Magyar Hírlap, 1994. május (27. évfolyam, 113-125. szám)

1994-05-26 / 121. szám

1994. május 26., csütörtök M­a olyan nemzetközi értekezlet kezdődik Budapesten, amely, ha közvetlen hatásá­ban nem is, hosszú távon gyökeresen megváltoztathatja Közép-Európa népeinek egy­más iránti szemléletét. A Szocialista Internacioná­­lé regionális tárgyalásain, amelyen Európa vala­mennyi tagpártja képviselteti magát, főként a ju­goszláviai válság fejleményeit és Kelet-Közép- Európa új arculatát tekintik át a választási változá­sok fényében. Új külügyminiszterünk nincs még ugyan, de a magyar küldöttség, nagyobb felelős­séggel s egyúttal nagyobb várakozás reményében ülhet tárgyalóasztalhoz, mint bármelyik korábbi megbeszélésen. A választásoknak már az első fordulója is ele­gendő volt ahhoz, hogy kiderüljön: ennek az or­szágnak semmiféle szélsőséges ideológia, propa­ganda, handabanda nem kell. A többség békét, nyugalmas építést, teljes egyenlőséget akar, és ez a vágya a szomszéd országokkal való kapcsola­tokban is. Ezért lehet döntő jelentősége az internacionálé regionális értekezletének. Talán éppen ez a törté­nelmünkben első „baloldali győzelem” hozza el a lehetőséget egész eddigi politikánk revideálására. Mert az, hogy a magyar nemzetiségpolitikával súlyos bajok voltak, ugyanolyan letagadhatatlan tény, mint az, hogy Trianonban súlyos igazságta­lanság érte hazánkat. És ha a 75 éves sérelmet fel­számolni kívánjuk, akkor elengedhetetlen, hogy felszámoljuk azokat a sértéseket és igazságtalan­ságokat is, amelyeket mi, illetőleg a mi nevünk­ben különböző irányba oldalozó uraink elkövet­tek. Itt lenne a pillanat, hogy ebben a valóban fájó kérdésben is felnőttként szólhassunk ahhoz a nép­hez, amely belpolitikailag bebizonyította, nem kér többé hamis frázisokból. Itt van az ideje valami­nek, ami több mint politikaváltás, kormányváltás. Egy békés Európáról szóló nézetünket kell gyöke­resen megváltoztatni. Igen, 75 évvel ezelőtt igazságtalan békét kény­szerítettek ránk. Ilyen a világban már sokszor elő­fordult, és az bizonyosodott be, hogy ilyesmiket egy katonailag jelentéktelen, kis államnak soha nem sikerült jóvátennie. Mit szólhatnánk tehát 75 évvel később ahhoz, hogy néhány magyar többségű terület is áldozatá­vá vált olyan határmegvonásoknak, amelyeknek jogosságát nehéz lenne kétségbe vonni. Vitatha­tatlan ugyanis, hogy a Romániához csatolt Er­délyben vannak olyan területek, amelyekben a magyar népesség nagyon jelentős, a trianoni tör­vénykezés idején pedig többségi volt. Ilyen a mai Kovászna és Hargita megye. De népámítás ma­gyarnak minősíteni például azt az Arad megyét, amelyben ugyan 1900-ban a lakosság 21 százalé­ka még magyar volt, de 1941-re 15 százalékra esett vissza, ma pedig 10 százalék alatt van. Kin­cses Kolozsváron és környékén a magyarság számaránya a századfordulón 38 százalék volt, és ha a fasisztába hajló román nacionalista Funar polgármester el akarja tüntetni a városból a ma­gyar feliratokat, ez ma legfeljebb a lakosság 7-8 százalékának anyanyelvi jogait sérti. Hasonló a helyzet a mai Szlovákiában is. Ma­gyar városnak legfeljebb Komárom és Dunaszer­­dahely meg a kárpátaljai Beregszász minősíthető, de már Pozsony vagy Kassa közel sem az, nem is beszélve például Késmárkról, Lőcséről vagy az ukrajnai Ungvárról, Munkácsról, amelyeket törté­nelmileg esetleg igen, nyelvileg sohasem lehetett magyarnak tekinteni. Nem szolgálnánk-e jobban hazánk érdekeit és a szomszédos államokban élő magyarok érdekeit akkor, ha ezt őszintén elismer­nénk? Valóban igaz lenne, hogy mi közösséget válla­lunk határon túlra rekedt fajunk egyedeivel? A Moszkva téren kialakult munkásbörze és a keleti pályaudvari koldusvilág hangulatából éppenség­gel nem ez látszik. Én ebből legfeljebb azt a ta­nulságot tudom levonni, hogy az embertársi segít­séghez nem kell okvetlenül nép-nemzeti magyar­ságtudat. Ehhez az egész ügyhöz valahogy más­ként kell hozzányúlnunk. Például úgy, hogy vál­laljuk a szomszédos országokkal megkötendő alapszerződést, hasonlóan ahhoz, amit Ukrajnával hoztunk létre. Mivel határrevízióra érdekünkben a világ sehogy sem mutat hajlandóságot, olyan árut adunk el, amelynek a tulajdonjoga amúgy is két­séges. Ellenszolgáltatásként esetleg megkaphatjuk az összes kisebbségjog teljes elismerését, elfoga­dását, a határainkon túl élő hárommillió magyar számára. Szabadon lehetne a térségben utazni, út­levél, vagy egyéb papír nélkül, megszűnnének a vámhatárok. Mindez fokozatosan meghozhatná az évszázadok óta egymás elleni gyűlölködésre uszított népek megbékélését. Nehezen hagynám meggyőzni magamat arról, hogy ez magyarországi magyaroknak, erdélyi ma­gyaroknak, szlovákiai vagy bácskai magyaroknak nem lenne sokkal jobb, hasznosabb, boldogítóbb, mint ha a Kárpát—Duna nagyháza Szálasiba tor­kolló dicsőségét harsognánk feléjük. Állítólag Európába kívánunk bejutni. Mutassunk példát ön­magunknak és szomszédainknak arról az európai­ságról, amivel sokkal nagyobb rokonszenvet vív­hatunk ki magunknak, mint ha mi maradunk a környék fenegyerekei, akik mindenkit csak inge­relnek a,Mindent vissza!” gondolatával. Tudom, sokakat felháborító gondolatok ezek. Előbb-utóbb így is, úgy is el kell kezdeni. A má­jus 8-ai és május 29-ei választások eddig ki nem mondott, de mégis bekövetkezett eredménye az, hogy az egész évszázadot beárnyékoló nép-nem­zeti—urbánus ellentétben a nép-nemzetiség nem Istentől származó, megtámadhatatlan privilégium. Talán ideje lenne, ha ezt külpolitikánkra is átfordí­tanánk. Ennek a politikának a meghirdetésére aligha van alkalmasabb idő és alkalmasabb hely, mint a Szocialista Internacionálé ma kezdődő tanácsko­zása. EGRI GYÖRGY Itt a pillanat Nemzeti összefogás? Vajon ki ellen fog össze a „nem­zet” Lezsák Sándor vezetésével? És akkor kicsodák azok, akiket most a nemzet többsége megvá­lasztani készül arra, hogy a követ­kező négy évben kormányozzák az országot? Ezután már csak az jö­het: nemzet-e a nemzet, ha megvá­lasztja „ezeket”? Egy kicsit talán óvatosabban kellene használni a fogalmakat. Lehet címkéket ra­gasztani: szocialista, keresztény­nemzeti, liberális, de azért a nem­zeti jelzőt kisajátítani nem igazán szerencsés. Mert nem lehet tudni, mit jelent. Az emberek megkérdik: Torgyán nemzeti, Kuncze nem? Lezsák nemzeti, Horn nem? És tessék mondani, miért igen és miért nem? Az eddigi koalíció nemzeti volt, a most következő nem lesz az? Akkor vajon hogy fognak majd bemutatkozni, ha va­lamely külországból küldöttség jön hozzánk? A fölállandó magyar kormány melyik országot, melyik nemzetet képviseli? Végül is mitől nemzeti valaki és mitől nem az? Születőben a nemzeti összefogás — nyilatkozza Lezsák Sándor. Mi­közben kiderül, hogy a kisgazdák nem lépnek vissza az MDF javára, annak ellenére hogy a Magyar De­mokrata Fórum 42 helyen támo­gatja a kisgazdák jelöltjét. Az MDF betartja a KDNP-vel a meg­állapodást, annak ellenére hogy a kereszténydemokraták jelöltje pél­dául Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyében nem lépett vissza az MDF- jelölt javára. Mitől összefogás ez a széthúzás? És mitől nemzeti? Olyan összefogás lesz talán, mint az elmúlt négy évben volt? Amikor a kisgazdák kiszálltak a koalíció­ból, s ettől kezdve mindennek el­mondták egymást a pártok, csak magyarnak és nemzetinek nem. Olyan összefogás, amelyben az MDF önállótlan, vélemény nélküli szavazógépnek használta a KDNP-t? Milyen nemzeti összefo­gás születik itt? Láthatólag semmi­lyen. A háromféle kudarcos politi­kai erő egyetlen dologban ért egyet, hogy ők a nemzeti oldal. Mert ez kétségkívül jól hangzik. De semmi több. Két probléma van ezzel a terminológiával. Az egyik az, hogy kirekesztő. Hogy miköz­ben meghatározza önmagát mások ellenében, nem tudja megmondani, kik az ellenfelek. Olyan ez, mintha valakik azt mondanák, mi va­gyunk a becsületesek, a tiszták, a tehetségesek. S akik nincsenek ve­lünk, azok becstelenek, tisztátala­nok, tehetségtelenek? Aki nincs benne a „nemzeti összefogásban”, az nemzetietlen? A másik baj ezzel a minősítéssel az, hogy a nemzet éppen leváltani készül a „nemzeti erőket”. El kel­lene ezen gondolkodni: ki minősít­het? A nép vagy önjelölt pártem­berek? Ezért hát ebben az ország­ban ne verje a mellét senki, hogy ő a nemzeti értékek letéteményese. Ez a fogalom nem kisajátítható. Mondjon az egyik társaság kon­zervatívot, mondjon a másik szo­cialistát, mondjon a harmadik li­berálist — ezek a jelzők alkalma­sak arra, hogy a magyar nemzet politikai erőinek három válfaját megjelenítsék. De ne mondjon sen­ki külön nemzetit, mert az csak ha­zugság lehet, csak kirekesztő lehet. S aki ezt a jelzőt a maga számára kisajátítja, súlyos lelki válságba kerülhet, ha a nemzetalkotó nép egyszer csak leszavazza. A pontos és alapos elemzéshez kel­lő távlat és távolságtartás szükségelte­tik. Jelen esetben e két feltétel egyike sem teljesül. Ma még hiányzik a távlat, hiszen az országgyűlési választások második fordulója több ponton módo­síthatja mondandómat. Továbbá a Fi­­deszről írván nem kívánok a független értelmiségi szerepében tetszelegni. Bár e pártnak katonája vagy tanácsadója sohasem voltam, mégis e súlyos vere­ség napjaiban tudatosult bennem, hogy ha egyáltalán van valami közöm a ma­gyar politikai pártokhoz, akkor érzelmi viszony csak és kizárólag a Fideszhez köt. Ne várjon tehát az olvasó objektív, higgadt és tárgyilagos analízist, mert ennek még nem jött el az ideje, s ezt — minden valószínűség szerint — nem én fogom megírni. Azért tartom fontosnak mindezt előrebocsátani, mert Magyarországon kialakult egy sa­játos és a maga nemében páratlan „po­litológia” és „publicisztika” (szocialis­ta, liberális és nemzeti változatban), amely „tudományos és független” kön­tösben közvetít pártvéleményt, és ma­ga is része a kíméletlen hatalmi harc­nak. Ez az írás tehát nem pártatlan, ha­nem bevallottan elfogult, afféle „vala­hol utat vesztettünk” típusú tépelődés a történtekről. Egyetlen kérdésre kere­sem a választ: milyen okok játszottak közre a Fidesz tündöklésében és buká­sában? A Fidesz 1988—1993 között törté­netére pontosan illik a tündöklés meg­nevezés. Nemcsak régiónk történeté­ben, hanem a világtörténetben is szinte egyedülálló képződmény a Fidesz. Csak kivételes pillanatokban (s ilyen kivételes pillanat volt a szovjet biroda­lom összeroskadása) történhet meg, hogy egy egészen fiatal nemzedék az iskolapadból egyenesen a hatalom csú­csai közelébe kerülhessen. A választó­­polgárok kedvelték a Fidesz fiatalossá­gát, frissességét, nonkonformizmusát, később a parlamentbe kerülésük után a visszafogottságát, a pragmatizmusát és hozzáértését. 1991—1992-ben ezt dí­jazták a választópolgárok, ekkor a Fi­desz népszerűsége hihetetlen magassá­gokba szökött: a közvélemény-kutatá­sok a pártot választók körében 40 szá­zalékos rokonszenvindexet is mértek. Vagyis a Fideszt annyian választották volna, mint az utána következő három pártot együttvéve. Ezekről a csúcsok­ról ereszkedett alá a párt, ilyen magas­ságokból indult meg a hanyatlás. A kérdés, hogy vajon miért. A számok tükrében a Fidesz válasz­tási bukása nem is olyan látványos. Hi­szen 1990-ben a választópolgárok 8,95 százaléka (439 649 polgár) szavazott a Fideszre, s a párt 22 parlamenti képvi­selőt küldhetett az Országgyűlésbe. Most a polgárok 7,00 százaléka (378621) voksolt a Fideszre, s a köz­vélemény-kutató intézetek előrejelzé­sei szerint a Fidesz 20-22 embere a kö­vetkező Országgyűlésben is helyet foglalhat majd. Ha csak ezeket a szá­mokat nézük, akkor úgy tűnhet, hogy a Fidesz vesztett ugyan néhány tízezer szavazatot, továbbá most sem tudta egyéni jelöltjeit bejuttatni a parlament­be, de nagy baj azért nincsen. Ezt az optimista interpretációt a legkevésbé sem tudom osztani. Igazságmagva csupán csak annyi, hogy a Fidesz nem vérzett el, egyik (meglehetősen gyenge) szereplője lesz a mérkőzésnek, s bár nem kényszerül a kispadra, a fakóba vagy a taccsvonalon túlra — hogy Orbán Viktor kedvenc játékának terminusaival éljek —, meg­határozó szerepe a mérkőzés végső ki­menetelére aligha lesz. A Fidesz erede­ti stratégiája, nevezetesen hogy meg­szünteti a magyar politika és kultúra A szerző szociológus, a Századvég Könyvkiadó igazgatója tradicionális és végletes megosztottsá­gát, hogy önálló és döntő erőként ké­pes lesz más mederbe terelni a folya­matokat, s végül hogy egy nemzedék­nek alternatívát kínál a nép-nemzetiek és a szociálliberális urbánusok közötti választáskényszer helyett — megbu­kott, mindez immár a múlté. Nincs „harmadik út”, nincs „belgák pártja”, nincs Fidesz-alternatíva. A magyar po­litikában döntéskényszer van: vagy­vagy. Entweder-oder. Ide állsz, vagy oda — hogy egészen világosan fogal­mazzak. Orbán Viktor történelmi dilemmája arra szűkült le, hogy — félreállva — segédcsapatként két-háromszáz tehet­séges emberét beengedi egy formálódó kvázikorporatív szociálliberális rend­szerbe, vagy pártjával részt vesz egy konzervatív blokk vagy párt kialakítá­sában. Szükségszerűen nem meghatá­rozó erőként, s szükségszerűen azok­kal együtt, akik legkevesebb egy évti­zedre diszkreditálták a konzervativiz­must Magyarországon, továbbá azok­kal, akik a fejük búbjáig sárosak a ma­gyar politikai élet elmocsarasodásáért. A végzetes polarizáció tehát végbe­ment a magyar politikában, hiába fe­küdt keresztbe a Fidesz a „Charta-kor­mány” előtt. A választók utólag szen­tesítették a Charta-filozófiát, a válasz­tási kényszert, s a Fidesz a két szék kö­zött a pad alá került. Ebben látom a Fi­desz bukásának legfontosabb okát, s minden más ebből vezethető le: a Fo­dor-ügy (aki egyértelműen Charta-kor­mányt akart), a székházügy és a Fi­­desz-vállalkozások problémája (az ön­álló politizáláshoz önálló pénzügyi ala­pok szükségesek, de ez lerombolta az eredeti Fidesz-imázst, hiszen a kiépült MSZP-birodalom vagy az SZDSZ túl­költekezése a kampány során nem ve­zetett hasonló eredményre), az elhibá­zott kampánystratégia (idétlen, apoliti­­kus narancsozás egyértelmű politikai üzenet nélkül), az értelmiséggel való összeveszés (hiszen a Fidesznek nincs saját értelmisége, s a meghatározó szo­ciálliberális értelmiség is Charta-kor­mányt akart) stb. stb. A magyar politika és társadalom (köszönhetően elsősorban a katasztro­fális koalíciós kormányzatnak) polari­zálódott, s ez felmorzsolta a Fideszt. A választók döntő többsége le akarta vál­tani az MDF vezette koalíciót, s azokra szavazott, akik ezt garantálták. A Fi­desz talányos félfordulata nem talált meghallgatásra. Orbán Viktor az utolsó pillanatig taktikázott, kikényszerítette a liberális alternatívát, de ez légvárnak bizonyult, s hamvába holt, mielőtt mű­ködni kezdett volna. Aki egy kicsit is ismeri a két pártot belülről, az tudhatja, hogy bár mindkét párt liberálisnak ne­vezi magát, mégis homlokegyenest el­lenkező álláspontot képviselnek fontos politikai kérdésekben. A két párt vi­szonya olyan, mint két gyorsvonat ta­lálkozása a nyílt pályán, de az egyik Kelebia, a másik pedig Hegyeshalom felé tart. Továbbá a Fidesznek minden erőfe­szítése ellenére sem sikerült kitörni a nemzedéki korlátok közül. A Fideszt válsztók 61 százaléka a 18—33 éves korosztályból került ki. E párt elitje nagyrészt egy helyről, a szakkollégiu­mokból verbuválódott, tehát nagyrészt vidéki, első generációs értelmiségi csa­patról van szó. A Fidesz nem tudta meggyőzni az idősebb generációkat, hogy a politikában radikális nemze­dékváltásra van szükség, sőt fél év alatt elvesztették az első szavazók fe­lét. Korábban az első választók több mint fele szimpatizált a Fidesszel, a tényleges választási eredmény: SZDSZ 26 százalék, Fidesz 26 száza­lék, MSZP 22 százalék. Hamisnak bi­zonyult Szilágyi Ákos tétele, amelyet magam is osztottam, hogy a ’68-as ge­neráció nem fog uralomra kerülni, a legidősebb nemzedéket közvetlenül a legfiatalabb fogja felváltani a politiká­ban. A dolog pikantériája, hogy a „nagy generáció” lázadói — minden bizonnyal — együtt fognak hatalomra kerülni a nemzedék „realistáival” és árulóival. Nem lesz minden tanulság nélkül való együtt látni őket. A válasz­tópolgárok mindenesetre nem bízták az országot a Fidesz-nemzedékre. Azért a paradox helyzetért, hogy egy ellenzékben lévő párt együtt bukik a kormánypártokkal, természetesen a legnagyobb felelősséget a pártelnök viseli (tanácsadóival együtt). Orbán Viktornak egy kiegyensúlyozott, nor­málisan működő demokráciában le kellene mondania. Csakhogy a ma­gyar demokrácia ma még nem ilyen. Egy harmincéves emberről van szó, aki — felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni — az utóbbi fél év­század magyar politikájának legna­gyobb tehetsége. Aki megtanult tigris­ként (Lengyel László ritka telitalálata) harcolni, de nem tanulta meg, hogy a politikusnak időnként rókává vagy ár­tatlan báránnyá kell átvedlenie. S azt sem, hogy nem a gyengeség jele, ha időnként kétségeiről, belső vívódásai­ról, érzelmeiről és — tanúsíthatom, nála rendkívül erős — érzékenységé­ről a közvélemény is tudomást szerez. A politikában nem mindig egyenes út vezet célhoz. Ez a párt elsősorban az ő (s részben Kövér László) teremtmé­nye, ha a pretoriánusok fellázadnak — amire minden okuk megvan, hiszen hadvezérük nem győzelemre vezette őket —, akkor a Fidesznek mint párt­nak befellegzett. Most az a helyzet — Orbán Viktor másik kedvenc sportágának hasonlatá­val élve —, hogy a negyedik menet­ben a tömeg harsogásától kísérve, a bíró már nyolcat számolt a padlóra ke­rült bokszolóra. Ha ebből a vert hely­zetből Orbán Viktor feláll, akkor igazi államférfi születésének lehetünk tanúi. Ehhez azonban mély önvizsgálatra lesz szükség. Aligha lesz elégséges az a magyarázat, hogy jött a varsói gyors, és elcsapott bennünket. Mert mi más lenne a politika művészete, mint gyorsvonatokra való felkapaszkodás képessége, esetleg — ha ez morálisan nem vállalható — ügyes kitérés az üt­közés elől. Orbán Viktorra ma a ma­gyar politikának égetőbb szüksége van, mint valaha. Mert — gondoljátok meg, proletárok — mi lesz itt, ha a szociálliberálisok mégsem tudják vég­rehajtani Magyarország modernizáció­ját, vagy 1995-ben, a szükségszerűen bekövetkező válsághelyzetben össze­omlik ez az alternatíva is? Csak a leg­elfogultabb szocialisták és liberálisok gondolhatják, hogy az a jó az ország­nak, ha a magyar jobboldal szétapró­zódott, egymásra is acsarkodó felek­ből áll, s igazi alternatívát nem kínál. Magyarországnak nagy szüksége lesz egy európai liberális-konzervatív pártra vagy pártszövetségre. Mert nem szabad azt gondolnunk, hogy az volt a konzervativizmus, amit az urak itt négy évig műveltek, s nem szabad hogy megtévesszenek bennünket a ha­mis próféták, akik szerint a konzerva­tivizmus eredendően az ördögtől való. Hasznos az országnak az lenne, ha ezt a szükségszerű konverziót az ifjútörö­kök hajtanák végre. De ha arra gondo­lunk, hogy mit is jelent ez konkrétan, kikkel kell itt összefogni ennek érde­kében, akkor Orbán Viktor szembe­nézhet (hiszen eddig jószerével csak barátok, pályatársak vették körül, ak­kor is, ha akadt néhány álnok, sőt áru­ló is a seregben) a politika igazi mély­ségeivel, amit a József Attila idézte népdal fejez ki a legpontosabban: Aki dudás akar lenni / Pokolra kell annak menni / Ott kell annak megtanulni / Hogyan kell a dudát fújni. Lesz-e ereje ehhez Orbán Viktor­nak? S ha már szubjektív volt a kezdet, legyen a befejezés is az: a kultúra ezekbe a mélységekbe aligha követ­heti a politikát. A század végi és szá­zad véges stratégia megbukott, a két Magyarország kialakulását a politiká­nak sem sikerült megakadályoznia. De a kultúra igazi hivatása a közvetí­tés, s ezt akkor is fenn kell tartani, ha már szivárványhidat sem lehet képez­ni a két Magyarország között, ha már nem maradt más, csak a szivárvány il­lúziója. Ezt a filozófiát kötelesség kö­vetni. Ahogy lehet — és amíg lehet. Gyurgyák János Egy könnycsepp a Fideszért „A Fidesz eredeti stratégiája, nevezetesen hogy megszünteti a magyar politika és kultúra tradicionális és végletes megosztottságát, hogy önálló és döntő erőként képes lesz más mederbe terelni a folyamatokat, s végül hogy egy nemzedéknek alternatívát kínál a nép­ nemzetiek és a szociálliberális urbánusok közötti választáskényszer helyett — megbukott, mindez immár a múlté.” — Hogyhogy maga még nem menekül, Sam bácsi?! PÁPAI GÁBOR RAJZA FÓRUM „A HÍR SZENT, 4 VÉLEMÉNY SZABAD" MAGYAR HÍRLAP / Ülünk a készben A­zt mondta Horn Gyula a Naptévé tegnapi adásában, hogy a készbe nem helyes beleülni. A pártelnök rögtön hozzátette, hogy illemtaná­csa nem konkrét személyre vonatkozik, inkább általános, nevelő cél­zatú megjegyzés, bár a riporter végletekig lecsupaszított, azaz egyetlen em­bert érintő kérdése sem az általános, sem a különös kategóriának nem ha­gyott helyet. Egy az egyben arról szólt, hogy Németh Miklós hazajön-e. Négy éve vannak már ez ügyben álmatlanságok. A sajtó időnként rituáli­­s­us­san elővette a problémát, rájárt, mint szarvasünő a friss patakra, ahogy pár­tunk és kormányunk elkövette első, szabadon választott baromságát, a volt miniszterelnök neve rögtön szalagcím lett, sírás kérdőjellel a végén. Hogy mi van a Mikivel, vajon tényleg elfelejtette-e az ő népét, s ha nem, amint azt is reméltük, mikor tér vissza szép időt csinálni a borongós hazában. Németh sose válaszolt az esdeklésekre, valószínűleg nem is tehette, részben mert ■ nyilván úgy egyezett meg Antall-lal, hogy szereplését a függetlenek között a néma levente zajszintjére csökkenti (akkor még nem nevezték ki bankalel­­nöknek), részben meg a későbbiekben azzal volt elfoglalva, hogy vigyázz­­ban állt Attali nevű főnöke szőnyegének a szélén. Ami pedig a nemzeti hős mítoszához képest eléggé lehangoló álláspont. Tudom persze, nehéz is lett volna mit mondania. Nosztalgikus szerepét nem ő kereste, de ha már kiosz­tották rá, éreznie kellett, hogy a hős valóban csak addig az, amíg meg nem szólal, attól kezdve csak olyan hülyeségek jöhetnek ki belőle, amiket a kis­ember pragmatikus belátása inkább saját magára tart jellemzőnek, pedig ő se németeket nem engedett ki a határon, se a Világbanknak nem beszélt vissza. De ezt a Némethet, ezt az apró termetűt szerette. Úgy emlékszik. Ér­dekes, kettős helyzetű ember volt a nyolcvanas évek végén, akiről tudni le­hetett, hogy elindult valahonnan, és hál' istennek nem érkezett meg sehova. Egy reformer, aki a pártközpont osztályvezetői székéből jön. Grósz kreatú­rája, aki azonban gyorsan kinövi ezt a szerepet. Az MSZMP emlékezetes négyes fogatának tagja, de közben nem győzi hangsúlyozni, hogy kormá­nya önálló hatalmi központ. Egy ideologikus szervezet neveltje, ám Nyuga­ton is tanul, hit, küldetés nem érinti. Karrierpolitikus, ami itt azt jelenti, hogy szakember. Ámde mégis: a nép szemében egy kommunista, aki a fele­ségével templomba megy. Borzongató figura, titokzatos sorssal, akiről úgy lehet beszélni, mint a kelták tették Arthur királlyal, mézsör mellett, angolszász betörésnél. És most Horn azt mondja, nemrég még magas szintű ajánlatot tett a londoni bankárnak, aki azonban akkor kivárt a válasszal, ma pedig nincs miről tár­gyalni vele, a győzelmet nélküle vívták ki, a komcsizáson nélküle mentek át, a balesetes kocsiban nem vele ültek, így tehát a készbe Németh Miklós csak ne telepedjen bele, bármennyire is szeretne talán így utólag. A szocia­lista elnök természetesen ezt nem így mondja, de így közli, hangsúlyokkal, finomított szavakkal, világossá téve, hogy pártja részéről csak ő lehet a je­lölt, mert csak ő az, aki az egykori csapatból nem dezertált vagy Angliába, vagy egy újabb, kódolt bukásba, mint Pozsgay, aki a kudarcot már megint tanulási folyamatnak fogja fel, így elmondhatja Adyval, hogy „vénen is diák lehetek". Mármost Hárnnak igaza is van, a szocialisták sikeréhez nem kellett Németh, nem kellett a mítosz, a hős meghalt, noha meg se szólalt, s a helyén ismét egy kis termetű, közepes közgazdász áll, rokonszenves, dina­mikus figura, aki féltetteihez már nem ragaszthat hozzá semmit. Kilencven­négy az nem nyolcvankilenc. Nem így zökken ki az idő, sokkal zavarosab­ban, a kilencvenes évekre ráírták már a harmincasokét, ezt sokan megpró­bálják fölülfirkálni a reformévekkel, és ez a kulimász nem Dánia, ez a kelet­európai időszámítás. Még az is lehet, hogy a homi üzenetet maga Ham is vette, aki nem is olyan régen még arról elmélkedett, hogy az egykori kor­mányból igazán át lehetne emelni néhány embert, Glatzot vagy Kulcsár Kálmánt, magyarán ott folytatni, ahol az ország a csúcson volt. Pedig csak ők voltak csúcson, az akkori vezetők, és ők is elsősorban ma­gukhoz képest. És miközben mást beszélnek, új helyzetet emlegetnek, új emberekkel és új politikával, a visszatérők betegsége, a nosztalgia átüt sza­vaikon, és a mai nap azokat a régi napokat igazolja vissza. Pedig hát tulaj­donképpen Horn is a készbe ül bele. A kész válságba, igen, amelyet az MDF-kormány negy­ven év csődjére még ráhalmozott, és ezzel olyan pozícióba hozta a szocialistákat, amelyhez minden törekvésük egyedül kevés lett volna. Ez mondjuk rendben van. Egy kormány nagy általánosságban azért bukik, mert rosszul kormányoz, és nem azért, mert eltelik négy év. Az­ utód sikerében mindig ott van az előd ostobasága. Ez az új kísérletnek kijáró helyzeti előny. Az MDF-nek azon­ban olyannyira sikerült eltúlozni, már-már parodisztikussá tenni önnön elvi­­selhetetlenségét, hogy ezzel az utána következőket is meghamisítja, sőt ami rosszabb, be is csapja őket. A csendőrség visszaállításáról folytatott viták után könnyű kimondani szép szelíden, hogy rendőr. A permanens forrada­lom helyén háziasan, apásan szól a reform szava. A nacionalizmus után a patriotizmus. Minden olyan egyszerű lesz hirtelen, olyan levegős, már-már jó élni ebben az országban, két forduló között legalábbis, ahogy két rend­szer között is jó volt. Mindenki ül a készben, amiről azt hiszi, kizárólag ő csinálta. A választó örül, hogy politikát csinált a politikus, hogy ő olyan jó, szép és humánus, hogy visszatérhetett, hogy mégse vágott át hiába szöges­drótot, hogy nemhiába kellett évekig hallgatnia a pufajkásozást, hogy túlélt mindent, balesetet, talán merényletet is. Hogy ez az ország úgy gondolja, őnélküle nem megy semmire. Picivel több gyanakvást kérnék. Hogy az urak szép szavaival éljek, ez most olyan fejlehorgasztós dolog­nak tűnhet, pedig én még Für Lajostól sem várom, hogy ezentúl a fal mellett járja körbe-körbe a szobáját, még ha ebben nemcsak koncepció, de realitás is lenne. Ő is elindult szegény feje, de nem érkezett meg. Németh Miklós addig csomagolt, addig pakolt ki és be, amíg elment a gépe. Megjöttek mások, akik messzibbről érkeztek, illegalitásból, reformlétből, valaha volt hatalomból, visszatérők és a célszalagot először átszakítók ve­gyesen. Van, aki megváltozott út közben, van, akinek erre nem volt szüksé­ge. Van, akinek könnyű, nincs múltja, terhe; van, aki azt hiszi, saját evolú­ciója csúcsán áll. Még csak előítéleteink és emlékeink lehetnek róluk, biztos tudomásunk nem. Indokolt a bizalom és indokolt a normális, hétköznapi gyanakvás is, mert aki beleül itt a sikerbe, nem mítoszból van. Az London­tól idáig szétszakadt valahol. Maradt egy bankár. Meg maradt a k­é­s­z, ami­ről jobb, ha nem is tudjuk, miből van, de hogy sokáig nem ücsöröghetünk , benne, az biztos. SZÉNÁSI SÁNDOR 7 EZ A LAP ELFOGADTA A VÁLASZTÁSI ETIKAI SZÁNDÉKNYILATKOZATOT MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZÁLÉ LÁSZLÓ (publicisztika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., Jürg Marquard svájci kiadóvállalat-csoportjának tagja Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 2100-050, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-02809 Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest. Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next