az üzem létfenntartásáért vegetál, ahol a vezetés nem képes felülkerekedni a napi gondokon, ott nyilván nem gondolkodnak a jövő igényein. A távolabbra néző vezetés tudja, hogy az egyre növekvő mennyiségű szakismeret egyre biztosabb alapműveltséget követel. Minél korszerűbb a termelés, annál világosabb, hogy a munkafolyamat intelligens embereket követel. — Végül is mi a teendője a üzemi népművelőnek? — Pillanatnyilag többségük a művelődési házi gyakorlatot próbálja átültetni munkahelyi viszonyok közé. Nagyon kis hatásfokkal, ami nem csoda. De hogy mit kellene ehelyett tenni...? Az elmélet tisztázása nélkül nem beszélhetünk a gyakorlatról sem. A közvetlenül a termelésbe belekerülő népművelők keresik feladataikat. Nagy dolog, ha azt már tudjuk: a jó üzemi népművelő sohasem a munka kárára, a munkaidőrovására végzi saját munkáját, hogy az ő feladata is legelsősorban a termelés segítése. Ennek érdekében személyiségformáló, tudatformáló tevékenységet kell folytatnia. Nem programszervezést — habár ez kétségtelenül könnyebb lenne. — «S jól ismeri, módszerei vannak, nem úgy, mint a népművelői személyiségformáló, tudatformáló munkának ... Az eddigiek alapján elég szokatlan kép alakult ki a jövő munkahelyi népművelőjéről! — Nagyon pontosnak, találónak tartom azt a megfogalmazást, hogy a népművelő a tudatmérnöke. A tudatot érő hatásokat tervezi, pontosan, felelősséggel, átgondoltan. Az egyetemen, főiskolán nem ezt tanítják ... Mégis hiszek abban, hogy aránylag rövid időn belül kialakul a munkahelyi művelődés elmélete és gyakorlata. Napról napra fokozódó erejű szükségletek követelik, és amire igazán szükség van, annak megszületését, növekedését nem gátolhatja sokáig sem az értetlenség, sem a hozzá nem értés. A mai nehéz helyzetben létérdeke a gazdaságnak, hogy nagy ütemben, nagy erővel fejlessze és hasznosítsa azt az energiát, ami az emberi képességek mind tökéletesebb kifejlesztése során szabadulhat fel. Virág F. Éva 4 Teatro Piccolo vendégjátéka Budapesten A fantom bennünk lakik A múlt héten egy szép és hoszszú színielőadást fogadott tomboló siker négy, egymást követő alkalommal Budapesten , Giorgio Strehler, a mai világszínház egyik apostola érkezett társulatával Brachtet játszani. Persze, színházi vendégszereplések jobbára szakmai közönséget vonzanak, illetve azt a néhány száz megszállottat, akik egyáltalán ismerik a színházi „ki-kicsodát”, az ínyenceket csábítja, akiket fáradhatatlan hűségükért, akár több száz kilométert is utazni képes lelkesedésükért mostanában egyre gyakrabban „sznoboznak le” fölényes interjúalanyok, mintha legalábbis ők, a hírek tehetnének róla, hogy művelt érdeklődésükkel oly kevesen vannak. Igen, mi tagadás, szemlátomást ők töltötték meg a zsöllyéket a nagy hírű Teatro Piccolo előadásain, és hangos bravó, bravó felkiáltásaikkal ők adták meg e kivételes produkció kivételes nézőtéri hangulatát. Csakhogy: a „kiválasztottak” csapata nem valamiféle elszánt avantgardizmusnak, netán neoavantgarde csemegének tapsolt. Még csak nem is olyasfajta radikális „leporolásnak”, mint amilyennel Peter Brook évekkel ezelőtti Szentivánéji álom rendezése kavarta fel a hazai teátrumot. Strehler A szecsuáni jóembert — bátran mondhatjuk — népszínházzá „közvetlenítette”,ami ugyan tökéletesen megfelel Brecht intencióinak, de a gyakorlatban többnyire mégis túlintellektualizált előadások jönnek létre.) És ez alaposan meggondolandó. Annál inkább, mert ez a színházi alkotás Milánóban — ahol néhány hónapja már volt szerencsém látni — idestova második éve telt házakkal fut, mégpedig en suite-rendszerben, azaz nem más darabokkal együtt repertoáron, hanem folyamatosan. És nem Strehlerék otthonában, a Piccolóban, hanem a jóval tágasabb Teatro Liricóban játszák. Ez a Szecsuáni sláger lett az olasz nagyvárosban. Mitől? Mert akárhogy is néz-zük, Brecht nem bulvárszerző, az előadásban pedig nincs hókuszpókusz, nincs benne sem egyértelmű, sem politikai természetű pikantéria. Viszont több mint négy óra hosszat tart, s ettől a „komótosságtól” ott is, itt is elszokott már a közönség. Újdonatújnak, revelatívnak hatna a darab mondanivalója? Netán az előadás „üzenete”? Azt hiszem, hogy Sen-Te, a jólelkű prostituált példatragédiája, a magában kényszerűen elfojtott emberségről, bár a szónak korántsem pejoratív értelmében, de mégiscsak közhely. Keserű, mindennapi kollektív tapasztalatunk, ha úgy tetszik, s „önmagában”, mint tétel és tanulság, aligha meglepő. * Valószínűleg sejthető már, hová akarok kilyukadni. Azt szeretném — akárha didaktikusan is — nyomatékosítani, hogy ennek az előadásnak a hogyanban, mesterségbeli tökélyében és a művészi ízlés fegyelmében rejlik a „titka”. Vagyis csupa olyasmiben, ami nem utánozható, de nagyobbrészt megtanulható. Azért fogalmazok így, nagyobbrészt, mert természetesen egy rendkívüli tehetség formátumát, sajátlagosságát, ebben az esetben a „strehleri pluszt”, megtanulni sem lehet. De azt nem is kell. Az kinek-kinek épphogy sajátja legyen. Amikor azonban majd óhatatlanul előbukkannak a hazai szakma „lelkiismeretének”, önvizsgálatának publikált (és nem publikált) megnyilvánulásai, a számvető kérdések arról, hogy milyen tanulságokat kell nekünk levonnunk ebből a Vendégjátékélményből, akkor nagyon fontos volna valóban a produkció szakmai színvonalának megszívlelendőinél maradni, és nem azon igyekezni, miként lehetne konkrét hangvételeket és konkrét effektusokat átmásolni. Strehler például alapvetően vállalja a darab költészetének megfelelő színészi érzelmeket — anélkül, hogy érzelmes, ne adj’isten, érzelmeskedő volna. Holott eleve és bátran megnehezíti a saját dolgát a színpadképpel. Mert hiába egyszerű, úgynevezett semleges tér ez a fehérben tartott, hatalmas horizonttal határolt helyszín, a primer látvány élmény kissé esztétizáló, amint a még leeresztett kortina mögött feltűnik a nyitóképben a biciklijét hajtó vízárus lassan gördülő árnyképe. Aztán a napkorong a láthatáron. Az istenek fehér főpapi viseletben. És még Sen-Te trafikbódéjának „keletiesen” hajlított vonalai is határozott eleganciát lopnak a képbe. Ezt a felstilizált Szecsuánt ellenpontozza persze a hangsúlyozottan pocsolyás, pallókkal szabdalt talaj, amelyen mindenki imbolyogva, meglehetősen körülményesen tud csak közlekedni, s ahol a figurák időnként minden igyekezetük ellenére beletocsognak abba a fölösen „rendelkezésre álló” szennyes vízbe, aminek ellentettjeként Wang a maga tiszta ivóvízporcióit kínálja — ha duplafenekű, „becsapós” bögréből is. Mégis: itt nem Besson hulladékkal borított, nem Major lerobbant, nem Ascher rideg-szürke, s nem Csiszár slumos Szecsuánját látjuk — itt van valami éteri sterilitása a térnek, amely ekként nem szikárítja feltétlenül a színészi játékot. És Strehler nem is akarja, hogy színpadán egyszálbélű elidegenítéssel traktálják a nézőt. A tiszta térben a szereplők ruhái a szürkék és drappok árnyalatain át érnek Lui-ra, a lelketlen nagybácsi feketéjéig. A színeket pedig a színészi játék hozza elénk. Az emberi közeg, amelyben Strehler Szecsuánt megfogalmazza. A várost, amely nem kínai, de nem is amerikai, vagy európai. Világváros. Vagy: maga a világ. Nem a környezetről, hanem a lakóiról kell felismernünk. Ennek megfelelően változatos, és úgy mondanám, hogy attraktív az együttes játékstílusa. Egyöntetű jellemzője a rendkívül erőteljes gesztuskultúra. Vigyázat, nem egyszerűen mozgáskészségről van itt szó. Még a pilótát alakító Massimo Ranieri — aki a legdinamikusabban dolgozik — sem általában ügyes, képzetten mozgó színész, hanem egy feszített ritmuskompozícióban, kegyetlen pontosságú koreográfiát megvalósító, és azt persze át is lelkesítő gesztusművész. És Andrea Jonasson, a címszereplő! Hányféle karaktert, és hányféle lelkiállapotot jelenít meg — úgymond — külsőségesen. De miféle külsőségesség ez? Irgalmatlan belső koncentrációra épül, amely Sen-Te tekintetében összpontosul, és lágy, puha, „hajladozós’ mozdulatokra vetül ki, pantomimes igényű lírába, míg mellette világra jön, felnövekszik mindennek a muszájtorzképe, a kérlelhetetlen, merevszögletes Lui-Ta. És Jonasson (meg Strehler) kemény nagybácsijának értelmezésében azért ott a különbözőség is az eddigi felfogásokhoz képest. Finom distinkció ez, s bár a színésznő technikai megoldásaiban nyilvánul meg, lényegében tartalmi jellegű. Sui-Ta nem az a sztereotípia, amit a többiek elvárnak egy ilyen kérgesszívű vállalkozótól, hanem az a fantom, az a lelki torzízülött, amilyennek ő, Sun-Te képzeli legrosszabb sajátmagát, az a szinte horror-figura, akit önnön naiv képzeteiből, de egyszersmind csakugyan személyiségének valóságából, potenciális tartalékaiból hív elő. S hogy ez a Sui-Ta benne lakik (benne kell, hogy lakjon), ebben a Sen- Te-ben — az a tragédia. Visszatérve az érzelgősség nélküli érzelmek kérdéséhez, megfigyelendő tehát, hogy a játék, csúnyább kifejezéssel, a színészi munka végletes kidolgozottsága, fegyelme az, ami megóvja Strehler előadását a szentimentalizmustól, és lehetővé teszi a brechti tanmese költői tragédiaként való értelmezését. Ha azt nézzük, hogy ez a rendezés virtuóza az ellen- és oldalfények, a sziluetthatások következetes alkalmazásának, hogy szellemesen játszatja be még a nézőteret is, hogy biztos érzékkel használ stílusidézeteket, mindezt persze már magától értetődőnek tekintjük ezen a színvonalon. De hát a színvonalat egyebek között a tökéletes eszköztár teremti meg ... Egyszóval, mit tanulhatunk Strehlertől? Lelkiismeretes aprómunkát. Hogyha hosszú előadást játszunk, akkor se nyomjon a nézőtéri ülés. És képalkotó készséget. Mert a színház látvány, érzéki információk fóruma. Mészáros Tamás Eredeti levelek, kéziratok, relikviák Több értékes kézirattal gyarapodott a közelmúltban a Petőfi Irodalmi Múzeum. Fischer Ernő nyugalmazott főiskolai tanár, festőművész több külföldi — egyebek között dél-amerikai — ajánlatot visszautasítva, a múzeumnak adta el 12 darabból álló gyűjteményét, amely sok meglepetéssel szolgált az irodalomtörténészeknek. Előkerült Petőfi Sándor 1847- ben írt, Széphalom című versének tintaírása második kézirata, amelynek létezéséről eddig nem tudtak. A vers szövege nem tér el lényegesen az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratétól, előkerülése mégis jelentős esemény, hiszen az utóbbi 30 évben nem fordult elő, hogy eredeti Petőfi-verskéziratra bukkantak volna. A kollekció része Jókai Mór A kétszarvú ember című regényének csaknem hiánytalan kézirata. Rendkívül ritka a Jókaitól származó, szinte teljes regénykézirat, ugyanis az író halála után jó néhány művének egyes részeit egy-két oldalanként szétosztogatták a családtagok — „a jól sikerült zsúr emlékére” és ehhez hasonló „ajánlásokkal”. Hasonló okok miatt hiányos az Egy magyar nábobnak a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött kézirata is. A hézagok egy részét kitölti az az öt, mindkét oldalán teleírt lap, amely a regény első és negyedik fejezetéből származik, s ugyancsak a gyűjteményből került elő. Kuriózum Eötvös József valószínűleg az 1830-as évek elejéről származó — levelé Déséwffy Józsefhez, az akkori konzervatív körök ismert alakjához. A kizárólag politikai kérdésekkel foglalkozó terjedelmes levélben Eötvös leírja a reform-mogatórimal kapcsolatos állásfoglalását, véleményét Széchenyi politikai nézeteiről. Kossuth Lajos rövid, politikai vonatkozású levelét Kazinczy Gáborhoz, az teszi különösért értékessé, hogy az 1840-es évek első feléből származik, s ebből a korból kevés Kossuth-levél maradt ránk. Rendhagyó „irodalomtörténeti emlék” is szerepel a megvásárolt gyűjteményben: Kazinczy Ferenc hajtincse, melynek hitelességét a hozzátartozók néhány soros írása szavatolja.