Magyar Hírlap, 1993. március (26. évfolyam, 62-75. szám)

1993-03-16 / 62. szám

1993. március 16., kedd Most majd elkezdődik, hogy há­nyan voltak, hol, hogy kivel van a többség. Hányan voltak a Chartán, hányan másnap a Für Lajoson, há­nyan a Demszkyn és hányán este a Csurkán. Mindenhol voltak jó néhány ezren, mindenhol volt lefényképezhető tömeg, bármelyik rendezvény politi­kai „háttérintézménye” bizonygathat­ja e felvételekkel, hogy vele a nép. E sorok írója őszintén bevallja, hogy nem tudja, kivel van a nép. E sorok írója azt gondolja, hogy a nép — akárhányan voltak e rendezvé­nyen — nincsen senkivel, a nép teg­nap délelőtt autót mosott, ebédet fő­zött, kapált, metszett, indákat kötö­zött és megetette az ólban a disznóit. A nép, ha meghallja a rádióban vagy a tévében a szónoklatokat, akkor túl­kiabálva a szónokot, megkérdezi a fe­leségét, hogy forr-e a leves, hogy a gyerek miért ment moziba, amikor a leckéje nem készült el, és egyáltalán mit akarnak ezek az alakok. Az egyik, ha zászló volna, soha nem lo­bogna, a másik a magyar független­ségről és arról beszél, hogy a határo­kon túli véreinknek nem szabad asszimilálódniuk, a harmadik sajtó­­szabadságot követel, a negyedik az idegen fajúak eszmei túlsúlyát akarja originális magyar eszmékkel kiegyen­líteni. Hát akkor már inkább a leves. Ha lassan, gyöngyözve forr, akkor lesz igazán tiszta és ízletes. A magyar for­radalom — miközben hál’ istennek nem dörögnek a fegyverek — hol lo­bogva forr és felszínére veti a habot, hol kihűl és bebőrösödik, időnként pe­dig azzal fenyeget, hogy a fazékból ki­fut. Azt mondták a tereken, utcákon vonulók, gyülekezők és mélán hallga­tók, hogy azt már világosan tudják, kire nem fognak szavazni. De hogy ki­re fognak... Teljes a tanácstalanság, bizonytalanok még azok a tízezrek is, akik legalább valamelyik rendezvény ürügyén kimentek a térre. A politikailag aktív tízezrek ma­gukhoz vehették hetek, hónapok óta hiányzó oxigénadagjukat. És miköz­ben a szónokok mondták a magukét, megbeszélhették barátaikkal, hogy nem hiszik, nem igazán érdekli őket, amit az emelvényről, a lépcsőről mondanak. Pedig azért vannak itt a téren, mert érzelmileg leginkább e szónokok politikai megfontolásaival azonosulnak. Ezt a párbeszédet lebecsülni nem szabad. Ennyit megért, hogy a Char­ta, a kormány, a főváros ellenzéki fő­polgármestere és a Magyar Út ünne­pelni hívta híveit. Ebből a négyesből a kormánytag Für és az SZDSZ-es Demszky szerep­lése tiszta ügy. A parlamenti patkó szemben ülő két oldalát testesítették meg szónoklataik, a parlamentáris demokráciába e két ellentétes szerep­lés belefér. Az ünnep előestéjén a Charta-rendezvény és az ünnep esté­jén a Magyar Út, az más dolog. A két mozgalmat a Magyar Hírlap nem mossa egybe, nem veszi egy kalap alá, mint a hasábjainkon véleményt nyil­vánító emdéefes, nemzeti liberális Mi­le Lajos és a Charta-rendezvényt pro­vokáló kommandóssapkás, szemüve­ges, szendvicsembernek öltözött fér­fiú, akinek plakátja szerint Konrád is csak Csurka. Konrád humanista, Csurka minő­sítése fölösleges. Konrádék szelíd mozgalma azt fejezi ki, hogy a ma­gyar értelmiségnek nem kell a kor­mánypolitika, de egyelőre a három el­lenzéki párt közül egyikkel sem azo­nos. Csurkáék Magyar Útja maga a tragikus mértékű népi frusztráció. A lényeg az, hogy 1993 március idusán a magyar nép még nem tudja, hogy milyen útra lép. GÁDOR IVÁN „Emberségből álljon fönn hazánk” (Petőfi Sándor) Márciusban fontosak az ifjak. A márciu­siakból az örökifjak. Láttam egy komoly, el­mélyült tudóst, aki az intések ellenére szólt az őrzőkhöz. Nem intett, csak szólt. Elbeszélge­tett, megszólította a felette szoborként kissé túl hősiesre sikeredett költőt, élt a lehetőséggel a Március 15-e téren másfél évszázad távlatá­ban, a belvárosi templom harangzúgása köz­epette. Sok-sok ezer ember hallgatta. Hogy miért kergeti egy ember folyvást az igazságot? Miért teszi ki magát a nyilvánosság nem mindig elmélyült ítéletének? Miért hagyja, hogy már-már botrányhőst fa­ragjanak belőle az események? „— Mi lenne, ha ma este itt újra megszólal­na ez az esetlen, nyakigláb, lánglelkű fiatalem­ber? Ha mondjuk azt mondaná előbb egy kicsit bizonytalankodva, másfél százados hallgatás után torkát köszörülve, majd egyre ércesebb hangon, hogy .. .Talpra, magyar, hí a haza? Mi az ördögöt csinálnánk a zavarunkban. Nevet­gélnénk? Vagy elnéznénk neki ezt az ifjonti handabandázást? Hiszen mégiscsak az ő emlé­kére jöttünk ide össze ma este. Vagy öregesen, bölcsen, udvariasan bólo­gatnánk? De ne gondolják, hogy leráznánk magunkról őt. Nem hagyna békén minket.” A hatalom zsebre dugta a tv elnökét, de né­ha a zsebében is fontosabban és pontosabban szól, mint kéne, és ez az igazi botrány. A szo­ciológus a társadalmi csapdában. A kormány most azt mondja: törődöm is én a médiumtörvénnyel. Megvagyok nélküle. Lassan elkezdem osztogatni a helyi frekven­ciákat, mert hál’ istennek a hetvenes években hozott törvények alapján megtehetem. Sikerült nyugodt mederbe terelnem a politi­kát. Csurka kint áll a pálya szélén. Nem is áll. Ül a kispadon. Gombár, Hankiss nincs ugyan felmentve, ám csak értelmezés kérdése, hogy a kormány által közalkalmazottinak mondott jogviszo­nyuk megszűnjön. A Miniszterelnöki Sajtóiro­da közleménye szerint március hatodikával ez be is következett, minthogy eltelt a két hóna­pos lemondási idő. Van azonban egy kínos bökkenő: a kineve­zési és a felmentési törvény. A Köztársasági Elnök sajtóirodájának véle­ménye szerint a bíróság még nem döntötte el, ki a munkáltatója a médiumelnököknek. Amíg a kinevezésükről és felmentésükről szóló tör­vény érvényben van, csak a köztársasági elnök mentheti fel őket. Jelzi továbbá, hogy a médiu­mok elnökei de jure elnökök, noha a kormány­fő a munkavégzés kötelezettsége alól mentesí­tette őket. Tegyük hozzá: az a miniszterelnök, akiről a bíróság még nem döntötte el, hogy munkáltatója-e az elnököknek. Mikorra kaphatunk megnyugtató választ? A munkaügyi bíróság elhalasztotta Hankiss vizsgálati kérelmét, s az új tárgyalás sem hol­nap lesz. Igaz, Chrudinák visszahelyezését vil­lámgyorsan tárgyalták, és Pálfy G. Istvánéval sem késlekedtek sokat. Olykor tehát gyors bí­rósági döntések is születhetnek. A sajtóirodák közötti asszó után megjelent a képernyőn Katona Tamás. Közölte tízmillió honfitársunkkal, hogy az ügyben az államfő felmentési jogköre szóba se kerülhet. Lapunkban ezt másnap újabb stiláris bra­vúrral tetézte, miszerint végeredményben ilyen alapon elhalálozás esetén is szükség lenne a felmentési aktusra (!). Megválaszolatlan kérdések: Közalkalma­­zott-e a televízió elnöke? Ki gyakorolja fölötte a munkáltatói jogokat? Van-e mód, hogy ugyanaz folytassa le ellene a fegyelmit, aki megindította azt? Rendkívülinek minősül-e felmentési kérelme az ellene indított fegyelmi miatt, mert ez esetben csak nyolc hónap alatt lép érvénybe? A fegyelmi felfüggesztés rend­kívüli körülmény-e, mert ha igen, akkor csak szeptemberben lép életbe mindaz, amit a kor­mányzat már néhány nappal ezelőtt meg­könnyebbülten bekövetkezni látott? Jogszerű választ nem kapott az ország. Katona Tamás irigylésre méltó, hogy ilyen magabiztosan eligazodik ebben a jogi szalma­kazalban. Nahlik és Csúcs a médiumok élén látható­lag bármit végrehajt. Kézi vezérlésben a biz­tonság — gondolhatják. Ha a koalíció meg­nyeri a választásokat ’94-ben, akkor már elbír­nak néhány vesztes pert. Göncz, Hankiss meg a médiumszabadság addig majd vár. Megkap­ják a választ az illetékes bíróságoktól — eset­leg a győzelem után! Ebből az aspektusból pedig a legátlátszóbb, de a legjobb metódus: az altatás. Aki időt nyer, életet nyer. Biztos ez? A vértelen forradalom vértelenül vérbe fojtott szabadságának aprócska bukása nem jogosítja föl a tudóst a tudóshallgatásra. Pe­dig egy társadalmi kiegyezés tavaszváró illa­ta már mindannyiunknak megcsapta az orrát. Az ára is. Hallgatás volna az ára? Ez az elvárás látszik napról napra erősebben körvonalazódni. Hallgassunk hát a közös ün­nepért lehanyatló kokárdafejjel a rádió, televí­zió körüli csetepatéról? Sokakat óva int és el­riaszt az elvárás. De sokakban szóláskényszert vált ki, hiszen nem lehet, hogy újkori történel­münk példátlan lehetősége után három eszten­dővel így „jöjjön el a Te országod”. Hogy az 1848-tól az 1867-es kiegyezésbe vezető utat mi máris magunk mögöttinek tudjuk. Pusztán azért, mert a szabadságért nem ’89-ben hullattuk vérünket. Csupán azért, mert nincs napi gyakorlatunk a forra­dalomban? Csak a társadalmi túlélési techni­kák polcát tölti meg zsúfolásig százféle be­főtt kamráinkban. Reflexből máris oda nyúl mindenki? És futóbolondnak néznek a viha­ros gyorsasággal közönybe visszaburkolózó arcok, ha nem százötvenöt évvel ezelőtt tör­téntekre, de három évvel ezelőtti álmainkra merünk emlékeztetni? Aki botrányhőst lát Hankiss Elemérben, eb­ben a kigombolt kabátú, szél-utána-lengette sá­­lú, srácos férfiban, az valamit lát. Valakit lát. Csak azt a most kiépülő és máris biztos talpon álló félelemlabirintus-rendszert nem, ami már itt van. Attól az urambátyám-országtól nem fél eléggé, aminek a kapujában állunk. Amit ilyen hihetetlen gyorsasággal elérni több lenne, mint vereség. Amit még akkor is meg kell akadá­lyozni, ha a szélmalomharc hősének kijáró hol derű, hol legyintés, hol pedig bosszús indulat lefokozni látszik olykor a tudós hitelét. Mert az örökkévalóságot tűzte ki a szabad választáskor ez az ország. Szánalmas volna, ha eltűnne szándékainkból az örökké, és maradna a valóság. FERENCZI KRISZTINA Az örökké és a valóság FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" Ahogy közelednek az 1994-es vá­lasztások, a politikusok, a pártveze­tők mind nyugtalanabbul figyelik egymást, vajon nem szerveződnek-e a háttérben pártülések, frakciók, ti­tokzatos paktumok, de még gyanú­­sabb, ha egy-egy hivatalos és hivatá­sos pártképviselő netán párto(ko)n kívüli elemekkel barátkozik. Pedig de messze vannak még a választások, kár volna valamiféle korai, heveny kampányban eldurrogtatni a puska­port. Az igazi nagy viszálykodások, veszekedések, ordítozások ideje még messze van. Gondolom, a most megütött hang nem jelzi azt, hogy különösebb ra­jongással csüggenek az új magyar demokrácia politikai pártjain. Ezzel nem vagyok egyedül. Az ember bár­milyen értelmiségi társaságban, de akár az utcai forgatagban és a piacon sem hall túl sok jó szót a politikai pártokról, különösen a pártelitekről. Az átlag magyar ember kétségtelenül ragaszkodik az 1989—1990-ben be­vezetett demokratikus rendhez, s ezen belül természetesen a többpárti parlamentarizmus vívmányához, de kevésbé szereti a hatalomra került vagy a hatalmat ostromló politikuso­kat és pártjaikat. Nem mintha a parla­menten kívül rekedt pártokat szeret­né: ki kívánja vissza Kádár János örököseit? A többpártrendszerre épü­lő demokrácia igenlése és a létező (már megint: „a létező”) pártokkal táplált bizalmatlanság és viszolygás — nos, ez kétségkívül a magyar de­mokrácia egyik paradoxona. E bizalmatlanság és szeretetlenség talán nem kellően megalapozott, hi­szen a pártok emberei mindkét olda­lon igen sokat dolgoznak, s a televí­ziós közvetítések jóvoltából ki-ki megszemlélheti a gyűrött, kialvatlan és gondterhelt arcokat, s azt, hogy a demokrácia két esztendeje során mi­lyen sokan fogytak le (igaz, mások meg meghíztak) a képviselők, a párt­­politikusok közül. Ám voltak a parla­menti életnek epizódjai, amelyek ta­lán többet rontottak a képviselői te­kintélyen, mint néhány súlyosabb po­litikai baklövés. A sok unalmas ok­fejtés, a felesleges kakaskodás vagy az az ügyszeretet, amellyel az Or­szággyűlés tagjai általában saját java­dalmazásukat kezelték, többnyire nem kedveltették meg a politikuso­kat. A főtt csirkenyakkal bajlódó kis­nyugdíjas nénike nem szereti a száz­ezer forinton felüli jövedelmeket. És vannak képviselők, akik, hogy is mondjam, nem hoztak különösebb dicsőséget a magyar parlamentariz­musra; nagyjából tudható, hogy kikre gondolok. Van aztán a pártpolitikai elitnek két olyan rossz szokása, amellyel mind kevésbé tud megbékülni az át­lagos magyar honpolgár, a független értelmiségi és az utca embere. Az egyik a politikai ellenfél lekicsinylé­se, haragos kioktatása, hogy ne mondjam: gyűlölete. Ez a szokás mindkét táborban gyökeret vert, ám azt tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy igazán kormánypárti körökben szabadult el a jó ízléstől és a jó mo­dortól. Sajnos ezen az oldalon fogal­mazták meg először azt, hogy az „el­lenzék” tulajdonképpen „ellenséget” jelent. Ezt azért is szeretném nyoma­tékkal említeni, mert újabban mind több baráti és kevésbé baráti figyel­meztetés ér, miszerint olyan „közis-A szerző irodalomtörténész mert liberális gyűlölködőktől, mint Konrád György és Vásárhelyi Mik­lós”, úgymond, óvjam magam. Le szeretném szögezni, hogy sem Kon­rád, sem Vásárhelyi tollából nem is­merek gyűlölködő kijelentéseket. A másik rossz szokás: a politikusi gőg és önhittség. Nálunk, mint min­denki jól tudja, nem volt olyan „kész” ellenzéki politikai garnitúra, amely a kellő pillanatban felválthatta volna a pártállami vezető réteget. Igazában, talán egy-két kivételtől el­tekintve, nem voltak olyan politiku­sok, akik felkészülten várakoztak volna arra, hogy a történelem és az alkalom őket kormányzati szerepre rendelje. A szakmai önérzetnek eb­ben a tekintetben tehát nem lehetett indokoltsága. A politikusok önérzetét nem is szakmai kvalitásuk biztos tu­data alapozta meg, hanem egyedül az a legitimáció, amelyet az 1990-es vá­lasztások alkalmával a néptől kaptak. Az a puszta tény, hogy 1947 óta a mostani az első magyar Országgyű­lés, amelynek a népakaratra épülő le­gitimációja van. Még erősebb is, mint közel ötven esztendővel korábbi elődjének, amelynek törvényességét kissé beárnyékolták a szovjet fegyve­rek és a „kék cédulák”. A legitimáció igen nagy dolog, az eredményes politikai munkához azonban kevés: felkészültségre, szakismeretre, tapasztalatra is szük­ség van hozzá. Márpedig az új ma­gyar politikai elit igen sok tagja egy­szerűen összetévesztette a legitimá­ciót és a kompetenciát, s minthogy az előbbit nem mindig tudta kiegé­szíteni az utóbbival, kifejlesztette magában a küldetéstudatot. Ennek pedig közvetlen lélektani következ­ménye az önhittség, a hiú magabiz­tosság, az a gőgös tekintet, amellyel a képernyőkön a köznapi polgár ta­lálkozik. Márpedig az önmagát sza­badnak és államalkotó tényezőnek tételező polgár nehezen viseli a ki­oktató stílust, a magabiztos kinyilat­koztatásokat, a gőgös küldetéstuda­tot. Ezért sem szeretjük úgy általá­ban a politikusokat, s Göncz Árpád népszerűségének is bizonyára az a magyarázata, hogy ő a saját, eredeti, emberi arcát őrizte meg. Az utca népe, benne a független­ségét féltékenyen őrző értelmiség te­hát kevéssé szerette meg a politiku­sokat, akik a nagy nyilvánosság előtt a demokratikus berendezkedés intéz­ményeit képviselik. Ez a helyzet hozta létre az újonnan fellépő moz­galmi képződményeket, a kialakulá­sukat elősegítő lelki, mondhatnám így: érzelmi igényt. Ez a lelki igény magyarázza a Demokratikus Charta és a másik oldalon a Magyar Út si­kerét. Noha a két szerveződést, mint erre legutóbb Nehéz-Posony István kitűnő írása is rámutatott, eszmei, tartalmi tekintetben nem lehet egy­más mellé állítani. Én azonban most (egyelőre) a többpártrendszer keretei között fellépő szellemi-politikai mozgalmak lelki forrásairól beszé­lek, a magyar társadalom lelki és ér­zelmi helyzetéről, és nem a mozgal­mak által képviselt politikai el­vekről. A fellépő mozgalmak a pártpoliti­ka kritikáját is jelentik, és ezt a pár­toknak nem volna szabad negligál­niuk. Még rosszabb, ha a pártok a pluralista demokrácia ellen irányuló támadásnak fogják föl a politikai mozgalmak tevékenységét, a leg­rosszabb pedig az volna, ha elfojtá­sukra tennének kísérletet. A demok­rácia és a civiltársadalom a pártokon kívül még számos olyan társadalmi, kulturális és igen­ politikai organizá­ciót ismer, amely teljes joggal hallat­hatja szavát a közéletben, és artiku­lálhat bizonyos össztársadalmi vagy csoportérdekeket. Ez akkor is bekö­vetkezhet, ha a pártok közmegelége­désre töltik be szerepüket, s kivált akkor lehet jelentősége, ha az ország többsége elégedetlen azzal a teljesít­ménnyel, amit a pártpolitika felmu­tat. Ferdinand Tönnies, a klasszikus német szociológia nagy hatású mes­tere Közösség és társadalom című munkájában annak idején az emberi szerveződések két lényegi változatát írta le: a közösséget (gemeinschaft), amely az emberi egyének között élet­szerű és szerves összeköttetést te­remt, és a társadalmat (gesellschaft), amely a kapcsolatoknak egy szabá­lyozott és mechanizált formáját ala­kítja ki. A közösség inkább informá­lis hálózat, a társadalom inkább hie­rarchikusan felépített szervezet. Az első változatot inkább a kultúra sza­bályozza, a másodikat a jog és az ál­lamélet. Mondhatnám így, hogy a szellemi-politikai mozgalmak a „ge­meinschaft”, a politikai pártok pedig a „gesellschaft” körébe tartoznak. A két kör nem helyettesítheti, követke­zésképp fel nem cserélheti egymást, s ezért a „gemeinschaft” világa nem veszélyezteti a „gesellschaft” világát, a mozgalmak nem teszik feleslegessé a pártokat. A magyar politikai kultúrában, amely tulajdonképpen a 19. század első felének romantikájában és nem­zeti liberalizmusában gyökerezik, kétségtelenül van hajlam arra, hogy egy bensőségesebb, a személyes em­beri kapcsolatokra is épülő mozga­lomban találjon inkább otthonra, mintsem egy hatalmi racionalitásokat képviselő pártpolitikai struktúrában. A mozgalom inkább ki tudja elégíte­ni a közösségi igényeket, mint a párt, és többnyire a jelen magyar politikai pártoknak is megvan az a tulajdonsá­guk, hogy legalábbis eredetüket te­kintve inkább a „gemeinschaft”, mintsem a „gesellschaft” képződmé­nyei. Ez is a születőben lévő magyar demokrácia paradoxona. A mozgalom és a párt, mint politi­kai tényező, tehát nem zárja ki egy­mást, és ha egy társadalmi (értelmi­ségi) csoport mozgalmat hoz létre, az még nem akarja visszaállítani a „népfrontos” szerveződéseket. Csak valóban maradjon mozgalom, és ne legyen valamely párt tartaléka, se­gédcsapata, szócsöve, és ne legyen egy új párt csírája sem. Vonatkozik ez a Demokratikus Chartára is, amelynek nem szabad — látván a rosszul működő pártokat — kisajátí­tania vagy éppen kiszolgálnia a párt­­politikát. Azt sem tartom szerencsésnek, hogy a Demokratikus Chartát mosta­nában többen is úgy emlegetik, mint a Magyar Út mozgalmi ellenfelét vagy alternatíváját. Először is, a Charta esetében eléggé világos, hogy céljai nem egy párt céljai, ugyanis a magyar alkotmányosság védelmére és a demokrácia teljesebb kibonta­koztatására vállalkozott. Ezek való­ban lehetnek egy mozgalom felada­tai. A Magyar Út viszont nem moz­galomként, hanem kvázi pártként lép fel, miként a nyolcvanas évek végén a Magyar Demokrata Fórum vagy a Szabad Kezdeményezések Hálózata (az SZDSZ elődje). Meghatározott ideológiája van, és vezető hívei kö­zött kétségkívül vannak olyanok, akiknek a felfogásában ez az ideoló­gia a jobboldali radikalizmust jelenti. Tehát olyan elveket, amelyek szem­ben állnak a köztársaság politikai erői által széles körben elfogadott de­mokratikus alapértékekkel, azzal a „liberális minimummal”, amelyet egy demokráciában minden politikai pártnak el kell fogadnia. Ezzel a jobboldali radikalizmussal szemben a Chartának saját szellemisége szerint mindenképpen fel kell lépnie. Fel kell lépniük azoknak a nemzeti és ke­resztény elveket valló értelmiségiek­nek is, akik kárhoztatják a társada­lom békéjét megbontó politikát, és azt, hogy egy politikai csoportosulás a saját érdekében próbálja kamatoz­tatni a magyar társadalom nagy ré­szének több mint érthető nemzeti ér­zékenységét és elkötelezettségét. Végül is: a Demokratikus Charta nem politikai párt, nincs ideológiája, ne is legyen, színképe igen változa­tos, így is kell lennie, sőt még inkább így kell lennie. Én például a demok­ratikus berendezkedés, az emberi szabadságjogok és az európai orien­táció mellett erősíteném a nemzeti ér­tékek és érdekek, valamint a szom­szédos országokban kisebbségi sor­ban élő magyarság védelmének kész­ségét. És ki merném mondani, hogy a demokrácia és a szabadságjogok oltalmazása egyszersmind magyar és keresztény felelősséget is jelent. A Demokratikus Charta, igaz, a pártpolitikából történt kiábrándulás gyümölcseként jött létre, mára azon­ban már nem a tagadásnak, hanem az értékek képviseletének kell éltetnie. Azt a nyugalmat és méltóságot, ame­lyet a zászlaja alatt gyülekezők mutat­tak tavaly ősszel és most tavasszal is, meg kell őriznie, kivált egy választási kampányra készülődő, következés­képp nyugtalanabbá váló politikai életben. Lassanként aztán a pártpoliti­kusok is el fogják sajátítani a nyuga­lomnak és a méltóságnak az erényét. Ebben már most sincs korhatár. Türel­mes és jóindulatú magyar ember min­denki lehet. Pomogáts Béla Pártpolitika és mozgalmi politika „A fellépő mozgalmak a pártpolitika kritikáját is jelentik, és ezt a pártoknak nem volna szabad negligálniuk. Még rosszabb, ha a pártok a pluralista demokrácia ellen irányuló támadásnak fogják föl a mozgalmak tevékenységét, a legrosszabb pedig az volna, ha elfojtásukra tennének kísérletet. A demokrácia a pártokon kívül még számos olyan társadalmi, kulturális és igen, politikai organizációt ismer, amely teljes joggal hallathatja szavát a közéletben... Ez akkor is bekövetkezhet, ha a pártok közmegelégedésre töltik be szerepüket...” ­ A káosz határán A­ligha pihenéssel töltötte az­ elmúlt hét végét Borisz Jelcin, aki — mint az már a szorult helyzetekben szokásává vált — a Moszkva környéki elnöki nyaralójába utazott, hogy átgondol­ja és híveivel megvitassa a népképviselői kongresszuson elszenvedett veresége után kialakult helyzetet. Az orosz elnök számtalanszor bebi­zonyította: állja a pofonokat a politikai szorítóban, ezúttal azonban minden korábbinál nagyobb ütéseket kellett elviselnie, és csak remél­ni lehet, hogy a megrendítő erejű csapások után is össze tudja majd szedni erejét a következő menetekre. A hatalmi párviadal, amelynek csatáiból eddig mindig az államfő került ki győztesen, most fordulatot hozott — Jelcin pozíciója soha nem látott módon meggyengült. Az így létrejött „kettős hatalom” igencsak leszűkíti Jelcin mozgás­­terét, és nem sok jót ígér a jövőre nézve. A kompromisszumok lehető­ségei — úgy tűnik — kimerültek, az államfő gyakorlatilag kenyértö­résig vitte a dolgot, nem hajlandó újabb engedményeket tenni, a hon­atyák pedig éppen a múlt héten bizonyították be: ők is hajthatatlanok. A kormány és a törvényhozók mérkőzésében egyre kevésbé lehet tisztességes küzdelemre számítani. És ennek a harcnak ma már nem­csak a reformok léte vagy nem léte, hanem Oroszország egysége és viszonylagos stabilitása a tétje. Az elemzők egyvalamiben alighanem egyetértenek: a jelenlegi ha­talmi űr sokáig nem tartható fenn, a következmények ugyanis belát­­hatatlanok lehetnek. Az elhúzódó patthelyzet egyre kevesebb esélyt hagy a problémák civilizált rendezésére. Bizonyára sokak szeme előtt lebeg az úgynevezett „worse case scenario”, azaz a legrosszabb esetre valószínűsíthető forgatókönyv, ami egy — a jugoszláviainál sokszor nagyobb, jóval mélyebb és következésképpen sokkal nehezebben ke­zelhető — válság rémképét festi elénk. A bizonytalan oroszországi helyzetben ugyanis — ingadozásai, ku­darcai ellenére — Borisz Jelcin személye komoly stabilizáló tényező, meggyengülése tehát törvényszerűen magában hordozza a totális káosz, az ország szétesésének a veszélyét. Ugyanakkor paradox mó­don az sem jelent megoldást, ha az elnök mindenáron igyekszik majd visszanyerni, sőt növelni befolyását. Az államfő most feltehetőleg radikális lépéseket fontolgat, ame­lyek lényege csak az lehet, miként szoríthatja ki a hatalomból az elő­rehaladás első számú fékezőjévé vált törvényhozást. A leggyorsabb megoldást a parlament félreállítása, a közvetlen elnöki irányítás beve­zetése kínálná. Azt követően azonban, hogy az 1991 őszén meghirde­tett reformprogramja gyakorlatilag meghiúsult, Jelcin személyes te­kintélye óriási csorbát szenvedett, s igencsak meg kell fontolnia, mi­lyen döntésre szánja rá magát. Az államfő eddig abban bízhatott, hogy az áprilisra tervezett nép­szavazás úgyis az ő sikerét hozza, és akkor megerősödött legitimitás­sal, a tömegek demonstrált támogatásával vihette volna döntésre a parlamenttel vívott csatáját. Ezeket a számításokat azonban szomba­ton keresztülhúzták a képviselők, s bár Jelcin továbbra is kitart elkép­zelése mellett, hogy kikéri a nép véleményét, a jogi erőt nélkülöző, pusztán széles körű közvélemény-kutatássá zsugorodó voksolás leg­feljebb erkölcsi támaszt biztosíthat neki, ám semmit sem dönt el. A közvetlen elnöki irányítás bevezetése tehát ebben az esetben sem jár­na sokkal kevesebb kockázattal, mint most, hiszen még ha a lakosság többsége a reformer Jelcin mellett állna is ki — és ez még mindig va­lószínű —, szélsőséges, az amúgy is labilis rendet fenyegető intézke­dést nehezen bocsátana meg. Az elnök személyes hatalmának megerősítése, az óhatatlanul a dik­tatúrát felidéző hatalmi rendszer meghonosítása legalább annyira akti­vizálná az államfő ellenfeleinek ma már egyáltalán nem elenyésző tá­borát, mint híveit, törvényszerűen a mind nagyobb önállóságra törő köztársaságok és más oroszországi területi egységek heves ellenállá­sába ütközne, a Vlagyimir Zsirinovszkijhoz hasonló demagóg, fasisz­­toid politikusok és tömörülések előretörését hozná, és ez olyan, sok­frontos harcot eredményezne, amit aligha lenne képes bármilyen erő is az ellenőrzése alatt tartani. A káosz még akkor is elkerülhetetlen lenne, ha a hadsereg teljes erejével Jelcin mellé állna — ez egyébként kevéssé valószínű, mivel a fegyveres erők politikai egysége is kétsé­ges —, hiszen olyan helyzet, ami már a katonák bevetését teszi szük­ségessé, kevés lehetőséget hagy a kiútra. Képzeljük csak el azt a szituációt, amikor az elnök pártján álló bá­nyászok általános politikai sztrájkba fognak, és bizonyára mások is csatlakoznak hozzájuk; a nacionalista, Jelcin-ellenes, úgynevezett „vörös-barna” erők, akik még Szerbiába is képesek voltak önkéntese­ket toborozni, egységbe szólítják híveiket, és harcot hirdetnek az ál­lamfő ellen; nem maradnak tétlenek azok sem, akik 1991 augusztusá­ban ott voltak a fehér háznál, és még mindig bíznak az államfőben; az olyan, szeparatista, törekvő köztársaságok, mint Tatársztán, Baskor­­tosztán, Észak-Oszétia vagy a magát már most is függetlennek tekintő Csecsenföld elérkezettnek látná az időt, hogy végleg szakítson Moszkvával; felszínre törnének a szibériai önállóság eszméjét dédel­gető erők, és a nagy hatalmú maffia kihasználná a lehetőséget, hogy betörjön a politikai arénába. Egy százötvenmilliós ország borulna lángba, és — Jugoszlávia példája mutatja — nem lenne az a nemzet­közi erő, ami ezt a tüzet képes lenne megfékezni. Pillanatok alatt vál­na semmivé mindaz, amit az utóbbi években sikerült egy megújult vi­lág megteremtéséért tenni. Az oroszországi politikai erők felelőssége tehát most óriási. Az el­rettentő forgatókönyvnek a jelek szerint egyetlen alternatívája van, mégpedig az előrehozott választások. Erről a legfelső tanács dönt majd, remélhetőleg kedvezően. Hiszen ha új szavazást irnának ki, az egymással szemben álló erők talán nem közvetlenül a hatalomért vív­nák harcukat, hanem a választók bizalmáén, talán sikerülne megtarta­ni a jelenlegi státus quót, és legyen bármilyen is a voksolás eredmé­nye, a világnak nemcsak egy legitim államfővel, hanem törvényesen választott parlamenttel is lenne dolga, ami mindenképpen a mostani­nál kiszámíthatóbb tényezővé tenné Oroszországot. POÓR CSABA MAGYAR HÍRLAP MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), EMŐD PÁL (gazdaság), GÁDOR IVÁN (publicisztika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZIGETI TAMÁS (fotó) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 134-3330, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 6360 Ft, fél évre: 3180 Ft, negyedévre: 1590 Ft, egy hónapra: 530 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636, 021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next