Magyar Hírlap, 1993. március (26. évfolyam, 50-61. szám)

1993-03-13 / 61. szám

1993. március 13., szombat Ha kérdés formájában hang­zik el, miszerint van-e remény a közszolgálati típusú műsorszórásra, azaz rádiózásra és televíziózásra ebben a régióban, akkor válaszom az, hogy igenis megvannak ennek a lehetőségei, de ha az időpontot kérdik, biztos, hogy nem azt vála­szolom: most. Mielőtt mindezt bővebben ki­fejteném, engedjék meg, hogy az alapfogalmat, magát a közszolgál­­tiságot megpróbáljam értelmezni, mert nagy a zűrzavar körülötte. Talán azért is, mert nincs és nem is lehet tökéletes, mindent magá­ba foglaló értelmezése. Általában azt a rádiós vagy televíziós szolgál­tatást értik rajta, mely egy ország teljes lakosságát eléri, nem szako­sodott, tehát nemcsak zenét, ter­­mészetfilmet, vagy éppen sportot kínál, hanem az össztársadalmi igényekhez igazított és a lehetősé­gekhez képest teljes spektrumot. Tehát például a Bartók rádió a maga tudatos komolyzenei profil­jával önmagában és egyedül nem léphetne fel a közszolgálatiság igé­nyével —■, bármennyire színvona­las is a műsora —, mert kínálata szűk, a lakosságnak, ha úgy tetszik, a fogyasztóknak csak egy kis részé­hez szól. Ugyanez elmondható a frissen indult Duna-tv-ről vagy mondjuk a Nap-tv-ről is. Ez ko­rántsem minősítés, mindössze an­nak rögzítése, hogy egy úgyneve­zett közszolgálati adónak rendkí­vül széles műsorkínálattal kell rendelkeznie. A teljes spektrum valójában egy végtelen lista, me­lyen a legkisebb társadalmi érdek­csoportok is követelik a maguk helyét, a versszeretőktől a horgá­szokon át a szélsőséges mozgal­­macskákig. Országa válogatja, hogy kéréseiknek, követeléseik­nek mi módon adnak hangot, megelégszenek egyszerű felszólam­lással, parlamenti közbenjárást igényelnek, vagy éppenséggel az utcára vonulnak tüntetni. És me­gint csak az adott ország politikai kultúrájától függ, hogy eme válto­zó intenzitással előadott kérések és követelések végül is helyt kapnak - e a közszolgálati műsorokban. A közszolgálati rádió és televí­zió fogalma tehát értelmezhető ugyan a műsor oldaláról, de nehe­zen fogalmazható meg tételesen, a teljes spektrumot felölelő statú­tumba öntve. Ezért van, hogy mi­kor ez a kérdés először felmerült Magyarországon, mindenki a már meglévő modellekkel hozakodott elő. Az amerikai kontinens eleve kizárható volt, hiszen ott mind a rádiózás, mind a televíziózás ma­gánkereskedelmi vállalkozásként indult és maradt napjainkig, köz­ponti akarat vagy egyeztetési igény csak a legutóbbi időkben merült fel — és nem sok sikerrel. Európa maradt tehát a követendő lehetőség. Voltak, akik a BBC-t választották példaképül, mások a svéd vagy a dán modellt emleget­ték, és igen sokan esküdtek a né­met példára. E modellekkel a gond az, hogy bár azonos műsorcé­lokat tűznek maguk elé, mégis sokszor egymásnak ellentmondó elemekből építkeznek. A jelenlegi hazai viták egyik sarkköve a tulajdon, illetve fel­ügyelet kérdése. A dán tv például kormányfelügyeletű, a BBC in­kább parlamenti. A felügyeleti rendszer tehát önmagában — leg­alábbis ezekben az országokban — még nem perdöntő. A pénzügyi függés is országról országra válto­zik. A BBC csak és kizárólag előfi­zetői díjból tartja el magát — te­hát reklám nincs a műsoraiban —, míg másutt — például a németek­nél vagy az osztrákoknál — a rek­lámbevételeknek is fontos szerepe van. Tehát ebből a szemszögből sem lehet kizárólagosan egynemű példákat felhozni. Ha a külföldi közszolgálati intézmények szerve­zeti rendjét, műsorainak egyezte­tését, az alelnökök számát vagy éppen az elnökök kinevezését néz­zük, akkor még tarkább a kép. Mi­niszterelnök, kulturális miniszter, sőt távközlési miniszter szerepel a kinevezők között. Vizsgálhatjuk tovább az egyes európai típusok közötti különbségeket, de hamar rá kell jönnünk, hogy az igazán lé­nyeges elem, a legfontosabb közös vonásuk az, hogy különbözőségeik ellenére is jól működnek. Ennek a működésnek a kulcsa az a politikai konszenzus, mely ezekben a kialakult demokráciák­ban az élet egyéb területein is se­gít feloldani a konfliktusokat. A közszolgálati rádió és tévé eseté­ben ez a konszenzus azt eredmé­nyezi, hogy a politikai és társadal­mi csoportok túlnyomó többsége azt érzi, hogy igenis van megszóla­lási lehetősége, és talán éppen ezért nem törekszik más csoportok elhallgattatására sem. Ha mégis bekövetkezne, hogy valamelyik politikai csoport nem lenne képes a szükséges önkontrollra, túlzó vagy éppen kirekesztő igényekkel lépne fel, akkor erre a parlamenti demokrácia keretei között a többi párt vagy csoport fog reagálni, le­­vévén így a terhet a közszolgálati intézmények vezetőinek és mun­katársainak válláról, és egyben működési biztonságot nyújtva ne­kik. Egy közszolgálati tévét tehát nem csak létrehozni kell, ez a könnyebb feladat, hanem működ­tetni. Ha még pontosabban mű­ködnek a demokrácia intézményei egy adott országban, annál zökke­­nőmentesebb a közszolgálati tévé, illetve rádió működése is. Ezért jött a modellek mindegyike Nyu­­gat-Európából, azon belül is fő­ként Angliából és a skandináv or­szágokból. Az 1989-es kelet-európai átme­net során az a helyzet állott elő, hogy egyedül Magyarország volt az az ország, ahol egy ilyen rádiós-te­levíziós modell létrejött, és ideig­­óráig közmegegyezéssel működni tudott. Itt — éppen a fenti gondo­latmenet alapján — én azt tartom természetesnek, hogy másutt nem működött ez a modell, és azt kivé­telesnek, hogy Magyarországon létrejött. Ennek oka a magyaror­szági átalakulás ismert specialitása, a tárgyalásos jelleg volt, mely 1990-ben létrehozta egyebek közt azt a megegyezést, ha úgy tetszik, konszenzust, amely kifejlettebb demokráciában a közszolgálati in­tézményeket folyamatosan, évtize­deken át működteti. A rádió és té­vé elnökeinek kinevezésére meg­alkotott speciális törvény — a kormányfő javaslata alapján a köz­­társasági elnök nevezi ki a szemé­lyeket — éppen arra szolgált biz­tosítékul, hogy ha a politikai játé­kosok valamelyike képtelen lenne is a szükséges önkorlátozásra, a másik félnek akkor is lehetősége legyen szavát hallatni, annak el­lenére, hgy a kiérlelt demokrá­ciákra jellemző civiltársadalom a maga egyeztető mechanizmusával még csak csíráiban létezik. Ennek az egyensúlyteremtésnek szinte ki­zárólagos eleme volt a megfelelő személy, illetve személyek kivá­lasztása — nemcsak a médiumok­nál, hanem egyéb közszolgálati te­rületeken is. Ez bölcs és józan kompromisszum volt, még ha tud­juk is, hogy szülei között ott volt a kölcsönös bizalmatlanság és gya­nakvás is. Éppen ezért, hogy ne csak személyektől függő legyen ez a konszenzus, gőzerővel beindult a törvényalkotás, egy olyan aprólé­kos szövegezéssel, mely szinte pár­ját ritkítja a világban, de amely megint csak azt volt hivatott szol­gálni, hogy a társadalmi konszen­zus híján el nem rendezhető vitás kérdésekbe ebből a szövegből min­dig választ lehessen meríteni. E törvény megszületéséig tehát az a kivételes helyzet állott elő, hogy nagyrészt e közfelkiáltással és köz­­megegyezéssel magasba emelt sze­mélyek civilkultúrája és­­kurázsija volt hivatott ideiglenes egyensúlyt teremteni a politikai küzdőfelek között. Tehát fordított helyzet áll elő, a politika nemhogy kímélte a közszolgálati tévé és rádió vezetőit és dolgozóit, hanem tőlük várt megoldást a maga belső gondjaira. Esetünkben is megjelent tehát a kelet-európai fejlődés immár miti­kus figurája, az úgynevezett „köz­­tiszteletben álló” személy. Ő lenne hivatott áthidalni az áthidalhatat­­lant, megbékíteni a megbékíthe­­tetlent, konszenzust teremteni ott, ahol nem lehet. Éppen ezért ez az a figura, aki csak addig áll köztisz­teletben, amíg eme ismérv alapján ki nem jelölik valamilyen funk­cióra. Ettől a pillanattól kezdve megszűnik köztiszteletben állam­, és támadások kereszttüzébe kerül. A médiumelnökök esetében egy évig tartott a türelmi idő. Ver­senyfutás volt ez a konszenzuskész­ség és a szélsőségek között, és a versenyt sajnos a szélsőségek nyer­ték. A türelem a választások köze­ledtével egyenes arányban csök­kent, a személyekre egyre nagyobb teher hárult, és 1991 nyarán már kirobbant a médiumháború, mely­nek 1992 végére maguk az elnö­kök és a médiumtörvény is áldoza­tul estek. Ha úgy tetszik, megszűnt az a különleges helyzet, mely Ma­gyarországot megkülönböztette a többi kelet-európai országtól. 1993 elejére bizonyos fokig ab­szurd helyzet alakult ki azzal, hogy a kormányoldal saját érvelése sze­rint megtalálta a szükséges legális kapaszkodókat az egyedüli tovább­haladáshoz, és a két és fél év fog­csikorgató csatáiban szinte eggyé nőtt politikai partnerek közül az egyik oldal, az ellenzék, újév nap­jára olyan kívül került mindenen, mintha sosem lett volna köze a médiumokkal kapcsolatos viták­hoz. Mindez nyilvánvaló jele an­nak, hogy mára már alig létezik az a konszenzus, melynek alapján lét­rejött az 1990-es kinevezési tör­vény. Hozzátartozik a képhez, hogy a műsorkészítők oldaláról megvan a készség a konszenzusra; a gond azon politikai csoportok oldalán jelentkezik, melyek képtelenek to­lerálni saját hangjuk vélt vagy va­lós háttérbe szorulását és az ellen­oldal vélt vagy valós túlsúlyát, il­letve nem állnak rendelkezésükre azok a civilcsatornák, melyeken a szerintük megbomlott egyensúlyt helyre lehetne billenteni. A fele­lősség a politikusoké , de mentsé­gükre legyen mondva — mindkét oldalon —, hogy pártérdekektől és harcoktól szorongatva csak na­gyon kevesek képesek demokrati­kus fejlődési fázisokat átugrani. Jelenleg, tehát 1993 tavaszán a Magyar Rádió és a Magyar Televí­zió ismét kormányfelügyelet alatt álló intézmények. Gazdálkodásu­kat és szervezeti rendjüket a kor­mány szentesíti. Ez komoly vissza­lépés a korábbi állapothoz és álla­potokhoz képest, hiszen egy ilyen felállás tálcán kínálja a politikai felügyeletet.­­Kevéssé hiszek már abban, hogy a jelenleg létező nagy monstrumok, a rádió és televízió foltozgatása komoly eredmények­kel járhat. Egyrészt azért, mert mindkét intézmény létének évti­zedei során olyan nagy mennyisé­gű átalakításon és átszervezésen esett már át, hogy minden újabb hozzányúlás az állagot magát ve­szélyezteti. A foltozgatás már csak azért sem igazi segítség, mert mint láttuk, a két intézmény működé­sének problémái mögött a civil­társadalom egészének problémái húzódnak meg, valójában tehát minden újabb szervezeti vagy személyi váltással csak tüneti ke­zelés zajlik. Az elmúlt hónapok minden oldalról történő megnyil­vánulásai során egyébként alig esett szó az intézményekben dol­gozók emberi, humánus állapotá­ról, vagy ha esett is, inkább alpári megjegyzések formájában. Nap­jainkra az intézményeken belül is óriási már az apátia és a sértettség, túl mélyek az emberi sebek és el­lentétek is.) " Mi tehát a kiút, ha feltételez­zük, hogy az ellenzék nem nyug­szik bele abba, hogy médiumügy­­ben kevesebb szava legyen, mint az ellenzéknek bárhol Kelet-Euró­­pában, és ezzel egy időben a kor­mánykoalíció is rádöbben, hgy egyedüli gazdaként, normatív ren­deletek híján nem tud ellenállni a különböző szélsőséges áramlatok rohamainak, és képtelen biztosí­tani az oly sokszor megígért plura­lizmust és kiegyensúlyozottságot, és még saját, józannak szánt hang­ja is elveszhet a körein belül is lé­tező szélsőséges hangzavarban. Mindezek után mi tehát a kö­vetendő út? Megoldással én sem szolgálhatok, legfeljebb néhány irányt jelölhetek fontosnak. Elő­ször a két intézményről. Ameny­­nyiben a jelenlegi helyzet nem visszafordítható, hiszen a kor­mányzat nem óhajt visszalépni, akkor tanácsos lenne ezen intéz­mények fölé egy, valamennyi párt egy-egy tagját tömörítő bizott­mányt létrehozni, mely hivatva lenne az intézmények dolgozóit és vezetőit mentesíteni a rájuk ne­hezedő politikai befolyás alól. E testület egyben garanciája lehet­ne egyfajta politikai egyensúly­nak, és léte során hangot és nyil­vánosságot tudna adni a felmerü­lő problémáknak. Ha a kormányzat továbbra is rendelkezni akar saját rádió- és televíziócsatornával, melyet a szemben álló erők kevéssé valószí­nű, hogy elfogadnának közszolgá­latinak, akkor mielőbb meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy a koalícióval nem egy véle­ményt vallók is intézményesített megszólaláshoz, illetve megjele­néshez jussanak, mégpedig olyan országos adókon, melyek nem áll­nak kormányfelügyelet alatt. Ez mind a tévé, mind a rádió eseté­ben az egyik meglevő vagy még éppen szabad, országos csatorna gyors privatizációja lehetne. Szerintem az igazi előremutató megoldást azonban csak a plurali­tás felé tett lépések, a helyi adók biztosíthatják igazán. Vagyis en­gedni kell, hogy a piac a maga eszközeivel megteremtse azt, ami a politikának nem sikerült; a többféle megszólalás lehetőségét, kialakítson egyfajta egyensúlyt, és egyben segítse, hogy a Magyar Rádió és Televízió falain belül fel­gyűlt problémák könnyebb meg­oldást nyerjenek azáltal is, hogy a munkatársak egy része biztos meg­élhetést talál a falakon kívül is. A piac persze csak akkor tud mű­ködni, ha a frekvenciák szabaddá válnak, és sajnos ez megint politi­kai területre visz vissza. Ezért len­ne szerencsés az úgynevezett köz­­szolgálati eszközök kérdését levá­lasztani a médiumügy egészéről. Elfogadván tehát azt a tényt, hogy a politika síkján nem sike­rült megoldani ezt a problémát, a gazdasági megoldás felé kell for­dulni. A tárgyalások során eddig kialakult és sok tekintetben meg­levő konszenzust nem lenne sza­bad veszni hagyni, és minden erőt arra kellene összpontosítani, hogy a médiumpiac a maga gazdasági rendező erejével ne csak az írott sajtóban, hanem az elektronikus eszközök világában is működni kezdjen. Mert ha erre nem kerül sor, akkor a magyar elektronikus sajtó az objektivitás és a pártat­lanság kisebb garanciáját tudja majd nyújtani a jövőben, mint az 1990-es válsztásokon. Horvát János Sajtószabadság és közszolgálat Horvát János FOTÓ: SZIGETVÁRY ZSOLT L­ehetne vajon Petőfi Sándornak más neve, mint Petőfi Sándor? Próbáljon valaki más nevet ki­találni Petőfi Sándornak. Ez a név olybá villan a szemembe s olybá pendül a fülembe, mint valami Petőfi-versnek a címe. Nem úgy szól hozzám ez a név, mintha apa meg anya meg a pap adták volna. Úgy szól a Petőfi Sándor neve, akár mese felett lebegne, akár a föld népe költötte volna száz meg száz esz­tendőnek előtte. Mint a rózsának a ró­zsa nevet adták az emberek, és a csók nevet adták a csóknak Meg úgy szól, akár ha azt mondom: délibáb. Petőfi Sándor. Lehetett volna vajon Petőfi Sándor kis tömzsi fiatalember? Azt­ hiszem, nem. Se nem lehetett volna­­ valami nagy behemót alakzat. S lehetett volna kopasz? Hiszen kopasz ifjú is éppen elég akad. Nem, ez mind nem volna Petőfi. Az a lenge soványság, a forradalmas hajzat, az a magyar bajuszka meg a franciás kis kecskeszakáll, az olyan Pe­tőfi, hogy másformát elfogadni nem is lehet. Olyan az arculata, habitusa, mint a neve. Olyan, mint a verse, olyan, mint a lelke, gondolata. Az egyezésnek, egységnek ámulatos feno­­ménja az, amit Petőfi Sándornak neve­zünk. De mikor ámul és mereng az em­ber Felette, el is halaványul és el is enyész a szem elől szobor és arckép; nincs többé magunkforma halandó Pe­tőfi. Hanem zászló O, repeső, szél­vésszel hadakozó, soha meg nem nyug­tatható. Láng O, felszökött láng, az eget nyaldossa. Úgy van nekünk Petőfink, mint ahogy tavasz van. El lehet gondolni a március hóna­pot a Talpra magyar nélkül? És a János vitéz nélkül emlékezhet-e valaki a gyermekkorára? A diákkorára a nélkül a strófa nélkül, amelyik azt zengi, hogy „Tied vagyok, tied hazám! E szív, e lé­lek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem sze­retnélek?” El lehet az elemista olvasó­könyvet képzelni, akiben ne volna ott az Anyám tyúkja? Vagy egy szavaló­könyvet, amelyikből hiányoznék a Szeptember végén? El lehet a memó­riánkat képzelni ezek nélkül a versek nélkül? Magam csodálni tudom, hogy a töb­bi nemzetek fiai, lányai nem szavazat­ják a Szeptember végént, meg nem idé­zik egész életükben azt a sort, hogy „a virágnak megtiltani nem lehet”. Meg hogy süketen, ostobán néznének rám, ha a fejem félrecsapva, édesedett lélek­kel azt idézném nekik: „befordultam a konyhára, rágyújtottam a pipámra, azaz rágyújtottam volna, hogyha már nem égett volna”. Mondják, kérem szeretettel, jut eszékbe tinta, penna, meg férfikéz, amely ezt a négy sort valaha leírta? Nem olyan ez, mintha a mezőn termett volna, mint a piapacs, mintha a szél hozta volna, mintha a pitymallat ejtet­te volna, mint a harmatot? Shakespeare már nem mondhatott semmit se Petőfi felől, magam hadd mondom bátran, hogy Petőfi pedig ajándékot hozott a Természetnek: Pe­tőfit. Hiányzott a beszédünkből, az el­ménkből, a szívünkből, a földről, a le­vegőből, amit Petőfi Sándor érzett, gondolt és eldalolt. Amit sugárzott, esőzött és melegített. A nap süt Petőfiből, a csillagok pil­lognak Petőfiből, a villámlás vakít Be­lőle. A teremtés Ő, az élet Ő. Mert nem bámulok nagy errtbert, művészt Petőfi Sándorban. Ha Mozartot hallga­tok, az is természetes, mert ennek a hangzatnak hangzani kell a Földön, ez természetes. Michelangelo szobrai előtt se hódolok az embernek, aki alkotta azokat, inkább imponál a tárlaton va­lamely igyekvő szobrászművész, aki el­fogadható mód faragott meg nekünk egy asszonyfejet. Jászai Marinak sohase gratuláltam, nem csinált semmi dicsé­reteset, nem az ő érdeme volt, amit művelt, nem fáradt ezredrészt annyit, mint az a kétszáz pengős színészecske, akit addig nyomorgat a főrendező úr, míg azt a szájára bízott tizenöt szót har­minc próbán át végre tűrhetően elpa­­pagájolja. Jászai előtt éppen úgy, mint Mechelangelo előtt, és Mozartban és Petőfiben csak az Istent tisztelem, a te­remtő Istent, az öröktől-öröklézig ál­modó, zseniális Úristent. (Szép Ernő írása kéziratban maradt fenn, valószínűleg 1939-ből. Kiadta Benedek Mihály és Márványi Judit, Szép Ernő „Kispanasz” című kötetében. Bp. 1992.) Archív Tallózó Mint ahogy tavasz van Mottó: Mindig új, ami igaz SZERKESZTI: MÉSZÁROS TAMÁS A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA Károlyi András Fák, emberek, tájak c íme a legfontosabb tárgykörei ezeknek a grafikáknak. Csak néha villan meg a háttérben egy-egy épület, csak olykor jelenik meg a papíron egy-egy város. A festőként is ismert Károlyi András ugyanis a magányról szól rajzaiban. A ma­gányos fáról, az egyedülálló emberről, a néptelen tájról. Rajzai két nagy kortárs, Szalay Lajos és Kondor Béla grafikai lapjait is megidézik. y­u­it/rrifL.tj v.j.

Next