Magyar Hírlap, 1994. január (27. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-07 / 5. szám
1994. január 7., péntek Vissza az egységhez? Rangosabb NATO-tanácskozások előtt mindig fölpörögnek a boszniai fejlemények, hogy azután mégse történjék semmi, így van ez most is? Jövő héten hétfőn-kedden tartja rendkívüli csúcsértekezletét az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, amelyen csak az egyik főkérdés lesz a NATO kibővítésének, illetve a bővítés elhárításának megvitatása. A másik: mi legyen Boszniával, a boszniai háborúval, és általában a délszláv válsággal. Ezzel függött össze a két jugoszláviai közvetítő budapesti villámlátogatása. Abban ma már minden rendteremtésre felkent fél — és még rajtuk kívül is sokan — egyetért, hogy a volt Jugoszlávia megoldatlan konfliktusai szégyenszámba mennek. Botrány ez a javából. És nemcsak azért, mert az adott helyszíneken nem lehet dűlőre vinni a polgárháborúkat vagy az „etnikai konfliktusokat”, hanem azért is, mert a kibontakozó elintézési mód precedensértékű lehet, és akkor nincs megállás. Ha a különféle Jugoszlávia-konferenciák tárgyalóasztalainál valóban csak a hadszíntereken kialakult helyzeteket szentesítik, akkor minden potenciális agresszor, minden erősebb számára kiderül, hogy érdemes belevágni egy kis területszerzésbe, lakosságegyesítésbe. Végiggondolták már ezt azok, akik fölvették a nagy mellényt, és nekiálltak — úgymond — megoldani a délszláv csomót? Lord Owen kicsit idegesen azt válaszolta tegnap a Magyar Hírlap precedenst firtató kérdésére, hogy most már nincs mit tenni; ha a világ hagyta, hogy a boszniai helyzet idáig fajuljon, akkor tudomásul kell azt venni. Nekik jobban tetszett volna a Carrington-terv vagy a Vance Owen-javaslat (több változata is volt) megvalósítása, de a nemzetközi közösség, különösen az USA nem volt hajlandó áldozatot vállalni. Vagyis a világ a hibás. Pedig most nem hibásokat kellene keresni, hanem valamilyen jó megoldást. Az 51000 négyzetkilométer nagyságú Bosznia-Hercegovina felosztása akár három államra, akár svájci békességet sugalló kilenc kantonra aligha lehet ez a bizonyos jó megoldás. Azonkívül bármilyen jó megoldás sem ér semmit sem, ha nincs mögötte egységes politikai akarat, s a politikai akarat mellett azt érvényesíteni képes nemzetközi erő, esetleg haderő képében. Eddig úgy tűnt, hogy miután az egész volt Jugoszlávia válságát egységben kezelve nem sikerült semmire sem jutni — nem is igen próbálkoztak vele, olyan gyorsan peregtek 1991 nyarán az események —, inkább részenként, a problémákat elkülönítve próbálnak megoldást találni. Most mintha fordulna a kocka, és inkább megint egyfajta globális kísérletezés kerülne előtérbe. Az Owen-Stoltenberg páros budapesti tárgyalásairól kiszivárgottakat figyelembe véve úgy látszik, ismét bevonják Kis-Jugoszláviát is a megoldási problematikába, a kisebbségekkel való törődés címén — aminek éppenséggel van logikája. S bevonják a szomszéd országokat is valamilyen formában a nagy rendezésbe — ami pedig roppant veszélyes. Mert Magyarország például — kimerevített Horthy-reminiszcenciák alapján — kifejezett ellenségképül szolgál a hivatalos belgrádi propaganda számára. Mindazonáltal kérdés, hogy a NATO-csúcs után mi lesz a kirajzolódó kezdeményezésből, habár a földrajzi egységből kipattanó válságok együttes kezelésére tett kísérlet nem botor gondolat. 6 óra 5 perc. Orbán Viktor nyilatkozik a Falutévében. A Fidesz elnöke elképzelhetőnek tart egy Fidesz—MDF—SZDSZ —KDNP nagykoalíciót, de ha a Falutévé korán kelő nézői úgy kívánják, szó lehet Torgyán József és a Kincskereső Kisködmön bevonásáról is. 6 óra 25 perc. Orbán Viktor szózatot intéz a vállalkozókhoz az Üzlet című gazdasági és pénzügyi híradóban. Elmondta, hogy Boross Péter azon véleménye, miszerint a Fidesz hajlandó koalícióra lépni az MDF-fel, csúnya provokáció. A Fidesz nyitott ugyan jobbra, de maximum egy Csurka nélküli MIÉP és egy Unicum nélküli Zwack jöhet szóba. 7 óra 00 perc. A Napkeltében Orbán Viktor elmondja, hogy a Békesi-féle szocialista gazdasági program alapján együtt tudna működni az MSZP-vel, ha Horn Gyula átül a Zacsek ölébe. 12 óra 00 perc. Orbán Viktor cseng-bong a Déli Harangszóban, s bejelenti, hogy a liberális közép győzni fog, s legfeljebb Palotás János Köztársaság Pártját engedi maga mellé, ha Palotás abbahagyja a körömrágást. 12 óra 30 perc: Orbán Viktor csevegése a Sorstársak című rehabilitációs magazinban. Az elnök előadja, hogy,elképzelhetőnek tart egy Fidesz—SZDSZ—Mozgáskorlátozottak Szövetsége—Vakok és Csökkentlátók Szövetsége—Siketnémák Intézete kiskoalíciót, de az AIDS Alapítvány ki van zárva, mert ők kozmopoliták. 13 óra 12 perc: Orbán Viktor nyelvleckét ad a Grüss dich című német nyelvleckesorozatban, melyben elragozza, hogy a Fidesz nemzeti szükség esetén hajlandó egy olyan koalícióban is részt venni, melynek domináns ereje a Rubiv—Matáv—MÁV—HÉV—BKV—SZDSZ —MSZMP, s még lehet szó az FTC-ről is. 14 óra 15 perc. A Horgászok öt percében a Fidesz elnöke váratlan bejelentést tesz. Hajlandó szövetkezni a Mohosszal (Magyar Országos Horgászszövetség), amennyiben az horgászati tilalmat rendel el az egy kiló alatti kis csukákra, s fenntartja a beetetési előjogokat a Fidesznek. 15 óra 16 perc: Orbán Viktor megjelenik a Hogyan működik a fényképezőgép? című ismeretterjesztő kisfémben, s kijelenti, hogy koalíciós partnerként szóba jöhet a Kodak, az Agfa, a Forte és a Lumiére testvérek, amennyiben ők kapják a legtöbb szavazatot. Ebben az esetben a negatívokat ingyen hívják. 16 óra 20 perc. Öveges professzor legkedvesebb kísérletei közepette Orbán Viktor bújik elő az egyik Bunsen-égőn hevített kémcsőből, s bugyogva elmondja, hogy hajlandó egyesülni bármely színtelen, szagtalan, szúrós szagú gázzal, amennyiben kapható a szabad gyöke. 18 óra 55 perc. Orbán Viktor a Gyereksarok vendége. A Fidesz elnöke elgügyögi az Égből pottyant mesében, hogy választási győzelem esetén számít Barba papára, a Törpikékre, Donald kacsára, a gonosz mostohára és a Vízipók-Csodapókra, de szóba jöhet Rumcájsz és Pozsgay Imre is. 19 óra 30 perc. A Híradó összegzi Orbán Viktor aznapi kijelentéseit a koalíciós lehetőségekről. Megszólaltatják Lezsák Sándort, aki titokzatos mosollyal közli, hogy az MSZP-ről és az SZDSZ-ről szó sem lehet, és a Fideszről is csak akkor, ha ő írhatja az Orbán lelke a pokolban című Szörényi-rockopera verseit. Orbán Viktor helyesbítést kér a Híradótól, ő nem akárkivel hajlandó koalícióra lépni, például a kurd gerillákat és az Ír Köztársasági Hadsereget nem említette, bár a baszk ETA azért szóba jöhet. 20 óra 15 perc. A hónapok óta hiányzó Oli úr helyét új manikűrös veszi át a Szomszédokban. Orbán Viktor kifejti Gábor Gábornak, hogy nemzeti összefogásra van szükség, mely közös egységbe forrasztja Magenheim dokit és Raksányi Kutyát. Taki bácsi bólogat. 20 óra 50 perc. Városvédő Pallasz Athéné kezéből Orbán Viktor ellopja a lándzsát, és Ráday Mihály szakállába bújva közhírré teszi, hogy a Fidesz a legvégső esetben még Fodor Gáborral is hajlandó együttműködni, de csak akkor, ha a köztársasági elnök Fodort nevezi ki miniszterelnöknek. 21 óra 25 perc. A Mindent vagy semmit! műveltségi vetélkedőben Orbán Viktor megnyeri az autót, mert csak ő tudta a helyes választ arra a kérdésre, hogy kivel is hajlandó koalícióra lépni a Fidesz. Márta felajánl neki egy teflonos vasalót, Orbán elfogadja, és azt is beveszi a kormányba. 23 óra 55 perc. Orbán Viktor elénekli a Himnuszt. MAJLÁTH MIKES LÁSZLÓ Orbán-vízió FÓRUM }}A HÍR szent, A VÉLEMÉNY ” Ungvári Tamás Az emlékezethatóság és a holocaust évfordulója Az igazi emlékezés biztos kezű gyilkosa: egy emlékbizottság. Feladata nem más, mint az emlékezés formaságainak kidolgozása. Koszorúzás itt, szoboravatás amott. A forgatókönyv minden kockája csupán kiüríti és ritualizálja az emlékezés valóságos tartalmát. Az emlékbizottságok további dolga a kegyeleti aktusok politikai céljainak elrejtése. Ez ritkán sikerül. Izrael állama hivatalos ünnepeinek sorába iktatta a Jóm Ha-Soát, a holocaust napját. Nem véletlenül esett ez a nap a varsói gettólázadás évfordulójára. A holocaust napján Izrael a lázadó hősökre emlékezik. Beszédes üzenet volt az emlékezés napjának megválasztása. Az áldozatokat megidézni mintha a diaszpórára hárulna, azokra, akik bibliai értelemben a szétszóratásban élnek. A túlélők azonban az egész világon különböző nemzetközösségekbe illeszkedtek be. A legteljesebben azokban az országokban integrálódtak, amelyeknek területén az európai zsidóság többsége elpusztult. Micsoda történelmi szavazás volt ez — visszatérni és megmaradni ott, ahonnan munka- vagy megsemmisítőtáborokba indultak el. Sorstársai pusztulásának félszázados fordulójára a zsidóság, éppen beilleszkedettségénél fogva, nem emlékezhet magányosan. Egy közös történelem gyászünnepe lesz ez — nemzetköziségében is a nemzeti kegyeleté. Nálunk, Magyarországon, félmilliónál is több zsidó pusztulásának állít emlékművet az idő. Jövőképünk is múlik rajta, hogyan tudunk elszámolni a közös múlttal. A kegyelet emlékbizottságát Budapesten állítólag egy Pro Homine 1944 elkeresztelésű szervezet hozta létre, és elnöke, Zimányi Tibor szerint ezt karolta fel a kormányzat. (Magyar Hírlap, 1993. nov. 23.) További tagjait a miniszterelnökség jelölte ki. Azóta már számos jelölt lemondott és kivált a bizottságból. A kérdés persze az, miért „államosította” a miniszterelnökség egy társadalmi szervezet kezdeményét. Hacsak nem azért, mert a privatizáció évadán a történelmi tudatra kizárólagos igényt tart a kormányzat. A miniszterelnökség amúgy is afféle orwelli emlékezet-főhatóságként működött eleddig. A történelem átigazításának, átértelmezésének főpecsétőrei „magánemberként” jártak Kenderesen — nem temetni, inkább feltámasztani Horthy Magyarországával a folytonosság káprázatát. A tegnapi arisztokrácia és politikai osztály majmolóinak burleszkje ne tévesszen meg senkit: a történelmi szellemidézés még paródiaként is veszedelmes gyakorlat. Amikor az agg Kéri Kálmán honatya az Országgyűlés színe előtt antibolsevista honvédő háborúnak kiáltotta ki a náciszövetségben elkövetett agressziót, akkor legfeljebb tapintatlanul fecsegte ki a kormánypolitikai emlékfőhatóság vezérelvét. Nevezetesen azt, hogy Magyarország későbbi szovjet megszállása visszamenőleg igazolhatja a hajdani támadást. Az ilyen történelmi revizionizmus nem egyedülállóan magyar gyakorlat. Az oroszországi hadjáratot a nyolcvanas évek óta a német történészek egész sora próbálta meg afféle preventív (megelőző) beavatkozásnak feltüntetni. Az európai zsidóság példa nélkül álló megsemmisítésének magyarázatául pedig a keleti front eseményeit hozták fel. A háborús szerencse forgandósága, a porából megélemedett szovjet ellenség kegyetlensége mintegy rákényszerítette a visszavonuló német hadvezetőségre a zsidóság „ötödik hadoszlopának” megsemmisítését. Ennek a történelmi revizionizmusnak nincs ugyan történelmi igazsága, de talán ezért merülhetett fel oly erővel. A második világháború vesztes országaiban generációk nőhettek fel úgy, hogy elszámolatlan maradt egy történelmi A szerző egyetemi tanár korszak pusztítása. A tényeket elferdítő historizálás divatja pontosan fejezi ki azt a tudatállapotot, melyben feledni és emlékezni egyaránt lehetetlen. A magyar holocaust ötvenéves évfordulója is az emlékezés és a feledés senki földjén találta az emlékezet-főhatóságot éppúgy, mint a közvélemény számottevő részét. A holocaustemlékezés megrendezésére így állhatott elő a Pro Homine, hogy állítólagos magját képezze egy bizottságnak, amelybe beválasztották a Magyar Igazság és Élet Pártjának képviselőjét is, Bogdán Emilt. Reá nem sok szót érdemes vesztegetni. Ha a közszolgálati rádióban el nem mondja példabeszédét az idegenekről, a pigmeusokról, most nem kellene azt olvasnunk róla, hogy érdemei közül az is megjegyzendő, miszerint a háború alatt zsidókat bújtatott. , Nyilatkozatának tanúit nem keressük. Mivel úgy gondoljuk, hogy Emilünk rövidnek ígérkező politikai pályáján ez a megszólalása ráduplázott a pigmeusszózatra is. Ama szózat így hangzott: „Szabadkőművesek és százlábúak, feketék, zöldek és barnák, kirekesztett pingvinek és bennfentesek, irokézek, madarak és hermafroditák... egyesüljetek! Legyen vége a gyűlölködő kirekesztéseknek: tiltsuk be azonnal a fertőtlenítést!” A fertőtlenítés rossz hírbe keveredett szó, megfejteni se szeretnénk, miért ironizált rajta Bogdán Emil. Eddig azonban egyetlen fajvédőt sem váltott meg előítéleteitől az, hogy valamely áldozatot megmentett a fertőtlenítéstől. „Ki a zsidó, azt én határozom meg” — hangzott a fajvédelem alaphitvallása. Az európai zsidóság tragédiája nem a megsemmisítő táborokban kezdődött. Az odáig vezető utat éppenaz a fertőtlenítőszenvedély egyengette, amelyet Bogdán Emil és pártja ma képvisel. Érthető tehát, ha a magyar zsidóság hivatalos képviselete nem hajlandó vele részt venni az emlékbizottságban. Íme a legrosszabb burleszk, reflektorfényben Emil, s ez homályba rejtheti azt, hogy a jelen uralkodó koalíció eszmerendszerébe a holocaust emlékezete nemigen illik bele. Komoróczy Géza professzor 1990 novemberében nyílt levélben fordult Szabad Györgyhöz, az Országgyűlés elnökéhez, hogy állami ünnepként iktassanak be egy holocaustemléknapot. A javaslatra eddig válasz nem érkezett. Az emlékünnepnek megváltó, katartikus funkcióját csupán olyan széles körű nemzeti önvizsgálat teremthetné meg, amelyre a lakiteleki vagy a konzervatív-nemzeti jobboldal jelenleg nem képes. Hogy az emlékezet elnyomott tartományából végre történelemmé szublimálható legyen az ötven esztendővel ezelőtti botrány, ahhoz az egész nemzeti történelemre ráhúzott kormányzati hazugság fellebbentése lenne szükséges. A szabad Magyarország három és fél esztendős történelmében ezt a megemlékezést egyébként semmi sem készítette elő. Nincs a horizonton olyan politikai erő, melynek érdekében állana egy olyan katartikus magyarságkép megteremtése, melybe a haza félmilliónál is több elpusztult polgárának sorsa és történelme beleférne. Épp ellenkezőleg, a méltó megemlékezés előtt egyre súlyosabb akadályok tornyosulnak. Itt nem az antiszemitizmus friss felbukkanásaira célzok. Az elsődleges szellemi feltétele annak, hogy a magyar holocaust egyáltalán beilleszthető legyen a nemzeti történelembe, az, hogy megtörténtének egyediségét és egyedülállóságát elismerjük. Népek elpusztítása, tömeggyilkosság nemegyszer fordult elő a história századaiban. Példa nélkül áll azonban, hogy faji megkülönböztetés szerint embervoltuktól is megfosztott polgárokat előre eltökélt program szerint semmisítsenek meg. A holocaustnak nincs történelmi analógiája, eseményeit nincs mihez mérni. A Pro Homine azonban azt célozza, hogy az 1944-es év valamennyi történelmi eseményének emlékezését szervezze, s így éppen a holocaust különösségét tagadja meg. A megsemmisítés tudatos programja a résztvevők sajátos csoportjait hozta létre. Raul Hilberg, a holocaust nagy kutatója elkövetőkre, kívülállókra és áldozatokra osztotta a történelmi szereplőket. Az áldozatok köre könnyen körülhat,tárolható. Nálunk ide tartozott minden magyar állampolgár, akit meghatározott program szerint előbb polgári jogaiban korlátoztak, majd megfosztottak emberi jogaitól. Megsemmisítésük a megjelölésükkel, megkülönböztetésükkel kezdődött. A fenti tényeket korántsem cáfolhatja az a manapság gyakran hangoztatott vélemény, hogy a magyar zsidóság zömének elpusztítása a német megszállás után következett be. Megjelölésüket a függetlennek vélt magyar törvényhozás végezte el. A halálgyárakba azok az emberek kerültek, akiket korábban diszkrimináltak. A Trianon utáni Magyarország hivatalos politikájának hangütését az Európában elsőként bevezetett megkülönböztető törvény, a numerus clausus adta meg. Meglehet, vitatható, ki fejezte be a diszkrimináció művét. Nem kérdéses azonban, ki kezdte el. Ide tartozik, hogy vajon az emlékezés felölelje-e a második világháború valamennyi áldozatát, vagy a hosszú menetelések, a munka- és megsemmisítőtáborok népének külön mécsest gyújtsunk? A válasz nem egyszerű. Az elkülönítésre szavazva mintha újabb gettóba zárnánk az áldozatokat. Ha viszont minden elpusztultat a közös emlékezet mécsesénél idézünk fel — eltűnik a programmatikus megsemmisítés egyedisége, a megaláztatásnak az a sajátos minősége, mely a holocaustot minden eddigi népirtástól megkülönböztette. E feloldhatatlannak rémlő ellentmondás a békítő dialektika nem csekély leleményére szorul. Az emlékezet csak akkor bocsáthatja be az áldozatok közösségébe a megkülönböztetetteket, ha előbb sajátosan szörnyű sorsuknak külön áldozunk. Az elkövetők körülírása is további nehézségeket okoz. Az emlékezet-főhatóság eddigi megnyilvánulásai azt az álláspontot hirdetik, hogy a piszkos munkát egy idegen hatalom idegen közegei végezték el. Ami a magyar történelmet illeti, „nekünk sem politikai értelemben, sem katonaként nincs mit szégyelleni”. (Antall József: Beszéd a Hadtörténeti Múzeumban, 1992. jan. 11.) Számos hivatkozás történik arra, hogy Európa zsidóságából a magyar „úszta meg” a legtovább, miközben feledésbe merül az, hogy Eichmann maroknyi csapatának Endre László és Baky segítségével itt sikerült a legrövidebb idő alatt a legtöbb megkülönböztetettet összegyűjteni, gettóba zárni, eltávolítani és megsemmisíteni. A vidéki magyar zsidóság teljes elpusztítása ennek köszönhető. S a kívülállók? Akik csak szemlélői voltak az eseményeknek? A hunyt szemű tanúk, akik jószerivel a háború után ocsúdhattak rá arra, hogy félmilliónál is több polgártársuk füstbe szállt. Vagy már előbb is sejthették? Az emlékezés ünnepének, többségként, a kívülállók fontos szereplői. Az áldozatok pernyévé váltak, a gonosztevők — már akik — megbűnhődtek, a túlélők megfogyatkozott csapat. Ezért a kívülállók generációinak lelki üdvéért, öntudatáért, megtisztulásáért folyhatna itt történelmi küzdelem. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő és társaik örök dicsősége, hogy időben felemelték tiltakozó hangjukat a zsidótörvények ellen. „Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére megszületik egy törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia!” — hangzott a kiáltványuk. A modern magyar nemzettudat megalapozására tett kísérlet volt ez, a jogegyenlőség új meghirdetése, magyarság és demokrácia kötésének erősítése. Ezért is oly különös, hogy a háború utáni dermedtségben az értelmiség bizonyos mértékadó körei némák maradtak a magyar zsidóság pusztulásáról. Illyés Gyula és Németh László tiltakozása már az eredeti kiáltványról is hiányzott. Művükben a nemzeti tragédiának erről a fejezetéről nem volt szavuk. S ez beszédes hallgatás volt. Összetett okainak vizsgálatára itt nincs terem, így csak mentségeit sorolhatom fel. Senki sem lépett szívesen az emlékezet és a feledés között húzódó senki földjére. A holocaustot nehezen fogták fel az kortársak. Jean-François Lyotard szavával ez olyan nagyságrendű földrengés volt, mely egyszersmind a mérőműszereket is elpusztította. A hasonlíthatatlan a legnehezebb művészi téma. Politikailag pedig a bartóki értelemben vett nemzeti szégyen bármily említése csak a színfalak mögött hatalomátvételre készülő kommunisták kezére játszott volna, akik legitimációjukat, mint idegen helytartók, csupán a nép fasiszta megbélyegzéséből meríthették. Kárvallottja e szellemi némaságnak ismét a kívülállók tömege volt. A túlélők sokkját szó nem csillapíthatta volna. Az elkövetők kívül álltak azon az erkölcsi körön, melyben a nemzet történelme játszódik, így fagyott meg a nemzettudatban az emlékezés. Az áldozatok nem tudtak feledni, amíg a kívülállók nem tudtak emlékezni. A kormányzati emlékfőhatóság azért sem lehet illetékes a holocaust évfordulójának megrendezésére, mert legnagyobbat éppen történelemből bukott. A Horthy-korszakkal megteremtendő folyamatosság bohózatba fulladt. A második világháború átértelmezésének törekvései pedig burkolt revíziós kísérletekként lepleződtek le. A Don-kanyar elpusztult magyar katonáinak hősökként és nem áldozatokként történt ünneplésével a históriát is beválthatatlan kárpótlási jegyekkel fizették ki. Egy történelemből bukott kormányzattól nem várható el az emlékezet fehér foltjainak eltüntetése. Pigmeus Emil megbízatása pedig azt üzeni, hogy temetetlen maradnak a holtak, s nem foglalhatják el nyugvóhelyüket a nemzet panteonjában. Ha a holocaust gyászünnepére nem a némaságot választjuk — mely egyébként méltó lenne az áldozatokhoz —, akkor e különleges súlyú emlékezést a civiltársadalom szervezkedésére kelle ne bízni. A Pro Homine 1944 kitünte tett szerepét nem értjük, vagy nagyon is értjük. A kormányzat pedig, ha jóhiszemű, felkarolhatna számos olyan kezdeményezést, mely Bartók és Móricz egykori mozgalmához hasonlóan pártokon és egyházakon kívüli. Akad e hazában elegendő öntudatos polgár, aki a megváltó feledésért emlékezni is hajlandó. „Az emlékezés ünnepének, többségként, a kívülállók fontos szereplői. Az áldozatok pernyévé váltak, a gonosztevők — már akik — megbűnhődtek, a túlélők megfogyatkozott csapat. Ezért a kívülállók generációinak lelki üdvéért, öntudatáért, megtisztulásáért folyhatna itt történelmi küzdelem.” MAGYAR HÍRLAP 17 Még nyomulnak a komisszárok VÁRKONYI TIBOR Ráteszik a kezüket ezúttal egy folyóiratra. A legjelesebbek egyikére. A Valóságra. Amely évtizedeken át az értelmiség megvilágosítója volt, nem a korral haladt, mindig valamivel előtte. A múlt esztendő végén megkapta az elbocsátólevelet Lázár István szociológus főszerkesztő és Sükösd Mihály szerkesztő. Szépen megköszönték a szolgálatukat, hogy ott voltak az alapítók között, és vitték a lapot szélben, hófúvásban. Horti úr, az új idők sajtócézárja, nagy organizátora és likvidátora természetesen most is szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. A két műhelyszervező személyiség éppen elérte a nyugdíjkorhatárt, szedje a sátorfáját. Nincs benne semmi kivetnivaló. A kiszemelt utód pedig csakugyan oda illő: Salamon Konrád történész, az MDF vezetőségi tagja, az úgynevezett nemzeti irányzat meghatározó egyénisége. Igaz — mint mondotta —, a Valóság „legjobb hagyományait kívánja folytatni”, és különben is immár egy éve semmi köze a Bem térhez, csak „alig-alig” párttag. Meglepő ez a mimikritermészet. Az urak, ha kinevezést kapnak, nyomban szögre akasztják meggyőződésüket, eskü alatt vallják szigorú pártatlanságukat, fölfedezik független szellemiségüket. Érdekes jelenség. Pikantériája az ügynek, hogy Sükösd Mihály éppen most közli folytatásban a Mozgó Világ oldalain a Valóság hányatott történetét. Aligha gondolta volna, hogy még meg sem szárad a festék kinyomtatott tanulmányán, máris új névjegyet készíttethet magának: volt szerkesztő. Ami azért is tanulságos, mert a története jellegzetes eseménysorozatról tanúskodik. Megírja, hogy a Valóság több mint három évtizedes léte alatt sok komisszárt kapott: MSZMP-funkcionáriusokat, pártfőiskolai tanárokat, botcsinálta kandidátusokat. Mindegyik azzal a megbízatással érkezett, hogy kisöpörje ezt az Augiász istállóját, teremtsen ideológiai rendet, fojtsa meg a szellemi függetlenséget. Hasztalanul. Vagy megszoktak, vagy megszöktek, miközben a Valóság pátyolgatta tovább szuverenitását. Kisebbíteni ezt az érdemet senkinek sincs szándékában, de be kell vallani, a példa nem egyedülvaló. Átélték egyes napilapok is. A politikai bizottság és az agitprop cserélgette a főszerkesztőket, néha csak a helyetteseket, de csekély kivételtől eltekintve valamennyinek beletörött a bicskája. Rendszerint vagy dolgukvégezetlenül távoztak új feladatokra készen máshová, vagy kénytelenek voltak belesimulni az erősebb közösségbe, azonosulni az állhatatosabb szellemmel. Ilyen sors várt az akkori idők komisszárjaira. Az újakat, a mostaniakat, más fából faragták. Tűzzel-vassal keresztülviszik megbízóik szándékait, ha más megoldás nincs, a tönk szélére hajszolják a rájuk testált sajtóterméket. Példa van tömérdek. Ugyanaz a Horti úr, aki most őrségváltást hajt végre a Valóság élén, szemrebbenés nélkül kiiktatta a sajtótörténelemből a Lúdas Matyit, miután előbb megpróbálta gleichschaltolni a színésznek rutinos, de főszerkesztőnek tapasztalatlan kiszemeltjével. Van olyan napilapunk, amely fél évtizede még szellemi bizsergést váltott ki az olvasóból, mára az árnyéka sem önmagának. Nem a komisszárok mentek, nem is azonosultak, ők kergették el szépen lassan a „kerékkötőket”. És ipost,megkapaszkodva mirden fűszálba, megrepetve tapisztanják, hogy a példányszám zsurgosodik, mint Baliac Szamárbőre. Nem kell nagy jóstehetség annak megjövendölésére, hogy valami hasonló sors vár majd a salamoni ihletésű Valóságra is. Akik eddig hűségesen kitartva olvasták, azok a gondolatvilágával azonosultak, és nem kérnek az átnevelésből. De azért szorgalmasan küldözgetik a komisszárokat. Rögeszmébe kapaszkodnak, és makacsul kitartanak mellette. Voltaképpen valahol itt rejtőzik a médiumháború, szélesebben a sajtóküzdelem nyitja is. Négy éve kibölcselkedték azt a tételt, hogy az újságíró-társadalom — úgymond — más választási eredményt várt, és most azzal fizet állítólagos reményeinek meghiúsulásáért, hogy kerékkötője a rendszerváltásnak. Ezen úgy lehet segíteni — vallják —, hogy ahol módjukban van, ahol megőrizték az állami-kormányzati beavatkozás legcsekélyebb lehetőségeit is, ott nyomulnak előre bármi áron, még ha botrány kerekedik is belőle, balul üt is ki. Az eredmény vagy a következmény közismert. Néhány napja jelenik meg nyomtatásban, televízióban az egyik legkisebb példányszámú hírlap toborzó hirdetése, amely azzal érvel, tudja-e az olvasó, hogy Magyarországon naponta másfél millió példányban jelennek meg újságok, és közülük csak ötvenezer a konzervatív? Okos érv! Beismerni, hogy a senki által, csak a piactörvények révén befolyásolt lapvásárló alig három és fél százalékban keresi a magukat konzervatívnak valló sajtótermékeket. A baj alighanem nem a hirdetők esetlenségében, szakszerűtlenségében van, hanem a konzervativizmus fölfogásának tisztázatlanságában. A konzervativizmus ugyanis nemzetközi tapasztalatok szerint mindenütt a becses értékőrzést, a hagyományok tiszteletét és ezzel együtt a mértéktartást jelenti, és nem az indulatot, a féktelenséget, a mindennapi rágalmazást. Legalábbis ehhez tartja magát az angol The Times, a német Frankfurter Allgemeine, a francia Le Figaro. Már csak azért sem zúdít szitokáradatot a liberalizmusra, mert náluk a nemes konzervativizmus a szabadelvű gondolatok vállalását is jelenti. A különbség égbekiáltó. Nálunk nemcsak a magát jobboldalinak valló sajtó keveri össze ezeket a fogalmakat, hanem kormányszinten sem kellően tisztázottak az elvek. Boross Péter miniszterelnök engedékenységet tanúsít a médiumvitában, hamarosan kiegyensúlyozott új törvénytervezetet ígér, miközben a rádió és a televízió újságíróitól köztisztviselői engedelmességet követel, miként a K. u. K. jelszava volt: Maul halten und weiten dienen, szájat befogni, és zokszó nélkül szolgálni. Vagyis lemondani azokról az alkueszközökről, amelyek minden jogállamban a kiegyezés nélkülözhetetlen kellékei. Ezalatt tovább nyomulnak a komisszárok. Ami mellesleg a gyöngeség, a bizonytalanság beismerését is jelenti. Ha egy uralkodó párt olyannyira bízik további négyéves jövőjében, nem rohan sebtében elfoglalni minden posztot. .. EZ A LAP ELFOGADTA A VÁLASZTÁSI ETIKAI SZÁNDÉKNYILATKOZATOT MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), GÁDOR IVÁN (publicisztika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság)Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B ___________ Telefon: 2100-050,113-3252, Fax: 134-0712_________________ Terjeszti a Magyar Posta és alternatív terjesztők Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807