Magyar Hírlap, 1987. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-25 / 121. szám
1987. május 25., hétfő Egy furcsa „magyar kapcsolat" Érdekes történetet mesélek el. Amiről szó lesz, nem nagy ügy — mondhatná bárki. Nem nagy ügy? Döntsék el önök! A vadon élő állatok világkereskedelmét szigorú nemzetközi előírásrendszer, az úgynevezett Washingtoni Egyezmény szabályozza, melyhez tavaly hazánk is csatlakozott. Az egyezmény célja, hogy meggátolja a ritka, esetleg kipusztulófélben levő fajok eredeti élőhelyükről való elszállítását és áruba bocsátását. Az egyezmény arról is gondoskodik, hogy a bizonyos feltételekkel szállítható, és eladható állatfajok a szállítás során megfelelő, kíméletes bánásmódban részesüljenek. A szabályok betartására leginkább a fejlett nyugati országokban ügyelnek. Ami nem véletlen. Itt már régen felismerték a természetes környezet, s ennek részeként a vadon élő állatok és növények fontosságát. S helyzetükből következően — ugyancsak érthetően — legkevésbé a fejlődő országok törődnek nemzeti kincseik elszállításával, kiárusításával. Állatokat, kiváltképp különleges trópusi jószágokat azonban a nagy állatszeretet ellenére, vagy talán épp ezért, nem kevesen tartanak Nyugaton. A jó pénzzel fizető kereslet kielégítésére pedig mindig akad vállalkozó: a trópusi állatok kereskedelme nemzetközi egyezményekre jórészt fittyet hányó, eléggé sötét, ám virágzó üzletág. S mivel a ma már örvendetesen szaporodó díszállattenyészetekből származó (s a Washingtoni Egyezmény alapján így a szükséges engedélyekkel rendelkező) állatok kevésnek bizonyulnak, a nagykereskedők a harmadik világ természetes „állatkertjében” válogatnak. A szegény trópusi országok számára a pénz a legfontosabb, hiszen ott sokan épp állatbefogásból tartják el családjukat. Ennélfogva a kiviteli engedélyek sok helyütt igen könnyen születnek. Ám a szállítmányt valahogyan el kell juttatni a megrendelőhöz. Az argentin körlevél Ez azonban már egyre nehezebb. Hollandiában például a határon a trópusokról érkező áruszállítmányoknál a kábítószer után rögtön élő állatokat keresnek. Egy argentin kereskedő fél éve körlevélben fordult nyugat-európai partnereihez: sajnálattal közölte, hogy az eddigi csatornák befagytak, talált viszont egy országot, ahol nem kellenek még papírok, Magyarországot. S bár némileg tévedett állításával, sajnos nem járt messze a valóságtól. A lehetőséget egy osztrák nagykereskedő ismerte fel. Megrendeléseire mintegy másfél éve kezdtek befutni az élő szállítmányok. Papagájok, kígyók (köztük igen mérges fajok), teknősök. Most április elején újabb adag érkezett, ezúttal Ghánából. Néhány jutazsákban összezsúfoltan majd félszáz varánuszgyík, ötven királyptthon, mintegy tizenöt kaméleon, és (az érzékeny gyíkokkal egy zsákban!) több mint harminc ritka szárazföldi teknős. Az állatok minden egészségügyi ellenőrzés és karantén nélkül az osztrák kereskedő egyik ismerőse, Kiss Imre Ottó állatkereskedésébe kerültek, ő az ügyletet magyar részről lebonyolító Generalimpex felkérésére vállalta az — úgymond — raktározást, amíg a jobb sorsra érdemes hüllők Ausztriába nem jutnak. Mindehhez tudni kell, hogy az állatok, a Washingtoni Egyezmény második kategóriájába tartoznak, vagyis megfelelő papírok és bánásmód esetén, kétségtelenül kereskedelmi forgalomba vihetők. A Generalimpex is foglalkozhat vadon élő állatok reexportálásával, így az osztrák úr korábbi első jelentkezésére a magyar cég vállalta a közvetítő szerepet. Az első két szállítmányra még meg is kapták az Országos Környezet és Természetvédelmi Hivatal engedélyét, így az üzlet jogszerűen lebonyolódott. A gondok azonban már ekkor jelentkeztek — emlékezik Ercsey Attila, a tranzakció üzletkötője. Az amazonok nem bírták ki Gondok valóban voltak. Hiszen az egyik amazonpapagájokból álló szállítmány mind egy szálig itt pusztult. Hollandia ugyanis visszaküldte őket, s az amazonok a viszontagságokat már nem bírták ki. A békásmegyeri állatkereskedő egyik ismerősének garázsában több mint négyszáz madár hullája volt a szomorú mementó. Igaz, az osztrák így is fizetett. Hogy mennyit? A Generalimpex az állatok értékének nyolc százalékát kapja. A mostani szállítmány „horribilis” haszna 800—1000 dollár! Ez esetben azonban már nem volt meg az OKTH engedélye (a Generalimpex úgy vélte, a korábbiak erre is érvényesek), s a szállítmányról tudomást szerzett hatóság az igen rossz állapotban levő állatokat (több hüllő időközben el is pusztult) lefoglalta. A szállítmány egyik részét az állatkertben helyezték el, a többit a Párizsi utcai Mikrozoo akvárium tulajdonosai vállalták el szívességből. A Generalimpex ellen ugyanakkor szabálysértési eljárás indult. A „felelős tartásra” felkért gazdákra váratlan gond szakadt. Ennyi óriáskígyót (mégha a királyphiton csupán egymásfél méteres is), jókora nílusi és homoki varánuszt, no meg a teknősöket már csak elhelyezni sem volt csekélység. A Mikrozoo tulajdonosa Kápolnási Béla és felesége ráadásul csupán a pithonokból huszonhat egzotikus kullancsot szedett ki, melyeknek a Természetudományi Múzeum Állattárában ugyan igen örültek, ám, hogy e veszélyes rovarokkal milyen láthatatlan kórokozók juthattak be az országba, senki sem tudja. Szinte minden állaton találtak parazitát, baktériumos fertőzést. Az állatkertbe került hüllők első heti orvosi költsége ezerötszáz forintra rúgott. Vitaminok, fertőtlenítők, erősítő és tápláló injekciók a legyengült állatoknak. Ennek ellenére, ahogy Halmágyi Levente, a fővárosi ZOO főosztályvezetője elmondta, ha a lefoglalt állatok végleg hozzájuk kerülnének, csere-, illetve tenyészalapot képezhetnének belőlük. Már ha valóban sikerülne itt lezárni a „magyar kapcsolatot.” A legfrisebb értesülések szerint azonban a kényszerhelyzetbe került OKTH esetleg megadja az időközben Budapestre érkezett osztrák nagykereskedőnek a kiviteli engedélyt. A döntést azzal magyarázzák, hogy ennyi állat megfelelő és hosszú távú elhelyezésére idehaza nincs mód, s a trópusi hüllők így talán megfelelő gazdákhoz kerülnek. A homályos ügy akárhogy is zárul, több kérdőjelet hagy maga után. Ha már akad hazai vállalkozó ilyen, még a mai népgazdasági helyzetben sem indokolható üzletekre, miért nem teremtik meg ennek a megfelelő feltételeit. Mindenekelőtt egy alapos állategészségügyi ellenőrzéssel ellátott karanténállomásra, s egy ilyen „árukra” is kiterjedő szigorúbb határellenőrzésre volna szükség. A dolog hátterében egyébként valószínűleg ez húzódik meg. Ausztriában a kötelező karantén sokba kerül. Mindenesetre jóval többe, mintha az állatok a szükséges időt Magyarországon töltenék, s innen már nem mint trópusi szállítmány érkeznek bármelyik nyugati országba. Mennek vagy maradnak? — A Washingtoni Egyezményhez való csatlakozásunk jó szándékunkat fejezte ki, azaz óhajt e szabályok betartására — mondja az ügyről Rakonczay Zoltán, az OKTH elnökhelyettese. — Sajnos azonban minden ilyen egyezményt, ahogy a kábítószerek esetében is, ki lehet játszani. Mi azt szeretnénk, ha most vége szakadna a trópusokról Magyarországon keresztül Nyugatra történő illegális, vagy bármely hazai cég által „legálissá” tett állatexportnak. Az OKTH elnökhelyettese egyértelműen fogalmazott. Én még hozzátenném: Ausztriában már korábban kitudódott, hogy valószínűleg ugyanezen az úton mérgeskígyó- és egy nagyobb csimpánzszállítmány érkezése is várható. Haraszti László, az OKTH osztályvezetője felháborodott hangú osztrák újságcikkeket mutat. A Nemzetközi Vadvédelmi Alap ausztriai képviselője pedig hivatalosan kérte, hogy a magyar hatóságok gátolják meg a majmok átjutását. Erre már csak azért is megvan minden esély, mert az ilyen áruk fogadására felkészületlen Generalimpex — belátva a könnyelmű lépés következményeit — elállt a további hasonló, csekélyke pénzügyi hasznot, ám annál nagyobb erkölcsi kárt okozó ügyletektől. Palugyai István éjje csWT Kétes ügyletek trópusi állatokkal (b36 KULTÚRA — MŰVÉSZETMagyar Hírlap Mezőgazdasági Termelőeszköz Kereskedelmi Vállalat pályázatot hirdet számviteli osztályvezető munkakör betöltésére. A pályázat feltétele: szakirányú felsőfokú végzettség, legalább tízéves szakmai, s ötéves vezetői gyakorlat, erkölcsi feddhetetlenség. Bérezés: a gyakorlati időtől függően, megegyezés szerint. A pályázathoz kézzel írt önéletrajzot kérünk csatolni a fizetésigény megjelölésével. Cím: AGROKER VÁLLALAT, személyzeti vezető, 1601 Budapest, Cservenka Miklós u. 107. A Magyar Rádió munkatársai éveken át szomorúan figyelték, hogyan csökken egyre inkább a közönségük. Hiszen fokozatosan átalakult az emberek életmódja, változtak a rádióhallgatás szokásai. De hát milyen újfajta igényeket teljesítsen, milyen életmódbeli szokásokhoz alkalmazkodjék a rádió? Hogyan szerezhetné viszsza, illetve tarthatná meg a jövőben a közönségét? Egy idő után világossá vált: valamilyen formában ki kell puhatolni a közönség valódi igényeit. Kívánságműsorokat, hosszabb lélegzetű programokat már régebben is rendeztek a rádióban, de egy egész napos műsorfolyam, egy nyílt nap, egy nagyszabású közönségtalálkozó terve úgy hat-hét évvel ezelőtt merült fel a stúdiók világában. S mivel nemcsak isten malmai őrölnek lassan, csak most került sor a terv megvalósítására. A program szerkesztőbizottságában a rádió valamennyi részlege képviseltette magát, s a külső szemlélőnek úgy tűnik, nagyjából kétféle műsortípus nyert bebocsátást a Rádiónap programjai közé. Az egyik, amelyik valamilyen merőben új, a kitalálója által frenetikusnak vélt ötletet akart műsorrá alakítani, a másik pedig a meglévő programok alkotóinak kitárulkozásává kívánta tenni a nagy találkozást. Hogy utána reagálások, észrevételek, ötletek fényében a jövőben még jobban, még invenciózusabban tudja ellátni saját munkaterületét. Nos, a Rádiónap eseményei azt bizonyították, ez utóbbi tábor képviselőinek volt igazuk. Azok a programok sikerültek a legjobban, amelyekben a munkatársak a tőlük megszokottat csinálták, csak valahogy közvetlenebbül, emberibb közelségből. Ilyen volt például mindhárom adó reggeli programja, amelyben valamennyi műsorvezető az adás jellegének megfelelően, kiválóan, profi módon beszélte végig a korai órákat. Ünnepélyes, szép pillanatokat hozott a névadó, a 3. műsort ezentúl Bartók rádiónak nevezzük. Ilyen volt a 168 óra is, amely — bár fórum formában jelentkezett —, nem tagadta meg készítőinek közéleti, társadalmi érzékenységét. Mester Ákos nagyon szakszerűen, a valódi gondokra, konfliktusokra élesen ráérezve tolmácsolta a hallgatók kérdéseit a jelenlévő minisztereknek: dr. Medve Lászlónak, Váncsa Jenőnek, illetve Békesi László pénzügyminiszter-helyettesnek. Rendkívül színvonalas volt a Rékai Gábor vezette Hanghatás című műsor, amelyben Lengyel Nagy Anna, Gáspár Sarolta és Hegyi Imre mesélt alkotói szándékairól, konfliktusairól. Nem túlzás úgy fogalmazni: négyük beszélgetése amellett, hogy élvezetes etikai-erkölcsi riportmódszertani vita volt, egyúttal e négy tisztességes, humánus szellemű pedagógiai ihletettségű rádiós portréját is adta. A nap csúcspontja alighanem a Bagoly esti adása volt. Győrffy Miklósnak és munkatársainak sikerült az egész társadalmat érintő, izgalmas témákat találniuk, és ezeket pártatlan alapossággal, igényesen dolgozták fel. Ők voltak az elsők, akik hozzá mertek nyúlni egy mind a mai napig tabunak, kényes témának tekintett ügyhöz, nevezetesen, hogy van-e ma Magyarországon antiszemitizmus, van-e zsidókérdés? Természetesen erre nem adható egyértelmű válasz, de a Bagoly munkatársainak köszönhető, hogy a megkérdezett személyiségek érveik teljes fegyvertárával próbálták körülírni, felgöngyölíteni, megmagyarázni a zsidósággal kapcsolatban Magyarországon kialakult rendkívül bonyolult, és sok ellentmondást rejtő helyzetet. Az mindenesetre kiderült az elhangzott gondolatokból, hogy az országnak még nagy adóssága van ennek a témának alapos kutatásában, a negyvenhárom évvel ezelőtti szörnyűséges események reális értékelésében. A Rádiónap kevésbé sikerült adásai közé tartoztak azok, amelyek valamilyen mesterségesen kiagyalt ötletet próbáltak ráerőltetni a hallgatókra. Gyenge volt és gyakorta kínosan felületes a Családi délelőtt, amelynek keretében nevetséges vagy inkább szánnivaló teremtmény lett a művi úton kialakított stúdióbeli rádiós család. De a valódi, ám területileg, társadalmilag egymástól távol eső családok „összekapcsolása” is csupán erőltetett társalgást eredményezett. Sok hallgató valószínűleg csalódott a „tudósvetélkedőben” is. Félreérthető volt a beharangozás, nyilván sokan úgy vélték, a két terület tudósai az ellentétes tudományok anyagából versenyeznek majd egymással. De nem ez történt, a hallgatói „kárörvendés”, hogy a hóhért akasztják, így elmaradt. Csak Erdei Grünwald Mihály próbálta ráerőszakolni véleményét a jelenlévő tudósokra, hogy ők bizony a „másik félteke” alaposabb ismerete nélkül nem boldogulhatnak. A humán tudományok és a reáliák „vetélkedése” így időnként kínossá, máskor csupán unalmassá vált. A Rádiónap készítői sajnálatos módon nem beszélték meg, hogy amit csinálnak, az nem a rádiósok ünnepe, tehát nem Rádiósnap — ahogy sokan mondták —, hanem ahogy Marton Frigyes főszerkesztő is hangsúlyozta: a rádiónak, és a hallgatónak a találkozása, tehát Rádiónap. Aznapi eredményét mégis meghozta a monstre produkció: a hallgatók igen nagy számban keresték fel az egyes helyszíneket, sokan mentek be a Magyar Rádió épületébe az élő adásokra, és egész nap szinte „égtek” a telefonvonalak. Egynapi, rendkívüli erőfeszítés volt, szinte valamennyi „rádiós” részvételével. Hogy a beérkezett információkból, ötletekből, észrevételekből milyen következtetéseket vonnak le a 90-es évek rádiózását illetően — az már a rádió munkatársainak nyitottságán, érzékenységén, fantáziáján múlik. Székely Anna O UsottUoA Y0if Csak egy nap a világ? Doráti Antal a zenekari próbán Humorfórum Fotó: Szalay Zoltán Tévéjegyzet Ha létezik televíziós elkötelezettség, nagyon komolyan kell venni az olyan feladatokat, mint amilyeneket például a Radír című — egyelőre — négyrészes sorozat, Rick Nóra, Vörös Éva és Péterffy András munkája teljesít. Ez a kamaszoknak szóló műsor ugyanis veszélyes hiányok pótlását kezdeményezi. Olyan viselkedési formákkal, magatartáscsapdákkal, foglalkozik, amelyek szinte törvényszerűen okoznak konfliktust a felnövekvő ember életében. A jó megoldás nemcsak magának az alanynak, de környezetének , a legszélesebb értelemben vett környezetnek, a társadalomnak is a létfontosságú. Hiszen a megoldások összessége végül is maga az alakuló felnőtt erkölcse. Ezen a téren pedig köztudottan komoly gondokkal küzd az átmeneti kor embere, magára maradtan, a minden helyzetben biztonságosan működő, hitt és elfogadott szabályokat sokszor nélkülözve. A felnövekvő ember mindent megkérdőjelezhet, és mindig sokféleképpen dönthet, anélkül akár, hogy lelkiismeret-furdalást érezhetne. Éppen a felnőttek társadalma látszik igazolni számára olyan döntéseket is, amelyeket a józan ész, tisztesség, hagyomány elutasítana. (Gondoljunk a káros szenvedélyek következményeire; a lopásra, a csalásra, gondatlanságra, amelyet, ha köztulajdont érint, sokan hajlamosak bocsánatosnak vélni; az idősebbek iránti kímélet hiányára; a durvaságra, az egymás — akár családon belül is — sportszerben űzött becsapására.) A jó megoldásokat — amelyek ráadásul gyakran praktikus érdekeink ellen vannak — hovatovább következetesen csak a műalkotásokkal, az irodalommal, a filmmel közvetítjük az utánunk jövőknek. És akikhez ezek nem jutnak el? Azokhoz is eljut talán a televízió. Ezért jelentős minden olyan műsorkísérlet, mint amilyen a négyszer húszperces Radír. Fontos kérdésekkel foglalkozik, könnyed hangvételben. A szülőknek is segítségére lehet. A szülőknek, akiknek szerepe egyre inkább csak ösztönös saját gyerekeik nevelésében, és akiknek nemcsak idejük nincs gyerekeik „formálásra”, de nem is tudják, hogyan foghatnának hozzá. A Radír kis filmetűdjei nagyon alkalmasak rá, hogy családi beszélgetést kezdeményezzenek, olyan kis-nagy témákról, mint például a vasárnap látott névtelen levéltörténet kapcsán a felelőtlenség. (vfc) Névtelen levél