Magyar Hírlap, 1989. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1989-09-01 / 205. szám
1989. szeptember 1., péntek * NEMZETKÖZI POLITIKA EDIRNEI sorstársnőjénél élesebben fogalmaz Szerdzsán. Igaz, ő Kaszpicsánban nyilatkozik, s ebben a régióban a mondanivalót a (hol)lét határozza meg. Szevdanin Szaseba Szimeonova (az 1985-ös névváltoztatást megelőzően Szerdzsan Szulejmanova) — fiatal kora ellenére két gyermek anyja — alig egy hete érkezett vissza Isztambulból. Azt gondolta, ottani nagybátyja majd segíti őket, de az egymásraborulás csak pár napig tartott, s más szállás után kellett nézni. Átmentett vagyonukból azonban csak egy félig kész ház bérletére futotta. Sem víz, sem villany nem volt még benne. — Ezen ott Ázsiában nemigen lepődnek meg, de nekem elviselhetetlen volt — vallotta a fiatalasszony. — Ahogyan az is, mennyire a pénz a fontos odaát. Nekünk persze egy fagylaltra sem jutott, s a férjem a kávézóba sem tudott beülni. Magamról pedig nem beszélhetek, hiszen a nők helyzete odaát sokkal rosszabb, mint itt — magyarázza a sárga vászonnadrágos fiatalasszony, akinek az volt a szerencséje, hogy ezer levája maradt a visszaútra. Augusztusban már ötszáz olyan családot tartottak nyilván Bulgáriában, akik Törökországból csalódottan érkeztek vissza. Külföldi újságíróknak előszeretettel mutatják be őket. Tudják, mit várnak tőlük. Az odaát tapasztaltakat — nem minden alap nélkül — sötét színekkel festik le, s ecsetelik akadályoztatásukat a visszatérésben. Elterjedt, hogy a visszatérni szándékozókat katonák erőszakolják meg. Nemre, s a korra sincsenek tekintettel — mesélte egy nyolcvanéves férfi. Persze rémtörténeteket a túloldalon is terjesztenek: egy szaúd-arábiai lap értesülése szerint menekülő törököket Bulgáriában vírusokkal fertőzik meg. Az edirnei tábor orvosa, dr. Ilhan Gala ezt megerősíteni nem tudta, csak annyit mondott: a gyerekek valóban kaptak valamilyen oltást, valóban fáradékonyak, ezért vérmintájukat Svédországba küldtük vizsgálatra. A MUZULMÁNOK bulgáriai megpróbáltatásairól is cifra történetek járnak Edirnében, Bulgáriában viszont nem csak az illetékesektől lehetetlen erre vonatkozó információt kapni, hanem az érdekeltektől is. A távozni készülők is csak annyit mondtak indokaikról, ha tolmáccsal kérdeztem: „keresztény ember ezt úgysem érti.” Eligazítást talán Todor I. Zsivkov egyik tanulmánya ad a muzulmán népesség státusának tanulmányozásáról. Ebben megközelítésként a szocialista nemzeti kultúrához való viszonyukat tartja az egyik leglényegesebb szempontnak, amibe az anyanyelv iskolai használata nem fér bele. Mint írja, a bulgáriai török dialektus elérte történelmi korlátját, beszélői a bolgár nyelvet fogadták el. Ehhez képest meglepő, hogy Sumenben és környékén olyan öregasszonyokkal lehet találkozni, akik bolgárul azt sem értik, „merre"? Tény az is, ahol muzulmánok egy tömbben élnek, onnan mindenki útlevelet kért. Szekulovo polgármesternője szerint ennek az az oka, hogy a hangadóknak senki sem mer ellenszegülni. És amikor a főkolomposok már elmentek, követi őket az egész falu? Például Pristoe? Az észak-bulgáriai kísértetfalut külföldi újságírók eddig nem látogatták. Megközelítésekor Várna felől négy különleges egyenruhába öltözött, katonák által őrzött ellenőrzőponton kell átjutni. Az elhagyott falu memento. Kétezer lakosából 230 maradt a helyén, a katonakorúak és a keresztények. Aki tehette, muzulmán, elmenekült. Voltaképpen a szabadságos katona sem igen érti, miért ragaszkodnak annyira kiképzéshez, hiszen egy hónap múlva már egy NATO-országot erősít, vagy ez alatt a pár nap alatt számítanak rá Bulgária megvédésében. De, mint mondja, a hadseregben nem éri hátrány amiatt, hogy beadta a kívánt borlási kérelmét. PEDIG SZÓFIÁBAN hamar a katonapolitikai fenyegetettségre terelik a szót. Turgut Özal, egyik (1987. augusztus 17., Bursa) választási beszédére utalnak, amelyben a török miniszterelnök — szófiai interpretáció szerint — a bulgáriai török problémára is olyan megoldással fenyegetőzött, mint amit Ankara Ciprusban követett. A május 20-i kisebbségi megmozdulásokat pedig nem a párizsi emberjogi konferenciának tulajdonítják, hanem egy független török köztársaság kikiáltására tett kísérletnek Várna központtal. Egyes jólértesültek már török tengeralattjárókról is tudni vélnek, amelyek csupán az erélyes szovjet fellépésre hagyták el a Fekete-tengert. Júniusban valóban hadihajókat lehetett látni Albena strandjairól. Az Egyesült Államok után Törökország rendelkezik a második legnagyobb hadsereggel a NATO-államok közül. Népessége is mintegy 56 millió, szemben Bulgária kilencmilliónyi lakosságával, amelyből — ankarai adatok szerint — amúgy is másfélmillió török. És amilyen mértékben igyekeznek soraikat tömöríteni a bolgár nemzeti vezetők, úgy szaporodnak a török pasák ötszáz éven keresztül tartó rémtetteiről szóló történelmi munkák. Szívesen emlékeznek azokra az időkre, amikor az oszmánokkal szemben összefogtak az európai hatalmak. Például az 1444- es várnai csatában, amelynek helyén az üdülővárosban ma a Fegyverbarátság parkját alakították ki. A bejárat mellett cseh, lengyel és magyar címerek magasodnak betonból megmintázva az egykori hősökre emlékezve. A küzdelemben persze törökök is estek el, s — bár az így szó szerint az itt berendezett kiállításon nem szerepel — a csatát is ők nyerték. Az ő emlékükre emeltek hatalmas sírkövet a közeli sírdombon, amely még ma is áll. Igaz, az eredeti feliratot már lekaparták róla, s az útbaigazító táblán is csak ez áll: „Török parancsnoki pont”. VELÜNK ÉLŐ történelem. Mint ahogy a történelemkönyvekbert kellene maradni»’ « janicsárok gyerekrablási szokásának és az erőszakos hittérítéseiknek is. De ahogy az ötszáz év nem volt elegendő a bolgárok eltörökösítésére, ez az évszázad sem valószínű, hogy meglátja a muzulmánok asszimilációját a Balkánon. Hiszen George Curson angol külügyminiszter szavai szerint ez a nem keveredő népek földje. Nonn V. György . - iksz: i, • *. jp| k v ^ A bolgár—török határ két oldalán (3.) Ki nyerte meg a várnai csatát? ■SiA. . . WILHELM CANARIS tengernagy, a német hadsereg kémelhárításának főnöke szó szerint följegyezte, mit mondott Hitler 1939. augusztus 22-én Obersalzbergben, a Wehrmacht legfőbb parancsnokainak az értkezletén: „Meg fogom adni a háború kirobbantásának propagandaindítékát, függetlenül attól, hogy hihető-e. A győztest később úgy sem fogják arról faggatni, hogy igazat mondott-e vagy sem?” A berlini kancellárián akkorra már kifundálták, mi lesz a II. világháború elkezdésének az ürügye. Reinhard Heydrich, a pártállam biztonsági szolgálatának főnöke már a hónap elején Sziléziába repült, hogy megbeszélje a részleteket Emanuel Schäfferrel, Oppeln (lengyel nevén: Opoie) Gestapo-főnökével. Ő mondta el, hogy amikor Heydrich kiszállt a Junkers—52-esből, felöltőjét hanyagul a gép szárnyára dobta, s magabiztosan kijelentette: „A führernek háborús okra van szüksége!" Schäfer SS-őrnagy és vendége ezután a helyi szállodában mindent részletesen megbeszéltek, kiválasztották a szereplőket és a helyszíneket, egyeztették az időpontokat. Az egészet úgy kellett megrendezni, hogy a világ elhiggye: Lengyelország provokálta ki a német támadást, mert előbb ő támadta meg a birodalmat. Alfred Spiess ma már nyugdíjas vezető főállamügyész mondott el eddig kevésbé ismert részleteket az 50 esztendővel ezelőtt történtekről. A 70 éves ügyész jó másfél évtizedig a náci háborús bűnösök felkutatásával foglalkozott, és mintegy „mellékes” epizódként botlott bele a történelem sokáig homályos eseményébe. Mindarról, amit sikerült kiderítenie, a Profil című osztrák hetilap munkatársának beszélt. Főszereplő a gyászos-verés ürügyprodukálásban Alfred Naujocks SS-őrnagy is, aki 1945 novemberében, a háborús bűnösök nürnbergi perében kijelentette: 1939. augusztus 10-én Heydrich személyesen parancsolta meg neki a „lengyel színű” támadást a gleiwitzi (gliwicei) rádióállomás ellen. A megbízás úgy szólt, hogy további öt-hat német biztonsági emberrel — mint lengyel fegyveres felkelő — vegye hatalmába a rádióállomást, ami akkor persze a náci Németországhoz tartozott. Naujocks arról is beszámolt, hogy Heinrich Müller, a Gestapo főnöke is eligazította: az Opole közelében lezajlott megbeszélésen egy második támadást, egy határsértési akciót is kidolgoztak. Tucatnyi, lengyel egyenruhába öltöztetett, súlyos bűnökért elítélt személynek kellett a hochlindeni „csatamezőn” maradnia. Ez utóbbiakat Heydrich „konzerveknek" nevezte el, s végül is róluk kapta nevét az ürügyül felhasznált akció is. Heydrich augusztus utolsó napján dél körül adta meg titkos jelszó formájában a parancsot Naujocksnak a gliwicei adó megtámadására. Az első „konzervet” Müller szállította. A még élő, ájult férfit Naujockséknak az adóállomás bejáratánál kellett kiteríteniük, miközben elfoglalták az objektumot. Spiess államügyész és munkatársai a nünbergi peranyagból előhalászták Erwin Lahausen vallomását is. Ő kezdetben az osztrák hadsereg hírszerzésének a tisztje volt; az Anschluss után is Wehrmacht főparancsnokságára helyezték át, közvetlen főnöke Canaris tengernagy lett. Az osztrákból németté átvedlett tisztet bízták meg a lengyel egyenruhák, zsold könyvek beszerzésével a rádióadóért folytatandó csatározás résztvevői számára. A SZERFÖLÖTT BONYOLULT ürügyteremtő akció szereplője továbbá Josef Grzimek SS-őrmester is, aki 1947 júliusában egy lengyel vizsgálóbizottság előtt jegyzőkönyvbe mondta: kereken száz más, lengyelül anyanyelvi szinten beszélő SS-szel együtt Berlinbe, alakulata főparancsnokságára, rendelték. Ezt a némethű felső-sziléziai alakulatot a berlini bernaui vívóiskolában szerelték föl lengyel egyenruhával. A legnagyobb titoktartás mellett szállították őket a határra, Hochlindenbe. Attól kezdve már csak lengyelül beszélhettek, a németeket becsmérlő dalokat kellett énekelniük, és amikor a helység vámháza elleni támadásra indultak, a levegőbe kellett lövöldözniük. Grzimek és társai is láttak — miután szétrombolták a vámházat — lengyel egyenruhás halottakat a környéken. Azt viszont nem tud(hat)ták, hogy nem lengyelek feküdtek szanaszét, hanem az ördögi furfanggal és gonoszsággal megrendezett színjáték koncentrációs táborból kiválogatott szereplői. Erre a tényre is csak jóval később derült fény: Helmut Daniel, a sachsenhauseni koncentrációs tábor egykori politikai főnöke vallott róla 1964- ben (!) az ellene a braunschweigi bíróságon lefolytatott perben. A tábori nyilvántartásból hiányzók neve mellé — berlini utasításra — ezt kellett írni: „konzervdoboz akció”. A szerfölött bonyolult, több szálon futó ürügyteremtő provokáció egyik kulcsfigurájához is a szerencse vezette el Spiess államügyészt. A ludwigsburgi bíróság irattárában bukkant rá Karl Nowak dossziéjára, ő a háború alatt az opolei rendőrség bűnügyi osztályán dolgozott, és magas beosztású SS-ek, gestapósok utasítására kellett egy ájult (feltehetően gyógyszerrel elkábított) férfit elszállítania a gliwicei rádióadóhoz. A „konzervdoboz akció” kitervelői meglehetősen logikusan gondolkodtak, amikor ezt a személyt kiválasztották. Franz Honnokot mindenki ismerte, szerette, tisztelte a környéken. A 41 éves, nőtlen férfi mezőgazdasági eszközökkel, gépekkel kereskedett. Hatalmas „propagandaértéket” tulajdonítottak neki az SS, a Gestapo és az SD berlini központjában — persze csak holtában. 1939. augusztus 31-én este 9 óra 10 perckor fejlövéssel megölték, majd lefényképezték. Azt a szöveget szánták neki, hogy „a lengyelek végeztek a derék némettel". Csakhogy Heydrichnek nem tetszett a fotó: hol van a rádióadó? Amikor a német hadigépezet már javában tört előre a lengyel síkságon és Varsót is bombázta, szállították a német biztonsági szolgálat főnökének, Heydrichnek az újabb „bizonyítékokat”: a konzervdoboz-akció Sachsenhausenből elhurcolt két beöltöztetett tagját gyilkolták meg hidegvérrel. Sok minden ismertté vált, csupán egy fontos momentumra nem tértünk ki: ki vagy kik gyilkolták meg a II. világháború első európai áldozatát, Franz Honnokot, utána pedig a két foglyot? Nos, erre 1969 tavaszán derült fény, amikor Spiess főállamügyész és munkatársai a nyugat-berlini dokumentációs központban a sok ezer Hoffmann között ráakadtak Karl Hoffmann SS-őrnagy aktájára. Ő vezette a Gestapofőnök Müller által fölállított „konzervmegsemmisítő kommandót”. Magyarán: ő és beosztottai végezték ki a gliwicei „lengyel” támadás után kényelmetlenné válható tanúkat. Kari Hoffmann eskü alatt állította: Müller nem csupán a „konzervek” kiválasztásában működött közre, hanem a gyilkoskülönítmény fölállításáról is gondoskodott. A körültekintő Gestapo-főnöknek még arra is tellett a figyelméből, hogy a Hoffmann-féle kivégzőosszagot a frontra vezényeljék. Csak a véletlenen múlott, hogy néhányan élve megúszták „a führer és a birodalom szolgálatát”. A DRÁMA VÉGKIFEJLETE: a „világ számára” lefényképezett halottakat előbb a közeli erdőben elföldelték. Aztán valakinek eszébe jutott, hátha bizonyítékként fölhasználják a „birodalom” ellen. Kihantolták és eltüntették őket. Ugyanígy eltűnt — vagy megsemmisült — az ürügyül szervezett támadás minden írásos anyaga. Halott volt, ezt az opolei Gestapoparancsnokság titkárnője eskü alatt vallotta, miután egy darabig az általa kezelt páncélszekrény mélyén rejtőzött a dosszié ... A náci Németország által kirobbantott II. világháború első áldozatát, Franz Honiokot még több mint 55 millió követte! Harmincötmillió ember vált nyomorékká. Lengyelország mintegy hatmillió, az agresszor Németország 6,5 millió embert veszített. A világháború miatti magyar emberveszteség is meghaladja az egymilliót. K. L. Ki volt a második világháború első halottja? A konzerv akció ! Alfred Spiess Fotó: Profil A konvertibilitás egy moszkvai szemével Működőképes-e KGST? A Szovjetunió nincs felkészülve az áttérésre Válsághelyzetbe jutottak a szocialista országok kereskedelmi, gazdasági kapcsolatai is — állapította meg egy szovjet közgazdász, még mielőtt nyilvánosságra került volna, hogy különféle okok miatt a Szovjetunió nem tesz eleget államközi szerződésekben vállalt energetikai szállítási kötelezettségeinek. L. I. Jagodovszkijjal, a szocialista világgazdasági intézet, igazgatóhelyettesével, aki több éves budapesti külszolgálattal a háta mögött, nemcsak nyelvünket beszéli kitűnően, hanem igen jól ismert gazdasági problémáinkat is Moszkvában eredetileg a kapcsolatok jövőjéről beszélgettünk. Mégpedig azzal a feltevéssel,hogy mindkét ország gazdasági átalakulása szempontjából fontosak e kapcsolatok. Nem merült még föl, hogy olyan szovjet intézkedésekre kerülhet sor, amelyek az „energiacsapok” elzárásának rémképét előrevetítve azt sugallják, hogy akik a peresztrojkát elszabotálják, azok a gazdasági kapcsolatokon keresztül a szovjetnél lényegesen kisebb magyar gazdaságot is megpróbálhatják fojtogatni. Pedig a gazdasági és politikai modernizációnak egyaránt elkötelezett Jagodovszkij a gazdasági kapcsolatok válságáról szólva nemcsak a beszűkülést említette, hanem rendszerspecifikus okról is beszélt. Véleménye szerint ugyanis a gazdasági kapcsolatok stabilizálóból konzerváló tényezővé váltak: akkor, amikor a gazdaságpolitika a piaci viszonyokra való áttérést szorgalmazza, a kapcsolatok még mindig a tervhivatal által diktált volumenek elosztási rendszerét tükrözik, a kiutat egyértelműen olyan integrációs és kooperációs kapcsolatok kialakításában látja, amelyek normális kereskedelmi viszonyokra épülnek, gyökeresen megváltoztatva a jelenlegi árucsere-forgalom öszszetételét. Tarthatatlan — mondja Jagodovszkij —, hogy a Magyarországra irányuló szovjet export 60-80 százalékát energiahordozók és nyersanyagok alkossák, míg Magyarországról szinte csak teljesen feldolgozott termék áramlik a Szovjetunióba. Mindkét irányú forgalomból hiányoznak a közepes feldolgozottságú termékek, alkatrészek, részegységek. Ez a szerkezet a kapcsolatok intenzifikálásának is az akadályává lett. Szovjet szempontból ez a hátrány ráadásul nemcsak Magyarországgal kapcsolatban érzékelhető, hanem az összes többi európai KGST-országgal öszszefüggésben is. Kollektív alapon, KGST-szinten Jagodovszkij szerint nem megoldható a külgazdasági kapcsolatok szerkezetének átalakítása, mert nemcsak a fejlettség szintje, hanem az átalakítás készsége is igen eltérő. Ezért kétoldalú alapon kell a dolgot elkezdeni — mondja, ő, szovjet fejjel gondolkodván, hazájának velünk, továbbá Lengyelországgal és Csehszlovákiával fenntartott kétoldalú kapcsolataiban tartja ezt elképzelhetőnek, noha elismeri, hogy szovjet részről erre kisebb a késztetés és az érdekeltség, mint például a magyar partner részéről. Ennek magyarázataként a szovjet gazdaság két fő baját, a nehézkességet és a konzervativizmust említi. Azt sem tartja lehetetlennek, hogy az említett négy ország — és esetleg még Bulgária — egymás közötti keresztkapcsolataiban vezesse be az együttműködés új módszereit, alakítson ki új szerkezetet, mivel — mint mondja — a KGST, jelenlegi formájában működésképtelen. A magyar—szovjet gazdasági kapcsolatok átszerkesztésére szűkítve témánkat Jagodovszkij ezt is csak, mint távlati célt tartja reálisnak. Elemei lennének: a konvertibilis elszámolás, a világpiaci árakon alapuló szerződéses árak és a vállalati szerződések. A kormányok vagy tervhivatalok csak a nagyobb közös programok fölött tartanák meg ellenőrző szerepüket, és bizonyos — közelebbről nem részletezett — szabályozó, ösztönző funkciót gyakorolnának. A lényeg az, hogy olyan gazdaságilag megalapozott kapcsolatrendszer alakuljon ki, amely mindkét fél számára biztosítja érdekeinek érvényesülését, mérhetővé és összehasonlíthatóvá teszi a költségeket, ráfordításokat, kiszámíthatóvá az előnyöket és az esetleges hátrányokat. A cél „távlatiságát” a politikai ódzkodáson túl, elsősorban a vállalati önállóságok hiánya és méretezésük fejlesztésének eltérő volta teszi indokolttá. S van még valami. Mint Jagodovszkij kifejtette, gazdaságaink eltérő nagyságrendjéből következően, míg a magyar mindig nyitott volt a világra, és még inkább azzá akar válni, addig a szovjet mindig meg fog őrizni bizonyos autarch jelleget, ami a gyorsabb változások ellen ható erő. A konvertibilis elszámolásra való áttérés legnagyobb akadálya az, hogy egyik fél sem rendelkezik valutával, az is hiánycikk. Ilyen körülmények között dollárclearingre lehetne áttérni, de az ilyen rendszerben lebonyolódó szovjet—jugoszláv kereskedelem tapasztalatai azt mutatják, hogy ez sem oldja meg a problémákat, és ráadásul árfelhajtó hatást gyakorol — mondja Jagodovszkij. Szovjet számítás szerint Ma-gyarország rosszul járna a konvertibilis elszámolásra való áttéréskor. Jagodovszkij szerint az átmenetben a magyar exportárak ásni fognak, importunk viszont megdrágulna. Ezt a kettős terhelést a magyar gazdaság nem viselné el — mondja —, s ezért átmeneti intézkedésekre lenne szükség. Ilyen lehetne az, hogy a Szovjetunió meghitelezi új nyereséget (hosszú lejáratra, előnyös kamattal) vagy az, hogy a szovjet fél a nyereségből magyar részvényeket vásárol —, sorolja a lehetőségeket Jagodovszkij. Személyes véleményem azonban az — teszi hozzá —, hogy a Szovjetunió még nincs felkészülve erre az áttérésre, ráadásul még ki sem alakult a hivatalos szovjet álláspont ebben a kérdésben. Annyi bizonyos, teszi még hozzá a moszkvai közgazdász, hogy a kereskedelem fenntartása szovjet érdek, már csak azért is, mert vásárolni szeretnénk, és nem akarjuk a partner összeomlását. Kérdés, hogy mindenki így gondolkodik-e a reform útján járó Magyarországgal kapcsolatban. Szalay Hanna Maim Hírlap