Magyar Hírlap, 1993. március (26. évfolyam, 62-75. szám)
1993-03-16 / 62. szám
1993. március 16., kedd Most majd elkezdődik, hogy hányan voltak, hol, hogy kivel van a többség. Hányan voltak a Chartán, hányan másnap a Für Lajoson, hányan a Demszkyn és hányán este a Csurkán. Mindenhol voltak jó néhány ezren, mindenhol volt lefényképezhető tömeg, bármelyik rendezvény politikai „háttérintézménye” bizonygathatja e felvételekkel, hogy vele a nép. E sorok írója őszintén bevallja, hogy nem tudja, kivel van a nép. E sorok írója azt gondolja, hogy a nép — akárhányan voltak e rendezvényen — nincsen senkivel, a nép tegnap délelőtt autót mosott, ebédet főzött, kapált, metszett, indákat kötözött és megetette az ólban a disznóit. A nép, ha meghallja a rádióban vagy a tévében a szónoklatokat, akkor túlkiabálva a szónokot, megkérdezi a feleségét, hogy forr-e a leves, hogy a gyerek miért ment moziba, amikor a leckéje nem készült el, és egyáltalán mit akarnak ezek az alakok. Az egyik, ha zászló volna, soha nem lobogna, a másik a magyar függetlenségről és arról beszél, hogy a határokon túli véreinknek nem szabad asszimilálódniuk, a harmadik sajtószabadságot követel, a negyedik az idegen fajúak eszmei túlsúlyát akarja originális magyar eszmékkel kiegyenlíteni. Hát akkor már inkább a leves. Ha lassan, gyöngyözve forr, akkor lesz igazán tiszta és ízletes. A magyar forradalom — miközben hál’ istennek nem dörögnek a fegyverek — hol lobogva forr és felszínére veti a habot, hol kihűl és bebőrösödik, időnként pedig azzal fenyeget, hogy a fazékból kifut. Azt mondták a tereken, utcákon vonulók, gyülekezők és mélán hallgatók, hogy azt már világosan tudják, kire nem fognak szavazni. De hogy kire fognak... Teljes a tanácstalanság, bizonytalanok még azok a tízezrek is, akik legalább valamelyik rendezvény ürügyén kimentek a térre. A politikailag aktív tízezrek magukhoz vehették hetek, hónapok óta hiányzó oxigénadagjukat. És miközben a szónokok mondták a magukét, megbeszélhették barátaikkal, hogy nem hiszik, nem igazán érdekli őket, amit az emelvényről, a lépcsőről mondanak. Pedig azért vannak itt a téren, mert érzelmileg leginkább e szónokok politikai megfontolásaival azonosulnak. Ezt a párbeszédet lebecsülni nem szabad. Ennyit megért, hogy a Charta, a kormány, a főváros ellenzéki főpolgármestere és a Magyar Út ünnepelni hívta híveit. Ebből a négyesből a kormánytag Für és az SZDSZ-es Demszky szereplése tiszta ügy. A parlamenti patkó szemben ülő két oldalát testesítették meg szónoklataik, a parlamentáris demokráciába e két ellentétes szereplés belefér. Az ünnep előestéjén a Charta-rendezvény és az ünnep estéjén a Magyar Út, az más dolog. A két mozgalmat a Magyar Hírlap nem mossa egybe, nem veszi egy kalap alá, mint a hasábjainkon véleményt nyilvánító emdéefes, nemzeti liberális Mile Lajos és a Charta-rendezvényt provokáló kommandóssapkás, szemüveges, szendvicsembernek öltözött férfiú, akinek plakátja szerint Konrád is csak Csurka. Konrád humanista, Csurka minősítése fölösleges. Konrádék szelíd mozgalma azt fejezi ki, hogy a magyar értelmiségnek nem kell a kormánypolitika, de egyelőre a három ellenzéki párt közül egyikkel sem azonos. Csurkáék Magyar Útja maga a tragikus mértékű népi frusztráció. A lényeg az, hogy 1993 március idusán a magyar nép még nem tudja, hogy milyen útra lép. GÁDOR IVÁN „Emberségből álljon fönn hazánk” (Petőfi Sándor) Márciusban fontosak az ifjak. A márciusiakból az örökifjak. Láttam egy komoly, elmélyült tudóst, aki az intések ellenére szólt az őrzőkhöz. Nem intett, csak szólt. Elbeszélgetett, megszólította a felette szoborként kissé túl hősiesre sikeredett költőt, élt a lehetőséggel a Március 15-e téren másfél évszázad távlatában, a belvárosi templom harangzúgása közepette. Sok-sok ezer ember hallgatta. Hogy miért kergeti egy ember folyvást az igazságot? Miért teszi ki magát a nyilvánosság nem mindig elmélyült ítéletének? Miért hagyja, hogy már-már botrányhőst faragjanak belőle az események? „— Mi lenne, ha ma este itt újra megszólalna ez az esetlen, nyakigláb, lánglelkű fiatalember? Ha mondjuk azt mondaná előbb egy kicsit bizonytalankodva, másfél százados hallgatás után torkát köszörülve, majd egyre ércesebb hangon, hogy .. .Talpra, magyar, hí a haza? Mi az ördögöt csinálnánk a zavarunkban. Nevetgélnénk? Vagy elnéznénk neki ezt az ifjonti handabandázást? Hiszen mégiscsak az ő emlékére jöttünk ide össze ma este. Vagy öregesen, bölcsen, udvariasan bólogatnánk? De ne gondolják, hogy leráznánk magunkról őt. Nem hagyna békén minket.” A hatalom zsebre dugta a tv elnökét, de néha a zsebében is fontosabban és pontosabban szól, mint kéne, és ez az igazi botrány. A szociológus a társadalmi csapdában. A kormány most azt mondja: törődöm is én a médiumtörvénnyel. Megvagyok nélküle. Lassan elkezdem osztogatni a helyi frekvenciákat, mert hál’ istennek a hetvenes években hozott törvények alapján megtehetem. Sikerült nyugodt mederbe terelnem a politikát. Csurka kint áll a pálya szélén. Nem is áll. Ül a kispadon. Gombár, Hankiss nincs ugyan felmentve, ám csak értelmezés kérdése, hogy a kormány által közalkalmazottinak mondott jogviszonyuk megszűnjön. A Miniszterelnöki Sajtóiroda közleménye szerint március hatodikával ez be is következett, minthogy eltelt a két hónapos lemondási idő. Van azonban egy kínos bökkenő: a kinevezési és a felmentési törvény. A Köztársasági Elnök sajtóirodájának véleménye szerint a bíróság még nem döntötte el, ki a munkáltatója a médiumelnököknek. Amíg a kinevezésükről és felmentésükről szóló törvény érvényben van, csak a köztársasági elnök mentheti fel őket. Jelzi továbbá, hogy a médiumok elnökei de jure elnökök, noha a kormányfő a munkavégzés kötelezettsége alól mentesítette őket. Tegyük hozzá: az a miniszterelnök, akiről a bíróság még nem döntötte el, hogy munkáltatója-e az elnököknek. Mikorra kaphatunk megnyugtató választ? A munkaügyi bíróság elhalasztotta Hankiss vizsgálati kérelmét, s az új tárgyalás sem holnap lesz. Igaz, Chrudinák visszahelyezését villámgyorsan tárgyalták, és Pálfy G. Istvánéval sem késlekedtek sokat. Olykor tehát gyors bírósági döntések is születhetnek. A sajtóirodák közötti asszó után megjelent a képernyőn Katona Tamás. Közölte tízmillió honfitársunkkal, hogy az ügyben az államfő felmentési jogköre szóba se kerülhet. Lapunkban ezt másnap újabb stiláris bravúrral tetézte, miszerint végeredményben ilyen alapon elhalálozás esetén is szükség lenne a felmentési aktusra (!). Megválaszolatlan kérdések: Közalkalmazott-e a televízió elnöke? Ki gyakorolja fölötte a munkáltatói jogokat? Van-e mód, hogy ugyanaz folytassa le ellene a fegyelmit, aki megindította azt? Rendkívülinek minősül-e felmentési kérelme az ellene indított fegyelmi miatt, mert ez esetben csak nyolc hónap alatt lép érvénybe? A fegyelmi felfüggesztés rendkívüli körülmény-e, mert ha igen, akkor csak szeptemberben lép életbe mindaz, amit a kormányzat már néhány nappal ezelőtt megkönnyebbülten bekövetkezni látott? Jogszerű választ nem kapott az ország. Katona Tamás irigylésre méltó, hogy ilyen magabiztosan eligazodik ebben a jogi szalmakazalban. Nahlik és Csúcs a médiumok élén láthatólag bármit végrehajt. Kézi vezérlésben a biztonság — gondolhatják. Ha a koalíció megnyeri a választásokat ’94-ben, akkor már elbírnak néhány vesztes pert. Göncz, Hankiss meg a médiumszabadság addig majd vár. Megkapják a választ az illetékes bíróságoktól — esetleg a győzelem után! Ebből az aspektusból pedig a legátlátszóbb, de a legjobb metódus: az altatás. Aki időt nyer, életet nyer. Biztos ez? A vértelen forradalom vértelenül vérbe fojtott szabadságának aprócska bukása nem jogosítja föl a tudóst a tudóshallgatásra. Pedig egy társadalmi kiegyezés tavaszváró illata már mindannyiunknak megcsapta az orrát. Az ára is. Hallgatás volna az ára? Ez az elvárás látszik napról napra erősebben körvonalazódni. Hallgassunk hát a közös ünnepért lehanyatló kokárdafejjel a rádió, televízió körüli csetepatéról? Sokakat óva int és elriaszt az elvárás. De sokakban szóláskényszert vált ki, hiszen nem lehet, hogy újkori történelmünk példátlan lehetősége után három esztendővel így „jöjjön el a Te országod”. Hogy az 1848-tól az 1867-es kiegyezésbe vezető utat mi máris magunk mögöttinek tudjuk. Pusztán azért, mert a szabadságért nem ’89-ben hullattuk vérünket. Csupán azért, mert nincs napi gyakorlatunk a forradalomban? Csak a társadalmi túlélési technikák polcát tölti meg zsúfolásig százféle befőtt kamráinkban. Reflexből máris oda nyúl mindenki? És futóbolondnak néznek a viharos gyorsasággal közönybe visszaburkolózó arcok, ha nem százötvenöt évvel ezelőtt történtekre, de három évvel ezelőtti álmainkra merünk emlékeztetni? Aki botrányhőst lát Hankiss Elemérben, ebben a kigombolt kabátú, szél-utána-lengette sálú, srácos férfiban, az valamit lát. Valakit lát. Csak azt a most kiépülő és máris biztos talpon álló félelemlabirintus-rendszert nem, ami már itt van. Attól az urambátyám-országtól nem fél eléggé, aminek a kapujában állunk. Amit ilyen hihetetlen gyorsasággal elérni több lenne, mint vereség. Amit még akkor is meg kell akadályozni, ha a szélmalomharc hősének kijáró hol derű, hol legyintés, hol pedig bosszús indulat lefokozni látszik olykor a tudós hitelét. Mert az örökkévalóságot tűzte ki a szabad választáskor ez az ország. Szánalmas volna, ha eltűnne szándékainkból az örökké, és maradna a valóság. FERENCZI KRISZTINA Az örökké és a valóság FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" Ahogy közelednek az 1994-es választások, a politikusok, a pártvezetők mind nyugtalanabbul figyelik egymást, vajon nem szerveződnek-e a háttérben pártülések, frakciók, titokzatos paktumok, de még gyanúsabb, ha egy-egy hivatalos és hivatásos pártképviselő netán párto(ko)n kívüli elemekkel barátkozik. Pedig de messze vannak még a választások, kár volna valamiféle korai, heveny kampányban eldurrogtatni a puskaport. Az igazi nagy viszálykodások, veszekedések, ordítozások ideje még messze van. Gondolom, a most megütött hang nem jelzi azt, hogy különösebb rajongással csüggenek az új magyar demokrácia politikai pártjain. Ezzel nem vagyok egyedül. Az ember bármilyen értelmiségi társaságban, de akár az utcai forgatagban és a piacon sem hall túl sok jó szót a politikai pártokról, különösen a pártelitekről. Az átlag magyar ember kétségtelenül ragaszkodik az 1989—1990-ben bevezetett demokratikus rendhez, s ezen belül természetesen a többpárti parlamentarizmus vívmányához, de kevésbé szereti a hatalomra került vagy a hatalmat ostromló politikusokat és pártjaikat. Nem mintha a parlamenten kívül rekedt pártokat szeretné: ki kívánja vissza Kádár János örököseit? A többpártrendszerre épülő demokrácia igenlése és a létező (már megint: „a létező”) pártokkal táplált bizalmatlanság és viszolygás — nos, ez kétségkívül a magyar demokrácia egyik paradoxona. E bizalmatlanság és szeretetlenség talán nem kellően megalapozott, hiszen a pártok emberei mindkét oldalon igen sokat dolgoznak, s a televíziós közvetítések jóvoltából ki-ki megszemlélheti a gyűrött, kialvatlan és gondterhelt arcokat, s azt, hogy a demokrácia két esztendeje során milyen sokan fogytak le (igaz, mások meg meghíztak) a képviselők, a pártpolitikusok közül. Ám voltak a parlamenti életnek epizódjai, amelyek talán többet rontottak a képviselői tekintélyen, mint néhány súlyosabb politikai baklövés. A sok unalmas okfejtés, a felesleges kakaskodás vagy az az ügyszeretet, amellyel az Országgyűlés tagjai általában saját javadalmazásukat kezelték, többnyire nem kedveltették meg a politikusokat. A főtt csirkenyakkal bajlódó kisnyugdíjas nénike nem szereti a százezer forinton felüli jövedelmeket. És vannak képviselők, akik, hogy is mondjam, nem hoztak különösebb dicsőséget a magyar parlamentarizmusra; nagyjából tudható, hogy kikre gondolok. Van aztán a pártpolitikai elitnek két olyan rossz szokása, amellyel mind kevésbé tud megbékülni az átlagos magyar honpolgár, a független értelmiségi és az utca embere. Az egyik a politikai ellenfél lekicsinylése, haragos kioktatása, hogy ne mondjam: gyűlölete. Ez a szokás mindkét táborban gyökeret vert, ám azt tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy igazán kormánypárti körökben szabadult el a jó ízléstől és a jó modortól. Sajnos ezen az oldalon fogalmazták meg először azt, hogy az „ellenzék” tulajdonképpen „ellenséget” jelent. Ezt azért is szeretném nyomatékkal említeni, mert újabban mind több baráti és kevésbé baráti figyelmeztetés ér, miszerint olyan „közis-A szerző irodalomtörténész mert liberális gyűlölködőktől, mint Konrád György és Vásárhelyi Miklós”, úgymond, óvjam magam. Le szeretném szögezni, hogy sem Konrád, sem Vásárhelyi tollából nem ismerek gyűlölködő kijelentéseket. A másik rossz szokás: a politikusi gőg és önhittség. Nálunk, mint mindenki jól tudja, nem volt olyan „kész” ellenzéki politikai garnitúra, amely a kellő pillanatban felválthatta volna a pártállami vezető réteget. Igazában, talán egy-két kivételtől eltekintve, nem voltak olyan politikusok, akik felkészülten várakoztak volna arra, hogy a történelem és az alkalom őket kormányzati szerepre rendelje. A szakmai önérzetnek ebben a tekintetben tehát nem lehetett indokoltsága. A politikusok önérzetét nem is szakmai kvalitásuk biztos tudata alapozta meg, hanem egyedül az a legitimáció, amelyet az 1990-es választások alkalmával a néptől kaptak. Az a puszta tény, hogy 1947 óta a mostani az első magyar Országgyűlés, amelynek a népakaratra épülő legitimációja van. Még erősebb is, mint közel ötven esztendővel korábbi elődjének, amelynek törvényességét kissé beárnyékolták a szovjet fegyverek és a „kék cédulák”. A legitimáció igen nagy dolog, az eredményes politikai munkához azonban kevés: felkészültségre, szakismeretre, tapasztalatra is szükség van hozzá. Márpedig az új magyar politikai elit igen sok tagja egyszerűen összetévesztette a legitimációt és a kompetenciát, s minthogy az előbbit nem mindig tudta kiegészíteni az utóbbival, kifejlesztette magában a küldetéstudatot. Ennek pedig közvetlen lélektani következménye az önhittség, a hiú magabiztosság, az a gőgös tekintet, amellyel a képernyőkön a köznapi polgár találkozik. Márpedig az önmagát szabadnak és államalkotó tényezőnek tételező polgár nehezen viseli a kioktató stílust, a magabiztos kinyilatkoztatásokat, a gőgös küldetéstudatot. Ezért sem szeretjük úgy általában a politikusokat, s Göncz Árpád népszerűségének is bizonyára az a magyarázata, hogy ő a saját, eredeti, emberi arcát őrizte meg. Az utca népe, benne a függetlenségét féltékenyen őrző értelmiség tehát kevéssé szerette meg a politikusokat, akik a nagy nyilvánosság előtt a demokratikus berendezkedés intézményeit képviselik. Ez a helyzet hozta létre az újonnan fellépő mozgalmi képződményeket, a kialakulásukat elősegítő lelki, mondhatnám így: érzelmi igényt. Ez a lelki igény magyarázza a Demokratikus Charta és a másik oldalon a Magyar Út sikerét. Noha a két szerveződést, mint erre legutóbb Nehéz-Posony István kitűnő írása is rámutatott, eszmei, tartalmi tekintetben nem lehet egymás mellé állítani. Én azonban most (egyelőre) a többpártrendszer keretei között fellépő szellemi-politikai mozgalmak lelki forrásairól beszélek, a magyar társadalom lelki és érzelmi helyzetéről, és nem a mozgalmak által képviselt politikai elvekről. A fellépő mozgalmak a pártpolitika kritikáját is jelentik, és ezt a pártoknak nem volna szabad negligálniuk. Még rosszabb, ha a pártok a pluralista demokrácia ellen irányuló támadásnak fogják föl a politikai mozgalmak tevékenységét, a legrosszabb pedig az volna, ha elfojtásukra tennének kísérletet. A demokrácia és a civiltársadalom a pártokon kívül még számos olyan társadalmi, kulturális és igen politikai organizációt ismer, amely teljes joggal hallathatja szavát a közéletben, és artikulálhat bizonyos össztársadalmi vagy csoportérdekeket. Ez akkor is bekövetkezhet, ha a pártok közmegelégedésre töltik be szerepüket, s kivált akkor lehet jelentősége, ha az ország többsége elégedetlen azzal a teljesítménnyel, amit a pártpolitika felmutat. Ferdinand Tönnies, a klasszikus német szociológia nagy hatású mestere Közösség és társadalom című munkájában annak idején az emberi szerveződések két lényegi változatát írta le: a közösséget (gemeinschaft), amely az emberi egyének között életszerű és szerves összeköttetést teremt, és a társadalmat (gesellschaft), amely a kapcsolatoknak egy szabályozott és mechanizált formáját alakítja ki. A közösség inkább informális hálózat, a társadalom inkább hierarchikusan felépített szervezet. Az első változatot inkább a kultúra szabályozza, a másodikat a jog és az államélet. Mondhatnám így, hogy a szellemi-politikai mozgalmak a „gemeinschaft”, a politikai pártok pedig a „gesellschaft” körébe tartoznak. A két kör nem helyettesítheti, következésképp fel nem cserélheti egymást, s ezért a „gemeinschaft” világa nem veszélyezteti a „gesellschaft” világát, a mozgalmak nem teszik feleslegessé a pártokat. A magyar politikai kultúrában, amely tulajdonképpen a 19. század első felének romantikájában és nemzeti liberalizmusában gyökerezik, kétségtelenül van hajlam arra, hogy egy bensőségesebb, a személyes emberi kapcsolatokra is épülő mozgalomban találjon inkább otthonra, mintsem egy hatalmi racionalitásokat képviselő pártpolitikai struktúrában. A mozgalom inkább ki tudja elégíteni a közösségi igényeket, mint a párt, és többnyire a jelen magyar politikai pártoknak is megvan az a tulajdonságuk, hogy legalábbis eredetüket tekintve inkább a „gemeinschaft”, mintsem a „gesellschaft” képződményei. Ez is a születőben lévő magyar demokrácia paradoxona. A mozgalom és a párt, mint politikai tényező, tehát nem zárja ki egymást, és ha egy társadalmi (értelmiségi) csoport mozgalmat hoz létre, az még nem akarja visszaállítani a „népfrontos” szerveződéseket. Csak valóban maradjon mozgalom, és ne legyen valamely párt tartaléka, segédcsapata, szócsöve, és ne legyen egy új párt csírája sem. Vonatkozik ez a Demokratikus Chartára is, amelynek nem szabad — látván a rosszul működő pártokat — kisajátítania vagy éppen kiszolgálnia a pártpolitikát. Azt sem tartom szerencsésnek, hogy a Demokratikus Chartát mostanában többen is úgy emlegetik, mint a Magyar Út mozgalmi ellenfelét vagy alternatíváját. Először is, a Charta esetében eléggé világos, hogy céljai nem egy párt céljai, ugyanis a magyar alkotmányosság védelmére és a demokrácia teljesebb kibontakoztatására vállalkozott. Ezek valóban lehetnek egy mozgalom feladatai. A Magyar Út viszont nem mozgalomként, hanem kvázi pártként lép fel, miként a nyolcvanas évek végén a Magyar Demokrata Fórum vagy a Szabad Kezdeményezések Hálózata (az SZDSZ elődje). Meghatározott ideológiája van, és vezető hívei között kétségkívül vannak olyanok, akiknek a felfogásában ez az ideológia a jobboldali radikalizmust jelenti. Tehát olyan elveket, amelyek szemben állnak a köztársaság politikai erői által széles körben elfogadott demokratikus alapértékekkel, azzal a „liberális minimummal”, amelyet egy demokráciában minden politikai pártnak el kell fogadnia. Ezzel a jobboldali radikalizmussal szemben a Chartának saját szellemisége szerint mindenképpen fel kell lépnie. Fel kell lépniük azoknak a nemzeti és keresztény elveket valló értelmiségieknek is, akik kárhoztatják a társadalom békéjét megbontó politikát, és azt, hogy egy politikai csoportosulás a saját érdekében próbálja kamatoztatni a magyar társadalom nagy részének több mint érthető nemzeti érzékenységét és elkötelezettségét. Végül is: a Demokratikus Charta nem politikai párt, nincs ideológiája, ne is legyen, színképe igen változatos, így is kell lennie, sőt még inkább így kell lennie. Én például a demokratikus berendezkedés, az emberi szabadságjogok és az európai orientáció mellett erősíteném a nemzeti értékek és érdekek, valamint a szomszédos országokban kisebbségi sorban élő magyarság védelmének készségét. És ki merném mondani, hogy a demokrácia és a szabadságjogok oltalmazása egyszersmind magyar és keresztény felelősséget is jelent. A Demokratikus Charta, igaz, a pártpolitikából történt kiábrándulás gyümölcseként jött létre, mára azonban már nem a tagadásnak, hanem az értékek képviseletének kell éltetnie. Azt a nyugalmat és méltóságot, amelyet a zászlaja alatt gyülekezők mutattak tavaly ősszel és most tavasszal is, meg kell őriznie, kivált egy választási kampányra készülődő, következésképp nyugtalanabbá váló politikai életben. Lassanként aztán a pártpolitikusok is el fogják sajátítani a nyugalomnak és a méltóságnak az erényét. Ebben már most sincs korhatár. Türelmes és jóindulatú magyar ember mindenki lehet. Pomogáts Béla Pártpolitika és mozgalmi politika „A fellépő mozgalmak a pártpolitika kritikáját is jelentik, és ezt a pártoknak nem volna szabad negligálniuk. Még rosszabb, ha a pártok a pluralista demokrácia ellen irányuló támadásnak fogják föl a mozgalmak tevékenységét, a legrosszabb pedig az volna, ha elfojtásukra tennének kísérletet. A demokrácia a pártokon kívül még számos olyan társadalmi, kulturális és igen, politikai organizációt ismer, amely teljes joggal hallathatja szavát a közéletben... Ez akkor is bekövetkezhet, ha a pártok közmegelégedésre töltik be szerepüket...” A káosz határán Aligha pihenéssel töltötte az elmúlt hét végét Borisz Jelcin, aki — mint az már a szorult helyzetekben szokásává vált — a Moszkva környéki elnöki nyaralójába utazott, hogy átgondolja és híveivel megvitassa a népképviselői kongresszuson elszenvedett veresége után kialakult helyzetet. Az orosz elnök számtalanszor bebizonyította: állja a pofonokat a politikai szorítóban, ezúttal azonban minden korábbinál nagyobb ütéseket kellett elviselnie, és csak remélni lehet, hogy a megrendítő erejű csapások után is össze tudja majd szedni erejét a következő menetekre. A hatalmi párviadal, amelynek csatáiból eddig mindig az államfő került ki győztesen, most fordulatot hozott — Jelcin pozíciója soha nem látott módon meggyengült. Az így létrejött „kettős hatalom” igencsak leszűkíti Jelcin mozgásterét, és nem sok jót ígér a jövőre nézve. A kompromisszumok lehetőségei — úgy tűnik — kimerültek, az államfő gyakorlatilag kenyértörésig vitte a dolgot, nem hajlandó újabb engedményeket tenni, a honatyák pedig éppen a múlt héten bizonyították be: ők is hajthatatlanok. A kormány és a törvényhozók mérkőzésében egyre kevésbé lehet tisztességes küzdelemre számítani. És ennek a harcnak ma már nemcsak a reformok léte vagy nem léte, hanem Oroszország egysége és viszonylagos stabilitása a tétje. Az elemzők egyvalamiben alighanem egyetértenek: a jelenlegi hatalmi űr sokáig nem tartható fenn, a következmények ugyanis beláthatatlanok lehetnek. Az elhúzódó patthelyzet egyre kevesebb esélyt hagy a problémák civilizált rendezésére. Bizonyára sokak szeme előtt lebeg az úgynevezett „worse case scenario”, azaz a legrosszabb esetre valószínűsíthető forgatókönyv, ami egy — a jugoszláviainál sokszor nagyobb, jóval mélyebb és következésképpen sokkal nehezebben kezelhető — válság rémképét festi elénk. A bizonytalan oroszországi helyzetben ugyanis — ingadozásai, kudarcai ellenére — Borisz Jelcin személye komoly stabilizáló tényező, meggyengülése tehát törvényszerűen magában hordozza a totális káosz, az ország szétesésének a veszélyét. Ugyanakkor paradox módon az sem jelent megoldást, ha az elnök mindenáron igyekszik majd visszanyerni, sőt növelni befolyását. Az államfő most feltehetőleg radikális lépéseket fontolgat, amelyek lényege csak az lehet, miként szoríthatja ki a hatalomból az előrehaladás első számú fékezőjévé vált törvényhozást. A leggyorsabb megoldást a parlament félreállítása, a közvetlen elnöki irányítás bevezetése kínálná. Azt követően azonban, hogy az 1991 őszén meghirdetett reformprogramja gyakorlatilag meghiúsult, Jelcin személyes tekintélye óriási csorbát szenvedett, s igencsak meg kell fontolnia, milyen döntésre szánja rá magát. Az államfő eddig abban bízhatott, hogy az áprilisra tervezett népszavazás úgyis az ő sikerét hozza, és akkor megerősödött legitimitással, a tömegek demonstrált támogatásával vihette volna döntésre a parlamenttel vívott csatáját. Ezeket a számításokat azonban szombaton keresztülhúzták a képviselők, s bár Jelcin továbbra is kitart elképzelése mellett, hogy kikéri a nép véleményét, a jogi erőt nélkülöző, pusztán széles körű közvélemény-kutatássá zsugorodó voksolás legfeljebb erkölcsi támaszt biztosíthat neki, ám semmit sem dönt el. A közvetlen elnöki irányítás bevezetése tehát ebben az esetben sem járna sokkal kevesebb kockázattal, mint most, hiszen még ha a lakosság többsége a reformer Jelcin mellett állna is ki — és ez még mindig valószínű —, szélsőséges, az amúgy is labilis rendet fenyegető intézkedést nehezen bocsátana meg. Az elnök személyes hatalmának megerősítése, az óhatatlanul a diktatúrát felidéző hatalmi rendszer meghonosítása legalább annyira aktivizálná az államfő ellenfeleinek ma már egyáltalán nem elenyésző táborát, mint híveit, törvényszerűen a mind nagyobb önállóságra törő köztársaságok és más oroszországi területi egységek heves ellenállásába ütközne, a Vlagyimir Zsirinovszkijhoz hasonló demagóg, fasisztoid politikusok és tömörülések előretörését hozná, és ez olyan, sokfrontos harcot eredményezne, amit aligha lenne képes bármilyen erő is az ellenőrzése alatt tartani. A káosz még akkor is elkerülhetetlen lenne, ha a hadsereg teljes erejével Jelcin mellé állna — ez egyébként kevéssé valószínű, mivel a fegyveres erők politikai egysége is kétséges —, hiszen olyan helyzet, ami már a katonák bevetését teszi szükségessé, kevés lehetőséget hagy a kiútra. Képzeljük csak el azt a szituációt, amikor az elnök pártján álló bányászok általános politikai sztrájkba fognak, és bizonyára mások is csatlakoznak hozzájuk; a nacionalista, Jelcin-ellenes, úgynevezett „vörös-barna” erők, akik még Szerbiába is képesek voltak önkénteseket toborozni, egységbe szólítják híveiket, és harcot hirdetnek az államfő ellen; nem maradnak tétlenek azok sem, akik 1991 augusztusában ott voltak a fehér háznál, és még mindig bíznak az államfőben; az olyan, szeparatista, törekvő köztársaságok, mint Tatársztán, Baskortosztán, Észak-Oszétia vagy a magát már most is függetlennek tekintő Csecsenföld elérkezettnek látná az időt, hogy végleg szakítson Moszkvával; felszínre törnének a szibériai önállóság eszméjét dédelgető erők, és a nagy hatalmú maffia kihasználná a lehetőséget, hogy betörjön a politikai arénába. Egy százötvenmilliós ország borulna lángba, és — Jugoszlávia példája mutatja — nem lenne az a nemzetközi erő, ami ezt a tüzet képes lenne megfékezni. Pillanatok alatt válna semmivé mindaz, amit az utóbbi években sikerült egy megújult világ megteremtéséért tenni. Az oroszországi politikai erők felelőssége tehát most óriási. Az elrettentő forgatókönyvnek a jelek szerint egyetlen alternatívája van, mégpedig az előrehozott választások. Erről a legfelső tanács dönt majd, remélhetőleg kedvezően. Hiszen ha új szavazást irnának ki, az egymással szemben álló erők talán nem közvetlenül a hatalomért vívnák harcukat, hanem a választók bizalmáén, talán sikerülne megtartani a jelenlegi státus quót, és legyen bármilyen is a voksolás eredménye, a világnak nemcsak egy legitim államfővel, hanem törvényesen választott parlamenttel is lenne dolga, ami mindenképpen a mostaninál kiszámíthatóbb tényezővé tenné Oroszországot. POÓR CSABA MAGYAR HÍRLAP MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), EMŐD PÁL (gazdaság), GÁDOR IVÁN (publicisztika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZIGETI TAMÁS (fotó) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 134-3330, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 6360 Ft, fél évre: 3180 Ft, negyedévre: 1590 Ft, egy hónapra: 530 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636, 021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807