Magyar Hírlap, 1985. március (18. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-01 / 50. szám

6 X , 1985. MÁRCIUSI, PÉNTEK KULTÚRA - TUDOMÁNY 1­6 teacYas Hirlup Firka, tetu, környezet Te bitang Joci Gyűjtöm a firkát. Viszonylag sokat utazó, jövő-menő emberként mindig figyelek arra is, nem lá­­tok-e valahol a falon, a vonatok, villamosok, buszok ablaküvegén, s természetesen másutt is, archi­válásra érdemes feliratot, rajzot, azaz firkát. Nem én vagyok az egyetlen. Folkloristákat, íróka­t, tudósokat is megihletett a graffi­ti, ahogy a Világirodalmi lexikon nevezi a firkálást. Hogy csak né­hány nevet említsek, Eötvös Ká­roly, Castiglione László, Ottlik Géza, Száraz György, Voigt Vil­mos, Háy Ágnes foglalkozott vele. Balázs Géza etnográfus pedig két évvel ezelőtt úttörőnek számító könyvecskét jelentetett meg (a Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 18. darabjaként) Firkálások a gödöllői HÉV-en címen. Ennek bevezetőjében áttekinti e nagy­múltú műfajt. , Megtudjuk, hogy az eltemetett Pompejiből ilyen feliratok ke­rültek elő: „Vatiát aedilisnek ja­vasolják a csirkefogók”. Egy má­sik polgárt pedig az örömlányok javasoltak tisztségre. S ha elin­dítom a fantáziám motorját, arra gondolok, lehetett ott cifrább is. A legrégibb feliratok a pirami­sok köveibe vésve maradtak ránk. Köztük a ma is használt szöve­gek, formulák: „Eljöttem ide, hogy lássam a templomot, a sírt...” Eötvös Károly Balatoni utazá­sában a Szent Mihály-hegy ká­polnájáról írja, hogy telefirkál­ták a diákok, főleg a pápaiak. S ha már nem is szellemi központ Pápa, ahogy abban az időben, a firkának még élnek a hagyomá­nyai ott is. Néhány évvel ezelőtt a városban járva, a Bocsor kol­légium kapusfülkéjének faláról én is gyűjtöttem. (A kollégiumot arról a Bocsor Istvánról nevezték el, aki Jókait, Petőfit is tanította, s aki a Buda visszavételére föl­kerekedett diákjait e szavakkal búcsúztatta: „Önök a hazáért harcolni indulnak el. Ha nem azt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkám gyümöl­csét, összetörném katedrámat és irataimmal együtt elégetném . . .”) Nem kell profi ifjúságszocioló­gusnak lenni ahhoz, hogy csak abból az egyetlen versezetből is, amit gyűjtöttem, láthassuk mek­korát változott az alig több mint száz év alatt az ifjúság szemlé­lete, a fiú—lány viszony (is). Hogy ír az ismeretlen középiskolás poetessa a pápai kapusfülke fa­lán? Betűhír közlés: „Ismertem és szerettem őt! / Joci volt a neve, / Beláttam már 2 éve / Hülye ez a mese! / Hiába keltem 7-kor , nem hatott reája / 2-tő lábbal rugdalt el, / a Bocsor menzájára! / Nem tudtam tanulni, / Kiűzött a szere­lem, / S mióta 6-kor kelek, / Min­dig vele ébredek, / Joci ezt tetted velem! / Te bitang Joci.” Mellette egy másik kéztől származó firka: „S úszol mint varangyos béka / a felmosó vödörbe. Hehe!” Találni „hivatalos szövegeket” is, amelyeknek szintén kedély­képző a hatásuk. Az 1963-as tele­fonkönyvben olvastam a címet, s rám úgy hatott, mintha valami jó firkával, esetleg egy egyperces no­vellával találkoztam volna: „Ál­dott Margit Vill­, Rákóczi tér 6.” De ez már más terület felé mu­tat... A magunkén maradva: nem véletlenül utaltam föntebb az ifjúság szociológia körére. A firkagyűjtés is a maga sajátos módján a megismeréshez, az ön­ismerethez, a hétköznapokban való eligazodáshoz, a felszín alatt rejtőző, csírázó jelenségek meg­ismeréséhez segíthetne hozzá. Nem szólva róla, hogy később, az elkövetkező korokban meny­nyire segíthetnék a Balázs Gézáé­hoz hasonló gyűjtemények a mi időnket megismerni akaró kuta­tókat, s olvasókat. A firka, a firkálás, mint a tö­megkultúra óriási terrénumához tartozó, de a hivatásos művészet és a hagyományos (paraszti) nép­művészet területén kívül eső műfaj, nincs egyedül. Még keve­sebb az irodalma a tetoválásnak, amit a szleng csupán tetűként emleget. Holott (egy bőrgyógyá­szati felmérés szerint) Magyaror­szágon körülbelül egymillió a te­tovált ember. Ha a törzsi művé­szettel foglalkozó irodalmat lapo­zom, azt látom, hogy sok neves tudós (például a magyar Bodrogi Tibor is) foglalkozik a tetoválás­sal. Nálunk ez szubkulturális je­lenség. Különös okait feltárva megismerhetnénk a negatív mo­tivációkat is, s az ismeretek bir­tokában megkezdhetnénk a káros indítékok elleni küzdelmet is. Illetve, ha történelmileg feltár­juk a tetoválás szerepét jelentő­ségét, azt, hogy milyen életkorra, társadalmi rétegekre jellemző, an­nak közművelődési haszna sem mellékes. Ennél „komolyabb”, de a kuta­tások köréből ugyancsak kiesik az a plasztikai környezet, amelyet az elmúlt 100—150 év alatt for­máltak maguknak falvaink, me­zővárosaink, kisvárosaink. Milye­nek a kisvárosi, falusi köztéri szobrok, emlékművek, alkalmi építmények? Milyen jeles törté­nelmi eseményhez, személyhez kötődnek? Milyen nevezetes év­forduló emlékére állították őket? Minderről, elődeink tömegkultú­rájáról alig van elképzelésünk. Holott ez mai környezetünk meg­formálásában is segítségünkre lehetne. Ezeknek, s a hasonló „műfa­joknak” az az előnyük, ami egy­úttal hátrányukra is válik, nem hivatásosak. Egy hatalmas, több évszázados, sőt, több évezredes amatőr mozgalom szülöttei. Fris­sen, naprakészen reagálva tűn­nek föl, de épp oly könnyen el is vesznek, hisz csak véletlenszerűen­rögzítik őket. Jelentősebb, tudo­mányos használatra is alkalmas feljegyzések csak akkor marad­nak róluk, ha gyűjtjük őket. Zelei Miklós Erfurti iparművészet Sopronban ‘ * / Renata Ahrens és az ékszer Erfurtot „a virágok városának” nevezik az utazási prospektusok. Számomra mégis mást jelent, mint az átlagturistának: a nem­zetközi kertészeti kiállítás (IGA) üvegpavilonjaiban ugyanis négy­­évenként megrendezik a szocia­lista országok iparművészeti quadriennáléját. És mivel a ma­gyarok hosszú esztendők óta dí­jakat is nyernek, a város múzeu­mában állandó jellegű tárlaton szerepelnek iparművészetünk re­mekei. Erfurtban én ezért egy ki­csit otthon érzem magam ... Erfurtban az iparművészet nemcsak a városkörnyéki, gyö­nyörűen parkosított magaslaton van otthon. Középkori főterén, egy régesrégi, remekül restaurált és egyben modernizált kereske­dőházban galériát rendeztek be a hatvanas évektől. Ez a Galerie am Fischmarkt (Galéria a Halpiacon) fokozatosan nélkülözhetetlen köz­pontjává és gondozájává vált az iparművészet népszerűsítésének, a műfajt megújító pályázatok kiírásának. Tavaly például a „nem nemes anyagok” korszerű, és esztétikus használatára tűztek ki díjakat. Az ékszereket ezúttal tilos volt aranyból, ezüstből ké­szíteni, és a drágaköveket is il­lett elkerülni. Így lépett előtér­be a nemesfémek helyett a vas, a réz, az acél, amelynek ellentéte, kiegészítője a bőr, üveg, fa, csont lett — és korunk terméke, a mű­anyag. A magyar—NDK kulturális kapcsolatok frissességére jellem­ző adat, hogy tavaly nyáron, azon­­nyomban láthattunk ebből Buda­pesten egy frappáns válogatást a Deák téren, a baráti ország mű­velődési központjában. Ekkor is­mertem meg Renata Ahrens asz­­szonyt, aki maga is aktív ipar­művész. Bár a tárlaton történe­tesen nem szerepeltek saját mun­kái, de rendezőként és szervező­ként kísérte el az anyagot. Ok­tóberben, az NDK kulturális nap­jai alkalmából szintén ő volt az, aki az ottani képzőművész-szö­vetség elnökségi tagjaként szak­mai tárlatvezetést tartott az ün­nepélyes tárlatmegnyitón, a Bu­davári Palota reprezentatív ter­meiben megnyílt kortárs iparmű­vészeti seregszemlén. Másnap dia­vetítéssel kísért előadáson is beszá­molt a meghívott szakembereknek a helyszínen a legújabb törekvé­sekről és kísérletekről. Ezúttal ki­állítóként is bemutatkozott: hen­gerelt ezüstlemezekből és drótok­ból komponált brossai a frappáns formai kontraszton kívül az anyagok társításának ellentéteit is kiaknázzák, mikor pöttyökben vagy csíkokban, vörösrézzel fut­tatja a nemesfém fehér felületét. Renata Ahrens asszony életút­ja azért alkalmas példa a modern ékszerkészítés jelenlegi tenenciá­­inak érzékeltetésére, mert arany­műves apja műhelyéből, a leg­konzervatívabb hagyományoktól jutott el a bátor önkifejezésig. A mai ékszert ugyanis korántsem ráadásnak, felesleges cicomának tartja — ami vagy van, vagy nincs a viselőjén —, hanem az egyéniség kihansúlyozásának ki­váló módját látja benne. És ilyen értelemben semmivel sem tartja kisebbrendűnek az iparművésze­tet az úgynevezett „grand art­­nál”, vagyis a táblakép, a szobor, meg a grafika „nagy művészeté­nél”. Persze, ilyen magabiztos­sággal csak az nyilatkozhat a mesterségéről, aki maga is az alapoknál kezdte a szakmát: se­gédből lett mester, aztán szakok­tató, később pedig tanár a heili­­gendammi iparművészeti szakis­kola ékszer-, fém- és zománcsza­kán. Másfél évtizede szabadfog­lalkozású, így teljes alkotókedvét kiélheti azon a nagyon érzékeny határvonalon, amely a saját íz­lés, meg a vásárlói kereslet kö­zött húzódik. Míg a nemesfémek feldolgozá­sának művészete az NDK-ban is teljesen a megrendelő kiszolgálá­sának uszályába szegődött, és az ékszerész személyisége teljesen háttérbe szorult ezáltal, Renata Ahrens szilárd meggyőződése, hogy a divatékszer-készítő sike­res „divatdiktátor” is lehet a szó legjobb értelmében, ha markáns profilját ügyesen egyezteti a leg­­frisebb formai törekvésekkel, legújabb anyagokkal. És bár ő bizonyos mértékig még mindig hagyományos alapokon dolgozik, bizonyára ezért olyan lelkes hí­ve, támogatója, népszerűsítője a fiatalok még nálánál is meré­szebb kísérleteinek. Az NDK-ban a Bauhaus egy­kori, immár klasszikus avant­gárdnak számító, racionális tö­rekvései még mindig elevenen hatnak, így a hazai iparművé­szeknek is van mit tanulniuk az anyagok már-már mérnökien pre­cíz, értelmes és praktikus fel­használásában, a vonalak, felüle­tek minimálisra redukált­ kombi­nációjának eleganciájában. Mi­vel pedig Erfurtnak testvérváro­sa Sopron, egy hónapon keresz­tül az itteni Festőteremben gyö­nyörködhetett a magyar közön­ség az NDK iparművészetének legfrissebb termésében. A szak­mabelieknek sem árt napirenden lenni a „trenddel”, mert nemso­kára újra itt a — sorrendben im­már negyedik — m­adrienná­é, és a magyarok eddigi dobogós he­­lyezései újabb sikerekre kötelez­nek. Az pedig a modern ember tu­­datformáláséban sem elhanya­golandó szempont, hogy nem fel­tétlenül rönk az arany, az ezüst, a dránakő puszta annanértéke, reprezentációs ereje (netán mi­nősége és p’áne nem a­rr»""”i- Secro) lehet finnelemkelni fene l-_ pn rossz pr+nirrnb^ní. bonom 'd- 9^1 o 970TYT A1xr­c30rf0+ iól +ríVt'nz-jirv+i po­tróv­ík­Arfót Ví emel­heti a modern divatékszer is. Wagner István Száz éve született Vadász Elemér A magyar föld tudósa volt Ma lenne 100 éves Vadász Elemér akadémikus, kétszeres Kossuth-díjas földtudós, akit két­szer tüntettek ki a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével is. Székesfehérváron született, ott végezte középiskolai tanulmá­nyait, majd a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára ke­rült, ahol a földtudományok felé fordult az érdeklődése. 1907-ben doktorált, miután már részt vett egy rövidebb ázsiai tanulmány­úton. Az őslénytani tanszéken helyezkedett el, mert nem kapott geológusi állást. Geológiai kuta­tásait ennek ellenére folytatta és elvégezte a Mecsek monografikus földtani feldolgozását. Munkáját komplexicitása miatt nemcsak itthon, hanem külföldön is pél­damutató jelentőségűnek tartot­ták. Vadász Elemér aktívan­­vett részt kora társadalmi mozgalmai­ban is, felemelte szavát a termé­szettudományos oktatás, valamint a múzeumok korszerűsítése érde­kében. A Tanácsköztársaság alatt ki­emelkedő szerepet játszott, töb­bek között a közoktatásügyi nép­biztosság megbízásából a tudomá­nyos társulatok és a múzeumok közös szervezetbe való egyesíte­­tését készítette elő. Kinevezték egyetemi tanárnak, adott elő a Munkásegyetemen is. 1919 októberében kizárták az egyetemről, csak 1922-ben sike­rült egyáltalán elhelyezkednie — geológusként, kőszénbányában. Munkája során feldolgozta a ma­gyar barnakőszén-bányákat, to­vábbá tanulmányozta a hazai bauxitelőfordulásokat, összeha­sonlítva földtanúkat a külföldi telepekével. Kutatott Egyiptom­ban vasérc után, foglalkozott a hazai kőolajbányászat lehetősé­geivel, a dunántúli karsztvizek­kel. A felszabadulás után fiatalos lendülettel vetette magát a mun­kába. 1946-ban nevezték ki az egyetem földtani tanszéke veze­tőjévé. E minőségben részt vett a hazai geológiai kutatások újjá­szervezésében. Amikor 1948—49- ben megalakult a természettudo­mányi kar, ő lett az első dékán­ja. Egymás után jelentek meg ma is használatos tankönyvei, mo­nográfiái. Négy nagy művén kí­vül több mint 100 tankönyvet írt, 70 ismeretterjesztő cikket, to­vábbá foglalkozott pedagógiával, didaktikával, tudománytörténet­tel stb. 1949 és 1958 között a Magyar­honi Földtani Társulat elnöke volt, később örökös díszelnöke lett. 1948-ban választották aka­démiai levelező taggá, 1954-ben rendes taggá. 1970-ben, 15 éve halt meg. i. e. Muzsika CHRISTOPH VONI DOHNÁ­NYI1 hangversenyének­ művoi tisztaá ■nresi lí­tás­a, hogy úgy mondjam kissé bizarr, ám a koncert igen tanulságos volt. A műsoron — az első részben — ugyanis Janácek és Alban Berg művei szólaltak meg, a Szünet után viszont... Csajkovszkij V. Szimfóniája­. Alig lehet össze nem illőbb da­rabokat elképzelni . . . Janácektől egy nagyon ritkán hallható alkotás, a Bulyka Tá­rász című „zenekari rapszódia” szólalt meg. Azaz nem szólalt meg: Dohnányi sehogyan nem érezte a nagy morva mester mu­zsikájának lényegét. Sem formá­lása, sem kifejezési palettája nem volt adekvát a különös, de na­gyon is,drámai zenével. Az Ál­lami Hangversenyzenekar pedig hibát hibára halmozott; a hege­dűsök szinte állandóan melléfog­tak a magas fekvésekben, és a nagyon differenciált jánáceki ritmika is állandóan bukdácsolt. Az volt az érzésem, hogy sem a zenekar, sem a karmester nem szereti a művet. Berg Wozzeckjének szvitsze­­rűen összefoglalt három részlete hangzott fel ezután. A szoprán­szólamot — Marie szerepét — a karmester felesége, a koncert má­sik sztárvendége — Anja Silja — énekelte. Itt már a kép nagyot változott. A zenekari produkció itt sem volt hibátlan, de hallat­szott, hogy Dohnányi nagyon is­meri és érti a művet. Főleg a misztikus-halk zenekari színek kidolgozása volt remek, de álta­lában is elmondhatjuk, hogy az előadás a remekmű mélyére ha­tott. Lilja, korunk legjobb Marie­­jainak egyike természetesen tel­jesen átélt, a szólam minden ol­dalát bemutató teljesítményt adott, igazi drámát elevenített meg színpad nélkül is. S külön dicséret illeti a Rádió Gyermek­karának néhány kis tagját, akik az utolsó részletben működtek közre. A koncert nagy élményét azon­ban nem várt módon a Csaj­­kovszkij-szimfóniában kaptuk. Általában ezt a művet szenti­mentális felfogásban, sok ruba­­tóval, hangzásban felduzzasztva szokták előadni. Dohnányi egész más módon közelített hozzá. Még­pedig zenei oldalról, ami persze különösen hangzik, de figyelem­be kell venni, hogy ezt a szimfó­niát a legkülönbözőbb progra­mok alapján állva szokták felfog­ni, s ez a programmatikus kon­cepció hozza magával az emlí­tett előadási modorosságokat. Dohnányi viszont, a modern ze­nében otthonos művész mintegy a mi korunk szemüvegén át néz­te a szimfóniát. Alig alkalmazott tutatot, gondosan ügyelt a szer­kezeti felépítésre, soha nem tú­lozta el a dinamikát és — talán ez a legfontosabb — a szólamok szövedékét tisztává és világossá téve megmutatta a zenei folya­mat belső mozgásait. Elmóció he­lyett tehát intellektuálisan fogal­mazott, és ezzel lehántott az V. Szimfóniáról minden sallangot. A karcsú zenekari hangzás talán a keringőtételben hozta a legszebb és legelegánsabb eredményeit, a struktúra átvilágítása pedig a fi­nálét tette hallatlanul izgalmas­sá és újszerűvé. AZ OLASZ INTÉZET nagyter­mében igen érdekes koncertre került sor a napokban. Gabriele Gandini rimini karmester vezény­letével a Budapest Kórus, az Ist­ván gimnáziumi zenekar és négy kitűnő szólista: Temesi Mária, Páka Eszter, Bándi János és Pol­gár László közreműködésével Ci­­marosa Requiemjét hallgattuk. A halhatatlan vígopera­szerző mint Requiem-komponista ? Igen, mégpedig döbbenetesen magas színvonalon! íme, ilyen iskolázot­tak voltak a XVIII. század ope­rakomponistái olasz földön: szi­gorú ellenpont, szinte aszketiku­­san visszafogott stílus (még a Be­­nedictus, minden mise par ex­cellence melódiára épülő tétele sem belcantojellegű!), kevés áb­rázoló jellegű megoldás, annál tömörebb formálás és puritánul egyszerű hangvétel: ezek a Ci­­marosa-gyászmise fő jellegzetes­ségei. Előtte egy másik olasz sette­­cento-mester, Giuseppe Cambini zongoraversenye szólalt meg, egy Mozart-hatásról tanúskodó, kedves, kéttételes alkotás. A ver­senyszólamot Failoni Donatella játszotta, artisztikusan, ügyeivé arra is, hogy billentésével a ko­rabeli fortepiano hangzásához kö­zelítse a mai zongora hangját. Várnai Péter­ ­ Hangversenynapló

Next