Magyar Hírlap, 1988. február (21. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

fr főiskolára. A paptanárok kitűnő szakmai képzést adnak. A probléma inkább az életre neveléssel van. Az itt végzett fiatalok csak néhány csalódás után szűrhetik le a tanulságot: a magyar nép fiait sem gyúrták különleges anyagból, és épp oly esendőek, mint bármely más nemzet tagjai. Nincs ilyen gondja Andrásnak, akivel egy kisváros diszkójában - a magyar szó hallatán - akadtam össze. „Látom, haver vagy” - nyújtja vissza a bemutatkozást követően a kézfogás közben csuklómról észrevétlenül lekapcsolt karórát újdonsült ismerősöm, aki hamar feltalálta magát az NSZK-ban. Fél éve „rarcolt le” Magyarországról egy „csúnya balhé” miatt, de már ott tart, hogy a segélyszervezet lakására sincs rászorulva. „Aki fel tud hajtani valamilyen fekete melót, annak nem kell két évig a havi hatszáz márka segélyből nyomorogni” - mondja. És neki, aki itthon sem ment egy kis csalafintaságért a szomszédba, mindig sikerül. Mint ahogy mindig összefut olyan hölgyekkel, akik beleesnek sötét szemeibe és sudár alakjába, úgyhogy háztartásra eddig nem volt gondja. A nyugatnémet alvilág nem szűkölködik magyarokban. A frankfurti főpályaudvar mellett, vagy a Reeperbahnon Hamburgban találni magyar ajtónállót, kidobólegényt vagy bártáncosnőt. „Itt legalább jól fizető alkalmi munkát találok, amíg nem kapom meg a papírjaimat” - vallja egyikük. A magyarok többsége azonban tisztes polgári foglalkozás után néz. Talán a vállalkozási készség hiányát is magukkal cipelik itthonról, mert sok milliomos nem kerül ki közülük. Azok sem jutnak előnyhöz, akik fenntartották hazai kapcsolataikat, és ezt próbálják kint magyar árukkal kereskedve kamatoztatni. A szállítási pontatlanságok, minőségi kifogások miatt sokszor kedvüket vesztik a német partnerek és ők maguk is mint közvetítők. Új nemzet születik? Máté Imre a németországi magyar vállalkozók egyesületének elnöke. Magyar állampolgárságát harmincegy év kintlét után sem adta fel, s ezért hajlandó volt a szülőföld viszontlátásáról is lemondani. - Négyszáz fős szövetségünk nemcsak az itteniek, de még az otthon maradottak érdekeit is képes támogatni, legalábbis ami a magyarországi külgazdasági kapcsolatokat illeti - véli a kackiás bajuszú üzletember. - Sok helyütt vannak embereink. Nemrégen ameikai magyarokkal egyeztettünk, még a kínai piac meghódításáról is szó volt. Gazdaságon túli szerepünkről tudjuk, hogy az meglehetősen korlátozott, legalábbis ami a magyarországi belpolitikát illeti. Igyekszünk is a bennünket megosztó kérdéseket elkerülni. Mindazonáltal - főleg külpolitikai téren - az ország elismertetéséért és megismertetéséért elég sokat tehetünk.” A nagypapakorát meghazudtoló, energikus férfi az emigráns irodalom jó ismerője. Nemcsak azért, mert saját könyvkiadóval rendelkezik, de maga is több, itthon is sikeres verseskötet szerzője. Felesége is benne van a kulturális vérkeringésben, foglalkozása festőművész. Máté úr kinti tapasztalatai alapján sajátos elméletet állított fel: „Úgy gondolom, hogy a szülőhazájától távol élő magyarok egyre inkább önálló jellegre tesznek szert, amely megkülönbözteti őket a magyarországiaktól. Egyfajta elkülönülés tapasztalható, olyan, mint amilyen a 18. század végén játszódott le az otthon maradt és az Egyesült Államokba vándorolt britek között. Ma már senki sem kétli, hogy ha egy angol származású, Manhattanban élő szerző egy verseskötetet ad ki, akkor az amerikai irodalom. Ezért tartanám fontosnak, hogy mi, akik itt iűnn élünk és anyagi erőforrásokkal rendelkezünk, tegyünk valamit azért, hogy ez az új magyar kultúra összeszerveződjön. Nincs könnyű dolgunk. Az itteni magyarságnak csupán mintegy 10 százaléka törődik származásával, mondhatni, az elit. A többség úgy gondolkodik, ott a hazám, ahol a munkám, s ezért igyekeznek mihamarabb beilleszkedni új hazájuk életébe. Egyszer egy kimutatást olvastam arról, hogy Amerikában részarányukat tekintve a magyar bevándorlók közül került ki a legtöbb milliomos. Itt, az NSZK-ban pedig az a vélemény, hogy a kelet-európai emigránsok közül a magyarok sajátítják el leggyorsabban a német nyelvet, illetve a kiejtést. Persze ez sokaknál kimerül egyfajta alap, hogy ne mondjam, konyhanyelvben. Létezik egy réteg, amelyik alig-alig tanul meg valamit az új nyelvből, és ezek szinte gettót képeznek. Érdekes, hogy »ősmagyarságuk« ellenére éppen a saját kultúránk műveléséből maradnak ki. Az állapotokat jellemzi, hogy a Széchenyi Kör magyar nyelvű irodalmi műsorára itt Münchenben elmegy vagy száz ember. Egy nosztalgiaestre természetesen maMünchen egyik zöldövezetében nem nagy, de elegáns lakásban beszélgetek Bárdos-Féltoronyi Andrással, akinek kicsiny cége (egyszemélyes ügynöksége?) azzal foglalkozik, hogy magyar külkereskedelmi vállalatoknak segít kapcsolatok létrehozásában. Jó helyismerettel rendelkezvén, ebből (ha nem is kivételes színvonalon) meg lehet élni. Honfitársainak áll tehát rendelkezésére beszélgetőpartnerem. Pedig személy szerint nem volt konfliktusmentes az útja. Családja a felvidéki Katalin-pusztáról származott; az ott alapított kőedényüzem, a később oly híressé lett Kossuth-cég volt az övék; apja egy időben az ajkai üveggyár igazgatója is volt. Nagypolgárok tehát, a szó klasszikus értelmében, s így 1951-ben az egész családot annak rendje és módja szerint vidékre telepítették, beszélgetőtársam maga munkaszolgálatos lett, s ez akkoriban sem volt öröm. Nekivágott tehát a határnak, ott elfogták, tizenkét évet kapott, 1956-ban szabadult, s nyomban elhagyta az országot. Belgiumban végzett, mint közgazdász, sokat bajlódott integrációs, beilleszkedési problémákkal. Végül megalapította kicsiny vállalatát. Az általános amnesztia után, 1970-ben járt először idehaza, s attól kezdve évente visszalátogat. Nyolcvankettőben összefut Pesten egy régi baráttal, aki megkérdezi, nem vállalna-e kereskedelmi képviseletet? Így került kapcsolatba az Elektromodullal, majd az ARTEX-szel - ez nem bizonyul eredményesnek -, s végül a TESCO-val. Ez az öszszeköttetés - néha zökkenőkkel bár - működik. Kérdésemre, hogy miért magyar képviseletet vállalt, lakonikus felelet érkezik: egyazon időben volt szó angol, francia és magyar cég képviseletéről is, végül az utóbbi „jött be". Persze, a nyelv is segít - teszi hozzá az ő területén kevesen beszélnek magyarul. Aztán: úgy érzi, segíteni tud a magyar külkereskedelemnek, hát miért ne tegye. Végül furcsa mondat következik: Ez egyébként beleillik összpolitikai koncepciómba, mert innen nézve sem vagyok híve a vasfüggönynek, amit bizony jócskán segítettek nyugatról is építeni. Jó lenne minél több lyukat fúrni rajta. És talán itteni kapcsolataimmal segíthetek az otthoniaknak... (Mindezt különösebb érzelmi hangsúly nélkül mondja, de tudom, hogy évente négyszer-ötször jár itthon, és már a határőröknek is örül.) A beszélgetés egy vacsora-összejövetel előtt folyik, engem tisztelt meg vele. Már be is fut feleségestül az első vendég, a társadalomtudományok doktora, immár nyugdíjas, az egykori felső középosztály jeles képviselője. Jól informált ember, kölcsönösen híreket cserélünk, legalább annyira érdeklik az én információim, mint engem az ő reakciói. Amelyek éppen nem mondhatók ellenségesnek, noha valamikor helyi hírközlő szervek alkalmazásában állott. Befut a középkorú szépasszony, a századelő híres konzervatív jogászprofesszorának menye; már előre figyelmeztetnek, előtte ne mondjak semmi negatívat az országról, nagyobb hazafi bármelyikünknél: az év felét Budapesten tölti. A következő vendég az olasz nevű gróf, aki ennek ellenére is jó magyar; amikor a háború után Itáliába kiment, úgy kellett megtanulnia a nyelvet. Ám olyan jól megtanulta a nyelv és a munka leckéjét, hogy az egyik legnagyobb nemzetközi utazási társaság megbecsült igazgatójaként ment nyugdíjba. (Szép szál ember, tényleg arisztokrata alkat, tartásán még hetven felé menet sem látszik, hogy egész életét végigdolgozta. Úgy látszik, nem ezen múlik.) Felesége is akcentus nélkül beszél, ez valóban így is illik, lévén a legnagyobb magyar dédunokája. Témánk - a szülőhazához való viszony - e környezetben különös hangsúlyt kap. - Tudja - fordul felém a gróf (kezdetben magát) -, ahol az ember fiatal volt... - S megnevez egy mezőségi helységnevet. - Anyám nevelt (felröppen egy újabb történelmi név), és magyarnak nevelt. Harminc esztendőn át nem voltam otthon a háború után, de a vonzalom megmaradt. Amikor először hazamentem, azt hittem, meg fogom csókolni az anyaföldet, mint a pápa. De nem, semmi. Csak a csendes öröm. Viszont egyre többször kívánkoztam ezután haza, és nemcsak az ismerősök miatt. Mindig szívesen mentem, a kapcsolat egyre erősödött. Ma pedig már oly természetesen utazom, ő is tele van hírekkel és kérdésekkel. Azon veszem észre magamat, hogy kiselőadást tartok a mai magyarok helyzetéről. Valaki meg is jegyzi később: köszönjük érdekes beszámolóját. Közben dicsérjük a háziasszony sültjét (neve egykor híres magyar bútorgyárat idéz), még egyszer kérünk a fagylaltjából. Az együttlét igazi fél évszázad előtti „társasági" összejöveteleket idéz. Körülnézek: valóban a „történelmi Magyarország” képviselőinek egy maroknyi csoportjával üldögélek itt. Próbálom tehát valami históriai kisemmizettség jeleit felfedezni - vagy egyfajta sértettséget legalább -, de nem sikerül. Az éjfélig csordogáló társalgásban - itt, az NSZK közepén - csendes, hazai jó ízek. Anekdotákat jegyzek meg, viccekkel válaszolok. Nincs közöttünk semmi feszültség. (lukácsy) EGY TÁRSASÁGI ÖSSZEJÖVETEL... Sinkovits Imre vendégségben egy hamburgi magyar családnál, fellépés előtt ■ Száz- vagy harmincötezer Melyik a pontosabb szám, a százezer, vagy a harmincötezer? Hányan élnek magyarok az NSZK-ban? Bonnban tudósítónk nem talált olyan hivatalos szervet, amelyik erre vonatkozó adatot közölt volna. A Müncheni Magyar Intézet egyes tanulmányaiban a létszámot százezerre teszik, de ezt sokan vitatják. Elsősorban azért, mert nem létezik olyan statisztika, amelyből egyértelműen kitűnne, ki a magyar. Hiszen e kérdés eldöntéséhez nem elegendő a születési hely, az állampolgárság de még az anyanyelv ismerete sem, így csak megközelítésekre vállalkozhatunk. A budapesti külügyminisztériumban a magyarság létszámát az NSZK-ban hetvenezerre becsülik. Ezeknek az embereknek mintegy a fele első generációs, tehát olyan, aki még Magyarországon is élt, és vélhetően ma is magyarul gondolkodik, magyarnak érzi magát. MH melléklet Akik nem magyarok, de... Nem lehet németországi magyarokról írni, hogy ne említenénk a magyarországi németeket. Azokat, akiket a második világháború után Magyarországról kitelepítettek. Márcsak számarányuk miatt is. Közülük a Népgondozó Hivatal akkor adatai szerint az 1946-os év folyamán 135 ezer 655-en kerültek Németország amerikai megszállási övezetébe, a bajor és a baden-württembergi tartományokba, míg 1947 tavaszán mintegy ötvenezer embert szállítottak a szovjet zónába. Az áttelepítési kormányrendelet mindazok kitelepítéséről rendelkezett, „aki a legutóbbi népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza...” A kollektív felelősségrevonásnak tehát - mindaddig, amíg a kitelepítéseket le nem állították - olyanok is áldozatul estek, akik magyarnak vallották magukat vagy nyomásra cselekedtek, és ma is kötődnek Magyarországhoz, hazánk állandó látogatói. Az 1949- es Alkotmány lefektette minden nemzetiség, így a németség jogait is, s megszűntek a velük szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések. Ez teremtette meg az alapját, hogy az NSZK-ban élő magyarországi németek többsége már nem ellenséges érzülettel gondol volt hazájára. Erről szólt tavaly márciusban budapesti látogatása alkalmával Dr. Hans Sauter, a Landsmannschaftnak, az egykor Magyarországon élt németek szövetségének egyik vezetője.„Valamikor a múlt feldolgozásának véget kell vetni, és nem vissza, hanem előre kell nézni a jobb jövőbe. És ez a jövő csak dialógus, kölcsönös megértés alapján alakulhat ki. Szövetségünk, amely 1950 óta működik az NSZK-ban, nem lépett abba a kötelékbe, amely ellenséges beállítottsággal tekint viszsza a történelem folyamataira... Ha valaki közülünk Magyarországra jön, akkor az hazamegy... De ha innen visszamegy, akkor is hazamegy... Tovább akarjuk éltetni a magyarországi németség kulturális és történelmi identitását, ami jellegzetesen magyarországi német, ami sem nem magyar, sem nem német, hanem valami szimbiózis a kettő között. És mi úgy érezzük, hogy nem akarjuk a két népet egymástól eltávolítani, hanem inkább összehozni. A mi funkciónk inkább hídépítés és nem szétrobbantás.” J8S Ki mit olvas A magyar családoknál járva legtöbbször a Münchenben megjelenő Nemzetőrrel találkozik az ember. Azt mondják, Tollas Tibor lapja nem kerüli meg a kényes kérdéseket, arról ír, ami éppen foglalkoztatja a kinti magyarokat. Más kérdés persze, hogy a jobboldali beállítottságú lap nézeteivel különösen az új generáció tud a legkevésbé azonosulni, és gyakran megmosolyogja a hidegháborús szóhasználatot, a konzervatív hangvételt. Budapestről nem sokan járatnak újságot. A Magyar Posta kereken nyolcezer címre küld magyar lapot. A legnagyobb keletje az NSZK-ban a Nők Lapjának van, mintegy félezer előfizetővel, 200-an olvassák a Magyarországot, és majdnem ennyien az Élet és Irodalmat. A napilapok közül a Magyar Nemzet a legkedveltebb, de ezt is alig félszázan járatják. A Kultúra Külkereskedelmi Vállalatnál ennél egy nagyságrenddel kisebb NSZK-ba szóló megrendelésállományt tartanak nyilván, hiszen itt csak valutáért lehet valaki előfizető. A közületeknek azonban ez az egyetlen lehetőségük. A cég tavaly 11 ezer könyvet szállított, de 1983-ban például 16 ezer kötetet vásároltak - feltehetően magyarok - az NSZK-ban. A kultúránál elmondták, hogy sajnos a magyar nyelven olvasók tábora az öregek kihalásával párhuzamosan zsugorodik. Könyvkereskedő berkekben úgy becsülik, hogy a kinti magyaroknak kereken egynegyede olvas rendszeresen anyanyelvén. a gyar nótával jelentkezik vagy öt-hatszáz néző. De ha magyaros vacsora is van, két-háromezer résztvevőre lehet számítani”. München mindig a németországi magyarok központja volt, még akkor is, ha az úgynevezett Magyar Ház - annyi sok sikertelen gyűjtési akció és kezdeményezés után végül is a katolikus egyház, pontosabban Josef Frings bíboros érsek jóvoltából - 1965-ben Kölnben épült fel. A bajor főváros elsősorban közelségével, no meg délibb temperamentumával, melegebb éghajlatával gyakorolt vonzerőt a Magyarországról távozottakra. Manapság pedig az 56 után máshova telepített, vagy a későbbiekben északabbra költözött magyarok vonulnak dél felé a jobb munkalehetőségek reményében, így természetes, hogy itt található a legtöbb magyar egyesület, a már említett Széchenyi Kör is. Főleg az idősebbek gyülekező helye a Müncheni Magyar Egylet, ahol régi magyar filmeket mutattak be. Az úgynevezett „elit” a KMÉM (Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom) köré tömörül. Korábban a nagy É betű helyett E állt, mert egyetemistákról volt szó, csak hát ezek időközben végeztek, és a tagság nemigen bővült új diákokkal. A KMÉM éves kongresszusa, amelyet a húsvétot követő héten rendeznek meg, minden alkalommal a kinti magyar szellemiség rangos eseménye. Két-háromszáz értelmiségi jön össze egy-egy, általában egyházi téma megtárgyalására. Szintúgy értelmiségiek találkozására nyújtanak alkalmat a Pax Romana, a katolikus diákszervezet történész rendezvényei, amelyekre a más országokban élő magyar tudósokat is meghívják. Az igyekvés és szorgalom a kinti magyarok többségének jellemzője, s ezt a német lakosság is elismeri. Az őslakók a külföldiekkel szemben tapasztalható bizonyos fenntartások ellenére házasságot is szívesen kötnek magyarokkal. A vegyes házasságokat illetően a magyarok a tartózkodóbbak, és gyakran hivatkoznak a temperamentum- és a mentalitásbeli különbségekre. „Soha nem fogom megszokni őket - magyarázza beszélgetőpartnerem a Ruhr-vidéken. - A gyárban mindenkivel megértetem magam, mindenkivel közvetlen a kapcsolatom. S aztán a sikla végeztével, amikor kilépünk a kapun, sarkon fordulnak, és úgy otthagynak, mintha sose ismertük volna egymást. A német ember - vonja le sértődötten a sommás ítéletet - olyan, mint az országa: hűvös.”