Magyar Hírlap, 1990. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-27 / 175. szám
1990. július 28., szombat # Choli Daróczi József: Alkalmi jelentés a cigányság jelenlegi helyzetéről A közel egymilliós lélekszámúnál rendelkezi magyarországi cigányait továbbra is rosszhiszemű, jégcímnélküli lakója az országnak, hiszen cigányként sem emberi, sem közösségi-etnikai jogai nincsenek. Ahhoz, hogy teljes értékű és jogú állampolgár legyen, asszimilálódnia kellene, de asszimilálódásra mindaddig nincs esélye, amíg a társadalom egyéb, nemcigány csoportjai alkalmatlanok és képtelenek az aszszimilálásra, azaz, amíg nincs affinitásuk a befogadásra. A magyar társadalom politikai átszervezése nem hozta meg — és úgy tűnik nem is szándékozik meghozni — az európaizálódáshoz szükséges társadalmi-jogi feltételeket és garanciákat. Az államigazgatás új, vagy még csak részben új, apparátusa ugyan már nem dicsekszik azzal, hogy „Magyarország közel áll a cigánykérdés teljes megoldásához". Nem dicsekszik azzal, hogy „az apparátus gigászi erőfeszítései árán sikerült a munkaképes korú cigány férfiak nyolcvan százalékát munkába állítani". Nem dicsekszik azzal, hogy „a cigány fiatalok teljes beiskolázását befejezte, hogy a cigány fiatalok mintegy 60%-a elvégzi az általános iskolát". Nem dicsekszik azzal, hogy „a cigánytelepek, a szociális követelményeknek nem megfelelő telepek, kétharmadát felszámolta. Ez az apparátus ma már nem dicsekszik. Ez az apparátus „csak" tömegesen bocsátja el a képzetlen, félanalfabéta, analfabéta cigány munkavállalókat. Hiszen ez az apparátus rövid egy év alatt tökéletesen megváltozott. Tökéletesebben, mint a kaméleon. Ez az apparátus tökéletesen elfelejtette, hogy egy évvel ezelőtt éppen ő bizonyította, ebben a kérdésben (cigány), minden a legjobb úton halad. Ez az apparátus ugyan már nem meri dicsérni önmagát szemtől szembe, de nem is szégyelli magát, csak egyszerűen ott van ahol eddig, régi helyén. Ott van, dolgozik szépen, csendben, teszi amit tett 45 éven át a cigánykérdés megoldása érdekében. A cigányság pedig marad a települések peremétől egy arasznyira összetákolt kalyibákban összezsúfolva, a testek verejtékétől kesernyés levegőben éhesen, tüdőbetegen, testi és szellemi nyomorban, fél és teljes analfabétaságban, kollektív rendőri felügyelet alatt, mert ezeken a telepeken kilátástalan helyzet él a cigányság 40%-a. A kilátástalan helyzetben levő EMBEREK (tehát nem a cigányok) körében nő a bűnözés, a prostitúció, a szenvedélybetegségek, az öngyilkosság. Ezeket az embercsoportokat pedig FELÜGYELNI „KELL”! — kollektív módon. A fentiekből következik, hogy a Cigányság rosszabb helyzetben van, mint volt európai történelme során bármikor. A diaszpórában élő cigányságot az elmúlt 45 évben atomizálták. Azzal, hogy képzés nélkül, tömegesen kényszerítették be őket az ipari, mezőgazdasági, nagyüzemi gazdaságokba, arra ítélték és kényszerítették, hogy változtassák meg életmódjukat, életritmusukat. Most, amikorra ez a folyamat nagyvonalakban sikerült, tömegesen bocsátják el őket eddigi munkahelyeikről, visszakényszerítve őket Isten és társadalom közzé a senkiföldjére, a sehumnatság állapotába. Az elmúlt 45 év kommunista magyar vezetői megfosztották a cigányokat saját közösségeiktől, eltiltották őket őseik mesterségének gyakorlásától, lejáratták nyelvüket, kultúrájukat. Ma már eredeti nevükre sem emlékeznek. Amikor a kommunisták azt „verték" az emberek fejébe, hogy „minden ember egyforma", hogy a cigányok is ugyanolyan emberek, mint bárki más az országban, tehát, ugyanúgy kell élniük, ugyanazt kell tenniük, mint bárki másnak, tulajdonképpen elvették a cigányság identitását, elvették etnikai önbecsülését. Most, amikor kiderült, hogy a kommunisták hazudtak, a cigányoknak nem maradt más, mint a visszamenekülés önmagukba, oda, ahol ember nem járta helyen húzza meg magát, mint a pók és csak a megfelelő pillanatban csapjon le a hálójába fennakadt légyre, mert végül is a póknak joga van táplálkozni, s ha nincs más, mint a hálójába fennakadt légy, hát az is jó. Mert rágni lehet, mert megtelik a gyomor, mert utána már nem oly nagy a nyomor. Ha a magyarországi cigányság nem veszi végre kezébe saját sorsa gyeplőjét, akkor rövid időn belül tömegesen kerül be a társadalom zárt intézeteibe: börtönökbe, állami nevelőintézetekbe, rezervátumokba. Ennek kapcsán pedig a nem túlpigmenált cigánykutatók és szakértők újra elmondhatják, hogy a cigánykérdés „a múlt átkos öröksége". De nem fognak válaszolni arra a kérdésre, hogy: melyik múlté 1416 óta? A cigányok európai emigrációja Jézus után ezernégyszáz-huszonhárom évvel kezdődött, és tart napjainkban is. Nem lehet tudni, hogy még meddig fog tartani, vagy hogy megszűnik-e valaha is. Az azonban tény, hogy a cigányság él, a cigányság sajátos módon fejlődik, számban izmosodik, a cigányság szaporodik. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete 1971. évi felmérésének előrejelzése szerint a cigányság az ezredfordulóra eléri az egymillió fős létszámot. Ez a szám a teljes magyarországi népesség 10%-a. Fantasztikus szám! Fantasztikus pláne akkor, ha tudjuk — szintén a fenti felmérés alapján —, hogy 29 év alatt (1971 —2000 ) 29 a cigányság létszáma megháromszorozódik. A felmérés szerint ugyanis 1971-ben a teljes cigánylakosság létszámát mintegy 320 000-re becsülték. Ezzel párhuzamosan, tudjuk, hogy a magyar populáció fogy! Amennyivel nő a cigányság száma, annyival csökken a magyarságé. Az össznépesség száma állandó, de a belső arányok eltolódnak. Tudjuk, hogy a családtervezés is a tudat terméke és függvénye. Minél tudatosabb az ember, annál inkább meg tudja tervezni a jövőjét. Ki tudja számítani, hogy mit bír el és mit nem. Így a gyermekek számát is. A cigányok 47%-a ma, 1990-ben nem végzi el az általános iskola nyolc osztályát 16 éves koráig. Történik mindez ma, amikor a nyolc osztállyal rendelkezők adják a társadalom legalacsonyabb rétegét, a segéd- és kisegítő munkásréteget. Ezért a fél és teljes analfabéta cigányság szóban sem jöhet a munkamegosztás szempontjából. Az elmaradott, a képzetlen néprétegek és népcsoportok körében a szaporulat magasabb az egyéb néprétegek szaporulatánál. A szegény is és a primitív ember is gyereket csinál (ha nincs mit tegyen), ha unatkozik, ha elégedetlen, ha elégedett, ha szomorú, ha jókedvű, ha munkanélküli. Természetesen valójában nem gondolkodik sem azon, hogy csinál, sem azon, hogy nem csinál gyereket. A cigány ember a védekezés bármely formáját elveti, erkölcstelennek tartja; nem természetes dolog. Az életszínvonal romlásával párhuzamosan, a gyermeket vállaló magyar családok száma csökkenni fog, hiszen a magyar ember megtanulta a tudatos családtervezést, ismeri annak áldását és előnyeit. Tudja, hogy egyetlen gyermek nélkül könnyebben meg lehet élni a majdnem semmi pénzből, mint 1-2-3-4 gyermekkel. Ugyanakkor a cigányok körében jobban élnek és erősebbek a hagyományok és kevésbé ismerik a modern kor szokásait, divatirányzatait, kevésbé hatnak rájuk a társadalmi normák és normarendszerek. A cigány erkölcs nem ismeri a gyermektelenséget. Ha egy aszszonynak nincs gyermeke, az meddő. A meddő asszony pedig nem asszony. Azaz, a cigányok körében erkölcstelennek számít a gyermektelenség. Tehát a cigányság körében a gyermek jön! Ennek ellenére mi lehet a megoldás az ország felcigányosodásával szemben. Az, ha olyan, a cigányok aktív részvételére is számító pedagógiai, közművelődési és szociálpolitikai rendszert és módszert alakítanának ki és alkalmaznák a cigányság körében, amelyek éppen szubjektivitásuk révén és okán belátható időn belül felszámolható lenne a műveletlenség. Ha arra illetékes szervezetekben dolgozók elérendő célként az emancipációt jelölnék ki, ha ebben az irányban fejtenék ki tevékenységüket. Ha az ehhez elvezető utat a három fent említett tényezőcsoport komplex alkalmazásával, a sajátos cigány kultúra és nyelv eszközeivel törekednének e cél elérésére. Ha a közelgő helyhatósági választások során a cigányok is részévé válhatnának az új önkormányzati rendszernek, ha nem csak szólamokban, hanem a mindennapok gyakorlatában is: az adott településeken a cigánylakosság is kivehetné részét a közösség jó és rossz, szép és kevésbé szép örömeiből és gondjaiból egyaránt. Ha cigányok is bekerülnének saját jogon (nemcsak pártok színeiben) a települések, a régiók, megyék, és az országos állami, államigazgatási feladatokat ellátó rendszerekbe. Ha az új rend urai végre elhinnék, hogy a cigánykérdést nem lehet megoldani a cigányok nélkül. A cigányok jelenléte viszont ne azt jelentse, hogy egyes képviselőit meghívjuk tanácskozásainkra, éppen akkor, amikor a cigánykérdést tárgyaljuk. Hanem úgy, hogy felelős munkát, felelősségteljes feladatokkal bízzuk meg magát a cigányságot. Mert a magántulajdon sem öröktől való... Személy szerint rendkívül irritál, hogy a cigánysággal kapcsolatban a sajtó véleménye (és ennek kapcsán a közönségmegítélés) durván polarizálódik: egyfelől „kreol bőrű bűnelkövetőkről” kapunk hírt a rendőrségi rovatban, másfelől atyáskodó beszámolókat hátrányos helyzetű cigánygyerekek megsegítéséről, ujjongó kritikákat cigány művészek tárlatairól, antológiáiról (függetlenül ezeknek az alkotásoknak valódi értékétől), és diadalmas tudósításokat egy-egy területről, ahogy a „cigánykérdést” úgymond megoldották. Meggyőződésem, hogy az egész problémakört egységben kell tekinteni a ritka diadaloktól egészen a kriminológiai problémákig. Különös tekintettel arra, hogy ez utóbbiak lélekszámarányos mennyisége egyébként sem rosszabb az össznépi átlagnál, csak éppen szem előtt van, és beleillik a sok helyütt tapasztalható előítéletességbe. Éppen a bűnelkövetésekkel kapcsolatban kerestem arra választ Diósi Ágnes szociográfusnál, a népről szóló kitűnő könyvek írójánál, milyen a sajátos hagyományú cigányság történelmileg kialakult viszonya a magántulajdonhoz, mert az a meggyőződésem, hogy bizonyos negatív jelenségeknek itt van a kulcsa. — Valóban történeti összefüggésben kell nézni a kérdést — mondja Diósi Ágnes —, de ehhez igencsak vissza kell mennünk az időben. Ott kezdeném, hogy egy időben foglalkoztam gyermekfolklór-kutatással is, tradicionális cigány anyanyelvű közösségben Az érdekelt, hogy milyen — gazdag vagy szegény — nyelvi környezetben élnek. És a deklarált Ingerszegénység helyett hatalmas ingergazdagságot találtam. Hallatlanul dramatikus meséket például. Kitűnően „eljátszott” élethelyzeteket: lakodalmat, vásárt. Vizsgálódásaim során előkerült egy régi vándormondóka, amit mindenki ismer: Ez elment vadászni, ez meglőtte, stb. Ez cigányul így hangzott: Adat gél ja te takenutazinen ... — azaz: Ez elment ürgészni, ez megfogta, és így tovább. Szöget ütött a fejembe, hogy miért szerepel az egyik változatban vadász és lövés, a másikban pedig ártatlan befogás. És akkor az jutott eszembe, hogy a magyarok már a honfoglaláskor fegyveresen érkeztek, a cigányok, pedig, akik őshazájukból ugyanebben az időben indultak el, különböző nem vadász mesterségeket folytattak. Amikor a XVI. század táján hazánkban megjelentek, mi szívesen fogadtuk őket, mert szükség volt az általuk ismert szakmára, például a kovácsmesterségre, míg Nyugat-Európában elüldözték őket. Akkoriban oltalomlevelek birtokában, békésen éltünk egymás mellett, azután a magyar nép betagolódott az osztálytársadalomba, a cigányok pedig tovább őrizték a törzsi -családi közösséget, és egyetlen tulajdoni formát ismertek: a köztulajdont Ez tovább él mindmáig, amit a család szerez, vagy főz, abból mindenki elvehet, aki odatéved. — Ám később ez az idilli viszony megváltozott... — Évszázadokon át tartott a harmonikus együttélés, mígnem Mária Terézia és II. József erőszakos letelepítést rendelt el, megtiltotta számukra az anyanyelv használatát, a lótartást, és még a gyerekeket is el akarta venni tőlük. Ettől kezdve gyakorlatilag semmiféle jog nem védte őket, és ez a védtelenség — mint minden hasonló sorban lévő közösségnél tapasztaljuk — még szorosabbra fűzte a soraikat. Ez egészen természetes reakció minden hasonló helyzetben. — És nyilván, ekkor jelentkeztek a megítélésben differenciák. — Igen, kialakult egy paternalista viszony a falu és a falu szélén álló cigánysor között, amelyben természetes volt bizonyos lekezelés, hogy például a magyarok tegezik a cigányt, míg azok magázzák emezeket. A munkájukra, szakértelmükre továbbra is szükség volt, de jogvédelem hiányában ellenértéküi csak alamizsnát kaptak. Különös módon „fizetőképes kereslet" volt a kiegészítő szolgáltatásaikra is, mint a jóslás, a kuruzslás-gyógyítás és a rontás. Ezek a gyakorlatban olyan továbbélő szolgáltatások, amelyekből a falusi közösség már leszokott, noha amúgy még igényelte. A sort folytathatnám is. Ma például igen sok helyen a kántálást vagy regölést a magyarok helyett a cigányok végzik. Ismerek olyan cigányközösségeket, például a tarpait, amelyekben gyönyörűen énekelnek magyar dalokat, méghozzá olyan dalokat, amelyeket a faluközösség már nem ismer, vagy olyan archaikus formákat, amelyeket mások már elfeledtek. Hogy analóg kifejezést használjak, olyan ez, mint az ortodoxia: egy zárt és kiszolgáltatott közösség ösztönös önvédelme. — És végül jött a holocaust, majd a felszabadulás. — Bizony, 1945 a cigányok számára valóban felszabadulás volt, mert az életüket mentette meg, akárcsak a zsidóságét. És mégsem volt felszabadulás abból a szempontból, hogy társadalmi helyzetük lényegében nem tárltozott. Akárhogy nézzük is, a háború utáni évtizedek óriási társadalmi mobilitást hoztak magukkal: munkások és parasztok ezrei és tízezrei kerültek más besorolásba, és ez a mozgás emberek sokaságával hitette el, hogy most itt a lehetőség és boldogulni fog. De a cigányság számára ez a látszólagos lehetőség sem valósult meg: kirekedtek a földosztásból, a tanulásból, a szakképzésből, és így tovább. Olyannyira, hogy kirekesztettségük a korábbi történelmi szakaszokhoz képest még nőtt is. Ez sok tekintetben a leépülésüket jelentette, kivált, ha figyelembe vesszük azt az eluralkodó hamis nézetet, amely szerint a szocializmus automatikusan szünteti meg a szegénységet — Úgy érti, hogy leépülésük sajátos kultúrájuk lebomlásához is vezetett? — Természetesen, hiszen maguk a közösségek pusztultak. Korábban adva volt a cigányság stabil helye a társadalom peremén, most ez szétzilálódott; paradox módon az alkotmány szövegében deklarálta jogaikat, a gyakorlat pedig megvonta azokat. És ebben a helyzetben azzal marasztalta el őket a társadalom, hogy azért maradnak el a fejlődésben, mert nem is képesek arra, és nem is törekszenek rá. Itt sokkal jobban kiütközött a másságuk. Tulajdonképpen ekkor került be a köztudatba, hogy cigány módon élni csak valami negatívat jelenthet. Időközben kiszolgáltatottságuk csak növekedett, és egyszerűen léthelyzetük is magával hozta a bűnözés veszélyét, ami aztán kihegyezettebb figyelmet eredményezett irányukban a kriminalitás szempontjából. Ebből egyenesen következett egy idő után a törvény előtti hátrányos helyzet — a gyakorlatban. — Akkor hadd térjek most viszsza eredeti kérdésemre: a cigányság sajátos moralitása szemszögéből nézve kriminalitás-e mindaz, amit mi annak tartunk? — Egészen biztosan nem. Vegyünk egy triviális példát. A magyar munkásnak azt mondták, hogy tiéd az ország. Egy idő után rájött, hogy nem az övé, és tett róla, hogy mégis az legyen. Aktatáskában, feketefuvarral öszszegyűjtötte magának a tulajdonrészét. Már aki tehette. A cigány nem tehette, mert rendszerint nem is volt olyan helyzetben, hogy egy jobb szerszámhoz hozzájuthatott volna. Nem kell szépítenünk a dolgot: van, természetes, hogy van a cigányok között is bűnöző. Csakhogy ezek megítélése más. Ha egy munkás hazavisz egy csőrös fogót, az a közmegítélésben vagány huncutság. Ha cigány teszi ugyanezt, súlyos, büntetendő dolog. Más szóval kifejezve, a romló gazdasági helyzettel romlott a cigányságról alkotott kép is. — De az eredeti kérdés úgy szólt: milyen a cigányságnak magának a viszonya a magántulajdonhoz? — Eredendően más. Még ma is közösségi tulajdonformákban gondolkozik. Ez természetesen nem menti fel a zsebtolvajt, de magyarázatot ad a cigányság egészének felfogására. És van benne valami pozitív: ami a tiéd, az az enyém is, és fordítva. — Gondolom, ez a le nem telepedettség, a vándoréletmód mentalitása is. — A vándorlás megtanította a cigányságot arra, hogy a jég hátán is megéljen. És ez éppenséggel most jön jó: jelen nyomorúságukban életképesebbnek bizonyulnak a magyaroknál. Ami viszont megint egy okkal több az ellenérzések kialakulásához. — A másság mindig ingerlő, ők pedig megőriztek egy csomó olyan tulajdonságot, mely a többségnél feledésbe ment. — Igen. Tudomásul kell venni, hogy a cigányság különbözik, de ezt nem ők akarták. Sorsuk sűrítve mutatja fel mindazt a kudarcot, ami a magyar társadalmat az elmúlt ötödfél évtizedben érte. Illúzióim nincsenek. Csupán azt tudom, hogy együtt kerültünk bele, és ezért együtt kell kilábalnunk a gödörből. Amíg kifelejtjük őket a társadalomból, igazi demokráciáról nem beszélhetünk. Lukácsy András " Legyetek szerencsések! Choli Daróczi József: Isten homorú arcán című könyvéről Távén baxtale! Az első mondat, amit nyelvükön megtanultam, s a keleties, csodaszép jókívánságok gyakran hangzanak el cigány emberek között, s megilletnek mindenkit, aki nyitottan és szívvel közeledik feléjük. Choli Daróczi József: Isten homorú arcán című kötetének valamennyi verse az indiai — őshoni — életérzések, filozófiák és a mindennapok keserűségének szétválhatatlan szövevénye. A könyvhétre megjelent, a jóbarát, Péli Tamás festményével díszített gyűjtemény négy részből áll. Elsőnek a magyar nyelvű versek olvashatók: a „roma" — jelentése: ember — örökéletű érzéseit, szenvedéseit, kérdéseit tükrözi, s a „kérdés” utolsó sora „Tudod, hogy ami neked bennem mesevilág, / nekem ostorhegyvalóság?" rádöbbent, hogy cigánynak lenni, cigányul írni, nem csak cigányokhoz szólni ma nem csupán művészként nehéz, elfogadtatni tehetségét, legyűrni az előítéleteket — szinte lehetetlen! Ezt kísérli meg Choli. A cigány nyelvről állították: hétköznapi dolgok kifejezésére tán alkalmas, egyébresemmiképp sem. Ráismerünk-e a magyar versek kezdősoraira? „Laci mo, /shunes so?" „Del futo del Jezushi, Jezusi! / Le trin kraja kathe si." Hangulata, hangzása, játékossága is visszacseng az eredetinek a műfordításban. Vajon megtörténhetne-e ez egy tehetségtelen költő élet- és kifejezésképteleni nyelven való próbálkozásai során? A kötet harmadik részében nem csak Petőfi és József Attila jólismert művei válnak a cigányok sajátjaivá, a magyar „nagyok”, Cholihoz és gondolom sokunkhoz közelálló „versben beszélők", s a népköltészet sorai mindkét nyelven igazak és szépek, akárcsak a cigányul írt versek, műfordítások és népdalok, a kötetet alkotó többi vers. A népdalok, amelyek ugyanolyan távol állnak a kocsmák vulgarizált cigánydalaitól, mint a magyar népdalok a hejehujázó magyar nótáktól. Minden nép folklórkincse a Föld valamennyi lénye számára szívfacsaróan élményt adó, védésreóvásra méltó, s fontos, hogy az legyen. Tán nem értjük, mit jelent? „Sokat mentem, nagyutat megtettem, / amíg boldog cigányokra leltem. / Hej cigányok, vajon merről jöttök, / a boldogság mely országban terem?" Ezen himnusz kezdő sorai — az ember himnusza! Ha olvassuk, hallgatjuk, kézbe vesszük cigány nyelvű bibliáját, az embert olvashatjuk és hallhatjuk! Bessenyei György írta egy bokoron: „Minden nemzet a maga nyelvérül ismertetik meg leginkább”. — E kötet által, Cholin keresztül valamelyest megismerhetjük a cigányokat, „testvéreinket”, ahogyan egymást nevezik. Nais tuke, muro phrala! Markus Agnes 3