Magyar Hírlap, 1998. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-12 / 291. szám
1998. DECEMBER 12., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Sereghajtó Hajrát nyitott hadseregünk, hogy évek munkáját néhány hét alatt bepótolja, és ne szánakozó fejcsóválások kíséretében váljon a NATO tagjává. Nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy a jelenlegi legnagyobb katonai szövetség működéséhez nélkülözhetetlennek érezte a Magyar Honvédség erejét. Politikai döntés volt, és a politikusok fürödnek majd a dicsőségben a bebocsátáskor. Utána viszont előtérbe kerül a tényleges katonai teljesítmény, ez pedig egyelőre „vesszőfutás”-gyanús. Jelenleg úgy fest, a katonák némi időt elviselnének még a nagy esemény bekövetkeztéig. Mert ki tudja, hogy az eddigi óvatos figyelmeztetések után mikor kérik ténylegesen számon vállalásainkat. A honvédség felkészültsége legalábbis Magyarországon nem kelthet meglepetést, kérdéses viszont, hogy a szövetségben mire számítanak. Mindenesetre a rólunk kialakított képet jelentősen ronthatja, ha saját vállalásainkat már az első körben képtelenek leszünk teljesíteni. Katonáink nyelvtudása egyelőre hiányos, nem sikerült teljes egészében szerződésesekkel feltölteni a kiválasztott egységeket, légvédelmünk lyukas, a korszerű radarok még nem működnek. Évek óta készülünk a NATO-tagságra, ezeket a hiányosságokat mégsem sikerült megszüntetni Ennek ellenére tagságunkat már nem akadályozhatja meg semmi, bár nyilvánvaló, hogy hosszú ideig sereghajtók leszünk a szövetségben. Egyenlők az,egyenlők között, ám ahhoz rendkívüli munka és nem kevés pénz kell, hogy a megelőlegezett bizalmat megszolgáljuk, és valóban a magyar katonák teljesítményét értékeljék a NATO-ban. Mindenesetre a közeljövő nehézségeit látva az biztató jel, hogy a szövetség alapszabálya szerint a NATO-ból nem lehet kizárni senkit. HASZAN ZOLTÁN Búcsú egy álomtól Úgy tűnik, a rendszerváltás táján felbukkant - s azóta eltűnt - vállalkozó fenomének utolsó talpon maradt tagja, Széles Gábor is elszenvedi első vereségét. A Műszertechnikától induló, a tönkrement Videotont prosperáló pályára állító Széles Gábornak az Ikarusszal nem sikerült csodát tennie, amit a december 16-ára összehívott közgyűlésen a csőd várható bejelentése is bizonyít majd. Pedig minden szépen indult. A vállalkozó nagyratörő terveivel az ÁPV Rt. is teljesen azonosult. Igaz, valószínűleg már eléggé rá is untak a lassan évtized óta bukdácsoló autóbuszgyár permanens válságkezelésére. Szélesék lendületesen láttak munkához, aminek alig egy év alatt látványos eredménye született. A ’96-ban eladott buszok számát tavalyra megháromszorozták. S még ha a kétezer-kétszáz jármű csupán ötöde volt is a ’80-as évek végén gyártottaknak, a siker vitathatatlan. Ráadásul odatűzhették mellé „a keleti piacok visszaszerzésében élenjáró”cég kitüntető címet. Az eredményben persze meghatározó volt, hogy kapcsolati tőkéjének köszönhetően Szélesnek sikerült áttételesen bevonnia a magyar államot az üzletekbe. Az Eximbank és Mehib exporthitelei és garanciái nélkül aligha lehetett volna nyélbe ütni a keleti üzleteket. Mindezt korántsem elmarasztaló módon emliítem, hiszen a volt szovjet piacokon jószerivel nem is lehet másként kereskedni. Nem egy világcég finanszíroztatja meg előre saját eladásait, s végtére az Eximbank erre van kitalálva. Ami azonban egy éve maga volt a megtestesült álom, az mára az orosz pénzügyi válság nyomán rémálommá vált. Ismételten bebizonyosodott a közgazdasági közhely, hogy aki zömében a piaci követelmények alsó szegmensét célozza meg - márpedig az orosz igények ezt közvetítik -, annak pozíciói igencsak ingatagok. Bár egy éve az orosz piac újbóli felfuttatása „jól jött” az Ikarusnak, mégis tovább konzerválta az elavult termékszerkezetet. Az álom tehát szertefoszlott, de talán éppen a csőd teremthet alapot az újraálmodásra. HAJNAL LÁSZLÓ 1998. A kommunizmus vándormotívum. Úgy látszik, hogy , , a kommunista világ-EGY POLGÁR NAPLÓJA képre jellemző el-Gerő András fenségkeresés, oszrovata tályharcos felfogás, rombolási vágy, az élet harcművészetként való felfogása mindig másoknál, máshol jelenik meg. A motívum vándorol, a kommunizmus metaforává válik-válhat. Nem tudok egy újságot úgy végigolvasni, híreket hallgatni, nézni, hogy valaki meg ne nevezne egy ellenséget. Az egyik kormánypárt elnöke úgy egészében a szabad sajtót minősíti így, mondván: ellehetetlenítették családtagjai állami szerepvállalását. A miniszterelnök az Európai Uniót tartja olyannak, ami nemzeti érdekeinket veszélyezteti. A nemzeti szocialisták pártvezére egyik - immár volt - alvezérét kiáltja ki ellenségnek. Mindent ki kell vizsgálni, mert mindenütt ott lapul az ellenség. Tudományos intézetek gazdálkodásában, a Magyar Labdarúgó-szövetségben, a Ferencvárosi Torna Clubban, a Postabankban, egyszóval az élet minden területén ott a mi ellenségünk, a nagybetűs BŰN. Az alaphelyzet az, hogy a vizsgálók feddhetetlenek, a vizsgáltak kivétel nélkül gyanúsak. A gazdaság, a sportélet, a köz minden szereplője kriminalizálódik - a bűnös társadalom erkölcseire az állam vizslató tekintete vetül rá. A tisztességes hatóság ideájában kételkedőt is kriminalizálni kell - sújtsa feljelentés az ilyen embert! Az egyre több vizsgálathoz egyre több intézmény kell. Új szervezeti egységek a rendőrségen belül, nagyobb titkosszolgálat, adórendőrség. Végtére is az állam erőszakszervezet, és a demokratikus átalakulás, a régi belső és külső ellenségképek eltűnése sokat elvett ebből. Úgy tűnik, most újból teret nyer az állam elsődleges erőszak-szervezeti felfogása - miközben civilizatorikus funkcióról egy szó sem esik. Az állam - a kommunista világképben - akkor jó, ha mindenütt jelen van, sőt ha mindenütt hangsúlyosan jelen van. A tétel feltűnő alkalmazása, minősített esete az, amikor az állam abba is beleszól, amiben nyilvánvalóan nincs keresnivalója, így például álláspontja van a honfoglalásról, a mohácsi vészről vagy éppen arról, hogy mi volt az egykori pártellenzék szerepe ’56-ban. Az ünnepségek körüli teendők helyett, mellett meg akarja mondani, hogy mi a helyes álláspont - a helytelennek tartottat pedig jól megbünteti. Nem tartanám meglepőnek, ha új tudományos intézetet hoznának létre - természetesen közpénzből -, aminek a „hivatalos” irányvonal termelése és érvényesítése lenne a feladata. Pedig a „hivatalosságtól” egyetlen ember agyi kapacitása sem nő meg - legfeljebb csökken, mint azt az egykori Párttörténeti Intézet példája bizonyítja. De ez nem szempont. „Hadállásokat” kell szerezni, a „ki kit győz le” logikájában kell gondolkodni - miközben a mindennapi tapasztalat egyértelműen azt mutatja, hogy a pulykamell nem győzheti le a töltött káposztát és fordítva. Ez utóbbival mindössze azt kívántam jelezni, hogy csak a menza tud ilyen kizárólagosságban működni, az étterem mint polgári vívmány esetében értelmetlen az ecetes uborkát a káposztasalátával szemben kijátszani - hacsak nem az állam akar a kizárólagos szakács lenni. S persze a kriminalizálás, az értelmetlenül terjeszkedő, a kisajátításra törekvő állami jelenlét mellett megjelenik a gazdasági osztályharc kevéssé üdítő motívuma is. Módja az, hogy gazdaságon kívüli eszközökkel kívánjanak belenyúlni a gazdasági folyamatokba. Ez az eszköz lehet állami erőszakszervezet, lehet politikai nyomásgyakorlás, lehet a kettő kombinációja. A legitimnek tűnő alapot az teremtheti meg, hogy gonosz menedzserek (egyenlő osztályellenség) elherdálták az állam vagyonát, vagy gonosz magántőkések a saját pénzükből nemzetellenes világot teremtenek. A Postabanknál például 150 milliárdot tüntettek el. Igaz ugyan, hogy a hiány alsó és felső becslése között 100 milliárdos a különbség, s innentől vagy egyes könyvvizsgálók, vagy a kormány állít valótlant. A fontos, hogy legyen bűnbak, amire és akire hivatkozva a központi költségvetés újraelosztó feladatát fel lehessen pumpálni. S aztán itt vannak a nemzeti jellemet romboló, a nemzet életerejét elszívó üzletközpontok, amelyekbe ugyan önként megy a nép, de ez nem változtat azon, hogy a dolog káros. Ma már nem a vallás, hanem az üzletközpontok a nép ópiuma - legalábbis az egyik kormánypárt elnöke szerint. S valahogy mintha a közéletről szóló magánbeszéd és a közbeszéd is kezdené átvenni a militarizáló, bűnbakképző, „aki nincs velünk, az ellenünk van” logikáját. A „súlyos visszaélés”, a „nemzetellenesség”, a „politikai kommandó”, a „komisszár” és más hasonló szavak kezdenek megjelenni. A miniszterelnök szereti a régi időkre hajazó egyszerű megfogalmazásokat, ami kétségkívül erény, ha egyszerű dolgokat egyszerűen képes elmondani, ám ha bonyolult dolgokat mond el egyszerűen, akkor ez közönségesen demagógiának minősül. Nem lenne meglepő, ha mondása - miszerint „ellenzék nélkül is működik a T. Ház” - klasszikus kijelentéssé válna. („Csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk” - szólt egy másik klasszikus mondás ezelőtt mintegy 20-30 évvel, miközben egyáltalán nem azt osztották el, amit megtermeltek.) Kissé szürreális az egész újkommunista arculat. Szürreális, mert nem ugyanaz, nem lehet ugyanaz, mint az eredeti volt. Ami egykoron erőtől duzzadt, ma már lankadt. Egykoron erőszakos aktusok tömegére került sor - minden különösebb örömszerzés nélkül. Ma vég nélküli örömszerzésekre vagyunk kényszerítve - miközben az aktusok száma ugyancsak megcsappant. A kommunizmus szürreális a demokráciában. Szürreális, és nem szórakoztató. De mégis itt van, újra itt van. Annyira van itt, amennyire itt lehet. Van, aki fél tőle, mert félelmet kelt, kelthet. Persze lehet úgy is értelmezni, hogy az ellenség csak féljen, hiszen akkor vagyunk igazán jók, ha ellenfeleink rettegnek tőlünk, mert nemzeti polgárököl vasököl, oda sújt, ahová kell. Hát ez úgy botorság, ahogy van. Méghozzá azért, mert minden ilyesféle logika először esztelen romboláshoz, majd értelmetlen építkezéshez vezet, és aztán mindenkinek rosszabb lesz. Mert a történelem felhalmozási, felhalmozódási folyamat, amiben sok minden leépül, átalakul, de ha erőszakoskodóan, erőszakosan nyúlnak bele, akkor ebből csak baj származik. Minden nagy és tartós eredményeket hozó átalakulásunk a folyamat tisztességére épült, lett légyen szó 1848-ról, 1867-ről vagy éppen 1989-90-ről. A kommunizmus mint vándormotívum, mint metafora azonban csábító. Gyors és radikális intenciót hordoz, és látszólag vissza is igazolódik. Van azonban egy óriási hátránya. Eddig mindig az derült ki róla, hogy nem megy. Igaz, ez mindig csak utólag válik világossá. Olyan nagy tragédia lenne, ha ezúttal előre gondolkodnánk? Olyan nagy tragédia lenne, ha nem harcban, hanem kormányzásban lenne elgondolva a kormányzás? A kommunizmus meghalt. A kommunizmusul. Csak már nem a régi. És már nem csak ott van, ahol volt. december közepe A szerző politológus Szabó Márton Egyvágányú észjárás, parttalan önimádat Éves költségvetési vita 1998 telén. A pénzügyminiszter arról beszél, hogy ennél jobb büdzsét még nem terjesztettek a parlament elé, az ellenzék vezérei szerint pedig nem volt még ennél rosszabb, mi több, gyalázat, szószegés, tönkremenés. Az ember először mindig furcsálkodik kicsit, de aztán eszébe jut, a politikai szereplők szájából sok ilyen vélemény elhangzik. Hozzászokhatott, hogy egy párt képviselője minden lehetséges eseményben pártja nagyszerűségének igazolását, törekvéseik győzelmét látja. De ennek az ellenkezőjéhez is. Ahhoz, hogy a rivális politikai erő nem tud olyat tenni, ami a másik tagjainál elismerést aratna. Ők mindenestül kártékonyak, országvesztők, de legalábbis alkalmatlanok. Azt tapasztalatom, hogy a pártbeszédeknek ez a szelleme a közönség tekintélyes részénél finoman szólva is nem arat osztatlan elismerést. Sokan szívesebben hallanának ennél megfontoltabb és önkritikusabb megnyilatkozásokat, kevesebb vagdalkozást és szelidebb szócsatákat. Idegesít bennünket az egyvágányú észjárás, a tudás és az erő kirekesztő felfogása, az önteltség és az önimádat parttalan áradása. Felidéznék egy közhelyet a demokráciáról: „Az ellenzéknek az a dolga, hogy kritizáljon.” A kormányzó erőknek folyamatosan számolniuk kell az ellenzék kritikájával, az ellenzéknek pedig azzal, hogy a kormányzó erők visszautasítják a bírálatot. Van olyan nyugat-európai ország, ahol hagyomány, hogy az ellenzék már előre, szó szerint is látatlanban elutasítja a kormány törvényjavaslatait. Meglehet, ez nevetséges helyzet, de van egy komoly haszna: mindig és mindenki érvelni kénytelen álláspontja mellett. A politikusok s szakértőik már akkor gyűjtik az érveket, amikor még csak sejtik, hogy a másik mivel rukkol elő, és nem tudnak olyat javasolni, amiben a másik ne találna kivetnivalót. Másrészről a mindenkori ellenzék, mint Niklas Luhmann német szociológus írja, intézményesített hatalmi tartalék, létezésének az ad értelmet, hogy életben tart egy alternatív ellenprogramot, ami a következő választáson esetleg kormányprogrammá válhat. Az életben tartást azonban nem lehet jegeléssel és hallgatással megoldani. Az ellenzéknek éppen hogy folyamatosan konfrontálnia kell programjait és nézeteit a kormányzati megoldásokkal, rámutatva, hogy miért jó emez és miért rossz amaz. A modern politika olyan, hogy aki nem beszél vagy akiről nem beszélnek, az egész egyszerűen nem létezik. És vajon azok a közösségek, törekvések, érdekek és eszmék, amelyek nevében a politikusok megszólalnak, másokkal vitázva, léteznének-e egyáltalán az ő elszánt beszédeik nélkül? És az se baj, ha minden politikai szereplőnek számolnia kell a kritika, sőt a leleplezés lehetőségével. De tehetünk még egy lépést az általánosabb összefüggések irányába. Carl Schmitt véleményét idézném, aki elsőként mutatott rá arra, hogy a modern politika folyamatos küzdelem a kedvező megkülönböztetések és azonosítások elérésért, a barát és ellenség (én inkább szövetségest és ellenfelet mondanék) szuverén definiálására, így aztán, írja, „minden politikai fogalomnak polemikus értelme van”, a politikában használt fontos szavak csak egy rivális ellenértelmezéshez viszonyítva kapják meg a maguk jelentését. Mi hát a bajunk az örökké vitázó politikussal, hiszen felszabadulásként éltük át a kilencvenes évek elején a kötelező egyetértés, a cenzúra és az ideológiai diktatúra eltűnését életünkből. Valószínűleg nem maga a vita és talán nem is a konokság, amellyel a vitázók mindenáron bizonyítani és védeni akarják igazukat. A kifogás sokkal inkább a módot és stílust illeti; az önigazolás görcsét, a hitet, hogy sajátjaink védelme vagy győzelemre segítése az égvilágon mindent igazol és mindenre felmentést ad. Itt azonban külön kell választanunk a hívek-ellenfelek táborát az érdekek és érzelmek által kevésbé érintettek körétől. Az elkötelezettek beszédét két gondolati séma uralja. Az egyik: „Ez is minket igazol és erősít”, a másik: „A többiek nem értenek hozzá, rosszul csinálják és alkalmatlanok." Az a politikus, aki így beszél, nem magánérzelmeit terjeszti elő, hanem híveinek nézeteit fogalmazza mondatokká. Csak hát a demokratikus politizálás színpadán van legalább még egy ellencsoportosulás, amelynek tagjai szintén így gondolkodnak. Így lesz aztán itt mindenki egyszerre kiváló „mi” a saját hívek szerint, és haszontalan, sőt káros „ők”, mármint a többiek szerint. Gyakran már az elnevezések szintjén is: hazafiaknacionalisták, liberálisok-nemzetietlenek, szocialisták-kommunisták. A rivalizáló pártbeszédek kiinduló helyzete ezért általában az áldatlan egymás mellé beszólás. Mindenki mondja a magáét. Fontos ügyek infantilizálódnak, mintha gyerekek feleselnének a játszótéri homokozóban. Komoly és felkészült emberek lesznek így együgyűekké, a nyilvános pártszolgálat rabszolgáivá. A szerep aztán rajtuk ragad, kötik őket korábbi kijelentéseik, valódi vagy mímelt érzéseik. Beszédük már nem informál bennünket semmiről, századszor is elővezetik, hogy „ki a jobb? ki a jobb?”, vagy hogy „le vele! le vele!”. Tömérdek vizsgálat igazolta már, hogy a pártviták még senki kívülállót nem győztek meg semmiről, annál inkább erősítették a hívek hitét. Egység és cselekvés - erre buzdítanak az olyan mondatok, amelyek kifejezetten az identitásért vívott pártküzdelmek eszközei. Nem a választópolgároknak szólnak, bár hozzánk beszélnek. A militánsok szűkebb és tágabb körének hangja ez: „olvassunk be nekik”, „ne hagyjuk magunkat”, „mutassuk meg nekik”, „ezt azért mégsem”. De nemcsak a keménykedők beszélnek így, az adok-kapok görcse olyan erős, hogy szinte minden közéleti szereplő szenved tőle. Magyarázat vagy mentség persze mindig és mindenre van, ám a pártbeszédeknek egyetlen komoly igazoló eszméjük van, sajátjainak szolgálata és védelme, és egyetlen mércéje, a hatékonyság. Jól tudták ezt a bolsevikok is, akik az emberi kultúra egészét a pártosság nevében szemlélték. Mindenkit megnyugtatok, nem téved, amikor különös érzései támadnak: a bolsevik észjárás legfőbb hazai örökösei éppen azok, akik ellenfeleiket - demokrácia ide, demokrácia oda - ma is ellenségekként kezelik, mondjuk tele szájjal kommunistáznak és bolsevikoznak. Vajon lehetne-e másként? Vajon teljesülnek-e valaha az „el nem kötelezettek”, az érdekek és az érzelmileg kevésbé érintettek, a józanabb beszédet óhajtók vágyai? Az alaphelyzetet illetően legyünk óvatosak: a demokratikus politikának része a pártos beszéd és a szabad közéleti vita, ami deficitjeivel együtt tartósan jelen lesz életünkben. Választás azonban van, és különbségek is lehetségesek, ám ez inkább ízlés, habitus és kultúra, mint intézményes vagy jogi garanciák kérdése. A humor, a szellemesség és a bölcsesség a politikában is kívánatos eszköz lenne. Egyszerűen jobb egy olyan helyen élni, ahol a pártcsatákat nem az utálat és a gyűlölet nyelvén vívják, hanem racionális érvekkel és az önmérséklet jegyében. Csak azok hiszik, hogy a nyelv szabad préda és bármit meg lehet vele tenni, akiknek a fejére még hullottak vissza saját szavaik vagy nem bántották őket pusztán azért, mert illett rájuk egy gyűlöletes kifejezés. Ne feledjük azonban, hogy egy ország nyilvános vitái kultúrafüggőek. A pártbeszédeknek közönségük van, a vitatkozóknak meg előéletük. Azt hiszem, hogy az 1998-as magyarországi parlamenti választásoknak egyetlen komoly vesztesük volt. Nem egyszerűen csak az egyik vagy másik párt, hanem közéleti kultúránk. Függetlenül az ideológiai elkötelezettségektől, azok a politikai erők szorultak háttérbe, amelyek, meglehet néha unalmasan, de tárgyszerűen beszélnek, olykor-olykor ellenfeleiknek is igazat adnak, és nem azt keresik, hogy ki fölött tudnak kiütéses győzelmet aratni, ki ellen tudnak gyűlöletnapokat rendezni. A választók tekintélyes része vevő volt a harsány beszédre, a kirekesztő indulatokra. Azóta is tart az adok-kapok. „...az 1998-as magyarországi parlamenti választásoknak egyetlen komoly vesztesük volt. Nem egyszerűen csak az egyik vagy másik párt, hanem közéleti kultúránk.” Polgári súlyegyen !ős ír miitátorral abban öttem, hogy polgárságot hozzak - nagyjából ebbe a rövid, szerény mondatba lehet tömöríteni a miniszterelnök távlatos politikai programját, amelyhez nem is olyan rég egy (akkor még taktikainak tűnő) megjegyzést is fűzött: ehhez először egyensúlyt kell teremteni. De lássuk előbb most mégis a polgárt. Eltekintve a fogalom körül gomolygó ködöktől, a szó eltalálta a választók jó részének szívét, hisz amennyiben polgáron jómódú, szabad és kulturált emberpéldányt értünk, ki az a megveszekedett kuruc, aki csupán azért, hogy rebelliót csapjon, dafke, mégse hagyja magát polgárrá szentelni? Márpedig e fogalom a napi politikai használat során ezt a paradicsomi értelmezést kapta, illetve - nem véletlenül, sőt nagyon tudatosan - ezt adták neki. A Fidesz vezére tíz év alatt eminensen elsajátította a tömegpolitizálás egyik aranyszabályát. Azt, hogy a választókhoz úgy kell beszélni, hogy mindazt, amit mondunk, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül lehessen megérteni. S ne becsüljük le ezt a teljesítményt! Felfogni ugyan könnyű e regula hasznosságát, ám nem mindenki képes betartani. Van aki be tudná, csupán nem nagyon akaródzik a hatásosabb, egyszerű mondat kedvéért a pontosabb összetettről lemondania. Sebaj, az ilyen ne vágyjon hatalomra, hisz a politikust többek közt, épp e sajátos lemondó hajlamért fizetik. Idáig rendben is volna. Akinek a polgár szó nem inge, ne vegye magára, ha meg nem tetszik, próbálja mással helyettesíteni. (Esetleg, ámbár ez nehéz lesz, tovább egyszerűsíteni.) Vagy a szavak szósza helyett a konkrét politikai gyakorlatra figyeljen oda, például arra az egyensúlyteremtő szüntelen folyamatra, amelyben a kormány polgári mivolta megmutatkozik. Amiből lassacskán kitetszik, milyen is manapság a magyar polgári egyensúly, régiesen szólva a súlyegyen. Az elvet persze nem a polgárok találták ki, ősi praxis ez, Hume azt állítja, hogy az egyensúly kívánalma egyenesen a józan észből és a természetes logikából következik. Eszerint minden politikai „játéktéren” elérendő egy olyan állapot, amelyben az ott működő erők külön-külön vagy bármilyen kombinációban kiegyensúlyozzák egymást, megakadályozva, hogy bármelyikük hegemón, netán domináns erőfölényhez jusson. Ilyen állapot létrehozható a felek kényszerű belátása, avagy közösen kialakított és betartott játékszabályok révén, nota bene: ha ez utóbbi működik, azt hívják szerintem tűrhető demokráciának. Mostanság azonban sokunknak tűnhet úgy, mintha a magyar polgárok nem hódolnának a súlyegyen szóban forgó felfogásának. Helyette azt a logikát kedvelik, amely az egyensúlyt másképp favorizálja. Abból indulnak ki, hogy a politikában minden szereplő olyan egyensúlyi helyzetben érdekelt, amely számára a lehető legszélesebb mozgásteret nyújtja, s a legkedvezőbb céljai megvalósítására. Következésképp csak akkor érzik magukat biztonságban, ha a tényleges és lehetséges ellenfeleknél (ellenségeknél) legalább egy kicsit (de lehetőleg sokkal) erősebbek. Meggyőződésük továbbá, hogy erejéhez mérten valamennyi erő hasonló állapot elérésére törekedik, illetve kötözni való bolond s nem való a politikába az, aki meg se próbál ilyen alapon küzdeni. Egyensúly pedig csak úgy lehetséges, ha valamelyik szereplő (jelenleg a kormány) erőfölényre tesz szert, mert akkor a többiek félnek, de legalábbis tartanak tőle. Minden egyéb állapot küzdelemre, vetélkedésre csábít és a társadalmi békét veszélyezteti. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, ha az egyensúlynak ez a szemlélete képtelen mondjuk a független sajtó társadalmi szerepének értelmezésére. E felfogás a sajtót is a politikai aréna szereplőjének tartja, s ezt vagy azt az orgánumot kizárólag valamelyik pártpolitikai térfélre képzeli. Innen származik az a méricskélés, hány ilyen és olyan lap, adó, tévécsatorna „harcol” épp a médiaporondon, mennyi ebből az, amelyik a kormányt, s mennyi, amelyik az ellenzéket kedveli. S mert hogy az egyensúlyelv sajátos értelmezése e téren is kísért, a számolgatás rendszerint oda lyukad ki, hogy a kormánypárti oldal létszáma - szerintük - kínzóan kevés, így aztán - ahogyan azt a miniszterelnök a minap megfogalmazta - a kormány valódi szándékai nem tudnak a médiumokon át a maguk teljességében megmutatkozni. Minél fogva teljesen érthető, miért kell a médián belüli átcsoportosításokat minél előbb (legkésőbb februárig) egy állami bankkal végrehajtatni. Ilyen egyszerű ez. S illúzió, hogy belátható időn belül sikerülne a polgári erőkkel a független sajtó ismérveit elfogadtatni. A tárgyilagosságot például. A kritikai szellemet. A kiszolgáltatottságot, a sebezhetőséget. Apropó, sebezhetőség. Annak idején szigorúan pártsemleges gyerekkoromban - volt egy tanárom (nevét lelki egyensúlya érdekében nem írom ide), aki szintén az ekvilibrium lelkes híve volt. Mostanában gyakran eszembe jut. Ha jobbról kaptam tőle az első pofont, mérget vehettem rá, hogy a második balról érkezik. Nehogy elbillenjen - fűzte hozzá magyarázólag, majd a műveletet, repetitio est mater studiorum, rögvest megismételte. Hogy teljes legyen a kép, ez a harmadik típusú polgári súlyegyen. Ezredvég DUDÁS ATTILA Hol lakik a Télapó? Azt hiszitek, tudjátok, ki az a Télapó? - tette fel a költői kérdést Articsóka úr, ám választ sem várva folytatta. Egyfelől: jól hiszitek, mert mindenkiben benne lakik a Télapó, ott tanyázik a szívünk mélyén, mint minden olyasmi, amit a felnőttek hazugságnak gondolnak és gyermeki meggyőződésnek tartanak; s ezért van, hogy az első hó mindig olyan szívmelengető látvány, magunk sem tudjuk, miért - másfelől, mégsem tudjátok jól, mert a Mikulást igazából senki sem ismeri, hiszen egy arca van ugyan, de minden piros mikuláskabát alatt más-más szív dobog, s ez legalább akkora titok, mint az ezüstpapírba csomagolt dió. És nincsen szebb zene, mint amikor meghallod a Mikulás gyomrának korgását, mert manapság korgó gyomorral jönnek el közénk, és este, mielőtt levetnék jelmezüket, fáradtan szívnak el egy cigarettát az éhes Mikulások. És nincsen ijesztőbb látvány, mint a csokimikulások elégedett serege a boltokban, mert a csokimikulások vesébe hatoló pillantásánál csak a játék babák cápaszeme félelmetesebb. Mondják, a hús-vér Mikulások máskülönben alkalmi munkákból élnek, s valóban nem ismeri őket senki sem, nincsen senkijük, és az év háromszázhatvannégy napján szomorú, sovány szendvicsemberek - s aztán egyetlen napra magukra öltik igazi álarcukat, a mikulásruhát, mely egészen eltakarja őket. Egyszer, kisfiú koromban elszöktem az óvodából, és hazáig követtem egyet, mert meg akartam látni az igazi arcát, és tudni akartam, hol lakik. Hát elmondom: egy kicsi utcában, egy felújításra szoruló régi bérházban. Azt azonban nem árulhatom el, mi van az ajtajára írva. Egyszer úgyis mindenki megtudja, hol lakik a Télapó. Maradjon egyetlen reményünk, hogy mindnyájunkból lehet Mikulás, sőt az is lehetséges, hogy valamennyien titkos Télapók vagyunk, titokzatos ajándékosztók ezen a földön, csak senki sem tud róla. Dudás Attila (1968) író, első kötete Hányat alszunk a feltámadásig? címmel idén jelent meg a Seneca Kiadónál