Magyar Hírlap, 1985. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-09 / 6. szám
6 1985. JANUÁR 9. SZERDA KULIÚRA - MŰVÉSZET MAAGYAR HÍRLAP Fővárosi amatőr(kör)kép Nem érnek rá a kultúrára? Az embernek valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból csuda jókedve támadt, ahogy a kiállítótermekben járkált, és a képeket nézegette. Pedig nem volt az holmi „nagy művész” tárlata, s még csak valami lenyűgözően egységes stílust vagy alkalmazott technikát sem lehetett felfedezni. Csupa ismeretlen név szerénykedett a kis táblácskákon, a falakról önmagukban gyönyörködő színorgiák, pasztell csendéletek, pesti háztetők, hajógyári belsők néztek le, de az egész így együtt, a maga eklektikusságában kedves, friss őszinteséggel hívta, könyörögte a látogatókat. Mégis kevés nézője akadt. A legtöbben már nem jutottak fel az emeleti kiállítótermekbe, elnyelte őket a Fővárosi Művelődési Ház földszintjén rendezett karácsonyi kirakodóvásár forgataga. — Talán nem ártott volna valamivel erőteljesebb hírverés a decemberben lezajlott vizuális művészeti hónap rendezvényei körül. Az érdekes eseménysorozat nagyobb nyilvánosságot is megérdemelt volna. Kinek a műveit állították ki? — Amatőr művészekét. A vizuális művészeti hónap a fővárosi amatőr művészeti mozgalom seregszemléje, ahol időről időre azoknak a művészeti ágaknak az alkotásait mutatjuk be, amelyek valamiképpen vizuálisan, „látványban” jelennek meg, így ezúttal is — immár kilencedik alkalommal — képző- és iparművészeti alkotásokra, fotókra, diákra, hangosított diasorokra és amatőr filmekre hirdettünk pályázatot. A beküldött pályaművekből három művelődési házban kiállítást rendeztünk, a kiállított anyagot neves művészek zsűrizték, és a legjobbnak ítélt munkák amatőr alkotóinak díjakat osztottunk — mondja Kis Lajos, a Fővárosi Tanács közművelődési osztályának vezetője. — Milyen érdeklődést tapasztaltak, az amatőrök részéről? — Nagyon sok pályamű érkezett, bár az egyes művészeti ágak szerint korántsem egyenlő arányban. A legtöbb volt a képzőművészeti alkotás, kétezer-egyszáz, a hetvenhárom rövidfilm is megdöntötte az előző évek rekordját, viszont az iparművészeti tárgyaknál bizonyos mennyiségi visszaesést tapasztaltunk, csak százhatvanöt művet tudtunk kiállítani, hangosított diasorral pedig mindössze ketten pályáztak. — A közönség köréből azok, akik követni tudták a művészeti hónap eseményeit, kivétel nélkül nagy tetszéssel fogadták a bemutatókat, talán csak a filmszemle technikailag fogyatékosabb műveinél fogyott el néhányuk türelme. De mi volt a rendezők és a szakmai bírálók véleménye a színvonalról? — Főképpen a képzőművészeti alkotások képviseltek igen magas színvonalat. Nem tapasztaltunk „uralkodó” stílust, ahogy napjaink „profi” művészetében, itt is a legkülönbözőbb irányzatú művekkel találkozhattunk a naivtól a nonfiguratív kompozíción át a konstruktivista térplasztikákig. A szobrászatban az idén divatossá vált a kő. Az iparművészeti alkotások között pedig az olcsó, praktikus, de szép és ízléses használati tárgyak szeretete, ami egyértelműen kedvező jelenség, hiszen nagyon jó, hogy egyre többen próbálnak maguk körül igényes környezetet teremteni. Érdekes, hogy a legtöbb művészi kísérletezést az amatőr filmeknél fedezhettük fel. A dokumentarista stílus teljesen kiment a divatból, egyelőre még nagyon kevés volt a videotechnikával készült film, és fájó volt az animáció szinte teljes hiánya. — Hivatásos művészek is sokat panaszkodnak mostanában, hogy kevesebb pénz jut a művészetekre. Miben reménykedhetnek ilyenformán az amatőrök? — Látja, a vizuális művészeti hónap programjait is sikerült azért megrendezni, számos intézmény támogatásával, méghozzá nem is kis költséggel. De az egyes művelődési és úttörőházak is azon fáradoznak, hogy megteremtsék a lehetőséget az amatőr körök, stúdiók zavartalan működéséhez. Ha pedig hozzánk fordulnak, például egy művészeti tábor megrendezésének tervével, a megvalósításban szívesen segítünk, anyagilag is. — Van arról valamféle adat, hogy hány amatőr művész dolgozik Budapesten, és kik azok, akik ilyesmire adják a fejüket? — Pontos adatunk nincs, de azt tudjuk, hogy körülbelül ötven felnőtt és száznyolcvanöt, gyermek képzőművészkor, mint-egy húsz iparművészkor működödik, a tájegységi filmszemlére pedig tizenegy filmklub és tíz egyéni filmes küldte be pályaművét. Az amatőr mozgalom tagjai közül sokan szeretnének bejutni valamelyik művészeti főiskolára, és addig előtanulmányokat folytatnak, mások valamilyen önkifejezési formát keresnek, míg vannak, akik egyszerűen csak hobbiból alkotnak. Az amatőr művészek között a legtöbb a tizen-, huszonéves fiatal és az idős nyugdíjas. Ugyanúgy, mint a közművelődés egyéb területein — a közbeeső (aktív?) korosztályok valahogy „nem érnek rá” a kultúrára. — Mi mindent profitálhattak az amatőrök a művészeti hónap eseményeiből? — Az emléklapokon, okleveleken és a díjazottak több ezer forintos pályadíjain kívül azt hiszem, a nyilvános szereplés lehetősége felbecsülhetetlen a számukra. Hiszen a legtöbb amatőr filmesnek, képzőművésznek csak igenkor nyílik alkalma a közönség előtti bemutatkozásra, és arra, hogy reálisabban tudja értékelni saját műveit, alkotótársai művészi eredményeit is. A nyilvános zsűrizés és a „mesterekkel” folytatott többszöri konzultáció pedig rengeteg tanulsággal szolgálhat. A művészeti hónap megrendezésével közvetlen célunk nem is az, hogy minél több művészi értékű amatőr mű létrehozását segítsük — az is persze —, hanem inkább az, hogy valamennyire hozzájáruljunk a művészet iránti szeretet és fogékonyság, s általában a vizuális kultúra elmélyítéséhez. Székely Anna Történelem /Wemnbefcen '' Az esszéíró felelőssége Száraz György munkásságát, s különösen az elmúlt tíz évben írt esszéit a vitás történelmi és politikai kérdések megválaszolásának igénye hatja át, s előszeretettel választ, témául olyan feszültséggócokat, melyek közül szélsőséges nézetek csapnak össze. Akkor könnyű dolga van — legyinthetnénk —, hiszen az igazság nyilván valahol középütt húzódik ... Nyilván ? Ez sem bizonyos. De ha így van is, az okok elemzése, a bizonyítás — bármily kézenfekvő maga a tény — korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Korántsem egyszerű, mert Száraz nem csupán dokumentumokra, cáfolhatatlan faktumokra hivatkozik, hanem összetett folyamatokra, pszichológiai motívumokra, érzelmi viszonyulásokra. Nem is tehet másként, lévén író és nem historikus. S mert tudja, hogy pusztán a ráció eszközeivel nem igazodhat és igazíthat el a különféle — gyakran indulatokat szító — problémák közt. Felkutatja persze az állítását igazoló s az ellenfél érveit cáfoló vagy kétségbe vonó bizonyítékokat, de nem hagyatkozik kizárólag ezekre a különböző szempontokat egyként feldolgozó gondolatmenetével, az emocionális és logikai láncolatok felfűzésével, itt-ott a személyes tapasztalatai rá hivatkozással győzi meg az olvasót. Történelem jelenidőben című, a Magvetőnél megjelent csaknem kilencszáz oldalas kötetében legizgalmasabb tanulmányait gyűjtötte össze. Többségük már az első megjelenésekor, feltűnést keltett — gondoljunk például az Egy előítélet nyomában című könyvre —, így együtt az egész, felépítve és összecsiszolva azonban több vitatémánál, katarzist okoz. Az ember nem törődik többé az efemer történelmi és politikai részletkérdésekkel, mert el van foglalva a tisztázással. Leköti a szembenézés kényszere, s ha akarja, ha nem, végül szintén kénytelen kialakítani saját véleményét. Az írások hitelét a személyes hangvétel erősíti. Az író már a bevezetővel, felszabadulási emlékképeinekidézésével biztosítja az olvasót arról, hogy itt nem magas röptű szaktudományos dolgozatokba fog mélyedni, hanem egy kereső, kételyekkel és szenvedélyekkel, hitekkel és ellenszenvekkel küzdő-küszködő ember hangos meditálásának lesz tanúja. Nem az ítélethirdetésnek, hanem a bizonyítási eljárásnak és az indokolásnak. A szerző közvetlenül ugyan nem sokat tesz azért, hogy elnyerje az olvasó szimpátiáját — elnyeri mégis, épp szerénységével és nyíltságával.. A tisztességgel, ahogy a történelem kínos és nagyszerű fordulatait, átmeneteit, csúcspontjait és sorstragédiáit, s bennük a magyarság szerepét vizsgálja. És önmagát. A könyv írásához, az adó szándékainak megismeréséhez saját sorsa adja a kulcsot. .. leghosszabb híd című interjújában, amelyet Zelei Miklósnak adott ítéletidő című drámája kapcsán — apropóján?, ürügyén? —, beszél egykori tévedéseiről, a szilárd állásponthoz vezető rögös útról. S egyszeriben megértjük, hogy a felvidéki polgárfiú — nem kevés történelemszemléletbeli és eszmei vívódás után — önmagával is birkózva jutott el odáig, hogy kimonda: „Nekem az egység a lételemem. Dolgozni, írni csak ennek alapján tudok.” Ez az egységigény jellemzi történelmi esszéit is; célja — kimondva, kimondatlanul — hozzájárulni a nemzeti azonosságtudat megteremtéséhez. „Létkérdés számunkra — írja a Történelmünk birtokbavételében —, hogy megteremtsük az önismereten alapuló egységes történelmi szemléletet; világosan kell meghatároznunk helyünket a világban — különben épp ifjúságunk válhat prédájává a legkülönbözőbb — honi talajból sarjadt vagy importált — rossz ideológiai hatásoknak. Világosan kell látnunk és láttatnunk, hogy nem lesz Kánaán, ahol megálljunk — bármily sokszor használtuk valaha lelkes dekorációnak Petőfi sorait. Ez az idősebbeknek jelentheti egy szép ábránd eloszlását, de jelenti egyben az új nemzedékek számára a megújuló küzdés lehetőségét a céltalanság perspektívátlan perspektívája ellenében.” A világban hatványozódnak a válságok, a szorongások, éleződnek az ellentétek. Ezeket leküzdeni, túlhaladni, s bizonyos egységet kovácsolni legalább itt Közép-Kelet-Európában: ebben áll felelősségünk, ez a legelső feladatunk — mondta Száraz Gybor. A kdlelmpk Zx. faszültcsnek rdd’íca pedig minden írónak, minden ér+fdm.Iséeinek köteleséég történetem faggatásával jövőnk biztonságát alapozzuk. Bálint B. András Uerceg a sivatagban Cs. HIÚM UJJ tiZVGUl nézve kevésbé szövevényes a mindennapi valóság. Mesékből, álmokból, vágyakból összegyúrt, igazságra orientált világkép alapján könnyebb eligazodni az örökös döntéskényszer, az idegölő vívódások tehertételével súlyosbított felnőtt életben. Talán ezért fedezik föl oly gyakran önmagukban az egykori kisgyermeket a káoszban rendet, s ahhoz iránytűt kereső művészek. Antione de Saint-Exupéry minden bizonnyal örömét lelte lélekkönnyítő képzeletjátéknak beillő utolsó remekműve, A kis herceg megírásában. Olvasói is jobbára volt gyerekek, játszani szerető, szellemi kalandokba még szívesen bocsátkozó, de az életlehetőségeket már saját bőrükön megtapasztalt korosztályok tagjai. Ezt a tipikus felnőttmesét vitte gyermekközönség elé a Rátkai Klubban tartott önálló estjén Kertész Lilla előadóművész. Tisztában volt vele, hogy a Szaharában kényszerleszállást végző pilóta fantasztikus beszámolója az idegen bolygóról idepottyant, földi dolgokban járatlan hercegecskéhez fűződőélményeiről, menthetetlenül veszítene kollektív varázsából, ha a Rónay György fordításában közismertté vált szöveghez nem társítaná a könyv eredeti illusztrációit. A szerző rajzai ugyanis nélkülözhetetlenek. Hogyan lehet azonban egy képeskönyvet megjeleníteni a pódiumon? Kertész Lilla a legszerencsésebb megoldást választotta: nem tekintett el a rajzok létezéséről, hanem megtartotta őket a szerző meghatározta funkciójukban. Így lett a fennhangú elbeszélés legfőbb színpadi cselekménye: a lapozgatás. A fekete nad-drágkosztümös mesélő — aki nagy beleélő képességgel jelenítette meg szóval és dallal a történet valamennyi szereplőjét — a kötetből kinagyított ábrákon „szemléltette” a felelősségteljes szeretet fontosságára, szépségére és tragikumára rádöbbentő történetet. A barátságot nemcsak hírből ismerő fiatalok valószínűleg megtapasztalták már az egymásért vállalt áldozatok kölcsönösen gazdagító természetét. De azt talán csak A kis herceg fokozott bevérzésre serkentő pódiumváltozatából sejtették meg, hogy a legstabilabbnak látszó kapcsolatok is esendőek, s védelemre szorulnak. (valachi) „ — ~É Kertész Lilla előadóestje Vi,vili Durkó Gábor rajza JEGYZETE : ( Ez történt, Elvis * ! Állítólag a kottát sem ismerte és gyakran elfelejtette a számok szövegeit. A világ legnépszerűbb, gyönyörű hangú énekese 127 aranylemezével mégis verte Sinatrát és a Beatlest. Az amerikai hadsereg interkontinentális reklámbakájából idővel két lábon járó patika, a drogok rabja lett. A gyermekkorától elkényeztetett fiú életében csak anyját és feleségét, Priscillát szerette, de őt is elüldözte kastélyából, Gracelandből, azaz Bátországból. Adakozó barátként úgy ajándékozott oda testőreinek egy Mercedest, mint más egy kinőtt zakót, de napokig nem engedte, hogy aludjanak. Igen, mindez Elvis Presley volt, aki ötven évvel ezelőtt született egy ikerpár életben maradt tagjaként, a memphisi Tupelóban, „ott, ahol álmokról beszélni olyan volt, mint copfot viselni. Valahogy nem volt férfias” — írja Steve Dunleavy Mi történt, Elvis? című, nagy vihart kavart, sokak szerint hazug könyvében. Ez a kiadvány is része annak a dollármilliárdos üzletnek, amely a „Király” köré fonódott. A mai harmincasok, a beatnemzedék nem kedvelte Presleyt, a Beatleshez és a Rolling Stones-hoz képest sokan édeskésnek találták. Igaz, nem is nagyon ismertük, hiszen fénykorában számait nálunk alig játszotta a rádió. Jócskán 1977-es halála után „fedezhettük” fel. Ekkor jelent meg a könyv, alakult meg az Elvisklub, játszották egy dokumentumszerű filmjét, a rádió most fog hozzá lemezsorozatához, tegnap pedig születésnapi koncertet rendeztek tiszteletére. Ha élne, menedzsere, a ravasz Tom Parker ezredes (aki persze sosem volt katona, annál kegyetlenebb üzletember), nem engedné meg, hogy fellépjen. Az európai tengerentúl mindig tabu volt számára, hogy még fényesebb legyen feje fölött a glória ... Ha Elvis nem is jelenhetett meg a Nemzeti Sportcsarnokban megtartott tegnap esti koncerten, hallhattuk hangját (igaz, csupán pár percig), és láthattuk vetített színes képét. Sikeres este volt, bár némelyeknek — mint e sorok írójának is — maradt egy kis hiányérzete. Talán mert éppen kedvenc száma, a Suspicion nem hangzott el, de hát a kritikus véleménye kicsit mindig szubjektív. Elvis 650 ismert számából nem könnyű választani, de az ismétlések mindenképpen elkerülhetők lettek volna, no meg a műsorvezető rossz poénjai is. Míg a sportcsarnokba tartottunk, már felmértem a közönséget , meglepően sok volt köztük a fiatal. Akadtak elszánt harmincasok-negyvenesek, ,,most aztán kinosztalgiázzuk magunkat!”, de akadtak ugyanebből a korosztályból, akik képtelenek voltak átvenni a tizenéves balszárny lelkesedését, és idegenül mosolyogtak. A legnagyobb meglepetés Vágó István énekeszenész teljesítménye volt. Zorán, Flipper Öcsi, Dolly és természetesen Kómár László érezték meg az igazi Elvis-stílust. Bár voltak különösen szép pillanatok — például amikor Presser Gábor és Illés Lajos „négykezest” játszott —, az Elvis-rajongók filmbetéteket, lemezritkaságokat és még több számot vártak volna. A másfél óra hamar elszállt. Sokan otthon még bizonyára meghallgatták kedvenc Elvisszémaikat, mert azért mégiscsak eredetiben volt az igazi... — elek —