Magyar Hírlap, 1988. július (21. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-01 / 156. szám

Z 1988. július 1., péntek____________________________________________________ORSZÁGGYŰLÉS_________________________________________________________________________ IMAM RUMP (Folytatás az 1. oldalról) nökének, s amelyben a miniszter a kormány nevében bejelenti, hogy a nagy jelentőségű beruházásról az év második felében — alapos előkészítés után — jelentést nyújtanak be az Országgyűlésnek. A Minisztertanács felajánlja, hogy a kitűzött időpontot megelőzően valamennyi érdeklődő képviselőnek megteremti a helyszíni tájékozódás lehetőségét. A kormány tehát nyitott e kérdés parlamenti megtárgyalására, kész alapos elemzésekkel megvédeni álláspontját az Országgyűlés előtt. Nyitott Király Zoltán javaslatainak túlnyomó többsége iránt is, azonban a nagymarosi építkezés leállítását az illetékes parlamenti bizottság is elutasította. Egy ilyen inntézkedésnek hazai gazdasági következményei és a nemzetközi szerződés megsértéséből eredő, nagy károkkal járó hatásai lennének. A pénzügyminiszter végezetül kérte az Országgyűlést, hogy a vita, valamint a terv- és költségvetési bizottság javaslatai alapján az előterjesztett törvényjavaslatot változtatás nélkül fogadja el. Villányi Miklós pénzügyminiszter válaszát követően az elnöklő Horváth Lajos kérdést intézett Király Zoltánhoz (Csongrád m., 5. vk.): kér-e külön szavazást az általa, a bős-nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatban korábban tett javaslatok elbírálására, mivel azok nem tartoznak szorosan az 1987-es költségvetési zárszámadáshoz. A képviselő kérte, hogy az Országgyűlés külön döntsön indítványáról. A képviselők ezt — túlnyomó többséggel — nem tartották indokoltnak. Horváth Lajos ezután megerősítette: a kormány állásfoglalására az államközi szerződésben vállalt kötelezettségére tekintettel, e kérdésben az Országgyűlés most ne döntsön. Indítványozta, hogy a képviselői javaslatot az Országgyűlés illetékes bizottságai vizsgálják meg, s megállapításaikról az Országgyűlés őszi ülésszakán tegyenek jelentést. A kérdésnek ezt a megoldását az Országgyűlés nyolc tartózkodással elfogadta. Ezután határozathozatal következett: az Országgyűlés a Magyar Népköztársaság 1987. évi költségvetésének végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot általánosságban és részleteiben, a benyújtott eredeti szöveg szerint 4 ellenszavazattal és 10 tartózkodással elfogadta. A napirend szerint ezután az ipari miniszter tartotta meg beszámolóját az ipar szerkezetátalakítási feladatairól. Berecz Frigyes ipari miniszter beszámolója: Évek kellenek a helyes iparszerkezet kialakulásához Tisztelt Országgyűlés! A Minisztertanács munkaprogramja — amelyet önök tavaly szeptemberben az ország figyelmétől kísérve elfogadtak — a stabilizálás és a kibontakozás legfontosabb feladatává tette a gazdasági — és ezen belül az ipari-szerkezet átalakítását. Ez az igény egyúttal azt is kifejezi, hogy a kormány — ugyanúgy, mint a közvélemény — elégedetlen az ipar teljesítményével, amelynek alacsony átlagos szintje nagy egyenlőtlenségeket takar. A különbségek a termékek műszaki színvonalában, a minőségében, a termelés hatékonyságában és a vállalatok szervezettségében egyaránt megmutatkoznak. Gyártmányaink és gyártástechnológiáink az iparosítás négy évtizedes erőfeszítései és eredményei ellenére, többnyire néhány évvel, sőt esetenként egykét évtizeddel elmaradnak a csúcsteljesítményektől. Az így létrejött technikai rés súlyos gond, ám még inkább az, hogy egyes szakterületeken ma még növekszik is, mivel az új technológiák gyorsabban jelennek meg, mint amilyen gyorsan követjük fejlődésüket. Alighanem ez az oka a magyar áruk csökkenő világpiaci versenyképességének, amire rámutat az a tény, hogy exportunk folyamatos növekedése ellenére világpiaci részesedésünk 1970 óta 0,7 százalékról 0,4 százalékra esett viszsza. Nemcsak a termékek, az iparvállalati teljesítmények különbségei is igen nagyok. Az ipari szövetkezetek, a kisvállalkozások, a magánkisipar viszonylag jól hasznosítják lehetőségeiket. Az állami vállalatok mintegy 3 százaléka képes világszínvonalú termékek gyártására, 12 százaléka többé-kevésbé lépést tud tartani a versenyben, további 50 százalékuk számottevő támogatás nélkül is elboldogul, a fennmaradó 35 százalékot kisebb-nagyobb mértékben támogatni kell. Ez utóbbiak körén belül kialakult egy évek óta veszteséges, egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő csoport, amelyhez 1987- ben öt nagy, közel ötven közepes és kis vállalat tartozott Együttes éves veszteségük meghaladta a 2 milliárd forintot, az ipar összes nyereségének 2,2 százalékát. A különféle költségvetési támogatások összege az Ipari Minisztérium által felügyelt iparban a 195 milliárd forintos befizetéssel szemben, meghaladta az 50 milliárd forintot. Az iparvállalatok átlagos hatékonysága tárgyilagos értékelés szerint, csak 30—40 százaléka a létszámukkal és lekötött vagyonukkal elvileg elérhetőnek. Mivel semmi okunk feltételezni, hogy a magyar szakemberek tehetsége, alkotó képessége kisebb lenne, mint bármely más ország állampolgáraié, az ipari termelőmunka feltételeiben és a termelés eszközeinek szűkösségében, elavultságában kell keresnünk következtetések levonása céljából az elmaradás okait. Lemaradásunk okai A múlt teljes körű elemzésére és feltárására azonban az Ipari Minisztérium egyedül nem vállalkozhat, ehhez az iparpolitikára befolyással bíró társszervek és a tudósok segítségét kell kérnie. Néhány felismert, a fejlődést korlátozó hatásra azonban rá kell mutatni. Mindenekelőtt arra, hogy a szocialista építés kezdetén hibát követtünk el, hogy lemásoltunk egy minden országban követhetőnek nyilvánított iparfejlesztési és irányítási modellt, s ma már azt is kimondhatjuk, hogy nemcsak a másolás volt hiba, a modell sem volt hibátlan. Továbbá számunkra túl kényelmes „piaccá” vált a KGST közössége, lehetőséget adva sokféle termék tömeggyártására, biztonságos értékesítésére, ám ezzel egyben le is fékezve a kutatásra, fejlesztésre, piaci versenyre kényszerítő erőket. A magyar iparpolitika formálása során, a szocialista építés kezdeti időszakában még számos más olyan hibát is elkövettünk, amelynek következményeit ma is viseljük. A „vas és acél országa” koncepció, a trösztösítés káros hatásait ma már senki sem vitatja. Az azonban még válaszra vár, hogy miért nem javítottuk ki időben a felismert hibákat, s miért torpant meg az ipar fejlődése az 1968-ban bevezetett gazdasági reformokat követő 3— 4 év után. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a reform előtti években a műszaki fejlesztési és beruházási célokat naturálisan határozták meg, s még évekig ez maradt a gyakorlat 1968 után is, bár ismét megjelentek elméleti fogalmaink közt a „tőke", a „befektetés", a „megtérülés" és a „hatékonyság". Emellett azonban továbbra is, minden vállalatra nézve külön-külön is érvényesnek és kötelezőnek tekintették a bővített újratermelés törvényét, a tervutasítás helyett megjelent az „elvárás", mindezek következményeként beruházás beruházást szült, a gazdaságilag már akkor is indokolttá vált visszafejlesztések keresztülvihetetlenek — vagy legalábbis igen ritka kivételek — maradtak. . Jelszóvá vált viszont a „szűk keresztmetszetek" feloldása, ami sosem sikerült pont akkorára, mint amekkorára a termelés bővítéséhez szükség lett volna. Emiatt rendszerint az addig „bő” keresztmetszetek váltak szűkké, s kezdődött minden elölről. Így a beruházás a gazdasági reform első évtizedében is öngerjesztő folyamat maradt, aránya a gazdaság teljesítő képességéhez mérten magas volt, szerkezete a feldolgozóipar- és különösen a háttéripar — visszaszorítása miatt eltorzult. A késlekedés másik oka az lehetett, hogy a korábbi téves iparpolitikai döntések miatt túlméretezetté vált a kitermelő ipar. Az energiahordozók kitermelését és az energiatermelés növelését célzó beruházások egy része ugyan jól hasznosult, sőt: az atomerőmű felépítése az ipari szerkezetátalakítás egyik nagy fegyverténye volt Ám mind az energetika, mind a kitermelés területén sikertelen beruházások is voltak, amelyek vagy félbemaradtak, vagy alacsony hatékonyságúak, kihasználatlanok lettek. Az állóeszköz hatékonyság romlása következtében elodázódott, sőt esetenként el is maradt a megtérülés. Az exporton belül túl naggyá vált az alacsony fokon feldolgozott, sok esetben csak veszteséggel eladható áruk aránya. A feldolgozó ipar így kettős nyomás alá került: nemcsak a beruházási lehetőségei váltak szűkebbé, de hozzá kellett járulnia az alacsonyan feldolgozott termékek exportjának támogatásához is. Túlértékelt eszközök Az 1977-ben az ipari szerkezet fejlesztésére és 1978-ban az egyensúly helyreállítására hozott KB-határozatok rámutattak ugyanezekre a hibákra, elvileg lehetővé is tették, volna a megfelelő arányok helyreállítását, a műszaki fejlesztés gyorsítását, a gazdálkodás hatékonyságának a növelését. Ám a gyakorlatban ismét tévesen válaszoltunk a kor kihívására. Ellenkező végletbe átesve, újabb téves döntések kockázatától rettegve a beruházást azokon a területeken is korlátoztuk, amelyeken egy-egy bátor döntéssel időben elindított fejlesztéssel megnövelhettük volna a versenyképes árualapot, s ezúton hozzákezdhettünk volna az adósságnövekedés megállításához, majd csökkentéséhez. Továbbra is ritka kivétel maradt a kockázatot is vállaló gazdálkodói kezdeményezés. A legtöbb kormányzati és vállalati intézkedés csak az egyensúly rövid távú javítását, az életszínvonal megalapozatlan megőrzését szolgálta. A gazdaságpolitikának ez a gyakorlata csak arra adott lehetőséget, hogy néhány évvel elodázzuk a súlyos egyensúlyhiány következményeit. A rövid távon látszateredményt elérő intézkedések, a túlzott importszigorítás és jövedelemelvonás, a pénzforrások szűkítése egyre nagyobb feszültségeket keltett a gazdálkodók feladatai és lehetőségei közt, lehetetlenné téve a távlati fejlesztési célok követését. Emellett az egyensúlyjavulás átmeneti sikere rövid idő után újra megtorpant, mert a kezdeti eredményeket túlértékelve, idő előtt akartuk liberalizálni a gazdaságot. Emiatt ismét romlani kezdett a gazdaság egyensúlya. Az egymást követő szigorítások a vállalatok tartalékait felemésztették, a gazdaságot elerőtlenítették, emiatt egyre közelebb sodródtunk egy olyan helyzethez, amelyből már igen nehéz önerőből kiemelkedni. Az egyensúly felborulásának állandó veszélye ellenére is lépéseket tettünk a tartósan, súlyosan veszteséges termelő tevékenységek további fenntartására. Központi döntésekkel, amelyet politikai, érdekvédelmi, ágazati minisztériumi és vállalati erők is sürgettek, több, mint 50 milliárd forint összegben engedtünk el adósságot, illetve juttattunk pénzt az úgynevezett „válságágazatoknak", miközben a „húzóágazatok" vállalatai egyre kevesebbet fordíthattak a fejlesztésre. A legsúlyosabb következménye ennek az időszaknak a műszaki oktatás, kutatás és fejlesztés háttérbe szorulása, leértékelődése volt. A rövid távon elérhető sikerekre való törekvés mellett ebben némi szerepet játszott a közgazdasági eszközök, a szervezeti és intézményi reformok várható hatásainak a túlértékelése is. Múltunk eddigi négy évtizedének áttekintése alapján elmondható, hogy a tagadhatatlan, a büszkeségre is feljogosító olyan eredmények mellett, mint: az ország gazdaságának kétszeri újjáépítése, az iparosítás, a villamosítás; az ipar szerkezetének fejlődését téves iparpolitikai intézkedések eltorzították, elszakították a hazai lehetőségektől és hagyományoktól. A főbb célokat a központi — s a feladatokat túlrészletező — programok ugyan többé-kevésbé helyesen fogalmazták meg, ám mindaz a tevékenység, ami ezekből kimaradt, elvesztette a fejlődés lehetőségét, s ez további szerkezeti aránytalanságok kialakulására vezetett. Az egyensúlyhiány miatt beszűkült források, a veszteséges tevékenységek további életben tartására törekvő erők megakadályozták az ipari szerkezet folyamatos, egészséges irányú és mértékű fejlődését. Figyelmünket a múltértékeléséről a jövő feladataira fordítva, arra kell választ adnunk, hogy — az elkövetett hibákból is okulva — miként határozhatjuk meg a szerkezetfejlesztés helyes irányát és érhetjük el az átalakítás meggyorsítását. Mindenekelőtt látnunk kell, hogy ennek a munkának nem lehet egy konkrét, végső célja. A szerkezetátalakítást a jelenlegi vesztegléshez képest el lehet és el kell kezdeni, de nem lehet bebefejezni. A cél tehát nem statikus, hanem dinamikus: el kell sajátítanunk a gyors igazodás, az új elgondolások és eljárások gyors alkalmazásának a képességét. Ez a feladat számunkra azért rendkívüli és ellentmondásos, mert eltérően análunk sokkal fejlettebb gazdaságú országoktól, az övékhez képest jóval kevesebb forrás áll rendelkezésünkre az ipari szerkezetváltásmegindításához, ám náluk sokkal gyorsabban kell végigvinni, ha valaha is fel akarunk zárkózni a teljesítményükhöz. Ezt egyetlen ország sem képes önmagára hagyatkozva megoldani. Beépülni a világgazdaságba A siker ezért azon múlik, miként tudunk hatékonyabban beépülni a világgazdaságba, hogyan kapcsoljuk fejlődésünket a másokéhoz, s hogyan tudunk érdekeltséget kelteni abban, hogy velünk a kölcsönös előnyök alapján az eddiginél jóval nagyobb arányban működjenek együtt. Sorsdöntő, hogy az egyszerű kereskedelmi áruforgalmi kapcsolatok mellett egyre nagyobbra növeljük a szellemi termékek, az ismeret és a tapasztalat behozatalát. A siker továbbá azon múlik, miként változtatjuk meg fejlesztéspolitikánkat, s az annak fontos részét képező beruházáspolitikát. Mind a kettőt a továbbiakban alá kell rendelnünk a befektetéspolitikának, amelynek a fejlesztés, a beruházás csak egyik — de nem kizárólagos, nem is mindig a legcélravezetőbb — lehetősége, s amelynek sikerességét a szocialista gazdaságban is a rövid megtérülési idő és a magas megtérülési arány jellemzi. A beruházásokba is másként kell befektetnünk a pénzt, mint eddig. Az ipari szerkezetváltás ma már nem gyáróriások építését jelenti, hanem a meglévők generációs megújítását, többnyire a létszám és a létesítményméretek csökkenése mellett, továbbá a kutatás, a fejlesztés, a gyártás és a piaci munka ismeretanyagának és eszközrendszerének gyökeres átalakítását. Ennek pedig előfeltétele az ismeretek mélyreható átformálása és a tudásszint gyors, jelentős növelése. A befektetés lehetőségei között ezért első helyre kell sorolnunk az oktatást, a szakemberek elméleti és gyakorlati képzését. Ezt az alkalmazott kutatáshoz, műszaki fejlesztéshez, új szervezési és irányítási eljárások bevezetéséhez szükséges ráfordításoknak kell követnie. A szerkezetváltással kapcsolatban fel kell tenni a kérdést: milyen erők, milyen módon vezéreljék a menetét. Egyáltalán: kell-e vezetni? A kormánynak is választania kell: irányítani, vagy inkább szabályozni akar-e. Sokan nyomatékosan követelik: dolgozzuk ki a szerkezetváltás részletes programját, határidőkkel, felelősökkel, vagyis vállaljuk az irányítást. Mások úgy látják: az a legcélszerűbb, ha nem avatkozunk be a részletekbe, még a szabályozás eszközeivel sem. Gazdasági reformjainkhoz nem a kormány távolmaradása, hanem a részvétele tehát a szabályozás eszköze illeszkedik s az irányítás csak kivételes eszköz abban az esetben, ha a szabályozás valamilyen tevékenységre nem hat elégséges mértékben. Igények és lehetőségek A következőkben néhány olyan tevékenységről szeretnék szólni, amelyeknél a szerkezetátalakulás nem várható el kizárólag a szabályozás hatásaitól, irányításra is szükség van, s amelyek iránt a közvélemény különösen nagy érdeklődést tanúsít. Először az energiaipar helyzetéről kívánok szót ejteni, mivel a biztonságos energiaellátás a gazdaság kiegyensúlyozott fejlődésének nélkülözhetetlen előfeltétele. Ma már 2010-ig tekintünk előre, mert az energiamérleget befolyásoló intézkedések kidolgozásához és végrehajtásához hosszú idő szükséges. Ezek között egyfelől forrásbővítőek — erőműépítés, energiaimport — másfelől az eddiginél sokkal nagyobb súllyal fogyasztást csökkentőek is egyaránt szerepelnek. Ipari szerkezetünk elmaradását az is jelzi, hogy gyártástechnológiánkban hazai adottságainkhoz képest túl nagyra nőtt az energiaigényes szakmák részaránya; az is, hogy az egész ipar fajlagos energiafogyasztása 20—30 százalékkal magasabb, mint a fejlett ipari országokban. Ezenkívül — elsősorban az általunk gyártott termékek műszaki színvonalának elmaradottsága miatt — a közösségi és lakossági fogyasztás is túl magas. Az igények azonban gyorsabban növekednek, mint a megtakarításaink, ezért az energiatermelés növelésére is intézkednünk kell De eldöntendő kérdés, hogy a jövőben milyen energiahordozóra építsünk. A hazai kőolajés földgázkitermelés már nem növelhető, sőt távlatilag számolnunk kell a lelőhelyek fokozatos kimerülésével. A szénvagyonnak csak a gazdaságosan kitermelhető részével számolunk. Hasznosítható vízi energiánk nem számottevő. Az atomenergiát ezért a jövőben is fel kell használnunk villamosenergia-termelésre. Ám a paksi erőmű tervezett 2X1000 MW-os bővítésével is csak részben fedezhetjük az igények növekedését. Emiatt hazánk energiaellátásában a jövőben is igen nagy szerepe lesz az energiahordozók és az energia importjának. Ez azonban a szocialista országokból már nem növelhető korlátlanul. Ez a tény is összekapcsolja az energiaellátást az ipari szerkezetváltással. Hiszen a piacokon végül is magyar áruval fizetünk, s nem mindegy, hogy áruinkat mennyire értékelik, hajlandók-e energiahordozót vagy energiát adni érte. Mind az energiaellátással való szoros kapcsolata, mind a szakembereket élénk vitára késztető helyzete miatt szólnom kell a szénbányászatról. Jelenleg mintegy22 millió tonna szenet termelünk ki évente, ezen ütem mellett az ismert szénvagyon elvileg több évszázadra elegendő. Ennek egy részét azonban — ha a kitermelés költségeit az egyéb energiaimport beszerzési költségeihez viszonyítjuk — nem érdemes felszínre hozni. Éppen azért, hogy az eddig a szénbányászatra fordított költségvetési kiadásokat később az ipari szerkezetátalakításra fordíthassuk és a társadalom egyéb igényeire felszabadíthassunk, a szénbányászat folyamatos támogatását a jövő évtől megszüntetjük. Az ezáltal keletkező átmeneti ellátási és foglalkoztatási gondok feloldhatók. Ugyanakkor a gazdaságosan művelhető bányák — például Borsodban Dubicsány — fejlesztését az állam segíteni fogja. A vaskohászat nemcsak mint létfontosságú szakma, de mint az egyik legnagyobb energiafogyasztó, s mint nehéz helyzetű vállalatokkal küszködő szakterület is, megkülönböztetett figyelmet igényel. Több éves vita után ez év elején megszületett a döntés: a folyamatos támogatást itt is le kell építeni! 1991-től kizárólag a jövedelmező tevékenységek folytathatók, csak az önmagukat eltartani, fejleszteni képes vállalatok maradhatnak életben. Az átrendeződést követően 3,6 millió tonnáról 2,5—3,0 millió tonnára csökken a hazai acélgyártás, kisebb lesz és kevesebb helyre összpontosul a nyersvasgyártás, befejezik az elavult technológiai sorok, berendezések leállítását, megszüntetik a gyártás indokolatlan párhuzamosságait. A termékösszetétel a magasabb feldolgozottságú — és ezért értékesebb — áruk felé rendeződik át. A vegyipar számos szakágazata eredményesen működik. Többet közülük — például a gyógyszeripart, a gumiipart — „húzó" ágazatként ismerünk. A műtrágyagyártás azonban manapság a gondjainkat növeli. Egyrészt ugyanis jelentős szerepe van mezőgazdaságunk ellátásában, de az árát — bár az 1980 óta nem nőtt — a termelők túl magasnak tartják, az „agrárolló" működésének tekintik. Másrészt az iparvállalatoknak ezen az áron a gyártás veszteséges. Az alapvető gond itt nem a mezőgazdasági termelés, vagy a műtrágyagyártás alacsony színvonala, hanem az ártámogatási rendszer következetlensége. Sem a mezőgazdasági szövetkezetektől, állami gazdaságoktól, sem a műtrágyagyártóktól nem várható el, hogy az emiatt képződő többletköltséget a maguk helyi közösségének terhére fizessenek meg. Végezetül a gépiparról szólnék, arról az ágazatról, amelyet manapság gyakran, s keményen bírálunk, de amelytől gazdasági helyzetünk jobbrafordítása érdekében a legtöbbet reméljük és követeljük. S annak ellenére, hogy a műszaki oktatás, a műszaki fejlődés Elektronikus szavazatszámlálás? Az utóbbi években többször is elhangzott az ígéret, előbb-utóbb sor kerül szavazatszámláló berendezés felszerelésére a Parlamentben. Most már ülésszakról ülésszakra egyre kínosabb a szavazatok számolgatása. Megvalósul-e a korábbi ígéret? — kérdeztük Ács Lászlótól, az Országgyűlés Irodájának műszaki és ellátási főosztályvezetőjétől. — Már korábban kértünk és kaptunk ajánlatokat különböző vállalatoktól, ám a megvalósításról az Országgyűlés vezetői döntenek. Az már biztos, hogy az ülésszakot követően megkezdődő felújítás során az új technikát is beszereltetjük. — Említsen meg néhány céget, amely vállalkoznék erre? — A többi közt a BEAG, a FOK-GYEM és a BÁVISZ is adott ajánlatot kettő és nyolcmillió forint közötti árban. — Mi garantálja az elektronikus szavazatszámlálás biztonságos működését? — Ezek már olyan rendszerek, hogy utólag ellenőrizhetők, valóban az a szavazat érkezett-e a kiírótábláig, amit a képviselő leadott. — Nem sérti ez a titkosságot? — Természetesen nem, hiszen a berendezést csak a nyílt szavazás során használják a képviselők, a titkos szavazás továbbra is cédula és szavazófülke segítségével történne. Hogy mikor, hogyan kell szavazni, arról az ügyrend rendelkezik. — Mikorra várható a szavazatszámláló elektronika premierje? — Az ülésterem teljes felújítása várhatóan egy évig tart (addig a Parlament északi szárnyán lévő kongresszusi teremben rendezik az ülésszakokat, ez idő alatt mindenképpen szeretnénk a munkát elvégezni. — Megoldják a hozzászólások hangosítását is? — Ez is a terveink között szerepel. Olyan megoldást keresünk, amely lehetővé teszi, hogy valamennyi helyről, minden különösebb tortúra nélkül lehessen szólni. A. Gy.