Magyar Hírlap, 1993. március (26. évfolyam, 50-61. szám)
1993-03-13 / 61. szám
1993. március 13., szombat Ha kérdés formájában hangzik el, miszerint van-e remény a közszolgálati típusú műsorszórásra, azaz rádiózásra és televíziózásra ebben a régióban, akkor válaszom az, hogy igenis megvannak ennek a lehetőségei, de ha az időpontot kérdik, biztos, hogy nem azt válaszolom: most. Mielőtt mindezt bővebben kifejteném, engedjék meg, hogy az alapfogalmat, magát a közszolgáltiságot megpróbáljam értelmezni, mert nagy a zűrzavar körülötte. Talán azért is, mert nincs és nem is lehet tökéletes, mindent magába foglaló értelmezése. Általában azt a rádiós vagy televíziós szolgáltatást értik rajta, mely egy ország teljes lakosságát eléri, nem szakosodott, tehát nemcsak zenét, természetfilmet, vagy éppen sportot kínál, hanem az össztársadalmi igényekhez igazított és a lehetőségekhez képest teljes spektrumot. Tehát például a Bartók rádió a maga tudatos komolyzenei profiljával önmagában és egyedül nem léphetne fel a közszolgálatiság igényével —■, bármennyire színvonalas is a műsora —, mert kínálata szűk, a lakosságnak, ha úgy tetszik, a fogyasztóknak csak egy kis részéhez szól. Ugyanez elmondható a frissen indult Duna-tv-ről vagy mondjuk a Nap-tv-ről is. Ez korántsem minősítés, mindössze annak rögzítése, hogy egy úgynevezett közszolgálati adónak rendkívül széles műsorkínálattal kell rendelkeznie. A teljes spektrum valójában egy végtelen lista, melyen a legkisebb társadalmi érdekcsoportok is követelik a maguk helyét, a versszeretőktől a horgászokon át a szélsőséges mozgalmacskákig. Országa válogatja, hogy kéréseiknek, követeléseiknek mi módon adnak hangot, megelégszenek egyszerű felszólamlással, parlamenti közbenjárást igényelnek, vagy éppenséggel az utcára vonulnak tüntetni. És megint csak az adott ország politikai kultúrájától függ, hogy eme változó intenzitással előadott kérések és követelések végül is helyt kapnak - e a közszolgálati műsorokban. A közszolgálati rádió és televízió fogalma tehát értelmezhető ugyan a műsor oldaláról, de nehezen fogalmazható meg tételesen, a teljes spektrumot felölelő statútumba öntve. Ezért van, hogy mikor ez a kérdés először felmerült Magyarországon, mindenki a már meglévő modellekkel hozakodott elő. Az amerikai kontinens eleve kizárható volt, hiszen ott mind a rádiózás, mind a televíziózás magánkereskedelmi vállalkozásként indult és maradt napjainkig, központi akarat vagy egyeztetési igény csak a legutóbbi időkben merült fel — és nem sok sikerrel. Európa maradt tehát a követendő lehetőség. Voltak, akik a BBC-t választották példaképül, mások a svéd vagy a dán modellt emlegették, és igen sokan esküdtek a német példára. E modellekkel a gond az, hogy bár azonos műsorcélokat tűznek maguk elé, mégis sokszor egymásnak ellentmondó elemekből építkeznek. A jelenlegi hazai viták egyik sarkköve a tulajdon, illetve felügyelet kérdése. A dán tv például kormányfelügyeletű, a BBC inkább parlamenti. A felügyeleti rendszer tehát önmagában — legalábbis ezekben az országokban — még nem perdöntő. A pénzügyi függés is országról országra változik. A BBC csak és kizárólag előfizetői díjból tartja el magát — tehát reklám nincs a műsoraiban —, míg másutt — például a németeknél vagy az osztrákoknál — a reklámbevételeknek is fontos szerepe van. Tehát ebből a szemszögből sem lehet kizárólagosan egynemű példákat felhozni. Ha a külföldi közszolgálati intézmények szervezeti rendjét, műsorainak egyeztetését, az alelnökök számát vagy éppen az elnökök kinevezését nézzük, akkor még tarkább a kép. Miniszterelnök, kulturális miniszter, sőt távközlési miniszter szerepel a kinevezők között. Vizsgálhatjuk tovább az egyes európai típusok közötti különbségeket, de hamar rá kell jönnünk, hogy az igazán lényeges elem, a legfontosabb közös vonásuk az, hogy különbözőségeik ellenére is jól működnek. Ennek a működésnek a kulcsa az a politikai konszenzus, mely ezekben a kialakult demokráciákban az élet egyéb területein is segít feloldani a konfliktusokat. A közszolgálati rádió és tévé esetében ez a konszenzus azt eredményezi, hogy a politikai és társadalmi csoportok túlnyomó többsége azt érzi, hogy igenis van megszólalási lehetősége, és talán éppen ezért nem törekszik más csoportok elhallgattatására sem. Ha mégis bekövetkezne, hogy valamelyik politikai csoport nem lenne képes a szükséges önkontrollra, túlzó vagy éppen kirekesztő igényekkel lépne fel, akkor erre a parlamenti demokrácia keretei között a többi párt vagy csoport fog reagálni, levévén így a terhet a közszolgálati intézmények vezetőinek és munkatársainak válláról, és egyben működési biztonságot nyújtva nekik. Egy közszolgálati tévét tehát nem csak létrehozni kell, ez a könnyebb feladat, hanem működtetni. Ha még pontosabban működnek a demokrácia intézményei egy adott országban, annál zökkenőmentesebb a közszolgálati tévé, illetve rádió működése is. Ezért jött a modellek mindegyike Nyugat-Európából, azon belül is főként Angliából és a skandináv országokból. Az 1989-es kelet-európai átmenet során az a helyzet állott elő, hogy egyedül Magyarország volt az az ország, ahol egy ilyen rádiós-televíziós modell létrejött, és ideigóráig közmegegyezéssel működni tudott. Itt — éppen a fenti gondolatmenet alapján — én azt tartom természetesnek, hogy másutt nem működött ez a modell, és azt kivételesnek, hogy Magyarországon létrejött. Ennek oka a magyarországi átalakulás ismert specialitása, a tárgyalásos jelleg volt, mely 1990-ben létrehozta egyebek közt azt a megegyezést, ha úgy tetszik, konszenzust, amely kifejlettebb demokráciában a közszolgálati intézményeket folyamatosan, évtizedeken át működteti. A rádió és tévé elnökeinek kinevezésére megalkotott speciális törvény — a kormányfő javaslata alapján a köztársasági elnök nevezi ki a személyeket — éppen arra szolgált biztosítékul, hogy ha a politikai játékosok valamelyike képtelen lenne is a szükséges önkorlátozásra, a másik félnek akkor is lehetősége legyen szavát hallatni, annak ellenére, hgy a kiérlelt demokráciákra jellemző civiltársadalom a maga egyeztető mechanizmusával még csak csíráiban létezik. Ennek az egyensúlyteremtésnek szinte kizárólagos eleme volt a megfelelő személy, illetve személyek kiválasztása — nemcsak a médiumoknál, hanem egyéb közszolgálati területeken is. Ez bölcs és józan kompromisszum volt, még ha tudjuk is, hogy szülei között ott volt a kölcsönös bizalmatlanság és gyanakvás is. Éppen ezért, hogy ne csak személyektől függő legyen ez a konszenzus, gőzerővel beindult a törvényalkotás, egy olyan aprólékos szövegezéssel, mely szinte párját ritkítja a világban, de amely megint csak azt volt hivatott szolgálni, hogy a társadalmi konszenzus híján el nem rendezhető vitás kérdésekbe ebből a szövegből mindig választ lehessen meríteni. E törvény megszületéséig tehát az a kivételes helyzet állott elő, hogy nagyrészt e közfelkiáltással és közmegegyezéssel magasba emelt személyek civilkultúrája éskurázsija volt hivatott ideiglenes egyensúlyt teremteni a politikai küzdőfelek között. Tehát fordított helyzet áll elő, a politika nemhogy kímélte a közszolgálati tévé és rádió vezetőit és dolgozóit, hanem tőlük várt megoldást a maga belső gondjaira. Esetünkben is megjelent tehát a kelet-európai fejlődés immár mitikus figurája, az úgynevezett „köztiszteletben álló” személy. Ő lenne hivatott áthidalni az áthidalhatatlant, megbékíteni a megbékíthetetlent, konszenzust teremteni ott, ahol nem lehet. Éppen ezért ez az a figura, aki csak addig áll köztiszteletben, amíg eme ismérv alapján ki nem jelölik valamilyen funkcióra. Ettől a pillanattól kezdve megszűnik köztiszteletben állam, és támadások kereszttüzébe kerül. A médiumelnökök esetében egy évig tartott a türelmi idő. Versenyfutás volt ez a konszenzuskészség és a szélsőségek között, és a versenyt sajnos a szélsőségek nyerték. A türelem a választások közeledtével egyenes arányban csökkent, a személyekre egyre nagyobb teher hárult, és 1991 nyarán már kirobbant a médiumháború, melynek 1992 végére maguk az elnökök és a médiumtörvény is áldozatul estek. Ha úgy tetszik, megszűnt az a különleges helyzet, mely Magyarországot megkülönböztette a többi kelet-európai országtól. 1993 elejére bizonyos fokig abszurd helyzet alakult ki azzal, hogy a kormányoldal saját érvelése szerint megtalálta a szükséges legális kapaszkodókat az egyedüli továbbhaladáshoz, és a két és fél év fogcsikorgató csatáiban szinte eggyé nőtt politikai partnerek közül az egyik oldal, az ellenzék, újév napjára olyan kívül került mindenen, mintha sosem lett volna köze a médiumokkal kapcsolatos vitákhoz. Mindez nyilvánvaló jele annak, hogy mára már alig létezik az a konszenzus, melynek alapján létrejött az 1990-es kinevezési törvény. Hozzátartozik a képhez, hogy a műsorkészítők oldaláról megvan a készség a konszenzusra; a gond azon politikai csoportok oldalán jelentkezik, melyek képtelenek tolerálni saját hangjuk vélt vagy valós háttérbe szorulását és az ellenoldal vélt vagy valós túlsúlyát, illetve nem állnak rendelkezésükre azok a civilcsatornák, melyeken a szerintük megbomlott egyensúlyt helyre lehetne billenteni. A felelősség a politikusoké , de mentségükre legyen mondva — mindkét oldalon —, hogy pártérdekektől és harcoktól szorongatva csak nagyon kevesek képesek demokratikus fejlődési fázisokat átugrani. Jelenleg, tehát 1993 tavaszán a Magyar Rádió és a Magyar Televízió ismét kormányfelügyelet alatt álló intézmények. Gazdálkodásukat és szervezeti rendjüket a kormány szentesíti. Ez komoly visszalépés a korábbi állapothoz és állapotokhoz képest, hiszen egy ilyen felállás tálcán kínálja a politikai felügyeletet.Kevéssé hiszek már abban, hogy a jelenleg létező nagy monstrumok, a rádió és televízió foltozgatása komoly eredményekkel járhat. Egyrészt azért, mert mindkét intézmény létének évtizedei során olyan nagy mennyiségű átalakításon és átszervezésen esett már át, hogy minden újabb hozzányúlás az állagot magát veszélyezteti. A foltozgatás már csak azért sem igazi segítség, mert mint láttuk, a két intézmény működésének problémái mögött a civiltársadalom egészének problémái húzódnak meg, valójában tehát minden újabb szervezeti vagy személyi váltással csak tüneti kezelés zajlik. Az elmúlt hónapok minden oldalról történő megnyilvánulásai során egyébként alig esett szó az intézményekben dolgozók emberi, humánus állapotáról, vagy ha esett is, inkább alpári megjegyzések formájában. Napjainkra az intézményeken belül is óriási már az apátia és a sértettség, túl mélyek az emberi sebek és ellentétek is.) " Mi tehát a kiút, ha feltételezzük, hogy az ellenzék nem nyugszik bele abba, hogy médiumügyben kevesebb szava legyen, mint az ellenzéknek bárhol Kelet-Európában, és ezzel egy időben a kormánykoalíció is rádöbben, hgy egyedüli gazdaként, normatív rendeletek híján nem tud ellenállni a különböző szélsőséges áramlatok rohamainak, és képtelen biztosítani az oly sokszor megígért pluralizmust és kiegyensúlyozottságot, és még saját, józannak szánt hangja is elveszhet a körein belül is létező szélsőséges hangzavarban. Mindezek után mi tehát a követendő út? Megoldással én sem szolgálhatok, legfeljebb néhány irányt jelölhetek fontosnak. Először a két intézményről. Amenynyiben a jelenlegi helyzet nem visszafordítható, hiszen a kormányzat nem óhajt visszalépni, akkor tanácsos lenne ezen intézmények fölé egy, valamennyi párt egy-egy tagját tömörítő bizottmányt létrehozni, mely hivatva lenne az intézmények dolgozóit és vezetőit mentesíteni a rájuk nehezedő politikai befolyás alól. E testület egyben garanciája lehetne egyfajta politikai egyensúlynak, és léte során hangot és nyilvánosságot tudna adni a felmerülő problémáknak. Ha a kormányzat továbbra is rendelkezni akar saját rádió- és televíziócsatornával, melyet a szemben álló erők kevéssé valószínű, hogy elfogadnának közszolgálatinak, akkor mielőbb meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy a koalícióval nem egy véleményt vallók is intézményesített megszólaláshoz, illetve megjelenéshez jussanak, mégpedig olyan országos adókon, melyek nem állnak kormányfelügyelet alatt. Ez mind a tévé, mind a rádió esetében az egyik meglevő vagy még éppen szabad, országos csatorna gyors privatizációja lehetne. Szerintem az igazi előremutató megoldást azonban csak a pluralitás felé tett lépések, a helyi adók biztosíthatják igazán. Vagyis engedni kell, hogy a piac a maga eszközeivel megteremtse azt, ami a politikának nem sikerült; a többféle megszólalás lehetőségét, kialakítson egyfajta egyensúlyt, és egyben segítse, hogy a Magyar Rádió és Televízió falain belül felgyűlt problémák könnyebb megoldást nyerjenek azáltal is, hogy a munkatársak egy része biztos megélhetést talál a falakon kívül is. A piac persze csak akkor tud működni, ha a frekvenciák szabaddá válnak, és sajnos ez megint politikai területre visz vissza. Ezért lenne szerencsés az úgynevezett közszolgálati eszközök kérdését leválasztani a médiumügy egészéről. Elfogadván tehát azt a tényt, hogy a politika síkján nem sikerült megoldani ezt a problémát, a gazdasági megoldás felé kell fordulni. A tárgyalások során eddig kialakult és sok tekintetben meglevő konszenzust nem lenne szabad veszni hagyni, és minden erőt arra kellene összpontosítani, hogy a médiumpiac a maga gazdasági rendező erejével ne csak az írott sajtóban, hanem az elektronikus eszközök világában is működni kezdjen. Mert ha erre nem kerül sor, akkor a magyar elektronikus sajtó az objektivitás és a pártatlanság kisebb garanciáját tudja majd nyújtani a jövőben, mint az 1990-es válsztásokon. Horvát János Sajtószabadság és közszolgálat Horvát János FOTÓ: SZIGETVÁRY ZSOLT Lehetne vajon Petőfi Sándornak más neve, mint Petőfi Sándor? Próbáljon valaki más nevet kitalálni Petőfi Sándornak. Ez a név olybá villan a szemembe s olybá pendül a fülembe, mint valami Petőfi-versnek a címe. Nem úgy szól hozzám ez a név, mintha apa meg anya meg a pap adták volna. Úgy szól a Petőfi Sándor neve, akár mese felett lebegne, akár a föld népe költötte volna száz meg száz esztendőnek előtte. Mint a rózsának a rózsa nevet adták az emberek, és a csók nevet adták a csóknak Meg úgy szól, akár ha azt mondom: délibáb. Petőfi Sándor. Lehetett volna vajon Petőfi Sándor kis tömzsi fiatalember? Azt hiszem, nem. Se nem lehetett volna valami nagy behemót alakzat. S lehetett volna kopasz? Hiszen kopasz ifjú is éppen elég akad. Nem, ez mind nem volna Petőfi. Az a lenge soványság, a forradalmas hajzat, az a magyar bajuszka meg a franciás kis kecskeszakáll, az olyan Petőfi, hogy másformát elfogadni nem is lehet. Olyan az arculata, habitusa, mint a neve. Olyan, mint a verse, olyan, mint a lelke, gondolata. Az egyezésnek, egységnek ámulatos fenoménja az, amit Petőfi Sándornak nevezünk. De mikor ámul és mereng az ember Felette, el is halaványul és el is enyész a szem elől szobor és arckép; nincs többé magunkforma halandó Petőfi. Hanem zászló O, repeső, szélvésszel hadakozó, soha meg nem nyugtatható. Láng O, felszökött láng, az eget nyaldossa. Úgy van nekünk Petőfink, mint ahogy tavasz van. El lehet gondolni a március hónapot a Talpra magyar nélkül? És a János vitéz nélkül emlékezhet-e valaki a gyermekkorára? A diákkorára a nélkül a strófa nélkül, amelyik azt zengi, hogy „Tied vagyok, tied hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek?” El lehet az elemista olvasókönyvet képzelni, akiben ne volna ott az Anyám tyúkja? Vagy egy szavalókönyvet, amelyikből hiányoznék a Szeptember végén? El lehet a memóriánkat képzelni ezek nélkül a versek nélkül? Magam csodálni tudom, hogy a többi nemzetek fiai, lányai nem szavazatják a Szeptember végént, meg nem idézik egész életükben azt a sort, hogy „a virágnak megtiltani nem lehet”. Meg hogy süketen, ostobán néznének rám, ha a fejem félrecsapva, édesedett lélekkel azt idézném nekik: „befordultam a konyhára, rágyújtottam a pipámra, azaz rágyújtottam volna, hogyha már nem égett volna”. Mondják, kérem szeretettel, jut eszékbe tinta, penna, meg férfikéz, amely ezt a négy sort valaha leírta? Nem olyan ez, mintha a mezőn termett volna, mint a piapacs, mintha a szél hozta volna, mintha a pitymallat ejtette volna, mint a harmatot? Shakespeare már nem mondhatott semmit se Petőfi felől, magam hadd mondom bátran, hogy Petőfi pedig ajándékot hozott a Természetnek: Petőfit. Hiányzott a beszédünkből, az elménkből, a szívünkből, a földről, a levegőből, amit Petőfi Sándor érzett, gondolt és eldalolt. Amit sugárzott, esőzött és melegített. A nap süt Petőfiből, a csillagok pillognak Petőfiből, a villámlás vakít Belőle. A teremtés Ő, az élet Ő. Mert nem bámulok nagy errtbert, művészt Petőfi Sándorban. Ha Mozartot hallgatok, az is természetes, mert ennek a hangzatnak hangzani kell a Földön, ez természetes. Michelangelo szobrai előtt se hódolok az embernek, aki alkotta azokat, inkább imponál a tárlaton valamely igyekvő szobrászművész, aki elfogadható mód faragott meg nekünk egy asszonyfejet. Jászai Marinak sohase gratuláltam, nem csinált semmi dicséreteset, nem az ő érdeme volt, amit művelt, nem fáradt ezredrészt annyit, mint az a kétszáz pengős színészecske, akit addig nyomorgat a főrendező úr, míg azt a szájára bízott tizenöt szót harminc próbán át végre tűrhetően elpapagájolja. Jászai előtt éppen úgy, mint Mechelangelo előtt, és Mozartban és Petőfiben csak az Istent tisztelem, a teremtő Istent, az öröktől-öröklézig álmodó, zseniális Úristent. (Szép Ernő írása kéziratban maradt fenn, valószínűleg 1939-ből. Kiadta Benedek Mihály és Márványi Judit, Szép Ernő „Kispanasz” című kötetében. Bp. 1992.) Archív Tallózó Mint ahogy tavasz van Mottó: Mindig új, ami igaz SZERKESZTI: MÉSZÁROS TAMÁS A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA Károlyi András Fák, emberek, tájak c íme a legfontosabb tárgykörei ezeknek a grafikáknak. Csak néha villan meg a háttérben egy-egy épület, csak olykor jelenik meg a papíron egy-egy város. A festőként is ismert Károlyi András ugyanis a magányról szól rajzaiban. A magányos fáról, az egyedülálló emberről, a néptelen tájról. Rajzai két nagy kortárs, Szalay Lajos és Kondor Béla grafikai lapjait is megidézik. yuit/rrifL.tj v.j.