Magyar Hírlap, 1985. március (18. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-01 / 50. szám
6 X , 1985. MÁRCIUSI, PÉNTEK KULTÚRA - TUDOMÁNY 16 teacYas Hirlup Firka, tetu, környezet Te bitang Joci Gyűjtöm a firkát. Viszonylag sokat utazó, jövő-menő emberként mindig figyelek arra is, nem látok-e valahol a falon, a vonatok, villamosok, buszok ablaküvegén, s természetesen másutt is, archiválásra érdemes feliratot, rajzot, azaz firkát. Nem én vagyok az egyetlen. Folkloristákat, írókat, tudósokat is megihletett a graffiti, ahogy a Világirodalmi lexikon nevezi a firkálást. Hogy csak néhány nevet említsek, Eötvös Károly, Castiglione László, Ottlik Géza, Száraz György, Voigt Vilmos, Háy Ágnes foglalkozott vele. Balázs Géza etnográfus pedig két évvel ezelőtt úttörőnek számító könyvecskét jelentetett meg (a Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 18. darabjaként) Firkálások a gödöllői HÉV-en címen. Ennek bevezetőjében áttekinti e nagymúltú műfajt. , Megtudjuk, hogy az eltemetett Pompejiből ilyen feliratok kerültek elő: „Vatiát aedilisnek javasolják a csirkefogók”. Egy másik polgárt pedig az örömlányok javasoltak tisztségre. S ha elindítom a fantáziám motorját, arra gondolok, lehetett ott cifrább is. A legrégibb feliratok a piramisok köveibe vésve maradtak ránk. Köztük a ma is használt szövegek, formulák: „Eljöttem ide, hogy lássam a templomot, a sírt...” Eötvös Károly Balatoni utazásában a Szent Mihály-hegy kápolnájáról írja, hogy telefirkálták a diákok, főleg a pápaiak. S ha már nem is szellemi központ Pápa, ahogy abban az időben, a firkának még élnek a hagyományai ott is. Néhány évvel ezelőtt a városban járva, a Bocsor kollégium kapusfülkéjének faláról én is gyűjtöttem. (A kollégiumot arról a Bocsor Istvánról nevezték el, aki Jókait, Petőfit is tanította, s aki a Buda visszavételére fölkerekedett diákjait e szavakkal búcsúztatta: „Önök a hazáért harcolni indulnak el. Ha nem azt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkám gyümölcsét, összetörném katedrámat és irataimmal együtt elégetném . . .”) Nem kell profi ifjúságszociológusnak lenni ahhoz, hogy csak abból az egyetlen versezetből is, amit gyűjtöttem, láthassuk mekkorát változott az alig több mint száz év alatt az ifjúság szemlélete, a fiú—lány viszony (is). Hogy ír az ismeretlen középiskolás poetessa a pápai kapusfülke falán? Betűhír közlés: „Ismertem és szerettem őt! / Joci volt a neve, / Beláttam már 2 éve / Hülye ez a mese! / Hiába keltem 7-kor , nem hatott reája / 2-tő lábbal rugdalt el, / a Bocsor menzájára! / Nem tudtam tanulni, / Kiűzött a szerelem, / S mióta 6-kor kelek, / Mindig vele ébredek, / Joci ezt tetted velem! / Te bitang Joci.” Mellette egy másik kéztől származó firka: „S úszol mint varangyos béka / a felmosó vödörbe. Hehe!” Találni „hivatalos szövegeket” is, amelyeknek szintén kedélyképző a hatásuk. Az 1963-as telefonkönyvben olvastam a címet, s rám úgy hatott, mintha valami jó firkával, esetleg egy egyperces novellával találkoztam volna: „Áldott Margit Vill, Rákóczi tér 6.” De ez már más terület felé mutat... A magunkén maradva: nem véletlenül utaltam föntebb az ifjúság szociológia körére. A firkagyűjtés is a maga sajátos módján a megismeréshez, az önismerethez, a hétköznapokban való eligazodáshoz, a felszín alatt rejtőző, csírázó jelenségek megismeréséhez segíthetne hozzá. Nem szólva róla, hogy később, az elkövetkező korokban menynyire segíthetnék a Balázs Gézáéhoz hasonló gyűjtemények a mi időnket megismerni akaró kutatókat, s olvasókat. A firka, a firkálás, mint a tömegkultúra óriási terrénumához tartozó, de a hivatásos művészet és a hagyományos (paraszti) népművészet területén kívül eső műfaj, nincs egyedül. Még kevesebb az irodalma a tetoválásnak, amit a szleng csupán tetűként emleget. Holott (egy bőrgyógyászati felmérés szerint) Magyarországon körülbelül egymillió a tetovált ember. Ha a törzsi művészettel foglalkozó irodalmat lapozom, azt látom, hogy sok neves tudós (például a magyar Bodrogi Tibor is) foglalkozik a tetoválással. Nálunk ez szubkulturális jelenség. Különös okait feltárva megismerhetnénk a negatív motivációkat is, s az ismeretek birtokában megkezdhetnénk a káros indítékok elleni küzdelmet is. Illetve, ha történelmileg feltárjuk a tetoválás szerepét jelentőségét, azt, hogy milyen életkorra, társadalmi rétegekre jellemző, annak közművelődési haszna sem mellékes. Ennél „komolyabb”, de a kutatások köréből ugyancsak kiesik az a plasztikai környezet, amelyet az elmúlt 100—150 év alatt formáltak maguknak falvaink, mezővárosaink, kisvárosaink. Milyenek a kisvárosi, falusi köztéri szobrok, emlékművek, alkalmi építmények? Milyen jeles történelmi eseményhez, személyhez kötődnek? Milyen nevezetes évforduló emlékére állították őket? Minderről, elődeink tömegkultúrájáról alig van elképzelésünk. Holott ez mai környezetünk megformálásában is segítségünkre lehetne. Ezeknek, s a hasonló „műfajoknak” az az előnyük, ami egyúttal hátrányukra is válik, nem hivatásosak. Egy hatalmas, több évszázados, sőt, több évezredes amatőr mozgalom szülöttei. Frissen, naprakészen reagálva tűnnek föl, de épp oly könnyen el is vesznek, hisz csak véletlenszerűenrögzítik őket. Jelentősebb, tudományos használatra is alkalmas feljegyzések csak akkor maradnak róluk, ha gyűjtjük őket. Zelei Miklós Erfurti iparművészet Sopronban ‘ * / Renata Ahrens és az ékszer Erfurtot „a virágok városának” nevezik az utazási prospektusok. Számomra mégis mást jelent, mint az átlagturistának: a nemzetközi kertészeti kiállítás (IGA) üvegpavilonjaiban ugyanis négyévenként megrendezik a szocialista országok iparművészeti quadriennáléját. És mivel a magyarok hosszú esztendők óta díjakat is nyernek, a város múzeumában állandó jellegű tárlaton szerepelnek iparművészetünk remekei. Erfurtban én ezért egy kicsit otthon érzem magam ... Erfurtban az iparművészet nemcsak a városkörnyéki, gyönyörűen parkosított magaslaton van otthon. Középkori főterén, egy régesrégi, remekül restaurált és egyben modernizált kereskedőházban galériát rendeztek be a hatvanas évektől. Ez a Galerie am Fischmarkt (Galéria a Halpiacon) fokozatosan nélkülözhetetlen központjává és gondozájává vált az iparművészet népszerűsítésének, a műfajt megújító pályázatok kiírásának. Tavaly például a „nem nemes anyagok” korszerű, és esztétikus használatára tűztek ki díjakat. Az ékszereket ezúttal tilos volt aranyból, ezüstből készíteni, és a drágaköveket is illett elkerülni. Így lépett előtérbe a nemesfémek helyett a vas, a réz, az acél, amelynek ellentéte, kiegészítője a bőr, üveg, fa, csont lett — és korunk terméke, a műanyag. A magyar—NDK kulturális kapcsolatok frissességére jellemző adat, hogy tavaly nyáron, azonnyomban láthattunk ebből Budapesten egy frappáns válogatást a Deák téren, a baráti ország művelődési központjában. Ekkor ismertem meg Renata Ahrens aszszonyt, aki maga is aktív iparművész. Bár a tárlaton történetesen nem szerepeltek saját munkái, de rendezőként és szervezőként kísérte el az anyagot. Októberben, az NDK kulturális napjai alkalmából szintén ő volt az, aki az ottani képzőművész-szövetség elnökségi tagjaként szakmai tárlatvezetést tartott az ünnepélyes tárlatmegnyitón, a Budavári Palota reprezentatív termeiben megnyílt kortárs iparművészeti seregszemlén. Másnap diavetítéssel kísért előadáson is beszámolt a meghívott szakembereknek a helyszínen a legújabb törekvésekről és kísérletekről. Ezúttal kiállítóként is bemutatkozott: hengerelt ezüstlemezekből és drótokból komponált brossai a frappáns formai kontraszton kívül az anyagok társításának ellentéteit is kiaknázzák, mikor pöttyökben vagy csíkokban, vörösrézzel futtatja a nemesfém fehér felületét. Renata Ahrens asszony életútja azért alkalmas példa a modern ékszerkészítés jelenlegi tenenciáinak érzékeltetésére, mert aranyműves apja műhelyéből, a legkonzervatívabb hagyományoktól jutott el a bátor önkifejezésig. A mai ékszert ugyanis korántsem ráadásnak, felesleges cicomának tartja — ami vagy van, vagy nincs a viselőjén —, hanem az egyéniség kihansúlyozásának kiváló módját látja benne. És ilyen értelemben semmivel sem tartja kisebbrendűnek az iparművészetet az úgynevezett „grand artnál”, vagyis a táblakép, a szobor, meg a grafika „nagy művészeténél”. Persze, ilyen magabiztossággal csak az nyilatkozhat a mesterségéről, aki maga is az alapoknál kezdte a szakmát: segédből lett mester, aztán szakoktató, később pedig tanár a heiligendammi iparművészeti szakiskola ékszer-, fém- és zománcszakán. Másfél évtizede szabadfoglalkozású, így teljes alkotókedvét kiélheti azon a nagyon érzékeny határvonalon, amely a saját ízlés, meg a vásárlói kereslet között húzódik. Míg a nemesfémek feldolgozásának művészete az NDK-ban is teljesen a megrendelő kiszolgálásának uszályába szegődött, és az ékszerész személyisége teljesen háttérbe szorult ezáltal, Renata Ahrens szilárd meggyőződése, hogy a divatékszer-készítő sikeres „divatdiktátor” is lehet a szó legjobb értelmében, ha markáns profilját ügyesen egyezteti a legfrisebb formai törekvésekkel, legújabb anyagokkal. És bár ő bizonyos mértékig még mindig hagyományos alapokon dolgozik, bizonyára ezért olyan lelkes híve, támogatója, népszerűsítője a fiatalok még nálánál is merészebb kísérleteinek. Az NDK-ban a Bauhaus egykori, immár klasszikus avantgárdnak számító, racionális törekvései még mindig elevenen hatnak, így a hazai iparművészeknek is van mit tanulniuk az anyagok már-már mérnökien precíz, értelmes és praktikus felhasználásában, a vonalak, felületek minimálisra redukált kombinációjának eleganciájában. Mivel pedig Erfurtnak testvérvárosa Sopron, egy hónapon keresztül az itteni Festőteremben gyönyörködhetett a magyar közönség az NDK iparművészetének legfrissebb termésében. A szakmabelieknek sem árt napirenden lenni a „trenddel”, mert nemsokára újra itt a — sorrendben immár negyedik — madriennáé, és a magyarok eddigi dobogós helyezései újabb sikerekre köteleznek. Az pedig a modern ember tudatformáláséban sem elhanyagolandó szempont, hogy nem feltétlenül rönk az arany, az ezüst, a dránakő puszta annanértéke, reprezentációs ereje (netán minősége és p’áne nem arr»""”i- Secro) lehet finnelemkelni fene l-_ pn rossz pr+nirrnb^ní. bonom 'd- 9^1 o 970TYT A1xrc30rf0+ iól +ríVt'nz-jirv+i potróvíkArfót Ví emelheti a modern divatékszer is. Wagner István Száz éve született Vadász Elemér A magyar föld tudósa volt Ma lenne 100 éves Vadász Elemér akadémikus, kétszeres Kossuth-díjas földtudós, akit kétszer tüntettek ki a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével is. Székesfehérváron született, ott végezte középiskolai tanulmányait, majd a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára került, ahol a földtudományok felé fordult az érdeklődése. 1907-ben doktorált, miután már részt vett egy rövidebb ázsiai tanulmányúton. Az őslénytani tanszéken helyezkedett el, mert nem kapott geológusi állást. Geológiai kutatásait ennek ellenére folytatta és elvégezte a Mecsek monografikus földtani feldolgozását. Munkáját komplexicitása miatt nemcsak itthon, hanem külföldön is példamutató jelentőségűnek tartották. Vadász Elemér aktívanvett részt kora társadalmi mozgalmaiban is, felemelte szavát a természettudományos oktatás, valamint a múzeumok korszerűsítése érdekében. A Tanácsköztársaság alatt kiemelkedő szerepet játszott, többek között a közoktatásügyi népbiztosság megbízásából a tudományos társulatok és a múzeumok közös szervezetbe való egyesítetését készítette elő. Kinevezték egyetemi tanárnak, adott elő a Munkásegyetemen is. 1919 októberében kizárták az egyetemről, csak 1922-ben sikerült egyáltalán elhelyezkednie — geológusként, kőszénbányában. Munkája során feldolgozta a magyar barnakőszén-bányákat, továbbá tanulmányozta a hazai bauxitelőfordulásokat, összehasonlítva földtanúkat a külföldi telepekével. Kutatott Egyiptomban vasérc után, foglalkozott a hazai kőolajbányászat lehetőségeivel, a dunántúli karsztvizekkel. A felszabadulás után fiatalos lendülettel vetette magát a munkába. 1946-ban nevezték ki az egyetem földtani tanszéke vezetőjévé. E minőségben részt vett a hazai geológiai kutatások újjászervezésében. Amikor 1948—49- ben megalakult a természettudományi kar, ő lett az első dékánja. Egymás után jelentek meg ma is használatos tankönyvei, monográfiái. Négy nagy művén kívül több mint 100 tankönyvet írt, 70 ismeretterjesztő cikket, továbbá foglalkozott pedagógiával, didaktikával, tudománytörténettel stb. 1949 és 1958 között a Magyarhoni Földtani Társulat elnöke volt, később örökös díszelnöke lett. 1948-ban választották akadémiai levelező taggá, 1954-ben rendes taggá. 1970-ben, 15 éve halt meg. i. e. Muzsika CHRISTOPH VONI DOHNÁNYI1 hangversenyének művoi tisztaá ■nresi lítása, hogy úgy mondjam kissé bizarr, ám a koncert igen tanulságos volt. A műsoron — az első részben — ugyanis Janácek és Alban Berg művei szólaltak meg, a Szünet után viszont... Csajkovszkij V. Szimfóniája. Alig lehet össze nem illőbb darabokat elképzelni . . . Janácektől egy nagyon ritkán hallható alkotás, a Bulyka Tárász című „zenekari rapszódia” szólalt meg. Azaz nem szólalt meg: Dohnányi sehogyan nem érezte a nagy morva mester muzsikájának lényegét. Sem formálása, sem kifejezési palettája nem volt adekvát a különös, de nagyon is,drámai zenével. Az Állami Hangversenyzenekar pedig hibát hibára halmozott; a hegedűsök szinte állandóan melléfogtak a magas fekvésekben, és a nagyon differenciált jánáceki ritmika is állandóan bukdácsolt. Az volt az érzésem, hogy sem a zenekar, sem a karmester nem szereti a művet. Berg Wozzeckjének szvitszerűen összefoglalt három részlete hangzott fel ezután. A szopránszólamot — Marie szerepét — a karmester felesége, a koncert másik sztárvendége — Anja Silja — énekelte. Itt már a kép nagyot változott. A zenekari produkció itt sem volt hibátlan, de hallatszott, hogy Dohnányi nagyon ismeri és érti a művet. Főleg a misztikus-halk zenekari színek kidolgozása volt remek, de általában is elmondhatjuk, hogy az előadás a remekmű mélyére hatott. Lilja, korunk legjobb Mariejainak egyike természetesen teljesen átélt, a szólam minden oldalát bemutató teljesítményt adott, igazi drámát elevenített meg színpad nélkül is. S külön dicséret illeti a Rádió Gyermekkarának néhány kis tagját, akik az utolsó részletben működtek közre. A koncert nagy élményét azonban nem várt módon a Csajkovszkij-szimfóniában kaptuk. Általában ezt a művet szentimentális felfogásban, sok rubatóval, hangzásban felduzzasztva szokták előadni. Dohnányi egész más módon közelített hozzá. Mégpedig zenei oldalról, ami persze különösen hangzik, de figyelembe kell venni, hogy ezt a szimfóniát a legkülönbözőbb programok alapján állva szokták felfogni, s ez a programmatikus koncepció hozza magával az említett előadási modorosságokat. Dohnányi viszont, a modern zenében otthonos művész mintegy a mi korunk szemüvegén át nézte a szimfóniát. Alig alkalmazott tutatot, gondosan ügyelt a szerkezeti felépítésre, soha nem túlozta el a dinamikát és — talán ez a legfontosabb — a szólamok szövedékét tisztává és világossá téve megmutatta a zenei folyamat belső mozgásait. Elmóció helyett tehát intellektuálisan fogalmazott, és ezzel lehántott az V. Szimfóniáról minden sallangot. A karcsú zenekari hangzás talán a keringőtételben hozta a legszebb és legelegánsabb eredményeit, a struktúra átvilágítása pedig a finálét tette hallatlanul izgalmassá és újszerűvé. AZ OLASZ INTÉZET nagytermében igen érdekes koncertre került sor a napokban. Gabriele Gandini rimini karmester vezényletével a Budapest Kórus, az István gimnáziumi zenekar és négy kitűnő szólista: Temesi Mária, Páka Eszter, Bándi János és Polgár László közreműködésével Cimarosa Requiemjét hallgattuk. A halhatatlan vígoperaszerző mint Requiem-komponista ? Igen, mégpedig döbbenetesen magas színvonalon! íme, ilyen iskolázottak voltak a XVIII. század operakomponistái olasz földön: szigorú ellenpont, szinte aszketikusan visszafogott stílus (még a Benedictus, minden mise par excellence melódiára épülő tétele sem belcantojellegű!), kevés ábrázoló jellegű megoldás, annál tömörebb formálás és puritánul egyszerű hangvétel: ezek a Cimarosa-gyászmise fő jellegzetességei. Előtte egy másik olasz settecento-mester, Giuseppe Cambini zongoraversenye szólalt meg, egy Mozart-hatásról tanúskodó, kedves, kéttételes alkotás. A versenyszólamot Failoni Donatella játszotta, artisztikusan, ügyeivé arra is, hogy billentésével a korabeli fortepiano hangzásához közelítse a mai zongora hangját. Várnai Péter Hangversenynapló