Magyar Hírlap, 1990. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-27 / 175. szám

1990. július 28., szombat # Choli Daróczi József: Alkalmi jelentés a cigányság jelenlegi helyzetéről A közel egymilliós lélekszámúnál rendelkezi magyarországi cigány­ait továbbra is rosszhiszemű, jégcímnélküli lakója az országnak, hi­szen cigányként sem emberi, sem közösségi-etnikai jogai nincsenek. Ahhoz, hogy teljes értékű és jogú állampolgár legyen, asszimilálódnia kellene, de asszimilálódásra mindaddig nincs esélye, amíg a társada­lom egyéb, nemcigány csoportjai alkalmatlanok és képtelenek az asz­­szimilálásra, azaz, amíg nincs affinitásuk a befogadásra. A magyar társadalom politikai átszervezése nem hozta meg — és úgy tűnik nem is szándékozik meghozni — az európaizálódás­­hoz szükséges társadalmi-jogi fel­tételeket és garanciákat. Az államigazgatás új, vagy még csak részben új, apparátusa ugyan már nem dicsekszik azzal, hogy „Magyarország közel áll a ci­gánykérdés teljes megoldásához". Nem dicsekszik azzal, hogy „az apparátus gigászi erőfeszítései árán sikerült a munkaképes korú cigány férfiak nyolcvan százalé­kát munkába állítani". Nem dicsekszik azzal, hogy „a cigány fiatalok teljes beiskolázá­sát befejezte, hogy a cigány fiata­lok mintegy 60%-a elvégzi az ál­talános iskolát". Nem dicsekszik azzal, hogy „a cigánytelepek, a szociális követel­ményeknek nem megfelelő tele­pek, kétharmadát felszámolta. Ez az apparátus ma már nem dicsekszik. Ez az apparátus „csak" tömegesen bocsátja el a képzetlen, félanalfabéta, analfabéta cigány munkavállalókat. Hiszen ez az ap­parátus rövid egy év alatt tökéle­tesen megváltozott. Tökéleteseb­ben, mint a kaméleon. Ez az ap­parátus tökéletesen elfelejtette, hogy egy évvel ezelőtt éppen ő bizonyította, ebben a kérdésben (cigány), minden a legjobb úton halad. Ez az apparátus ugyan már nem meri dicsérni önmagát szemtől szembe, de nem is szégyelli magát, csak egyszerűen ott van ahol ed­dig, régi helyén. Ott van, dolgo­zik szépen, csendben, teszi amit tett 45 éven át a cigánykérdés megoldása érdekében. A cigányság pedig marad a te­lepülések peremétől egy arasznyi­ra összetákolt kalyibákban össze­zsúfolva, a testek verejtékétől kesernyés levegőben éhesen, tü­dőbetegen, testi és szellemi nyo­morban, fél és teljes analfabéta­­ságban, kollektív rendőri felügye­let alatt, mert ezeken a telepeken kilátástalan helyzet él a cigány­ság 40%-a. A kilátástalan helyzetben levő EMBEREK (tehát nem a cigá­nyok) körében nő a bűnözés, a prostitúció, a szenvedélybetegsé­gek, az öngyilkosság. Ezeket az embercsoportokat pedig FEL­ÜGYELNI „KELL”! — kollektív módon. A fentiekből következik, hogy a Cigányság rosszabb helyzetben van, mint volt európai történelme során bármikor. A diaszpórá­ban élő cigányságot az elmúlt 45 évben atomizálták. Azzal, hogy képzés nélkül, tömegesen kénysze­rítették be őket az ipari, mező­­gazdasági, nagyüzemi gazdasá­gokba, arra ítélték és kényszerí­­tették, hogy változtassák meg életmódjukat, életritmusukat. Most, amikorra ez a folyamat nagyvonalakban sikerült, tömege­sen bocsátják el őket eddigi mun­kahelyeikről, visszakényszerítve őket Isten és társadalom közzé a senkiföldjére, a sehumnatság ál­lapotába. Az elmúlt 45 év kommunista magyar vezetői megfosztották a cigányokat saját közösségeiktől, eltiltották őket őseik mesterségé­nek gyakorlásától, lejáratták nyel­vüket, kultúrájukat. Ma már ere­deti nevükre sem emlékeznek. Amikor a kommunisták azt „ver­ték" az emberek fejébe, hogy „minden ember egyforma", hogy a cigányok is ugyanolyan embe­rek, mint bárki más az országban, tehát, ugyanúgy kell élniük, ugyanazt kell tenniük, mint bár­ki másnak, tulajdonképpen elvet­ték a cigányság identitását, elvet­ték etnikai önbecsülését. Most, amikor kiderült, hogy a kommu­nisták hazudtak, a cigányoknak nem maradt más, mint a vissza­­menekülés önmagukba, oda, ahol ember nem járta helyen húzza meg magát, mint a pók és csak a megfelelő pillanatban csapjon le a hálójába fennakadt légyre, mert végül is a póknak joga van táplálkozni, s ha nincs más, mint a hálójába fennakadt légy, hát az is jó. Mert rágni lehet, mert meg­telik a gyomor, mert utána már nem oly nagy a nyomor. Ha a magyarországi cigányság nem veszi végre kezébe saját sor­sa gyeplőjét, akkor rövid időn be­lül tömegesen kerül be a társada­lom zárt intézeteibe: börtönökbe, állami nevelőintézetekbe, rezer­vátumokba. Ennek kapcsán pedig a nem túlpigmenált cigánykutatók és szakértők újra elmondhatják, hogy a cigánykérdés „a múlt átkos öröksége". De nem fognak vála­szolni arra a kérdésre, hogy: me­lyik múlté 1416 óta? A cigányok európai emigráció­ja Jézus után ezernégyszáz-hu­­szonhárom évvel kezdődött, és tart napjainkban is. Nem lehet tudni, hogy még meddig fog tar­tani, vagy hogy megszűnik-e va­laha is. Az azonban tény, hogy a ci­­gányság él, a cigányság sajátos módon fejlődik, számban izmoso­dik, a cigányság szaporodik. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete 1971. évi fel­mérésének előrejelzése szerint a cigányság az ezredfordulóra eléri az egymillió fős létszámot. Ez a szám a teljes magyarországi né­pesség 10%-a. Fantasztikus szám! Fantasztikus pláne akkor, ha tud­juk — szintén a fenti felmérés alapján —, hogy 29 év alatt (1971 —2000 ) 29 a cigányság létszáma megháromszorozódik. A felmérés szerint ugyanis 1971-ben a teljes cigánylakosság létszámát mint­egy 320 000-re becsülték. Ezzel párhuzamosan, tudjuk, hogy a magyar populáció fogy! Amennyivel nő a cigányság száma, annyival csökken a magyarságé. Az össznépesség száma állandó, de a belső arányok eltolódnak. Tudjuk, hogy a családtervezés is a tudat terméke és függvénye. Minél tudatosabb az ember, annál inkább meg tudja tervezni a jövő­jét. Ki tudja számítani, hogy mit bír el és mit nem. Így a gyerme­kek számát is. A cigányok 47%-a ma, 1990-ben nem végzi el az általános iskola nyolc osztályát 16 éves koráig. Történik mindez ma, amikor a nyolc osztállyal rendelkezők ad­ják a társadalom legalacsonyabb rétegét, a segéd- és kisegítő mun­kásréteget. Ezért a fél és teljes analfabéta cigányság szóban sem jöhet a munkamegosztás szem­pontjából. Az elmaradott, a képzetlen nép­­rétegek és népcsoportok körében a szaporulat magasabb az egyéb néprétegek szaporulatánál. A szegény is és a primitív em­ber is gyereket csinál (ha nincs mit tegyen), ha unatkozik, ha elégedetlen, ha elégedett, ha szo­morú, ha jókedvű, ha munkanél­küli. Természetesen valójában nem gondolkodik sem azon, hogy csinál, sem azon, hogy nem csinál gyereket. A cigány ember a véde­kezés bármely formáját elveti, er­kölcstelennek tartja; nem termé­szetes dolog. Az életszínvonal romlásával párhuzamosan, a gyermeket vál­laló magyar családok száma csök­kenni fog, hiszen a magyar ember megtanulta a tudatos családterve­zést, ismeri annak áldását és elő­nyeit. Tudja, hogy egyetlen gyer­mek nélkül könnyebben meg lehet élni a majdnem semmi pénzből, mint 1-2-3-4 gyermekkel. Ugyanakkor a cigányok köré­ben jobban élnek és erősebbek a hagyományok és kevésbé ismerik a modern kor szokásait, divat­­irányzatait, kevésbé hatnak rájuk a társadalmi normák és norma­rendszerek. A cigány erkölcs nem ismeri a gyermektelenséget. Ha egy asz­­szonynak nincs gyermeke, az meddő. A meddő asszony pedig nem asszony. Azaz, a cigányok körében erkölcstelennek számít a gyermektelenség. Tehát a cigány­ság körében a gyermek jön! Ennek ellenére mi lehet a meg­oldás az ország felcigányosodásá­­val szemben. Az, ha olyan, a cigányok aktív részvételére is számító pedagó­giai, közművelődési és szociálpo­litikai rendszert és módszert ala­kítanának ki és alkalmaznák a ci­gányság körében, amelyek éppen szubjektivitásuk révén és okán belátható időn belül felszámolha­tó lenne a műveletlenség. Ha ar­ra illetékes szervezetekben dol­gozók elérendő célként az eman­cipációt jelölnék ki, ha ebben az irányban fejtenék ki tevékenysé­güket. Ha az ehhez elvezető utat a három fent említett tényezőcso­port komplex alkalmazásával, a sajátos cigány kultúra és nyelv eszközeivel törekednének e cél el­érésére. Ha a közelgő helyhatósági vá­lasztások során a cigányok is ré­szévé válhatnának az új önkor­mányzati rendszernek, ha nem csak szólamokban, hanem a min­dennapok gyakorlatában is: az adott településeken a cigányla­kosság is kivehetné részét a kö­zösség jó és rossz, szép és kevés­bé szép örömeiből és gondjaiból egyaránt. Ha cigányok is bekerülnének saját jogon (nemcsak pártok szí­neiben) a települések, a régiók, megyék, és az országos állami, ál­lamigazgatási feladatokat ellátó rendszerekbe. Ha az új rend urai végre elhin­nék, hogy a cigánykérdést nem lehet megoldani a cigányok nél­kül. A cigányok jelenléte viszont ne azt jelentse, hogy egyes képvi­selőit meghívjuk tanácskozá­sainkra, éppen akkor, amikor a cigánykérdést tárgyaljuk. Hanem úgy, hogy felelős munkát, felelős­ségteljes feladatokkal bízzuk meg magát a cigányságot. Mert a magántulajdon sem öröktől való... Személy szerint rendkívül irritál, hogy a cigánysággal kapcsolatban a sajtó véleménye (és ennek kapcsán a közönségmegítélés) durván po­larizálódik: egyfelől „kreol bőrű bűnelkövetőkről” kapunk hírt a rend­őrségi rovatban, másfelől atyáskodó beszámolókat hátrányos helyzetű cigánygyerekek megsegítéséről, ujjongó kritikákat cigány mű­vészek tár­latairól, antológiáiról (függetlenül ezeknek az alkotásoknak valódi ér­tékétől), és diadalmas tudósításokat egy-egy területről, ahogy a „ci­gánykérdést” úgymond megoldották. Meggyőződésem, hogy az egész problémakört egységben kell tekinteni a ritka diadaloktól egészen a kriminológiai problémákig. Különös tekintettel arra, hogy ez utóbbiak lélekszámarányos mennyisége egyébként sem rosszabb az össznépi át­lagnál, csak éppen szem előtt van, és beleillik a sok helyütt tapasztal­ható előítéletességbe. Éppen a bűnelkövetésekkel kapcsolatban keres­tem arra választ Diósi Ágnes szociográfusnál, a népről szóló kitűnő könyvek írójánál, milyen a sajátos hagyományú cigányság történelmi­leg kialakult viszonya a magántulajdonhoz, mert az a meggyőződé­sem, hogy bizonyos negatív jelenségeknek itt van a kulcsa. — Valóban történeti összefüg­gésben kell nézni a kérdést — mondja Diósi Ágnes —, de ehhez igencsak vissza kell mennünk az időben. Ott kezdeném, hogy egy időben foglalkoztam gyermek­­folklór-kutatással is, tradicionális cigány anyanyelvű közösségben Az érdekelt, hogy milyen — gaz­dag vagy szegény — nyelvi kör­nyezetben élnek. És a deklarált Ingerszegénység helyett hatalmas ingergazdagságot találtam. Hallat­lanul dramatikus meséket pél­dául. Kitűnően „eljátszott” élet­helyzeteket: lakodalmat, vásárt. Vizsgálódásaim során előkerült egy régi vándormondóka, amit mindenki ismer: Ez elment va­dászni, ez meglőtte, stb. Ez cigá­nyul így hangzott: Adat gél ja te takenutazinen ... — azaz: Ez el­ment ürgészni, ez megfogta, és így tovább. Szöget ütött a fejembe, hogy miért szerepel az egyik vál­tozatban vadász és lövés, a má­sikban pedig ártatlan befogás. És akkor az jutott eszembe, hogy a magyarok már a honfoglaláskor fegyveresen érkeztek, a cigányok, pedig, akik őshazájukból ugyan­ebben az időben indultak el, kü­lönböző nem vadász mestersége­ket folytattak. Amikor a XVI. század táján hazánkban megje­lentek, mi szívesen fogadtuk őket, mert szükség volt az általuk is­mert szakmára, például a kovács­­mesterségre, míg Nyugat-Európá­­ban elüldözték őket. Akkoriban oltalomlevelek birtokában, béké­sen éltünk egymás mellett, azután a magyar nép betagolódott az osz­tálytársadalomba, a cigányok pe­­dig tovább őrizték a törzsi -családi közösséget, és egyetlen tulajdo­ni formát ismertek: a köztulaj­dont Ez tovább él mindmáig, amit a család szerez, vagy főz, abból mindenki elvehet, aki oda­téved. — Ám később ez az idilli vi­szony megváltozott... — Évszázadokon át tartott a harmonikus együttélés, mígnem Mária Terézia és II. József erősza­kos letelepítést rendelt el, megtil­totta számukra az anyanyelv használatát, a lótartást, és még a gyerekeket is el akarta venni tőlük. Ettől kezdve gyakorlatilag semmiféle jog nem védte őket, és ez a védtelenség — mint minden hasonló sorban lévő közösségnél tapasztaljuk — még szorosabbra fűzte a soraikat. Ez egészen ter­mészetes reakció minden hasonló helyzetben. — És nyilván, ekkor jelentkez­tek a megítélésben differenciák. — Igen, kialakult egy paterna­lista viszony a falu és a falu szé­lén álló cigánysor között, amely­ben természetes volt bizonyos le­kezelés, hogy például a magyarok tegezik a cigányt, míg azok ma­­gázzák emezeket. A munkájukra, szakértelmükre továbbra is szük­ség volt, de jogvédelem hiányá­ban ellenértéküi csak alamizsnát kaptak. Különös módon „fizető­képes kereslet" volt a kiegészítő szolgáltatásaikra is, mint a jóslás, a kuruzslás-gyógyítás és a rontás. Ezek a gyakorlatban olyan tovább­élő szolgáltatások, amelyekből a falusi közösség már leszokott, no­ha amúgy még igényelte. A sort folytathatnám is. Ma például igen sok helyen a kántálást vagy regö­­lést a magyarok helyett a cigányok végzik. Ismerek olyan cigánykö­zösségeket, például a tarpait, ame­lyekben gyönyörűen énekelnek magyar dalokat, méghozzá olyan dalokat, amelyeket a faluközös­ség már nem ismer, vagy­ olyan ar­chaikus formákat, amelyeket má­sok már elfeledtek. Hogy analóg kifejezést használjak, olyan ez, mint az ortodoxia: egy zárt és kiszolgáltatott közösség ösztönös önvédelme. — És végül jött a holocaust, majd a felszabadulás. — Bizony, 1945 a cigányok számára valóban felszabadulás volt, mert az életüket mentette meg, akárcsak a zsidóságét. És mégsem volt felszabadulás abból a szempontból, hogy társadalmi helyzetük lényegében nem tárlto­­zott. Akárhogy nézzük is, a hábo­rú utáni évtizedek óriási társa­dalmi mobilitást hoztak maguk­kal: munkások és parasztok ezrei és tízezrei kerültek más besoro­lásba, és ez a mozgás emberek sokaságával hitette el, hogy most itt a lehetőség és boldogulni fog. De a cigányság számára ez a lát­szólagos lehetőség sem valósult meg: kirekedtek a földosztásból, a tanulásból, a szakképzésből, és így tovább. Olyannyira, hogy ki­rekesztettségük a korábbi törté­nelmi szakaszokhoz képest még nőtt is. Ez sok tekintetben a le­épülésüket jelentette, kivált, ha figyelembe vesszük azt az elural­kodó hamis nézetet, amely szerint a szocializmus automatikusan szünteti meg a szegénységet — Úgy érti, hogy leépülésük sa­játos kultúrájuk lebomlásához is vezetett? — Természetesen, hiszen maguk a közösségek pusztultak. Koráb­ban adva volt a cigányság sta­bil helye a társadalom peremén, most ez szétzilálódott; paradox módon az alkotmány szövegében deklarálta jogaikat, a gyakorlat pedig megvonta azokat. És ebben a helyzetben azzal marasztalta el őket a társadalom, hogy azért maradnak el a fejlődésben, mert nem is képesek arra, és nem is törekszenek rá. Itt sokkal jobban kiütközött a másságuk. Tulaj­donképpen ekkor került be a köz­tudatba, hogy cigány módon élni csak valami negatívat jelenthet. Időközben kiszolgáltatottságuk csak növekedett, és egyszerűen léthelyzetük is magával hozta a bűnözés veszélyét, ami aztán ki­hegyezettebb figyelmet eredmé­nyezett irányukban a kriminali­tás szempontjából. Ebből egyene­sen következett egy idő után a törvény előtti hátrányos helyzet — a gyakorlatban. — Ak­kor hadd térjek most visz­­sza eredeti kérdésemre: a cigány­ság sajátos moralitása szemszö­géből nézve kriminalitás-e mind­az, amit mi annak tartunk? — Egészen biztosan nem. Ve­gyünk egy triviális példát. A ma­gyar munkásnak azt mondták, hogy tiéd az ország. Egy idő után rájött, hogy nem az övé, és tett róla, hogy mégis az legyen. Ak­tatáskában, feketefuvarral ösz­­szegyűjtötte magának a tulajdon­­részét. Már aki tehette. A cigány nem tehette, mert rendszerint nem is volt olyan helyzetben, hogy egy jobb szerszámhoz hozzájuthatott volna. Nem kell szépítenünk a dol­got: van, természetes, hogy van a cigányok között is bűnöző. Csakhogy ezek megítélése más. Ha egy munkás hazavisz egy csőrös fogót, az a közmegítélésben vagány huncutság. Ha cigány te­szi ugyanezt, súlyos, büntetendő dolog. Más szóval kifejezve, a romló gazdasági helyzettel rom­lott a cigányságról alkotott kép is. — De az eredeti kérdés úgy szólt: milyen a cigányságnak ma­gának a viszonya a magántulaj­donhoz? — Eredendően más. Még ma is közösségi tulajdonformákban gondolkozik. Ez természetesen nem menti fel a zsebtolvajt, de magyarázatot ad a cigányság egé­szének felfogására. És van ben­ne valami pozitív: ami a tiéd, az az enyém is, és fordítva. — Gondolom, ez a le nem tele­­pedettség, a vándoréletmód men­talitása is. — A vándorlás megtanította a cigányságot arra, hogy a jég há­tán is megéljen. És ez éppenséggel most jön jó­: jelen nyomorúsá­gukban életképesebbnek bizo­nyulnak a magyaroknál. Ami vi­szont megint egy okkal több az ellenérzések kialakulásához. — A másság mindig ingerlő, ők pedig megőriztek egy csomó olyan tulajdonságot, mely a többségnél feledésbe ment. — Igen. Tudomásul kell ven­ni, hogy a cigányság különbözik, de ezt nem ők akarták. Sorsuk sűrítve mutatja fel mindazt a kudarcot, ami a magyar társa­dalmat az elmúlt ötödfél évtized­ben érte. Illúzióim nincsenek. Csupán azt tudom, hogy együtt kerültünk bele, és ezért együtt kell kilábalnunk a gödörből. Amíg kifelejtjük őket a társadalomból, igazi demokráciáról nem beszél­hetünk. Lukácsy András " Legyetek szerencsések! Choli Daróczi József: Isten homorú arcán című könyvéről Távén baxtale! Az első mondat, amit nyelvü­kön megtanultam, s a keleties, csodaszép jókívánságok gyakran hangzanak el cigány emberek kö­zött, s megilletnek mindenkit, aki nyitottan és szívvel közele­dik feléjük. Choli Daróczi József: Isten ho­morú arcán című kötetének va­lamennyi verse az indiai — ős­honi — életérzések, filozófiák és a mindennapok keserűségének szétválhatatlan szövevénye. A könyvhétre megjelent, a jóbarát, Péli Tamás festményével díszí­tett gyűjtemény négy részből áll. Elsőnek a magyar nyelvű ver­sek olvashatók: a „roma" — je­lentése: ember — örökéletű ér­zéseit, szenvedéseit, kérdéseit tük­rözi, s a „kérdés” utolsó sora „Tu­dod, hogy ami neked bennem mesevilág, / nekem ostorhegyva­­lóság?" rádöbbent, hogy cigány­nak lenni, cigányul írni, nem csak cigányokhoz szólni ma nem csu­pán művészként nehéz, elfogad­tatni tehetségét, legyűrni az elő­ítéleteket — szinte lehetetlen! Ezt kísérli meg Choli. A cigány nyelvről állították: hétköznapi dolgok kifejezésére tán alkalmas, egyébre­­semmi­képp sem. Ráismerünk-e a magyar ver­sek kezdősoraira? „Laci mo, /shunes so?" „Del fut­o del Jezushi, Jezusi! / Le trin kraja kathe si." Hangulata, hangzása, játékos­sága is visszacseng az eredetinek a műfordításban. Vajon megtör­ténhetne-e ez egy tehetségtelen költő élet- és kifejezésképteleni nyelven való próbálkozásai so­rán? A kötet harmadik részében nem csak Petőfi és József Attila jól­ismert művei válnak a cigányok sajátjaivá, a magyar „nagyok”, Cholihoz és gondolom sokunkhoz közelálló „versben beszélők", s a népköltészet sorai mindkét nyel­ven igazak és szépek, akárcsak a cigányul írt versek, műfordí­tások és népdalok,­­ a kötetet alkotó többi vers. A népdalok, amelyek ugyan­olyan távol állnak a kocsmák vul­garizált cigánydalaitól, mint a magyar népdalok a hejehujázó magyar nótáktól. Minden nép folklórkincse a Föld valamennyi lénye számára szív­facsaróan élményt adó, védésre­­óvásra méltó, s fontos, hogy az legyen. Tán nem értjük, mit jelent? „Sokat mentem, nagyutat meg­tettem, / amíg boldog cigányokra leltem. / Hej cigányok, vajon merről jöttök, / a boldogság mely országban terem?" Ezen himnusz kezdő sorai — az ember himnusza! Ha olvassuk, hallgatjuk, kézbe vesszük cigány nyelvű bibliáját, az embert olvashatjuk és hall­hatjuk! Bessenyei György írta egy bo­­koron: „Minden nemzet a maga nyelvérül ismertetik meg legin­kább”. — E kötet által, Cholin keresztül valamelyest megismer­hetjük a cigányokat, „testvérein­ket”, ahogyan egymást nevezik. Nais tuke, muro phrala! Markus Agnes 3

Next