Magyar Hírlap, 1985. március (18. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-05 / 53. szám
e 1985. MÁRCIUS 5. KEDDn! !U!?vsí| íH«?!!ffP \_____________KULTÚRA - MŰVESZET Nem a módszer a fontos Tudnak-e gyermekeink olvasni? Egy ősz öregember írta életére visszatekintve: Sok derék ember nem tudja, hogy milyen nehéz dolog megtanulni olvasni. Én már nyolcvan éve gyakorolom, és nem mondhatom, hogy eljutottam a végére. Johann Wolfgang von Goethének hívták. Mi, közönséges halandók azonban türelmetlenebbek vagyunk, s nem az érdekel, hogy a kisiskolások messze túlnyomó többsége egészen jól megtanul olvasni, hanem amiatt aggódunk, hogy „sok” gyerek még a középiskolában — főleg a szakmunkásképzőkben — is csak nehézségek közepette silabizálja ki a tankönyv szövegét. Van egy javaslatom, tessék kipróbálni: a Népsportot is olyan gyengén olvassák? Mellesleg: a mai középiskolások még egészen „közönséges” hagyományos, szótagoló módszerrel kezdtek ismerkedni az olvasás tudományával — és nem a globális, szóképes, „kvázi-olvasás” műszerével, tehát sántít az a prekoncepció, hogy a „modern” módszer miatt nem tudnak olvasni a kamaszok (sem). Mikor nem tud? De valóban nem tanul meg a következő korosztály se olvasni? És mikor nem tanul meg? Valamint, mikor kellene megtanulnia olvasni, illetve mikor tud jobban olvasni: másodikban vagy hetedikben? S van-e összefüggés aközött, hogy első osztályban milyen módszerrel tanult és nyolcadikban, vagy szakmunkásként hogyan olvas? Nagyjából ezekre a kérdésekre kereste a választ a Magyar Pedagógiai Társaság alsófokú nevelési szakosztálya is a napokban tartott ankétjén — gyakorló tanítók, tanárok, tankönyvírók, főiskolai — leendő tanítókat tanító — oktatók, szakfelügyelők, és pedagógiai kutatók közvetlen tapasztalatait vetve össze a köztudat negatív hírverésével. Mielőtt megelőlegezné az olvasó a maga véleményét, miszerint „ők bezzeg” nyilván azt állapították meg, hogy fölösleges az aggodalom, mert minden a legnagyobb rendben van: az iskola feddhetetlen és igenis az új (globális — szóképes) módszer a jobb, gyorsan elmondom, mit állapítottak meg valójában: nincs egyedül üdvözítő módszer; nem mindenik gyerek tanul meg azonos idő alatt olvasni; az iskolában valóban nincs elég idő az olvasás gyakoroltatására; az olvasástanítás nem fejeződhet be az alsó tagozaton — főleg nem az első két osztályban —, mert amit ott megtanul a gyerek, az csak az olvasás technikája. Innen kell eljutni az olvasási készség megszerzéséig, és még a szövegértés se lehet az általános képesség fokmérője, mert a megértés a szövegtől is függ. Hogy ezt a folyamatot mi, felnőttek is végigjártuk, azt elfelejtettük persze, mert nem tudatosan éltük meg a szakaszokat, s nem különböztetjük meg a hangos és úgynevezett néma olvasást, holott nem azonosak. Az olvasás — a „néma” olvasás — a szöveggel való személyes kapcsolatot jelenti, a megértést, az „üzenet” tudomásulvételét. A hangos olvasás tulajdonképpen felolvasás, a szöveg mások számára való tolmácsolása. Első-második osztályban ez nélkülözhetetlen módszer, a betű és a hang megfeleltetésének gyakorlása. De tessék csak megkérdezni egy felnőtt, gyakorló rádió- vagy tévébemondót: kétmondatos hír felolvasását se vállalja anélkül, hogy egyszer ne „futotta volna végig” legalább „némán”. A gyerekünktől meg azt várjuk: „blattoljon”, amikor még az olvasás technikáját se sajátította el. És levonjuk a konzekvenciát: nem tud olvasni, mert nem jól tanítottak. Különösen, ha nem is elég gyorsan olvas. Gyorsan, vagy értve De a korrektség kedvéért el kell mondanom: ezt a hibát a pedagógusok is gyakran elkövetik, még a felmérések közt is akad, amelyik a hangos olvasás és a tempó alapján minősít. Pedig már-már visszaélés gyors olvasást követelni a gyerektől, megfosztván őttól, hogy elgondolkozzon a szöveg értelmén. A könyv — minden könyv! — arra való, hogy olvasása közben meg lehessen állni, vissza lehessen lapozni, lehessen gyönyörködni egy-egy gondolata szépségében, igazában. Az iskola is vét ez ellen, amikor gyors tempóra sarkallja a gyereket, amikor felolvasásra szólítja fel olvasás helyett. De hát az iskola az a hely — jegyeztem fel egy kiváló pedagógiai szakember megfogalmazását —, ahol az agyban lejátszódó folyamatok nem vétetnek tudomásul. Magyarul: „honnan tudhatná” a pedagógus, hogy valóban olvas a gyerek, ha nem hangosan olvastatja? Még képes és „elmélázik” közben az a fránya kölyök? De otthon?! Ha már — remélhetőleg, de sűrű fenntartások közepette — foglalkozunk a gyerekünkkel, ne „követeljünk” tőle, ne gyötörjük azzal, hogy tempósabban és sokat olvasson. Hagyjuk, hogy élvezze, amit olvas, különben megutáltatjuk vele a meséskönyvét is. Lehetnének jobbak az iskolai olvasókönyvek is. Meg szebbek. Lehet, hogy az egyik módszer jobb, mint a másik — lehet, de még nem derült ki. Nem csak nálunk nem dőlt el. Franciaországban se foglalkozik kevesebbet a sajtó azzal, hogy a kis franciák nem tudnak olvasni; a hagyományos és globális módszer hívei ráadásul politikai pártállás (!) szerint oszlanak meg, de azt hiszem, George Duhamelnek van igaza, aki ezt nyilatkozta: „Nem hiszem, hogy volna olyan módszer, amely képes volna megakadályozni a gyerekeket abban, hogy megtanuljanak olvasni.” Az órán kiderül Tegyük ehhez hozzá: nálunk senki nem kötelez egyetlen tanítót se arra, hogy egyik vagy másik módszer szerint tanítson. Ha akarja, kombinálhatja is őket. Csak: tanítsa meg a gyerekeket olvasni. Persze, még mindig marad a kérdés: hány évesen, vagy hanyadikos korban kell tudnia olvasni a gyereknek? Erre sincs egyértelmű válasz — merthogy nincs. Ha ugyanis nem gyakorolja folyamatosan, elfelejti, felső tagozaton esetleg gyengébben fog olvasni, mint harmadikosként. Eddig miért nem felejtette el? — hallom az olvasó keresztkérdését. Nos, azon túlmenően, hogy eddig is felejtett, aki nem tanult folyamatosan, most viszont az a helyzet, — s ezért erősödött fel az aggodalom hangja —, hogy a felső tagozatos és középiskolás tanárnak is szembetűnő: nem jól olvas, aki nem jól olvas. Mert nemcsak az derül ki számára, hogy a diák nem tanulta meg a leckét, hanem közvetlenül észleli a szembeszökő okát is: akadozva olvas. A feladatlapok, munkáltató tankönyvek és füzetek korában ugyanis az óra nemcsak a tanítás, hanem a tanulás színhelye is, ott kell elolvasni ma a tanulónak a feladatokat. Végül még egy szót a mániámról: ha nem szinkronizálnának minden filmet, ifjúsági műsort a televízióban, hanem olvastatnák a feliratot, meggyőződésem, hogy ugrásszerűen javulna gyerekeink olvasási készsége és helyesírása Medve Imola x ! Harmincéves premier „rekonstrukciója !" Bárdy Margit újra itthon Az európai hírű, Európa-szerte rendszeresen és sikeresen „vendégszereplő” Bárdy Margit — három évtizedes szünet után — most ismét Budapesten dolgozik. „M. v.” — vagyis mint meghívott vendég a Nemzeti Színházban készíti elő a Királyasszony lovagja lemezterveit a március végi premierre. Jelenleg épp a kosztümpróbákra repült Münchenből egy hétre a magyar fővárosba. A dolog „pikantériája”, hogy pályája kezdetén, a Madách Színházban, ugyanezzel a rendezővel és ugyanezzel a darabbal „landolt”. Így az ebédszünetben, saját szavai szerint mintegy „pihenésül” adott interjú első és egyben egyetlen kérdése: — Mi a különbség egykori és mostani munkája között? — Harmincegy évvel ezelőtt, mint ifjú, kezdő tervező, Bernáth Aurél és Bortnyik Sándor osztályából kikerülve, jó festői felkészültséggel ugyan, de még kevés színházi, szakmai ismerettel csináltam a Ruy Bias kosztümjeit az 1955-ös, 56-os évadban . .. Akkor egy mutatós, színes képeskönyvnek, látványosságnak fogtam fel az előadást. Még most is emlékszem Kulka János (jelenlegi stuttgarti zeneigazgató) kísérőzenéjére, ami olyan gyönyörű muzsika volt, hogy ahányszor tehettem, beültem a nézőtérre és újra meg újra meghatottan hallgattam a remek hegedűszólamot, Gábor Miklós monológja alatt, amikor azt mondja: „...szeretem a királynőt.. Azóta elvégeztem külföldön a díszlet- és a jelmeztervezői szakot, ezért másfél évtizede már kizárólag csak együtt vállalom a kettőt, mert az a véleményem és meggyőződésem, hogy csak így tudom igazán érvényre juttatni a látványkoncepciót... Most, amikor felkértek a jelmeztervezésre, mégis kivételt tettem és igent mondtam Vámos László ajánlatára — a régi együttműködésre való tekintettel. Időközben az öszszes régi terveim elvesztek, egyetlen kivétellel: a Tolnay Klári ruháját sikerült utólag, Bécsben rekonstruálnom emlékezetből. Ám — érdekes módon — úgy érzem, hogy a drámai koncentrációs pontokat már akkor sikerült megragadnom, és ezt mai fejjel is helyesnek tartom ... Persze, ezúttal jóval többet egyszerűsítettem, sok mindent összevontam. A darabot a lehető legizgalmasabb Victvin tor Hugo-kriminek tartom! Ezért megpróbáltam vegyíteni a drámaibb hangvételt a könnyebb felhangokkal, a szerző korát, a viktoriánus korszakot a spanyol romantikával, a cselekmény idejével, a barokkal és a reneszánszszal — lehetőleg stílustörés nélkül ... Talán a nézőtéren fel se tűnik majd mindez... Annál jobb! Hogy érthetőbb és konkrétabb legyek: az első felvonásban például fekete redingotban és cilinderben vannak az urak, nem ezüstbrokát, reneszánsz udvari ruhákban, mint az „eredeti verzióban”. Csak két szereplőt „vettem komolyan”: ez a királynő és Don Guritan, az udvarmester, aki tragikomikus karakterfigura szerintem. Még egy kuriózumot említenék, de ez már inkább „műhelytitok”: a berlini Lippenheinische múzeumból (ez a legnagyobb nyugatnémet kosztümgyűjtemény) eredeti, régi „snitteket” hoztam például a királynő fűzőjéhez, avagy az udvarmester „darázsderekához” és buggyos nadrágjához, az úgynevezett „Bruderhose” számára. Ilyesféle munkát eddig még én se nagyon csináltam (sőt, Nyugat-Európában sem általános módszer, főleg reneszánsz vonatkozásban!) és most, Budapesten kipróbáltam egy 350 évvel ezelőtti dolgot. Először a műhelyben azt hitték, hogy törpéknek valók, mert az akkori emberek kisebbek voltak, de aztán egyet megcsináltunk belőlük, és felpróbálta az egyik férfiszabó és olyan gyönyörű volt, hogy le se akarta vetni ... A varrodák egyébként nagyon lelkesek, kiválóan dolgoznak, és vannak itt egészen kitűnő, szabászok. Tegnap felkerestem egy nagyon idős hölgyet is — a Gizi nénit —, aki kalapokat készít a színháznak, és ismét sikerült tanulnom valamit ... — zárja szerényen élménybeszámolóját az európai rangú tervezőnő. — Végezetül egy-két friss kosztümtervet kérnék, az interjú mellé — illusztrációként. — Tessék, válasszon a legjobb belátása szerint — rak elém egy egész köteggel, egészalakos skicceket, részletrajzokat egyaránt, sok-sok szöveges, lapszéli jegyzettel valamennyit, mint praktikus, konkrét tanácsokat, mérnöki precizitású tervrajzokat kivitelezők számára. Majd válogatás közben hozzáfűzi, amolyan „használati utasításul”: — A rajzoknál a frisseség a fontos, az ötlet rögzítése, nem a részletek gazdagsága. A nagy lapoknál fennáll az a veszély, hogy az ember elaprózza a dolgot és közben ,.elfárad” az idea . . . Mindig a nullpontról kell kiindulni, minden korábbit kitörölni az emlékezetből .— még a garantált sikereket is! —, mert nem a saját műveltségünk fitogtatása a fontos, meg az egyén hiú magamutogatása, hanem ami a műben a lényeges, azt kell kiemelni — mégpedig úgy, hogy a műhelyben is eligazodjanak rögtön rajta. A darabot és a színészeket szolgálni— ez a színházi munka lényege — legalábbis számomra ... Wagner István Tévénapló Nyilván nem lesz majd mindennapi élmény egy személyes találkozás a Clark Ádám térrel, a Széchenyi napjai tévéjáték-sorozat egyik hátralevő részében. (Írta: Nemeskürty István, rendezte: Horváth Ádám, zenéjét szerezte: Hidas Frigyes.) A megtévésített történelmi képeskönyvben okkal, ok nélkül — többnyire dramaturgiai ok nélkül, csak mert kronológiailag nagyjából ott a helyük — megjelennek az 1848-at megelőző negyedszázad, a reformkor alakjai, azzal a látható óhajjal, hogy szívünkbe zárjuk őket és gondolataikat. Hogy lássék, nem vagyok immunis a reformeszmék iránt, idézek egyet: „bírálatok, ha csak nem gúnyiratok, bárkit értenek is, az ország fejedelmétől az utolsóig, különösen akkor, ha a szerző a maga nevét is kinyomatja s ezáltal a dolog valódisága felől jótállást vállal magára —, nem tilthatók el, mert minden igazságszerető embernek örülnie kell, ha az igazságnak ezen az úton tudomására jut.” Ugye, milyen időtálló? Viszont nem őfelsége ellenzékétől származik, hanem maga őfelsége nyilvánította ki. A textust II. József 1781-es sajtórendeletéből vettem. A fény századának e fenséges fia képes volt arra, hogy önmaga ellenzékeként trónoljon a császári székben, hogy uralmát a reformer szemével vizsgálja. Meg is bánta később. De hatása — amely fölerősítette a jó uralkodóba vetett hitet is — a magyar reformnemzedékre, vitathatatlan. Csakhát, a középkáderek, mindig azok puskázzák el a közboldogulást ... Rajtuk természetesen a korabeli nemesség értendő. Az anakronisztikus szóhasználattal jelezni kívántam csupán, hogy a Széchenyi napjai című műalkotás szereplői a reformkorból — a műből — bizony ki-kibeszélnek a mi korunkba. És úgy vélem, hogy túl közvetlenül. A művészi jelentés, a drámai üzenet áttételei nélkül. Akkor pedig minek? Sokat lehet tanulni a reformkor küzdelmeiből. Én is igyekszem. Énpen ezért gondolom úgm, hogy számos égető gondunkból egyre sem tudunk az akkori jelcnmekben vitatkozva választ találni. Az analógiák gyakran csábítanak. De — ez nem az a kor, ez nem az akkori ország, nem abban az Európában. Ezek a gondok nem azok a gondok ... Az általános érvényű, örök emberi értékek — mint például szabadság, egyenlőség stb. — felhámja alatt más valóság rejtőzött akkor és más rejtőzik most. A nagy gondolatok kicövekelés, konkretizálás nélkül közgazdasági, közéleti, történelmi metaforákká válnak és elvizenyősödik a gondolkodás terepe. Amelyen már az is elsüllyed, ami pedig nyugodtan felszínén maradhatna: egy Széchenyiről szóló jó tévéjáték. Vagyis az analógia nem megszületik, hanem épp fordítva, szemünk láttára feszül túl és hullik darabokra. Nem tudjuk szívünkbe zárni e darabokat, se szereplőiket, és így azt se, amit mondanak. Siralmassá válnak a reformnemesség életebemutatásának olyasféle mozzanatai, mint amikor imigyen szála István, a gróf: „Mit sugdosol a feleségem fülébe Deák Ferenc?” Ki hitte volna? Hogy ez a Deák, hinnye de mecsoda egy kópé volt! Meg a többiek. Mennyi vérmes főrend, milyen nagyvérű női személyek. De lássunk oda! Azért azt is tudták, hogy nemcsak mulatás, szerelem, sport és pihenés van a világon; egy tisztességes dolgozó nemes a hazáját sem felejti el. (Agyból ki, hazába be! És fordítva.) Félreértés ne essék, ezt nem én mondom, hianem a tévéjáték. Nem én vagyok ilyen, hanem az volt ilyen, amit láttam. Egészen vad filmekhez szokva, nem szoktam zavarba jönni a képernyő meg a filmvászon jeleneteitől. Most mégis előfordult, ami oly ritkán: néha úgy éreztem, mintha leskelődnék, s ha nem lett volna munkaköri kötelességem a rezzenetlen tekintet, szívesen elfordítottam volna a fejem. Láttuk, persze, hogy láttuk a dolgozó Metternichet is. De őt se vettük komolyan. „A töredékeny ember megmérkőzik a szélvész dúló hatalmával — írja Wesselényi Miklós Balítéletekről című munkájában. — Gyenge kézmíve a tenger borzasztó dühének ellenáll. Az eget villámai zúzó hatalmától leltderő fosztja meg.” De mi fosztotta meg a tévéjáték Metternichjét attól, hogy annak nézzük, aki? Ugyanaz,ami a többi alakotis: az alkotógárda megmérkőzött a történelemmel. De gyenge kézmíve a benne fölszabaduló energiáknak nem tud ellenállni. És már egyre közelebb járunk 1848-hoz. Jön majd a világosi fegyverletétel is. Már csak egyre rosszabb lesz. Zelei Miksét Dolgozó nemesek