Magyar Hírlap, 1998. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-12 / 291. szám

1998. DECEMBER 12., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Sereghajtó Hajrát nyitott hadseregünk, hogy évek mun­káját néhány hét alatt bepótolja, és ne szá­nakozó fejcsóválások kíséretében váljon a NATO tagjává. Nem ringathatjuk magun­kat abban az illúzióban, hogy a jelenlegi leg­nagyobb katonai szövetség működéséhez nélkülözhetetlennek érezte a Magyar Hon­védség erejét. Politikai döntés volt, és a poli­tikusok fürödnek majd a dicsőségben a be­bocsátáskor. Utána viszont előtérbe kerül a tényleges katonai teljesítmény, ez pedig egy­előre „vesszőfutás”-gyanús. Jelenleg úgy fest, a katonák némi időt el­viselnének még a nagy esemény bekövet­keztéig. Mert ki tudja, hogy az eddigi óvatos figyelmeztetések után mikor kérik ténylege­sen számon vállalásainkat. A honvédség fel­­készültsége legalábbis Magyarországon nem kelthet meglepetést, kérdéses viszont, hogy a szövetségben mire számítanak. Mindenesetre a rólunk kialakított képet jelentősen ronthatja, ha saját vállalásainkat már az első körben képtelenek leszünk telje­síteni. Katonáink nyelvtudása egyelőre hiá­nyos, nem sikerült teljes egészében szerző­désesekkel feltölteni a kiválasztott egysége­ket, légvédelmünk lyukas, a korszerű rada­rok még nem működnek. Évek óta készü­lünk a NATO-tagságra, ezeket a hiányossá­gokat mégsem sikerült megszüntetni Ennek ellenére tagságunkat már nem akadályozhatja meg semmi, bár nyilvánvaló, hogy hosszú ideig sereghajtók leszünk a szö­vetségben. Egyenlők az,egyenlők között, ám ahhoz rendkívüli munka és nem kevés pénz kell, hogy a megelőlegezett bizalmat meg­szolgáljuk, és valóban a magyar katonák tel­jesítményét értékeljék a NATO-ban. Mindenesetre a közeljövő nehézségeit látva az biztató jel, hogy a szövetség alap­szabálya szerint a NATO-ból nem lehet ki­zárni senkit. HASZAN ZOLTÁN Búcsú egy álomtól Úgy tűnik, a rendszerváltás táján felbukkant - s azóta eltűnt - vállalkozó fenomének utol­só talpon maradt tagja, Széles Gábor is el­szenvedi első vereségét. A Műszertechniká­tól induló, a tönkrement Videotont prospe­ráló pályára állító Széles Gábornak az Ikarusszal nem sikerült csodát tennie, amit a december 16-ára összehívott közgyűlésen a csőd várható bejelentése is bizonyít majd. Pedig minden szépen indult. A vállalkozó nagyratörő terveivel az ÁPV Rt. is teljesen azonosult. Igaz, valószínűleg már eléggé rá is untak a lassan évtized óta bukdácsoló autó­­buszgyár permanens válságkezelésére. Szélesék lendületesen láttak munkához, aminek alig egy év alatt látványos eredmé­nye született. A ’96-ban eladott buszok szá­mát tavalyra megháromszorozták. S még ha a kétezer-kétszáz jármű csupán ötöde volt is a ’80-as évek végén gyártottaknak, a siker vi­tathatatlan. Ráadásul odatűzhették mellé „a keleti piacok visszaszerzésében élenjáró”cég kitüntető címet. Az eredményben persze meghatározó volt, hogy kapcsolati tőkéjé­nek köszönhetően Szélesnek sikerült áttéte­lesen bevonnia a magyar államot az üzletek­be. Az Eximbank és Mehib exporthitelei és garanciái nélkül aligha lehetett volna nyélbe ütni a keleti üzleteket. Mindezt korántsem elmarasztaló módon emliítem, hiszen a volt szovjet piacokon jószerivel nem is lehet más­ként kereskedni. Nem egy világcég finanszí­roztatja meg előre saját eladásait, s végtére az Eximbank erre van kitalálva. Ami azonban egy éve maga volt a meg­testesült álom, az mára az orosz pénzügyi válság nyomán rémálommá vált. Ismételten bebizonyosodott a közgazdasági közhely, hogy aki zömében a piaci követelmények al­só szegmensét célozza meg - márpedig az orosz igények ezt közvetítik -, annak pozí­ciói igencsak ingatagok. Bár egy éve az orosz piac újbóli felfuttatása „jól jött” az Ikarus­nak, mégis tovább konzerválta az elavult ter­mékszerkezetet. Az álom tehát szertefosz­lott, de talán éppen a csőd teremthet alapot az újraálmodásra. HAJNAL LÁSZLÓ 1998. A kommunizmus vándormotívum. Úgy látszik, hogy , , a kommunista világ-EGY POLGÁR NAPLÓJA képre jellemző el-Gerő András fenségkeresés, osz­rovata tályharcos felfogás, rombolási vágy, az élet harcművészetként való felfogása min­dig másoknál, máshol jelenik meg. A motí­vum vándorol, a kommunizmus metaforává válik-válhat. Nem tudok egy újságot úgy végigolvas­ni, híreket hallgatni, nézni, hogy valaki meg ne nevezne egy ellenséget. Az egyik kor­mánypárt elnöke úgy egészében a szabad sajtót minősíti így, mondván: ellehetetlení­tették családtagjai állami szerepvállalását. A miniszterelnök az Európai Uniót tartja olyannak, ami nemzeti érdekeinket veszé­lyezteti. A nemzeti szocialisták pártvezére egyik - immár volt - alvezérét kiáltja ki el­lenségnek. Mindent ki kell vizsgálni, mert mindenütt ott lapul az ellenség. Tudományos intézetek gazdálkodásában, a Magyar Labdarúgó-szö­vetségben, a Ferencvárosi Torna Clubban, a Postabankban, egyszóval az élet minden te­rületén ott a mi ellenségünk, a nagybetűs BŰN. Az alaphelyzet az, hogy a vizsgálók feddhetetlenek, a vizsgáltak kivétel nélkül gyanúsak. A gazdaság, a sportélet, a köz minden szereplője kriminalizálódik - a bű­nös társadalom erkölcseire az állam vizslató tekintete vetül rá. A tisztességes hatóság ideájában kételkedőt is kriminalizálni kell - sújtsa feljelentés az ilyen embert! Az egyre több vizsgálathoz egyre több in­tézmény kell. Új szervezeti egységek a rend­őrségen belül, nagyobb titkosszolgálat, adó­­rendőrség. Végtére is az állam erőszakszer­vezet, és a demokratikus átalakulás, a régi belső és külső ellenségképek eltűnése sokat elvett ebből. Úgy tűnik, most újból teret nyer az állam elsődleges erőszak-szervezeti felfo­­gása - miközben civilizatorikus funkcióról egy szó sem esik. Az állam - a kommunista világképben - akkor jó, ha mindenütt jelen van, sőt ha min­denütt hangsúlyosan jelen van. A tétel feltű­nő alkalmazása, minősített esete az, amikor az állam abba is beleszól, amiben nyilván­valóan nincs keresnivalója, így például állás­pontja van a honfoglalásról, a mohácsi vész­ről vagy éppen arról, hogy mi volt az egykori pártellenzék szerepe ’56-ban. Az ünnepsé­gek körüli teendők helyett, mellett meg akarja mondani, hogy mi a helyes álláspont - a helytelennek tartottat pedig jól megbünte­ti. Nem tartanám meglepőnek, ha új tudo­mányos intézetet hoznának létre - természe­tesen közpénzből -, aminek a „hivatalos” irányvonal termelése és érvényesítése lenne a feladata. Pedig a „hivatalosságtól” egyet­len ember agyi kapacitása sem nő meg - leg­feljebb csökken, mint azt az egykori Párttör­téneti Intézet példája bizonyítja. De ez nem szempont. „Hadállásokat” kell szerezni, a „ki kit győz le” logikájában kell gondolkodni - miközben a mindennapi ta­pasztalat egyértelműen azt mutatja, hogy a pulykamell nem győzheti le a töltött káposz­tát és fordítva. Ez utóbbival mindössze azt kívántam jelezni, hogy csak a menza tud ilyen kizárólagosságban működni, az étte­rem mint polgári vívmány esetében értel­metlen az ecetes uborkát a káposztasalátával szemben kijátszani - hacsak nem az állam akar a kizárólagos szakács lenni. S persze a kriminalizálás, az értelmetlenül terjeszkedő, a kisajátításra törekvő állami je­lenlét mellett megjelenik a gazdasági osz­tályharc kevéssé üdítő motívuma is. Módja az, hogy gazdaságon kívüli eszközökkel kí­vánjanak belenyúlni a gazdasági folyama­tokba. Ez az eszköz lehet állami erőszakszer­vezet, lehet politikai nyomásgyakorlás, lehet a kettő kombinációja. A legitimnek tűnő ala­pot az teremtheti meg, hogy gonosz mene­dzserek (egyenlő osztályellenség) elherdál­ták az állam vagyonát, vagy gonosz magán­tőkések a saját pénzükből nemzetellenes vi­lágot teremtenek. A Postabanknál például 150 milliárdot tüntettek el. Igaz ugyan, hogy a hiány alsó és felső becslése között 100 mil­liárdos a különbség, s innentől vagy egyes könyvvizsgálók, vagy a kormány állít valót­lant. A fontos, hogy legyen bűnbak, amire és akire hivatkozva a központi költségvetés új­raelosztó feladatát fel lehessen pumpálni. S aztán itt vannak a nemzeti jellemet romboló, a nemzet életerejét elszívó üzletközpontok, amelyekbe ugyan önként megy a nép, de ez nem változtat azon, hogy a dolog káros. Ma már nem a vallás, hanem az üzletközpontok a nép ópiuma - legalábbis az egyik kormány­párt elnöke szerint. S valahogy mintha a közéletről szóló ma­gánbeszéd és a közbeszéd is kezdené átvenni a militarizáló, bűnbakképző, „aki nincs ve­lünk, az ellenünk van” logikáját. A „súlyos visszaélés”, a „nemzetellenesség”, a „politi­kai kommandó”, a „komisszár” és más ha­sonló szavak kezdenek megjelenni. A mi­niszterelnök szereti a régi időkre hajazó egy­szerű megfogalmazásokat, ami kétségkívül erény, ha egyszerű dolgokat egyszerűen ké­pes elmondani, ám ha bonyolult dolgokat mond el egyszerűen, akkor ez közönségesen demagógiának minősül. Nem lenne megle­pő, ha mondása - miszerint „ellenzék nélkül is működik a T. Ház” - klasszikus kijelentés­sé válna. („Csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk” - szólt egy másik klasszikus mondás ezelőtt mintegy 20-30 évvel­­, mi­közben egyáltalán nem azt osztották el, amit megtermeltek.) Kissé szürreális az egész újkommunista arculat. Szürreális, mert nem ugyanaz, nem lehet ugyanaz, mint az eredeti volt. Ami egy­koron erőtől duzzadt, ma már lankadt. Egy­koron erőszakos aktusok tömegére került sor - minden különösebb örömszerzés nél­kül. Ma vég nélküli örömszerzésekre va­gyunk kényszerítve - miközben az aktusok száma ugyancsak megcsappant. A kommu­nizmus szürreális a demokráciában. Szürreá­lis, és nem szórakoztató. De mégis itt van, újra itt van. Annyira van itt, amennyire itt lehet. Van, aki fél tőle, mert félelmet kelt, kelt­het. Persze lehet úgy is értelmezni, hogy az ellenség csak féljen, hiszen akkor vagyunk igazán jók, ha ellenfeleink rettegnek tőlünk, mert nemzeti polgárököl vasököl, oda sújt, ahová kell. Hát ez úgy botorság, ahogy van. Méghoz­zá azért, mert minden ilyesféle logika először esztelen romboláshoz, majd értelmetlen építkezéshez vezet, és aztán mindenkinek rosszabb lesz. Mert a történelem felhalmozá­si, felhalmozódási folyamat, amiben sok minden leépül, átalakul, de ha erőszakosko­­dóan, erőszakosan nyúlnak bele, akkor eb­ből csak baj származik. Minden nagy és tar­tós eredményeket hozó átalakulásunk a fo­lyamat tisztességére épült, lett légyen szó 1848-ról, 1867-ről vagy éppen 1989-90-ről. A kommunizmus mint vándormotívum, mint metafora azonban csábító. Gyors és ra­dikális intenciót hordoz, és látszólag vissza is igazolódik. Van azonban egy óriási hátránya. Eddig mindig az derült ki róla, hogy nem megy. Igaz, ez mindig csak utólag válik világossá. Olyan nagy tragédia lenne, ha ezúttal előre gondolkodnánk? Olyan nagy tragédia lenne, ha nem harcban, hanem kormányzásban len­ne elgondolva a kormányzás? A kommunizmus meghalt. A kommuniz­musul. Csak már nem a régi. És már nem csak ott van, ahol volt. december közepe A szerző politológus Szabó Márton Egyvágányú észjárás, parttalan önimádat Éves költségvetési vita 1998 te­lén. A pénzügyminiszter arról beszél, hogy ennél jobb büdzsét még nem terjesztettek a parla­ment elé, az ellenzék vezérei sze­rint pedig nem volt még ennél rosszabb, mi több, gyalázat, szó­szegés, tönkremenés. Az ember először mindig fur­­csálkodik kicsit, de aztán eszébe jut, a politikai szereplők szájából sok ilyen vélemény elhangzik. Hozzászokhatott, hogy egy párt képviselője minden lehetséges eseményben pártja nagyszerűsé­gének igazolását, törekvéseik győzelmét látja. De ennek az el­lenkezőjéhez is. Ahhoz, hogy a rivális politikai erő nem tud olyat tenni, ami a másik tagjainál elis­merést aratna. Ők mindenestül kártékonyak, országvesztők, de legalábbis alkalmatlanok. Azt tapasztalatom, hogy a pártbeszédeknek ez a szelleme a közönség tekintélyes részénél fi­noman szólva is nem arat osztat­lan elismerést. Sokan szíveseb­ben hallanának ennél megfontol­tabb és önkritikusabb megnyilat­kozásokat, kevesebb vagdalko­­zást és szeli­debb szócsatákat. Idegesít bennünket az egyvágá­nyú észjárás, a tudás és az erő ki­rekesztő felfogása, az önteltség és az önimádat parttalan áradása. Felidéznék egy közhelyet a demokráciáról: „Az ellenzéknek az a dolga, hogy kritizáljon.” A kormányzó erőknek folyama­tosan számolniuk kell az ellenzék kritikájával, az ellenzéknek pe­dig azzal, hogy a kormányzó erők visszautasítják a bírálatot. Van olyan nyugat-európai ország, ahol hagyomány, hogy az ellen­zék már előre, szó szerint is látat­lanban elutasítja a kormány tör­vényjavaslatait. Meglehet, ez ne­vetséges helyzet, de van egy ko­moly haszna: mindig és mindenki érvelni kénytelen álláspontja mellett. A politikusok s szakér­tőik már akkor gyűjtik az érve­ket, amikor még csak sejtik, hogy a másik mivel rukkol elő, és nem tudnak olyat javasolni, amiben a másik ne találna kivetnivalót. Másrészről a mindenkori el­lenzék, mint Niklas Luhmann német szociológus írja, intézmé­nyesített hatalmi tartalék, létezé­sének az ad értelmet, hogy élet­ben tart egy alternatív ellenprog­ramot, ami a következő választá­son esetleg kormányprogrammá válhat. Az életben tartást azon­ban nem lehet jegeléssel és hall­gatással megoldani. Az ellenzék­nek éppen hogy folyamatosan konfrontálnia kell programjait és nézeteit a kormányzati megoldá­sokkal, rámutatva, hogy miért jó emez és miért rossz amaz. A mo­dern politika olyan, hogy aki nem beszél vagy akiről nem be­szélnek, az egész egyszerűen nem létezik. És vajon azok a kö­zösségek, törekvések, érdekek és eszmék, amelyek nevében a poli­tikusok megszólalnak, másokkal vitázva, léteznének-e egyáltalán az ő elszánt beszédeik nélkül? És az se baj, ha minden politikai sze­replőnek számolnia kell a kritika, sőt a leleplezés lehetőségével. De tehetünk még egy lépést az általánosabb összefüggések irányába. Carl Schmitt vélemé­nyét idézném, aki elsőként muta­tott rá arra, hogy a modern politi­ka folyamatos küzdelem a ked­vező megkülönböztetések és azonosítások elérésért, a barát és ellenség (én inkább szövetségest és ellenfelet mondanék) szuve­rén definiálására, így aztán, írja, „minden politikai fogalomnak polemikus értelme van”, a politi­kában használt fontos szavak csak egy rivális ellenértelmezés­hez viszonyítva kapják meg a maguk jelentését. Mi hát a bajunk az örökké vi­tázó politikussal, hiszen felszaba­dulásként éltük át a kilencvenes évek elején a kötelező egyetér­tés, a cenzúra és az ideológiai diktatúra eltűnését életünkből. Valószínűleg nem maga a vita és talán nem is a konokság, amellyel a vitázók mindenáron bizonyítani és védeni akarják igazukat. A kifogás sokkal in­kább a módot és stílust illeti; az önigazolás görcsét, a hitet, hogy sajátjaink védelme vagy győze­lemre segítése az égvilágon min­dent igazol és mindenre felmen­tést ad. Itt azonban külön kell vá­lasztanunk a hívek-ellenfelek tá­borát az érdekek és érzelmek ál­tal kevésbé érintettek körétől. Az elkötelezettek beszédét két gondolati séma uralja. Az egyik: „Ez is minket igazol és erősít”, a másik: „A többiek nem értenek hozzá, rosszul csinálják és alkalmatlanok." Az a politi­kus, aki így beszél, nem magán­érzelmeit terjeszti elő, hanem hí­veinek nézeteit fogalmazza mon­datokká. Csak hát a demokrati­kus politizálás színpadán van leg­alább még egy ellencsoportosu­lás, amelynek tagjai szintén így gondolkodnak. Így lesz aztán itt mindenki egyszerre kiváló „mi” a saját hívek szerint, és haszonta­lan, sőt káros „ők”, mármint a többiek szerint. Gyakran már az elnevezések szintjén is: hazafiak­­nacionalisták, liberálisok-nemze­­tietlenek, szocialisták-kommu­­nisták. A rivalizáló pártbeszédek ki­induló helyzete ezért általában az áldatlan egymás mellé beszó­lás. Mindenki mondja a magáét. Fontos ügyek infantilizálódnak, mintha gyerekek feleselnének a játszótéri homokozóban. Ko­moly és felkészült emberek lesz­nek így együgyűekké, a nyilvá­nos pártszolgálat rabszolgáivá. A szerep aztán rajtuk ragad, kö­tik őket korábbi kijelentéseik, valódi vagy mímelt érzéseik. Be­szédük már nem informál ben­nünket semmiről, századszor is elővezetik, hogy „ki a jobb? ki a jobb?”, vagy hogy „le vele! le vele!”. Tömérdek vizsgálat igazolta már, hogy a pártviták még senki kívülállót nem győztek meg sem­miről, annál inkább erősítették a hívek hitét. Egység és cselekvés - erre buzdítanak az olyan monda­tok, amelyek kifejezetten az identitásért vívott pártküzdel­mek eszközei. Nem a választó­­polgároknak szólnak, bár hoz­zánk beszélnek. A militánsok szűkebb és tágabb körének hangja ez: „olvassunk be nekik”, „ne hagyjuk magunkat”, „mutas­suk meg nekik”, „ezt azért még­sem”. De nemcsak a keményke­­dők beszélnek így, az adok-ka­­pok görcse olyan erős, hogy szin­te minden közéleti szereplő szen­ved tőle. Magyarázat vagy mentség persze mindig és mindenre van, ám a pártbeszédeknek egyetlen komoly igazoló eszméjük van, sajátjainak szolgálata és védel­me, és egyetlen mércéje, a haté­konyság. Jól tudták ezt a bolsevi­kok is, akik az emberi kultúra egészét a pártosság nevében szemlélték. Mindenkit megnyug­tatok, nem téved, amikor külö­nös érzései támadnak: a bolsevik észjárás legfőbb hazai örökösei éppen azok, akik ellenfeleiket - demokrácia ide, demokrácia oda - ma is ellenségekként kezelik, mondjuk tele szájjal kommunis­­táznak és bolsevikoznak. Vajon lehetne-e másként? Vajon teljesülnek-e valaha az „el nem kötelezettek”, az érdekek és az érzelmileg kevésbé érintettek, a józanabb beszédet óhajtók vá­gyai? Az alaphelyzetet illetően legyünk óvatosak: a demokrati­kus politikának része a pártos be­széd és a szabad közéleti vita, ami deficitjeivel együtt tartósan jelen lesz életünkben. Választás azonban van, és különbségek is lehetségesek, ám ez inkább ízlés, habitus és kultúra, mint intézmé­nyes vagy jogi garanciák kérdése. A humor, a szellemesség és a bölcsesség a politikában is kívá­natos eszköz lenne. Egyszerűen jobb egy olyan helyen élni, ahol a pártcsatákat nem az utálat és a gyűlölet nyelvén vívják, hanem racionális érvekkel és az önmér­séklet jegyében. Csak azok hi­szik, hogy a nyelv szabad préda és bármit meg lehet vele tenni, akiknek a fejére még hullottak vissza saját szavaik vagy nem bántották őket pusztán azért, mert illett rájuk egy gyűlöletes kifejezés. Ne feledjük azonban, hogy egy ország nyilvános vitái kultúrafüggőek. A pártbeszé­deknek közönségük van, a vitat­kozóknak meg előéletük. Azt hi­szem, hogy az 1998-as magyaror­szági parlamenti választásoknak egyetlen komoly vesztesük volt. Nem egyszerűen csak az egyik vagy másik párt, hanem közéleti kultúránk. Függetlenül az ideo­lógiai elkötelezettségektől, azok a politikai erők szorultak háttér­be, amelyek, meglehet néha unalmasan, de tárgyszerűen be­szélnek, olykor-olykor ellenfe­leiknek is igazat adnak, és nem azt keresik, hogy ki fölött tudnak kiütéses győzelmet aratni, ki el­len tudnak gyűlöletnapokat ren­dezni. A választók tekintélyes ré­sze vevő volt a harsány beszédre, a kirekesztő indulatokra. Azóta is tart az adok-kapok. „...az 1998-as magyarországi parlamenti választásoknak egyetlen komoly vesztesük volt. Nem egyszerűen csak az egyik vagy másik párt, hanem közéleti kultúránk.” Polgári súlyegyen !­ős ír m­i­itátorral abba­n öttem, hogy polgárságot hozzak - nagyjából ebbe a rövid, szerény mondatba lehet tömöríteni a miniszterelnök távlatos politikai programját, amelyhez nem is olyan rég egy (akkor még taktikainak tűnő) megjegyzést is fűzött: ehhez először egyen­súlyt kell teremteni. De lássuk előbb most mégis a polgárt. Eltekintve a fogalom körül gomolygó ködöktől, a szó eltalálta a választók jó részének szívét, hisz amennyiben polgáron jómódú, szabad és kulturált emberpéldányt értünk, ki az a megveszekedett kuruc, aki csupán azért, hogy rebelliót csapjon, dafke, mégse hagyja magát polgárrá szentelni? Márpedig e fogalom a napi poli­tikai használat során ezt a paradicsomi értelmezést kapta, illetve - nem véletlenül, sőt nagyon tudatosan - ezt adták neki. A Fidesz vezére tíz év alatt eminensen elsajátította a tömegpolitizálás egyik aranyszabályát. Azt, hogy a választókhoz úgy kell beszélni, hogy­ mindazt, amit mondunk, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül lehessen megérteni. S ne becsüljük le ezt a teljesítményt! Felfogni ugyan könnyű e regula hasznosságát, ám nem mindenki képes be­tartani. Van aki be tudná, csupán nem nagyon akaródzik a hatáso­sabb, egyszerű mondat kedvéért a pontosabb összetettről lemon­dania. Sebaj, az ilyen ne vágyjon hatalomra, hisz a politikust töb­bek közt, épp e sajátos lemondó hajlamért fizetik. Idáig rendben is volna. Akinek a polgár szó nem inge, ne vegye magára, ha meg nem tetszik, próbálja mással helyettesíteni. (Eset­leg, ámbár ez nehéz lesz, tovább egyszerűsíteni.) Vagy a szavak szósza helyett a konkrét politikai gyakorlatra figyeljen oda, pél­dául arra az egyensúlyteremtő szüntelen folyamatra, amelyben a kormány polgári mivolta megmutatkozik. Amiből lassacskán ki­tetszik, milyen is manapság a magyar polgári egyensúly, régiesen szólva a súlyegyen. Az elvet persze nem a polgárok találták ki, ősi praxis ez, Hume azt állítja, hogy az egyensúly kívánalma egyenesen a józan észből és a természetes logikából következik. Eszerint minden politikai „játéktéren” elérendő egy olyan állapot, amelyben az ott működő erők külön-külön vagy bármilyen kombinációban kiegyensúlyoz­zák egymást, megakadályozva, hogy bármelyikük hegemón, ne­tán domináns erőfölényhez jusson. Ilyen állapot létrehozható a fe­lek kényszerű belátása, avagy közösen kialakított és betartott já­tékszabályok révén, nota bene: ha ez utóbbi működik, azt hívják szerintem tűrhető demokráciának. Mostanság azonban sokunknak tűnhet úgy, mintha a magyar polgárok nem hódolnának a súlyegyen szóban forgó felfogásá­nak. Helyette azt a logikát kedvelik, amely az egyensúlyt más­képp favorizálja. Abból indulnak ki, hogy a politikában minden szereplő olyan egyensúlyi helyzetben érdekelt, amely számára a lehető legszélesebb mozgásteret nyújtja, s a legkedvezőbb céljai megvalósítására. Következésképp csak akkor érzik magukat biz­tonságban, ha a tényleges és lehetséges ellenfeleknél (ellenségek­nél) legalább egy kicsit (de lehetőleg sokkal) erősebbek. Meggyő­ződésük továbbá, hogy erejéhez mérten valamennyi erő hasonló állapot elérésére törekedik, illetve kötözni való bolond s nem való a politikába az, aki meg se próbál ilyen alapon küzdeni. Egyensúly pedig csak úgy lehetséges, ha valamelyik szereplő (jelenleg a kor­mány) erőfölényre tesz szert, mert akkor a többiek félnek, de leg­alábbis tartanak tőle. Minden egyéb állapot küzdelemre, vetélke­désre csábít és a társadalmi békét veszélyezteti. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, ha az­ egyensúlynak ez a szemlélete képtelen mondjuk a független sajtó társadalmi szere­pének értelmezésére. E felfogás a sajtót is a politikai aréna szerep­lőjének tartja, s ezt vagy azt az orgánumot kizárólag valamelyik pártpolitikai térfélre képzeli. Innen származik az a méricskélés, hány ilyen és olyan lap, adó, tévécsatorna „harcol” épp a média­porondon, mennyi ebből az, amelyik a kormányt, s mennyi, ame­lyik az ellenzéket kedveli. S mert hogy az egyensúlyelv sajátos ér­telmezése e téren is kísért, a számolgatás rendszerint oda lyukad ki, hogy a kormánypárti oldal létszáma - szerintük - kínzóan ke­vés, így aztán - ahogyan azt a miniszterelnök a minap megfogal­mazta - a kormány valódi szándékai nem tudnak a médiumokon át a maguk teljességében megmutatkozni. Minél fogva teljesen érthető, miért kell a médián belüli átcsoportosításokat minél előbb (legkésőbb februárig) egy állami bankkal végrehajtatni. Ilyen egyszerű ez. S illúzió, hogy belátható időn belül sikerülne a polgári erőkkel a független sajtó ismérveit elfogadtatni. A tár­gyilagosságot például. A kritikai szellemet. A kiszolgáltatottságot, a sebezhetőséget. Apropó, sebezhetőség. Annak idején­­ szigorúan pártsemleges gyerekkoromban - volt egy tanárom (nevét lelki egyensúlya érdekében nem írom ide), aki szintén az ekvilibrium lelkes híve volt. Mostanában gyak­ran eszembe jut. Ha jobbról kaptam tőle az első pofont, mérget vehettem rá, hogy a második balról érkezik.­­ Nehogy elbillenjen - fűzte hozzá magyarázólag, majd a műveletet, repetitio est mater studiorum, rögvest megismételte. Hogy teljes legyen a kép, ez a harmadik típusú polgári súly­egyen. E­zredvég DUDÁS ATTILA H­ol lakik a Télapó? Azt hiszitek, tudjátok, ki az a Télapó? - tette fel a költői kérdést Articsóka úr, ám választ sem várva folytatta. Egyfelől: jól hiszi­tek, mert mindenkiben benne lakik a Télapó, ott tanyázik a szí­vünk mélyén, mint minden olyasmi, amit a felnőttek hazugság­nak gondolnak és gyermeki meggyőződésnek tartanak; s ezért van, hogy az első hó mindig olyan szívmelengető látvány, ma­gunk sem tudjuk, miért - másfelől, mégsem tudjátok jól, mert a Mikulást igazából senki sem ismeri, hiszen egy arca van ugyan, de minden piros mikuláskabát alatt más-más szív dobog, s ez leg­alább akkora titok, mint az ezüstpapírba csomagolt dió. És nin­csen szebb zene, mint amikor meghallod a Mikulás gyomrának korgását, mert manapság korgó gyomorral jönnek el közénk, és este, mielőtt levetnék jelmezüket, fáradtan szívnak el egy cigaret­tát az éhes Mikulások. És nincsen ijesztőbb látvány, mint a csoki­mikulások elégedett serege a boltokban, mert a csokimikulások vesébe hatoló pillantásánál csak a játék babák cápaszeme félel­metesebb. Mondják, a hús-vér Mikulások máskülönben alkalmi munkák­ból élnek, s valóban nem ismeri őket senki sem, nincsen senkijük, és az év háromszázhatvannégy napján szomorú, sovány szend­vicsemberek - s aztán egyetlen napra magukra öltik igazi álarcu­kat, a mikulásruhát, mely egészen eltakarja őket. Egyszer, kisfiú koromban elszöktem az óvodából, és hazáig követtem egyet, mert meg akartam látni az igazi arcát, és tudni akartam, hol lakik. Hát elmondom: egy kicsi utcában, egy felújí­tásra szoruló régi bérházban. Azt azonban nem árulhatom el, mi van az ajtajára írva. Egyszer úgyis mindenki megtudja, hol lakik a Télapó. Maradjon egyetlen reményünk, hogy mindnyájunkból lehet Mikulás, sőt az is lehetséges, hogy valamennyien titkos Télapók vagyunk, titokzatos ajándékosztók ezen a földön, csak senki sem tud róla. Dudás Attila (1968) író, első kötete Hányat alszunk a feltámadásig? címmel idén jelent meg a Seneca Kiadónál

Next