Magyar Hírlap, 1985. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-09 / 6. szám

6 1985. JANUÁR 9. SZERDA KULIÚRA - MŰVÉSZET MAAGYAR HÍRLAP Fővárosi amatőr(kör)kép Nem érnek rá a kultúrára? Az embernek valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból csu­da jókedve támadt, ahogy a kiállí­tótermekben járkált, és a képeket nézegette. Pedig nem volt az hol­mi „nagy­ művész” tárlata, s még csak valami lenyűgözően egységes stílust vagy alkalmazott technikát sem lehetett felfedezni. Csupa is­meretlen név szerénykedett a kis táblácskákon, a falakról önma­gukban gyönyörködő színorgiák, pasztell csendéletek, pesti házte­tők, hajógyári belsők néztek le, de az egész így együtt, a maga eklek­­tikusságában kedves, friss őszin­teséggel hívta, könyörögte a láto­gatókat. Mégis kevés nézője akadt. A legtöbben már nem ju­tottak fel az emeleti kiállítóter­mekbe, elnyelte őket a Fővárosi Művelődési Ház földszintjén ren­dezett karácsonyi kirakodóvásár forgataga. — Talán nem ártott volna va­lamivel erőteljesebb hírverés a decemberben lezajlott vizuális művészeti hónap rendezvényei körül. Az érdekes eseménysoro­zat nagyobb nyilvánosságot is megérdemelt volna. Kinek a mű­veit állították ki? — Amatőr művészekét. A vi­zuális m­űvészeti hónap a fővá­rosi amatőr művészeti mozgalom seregszemléje, ahol időről időre azoknak a művészeti ágaknak az alkotásait mutatjuk be, amelyek valamiképpen vizuálisan, „lát­ványban” jelennek meg, így ez­úttal is — immár kilencedik al­kalommal — képző- és iparmű­vészeti alkotásokra, fotókra, diák­ra, hangosított diasorokra és ama­tőr filmekre hirdettünk pályáza­tot. A beküldött pályaművekből három művelődési házban kiállí­tást rendeztünk, a kiállított anya­got neves művészek zsűrizték, és a legjobbnak ítélt munkák ama­tőr alkotóinak díjakat osztottunk — mondja Kis Lajos, a Fővárosi Tanács közművelődési osztályá­nak vezetője. — Milyen érdeklődést tapasz­taltak, az amatőrök részéről? — Nagyon sok pályamű érke­zett, bár az egyes művészeti ágak szerint korántsem egyenlő arány­ban. A legtöbb volt a képzőmű­vészeti alkotás, kétezer-egyszáz, a hetvenhárom rövidfilm is meg­döntötte az előző évek rekordját, viszont az iparművészeti tárgyak­nál bizonyos mennyiségi vissza­esést tapasztaltunk, csak százhat­vanöt művet tudtunk kiállítani, hangosított diasorral pedig mind­össze ketten pályáztak. — A közönség köréből azok, akik követni tudták a művészeti hónap eseményeit, kivétel nélkül nagy tetszéssel fogadták a bemu­tatókat, talán csak a filmszemle technikailag fogyatékosabb mű­veinél fogyott el néhányuk tü­relme. De mi volt a rendezők és a szakmai bírálók véleménye a színvonalról? — Főképpen a képzőművészeti alkotások képviseltek igen magas színvonalat. Nem tapasztaltunk „uralkodó” stílust, ahogy napjaink „profi” művészetében, itt is a leg­különbözőbb irányzatú művekkel találkozhattunk a naivtól a non­figuratív kompozíción át a konst­ruktivista térplasztikákig. A szobrászatban az idén divatossá vált a kő. Az iparművészeti alko­tások között pedig az olcsó, prak­tikus, de szép és ízléses haszná­lati tárgyak szeretete, ami egy­értelműen kedvező jelenség, hi­szen nagyon jó, hogy egyre töb­ben próbálnak maguk körül igé­nyes környezetet teremteni. Érde­kes, hogy a legtöbb művészi kí­sérletezést az amatőr filmeknél fedezhettük fel. A dokumentarista stílus teljesen kiment a divatból, egyelőre még nagyon kevés volt a videotechnikával készült film, és fájó volt az animáció szinte teljes hiánya. — Hivatásos művészek is sokat panaszkodnak mostanában, hogy kevesebb pénz jut a művészetek­re. Miben reménykedhetnek ilyen­formán az amatőrök? — Látja, a vizuális művészeti hónap programjait is sikerült azért megrendezni, számos intéz­mény támogatásával, méghozzá nem is kis költséggel. De az egyes művelődési és úttörőházak is azon fáradoznak, hogy megteremtsék a lehetőséget az amatőr körök, stúdiók zavartalan működéséhez. Ha pedig hozzánk fordulnak, pél­dául egy művészeti tábor meg­rendezésének tervével, a megva­lósításban szívesen segítünk, anyagilag is. — Van arról valamféle adat, hogy hány amatőr művész dol­gozik Budapesten, és kik azok, akik ilyesmire adják a fejüket? — Pontos adatunk nincs, de azt tudjuk, hogy körülbelül öt­ven felnőtt és száznyolcvanöt, gyermek képzőművészkor, mint-­­egy húsz iparművészkor működö­dik, a tájegységi filmszemlére pe­dig tizenegy filmklub és tíz egyé­ni filmes küldte be pályaművét. Az amatőr mozgalom tagjai kö­zül sokan szeretnének bejutni va­lamelyik művészeti főiskolára, és addig előtanulmányokat folytat­nak, mások valamilyen önkifeje­zési formát keresnek, míg van­nak, akik egyszerűen csak hobbi­ból alkotnak. Az amatőr művé­szek között a legtöbb a tizen-, hu­szonéves fiatal és az idős nyug­díjas. Ugyanúgy, mint a közmű­velődés egyéb területein — a köz­beeső (aktív?) korosztályok va­lahogy „nem érnek rá” a kultú­rára. — Mi mindent profitálhattak az amatőrök a művészeti hónap eseményeiből? — Az emléklapokon, oklevele­ken és a díjazottak több ezer fo­rintos pályadíjain kívül azt hi­szem, a nyilvános szereplés lehe­tősége felbecsülhetetlen a szá­mukra. Hiszen a legtöbb amatőr filmesnek, képzőművésznek csak igenkor nyílik alkalma a közön­ség előtti bemutatkozásra, és ar­ra, hogy reálisabban tudja érté­kelni saját műveit, alkotótársai művészi eredményeit is. A nyil­vános zsűrizés és a „mesterek­kel” folytatott többszöri konzul­táció pedig rengeteg tanulság­gal szolgálhat. A művészeti hó­nap megrendezésével közvetlen célunk nem is az, hogy m­inél több művészi értékű amatőr mű létrehozását segítsük — az is per­sze —, hanem inkább az, hogy valamennyire hozzájáruljunk a művészet iránti szeretet és fogé­konyság, s általában a vizuális kultúra elmélyítéséhez. Székely Anna Történelem /Wemnbefcen '' Az esszéíró felelőssége Száraz György munkásságát, s különösen az elmúlt tíz évben írt esszéit a vitás történelmi és politikai kérdések megválaszolásá­nak igénye hatja át, s előszere­tettel választ, témául olyan fe­szültséggócokat, melyek közül szél­sőséges nézetek csapnak össze. Akkor könnyű dolga van —­ le­­gyinthetnénk —, hiszen az igaz­ság nyilván valahol középütt hú­zódik ... Nyilván ? Ez sem bizo­nyos. De ha így van is, az okok elemzése, a bizonyítás — bármily kézenfekvő maga a tény — ko­rántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Korántsem egyszerű, mert Száraz nem csupán dokumentu­mokra, cáfolhatatlan faktumokra hivatkozik, hanem összetett folya­matokra, pszichológiai motívu­mokra, érzelmi viszonyulásokra. Nem is tehet másként, lévén író és nem historikus. S mert tudja, hogy pusztán a ráció eszközeivel nem igazodhat és igazíthat el a különféle — gyakran indulatokat szító — problémák közt. Felku­tatja persze az állítását igazoló s az ellenfél érveit cáfoló vagy kétségbe vonó bizonyítékokat, de nem hagyatkozik kizárólag ezek­re­ a különböző szempontokat egyként feldolgozó gondolatmene­tével, az emocionális és logikai láncolatok felfűzésével, itt-ott a személyes tapasztalatai rá hivatko­­zással győzi meg az olvasót. Történelem jelenidőben című, a Magvetőnél megjelent csaknem kilencszáz oldalas kötetében leg­izgalmasabb tanulmányait gyűj­tötte össze. Többségük már az el­ső megjelenésekor, feltűnést kel­tett — gondoljunk például az Egy előítélet nyomában című könyv­re —, így együtt az egész, fel­építve és összecsiszolva azonban több vitatémánál, katarzist okoz. Az ember nem törődik többé az efemer történelmi és politikai részletkérdésekkel, mert el van foglalva a tisztázással. Leköti a szembenézés kényszere, s ha akar­ja, ha nem, végül szintén kény­telen kialakítani saját vélemé­nyét. Az írások hitelét a személyes hangvétel erősíti. Az író már a bevezetővel, felszabadulási em­lékképeinek­­idézésével biztosítja az olvasót arról, hogy itt nem magas röptű szaktudományos dol­gozatokba fog mélyedni, hanem egy kereső, kételyekkel és szen­vedélyekkel, hitekkel és ellen­szenvekkel küzdő-küszködő ember hangos meditálásának lesz tanúja. Nem az ítélethirdetésnek, hanem a bizonyítási eljárásnak és az in­dokolásnak. A szerző közvetlenül ugyan nem sokat tesz azért, hogy elnyerje az olvasó szimpátiáját — elnyeri mégis, épp szerénysé­gével és nyíltságával.. A tisztes­séggel, ahogy a történelem kínos és nagyszerű fordulatait, átmene­teit, csúcspontjait és sorstragé­diáit, s bennük a magyarság sze­repét vizsgálja. És önmagát. A könyv írásához, az adó szándékainak megismeré­séhez saját sorsa adja a kulcsot. .. leghosszabb híd című interjú­jában, amelyet Zelei Miklósnak adott ítéletidő című drámája kapcsán — apropóján?, ürügyén? —, beszél egykori tévedéseiről, a szilárd állásponthoz vezető rögös útról. S egyszeriben megértjük, hogy a felvidéki polgárfiú — nem kevés történelemszemléletbeli és eszmei vívódás után — önmagá­val is birkózva jutott el odáig, hogy kimon­da: „Nekem az egy­ség a lételemem. Dolgozni, írni csak ennek alapján tudok.” Ez az egységigény jellemzi történelmi esszéit is; célja — kimondva, ki­mondatlanul — hozzájárulni a nemzeti azonosságtudat megte­remtéséhez. „Létkérdés számunk­ra — írja a Történelmünk birtok­­bavételé­ben —, hogy megteremt­sük az önismereten alapuló egy­séges történelmi szemléletet; vilá­gosan kell meghatároznunk he­lyünket a világban — különben épp ifjúságunk válhat prédájává a legkülönbözőbb — honi talajból sarjadt vagy im­portált — rossz ideológiai hatásoknak. Világosan kell látnunk és láttatnunk, hogy nem lesz Kánaán, ahol megáll­­junk — bármily sokszor használ­tuk valaha lelkes dekorációnak Petőfi sorait. Ez az idősebbeknek jelentheti egy szép ábránd elosz­lását, de jelenti egyben az új nemzedékek számára a megújuló küzdés lehetőségét a céltalanság perspektívátlan perspektívája el­lenében.” A világban hatványozódnak a válságok, a szorongások, éleződ­nek az ellentétek. Ezeket leküz­deni, túlhaladni, s bizonyos egy­séget kovácsolni legalább itt Közép-Kelet-Európában: ebben áll felelősségünk, ez a legelső felada­tunk — mondta Száraz Gyb­or. A kdlelmpk Zx. faszültcsnek rdd’íca pedig minden írónak, minden ér+fdm­.Iséeinek köteleséég­­ tör­ténetem faggatásával jövőnk biz­tonságát alapozzuk. Bálint B. András U­erceg a sivatagban Cs. HIÚM UJJ tiZVGUl nézve kevésbé szövevényes a min­dennapi valóság. Mesékből, ál­mokból, vágyakból összegyúrt, igazságra orientált világkép alap­ján könnyebb eligazodni az örö­kös döntéskényszer, az idegölő vívódások tehertételével súlyosbí­tott felnőtt­ életben. Talán ezért fedezik föl oly gyakran önmaguk­ban az egykori kisgyermeket a káoszban rendet, s ahhoz iránytűt kereső művészek. Antione de Saint-Exupéry min­den bizonnyal örömét lelte lélek­­könnyítő képzeletjátéknak beillő utolsó remekműve, A kis herceg megírásában. Olvasói is jobbára volt­ gyerekek, játszani szerető, szellemi kalandokba még szívesen bocsátkozó, de az életlehetősége­ket már saját bőrükön megtapasz­talt korosztályok tagjai. Ezt a tipikus felnőttmesét vitte gyermekközönség elé a Rátkai Klubban tartott önálló estjén Kertész Lilla előadóművész. Tisz­tában volt vele, hogy a Szahará­ban kényszerleszállást végző pi­lóta fantasztikus beszámolója az idegen bolygóról idepottyant, földi dolgokban járatlan herce­­gecskéhez fűződő­­élményeiről, menthetetlenül veszítene kollektív varázsából, ha a Rónay György fordításában közismertté vált szö­veghez nem társítaná a könyv eredeti illusztrációit. A szerző rajzai ugyanis nélkülözhetetlenek. Hogyan lehet azonban egy ké­peskönyvet megjeleníteni a pó­diumon? Kertész Lilla a legsze­rencsésebb megoldást választotta: nem tekintett el a rajzok létezésér­­ől, hanem megtartotta őket a szerző meghatározta funkciójuk­ban. Így lett a fennhangú elbe­szélés legfőbb színpadi cselekmé­nye: a lapozgatás. A fekete nad-d­rágkosztümös mesélő — aki nagy beleélő képességgel jelenítette meg szóval és dallal a történet valamennyi szereplőjét — a kö­tetből kinagyított ábrákon „szemléltette” a felelősségteljes szeretet fontosságára, szépségére és tragikumára rádöbbentő tör­ténetet. A barátságot nemcsak hírből ismerő fiatalok valószínűleg meg­tapasztalták már az egymásért vállalt áldozatok kölcsönösen gaz­dagító természetét. De azt talán csak A kis herceg fokozott bev­érzésre serkentő pódiumváltoza­tából sejtették meg, hogy a leg­stabilabbnak látszó kapcsolatok is esendőek, s védelemre szorulnak. (valachi) „ — ~É Kertész Lilla előadóestje Vi,vil­i Durkó Gábor rajza JEGYZET­E : ( Ez történt, Elvis­­ * ! Állítólag a kottát sem ismer­­te és gyakran elfelejtette a számok szövegeit. A világ leg­népszerűbb, gyönyörű hangú énekese 127 aranylemezével mégis verte Sinatrát és a Beat­lest. Az amerikai hadsereg interkontinentális reklámba­kájából idővel két lábon járó patika, a drogok rabja lett. A gyermekkorától elkényeztetett fiú életében csak anyját és fe­leségét, Priscillát szerette, de őt is elüldözte kastélyából, Gracelandből, azaz Bátország­ból. Adakozó barátként úgy ajándékozott oda testőreinek egy Mercedest, mint más egy kinőtt zakót, de napokig nem engedte, hogy aludjanak. Igen, mindez Elvis Presley volt, aki ötven évvel ezelőtt született egy ikerpár életben maradt tagjaként, a memphisi Tupelóban, „ott, ahol álmok­ról beszélni olyan volt, mint copfot viselni. Valahogy nem volt férfias” — írja Steve Dunleavy Mi történt, Elvis? című, nagy vihart kavart, so­kak szerint hazug könyvében. Ez a kiadvány is része annak a dollármilliárdos üzletnek, amely a „Király” köré fonó­dott. A mai harmincasok, a beat­­nemzedék nem kedvelte Pres­­leyt, a Beatleshez és a Rolling Stones-hoz képest sokan édes­késnek találták. Igaz, nem is nagyon ismertük, hiszen fény­korában számait nálunk alig játszotta a rádió. Jócskán 1977-es halála után „fedezhet­tük” fel. Ekkor jelent meg a könyv, alakult meg az Elvis­­klub, játszották egy dokumen­tumszerű filmjét, a rádió most fog hozzá lemezsorozatához, tegnap pedig születésnapi kon­certet rendeztek tiszteletére. Ha élne, menedzsere, a ravasz Tom Parker ezredes (aki per­sze sosem volt katona, an­nál kegyetlenebb üzletember), nem engedné meg, hogy fel­lépjen. Az európai tengeren­túl mindig tabu volt számára, hogy még fényesebb legyen feje fölött a glória ... Ha Elvis nem is jelenhetett meg a Nemzeti Sportcsarnok­ban megtartott tegnap esti koncerten, hallhattuk hangját (igaz, csupán pár percig), és láthattuk vetített színes képét. Sikeres este volt, bár néme­lyeknek — mint e sorok író­jának is — maradt egy kis hiányérzete. Talán mert éppen kedvenc száma, a Suspicion nem hangzott el, de hát a kri­tikus véleménye kicsit mindig szubjektív. Elvis 650 ismert számából nem könnyű válasz­tani, de az ismétlések minden­képpen elkerülhetők lettek volna, no meg a műsorvezető rossz poénjai is. Míg a sportcsarnokba tar­tottunk, már felmértem a kö­zönséget , meglepően sok volt köztük a fiatal. Akadtak elszánt harmincasok-negyve­nesek, ,,most aztán kinosztal­giázzuk magunkat!”, de akad­tak ugyanebből a korosztály­ból, akik képtelenek voltak át­venni a tizenéves balszárny lelkesedését, és idegenül mo­solyogtak. A legnagyobb meg­lepetés Vágó István énekes­zenész teljesítménye volt. Zo­rán, Flipper Öcsi, Dolly és ter­mészetesen Kómár László érezték meg az igazi Elvis-stí­­lust. Bár voltak különösen szép pillanatok — például amikor Presser Gábor és Illés Lajos „négykezest” játszott —, az Elvis-rajongók filmbetéte­ket, lemezritkaságokat és még több számot vártak volna. A másfél óra hamar elszállt. So­kan otthon még bizonyára meghallgatták kedvenc Elvis­­szém­aikat, mert azért mégis­csak eredetiben volt az iga­zi... — elek —

Next