Magyar Hírlap, 1985. március (18. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-05 / 53. szám

e 1985. MÁRCIUS 5. KEDDn! !U!?vsí| íH«?!!ffP \_____________KULTÚRA - MŰVES­Z­E­T Nem a módszer a fontos Tudnak-e gyermekeink olvasni? Egy ősz öregember írta életé­re visszatekintve: Sok derék em­ber nem tudja, hogy milyen ne­héz dolog megtanulni olvasni. Én már nyolcvan éve gyakorolom, és nem mondhatom, hogy elju­tottam a végére. Johann Wolf­gang von Goethének hívták. Mi, közönséges halandók azon­ban türelmetlenebbek vagyunk, s nem az érdekel, hogy a kisisko­lások messze túlnyomó többsége egészen jól megtanul olvasni, ha­nem amiatt aggódunk, hogy „sok” gyerek még a középiskolában — főleg a szakmunkásképzőkben — is csak nehézségek közepette si­­labizálja ki a tankönyv szövegét. Van egy javaslatom, tessék ki­próbálni: a Népsportot is olyan gyengén olvassák? Mellesleg: a mai középiskolá­sok még egészen „közönséges” ha­gyományos, szótagoló módszerrel kezdtek ismerkedni az olvasás tudományával — és nem a globá­lis, szóképes, „kvázi-olvasás” műszerével, tehát sántít az a pre­koncepció, hogy a „modern” mód­szer miatt nem tudnak olvasni a kamaszok (sem). Mikor nem tud? De valóban nem tanul meg a következő korosztály se olvasni? És mikor nem tanul meg? Vala­mint, mikor kellene megtanulnia olvasni, illetve mikor tud jobban olvasni: másodikban vagy hete­dikben? S van-e összefüggés akö­zött, hogy első osztályban milyen módszerrel tanult és nyolcadik­ban, vagy szakmunkásként ho­gyan olvas? Nagyjából ezekre a kérdésekre kereste a választ a Magyar Pe­dagógiai Társaság alsófokú ne­velési szakosztálya is a napok­ban tartott ankétjén — gyakor­ló tanítók, tanárok, tankönyv­írók, főiskolai — leendő tanító­kat tanító — oktatók, szakfel­ügyelők, és pedagógiai kutatók közvetlen tapasztalatait vetve össze a köztudat negatív hírve­résével. Mielőtt megelőlegezné az olva­só a maga véleményét, misze­rint „ők bezzeg” nyilván azt álla­pították meg, hogy fölösleges az aggodalom, mert minden a leg­nagyobb rendben van: az iskola feddhetetlen és igenis az új (glo­bális — szóképes) módszer a jobb, gyorsan elmondom, mit ál­lapítottak meg valójában: nincs egyedül üdvözítő módszer; nem mindenik gyerek tanul meg azo­nos idő alatt olvasni; az iskolá­ban valóban nincs elég idő az ol­vasás gyakoroltatására; az olva­sástanítás nem fejeződhet be az alsó tagozaton — főleg nem az első két osztályban —, mert amit ott megtanul a gyerek, az csak az­­ olvasás technikája. Innen kell eljutni az olvasási készség megszerzéséig, és még a szöveg­értés se lehet az általános képes­ség fokmérője, mert a megértés a szövegtől is függ. Hogy ezt a folyamatot mi, fel­nőttek is végigjártuk, azt elfe­lejtettük persze, mert nem tuda­tosan éltük meg a szakaszokat, s nem különböztetjük meg a han­gos és úgynevezett néma olvasást, holott nem azonosak. Az olvasás — a „néma” olvasás — a szöveg­gel való személyes kapcsolatot je­lenti, a megértést, az „üzenet” tu­domásulvételét. A hangos olvasás tulajdonképpen felolvasás, a szö­veg mások számára való tolmá­csolása. Első-második osztályban ez nélkülözhetetlen módszer, a betű és a hang megfeleltetésé­nek gyakorlása. De tessék csak megkérdezni egy felnőtt, gyakor­ló rádió- vagy tévébemondót: kétmondatos hír felolvasását se vállalja anélkül, hogy egyszer ne „futotta volna végig” legalább „némán”. A gyerekünktől meg azt várjuk: „blattoljon”, amikor még az olvasás technikáját se sa­játította el. És levonjuk a kon­zekvenciát: nem tud olvasni, mert nem jól tanítottak. Különösen, ha nem is elég gyorsan olvas. Gyorsan, vagy értve De a korrektség kedvéért el kell mondanom: ezt a hibát a peda­gógusok is gyakran elkövetik, még a felmérések közt is akad, amelyik a hangos olvasás és a tempó alapján minősít. Pedig már-már visszaélés gyors olva­sást követelni a gyerektől, meg­fosztván őt­­tól, hogy elgondol­kozzon a szöveg értelmén. A könyv — minden könyv! — ar­ra való, hogy olvasása közben meg lehessen állni, vissza lehes­sen lapozni, lehessen gyönyörköd­ni egy-egy gondolata szépségé­ben, igazában. Az iskola is vét ez ellen, amikor gyors tempóra sarkallja a gyereket, amikor fel­olvasásra szólítja fel olvasás he­lyett. De hát az iskola az a hely — jegyeztem fel egy kiváló pe­dagógiai szakember megfogalma­zását —, ahol az agyban leját­szódó folyamatok nem vétetnek tudomásul. Magyarul: „honnan tudhatná” a pedagógus, hogy va­lóban olvas a gyerek, ha nem hangosan olvastatja? Még képes és „elmélázik” közben az a frá­nya kölyök? De otthon?! Ha már — remél­hetőleg, de sűrű fenntartások közepette — foglalkozunk a gye­rekünkkel, ne „követeljünk” tő­le, ne gyötörjük azzal, hogy tempósabban és sokat olvasson. Hagyjuk, hogy élvezze, amit ol­vas, különben megutáltatjuk ve­le a meséskönyvét is. Lehetnének jobbak az iskolai olvasókönyvek is. Meg szebbek. Lehet, hogy az egyik módszer jobb, mint a másik — lehet, de még nem derült ki. Nem csak ná­lunk nem dőlt el. Franciaország­ban se foglalkozik kevesebbet a sajtó azzal, hogy a kis franciák nem tudnak olvasni; a hagyomá­nyos és globális módszer hívei rá­adásul politikai pártállás (!) sze­rint oszlanak meg,­­ de azt hi­szem, George Duhamelnek van igaza, aki ezt nyilatkozta: „Nem hiszem, hogy volna olyan mód­szer, amely képes volna megaka­dályozni a gyerekeket abban, hogy megtanuljanak olvasni.” Az órán kiderül Tegyük ehhez hozzá: nálunk senki nem kötelez egyetlen ta­nítót se arra, hogy egyik vagy másik módszer szerint tanítson. Ha akarja, kombinálhatja is őket. Csak: tanítsa meg a gyerekeket olvasni. Persze, még mindig marad a kérdés: hány évesen, vagy ha­­nyadikos korban kell tudnia ol­vasni a gyereknek? Erre sincs egyértelmű válasz — merthogy­ nincs. Ha ugyanis nem gyako­rolja folyamatosan, elfelejti, fel­ső tagozaton esetleg gyengébben fog olvasni, mint harmadikos­ként. Eddig miért nem felejtet­te el? — hallom az olvasó ke­resztkérdését. Nos, azon túlme­nően, hogy eddig is felejtett, aki nem tanult folyamatosan, most viszont az a helyzet, — s ezért erősödött fel az aggodalom hang­ja —, hogy a felső tagozatos és középiskolás tanárnak is szembe­tűnő: nem jól olvas, aki nem jól olvas. Mert nemcsak az derül ki számára, hogy a diák nem tanul­ta meg a leckét, hanem közvet­lenül észleli a szembeszökő okát is: akadozva olvas. A feladatla­pok, munkáltató tankönyvek és füzetek korában ugyanis az óra nemcsak a tanítás, hanem a ta­nulás színhelye is, ott kell elol­vasni ma a tanulónak a felada­tokat. Végül még egy szót a mániám­ról: ha nem szinkronizálnának minden filmet, ifjúsági műsort a televízióban, hanem olvastatnák a feliratot, meggyőződésem, hogy ugrásszerűen javulna gyerekeink olvasási készsége és helyesírása Medve Imola x ! Harmincéves premier „rekonstrukciója !" Bárdy Margit újra itthon Az európai hírű, Európa-szerte rendszeresen és sikeresen „ven­dégszereplő” Bárdy Margit — há­rom évtizedes szünet után — most ismét Budapesten dolgozik. „M. v.” — vagyis mint meghívott vendég a Nemzeti Színházban ké­szíti elő a Királyasszony lovagja lemezterveit a március végi pre­mierre. Jelenleg épp a kosztüm­próbákra repült Münchenből egy hétre a magyar fővárosba. A do­log „pikantériája”, hogy pályája kezdetén, a Madách Színházban, ugyanezzel a rendezővel és ugyan­ezzel a darabbal „landolt”. Így az ebédszünetben, saját szavai sze­rint mintegy „pihenésül” adott interjú első és egyben egyetlen kérdése: — Mi a különbség egykori és mostani munkája között? — Harmincegy évvel ezelőtt, mint ifjú, kezdő tervező, Bernáth­ Aurél és Bortnyik Sándor osztá­lyából kikerülve, jó festői felké­szültséggel ugyan, de még kevés színházi, szakmai ismerettel csi­náltam a Ruy Bias kosztümjeit az 1955-ös, 56-os évadban . .. Ak­kor egy mutatós, színes képes­könyvnek, látványosságnak fog­tam fel az előadást. Még most is emlékszem Kulka János (jelenle­gi stuttgarti zeneigazgató) kísé­rőzenéjére, ami olyan gyönyörű muzsika volt, hogy ahányszor te­hettem, beültem a nézőtérre és újra meg újra meghatottan hall­gattam a remek hegedűszólamot, Gábor Miklós monológja alatt, amikor azt mondja: „...szeretem a királynőt.. Azóta elvégeztem külföldön a díszlet- és a jelmeztervezői szakot, ezért másfél évtizede már kizá­rólag csak együtt vállalom a ket­tőt, mert az a véleményem és meggyőződésem, hogy csak így tu­dom igazán érvényre juttatni a látvány­koncepciót... Most, ami­kor felkértek a jelmeztervezésre, mégis kivételt tettem és igent mondtam Vámos László ajánla­tára — a régi együttműködésre való tekintettel. Időközben az ösz­­szes régi terveim elvesztek, egyet­len kivétellel: a Tolnay Klári ru­háját sikerült utólag, Bécsben re­konstruálnom emlékezetből. Ám — érdekes módon — úgy érzem, hogy a drámai koncentrációs pon­tokat már akkor sikerült megra­gadnom, és ezt mai fejjel is he­lyesnek tartom ... Persze, ezút­tal jóval többet egyszerűsítettem, sok mindent összevontam. A dara­bot a lehető legizgalmasabb Vic­tv­in tor Hugo-kriminek tartom! Ezért megpróbáltam vegyíteni a drá­maibb hangvételt a könnyebb felhangokkal, a szerző korát, a viktoriánus korszakot a spanyol romantikával, a cselekmény ide­jével, a barokkal és a reneszánsz­­szal — lehetőleg stílustörés nél­kül ... Talán a nézőtéren fel se tűnik majd mindez... Annál jobb! Hogy érthetőbb és konkrétabb legyek: az első felvonásban pél­dául fekete redingotban és cilin­derben vannak az urak, nem ezüstbrokát, reneszánsz udvari ruhákban, mint az „eredeti ver­zióban”. Csak két szereplőt „vet­tem komolyan”: ez a királynő és Don Guritan, az udvarmester, aki tragikomikus karakterfigura szerintem. Még egy kuriózumot említenék, de ez már inkább „mű­helytitok”: a berlini Lippenhei­­nische múzeumból (ez a legna­gyobb nyugatnémet kosztümgyűj­temény) eredeti, régi „snitteket” hoztam például a királynő fűző­jéhez, avagy az udvarmester „da­rázsderekához” és buggyos nad­rágjához, az úgynevezett „Bru­derhose” számára. Ilyesféle mun­kát eddig még én se nagyon csi­náltam (sőt, Nyugat-Európában sem általános módszer, főleg re­neszánsz vonatkozásban!) és most, Budapesten kipróbáltam egy 350 évvel ezelőtti dolgot. Először a műhelyben azt hitték, hogy törpéknek valók, mert az akkori emberek kisebbek voltak, de aztán egyet megcsináltunk be­lőlük, és felpróbálta az egyik fér­­fiszabó és olyan gyönyörű volt, hogy le se akarta vetni ... A var­rodák egyébként nagyon lelkesek, kiválóan dolgoznak, és vannak itt egészen kitűnő, szabászok. Tegnap felkerestem egy nagyon idős höl­gyet is — a Gizi nénit —, aki kalapokat készít a színháznak, és ismét sikerült tanulnom vala­mit ... — zárja szerényen él­ménybeszámolóját az európai rangú tervezőnő. — Végezetül egy-két friss kosz­­tü­mtervet kérnék, az interjú mel­lé — illusztrációként. — Tessék, válasszon a legjobb belátása szerint — rak elém egy egész köteggel, egészalakos skic­ceket, részletrajzokat egyaránt, sok-sok szöveges, lapszéli jegy­zettel valamennyit, mint prakti­kus, konkrét tanácsokat, mérnö­ki precizitású tervrajzokat kivite­lezők számára. Majd válogatás közben hozzáfűzi, amolyan „hasz­nálati utasításul”: — A rajzoknál a frisseség a fontos, az ötlet rög­zítése, nem a részletek gazdagsá­ga. A nagy lapoknál fennáll az a veszély, hogy az ember elapróz­za a dolgot és közben ,.elfárad” az idea . . . Mindig a nullpontról kell kiindulni, minden korábbit kitörölni az emlékezetből .— még a garantált sikereket is! —, mert nem a saját műveltségünk fitog­­tatása a fontos, meg az egyén hiú magamutogatása, hanem ami a műben a lényeges, azt kell kie­melni — mégpedig úgy, hogy a műhelyben is eligazodjanak rög­tön rajta. A darabot és a színé­szeket szolgálni­— ez a színházi munka lényege — legalábbis szá­momra ... Wagner István Tévénapló Nyilván nem lesz majd mindenna­pi élmény egy személyes talál­kozás a Clark Ádá­m térrel, a Széchenyi napjai tévéjáték-sorozat egyik hátralevő részében. (Írta: Nemeskürty István, rendezte: Horváth Ádám, zenéjét szerezte: Hidas Frigyes.) A megtévésített történelmi ké­peskönyvben okkal, ok nélkül — többnyire dramaturgiai ok nél­kül, csak mert kronológiailag nagy­jából ott a helyük — megjelen­nek az 1848-at megelőző negyed­század, a reformkor alakjai, azzal a látható óhajjal, hogy szí­vünkbe zárjuk őket és gondola­taikat. Hogy lássék, nem vagyok im­munis a reformeszmék iránt, idézek egyet: „bírálatok, ha csak nem gúnyiratok, bárkit értenek is, az ország fejedelmétől az utolsóig, különösen akkor, ha a szerző a maga nevét is kinyo­matja s ezáltal a dolog valódi­sága felől jótállást vállal ma­gára —, nem tilthatók el, mert minden igazságszerető embernek örülnie kell, ha az igazságnak ezen az úton tudomására jut.” Ugye, milyen időtálló? Viszont nem őfelsége ellenzékétől szár­mazik, hanem maga őfelsége nyil­vánította ki. A textust II. József 1781-es sajtórendeletéből vettem. A fény századának e fenséges fia képes volt arra, hogy ön­maga ellenzékeként trónoljon a császári székben, hogy uralmát a reformer szemével vizsgálja. Meg is bánta később. De hatása — amely fölerősítette a jó ural­kodóba vetett hitet is — a ma­gyar reformnemzedékre, vitatha­tatlan. Csakhát, a középkáderek, min­dig azok puskázzák el a köz­­boldogulást ... Rajtuk természe­tesen a korabeli nemesség érten­dő. Az anakronisztikus szóhaszná­lattal jelezni kívántam csupán, hogy a Széchenyi napjai című műalkotás szereplői a reformkor­ból — a műből — bizony ki-ki­­beszélnek a mi korunkba. És úgy vélem, hogy túl közvetlenül. A művészi jelentés, a drámai üzenet áttételei nélkül. Akkor pedig mi­nek? Sokat lehet tanulni a reform­kor küzdelmeiből. Én is igyek­szem. Énpen ezért gondolom úgm, hogy számos égető gondunkból egyre sem tudunk az akkori jel­c­nmekben vitatkozva választ ta­lálni. Az analógiák gyakran csábíta­nak. De — ez nem az a kor, ez nem az akkori ország, nem abban az Európában. Ezek a gondok nem azok a gondok ... Az általános érvényű, örök emberi értékek — mint például szabadság, egyenlőség stb. — fel­hámja alatt más valóság rejtő­zött akkor és más rejtőzik most. A nagy gondolatok kicövekelés, konkretizálás nélkül közgazdasági, közéleti, történelmi metaforákká válnak és elvizenyősödik a gon­dolkodás terepe. Amelyen már az is elsüllyed, ami pedig nyugod­­tan felszínén maradhatna: egy Széchenyiről szóló jó tévéjáték. Vagyis az analógia nem meg­születik, hanem épp fordítva, szemünk láttára feszül túl és hul­lik darabokra. Nem tudjuk szí­vünkbe zárni e darabokat, se szereplőiket, és így azt se, amit mondanak. Siralmassá válnak a reform­­nemesség élete­­bemutatásának olyasféle mozzanatai, mint ami­kor imigyen szála István, a gróf: „Mit sugdosol a feleségem fülébe Deák Ferenc?” Ki hitte volna? Hogy ez a Deák,­ hinnye de me­­csoda egy kópé volt! Meg a töb­biek. Mennyi vérmes főrend, mi­lyen nagyvérű női személyek. De lássunk oda! Azért azt is tudták, hogy nemcsak mulatás, szerelem, sport és pihenés van a világon; egy tisztességes dolgozó nemes a ha­záját sem felejti el. (Agyból ki, hazába be! És fordítva.) Félreértés ne essék, ezt nem én mondom, hianem a tévéjáték. Nem én vagyok ilyen, hanem az volt ilyen, amit láttam. Egészen vad filmekhez szokva, nem szoktam zavarba jönni a képernyő meg a filmvászon jele­neteitől. Most mégis előfordult, ami oly ritkán: néha úgy érez­tem, mintha leskelődnék, s ha nem lett volna munkaköri köte­lességem a rezzenetlen tekintet, szívesen elfordítottam volna a fe­jem. Láttuk, persze, hogy láttuk a dolgozó Metternichet is. De őt se vettük komolyan. „A töredékeny ember megmérkőzik a szélvész dúló hatalmával — írja Wesse­lényi Miklós Balítéletekről című munkájában. — Gyenge kézmíve­­ a tenger borzasztó dühének ellen­áll. Az eget villámai zúzó hatal­mától leltd­erő fosztja meg.” De mi fosztotta meg a tévé­játék Metternichjét attól, hogy annak nézzük, aki? Ugyanaz,ami a többi alakot­­is: az alkotógárda megmérkőzött a történelemmel. De gyenge kézmíve a benne föl­szabaduló energiáknak nem tud ellenállni. És már egyre közelebb járunk 1848-hoz. Jön majd a vilá­gosi fegyverletétel is. Már csak­ egyre rosszabb lesz. Zelei Miksét Dolgozó nemesek

Next