Magyar Hírlap, 1992. július (25. évfolyam, 167-180. szám)
1992-07-20 / 170. szám
1992. július 20., hétfő A Bundesbank csütörtöki döntése, hogy hatvan éve nem tapasztalt rekordszintre emeli a leszámítolási kamatlábat, ideges borzongást okozott Európában. Az is csak részben nyugtatta meg a kedélyeket, hogy megállt félúton, és nem nyúlt a lombardkamathoz. Ha megteszi, az európai kamatlábak azonnal az égig szöknek. A félelem megmaradt: az immár kiskirályként viselkedő német központi bank bármikor rászánhatja magát a márkát erősítő, ám a kontinensméretű recessziót mélyítő lépésre. A két kulcskamatláb közti különbség ugyanis most csupán egy százalék, s ez pénzügyi körök szerint sokáig nem tartható: ha a most emelt mutatót nem csökkentik újra, akkor a lombardkamatot kell hamarosan növelni. S bármennyire elvetemült lépésnek tűnjék is ez utóbbi, most minden elképzelhető: a Bundesbank csupán tíz nappal azután emelte a kamatlábat, hogy a hét vezető ipari ország vállalta annak csökkentését. Márpedig a bizalom megingása nemcsak a tőzsdéket, hanem az európai integráció folyamatát is megzavarhatja. Angliában a thatcherista konzervatívok éppen az utóbbi hetekben indítottak támadást John Major ellen, mondván: a márkaközpontú pénzügyi rendszer kiszolgáltatja a gazdaságot a németek kényének-kedvének. A recesszióra hivatkozva követelik: csökkentsék a kamatlábakat, értékeljék le a fontot, és Anglia lépjen ki az európai pénzügyi rendszerből (valutakígyó). Még nehezebb a dolga Francois Mitterrand-nak, aki a maastrichti szerződés elfogadására referendumot írt ki az őszre. Ha a francia jegybank netán még a szeptemberi népszavazás előtt a piaci kamatlábak emelésére kényszerül, akkor a gallok is az unió ellen fordulhatnak. Márpedig ez Maastricht halálát jelentené. Mindennél nagyobb vihart kavart viszont, hogy a Bundesbank Helmut Kohl akaratával is szembeszállt. Nem mintha ritka volna, hogy a központi bank konflikusba kerül a bonni kormánnyal. Otto Pohl tavaly azért köszönt le bankelnöki posztjáról, mert nem értett egyet a keleti és a nyugati valuta egy az egyben való átváltásával. Most azonban a bank győzött, s a kormányt megszégyenítette. Meglehet, a sikerélmény nem tart soká: egyes német közgazdászok szerint, ha a márka megdrágul , a valutakígyó a saját farkába haraphat. A kamatemelés a pénzforgalmat nem szorítja vissza, viszont befagyasztja a Keletre áramló tőkét. Ha ez így lesz, s az európai integráció megtorpan, akkor az öngyilkos boa képe még egy ideig lebeghet előttünk. CZELNAI ÉVA Kár volna tagadni, hogy a mostani politikai elit az előző rendszerből örökölte jellegzetes magatartásformáit. Nemcsak a parlamenti frakciók irodái helyezkedtek el az egykori pártszékházban, de az egész Országgyűlés olyasféleképpen működik a társadalomban, mint valami kibővített Központi Bizottság. Nagyobb nyilvánosság előtt ugyan, de a hírhedt demokratikus centralizmus szellemében. Aki következetesen ellenzéki magatartást tanúsít, tehát a döntés után is fenntartja kisebbségben maradt ellenvéleményét ahelyett, hogy minden erejével a határozatok megvalósításáért küzdene — annak régen rossz. Nemzetellenesnek vagy alkotmánysértőnek, hivatalára mindenképpen alkalmatlannak bélyegzik, és így próbálják meg a politikai életből — s ha még lehetne a társadalomból is — száműzni. Ezt a célt szolgálja az apró, csekélyebb jelentőségű kérdések propagandisztikus élére állítása, konszenzuskereső megtárgyalásuk helyett meg- vagy leszavazása — mintha mindegyikben csak egyféleképpen lehetne a nemzet érdekében és az alkotmánynak megfelelően dönteni. Holott az alkotmányosság és a nemzeti érdek (szélsőséges esetek kivételével) a lehetséges döntéseknek csak a kereteit szabják meg. Magukat a döntéseket csak rossz kényszerek, meg ideológiák írhatják elő — ezek azonban a kérdésfeltevéseket is korlátozzák: mintha nemzeti érdekeket nem lehetne a nemzet érdekében megkérdőjelezni vagy háttérbe szorítani, vagy az Alkotmányt az alkotmányosság szellemében bírálni, netán megváltoztatni. Ez az egész szemlélet menthetetlenül a marxista, sőt a leninista ideológia hegemóniájára emlékeztet. Amelyben a nemzet érdekét legjobban megtestesítő kormányzó párt.A szerző egyetemi oktatójat helyettesítette az egész társadalom érdekét kifejező „munkásosztály élcsapata”, az (árulkodóan) többséginek nevezett, azaz bolsevik párt. E párt hatalmát és csalhatatlanságát tehát lényegében véve ugyanaz a mechanizmus volt hivatva biztosítani, mint ma — legalábbis a kormánytöbbség némely prominens képviselője szerint — a magyar parlamentét. Azzal a korántsem elhanyagolható különbséggel, hogy ennek a parlamentnek a mandátuma szűk két esztendő múlva lejár. A kérdés tehát az, hogy a kormánytöbbségnek sikerül-e addig a Házon belül tartva teljesen megbénítania az ellenzéket, hogy a társadalomnak 1994-re gyakorlatilag már ne legyen választása , vagy pedig politikai értelemben kiszorítja-e őket a Tisztelt Házból, netán még annak környékéről, például a médiumból is. Lenin idejében még a bolsevik pártban is eltűrték az ellenvéleményt. Pontosan a párton belüli ellenzék megbénítására, egyszersmind a párt céljai érdekében való kihasználására találták ki a demokratikus centralizmus elvét, amely a többség akaratát rákényszeríti a kisebbségre. De már Lenin rájött arra, hogy erőszak nélkül ez az elv csak a politikai szférában, azaz a párton belül alkalmazható, olyanok között, akik megszállottságból vagy cinikus hatalomvágyból önként vállalják a kemény pártfegyelmet. A társadalom azonban — többség és kisebbség egyaránt — közvetlenül belátható érdekeivel szemben csak kényszerből fogadja el a politikai irányítást — hacsak az üdvösséget nem ígér a számára az engedelmességért cserébe. Ezért vált az egyéni és partikuláris érdekekkel szemben csakis a hatalom érdekét ismerő bolsevik politika „továbbfejlesztett”, sztálinista változatának legfőbb eszközévé a párton belül is alkalmazott nyers erőszak mellett a társadalom irányába az ideológiai indoktrináció. Most ennek elemei az antibolsevik neobolsevizmus keresztény nemzeti köntösében térnek vissza. Az intézményesülő erőszak szerencsére Magyarországon még nem jelent meg — pedig Sztálin legnagyobb „fölfedezése” éppen abban állt, hogy a kettő célszerű kombinációjával és differenciált alkalmazásával a párton, azaz a politikai szférán belül és azon kívül, a társadalomban, elérhető, hogy egy újra meg újra megtisztított hűséges apparátus segítségével akár egyetlen személy, a Vezér rákényszerítése mindig többséginek feltüntethető akaratát az egész társadalomra. Ezekkel a módszerekkel elvileg még szabad parlamenti választásokon is, kékcédulák vagy más nyilvánvaló csalás nélkül megszerezhető a kormányzáshoz szükséges többség. Magyarországon mégsem kell ilyen sztálinista restaurációtól tartani, mert a politikai rendszerváltás óta zavartalanul és lényegében változatlan esélyekkel folyik tovább a civiltársadalom és az államhtalom küzdelme, miután a civiltársadalomnak még mindig nem sikerült behatolnia a politikai hatalom sáncai mögé. A döntő kérdés tehát már nem az, amit a közvélemény-kutatások is így vagy úgy kimutatnak, hogy valójában a társadalom mekkora többsége támogatja vagy nem támogatja a politikusokat, hanem az, hogy nekik mennyire sikerül a civiltársadalmat ismét átpolitizálniuk, és a politikát átideologizálniuk — például a szakértelem, a helyi közvélemény, a dolgozói érdekvédelem vagy éppen a tőkeerő erkölcsi, politikai és ideológiai lejáratásával. A kormányzat minden igyekezete ellenére ugyanis nyilvánvaló, hogy a vitathatatlan politikai legitimáció, a választási győzelem önmagában véve, bolsevik ideológia és illegitim erőszak nélkül egy valamennyire is differenciált társadalomban, a törvényesen megszerzett államhatalomból kiindulva, már nem elegendő mindenféle hatalmi pozíció elfoglalásához. Ha a civiltársadalom eléggé autonóm, eléggé erős ahhoz, hogy megőrizze ellenállóképességét, akkor ezek a kísérletek szétmorzsolják a politika többségi támogatását, s az egy demokratikus választáson bukásra van ítélve. Ha mégsem, akkor viszont az államhatalmat morzsolják fel, amelynek tekintélye nélkül bárki nyeri is meg a választásokat, képtelen lesz a társadalom hatékony ellenőrzésére, politikai irányításáról már nem is beszélve. Hogy azután egy ilyen minimális szervező- és összetartó erőt is nélkülöző társadalom miként tudna ellenállni esetleg valóban káros külső politikai és ideológiai befolyásoknak és további belső bomlasztó erőknek, mint amilyenek a szociális feszültségek, az etnikai, nemzetiségi, vallási és ideológiai ellentétek, az már egy másik lapra tartozik. Itt tehát már régen nem arról van szó, hogy visszajönnek-e, s egyáltalán elmentek-e a kommunisták, hanem arról, hogy az ő közvetítésükkel örökölt társadalmi-politikai mentalitás csak önmagát teszi-e tönkre, vagy pedig az egész országot. Szőllősy-Sebestyén András Antibolsevik neobolsevizmus „Itt tehát már régen nem arról van szó, hogy visszajönnek-e, s egyáltalán elmentek-e a kommunisták, hanem arról, hogy az ő közvetítésükkel örökölt társadalmi-politikai mentalitás csak önmagát teszi-e tönkre, vagy pedig az egész országot.” Nyári program KAJÁN TIBOR RAJZA A rendőrkapitány hellyel kínált — reprezentációs kerete többet nem tett lehetővé —, majd néhány udvarias közhely után a tárgyra tért: — Az eset, mely után ön érdeklődik, az utóbbi évek legnagyobb szabású panamájának számított, eredményes közbelépésünkkel beláthatatlan következményeket sikerült elhárítanunk. Mint a bonyolult bűnügyek általában, ez is egy jelentéktelennek látszó eseménnyel indult. 1992 januárjának elején doktor Kunyhóssy János, a Magyar—Perzsa Bank ügyvezető igazgatója, a Perzsa—Magyar Bank alosztályvezetője megjelent a XI. kerületi önkormányzat panaszirodájában és egy bejelentést tett. Közölte, hogy esti sétája során, melyet a Gellérthegyi út 42/c szám alatti villájának kertjében tett, különös jelenséget észlelt. Az úszómedence közelében penetráns, leginkább a forró kén szagára emlékeztető bűz csapta meg az orrát. Először arra gondolt, hogy tolvajok hatoltak be a kertbe és ők végezték el a szükségüket, de a kapunál felszerelt riasztó-védő berendezés nem jelzett betörést. Tovább vizsgálódva Kunyhóssy úr megállapította, hogy a bűz feltehetőleg az egész telek legmélyebb pontjáról, a januári időben természetesen üres medence lefolyójából árad. Gyanította, hogy egy mezei egér vagy hasonló apró állat szorulhatott be oda, elpusztult és a teste oszlásnak indult. Utasította a személyzetét, hogy nézessék át a vezetéket. Másnap este hazatérve Kunyhóssy úr érdeklődött a vizsgálat eredményéről. Bármilyen gondosan is kotorták végig a csöveket, semmiféle tetem nem került elő, ugyanilyen sikertelenül zárult a megismételt vizsgálat is. Kunyhóssy úr jobb híján kénytelen volt ledugóztatni a medencét ellátó csövet. Néhány nappal később Kunyhóssy újabb különös jelenséget észlelt. Kertjében váratlanul szirmot bontottak a szabadban áttelelő trópusi virágok és gyümölcsöt hoztak a fagyálló pálmafák. Ezt már tűrhetetlen anomáliának minősítette, sürgős és hathatós intézkedéseket követelt az önkormányzattól. Ez a bejelentés, mint annyi más hasonló, valószínűleg megmaradt volna a puszta tudomásulvétel szintjén, de számos más gellérthegyi lakos is hasonló panaszokkal élt. Az önkormányzat illetékbélyeget kért a beadványokra, utána illetéktelennek nyilvánította magát és az ügyet átutalta a mi kapitányságunk hatáskörébe. Tapasztalt és jól tájékozott nyomozóink nyilvánvalónak találták, hogy a bűzt és a felmelegedést a Gellért-hegy barlangjaiban megbúvó csavargók okozzák ócska rongyaikkal, engedély nélkül gyújtott tábortüzeikkel. Összehangolt akcióval rendet teremtettünk: a csövezőket átkergettük a Sashegyre. Elképzelheti, milyen megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy a környéken továbbra is észlelhető a kénszag és a felmelegedés. Politikai jellegű provokációra gyanakodtunk, de ezt az elképzelésünket hamarosan fel kellett adnunk, mert kiderült, hogy valamennyi parlamenti vagy oda igyekvő pártnak számos vezetője lakik fenn a Gellérthegyen. Rendőri szakmai eszközeink ezzel kimerültek, a helyzet tisztázása érdekében tudományos szakértőkhöz fordultunk. Kellemes meglepetést okozott, hogy számos intézménytől, a Meteorológiától, a Vízügytől, a Földrengésjelző Intézettől jelentkeztek fiatal munkatársak és minden anyagi térítés nélkül felajánlották a segítségüket. Még mondtam is a helyettesemnek, hogy mennyire félreismerjük a mai ifjúságot! Azt felelte, hogy a tegnapi ifjúságot is félreismerték — de ennek a megjegyzésnek nincs különösebb fontossága az üggyel kapcsolatban, legfeljebb a helyettesem gondolkodásmódjára vet némi fényt. Ezek a szakértők bizottságba tömörültek, hogy közös munkával készítsék el a jelentésüket. Meglepő gyorsan dolgoztak, alig néhány nap múlva kézhez kaptam a beszámolót, mely nyilvánosságra hozatala után az egész ország közvéleményét megrázta. Nem kevesebbet állítottak, mint hogy a Gellért-hegy gyomrában vulkanikus tevékenység kezdődött el, hamarosan láva kitörésére lehet számítani. Példátlan politikai vihar tört ki. A kormány „vulkanikus kölcsön” elnevezéssel szamuráj kötvényt bocsájtott ki Japánban, a várható károk elleni védekezésül. Az ellenzék pedig fulmináns parlamenti interpellációkban támadta a koalíciós pártokat, amiért idáig engedték zülleni az állapotokat. Természetesen a sajtó is bőségesen foglalkozott az eseményekkel, a szélsőségek illusztrálására mutathatok Önnek néhány újságcikket. A baloldali Munkáspárt hírlapja jelképesnek találja az ügyet: „a fényes paloták alatt a mélyben már mozgolódnak a népi erők!” A jobboldal „Új Hunnia” viszont azt írja: „a nómenklatúra átmentett palotái alatt már megmozdultak az igazi erők”. Úgy gondolom, nagyon tanulságos összevetni ezt a két, egymástól oly igen különböző alapállást. Az emberek várták a bejósolt kitörést, a gellérthegyi telkek és házak fokozatosan vesztettek értékükből. A környék mind elhagyatottabbá vált, a közbiztonság megingott, a Szabadság-szobor feladva elvi alapállását a Szent Gellért-szobornál keresett menedéket. Az ügy ilyetén alakulásánál fogva kikerült a rendőrség közvetlen hatásköréből, de csalhatatlan bűnüldözői ösztönünktől vezéreltetve a fél szemünket rajta tartottuk. Éberségünk nem volt hiábavaló, az egyik nap váratlan fordulat következett be. A már többször is hivatkozott doktor Kunyhóssy János bizalmas bejelentést tett. Állítása szerint két fiatal mérnök kereste fel és vételi ajánlatot tett a villájára: húszezer forintot és egy viszonylag jó állapotban levő Trabantot kínáltak fel érte. Az eset önmagában nem érdemelt volna különösebb figyelmet, de mindkét ajánlatevő tagja volt annak az önkéntes társadalmi segítőkből összeálló bizottságnak, mely megjósolta a vulkán közeli kitörését. Gyanút fogtunk, berendeltük az illetőket és alapos vallatásnak vetettük alá őket. Néhány, kellő helyen alkalmazott keresztkérdés súlya alatt hamarosan megtörtek és vallomást tettek: — Vasárnaponként gyerekeinkkel feljártunk sétálni a Gellérthegyre, néztük ezeket a pompás villákat és fájt a szívünk: miért nem lakhatunk mi is ilyen szép környezetben?! Egyik kollégámnak jutott eszébe az ötlet a vulkánkitöréssel kapcsolatban. Mint makulátlan erkölcsű emberek, sokáig ellenálltunk a kísértésnek, de aztán beláttuk: meg kell játszanunk az egyetlen esélyt, hogy valaha is lakáshoz jussunk a Gellérthegyen. Innen már egyenes út vezet a bűnbeesésig. Néhányan összeálltunk és megszerveztük az akciót: egyikünk, aki a gellérthegyi vízmű kirendeltségén dolgozott, kénport szórt a vezetékbe, másikunk beengedte a csatornába a közeli fürdők fáradt melegvízét — ennek nyomvonalán virultak ki a trópusi virágok. Természetesen ilyen célzattal készítettük el a szakértői jelentésünket is. Vétkeztünk és elbuktunk, sújtson le ránk az igazságszolgáltatás büntető keze. A szabadságvesztésünket szeretnénk egy gellérthegyi börtönben letölteni. — A Gellérthegyen nincs börtön. — Még ebben sincs szerencsénk! — mondták letargikusan. Moldova György A vulkán FORUM „A HIR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” 7 ________MAGYAR HÍRLAP / Nemzeti küldetéstudatunk Mind nyilvánvalóbb, hogy a Magyar Demokrata Fórum politikusai a kormányzásban elszenvedett gyakorlati kudarcaikat a nemzeti ideológia kisajátításával igyekeznek ellensúlyozni. Propagandájuk szerint az MDF esetleg követhet el hibákat, de akkor is egyedül ő hivatott a nemzeti küldetés képviseletére, mert a magyarság sorskérdéseiről olyan titkok ismerője, melyeket a baloldali és liberális ellenzék sohasem érthet meg. Ellenzéki részről rendszerint csak megmosolyogni szokták ezt az állítást, holott a kelet-európai nacionalizmusok fenyegető szorításában ajánlatos lenne kicsit komolyabban venni. Természetesen nem az elfogadás, hanem a meggyőző cáfolat igényével. Néhány doktriner liberálissal szemben nekem meggyőződésem, hogy a magyarságnak valóban van nemzeti küldetése. De ezt a küldetést — Szent István ezeréves művének beteljesítését, a | Nyugat-Európába való végleges és visszavonhatatlan megérkezést — a demokratikus magyar társadalom sokszínű pártjai és érdekcsoportjai csakis együtt, egészükben képviselhetik. A nemzeti küldetés egypárti kisajátítása nem egyszerűen hatalmi mohóságot sugall, hanem ellentétes magával a küldetéssel is. Hiszen éppen annak értelmét, a legfejlettebb nyugat-európai viszonyok —jegelenleg a többpárti váltógazdálkodás — befogadását tagadná meg. A demokratikus baloldal, a liberális pártok, a kereszténydemokrata és konzervatív erők csakis együtt, saját értékeiket hűen képviselve fejezhetik ki egy modern és társadalmilag tagolt nemzet érddekeit. Tanulságos kérdés lenne persze az is, mit tett az úgynevezett „nemzeti célok” megvalósításáért kétesztendős kormányzása alatt az MDF-kabinet? A sok százezer magyar munkanélkülit, a köztulajdon hektikus osztogatását, a Világbanknak való tökéletes kiszolgáltatottságot, a mozikat, színházakat, könyvesboltokat elönkítő tengerentúli bóvlit aligha ellensúlyozhatják a kormánypárti pololitikusok magyarkodó szónoklatai. Gyakorlati lépéseiben e kor- rmány semmivel sem „nemzetibb”, mint közvetlen elődei. Még ro rmán viszonylatban sem tehet mást, mint hogy visszamegy Arad- ra, és folytatja a mindenkori román kormánnyal a tárgyalásokat. Nyilván helyesen. De ha mindez így van, és szükségszerűen van így, akkor az MDF kiválasztottságáról és kizárólagos nemzeti jellegéről szóló deklarációkat nem azzal kell visszautasítanunk, hogy, úgymond, nem szeretjük a nacionalizmust. Ez ugyanis egy év elejéig hazug állítás önkéntelen elfogadását jelentené. Egy de- | mokráciában minden pártot elsősorban kormányzati szereplése minősít. A Magyar Demokrata Fórum annyiban nemzeti párt, || amennyiben gyakorlati kormányzati ténykedése a magyar nemzet |§ érdekeit szolgálja. Nehéz helyzetekben tanúsított külpolitikai józansága például bizonyos elismerésre valóban okot ad, éppen ezért érthetetlen, hogy verbális hősködéssel miért akarja még ezt az erényét is elhomályosítani. A vezető kormánypárt fő ideológusa nagyon fontosnak tartja is azt a kérdést, hogyan értékelik az ellenzéki pártok és médiumok az izraeli választások eredményét. Noha én csak a magam nevében válaszolhatok, szívesen megteszem. A leegyszerűsítés kocká-zatát is vállalva az izraeli választásokat és a dél-afrikai fehérek népszavazását egyaránt örvendetesnek és tanulságosnak tartom. Mindkét esetben egy valódi ellenfelektől fenyegetett, gyakori terrortámadásoknak kitett, hatalmas idegen tömbök szorításában élő kis nemzet döntött úgy, hogy a konfrontáció, a harcias nacionaliz- tmus helyett a megbékélést, az ellenségnek való kéznyújtást, a békéért hozott áldozatokat vállalja. Az izraeli zsidóság — amelyet a || Magyar Fórum baráti köre nem szokott kóros önzetlenséggel vádolni — a megszállt és betelepíthető területek megtartása, a biro-sodalmi álom erőszakos megvalósítása helyett a kölcsönös engedményekre épülő békét választotta. A dél-afrikai fehérek elfogadták, hogy félévezredet birtokolt hazájukban politikai-etnikai kisebbség lesznek, holott fegyveres erővel és nacionalista szenvedéllyel uralmukat valószínűleg még sokáig fenntarthatták volna. Mindezt persze nem kell idealizálni, az izraeli és a dél-afrikai politika nyilván sok trükköt bevet még a tárgyalásokon részérdekei érvényesítésére. De egészében a békét és nem a nemzeti gyűlölködést választották. Mindez azért történhetett így, mert az izraeli zsidók és a dél-afrikai fehérek a szinte háborús körülmények között is demokráciában éltek, saját közösépségükön belül a legnehezebb időkben is megtartották a parlamenti rendszert és a szabad választások intézményét. Biztos vagyok is benne, hogy demokráciában a magyar nemzet is hasonlóképp váltasztana, és a szomszédokkal való békés megegyezés mindig nép- || szerűbb lesz a „minden határ egy front” nemzetvesztő rémálma || | nál. A határokon túli magyarsággal való szolidaritás természetesen szerves része a nemzeti küldetésnek. Könnyű Budapestről hős- || ködni, de tisztességes és felelős politikus e kérdésben csakis a || | felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyarság valós érde fekeire figyelhet. A kisebbségeknek az az érdekük, hogy demokra- | tikus jogállamban éljenek, hiszen állampolgári és etnikai jogaik érvényesítésére csakis ilyen körülmények között van lehetőségük. Aki egy kicsit is ismeri például a román nacionalisták gondolkodásmódját, az tudja, hogy egy dologtól rettegnek igazán. Attól, | hogy Magyarország stabil demokrácia lesz, és nemcsak földrajzigilag, hanem politikailag is Magyarországon keresztül vezethet az úf út Bukarestből Nyugat-Európába. A kis Görögország Makedóniával kapcsolatban sikerrel érvényesítheti nemzeti céljait pusztán azáltal, hogy vétójoga van egy olyan nemzetközi közösségben, amelyben egyelőre egyetlen jugoszláv utódállamnak sincs. A nyugati demokráciák közösségébe való megérkezéssel Magyarország határokon túli kisebbségeinek is öntudatot és bátorítást su Igallhat. MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS Lapszerkesztők: ÁCS GYÖRGY, NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), EMŐD PÁL (gazdaság), GÁDOR IVÁN (publicisztika), HABIK CSABA (fotó), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 134-3330, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 4560 Ft, fél évre: 2280 Ft, negyedévre: 1140 Ft, egy hónapra: 380 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636, 021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807