Magyar Hírlap, 1983. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-10 / 188. szám
0 1983. AUGUSZTUS 10. SZERDA ____________________ KULTÚRA - MŰVÉSZET Magyar Hírlap A Budai Parkszínpad szenzációja A Kirov Balett hazánkban A lágymányosi Budai Parkszínpadon már nem számít meglepetésnek egy-egy nemzetközi viszonylatban jelentős esemény a tánc műfajában. Abban tehát, amire ez a nyári színház, bevált műsorrendje révén szakosodott. A Kirov Balett (Leningrádi Akadémiai Opera- és Balett Színház) társulatának itteni vendégszereplése azonban kivételes megtiszteltetés. Végtére a műfaj kimagasló együtteséről van szó, amelynek kétszázéves története a balett forrásvidékére vezet el. Olyan elődökhöz, mint az alapító, szervező Dideloé, a balettalkotás egyik alapozó mestere, Petipa, mint Fokin, Balanchine, Jakobszon, a három nagy újító, mint Pavlova, Karsavina, Nizsinszkij, Ulanova, Csabukiani, és Nurejev, hajdani és mai kimagasló táncművészek hosszú sora, szerte a világon. A mostani budapesti vendégszereplés műsorösszeállításának pontos értékelése: táncszépség dolgában olyan volt, amilyen ettől a társulattól várható." A világ időben és minőségben első iskolájából csak perfekt táncosok kerülnek ki. Bármelyik leningrádi kartáncos megbecsült szólista lehet a világ bármelyik társulatában — adott esetben a sajátjában is. A műsor koreográfiai megelevenítésének az értékelése itt megoldhatatlan. Többet mond, ha a nálunk is régóta (a Gyagilevtársulat révén hetven éve, legutóbbi, Baltacsejeva-féle felújításában tizennyolc éve) ismert Chopinianát ragadom ki az egészből. Fokinnak ez a Chopin-melódiákra alkotott műve érzékletesen foglalja magába mindazt, amiért látványa a balettművészet, ünnepe marad, ha a világ bármelyik színpadán kerül előadásra — ebben a kivitelben. Szólóknak, pároknak, kis csoportoknak és tánckarmozzanatoknak (nem egyszerűen mozgásoknak) olyan kombinációja, amely nemesen szép látványával örök érvényűen juttat kifejezésre egymástól elütő érzéseket, hangulatokat. Némileg a műfajban mostanában ismét előtérbe került összművészeti törekvések klasszikus előzménye: zenei, látványi és mozgáselemek együtthatása. De csak akkor, ha ezeket a kombinált hatásokat kivétel nélkül elsőrendű táncművészek keltik. Ponttsabb, ha azt mondom: csakis ilyen művészek képesek erre. És itt nemcsak a Chopinianában is nagy előd névrokona, Natalija Pavlova, Nyina Szoldun és Jevgenyin Nyefov, hanem mindenekelőtt a tánckar művészeinek hallatlan tudása a döntő. Ez a tudás természetesen mozgásuk minden részletében jelen van. Ebben a műben (sőt, ebben a műfajban!) azonban több is, más is szükséges. Nevezetesen lemerevített pózok, formációk hibátlan tartása huzamos időn át, hogy az említett összművészeti, s benne mondhatni, a képzőművészeti hatás létrejöjjön, eleven művészek látványából. Nem ellentmondás, hanem a lényeget érintő tény: ez a moccanatlanság, ennek a mozgással elegy képi ábrázolásnak a lehetősége csak a mozgásművészet csúcsán válhat valóra. Az élőnek ilyen tökéletes mozdulatlansága (nemcsak elragadó, hanem nagyon nehéz pózokban és formációkban) a mozdulatművészetnek kiinduló- és nyugvópontja. Hosszú és nehéz út vezet hozzá — keveseket. A leningrádiak klasszikájáról, amely a műsor minden további részletében, Tatjana Vasziljeva, Olja Csencsikova, Marat Daukajev és a többiek táncában ugyanilyen szinten újra és újra megjelent, külön tanulmány szólhatna (és szól is természetesen). Nagyon sajnáljuk, hogy a budapesti műsorból kimaradt a megújulásra való készséget bizonyító anyag, holott tudunk Fokin utódainak ilyen munkáiról (szó is volt a bemutatásukról) és a megújulási készség a kivételes tudáshoz hasonlóan része a leningrádi balett két évszázados történetének. Az a hasonlíthatatlan tudás, amellyel ezek a táncosok rendelkeznek, új, tartalmas mozgáskifejezések keresésének a legfőbb feltétele, egyszersmind a legfőbb biztosíték is a megtalálásukhoz. Egyebek között a leningrádi Jakobszon Budapesten is látott felejthetetlen koreográfiái is ezt bizonyítják. A tizenkilencedik században a világ balettközpontjává lett, s az maradt Leningrád a huszadikban is. Ilyen, tudás, ilyen táncelőadó és táncalkotó tehetségek birtokában minden bizonnyal a huszonegyedikben is az marad. Rajk András Nyíregyházai Sóstó Éremművészek alkotótelepe A kellemes sóstói környezet árnyas fái alatt a sétáló ovális táblára lesz figyelmes, rajta a felirat Művésztelep Éremtára. Az eddigi hat nemzetközi éremművészeti tábor, alkotótelep zsűrizett érmeinek legjava tekinthető itt meg. Ez a gyűjtemény rövidesen kiegészül az ez évi zárókiálításon bemutatott legjobb érmekkel és kisplasztikákkal. E zárókiállításon a nagyközönségnek is bemutatott közel 170 zsűrizett műalkotás, amely a hathetes tábor munkás együttműködésének az eredménye, a művészek alkotókedvéről tanúskodik. Nyíregyháza Város Tanácsa, mint házigazda körültekintően gondoskodott a meghívott csehszlovák, szovjet, finn, angol, bolgár, NDK-beli és a hét ■magyar vendég szobrászművész jó alkotói körülményeiről. Az előző évek alkotótelepi gyakorlatának megfelelően az itt készült műveket ez évben is saját alkotótelepi öntödében a művészek maguk öntötték Sebestyén Sándor nyíregyházi szobrász szakavatott közreműködésével, aiki e megbízatásán kívül ugyanúgy részt vett az alkotói munkában, mint a többi szobrász társa. Az idei „termés” között a korábbi évekhez képest több dombormű, kör- és kisplasztika készült az érmek mellett. Az alkotótáborban elért eredményeket díjakkal jutalmazták, amelyeket Győrfy Sándor karcagi, Margarita Pueva bulgáriai és Gáti Gábor, Kiss György budapesti szobrászok érdemelték ki. A kiállítóterembe lépve nyitott öntőforma fogad, benne érem, Sóstó felirattal, az öntés utáni állapot szemléletes tanulmányozását téve lehetővé. Az öntőforma fedőlapján kisméretű érmek, a 14 Vendégszobrász munkái a hátoldalán felirat. VII. SYMPOSIUM INTERNATIONAL DE L’ART DES MEDAILES. A tárlatkrónikás és a kiállíttás látogatói szerencséjére az alkotások elnevezései csak a zsűri jegyzőkönyvekben szerepelnek, így csak a művek beszélnek önmagukról és befolyásolják a tárlatlátogatót. Bár más kiállításokon is ez így lenne, akkor nem lehetne pusztán jó elnevezésekkel sikereket elérni arra érdemtelen műveknek. De mi látható a zérókiállításon a falakon, vitrinekben és szobortalapzatokon? Győrfi Sándortól egy igen jó, kifejező női portrészobor csehszlovák szobrásztársáról, a falon viszont laza kötődéssel a képkerethez kiemelkedő plasztika, Nyíregyháza város távlati képe. Margarita Pueva bolgár szobrász érme, a sóstói pihenő Vénusz, hangulatos. Kiss Györgytől a patak találkozása a folyóval, pozitív-negatív változatú érmei érdemelnek figyelmet. Peter Pechmann NDK-beli szobrász kosfeje sikeres alkotás. Tóth Sándortól kisplasztika méretű kútterveket, valamint betűrejtvényes, talányos 2—3 cm átmérőjű kis érmeket láthatunk. Szabó István érmei közül a Vadas Park állatseregletét bemutató érmét emelném ki. Sebestyén Sándor kisplasztikája, Diána vadászata, kiváló munka, szinte érezni az agarak mindent elsöprő száguldását. Ron Dutton angol szobrászt Sóstó ihlette meg, mindhárom érme e témát dolgozta fel. Szentirmai Zoltán kisplasztikája háborús emlékmű, egy pilóta sírkeresztje, vadászgép a templomtoronyba fúródva a kereszt formáját érzékelteti. A nyíregyházi nemzetközi alkotótábor létrehozott színvonalas alkotásai révén jelentőségében egyre növekszik és ez egyben záloga is további fejlődésének. Rőser Norbert „Az Alföldön" Ismeretlen Garay-vers Ismeretlen Garay-versre bukkant Czeglédi Imre, a békéscsabai múzeum történésze a Békés című gyulai lap egyik 1882-i számában. Az Alföldön című költemény hiányzik Garay János valamennyi eddig megjelent kötetéből, összes műveinek 1886-os ötkötetes kiadásából is. Az 1833- ban elhunyt költő 1882-ben lett volna 70 éves, így a verset valószínűleg az évforduló alkalmából jelentették meg a lapban, melynek közlése szerint a költemény Gyulán született, s rossz hangulata, szóhasználata arra utal, hogy a bukott szabadságharc után. Kísértetiesen hasonlít Petőfi Sándor 1844-ben íródott Az Alföld című versének első sorára (Mit nekem te zordon Kárpátoknak ...). A Garay-vers 3. versszaka így hangzik: „Mit nekem te zordon vadonjáték? hisz visszhangot csak hízelegni tud . . Kiállítássorozat a Galériában Művész és mecénás Szeptembertől — Művész és Mecénás — címmel új kiállítássorozatot indít a Magyar Nemzeti Galéria. A sorozatban a XX. századi képzőművészetnek elsősorban magángyűjteményekben található alkotásait tárják a közönség elé. A sorozatot Czóbel Béla, Kossuth-díjas kiváló művész, festő és grafikus tárlatával nyitják meg. Czóbel első mecénása Frachter hajós volt, aki a század első feléig élt; kortárs művészek alkotásait gyűjtötte, többek között Egry József, Czóbel Béla és Derkovits Gyula festményeit. A művészet iránti jó érzéséről tanúskodott, hogy Czóbel műveit már akkor megvásárolta, amikor a festőt még fel sem fedezték. A művész alkotásait és a mecénásával való kapcsolatát feltáró emlékeket szeptember közepétől tekinthetik meg az érdeklődők. Tévénapló Az újságíró a Paradicsom kapujában Az újságíró olyan minden lében kanál, hazudós ember, aki nem dolgozik, és rengeteg pénzt keres. Ezt a sommás véleményt saját dolgozatomból idéztem, amit az újságírószakma belső folyóiratában tettem közzé, néhány éve. Igaz, nem saját önmarcangoló nézetemről van szó, hanem egy felmérés tanulságairól, amelyet falun élő fiatalok között végeztem. Az a későbbi reprezentatív szociológiai felmérés, amely az értelmiségi szakmák presztízsét kutatta, ugyancsak szakmai képünket devalválhatná. Akár az az egészen friss tanulmány, amely egyenesen azt állítja, hogy az újságírók az értelmiségi lét peremén helyezkednek el, állandóan egyensúlyozva a keskenyke mezsgyén... Mindez fölöttébb elgondolkodtató, és mi, újságírók, nyugodtan kétségbe is eshetnénk szakmánk becsületének ily mértéktelen romlása hallatán. De hát életünknek még így is van értelme; cikkeinket azért elolvassák, lapjainkat előfizetik. Ráadásul azt is tudjuk — sőt, köztudott — hogy mindennek ellenére az újságíró pálya vonzó, a szerkesztőségi státusok ostrom alatt állnak, s még a protekciósok is mesebeli próbatételeket vállalnak, hogy reményük legyen a büszke gyakornoki címre, a velejáró soványka fizetéssel. Csak egyet említek e próbatételek közül: a diploma. Ami nem analóg a kutyabőrrel, mert a szerkesztőségi folyosók díszítése helyett azt a célt szolgálja, hogy a rovatok szakterületein felkészült, tájékozott, a gyakorlati szakemberekkel partnerként eszmét cserélő vagy vitatkozó újságírók dolgozzanak. Persze, jól tudjuk, hogy a diplomás újságírók sem angyalok, közöttük is akad minden lében kanál, horribile dictu, még olyan is, aki néha kissé ferdít (fordít) az igazságon. Ennek ellenére sem tűnik igazságosnak, pontosabban reálisnak az a hovatovább közvélekedés, ami az újságíró-társadalomról kialakulgatott, és aminek újabban érzékletes megnyilvánulásai jelentkeznek filmművészeti opuszokbak. Még akkor sem, ha időnként kedvtelve szemlélhetjük magunkat a görbe tükörben, mert olyan édesnek mutatja egyébként linknek és züllöttnek ábrázolt életünket, hogy az csak na. Mit édesnek — egyenesen idillinek, már ami a légkört, a szerkesztőségi struktúra mozgását és belső törvényszerűségeit illeti. Létezik-e Magyarországon még egy olyan munkahelyféle, mint például a szerkesztőség, amelyet a Lapzárta előtt című tévéjáték, Módos Péter író és Gát György rendező filmje mutat? Ahol a negyvenöt éves, kötelességmulasztó, kisebb botrányokban hősködő, iszákos és gyenge képességű utolsóból néhány hónap és egy főnöki vicc közbejöttével fegyelmezett életű, kisportolt és mérsékletes első (esetünkben főszerkesztő) lesz...? Ugye, az ilyesmi ország- és világszerte teljességgel elképzelhetetlen, írók és filmrendezők számára is. Kivéve persze a szerkesztőségeket, mivel azok olyan bohém helyek. Egészen addig, amíg csak a fantáziánkban rohangásznak benne a rossz mosolyú tollforgatók és bűvös pillantású kolléganőik. A Lapzárta előtt tehát karriertörténet, akárcsak a közelmúlt újságíró-mozifilmje, az Elveszett illúziók. Akinek módjában állt mindkét művet látni —, s akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy valójában, itt és most milyenek belülről a szerkesztőségek — az egyszerűen úgy véli: ezek a karriertörténetek meglehetősen, társadalmon kívüliek. Sem a hatvanas évek végének Budapestjén, amikor az Elveszett illúziók játszódik, sem napjainkban nem tipikus az a pályaív, amelyet ez a két film rajzol. Nincs modellértéke, így igazi hitelessége sem a történeteknek, amelyek konfliktusai ennyire irreálisak. Így aztán csak egyetlen funkciója marad a filmnek: a szórakoztatás. A Lapzárta előtt szereposztása sokat ígérő. Nincs ma magyar tévénéző, aki ne lenne kíváncsi arra a csapatra, amelyben Bodrogi Gyula, Garas Dezső, Avar István, Margittai Ági, Udvaros Dorottya, Kálmán György, Tímár Béla és sok más, kisebb kedvenc adogatja a labdát egymásnak. És az is valami, ha tévénézés közben összeszámolgathatjuk, hogy hányadik kisembert játssza most Bodrogi, Avar Istvánnak ez hányadik főnökszerepe, negyedszer vagy ötödször osztottak-e Udvarosra alkatilag nem neki illő vampot, és vajon hányadszor ő a korosabb szépasszonyt játszó Margittai Ági vetélytársnője ...? Mert bizony magukra az alakításokra nem nagyon lehetett odafigyelni. A szereposztásbeli manírnál bezárul a kör: nemcsak a néző unatkozik, hanem a színész is. Különösen, ha a történet, amit elő kell adni, csak annyira izgalmas, mint ez a mostani. A főszereplő negyvenöt éves hírlapíró (Bodrogi Gyula) válságban van. Napokon át csak iszik és alszik alig jár be a szerkesztőségbe, ahol egyébként az a dolga, hogy telefonon érdeklődjön a piaci árakról. Nem tudni, miért ő végzi ezt az újságírói teljesítményt nem kívánó munkát, büntetésből-e avagy éppen juttatás gyanánt, mindenesetre a kollégák fitymálják, rovatvezetője (Garas Dezső) pedig tréfát eszel ki. Ahogy később a főszerkesztőnek (Avar István) előadja, abból a célból, hogy jól kinevessék az áldozatot. A Nemzetközi Újságíró Szövetség nevében értesítik róla, hogy őt szemelték ki az első újságíró-űrhajósfnak. Főhősünk meghatottan veszi tudomásul a dolgot, hogy éppen őt, a piaci hírgyűjtő, negyvenöt éves, pocakos iszákosat! Rögvest megjavul. Oroszul tanul, úszni jár és egyáltalán. Addig-addig, míg komolyságának híre megy, az emberek sejteni vélik, hogy valami nagy dologra készül, s ez annyira jó hatással van a közvéleményre, hogy a főhatóság a végén sebtiben nyugdíjazza a főszerkesztőt, hogy őt nevezhesse ki a helyére. S mert a derék hős megmarad korosodó szénaszerv élettársa (Margittai Ági) mellett, nem csábul el rámenős is írt kongpanerétől (Udvaros Dorogival és még csak tréfás kedvű volt rovatvezetőjén is csak vicces turmábam áll bosszút — hát minden jó, ha jó a vége. Nyugodtan aludhat rá az ember, és másnapra már el is felejtheti, különös tekintettel arra, hogy következő nap is van tévéműsor. Kivéve minket, érdekelteket, , újságírókat. Akiknek közvéleménybéli negatívan manipulált kénéről hosszan szóltam bevezetőmben. Még néhány ilyen film, és lassan tényleg üldözési mániánk lesz. Azt fogjuk hajtogatni, hogy rólunk túlságosan is sok a torzkép, és nem lehet következmények nélküli a sorozathaz gyártott színes mellébeszéd, jelenet, novella, film. S bár olvasóinkat, előfizetőket valószínűleg nem ezen az úton veszíthettük el, kénytelenek vagyunk berzenkedni a torzképek miatt. A karikatúra — még ha jó lenne is — nem portré. Nincs rendben, hogy azokért a szerepekért, amelyeket könnyedén, elegánsan és a valóságtól mit sem zavartatva osztanak ki újságíróhőseikre a jelenetek, novellák és filmek szerzői — a valóságos hírlapírókat fütyüljék ki. Még akkor sem, ha szerintük életünk a dolice vita, és havi bérletünk van a Paradicsomba. Virág F. Éva