Magyar Hírlap, 1992. július (25. évfolyam, 167-180. szám)

1992-07-20 / 170. szám

1992. július 20., hétfő A Bundesbank csütörtöki dön­tése, hogy hatvan éve nem tapasz­talt rekordszintre emeli a leszámí­tolási kamatlábat, ideges borzon­gást okozott Európában. Az is csak részben nyugtatta meg a ke­délyeket, hogy megállt félúton, és nem nyúlt a lombardkamathoz. Ha megteszi, az európai kamatlá­bak azonnal az égig szöknek. A fé­lelem megmaradt: az immár kiski­rályként viselkedő német központi bank bármikor rászánhatja magát a márkát erősítő, ám a kontinens­méretű recessziót mélyítő lépésre. A két kulcskamatláb közti kü­lönbség ugyanis most csupán egy százalék, s ez pénzügyi körök sze­rint sokáig nem tartható: ha a most emelt mutatót nem csökken­tik újra, akkor a lombardkamatot kell hamarosan növelni. S bár­mennyire elvetemült lépésnek tűn­jék is ez utóbbi, most minden el­képzelhető: a Bundesbank csupán tíz nappal azután emelte a kamat­lábat, hogy a hét vezető ipari or­szág vállalta annak csökkentését. Márpedig a bizalom megingása nemcsak a tőzsdéket, hanem az európai integráció folyamatát is megzavarhatja. Angliában a that­­cherista konzervatívok éppen az utóbbi hetekben indítottak tá­madást John Major ellen, mond­ván: a márkaközpontú pénzügyi rendszer kiszolgáltatja a gazdasá­got a németek kényének-kedvé­­nek. A recesszióra hivatkozva kö­vetelik: csökkentsék a kamatlába­kat, értékeljék le a fontot, és Ang­lia lépjen ki az európai pénzügyi rendszerből (valutakígyó). Még nehezebb a dolga Francois Mitter­­rand-nak, aki a maastrichti szer­ződés elfogadására referendumot írt ki az őszre. Ha a francia jegy­bank netán még a szeptemberi népszavazás előtt a piaci kamatlá­bak emelésére kényszerül, akkor a gallok is az unió ellen fordulhat­nak. Márpedig ez Maastricht ha­lálát jelentené. Mindennél nagyobb vihart ka­vart viszont, hogy a Bundesbank Helmut Kohl akaratával is szem­beszállt. Nem mintha ritka volna, hogy a központi bank konflikusba kerül a bonni kormánnyal. Otto Pohl tavaly azért köszönt le bank­elnöki posztjáról, mert nem értett egyet a keleti és a nyugati valuta egy az egyben való átváltásával. Most azonban a bank győzött, s a kormányt megszégyenítette. Meglehet, a sikerélmény nem tart soká: egyes német közgazdá­szok szerint, ha a márka megdrá­gul , a valutakígyó a saját farká­ba haraphat. A kamatemelés a pénzforgalmat nem szorítja vissza, viszont befagyasztja a Keletre áramló tőkét. Ha ez így lesz, s az európai integráció megtorpan, ak­kor az öngyilkos boa képe még egy ideig lebeghet előttünk. CZELNAI ÉVA Kár volna tagadni, hogy a mostani politikai elit az előző rendszerből örökölte jellegzetes magatartásfor­máit. Nemcsak a parlamenti frakciók irodái helyezkedtek el az egykori pártszékházban, de az egész Ország­­gyűlés olyasféleképpen működik a társadalomban, mint valami kibőví­tett Központi Bizottság. Nagyobb nyilvánosság előtt ugyan, de a hír­hedt demokratikus centralizmus szellemében. Aki következetesen el­lenzéki magatartást tanúsít, tehát a döntés után is fenntartja kisebbség­ben maradt ellenvéleményét ahe­lyett, hogy minden erejével a határo­zatok megvalósításáért küzdene — annak régen rossz. Nemzetellenes­nek vagy alkotmánysértőnek, hivata­lára mindenképpen alkalmatlannak bélyegzik, és így próbálják meg a politikai életből — s ha még lehetne a társadalomból is — száműzni. Ezt a célt szolgálja az apró, cseké­lyebb jelentőségű kérdések propa­­gandisztikus élére állítása, konszen­zuskereső megtárgyalásuk helyett meg- vagy leszavazása — mintha mindegyikben csak egyféleképpen lehetne a nemzet érdekében és az al­kotmánynak megfelelően dönteni. Holott az alkotmányosság és a nem­zeti érdek (szélsőséges esetek kivéte­lével) a lehetséges döntéseknek csak a kereteit szabják meg. Magukat a döntéseket csak rossz kényszerek, meg ideológiák írhatják elő — ezek azonban a kérdésfeltevéseket is kor­látozzák: mintha nemzeti érdekeket nem lehetne a nemzet érdekében megkérdőjelezni vagy háttérbe szorí­tani, vagy az Alkotmányt az alkot­mányosság szellemében bírálni, ne­tán megváltoztatni. Ez az egész szemlélet menthetet­lenül a marxista, sőt a leninista ideo­lógia hegemóniájára emlékeztet. Amelyben a nemzet érdekét legjob­ban megtestesítő kormányzó párt.­A szerző egyetemi oktató­jat helyettesítette az egész társada­lom érdekét kifejező „munkásosztály élcsapata”, az (árulkodóan) többségi­nek nevezett, azaz bolsevik párt. E párt hatalmát és csalhatatlanságát te­hát lényegében véve ugyanaz a me­chanizmus volt hivatva biztosítani, mint ma — legalábbis a kormány­­többség némely prominens képvise­lője szerint — a magyar parlamentét. Azzal a korántsem elhanyagolha­tó különbséggel, hogy ennek a parla­mentnek a mandátuma szűk két esz­tendő múlva lejár. A kérdés tehát az, hogy a kormánytöbbségnek sikerül-e addig a Házon belül tartva teljesen megbénítania az ellenzéket, hogy a társadalomnak 1994-re gyakorlatilag már ne legyen választása , vagy pedig politikai értelemben kiszorítja-e őket a Tisztelt Házból, netán még annak környékéről, például a médi­umból is. Lenin idejében még a bolsevik pártban is eltűrték az ellenvéle­ményt. Pontosan a párton belüli el­lenzék megbénítására, egyszersmind a párt céljai érdekében való kihasz­nálására találták ki a demokratikus centralizmus elvét, amely a többség akaratát rákényszeríti a kisebbségre. De már Lenin rájött arra, hogy erő­szak nélkül ez az elv csak a politikai szférában, azaz a párton belül alkal­mazható, olyanok között, akik meg­szállottságból vagy cinikus hatalom­vágyból önként vállalják a kemény pártfegyelmet. A társadalom azon­ban — többség és kisebbség egya­ránt — közvetlenül belátható érde­keivel szemben csak kényszerből fo­gadja el a politikai irányítást — ha­csak az üdvösséget nem ígér a szá­mára az engedelmességért cserébe. Ezért vált az egyéni és partikuláris érdekekkel szemben csakis a hata­lom érdekét ismerő bolsevik politika „továbbfejlesztett”, sztálinista válto­zatának legfőbb eszközévé a párton belül is alkalmazott nyers erőszak mellett a társadalom irányába az ide­ológiai indoktrináció. Most ennek elemei az antibolsevik neobolseviz­­mus keresztény nemzeti köntösében térnek vissza. Az intézményesülő erőszak szerencsére Magyarorszá­gon még nem jelent meg — pedig Sztálin legnagyobb „fölfedezése” éppen abban állt, hogy a kettő cél­szerű kombinációjával és differen­ciált alkalmazásával a párton, azaz a politikai szférán belül és azon kívül, a társadalomban, elérhető, hogy egy újra meg újra megtisztított hűséges apparátus segítségével akár egyetlen személy, a Vezér rákényszerítése mindig többséginek feltüntethető akaratát az egész társadalomra. Ezekkel a módszerekkel elvileg még szabad parlamenti választásokon is, kékcédulák vagy más nyilvánvaló csalás nélkül megszerezhető a kor­mányzáshoz szükséges többség. Magyarországon mégsem kell ilyen sztálinista restaurációtól tarta­ni, mert a politikai rendszerváltás óta zavartalanul és lényegében változat­lan esélyekkel folyik tovább a ci­viltársadalom és az államhtalom küzdelme, miután a civiltársadalom­nak még mindig nem sikerült beha­tolnia a politikai hatalom sáncai mö­gé. A döntő kérdés tehát már nem az, amit a közvélemény-kutatások is így vagy úgy kimutatnak, hogy való­jában a társadalom mekkora többsé­ge támogatja vagy nem támogatja a politikusokat, hanem az, hogy nekik mennyire sikerül a civiltársadalmat ismét átpolitizálniuk, és a politikát átideologizálniuk — például a szak­értelem, a helyi közvélemény, a dol­gozói érdekvédelem vagy éppen a tőkeerő erkölcsi, politikai és ideoló­giai lejáratásával. A kormányzat minden igyekezete ellenére ugyanis nyilvánvaló, hogy a vitathatatlan po­litikai legitimáció, a választási győ­zelem önmagában véve, bolsevik ideológia és illegitim erőszak nélkül egy valamennyire is differenciált tár­sadalomban, a törvényesen megszer­zett államhatalomból kiindulva, már nem elegendő mindenféle hatalmi pozíció elfoglalásához. Ha a civiltár­sadalom eléggé autonóm, eléggé erős ahhoz, hogy megőrizze ellenál­lóképességét, akkor ezek a kísérletek szétmorzsolják a politika többségi támogatását, s az egy demokratikus választáson bukásra van ítélve. Ha mégsem, akkor viszont az ál­lamhatalmat morzsolják fel, amely­nek tekintélye nélkül bárki nyeri is meg a választásokat, képtelen lesz a társadalom hatékony ellenőrzésére, politikai irányításáról már nem is be­szélve. Hogy azután egy ilyen mini­mális szervező- és összetartó erőt is nélkülöző társadalom miként tudna ellenállni esetleg valóban káros kül­ső politikai és ideológiai befolyások­nak és további belső bomlasztó erők­nek, mint amilyenek a szociális fe­szültségek, az etnikai, nemzetiségi, vallási és ideológiai ellentétek, az már egy másik lapra tartozik. Itt tehát már régen nem arról van szó, hogy visszajönnek-e, s egyálta­lán elmentek-e a kommunisták, ha­nem arról, hogy az ő közvetítésükkel örökölt társadalmi-politikai mentali­tás csak önmagát teszi-e tönkre, vagy pedig az egész országot. Szőllősy-Sebestyén András Antibolsevik neobolsevizmus „Itt tehát már régen nem arról van szó, hogy visszajönnek-e, s egyáltalán elmentek-e a kommunisták, hanem arról, hogy az ő közvetítésükkel örökölt társadalmi-politikai mentalitás csak önmagát teszi-e tönkre, vagy pedig az egész országot.” Nyári program KAJÁN TIBOR RAJZA A rendőrkapitány hellyel kínált — repre­zentációs kerete többet nem tett lehetővé —, majd néhány udvarias közhely után a tárgyra tért: — Az eset, mely után ön érdeklődik, az utóbbi évek legnagyobb szabású panamájának számított, eredményes közbelépésünkkel be­láthatatlan következményeket sikerült elháríta­nunk. Mint a bonyolult bűnügyek általában, ez is egy jelentéktelennek látszó eseménnyel indult. 1992 januárjának elején doktor Kunyhóssy Já­nos, a Magyar—Perzsa Bank ügyvezető igaz­gatója, a Perzsa—Magyar Bank alosztályveze­tője megjelent a XI. kerületi önkormányzat pa­naszirodájában és egy bejelentést tett. Közölte, hogy esti sétája során, melyet a Gellérthegyi út 42/c szám alatti villájának kertjében tett, külö­nös jelenséget észlelt. Az úszómedence köze­lében penetráns, leginkább a forró kén szagára emlékeztető bűz csapta meg az orrát. Először arra gondolt, hogy tolvajok hatoltak be a kert­be és ők végezték el a szükségüket, de a kapu­nál felszerelt riasztó-védő berendezés nem jel­zett betörést. Tovább vizsgálódva Kunyhóssy úr megál­lapította, hogy a bűz feltehetőleg az egész telek legmélyebb pontjáról, a januári időben termé­szetesen üres medence lefolyójából árad. Gya­nította, hogy egy mezei egér vagy hasonló ap­ró állat szorulhatott be oda, elpusztult és a teste oszlásnak indult. Utasította a személyzetét, hogy nézessék át a vezetéket. Másnap este hazatérve Kunyhóssy úr érdek­lődött a vizsgálat eredményéről. Bármilyen gondosan is kotorták végig a csöveket, semmi­féle tetem nem került elő, ugyanilyen sikertele­nül zárult a megismételt vizsgálat is. Kuny­hóssy úr jobb híján kénytelen volt ledugóztatni a medencét ellátó csövet. Néhány nappal később Kunyhóssy újabb különös jelenséget észlelt. Kertjében váratlanul szirmot bontottak a szabadban áttelelő trópusi virágok és gyümölcsöt hoztak a fagyálló pál­mafák. Ezt már tűrhetetlen anomáliának minő­sítette, sürgős és hathatós intézkedéseket köve­telt az önkormányzattól. Ez a bejelentés, mint annyi más hasonló, va­lószínűleg megmaradt volna a puszta tudomá­sulvétel szintjén, de számos más gellérthegyi lakos is hasonló panaszokkal élt. Az önkor­mányzat illetékbélyeget kért a beadványokra, utána illetéktelennek nyilvánította magát és az ügyet átutalta a mi kapitányságunk hatásköré­be. Tapasztalt és jól tájékozott nyomozóink nyilvánvalónak találták, hogy a bűzt és a fel­­melegedést a Gellért-hegy barlangjaiban meg­búvó csavargók okozzák ócska rongyaikkal, engedély nélkül gyújtott tábortüzeikkel. Össze­hangolt akcióval rendet teremtettünk: a csöve­­zőket átkergettük a Sashegyre. Elképzelheti, milyen megdöbbenéssel vet­tük tudomásul, hogy a környéken továbbra is észlelhető a kénszag és a felmelegedés. Politi­kai jellegű provokációra gyanakodtunk, de ezt az elképzelésünket hamarosan fel kellett ad­nunk, mert kiderült, hogy valamennyi parla­menti vagy oda igyekvő pártnak számos veze­tője lakik fenn a Gellérthegyen. Rendőri szakmai eszközeink ezzel kimerül­tek, a helyzet tisztázása érdekében tudományos szakértőkhöz fordultunk. Kellemes meglepe­tést okozott, hogy számos intézménytől, a Me­teorológiától, a Vízügytől, a Földrengésjelző Intézettől jelentkeztek fiatal munkatársak és minden anyagi térítés nélkül felajánlották a se­gítségüket. Még mondtam is a helyettesemnek, hogy mennyire félreismerjük a mai ifjúságot! Azt felelte, hogy a tegnapi ifjúságot is félreis­merték — de ennek a megjegyzésnek nincs különösebb fontossága az üggyel kapcsolat­ban, legfeljebb a helyettesem gondolkodás­­módjára vet némi fényt. Ezek a szakértők bizottságba tömörültek, hogy közös munkával készítsék el a jelentésü­ket. Meglepő gyorsan dolgoztak, alig néhány nap múlva kézhez kaptam a beszámolót, mely nyilvánosságra hozatala után az egész ország közvéleményét megrázta. Nem kevesebbet ál­lítottak, mint hogy a Gellért-hegy gyomrában vulkanikus tevékenység kezdődött el, hamaro­san láva kitörésére lehet számítani. Példátlan politikai vihar tört ki. A kormány „vulkanikus kölcsön” elnevezéssel szamuráj kötvényt bocsájtott ki Japánban, a várható ká­rok elleni védekezésül. Az ellenzék pedig ful­­mináns parlamenti interpellációkban támadta a koalíciós pártokat, amiért idáig engedték zülle­­ni az állapotokat. Természetesen a sajtó is bőségesen foglal­kozott az eseményekkel, a szélsőségek illuszt­rálására mutathatok Önnek néhány újságcik­ket. A baloldali Munkáspárt hírlapja jelképes­nek találja az ügyet: „a fényes paloták alatt a mélyben már mozgolódnak a népi erők!” A jobboldal „Új Hunnia” viszont azt írja: „a nó­menklatúra átmentett palotái alatt már meg­mozdultak az igazi erők”. Úgy gondolom, nagyon tanulságos összevetni ezt a két, egy­mástól oly igen különböző alapállást. Az emberek várták a bejósolt kitörést, a gel­lérthegyi telkek és házak fokozatosan vesztet­tek értékükből. A környék mind elhagyatottab­bá vált, a közbiztonság megingott, a Szabad­ság-szobor feladva elvi alapállását a Szent Gel­­lért-szobornál keresett menedéket. Az ügy ilyetén alakulásánál fogva kikerült a rendőrség közvetlen hatásköréből, de csalha­tatlan bűnüldözői ösztönünktől vezéreltetve a fél szemünket rajta tartottuk. Éberségünk nem volt hiábavaló, az egyik nap váratlan fordulat következett be. A már többször is hivatkozott doktor Kunyhóssy János bizalmas bejelentést tett. Állítása szerint két fiatal mérnök kereste fel és vételi ajánlatot tett a villájára: húszezer forintot és egy viszonylag jó állapotban levő Trabantot kínáltak fel érte. Az eset önmagában nem érdemelt volna különösebb figyelmet, de mindkét ajánlatevő tagja volt annak az önkén­tes társadalmi segítőkből összeálló bizottság­nak, mely megjósolta a vulkán közeli kitörését. Gyanút fogtunk, berendeltük az illetőket és alapos vallatásnak vetettük alá őket. Néhány, kellő helyen alkalmazott keresztkérdés súlya alatt hamarosan megtörtek és vallomást tettek: — Vasárnaponként gyerekeinkkel feljár­tunk sétálni a Gellérthegyre, néztük ezeket a pompás villákat és fájt a szívünk: miért nem lakhatunk mi is ilyen szép környezetben?! Egyik kollégámnak jutott eszébe az ötlet a vulkánkitöréssel kapcsolatban. Mint maku­látlan erkölcsű emberek, sokáig ellenálltunk a kísértésnek, de aztán beláttuk: meg kell játszanunk az egyetlen esélyt, hogy valaha is lakáshoz jussunk a Gellérthegyen. Innen már egyenes út vezet a bűnbeesésig. Néhányan összeálltunk és megszerveztük az akciót: egyikünk, aki a gellérthegyi vízmű kiren­deltségén dolgozott, kénport szórt a vezeték­be, másikunk beengedte a csatornába a kö­zeli fürdők fáradt melegvízét — ennek nyomvonalán virultak ki a trópusi virágok. Természetesen ilyen célzattal készítettük el a szakértői jelentésünket is. Vétkeztünk és el­buktunk, sújtson le ránk az igazságszolgálta­tás büntető keze. A szabadságvesztésünket szeretnénk egy gellérthegyi börtönben letöl­teni. — A Gellérthegyen nincs börtön. — Még ebben sincs szerencsénk! — mond­ták letargikusan. Moldova György A vulkán FORUM „A HIR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” 7 ________MAGYAR HÍRLAP / Nemzeti küldetéstudatunk M­ind nyilvánvalóbb, hogy a Magyar Demokrata Fórum politikusai a kormányzásban elszenvedett gyakorlati ku­darcaikat a nemzeti ideológia kisajátításával igyekeznek ellensúlyozni. Propagandájuk szerint az MDF esetleg követhet el hibákat, de akkor is egyedül ő hivatott a nemzeti küldetés képvi­seletére, mert a magyarság sorskérdéseiről olyan titkok ismerője,­­ melyeket a baloldali és liberális ellenzék sohasem érthet meg. El­­­­lenzéki részről rendszerint csak megmosolyogni szokták ezt az állítást, holott a kelet-európai nacionalizmusok fenyegető szorítá­sában ajánlatos lenne kicsit komolyabban venni. Természetesen nem az elfogadás, hanem a meggyőző cáfolat igényével. Néhány doktriner liberálissal szemben nekem meggyőződé­sem, hogy a magyarságnak valóban van nemzeti küldetése. De­­ ezt a küldetést — Szent István ezeréves művének beteljesítését, a |­ Nyugat-Európába való végleges és visszavonhatatlan megérke­zést — a demokratikus magyar társadalom sokszínű pártjai és ér­dekcsoportjai csakis együtt, egészükben képviselhetik. A nemzeti­­ küldetés egypárti kisajátítása nem egyszerűen hatalmi mohóságot sugall, hanem ellentétes magával a küldetéssel is. Hiszen éppen annak értelmét, a legfejlettebb nyugat-európai viszonyok —je­­ge­lenleg a többpárti váltógazdálkodás — befogadását tagadná meg. A demokratikus baloldal, a liberális pártok, a kereszténydemokra­ta és konzervatív erők csakis együtt, saját értékeiket hűen képvi­selve fejezhetik ki egy modern és társadalmilag tagolt nemzet ér­­d­dekeit. Tanulságos kérdés lenne persze az is, mit tett az úgynevezett „nemzeti célok” megvalósításáért kétesztendős kormányzása alatt az MDF-kabinet? A sok százezer magyar munkanélkülit, a köztu­lajdon hektikus osztogatását, a Világbanknak való tökéletes ki­szolgáltatottságot, a mozikat, színházakat, könyvesboltokat elönk­í­tő tengerentúli bóvlit aligha ellensúlyozhatják a kormánypárti pol­­o­litikusok magyarkodó szónoklatai. Gyakorlati lépéseiben e kor- r­­mány semmivel sem „nemzetibb”, mint közvetlen elődei. Még ro­ r­­mán viszonylatban sem tehet mást, mint hogy visszamegy Arad-­­ ra, és folytatja a mindenkori román kormánnyal a tárgyalásokat. Nyilván helyesen. De ha mindez így van, és szükségszerűen van így, akkor az MDF kiválasztottságáról és kizárólagos nemzeti jel­legéről szóló deklarációkat nem azzal kell visszautasítanunk, hogy, úgymond, nem szeretjük a nacionalizmust. Ez ugyanis egy é­­v elejéig hazug állítás önkéntelen elfogadását jelentené. Egy de- | mokráciában minden pártot elsősorban kormányzati szereplése minősít. A Magyar Demokrata Fórum annyiban nemzeti párt, || amennyiben gyakorlati kormányzati ténykedése a magyar nemzet |§ érdekeit szolgálja. Nehéz helyzetekben tanúsított külpolitikai jó­­­­zansága például bizonyos elismerésre valóban okot ad, éppen ezért érthetetlen, hogy verbális hősködéssel miért akarja még ezt az erényét is elhomályosítani. A vezető kormánypárt fő ideológusa nagyon fontosnak tartja is azt a kérdést, hogyan értékelik az ellenzéki pártok és médiumok az izraeli választások eredményét. Noha én csak a magam nevé­ben válaszolhatok, szívesen megteszem. A leegyszerűsítés kocká-­­­zatát is vállalva az izraeli választásokat és a dél-afrikai fehérek­­ népszavazását egyaránt örvendetesnek és tanulságosnak tartom. Mindkét esetben egy valódi ellenfelektől fenyegetett, gyakori ter­rortámadásoknak kitett, hatalmas idegen tömbök szorításában élő kis nemzet döntött úgy, hogy a konfrontáció, a harcias nacionaliz- t­­mus helyett a megbékélést, az ellenségnek való kéznyújtást, a bé­kéért hozott áldozatokat vállalja. Az izraeli zsidóság — amelyet a || Magyar Fórum baráti köre nem szokott kóros önzetlenséggel vá­dolni — a megszállt és betelepíthető területek megtartása, a biro-­so­dalmi álom erőszakos megvalósítása helyett a kölcsönös enged­ményekre épülő békét választotta. A dél-afrikai fehérek elfogadták, hogy félévezredet birtokolt hazájukban politikai-etnikai kisebbség lesznek, holott fegyveres­­­ erővel és nacionalista szenvedéllyel uralmukat valószínűleg még­­ sokáig fenntarthatták volna. Mindezt persze nem kell idealizálni, az izraeli és a dél-afrikai politika nyilván sok trükköt bevet még a tárgyalásokon részérdekei érvényesítésére. De egészében a békét­­ és nem a nemzeti gyűlölködést választották. Mindez azért történ­hetett így, mert az izraeli zsidók és a dél-afrikai fehérek a szinte háborús körülmények között is demokráciában éltek, saját közös­­ép­ségükön belül a legnehezebb időkben is megtartották a parlamen­ti rendszert és a szabad választások intézményét. Biztos vagyok i­­s benne, hogy demokráciában a magyar nemzet is hasonlóképp vá­lt­­asztana, és a szomszédokkal való békés megegyezés mindig nép- || szerűbb lesz a „minden határ egy front” nemzetvesztő rémálma­ || | nál.­­ A határokon túli magyarsággal való szolidaritás természetesen szerves része a nemzeti küldetésnek. Könnyű Budapestről hős- || ködni, de tisztességes és felelős politikus e kérdésben csakis a || | felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyarság valós érde­ fe­keire figyelhet. A kisebbségeknek az az érdekük, hogy demokra- | tikus jogállamban éljenek, hiszen állampolgári és etnikai jogaik érvényesítésére csakis ilyen körülmények között van lehetőségük.­­ Aki egy kicsit is ismeri például a román nacionalisták gondolko­dásmódját, az tudja, hogy egy dologtól rettegnek igazán. Attól, |­ hogy Magyarország stabil demokrácia lesz, és nemcsak földrajzi­­gi­lag, hanem politikailag is Magyarországon keresztül vezethet az úf út Bukarestből Nyugat-Európába. A kis Görögország Makedóniá­val kapcsolatban sikerrel érvényesítheti nemzeti céljait pusztán azáltal, hogy vétójoga van egy olyan nemzetközi közösségben,­­­ amelyben egyelőre egyetlen jugoszláv utódállamnak sincs. A­­­­ nyugati demokráciák közösségébe való megérkezéssel Magyaror­szág határokon túli kisebbségeinek is öntudatot és bátorítást su­ I­­gallhat. MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS Lapszerkesztők: ÁCS GYÖRGY, NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), EMŐD PÁL (gazdaság), GÁDOR IVÁN (publicisztika), HABIK CSABA (fotó), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 134-3330, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 4560 Ft, fél évre: 2280 Ft, negyedévre: 1140 Ft, egy hónapra: 380 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636, 021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next