Magyar Hírlap, 1994. január (27. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-07 / 5. szám

1994. január 7., péntek Vissza az egységhez? Rangosabb NATO-tanácskozá­­sok előtt mindig fölpörögnek a boszniai fejlemények, hogy azután mégse történjék semmi, így van ez most is? Jövő héten hétfőn-kedden tartja rendkívüli csúcsértekezletét az Észak-atlanti Szerződés Szerve­zete, amelyen csak az egyik főkér­dés lesz a NATO kibővítésének, il­letve a bővítés elhárításának megvi­tatása. A másik: mi legyen Boszniá­val, a boszniai háborúval, és általá­ban a délszláv válsággal. Ezzel füg­gött össze a két jugoszláviai közve­títő budapesti villámlátogatása. Abban ma már minden rendte­remtésre felkent fél — és még raj­tuk kívül is sokan — egyetért, hogy a volt Jugoszlávia megoldatlan konfliktusai szégyenszámba men­nek. Botrány ez a javából. És nem­csak azért, mert az adott helyszíne­ken nem lehet dűlőre vinni a pol­gárháborúkat vagy az „etnikai konfliktusokat”, hanem azért is, mert a kibontakozó elintézési mód precedensértékű­­ lehet, és akkor nincs megállás. Ha a különféle Ju­­goszlávia-konferenciák tárgyaló­­asztalainál valóban csak a hadszín­tereken kialakult helyzeteket szen­tesítik, akkor minden potenciális agresszor, minden erősebb számára kiderül, hogy érdemes belevágni egy kis területszerzésbe, lakosság­egyesítésbe. Végiggondolták már ezt azok, akik fölvették a nagy mellényt, és nekiálltak — úgymond — megol­dani a délszláv csomót? Lord Owen kicsit idegesen azt válaszolta tegnap a Magyar Hírlap precedenst firtató kérdésére, hogy most már nincs mit tenni; ha a vi­lág hagyta, hogy a boszniai helyzet idáig fajuljon, akkor tudomásul kell azt venni. Nekik jobban tet­szett volna a Carrington-terv vagy a Vance­ Owen-javaslat (több vál­tozata is volt) m­egvalósítása, de a nemzetközi közösség, különösen az USA nem volt hajlandó áldozatot vállalni. Vagyis a világ a hibás. Pedig most nem hibásokat kelle­ne keresni, hanem valamilyen jó megoldást. Az 51000 négyzetkilo­méter nagyságú Bosznia-Hercego­vina felosztása akár három állam­ra, akár svájci békességet sugalló kilenc kantonra aligha lehet ez a bizonyos jó megoldás. Azonkívül bármilyen jó megoldás sem ér sem­mit sem, ha nincs mögötte egységes politikai akarat, s a politikai aka­rat mellett azt érvényesíteni képes nemzetközi erő, esetleg haderő ké­pében. Eddig úgy tűnt, hogy miután az egész volt Jugoszlávia válságát egy­ségben kezelve nem sikerült sem­mire sem jutni — nem is igen pró­bálkoztak vele, olyan gyorsan pe­regtek 1991 nyarán az események —, inkább részenként, a problémá­kat elkülönítve próbálnak megol­dást találni. Most mintha fordulna a kocka, és inkább megint egyfajta globális kísérletezés kerülne előtér­be. Az Owen-Stoltenberg páros budapesti tárgyalásairól kiszivár­gottakat figyelembe véve úgy lát­szik, ismét bevonják Kis-Jugoszlá­viát is a megoldási problematikába, a kisebbségekkel való törődés cí­mén — aminek éppenséggel van lo­gikája. S bevonják a szomszéd or­szágokat is valamilyen formában a nagy rendezésbe — ami pedig rop­pant veszélyes. Mert Magyarország például — kimerevített Horthy-re­­miniszcenciák alapján — kifejezett ellenségképül szolgál a hivatalos belgrádi propaganda számára. Mindazonáltal kérdés, hogy a NATO-csúcs után mi lesz a kirajzo­lódó kezdeményezésből, habár a földrajzi egységből kipattanó válsá­gok együttes kezelésére tett kísérlet nem botor gondolat. 6 óra 5 perc. Orbán Viktor nyilatkozik a Falu­tévében. A Fidesz elnöke elképzelhetőnek tart egy Fidesz—MDF—SZDSZ —KDNP nagykoalíciót, de ha a Falutévé korán kelő nézői úgy kívánják, szó lehet Torgyán József és a Kincskereső Kisködmön bevonásáról is. 6 óra 25 perc. Orbán Viktor szózatot intéz a vállalkozókhoz az Üzlet című gazdasági és pénzügyi híradóban. Elmondta, hogy Boross Péter azon véleménye, miszerint a Fidesz haj­landó koalícióra lépni az MDF-fel, csúnya provokáció. A Fidesz nyitott ugyan jobbra, de maximum egy Csurka nélküli MIÉP és egy Unicum nélküli Zwack jöhet szóba. 7 óra 00 perc. A Napkeltében Orbán Viktor elmondja, hogy a Békesi-féle szocialista gazda­sági program alapján együtt tudna működni az MSZP-vel, ha Horn Gyula átül a Zacsek ölébe. 12 óra 00 perc. Orbán Viktor cseng-bong a Déli Harangszóban, s bejelenti, hogy a liberá­lis közép győzni fog, s legfeljebb Palotás János Köztársaság Pártját engedi maga mellé, ha Palotás abbahagyja a körömrágást. 12 óra 30 perc: Orbán Viktor csevegése a Sorstársak című rehabilitációs magazinban. Az elnök előadja, hogy,elképzelhetőnek tart egy Fidesz—SZDSZ—Mozgáskorlátozottak Szövet­sége—Vakok és Csökkentlátók Szövetsége—Si­ketnémák Intézete kiskoalíciót, de az AIDS Ala­pítvány ki van zárva, mert ők kozmopoliták. 13 óra 12 perc: Orbán Viktor nyelvleckét ad a Grüss dich című német nyelvleckesorozat­ban, melyben elragozza, hogy a Fidesz nemze­ti szükség esetén hajlandó egy olyan koalíció­ban is részt venni, melynek domináns ereje a Rubiv—Matáv—MÁV—HÉV—BKV—SZDSZ —MSZMP, s még lehet szó az FTC-ről is. 14 óra 15 perc. A Horgászok öt percében a Fidesz elnöke váratlan bejelentést tesz. Haj­landó szövetkezni a Mohosszal (Magyar Or­szágos Horgászszövetség), amennyiben az hor­gászati tilalmat rendel el az egy kiló alatti kis csukákra, s fenntartja a beetetési előjogokat a Fidesznek. 15 óra 16 perc: Orbán Viktor megjelenik a Hogyan működik a fényképezőgép? című isme­retterjesztő kisfémben, s kijelenti, hogy koalí­ciós partnerként szóba jöhet a Kodak,­ az Agfa, a Forte és a Lumiére testvérek, amennyiben ők kapják a legtöbb szavazatot. Ebben az esetben a negatívokat ingyen hívják. 16 óra 20 perc. Öveges professzor legkedve­sebb kísérletei közepette Orbán Viktor bújik elő az egyik Bunsen-égőn hevített kémcsőből, s bugyogva elmondja, hogy hajlandó egyesülni bármely színtelen, szagtalan, szúrós szagú gázzal, amennyiben kapható a szabad gyöke. 18 óra 55 perc. Orbán Viktor a Gyereksarok vendége. A Fidesz elnöke elgügyögi az Égből pottyant mesében, hogy választási győzelem esetén számít Barba papára, a Törpikékre, Do­nald kacsára, a gonosz mostohára és a Vízi­­pók-Csodapókra, de szóba jöhet Rumcájsz és Pozsgay Imre is. 19 óra 30 perc. A Híradó összegzi Orbán Viktor aznapi kijelentéseit a koalíciós lehetősé­gekről. Megszólaltatják Lezsák Sándort, aki ti­tokzatos mosollyal közli, hogy az MSZP-ről és az SZDSZ-ről szó sem lehet, és a Fideszről is csak akkor, ha ő írhatja az Orbán lelke a po­kolban című Szörényi-rockopera verseit. Or­bán Viktor helyesbítést kér a Híradótól, ő nem akárkivel hajlandó koalícióra lépni, például a kurd gerillákat és az Ír Köztársasági Hadsere­get nem említette, bár a baszk ETA azért szóba jöhet. 20 óra 15 perc. A hónapok óta hiányzó Oli úr helyét új manikűrös veszi át a Szomszédok­ban. Orbán Viktor kifejti Gábor Gábornak, hogy nemzeti összefogásra van szükség, mely közös egységbe forrasztja Magenheim dokit és Raksányi Kutyát. Taki bácsi bólogat. 20 óra 50 perc. Városvédő Pallasz Athéné kezéből Orbán Viktor ellopja a lándzsát, és Rá­day Mihály szakállába bújva közhírré teszi, hogy a Fidesz a legvégső esetben még Fodor Gáborral is hajlandó együttműködni, de csak akkor, ha a köztársasági elnök Fodort nevezi ki miniszterelnöknek. 21 óra 25 perc. A Mindent vagy semmit! műveltségi vetélkedőben Orbán Viktor meg­nyeri az autót, mert csak ő tudta a helyes vá­laszt arra a kérdésre, hogy kivel is hajlandó koalícióra lépni a Fidesz. Márta felajánl neki egy teflonos vasalót, Orbán elfogadja, és azt is beveszi a kormányba. 23 óra 55 perc. Orbán Viktor elénekli a Himnuszt. MAJLÁTH MIKES LÁSZLÓ Orbán-vízió FÓRUM }}A HÍR szent, A VÉLEMÉNY ” ­ Ungvári Tamás Az emlékezethatóság és a holocaust évfordulója Az igazi emlékezés biztos kezű gyil­kosa: egy emlékbizottság. Feladata nem más, mint az emlékezés formaságainak kidolgozása. Koszorúzás itt, szoborava­tás amott. A forgatókönyv minden koc­kája csupán kiüríti és ritualizálja az em­lékezés valóságos tartalmát. Az emlékbizottságok további dol­ga a kegyeleti aktusok politikai céljai­nak elrejtése. Ez ritkán sikerül. Izrael állama hivatalos ünnepeinek sorába iktatta a Jóm Ha-Soát, a holocaust napját. Nem véletlenül esett ez a nap a varsói gettólázadás évfordulójára. A holocaust napján Izrael a lázadó hő­sökre emlékezik. Beszédes üzenet volt az emlékezés napjának megválasztása. Az áldozato­kat megidézni mintha a diaszpórára há­rulna, azokra, akik bibliai értelemben a szétszóratásban élnek. A túlélők azonban az egész világon különböző nemzetközösségekbe illesz­kedtek be. A legteljesebben azokban az országokban integrálódtak, amelyeknek területén az európai zsidóság többsége elpusztult. Micsoda történelmi szavazás volt ez — visszatérni és megmaradni ott, ahonnan munka- vagy megsemmi­sítőtáborokba indultak el. Sorstársai pusztulásának félszázados fordulójára a zsidóság, éppen beillesz­­kedettségénél fogva, nem emlékezhet magányosan. Egy közös történelem gyászünnepe lesz ez — nemzetközisé­gében is a nemzeti kegyeleté. Nálunk, Magyarországon, félmilliónál is több zsidó pusztulásának állít emlékművet az idő. Jövőképünk is múlik rajta, ho­gyan tudunk elszámolni a közös múlttal. A kegyelet emlékbizottságát Buda­pesten állítólag egy Pro Homine 1944 elkeresztelésű szervezet hozta létre, és elnöke, Zimányi Tibor szerint ezt karol­ta fel a kormányzat. (Magyar Hírlap, 1993. nov. 23.) További tagjait a mi­niszterelnökség jelölte ki. Azóta már számos jelölt lemondott és kivált a bi­zottságból. A kérdés persze az, miért „államosí­totta” a miniszterelnökség egy társadal­mi szervezet kezdeményét. Hacsak nem azért, mert a privatizáció évadán a törté­nelmi tudatra kizárólagos igényt tart a kormányzat. A miniszterelnökség amúgy is afféle orwelli emlékezet-főha­tóságként működött eleddig. A történe­lem átigazításának, átértelmezésének főpecsétőrei „magánemberként” jártak Kenderesen — nem temetni, inkább feltámasztani Horthy Magyarországá­val a folytonosság káprázatát. A tegnapi arisztokrácia és politikai osztály maj­molóinak burleszkje ne tévesszen meg senkit: a történelmi szellemidézés még paródiaként is veszedelmes gyakorlat. Amikor az agg Kéri Kálmán honatya az Országgyűlés színe előtt antibolsevista honvédő háborúnak kiáltotta ki a náci­szövetségben elkövetett agressziót, ak­kor legfeljebb tapintatlanul fecsegte ki a kormánypolitikai emlékfőhatóság ve­zérelvét. Nevezetesen azt, hogy Ma­gyarország későbbi szovjet megszállása visszamenőleg igazolhatja a hajdani támadást. Az ilyen történelmi revizionizmus nem egyedülállóan m­agyar gyakorlat. Az oroszországi hadjáratot a nyolcva­nas évek óta a német történészek egész sora próbálta meg afféle preventív (megelőző) beavatkozásnak feltüntetni. Az európai zsidóság példa nélkül álló megsemmisítésének magyarázatául pe­dig a keleti front eseményeit hozták fel. A háborús szerencse forgandósága, a porából megélemedett szovjet ellenség kegyetlensége mintegy rákényszerítette a visszavonuló német hadvezetőségre a zsidóság „ötödik hadoszlopának” meg­semmisítését. Ennek a történelmi revizionizmus­­nak nincs ugyan történelmi igazsága, de talán ezért merülhetett fel oly erővel. A második világháború vesztes országai­ban generációk nőhettek fel úgy, hogy elszámolatlan maradt egy történelmi A szerző egyetemi tanár korszak pusztítása. A tényeket elferdítő historizálás divatja pontosan fejezi ki azt a tudatállapotot, melyben feledni és emlékezni egyaránt lehetetlen. A magyar holocaust ötvenéves évfor­dulója is az emlékezés és a feledés sen­ki földjén találta az emlékezet-főhatósá­got éppúgy, mint a közvélemény szá­mottevő részét. A holocaustemlékezés megrendezésére így állhatott elő a Pro Homine, hogy állítólagos magját képez­ze egy bizottságnak, amelybe beválasz­tották a Magyar Igazság és Élet Pártjá­nak képviselőjét is, Bogdán Emilt. Reá nem sok szót érdemes veszte­getni. Ha a közszolgálati rádióban el nem mondja példabeszédét az idege­nekről, a pigmeusokról, most nem kel­lene azt olvasnunk róla, hogy érdemei közül az is megjegyzendő, miszerint a háború alatt zsidókat bújtatott. , Nyilatkozatának tanúit nem keres­sük. Mivel úgy gondoljuk, hogy Emi­lünk rövidnek ígérkező politikai pályá­ján ez a megszólalása ráduplázott a pig­meusszózatra is. Ama szózat így hang­zott: „Szabadkőművesek és százlábúak, feketék, zöldek és barnák, kirekesztett pingvinek és bennfentesek, irokézek, madarak és hermafroditák... egyesülje­tek! Legyen vége a gyűlölködő kire­kesztéseknek: tiltsuk be azonnal a fer­tőtlenítést!” A fertőtlenítés rossz hírbe keveredett szó, megfejteni se szeretnénk, miért iro­nizált rajta Bogdán Emil. Eddig azon­ban­ egyetlen fajvédőt sem váltott meg előítéleteitől az, hogy valamely áldoza­tot megmentett a fertőtlenítéstől. „Ki a zsidó, azt én határozom meg” — hang­zott a fajvédelem alaphitvallása. Az európai zsidóság tragédiája nem a meg­semmisítő táborokban kezdődött. Az odáig vezető utat éppen­­az a fertőtlení­tőszenvedély egyengette, amelyet Bog­dán Emil és pártja ma képvisel. Érthető tehát, ha a magyar zsidóság hivatalos képviselete nem hajlandó vele részt venni az emlékbizottságban. Íme a legrosszabb burleszk, reflek­torfényben Emil, s ez homályba rejtheti azt, hogy a jelen uralkodó koalíció esz­merendszerébe a holocaust emlékezete nemigen illik bele. Komoróczy Géza professzor 1990 novemberében nyílt le­vélben fordult Szabad Györgyhöz, az Országgyűlés elnökéhez, hogy állami ünnepként iktassanak be egy holocaust­emléknapot. A javaslatra eddig válasz nem érkezett. Az emlékünnepnek megváltó, katar­­tikus funkcióját csupán olyan széles kö­rű nemzeti önvizsgálat teremthetné meg, amelyre a lakiteleki vagy a kon­zervatív-nemzeti jobboldal jelenleg nem képes. Hogy az emlékezet elnyo­mott tartományából végre történelem­mé szublimálható legyen az ötven esz­tendővel ezelőtti botrány, ahhoz az egész nemzeti történelemre ráhúzott kormányzati hazugság fellebbentése lenne szükséges. A szabad Magyarország három és fél esztendős történelmében ezt a meg­emlékezést egyébként semmi sem ké­szítette elő. Nincs a horizonton olyan politikai erő, melynek érdekében állana egy olyan katartikus magyarságkép megteremtése, melybe a haza félmillió­nál is több elpusztult polgárának sorsa és történelme beleférne. Épp ellenkező­leg, a méltó megemlékezés előtt egyre súlyosabb akadályok tornyosulnak. Itt nem az antiszemitizmus friss felbukka­násaira célzok. Az elsődleges szellemi feltétele an­nak, hogy a magyar holocaust egyálta­lán beilleszthető legyen a nemzeti törté­nelembe, az, hogy megtörténtének egyediségét és egyedülállóságát elis­merjük. Népek elpusztítása, tömeggyil­kosság nemegyszer fordult elő a histó­ria századaiban. Példa nélkül áll azon­ban, hogy faji megkülönböztetés szerint embervoltuktól is megfosztott polgáro­kat előre eltökélt program szerint sem­misítsenek meg. A holocaustnak nincs történelmi analógiája, eseményeit nincs mihez mérni. A Pro Homine azonban azt célozza, hogy az 1944-es év vala­mennyi történelmi eseményének emlé­kezését szervezze, s így éppen a holo­caust különösségét tagadja meg. A megsemmisítés tudatos programja a résztvevők sajátos csoportjait hozta létre. Raul Hilberg, a holocaust nagy kutatója elkövetőkre, kívülállókra és ál­dozatokra osztotta a történelmi szerep­lőket. Az áldozatok köre könnyen körülhat,­tárolható. Nálunk ide tartozott minden magyar állampolgár, akit meghatáro­zott program szerint előbb polgári jo­gaiban korlátoztak, majd megfosztottak emberi jogaitól. Megsemmisítésük a megjelölésükkel, megkülönböztetésük­kel kezdődött. A fenti tényeket korántsem cáfolhat­ja az a manapság gyakran hangoztatott vélemény, hogy a magyar zsidóság zö­mének elpusztítása a német megszállás után következett be. Megjelölésüket a függetlennek vélt magyar törvényhozás végezte el. A halálgyárakba azok az emberek kerültek, akiket korábban diszkrimináltak. A Trianon utáni Ma­gyarország hivatalos politikájának hangütését az Európában elsőként be­vezetett megkülönböztető törvény, a numerus clausus adta meg. Meglehet, vitatható, ki fejezte be a diszkrimináció művét. Nem kérdéses azonban, ki kezdte el. Ide tartozik, hogy vajon az emléke­zés felölelje-e a második világháború valamennyi áldozatát, vagy a hosszú menetelések, a munka- és megsemmisí­tőtáborok népének külön mécsest gyújt­sunk? A válasz nem egyszerű. Az elkülöní­tésre szavazva mintha újabb gettóba zárnánk az áldozatokat. Ha viszont minden elpusztultat a közös emlékezet mécsesénél idézünk fel — eltűnik a programmatikus megsemmisítés egye­disége, a megaláztatásnak az a sajátos minősége, mely a holocaustot minden eddigi népirtástól megkülönböztette. E feloldhatatlannak rémlő ellent­mondás a békítő dialektika nem csekély leleményére szorul. Az emlékezet csak akkor bocsáthatja be az áldozatok kö­zösségébe a megkülönböztetetteket, ha előbb sajátosan szörnyű sorsuknak kü­lön áldozunk. Az elkövetők körülírása is további nehézségeket okoz. Az emlékezet-főha­tóság eddigi megnyilvánulásai azt az ál­láspontot hirdetik, hogy a piszkos mun­kát egy idegen hatalom idegen közegei végezték el. Ami a magyar történelmet illeti, „nekünk sem politikai értelemben, sem katonaként nincs mit szégyelleni”. (Antall József: Beszéd a Hadtörténeti Múzeumban, 1992. jan. 11.) Számos hivatkozás történik arra, hogy Európa zsidóságából a magyar „úszta meg” a legtovább, miközben fe­ledésbe merül az, hogy Eichmann ma­roknyi csapatának Endre László és Baky segítségével itt sikerült a legrövi­debb idő alatt a legtöbb megkülönböz­­­tetettet összegyűjteni, gettóba zárni, el­távolítani és megsemmisíteni. A vidéki magyar zsidóság teljes elpusztítása en­nek köszönhető. S a kívülállók? Akik csak szemlélői voltak az eseményeknek? A hunyt sze­mű tanúk, akik jószerivel a háború után ocsúdhattak rá arra, hogy félmilliónál is több polgártársuk füstbe szállt. Vagy már előbb is sejthették? Az emlékezés ünnepének, többség­ként, a kívülállók fontos szereplői. Az áldozatok pernyévé váltak, a gonoszte­vők — már akik — megbűnhődtek, a túlélők megfogyatkozott csapat. Ezért a kívülállók generációinak lelki üdvéért, öntudatáért, megtisztulásáért folyhatna itt történelmi küzdelem. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Ter­­sánszky Józsi Jenő és társaik örök di­csősége, hogy időben felemelték tilta­kozó hangjukat a zsidótörvények ellen. „Gondolja meg minden kortárs, mekko­ra felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére megszületik egy tör­vény, melyre valamikor minden ma­gyarnak szégyenkezve kell gondolnia!” — hangzott a kiáltványuk. A modern magyar nemzettudat megalapozására tett kísérlet volt ez, a jogegyenlőség új meghirdetése, magyarság és demokrá­cia kötésének erősítése. Ezért is oly különös, hogy a háború utáni dermedtségben az értelmiség bizo­nyos mértékadó körei némák maradtak a magyar zsidóság pusztulásáról. Illyés Gyula és Németh László tiltakozása már az eredeti kiáltványról is hiányzott. Mű­vükben a nemzeti tragédiának erről a fe­jezetéről nem volt szavuk. S ez beszédes hallgatás volt. Összetett okainak vizsgá­latára itt nincs terem, így csak mentsé­geit sorolhatom fel. Senki sem lépett szívesen az emlé­kezet és a feledés között húzódó senki földjére. A holocaustot nehezen fogták fel az kortársak. Jean-François Lyotard szavával ez olyan nagyságrendű föld­rengés volt, mely egyszersmind a mé­rőműszereket is elpusztította. A hason­­líthatatlan a legnehezebb művészi té­ma. Politikailag pedig a bartóki érte­lemben vett nemzeti szégyen bármily említése csak a színfalak mögött hata­­­­lomátvételre készülő kommunisták ke­zére játszott volna, akik legitimációju­kat, mint idegen helytartók, csupán a nép fasiszta megbélyegzéséből me­ríthették. Kárvallottja e szellemi némaságnak ismét a kívülállók tömege volt. A túl­­élők sokkját szó nem csillapíthatta vol­­na. Az elkövetők kívül álltak azon az erkölcsi körön, melyben a nemzet törté­nelme játszódik, így fagyott meg a nemzettudatban az emlékezés. Az áldozatok nem tudtak fe­ledni, amíg a kívülállók nem tudtak em­lékezni. A kormányzati emlékfőhatóság azért sem lehet illetékes a holocaust évfordu­lójának megrendezésére, mert legna­gyobbat éppen történelemből bukott. A Horthy-korszakkal megteremtendő fo­lyamatosság bohózatba fulladt. A má­sodik világháború átértelmezésének tö­rekvései pedig burkolt revíziós kísérle­tekként lepleződtek le. A Don-kanyar elpusztult magyar katonáinak hősök­ként és nem áldozatokként történt ün­neplésével a históriát is beválthatatlan kárpótlási jegyekkel fizették ki. Egy történelemből bukott kormány­zattól nem várható el az emlékezet fe­hér foltjainak eltüntetése. Pigmeus Emil megbízatása pedig azt üzeni, hogy te­­metetlen maradnak a holtak, s nem fog­lalhatják el nyugvóhelyüket a nemzet panteonjában. Ha a holocaust gyászünnepére nem a némaságot választjuk — mely egyéb­ként méltó lenne az áldozatokhoz —, akkor e különleges súlyú emlékezést a civiltársadalom szervezkedésére kelle­­ ne bízni. A Pro Homine 1944 kitünte­ tett szerepét nem értjük, vagy nagyon is értjük. A kormányzat pedig, ha jóhisze­mű, felkarolhatna számos olyan kezde­ményezést, mely Bartók és Móricz egykori mozgalmához hasonlóan pár­tokon és egyházakon kívüli. Akad e ha­zában elegendő öntudatos polgár, aki a megváltó feledésért emlékezni is haj­landó. „Az emlékezés ünnepének, többségként, a kívülállók fontos szereplői. Az áldozatok pernyévé váltak, a gonosztevők — már akik — megbűnhődtek, a túlélők megfogyatkozott csapat. Ezért a kívülállók generációinak lelki üdvéért, öntudatáért, megtisztulásáért folyhatna itt történelmi küzdelem.” MAGYAR HÍRLAP 17 Még nyomulnak a komisszárok VÁRKONYI TIBOR R­áteszik a kezüket ezúttal egy folyóiratra. A legjelesebbek egyi­kére. A Valóságra. Amely évtizedeken át az értelmiség megvi­­lágosítója volt, nem a korral haladt, mindig valamivel előtte. A múlt esztendő végén megkapta az elbocsátólevelet Lázár István szociológus főszerkesztő és Sükösd Mihály szerkesztő. Szépen meg­köszönték a szolgálatukat, hogy ott voltak az alapítók között, és vitték a lapot szélben, hófúvásban. Horti úr, az új idők sajtócézárja, nagy organizátora és likvidátora természetesen most is szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. A két műhelyszervező személyiség éppen elérte a nyugdíjkorhatárt, szedje a sátorfáját. Nincs benne semmi kivetnivaló. A kiszemelt utód pedig csakugyan oda illő: Salamon Konrád történész, az MDF vezető­ségi tagja, az úgynevezett nemzeti irányzat meghatározó egyénisége. Igaz — mint mondotta —, a Valóság „legjobb hagyományait kívánja folytatni”, és különben is immár egy éve semmi köze a Bem térhez, csak „alig-alig” párttag. Meglepő ez a mimikritermészet. Az urak, ha kinevezést kapnak, nyomban szögre akasztják meggyőződésüket, eskü alatt vallják szigorú pártatlanságukat, fölfedezik független szellemisé­güket. Érdekes jelenség. Pikantériája az ügynek, hogy Sükösd Mihály éppen most közli folytatásban a Mozgó Világ oldalain a Valóság hányatott történetét. Aligha gondolta volna, hogy még meg sem szárad a festék kinyomta­tott tanulmányán, máris új névjegyet készíttethet magának: volt szer­kesztő. Ami azért is tanulságos, mert a története jellegzetes esemény­­sorozatról tanúskodik. Megírja, hogy a Valóság több mint három évti­zedes léte alatt sok komisszárt kapott: MSZMP-funkcionáriusokat, pártfőiskolai tanárokat, botcsinálta kandidátusokat. Mindegyik azzal a megbízatással érkezett, hogy kisöpörje ezt az Augiász istállóját, te­remtsen ideológiai rendet, fojtsa meg a szellemi függetlenséget. Hasz­talanul. Vagy megszoktak, vagy megszöktek, miközben a Valóság pá­­tyolgatta tovább szuverenitását. Kisebbíteni ezt az érdemet senkinek sincs szándékában, de be kell vallani, a példa nem egyedülvaló. Átélték egyes napilapok is. A politi­kai bizottság és az agitprop cserélgette a főszerkesztőket, néha csak a helyetteseket, de csekély kivételtől eltekintve valamennyinek beletö­rött a bicskája. Rendszerint vagy dolgukvégezetlenül távoztak új fel­adatokra készen máshová, vagy kénytelenek voltak belesimulni az erősebb közösségbe, azonosulni az állhatatosabb szellemmel. Ilyen sors várt az akkori idők komisszárjaira. Az újakat, a mostaniakat, más fából faragták. Tűzzel-vassal keresz­tülviszik megbízóik szándékait, ha más megoldás nincs, a tönk szélére hajszolják a rájuk testált sajtóterméket. Példa van tömérdek. Ugyanaz a Horti úr, aki most őrségváltást hajt végre a Valóság élén, szemrebbe­nés nélkül kiiktatta a sajtótörténelemből a Lúdas Matyit, miután előbb megpróbálta gleichschaltolni a színésznek rutinos, de főszerkesztőnek tapasztalatlan kiszemeltjével. Van olyan napilapunk, amely fél évtize­de még szellemi bizsergést váltott ki az olvasóból, mára az árnyéka sem önmagának. Nem a komisszárok mentek, nem is azonosultak, ők kergették el szépen lassan a „kerékkötőket”. És ipost,megkapaszkodva m­ir­den fűszálba, megrepe­tve tapisztan­ják, hogy a példányszám zsu­­­­rgosodik, mint Baliac Szamárbőre. Nem kell nagy jóstehetség annak megjövendölésére, hogy valami hasonló sors vár majd a salamoni ih­letésű Valóságra is. Akik eddig hűségesen kitartva olvasták, azok a gondolatvilágával azonosultak, és nem kérnek az átnevelésből. De azért szorgalmasan küldözgetik a komisszárokat. Rögeszmébe kapaszkodnak, és makacsul kitartanak mellette. Voltaképpen valahol itt rejtőzik a médiumháború, szélesebben a sajtóküzdelem nyitja is. Négy éve kibölcselkedték azt a tételt, hogy az újságíró-társadalom — úgymond — más választási eredményt várt, és most azzal fizet állító­lagos reményeinek meghiúsulásáért, hogy kerékkötője a rendszervál­tásnak. Ezen úgy lehet segíteni — vallják —, hogy ahol módjukban van, ahol megőrizték az állami-kormányzati beavatkozás legcseké­lyebb lehetőségeit is, ott nyomulnak előre bármi áron, még ha botrány kerekedik is belőle, balul üt is ki. Az eredmény vagy a következmény közismert. Néhány napja jele­nik meg nyomtatásban, televízióban az egyik legkisebb példányszámú hírlap toborzó hirdetése, amely azzal érvel, tudja-e az olvasó, hogy Magyarországon naponta másfél millió példányban jelennek meg új­ságok, és közülük csak ötvenezer a konzervatív? Okos érv! Beismer­ni, hogy a senki által, csak a piactörvények révén befolyásolt lapvá­sárló alig három és fél százalékban keresi a magukat konzervatívnak valló sajtótermékeket. A baj alighanem nem a hirdetők esetlenségé­ben, szakszerűtlenségében van, hanem a konzervativizmus fölfogásá­nak tisztázatlanságában. A konzervativizmus ugyanis nemzetközi tapasztalatok szerint min­denütt a becses értékőrzést, a hagyományok tiszteletét és ezzel együtt a mértéktartást jelenti, és nem az indulatot, a féktelenséget, a mindennapi rágalmazást. Legalábbis ehhez tartja magát az angol The Times, a német Frankfurter Allgemeine, a francia Le Figaro. Már csak azért sem zúdít szitokáradatot a liberalizmusra, mert náluk a nemes konzervativizmus a szabadelvű gondolatok vállalását is jelenti. A különbség égbekiáltó. Nálunk nemcsak a magát jobboldalinak valló sajtó keveri össze ezeket a fogalmakat, hanem kormányszinten sem kellően tisztázottak az elvek. Boross Péter miniszterelnök engedékenységet tanúsít a mé­diumvitában, hamarosan kiegyensúlyozott új törvénytervezetet ígér, miközben a rádió és a televízió újságíróitól köztisztviselői engedel­mességet követel, miként a K. u. K. jelszava volt: Maul halten und weiten dienen, szájat befogni, és zokszó nélkül szolgálni. Vagyis le­mondani azokról az alkueszközökről, amelyek minden jogállamban a kiegyezés nélkülözhetetlen kellékei. Ezalatt tovább nyomulnak a komisszárok. Ami mellesleg a gyönge­­ség, a bizonytalanság beismerését is jelenti. Ha egy uralkodó párt olyannyira bízik további négyéves jövőjében, nem rohan sebtében el­foglalni minden posztot. .. EZ A LAP ELFOGADTA A VÁLASZTÁSI ETIKAI SZÁNDÉKNYILATKOZATOT MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), GÁDOR IVÁN (publicisztika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság)­­Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B ___________ Telefon: 2100-050,113-3252, Fax: 134-0712_________________ Terjeszti a Magyar Posta és alternatív terjesztők Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next