Magyar Hírlap, 1999. február (32. évfolyam, 26-49. szám)

1999-02-15 / 38. szám

1999. FEBRUÁR 15., HÉTFŐ Magyar Hírlap 7 „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Kiválasztottak Milyen érzés lehet egy vadászpilóta számá­ra, hogy utasszállító gépre kell jegyet válta­nia, ha hosszabb időt akar a levegőben töl­teni? Persze lehet, hogy ez az olcsóbb meg­oldás. Hisz hiába repül három pilótából kettő idén mindössze egy órát, ha egy MiG-29-est irányít az ember, ez a rövid hatvan perc is több mint hárommillió fo­rintot emészt fel. Ilyen drága jegyet a Ma­lév egy óra utazásért biztosan nem állít ki. De ne vonjunk párhuzamot a katonai és a polgári repülés között. Eddig sem volt titok, hogy a magyar légierő fenntartása cseppet sem olcsó. Ráadásul az első pillan­tásra megtakarítást jelentő repüléskorlá­tozás azt is jelenti, hogy a több tízmillió fo­rintot érő kiképzéseken megszerzett tudás kihasználatlan marad. A NATO-nál emiatt nem kell számon­kérésre számítanunk, mert a szövetségnek együttműködésre felajánlott pilóták az eddiginél jóval többet repülnek majd. A többiek kárára. S ez a megkülönbözte­tés nemcsak a légierőre jellemző. A ma­gyar diplomácia egyik legnagyobb sikerét könyvelheti el a NATO-tagsággal, azt azonban a honvédelmi minisztériumban és a vezérkarnál sem titkolják, hogy csaló­dást okozott a csatlakozás évének katonai költségvetése. A honvédség most össze­hordja amije van, ez pedig éppen hogy elég - ha ugyan elég - a NATO által meg­követelt minimumhoz. Persze Gyarmati István menesztése is okot adhat a magya­rázkodásra, abban a tekintetben, hogy vál­lalásainkat miért nem tudjuk teljes mér­tékben teljesíteni. Hiszen a hivatalos in­doklás szerint ő olyan kötelezettségeket is vállalt, amelyekről egyáltalán nincs tudo­mása a minisztériumnak. Mindez azonban nem vigasztalhatja azokat, akik nem olyan szerencsések, hogy a szövetségnek fel­ajánlott egységeknél szolgálnak. Kettésza­­kadóban van a honvédség. Azokra az egy­ségekre még vegetálás sem vár, amelyek nem lettek kiválasztva. És hogy milyen érzés lehet a földről néz­ni a repülő pilótatársakat? Valami olyasmi, mint a bővítés első (utolsó?) köréből kima­radóknak tekinteni Magyarországra. Re­ménykedhetnek, hogy egyszer bekerülnek a kiválasztottak közé. Erre az esélyük azon­ban nagyjából ugyanannyi. HASZAN ZOLTÁN Annak, akit illet! T. Cím! Az állampolgári éberség még egy rendkí­vüli hóhelyzet idején sem lankadhat. A rádióban azt kérték: ha tehetjük, maradjunk otthon. Körülnéztem az ut­cánkban, hányan szívlelték meg a taná­csot. Jelentem, elég sokan. Ugyanakkor az utcában nagyon sok gyanús alak alkal­mi hómunkásnak álcázva őgyelgett, és hólapáttal feszült a buckáknak. Úgy vélem, hogy ezek a konjunktúra­lovagok frissiben nyergeltek át a rendkí­vüli hómunkásbizniszre. Szerintem java részüknek nem voltak rendben az iratai, és csak az egész éjszakai hólapátolásért járó 1300 forint (nettó) csábításának en­gedve jelentkeztek. Egyiküket megszólítottam, és kértem, mutatná fel adóigazolványát és TAJ- számmal ellátott tébékártyáját. Az illető ezt megtagadta, sőt olyat is mondott, amit nem szívesen idéznék, mert rám nézve sé­relmes. Szagából ítélve korábban alkoho­los italt fogyaszthatott. Nehezen tudom elfogadni, hogy az el­lenőrzés lehet ennyire felületes és hogy a nyilvánvalóan alkalmatlan személyek ilyen fontos beosztásokba kerüljenek. Ja­vaslom, hogy az ellenőrzést szigorítsák meg: az adószám és a TAJ-szám mellett rögzítsék a jelentkezők személyi számát, végzettségét, családi állapotát. Sőt a válogatást sem bíznám a vélet­lenre. A hómunkásokat - első körben - a munkanélküliek közül kellene toborozni: aki nem vesz részt az önkéntes lapátolás­ban, az elveszítené járandóságát. Ha így sem lenne elég munkaerő, akkor a diplo­másokat vegyék elő. Egy lista alapján - az Önkéntes Rendkívüli és Meghatalmazott Hómunkás Lista alapján - begyűjthetnék a delikvenseket. Együtt lapátolna tanár, bróker, okleveles mérnök. Rendezett adó- és TAJ-számmal. Maradok, tisztelettel, aggodalmas polgár MAKAI JÓZSEF ROSTA Mészáros Tamás rovata „A MIÉP kis párthoz illő szerény­séggel viselkedik a parlamentben. Szemmel láthatóan helyzete kon­szolidálására törekszik.” Ezt a két mondatot­­ önálló bekezdéseként annak a teljes újságoldalon végigvo­nuló elemzésnek, amelyet a magyar politikai pártok jelenlegi helyzeté­ről, működéséről ad - Kristóf Attila írja a Magyar Nemzet múlt szombati számában. Megállapításai tárgyszerűségé­nek és színvonalának általában is tökéletesen megfelel az, amit a MIÉP-ről ír - éppen akkortájt, amikor ez a párt ti­zenhárom képviselőjével a parlamenti léthatáron egzisz­tálva két tévékurátorra tart igényt, szemben, mondjuk a szocialistákkal, akiknek így a legnagyobb ellenzéki erő­ként csupán egy képviseleti hely jutna. Csurka képtelen követelése, zsaroló arroganciája azonban jól jön a kor­mánykoalíciónak, hiszen a köztudottan csapnivaló - mert jogszabályhoz méltatlanul pontatlan - médiatörvény értel­mében ezzel az amúgy akár nevetséges igénnyel lehetet­lenné teszi az ellenzéki jelöltek delegálását a közszolgálati televízió kuratóriumába; következésképp a kormányzati oldal egyedül és akadály nélkül hozhatja meg személyzeti döntéseit. Így aztán Kristóf természetesen „illő szerény­ségnek" minősíti egy szélsőséges politikai alakulat úgy­szintén szélsőséges manőverét, nyilvánvalóan csak azért, mert az megint egyszer a kormány szekerét tolja. Az a lehangolóan mulatságos ebben a kormánypárti saj­tóban, hogy semmilyen önálló iniciatívája nincsen: szinte szó szerint és fenntartások nélkül veszi át a „fentről” ka­pott szlogeneket és gesztusokat. Kristófnak legalább van némi öniróniája, amikor már idézett cikkében egyszer csak vallomás értékű bejelentést tesz: „A túlzó kormányhűség csapdáját a magam részéről igyekszem elkerülni. Nem el­lenzem az ellenzéket.” És csakugyan, körülbelül ez az a maximum, amit manapság a kormányon lévők és kritikát­­lan támogatóik politikai gondolkodásmódja még megen­ged. Az a fideszes képviselőnő például, aki nemrég az Ak­tuális műsorában szocialista ellenfelével éppen a tévékurá­­tori jelölések körül kialakult anomáliáról vitatkozott, úgy­szintén elmondhatta volna Kristóffal, hogy minden reali­tásérzéke kimerül abban, ha nem ellenzi az ellenzéket. Mert váltig csak ugyanazt hajtogatta: a kormánypártoknak semmi közük a kialakult helyzethez, az ugyebár a MIÉP és a másik két ellenzéki párt ügye, hát miért nem tudnak megegyezni egymással? Érdekes volt figyelni akkor este ezt a még kevéssé expo­nált, fiatal női arcot, a Fidesz feltörekvő másodvonalának képviselőjét, amint tágra nyílt tekintettel, mosolygós fari­­zeussággal előadta az esedékes leckét. A napokban ugyan­is maga Orbán Viktor nyilatkozott az MLSZ körüli fejle­ményekről, és azt találta mondani, hogy a szövetségben le­zárult egy korszak, mindez már történelem, lépjünk to­vább. És mit hallok az Aktuális vitájának ifjú kormánypár­tijától? Hogy ami eddig történt a tévékuratóriumban, az már történelem, lépjünk tovább, arccal a jó műsorok felé. A politikus hölgy szemrebbenés és a legcsekélyebb átsuha­nó kételyfelhők nélkül nevezte egyrészt ellenzéki pártnak a MIÉP-et, másrészt ugyanazzal a magától értetődő ag­­gálytalansággal törvényesnek a csonka, tisztán kormány­­párti kuratóriumot. Én azt mondom erre a magatartásra - mert konzervatív vagyok­­, hogy cinikus. Ők - mert fiatalok? -, alighanem pragmatikusnak tekintik. Hogy amin nem óhajtanak vitat­kozni (és megtehetik, mert hatalmon vannak), az történe­lem, passzé; ami az érdekeiknek megfelel, az pedig maga a hivatalos igazság. És aki ezt az eszményt képviselni hajlan­dó, az közéjük tartozik. Elismerve ennek a felfogásnak rövid távú politikai haté­konyságát, mégiscsak kevésnek tartom mint ideológiát. Mert a Fidesz legfeljebb csak szeretné elhitetni magával, hogy szá­mára az ideológia szükségtelen rossz; közben pontosan tud­ja, milyen szüksége van a társadalom előtt az „értékvállaló” politikai erő imázsára. Hiszen hangoztatja is napestig a nem­zeti, az erkölcsi, a szociális, a kulturális, a mentális és a többi és a többi értékek fontosságát - végső soron ez az a párt, ame­lyik a legkövetkezetesebben felismerte, hogy a belpolitiká­ban kínálati piac van, aki tehát itt győzni akar, az kínáljon fel mindenkinek mindent. Ám ebből a vegyeskereskedésből természetszerűleg mégsem fakadt érdemleges ideológia. Mert a középosztály erősítése egy dolog, a szociális érzé­kenység egy másik, a plurális demokrácia eszménye pedig nem fér meg az „egész pályás letámadással”. És nem lehet egyszerre a jobbközépen is lenni, meg rendre ki is használni aktív támogatását egy olyan szélsőjobboldali pártnak, ame­lyet ráadásul álszent módon ellenzékinek minősítünk. A Fidesz-politikusok irritáló modora tehát nem egysze­rűen nemzedéki sajátosság, s nem is egy új politikai stílus bocsánatosan vehemens kifejeződése - noha ők maguk, éppen píármegfontolásokból, igyekeznek így beállítani. Amikor a kormánypárti frakció vezetője szellemi polgár­­háború szításával vádolja ellenfeleit, amikor egy államtit­kár lazán elismeri, hogy a múltkorjában illetéktelenül „fél­rebeszélt”, vagyis szavahihetetlen; mi több, amikor a mi­niszterelnök kétségbe vonja az ellenzék „erkölcsi alapját” arra, hogy követelései legyenek a kormánnyal szemben, akkor ezekben a gesztusokban igazából a hatalomtechni­kai gyakorlat parttalansága mutatkozik meg. Vagyis a koherens eszmei minőség hiánya. Az illő szerénység Szabó Márton A politikus két vezérlő csillaga A felvilágosodás szellemének és a modern fejlődésnek van egy különös öröksége: a történelmét maga formáló ember hajlamos a társadalomból kitessékelt égi ha­talmak helyére a földi tudományt ültetni. Az események igazolásá­ra az égi jelek és a teológiai tanú­­bizonyságok helyett a tudományt használja: eszközeit, észjárását, nyelvét, sőt külsőségeit. E mentalitás széles körben el­terjedt. Ilyeneket szoktunk mon­dani: kevesebb bajunk lenne, ha egyszer a politikusok igazán fi­gyelnének a tudósokra, ha egy­szer a politikát valóban áthatná a tudomány, ha egyszer igazán okos emberek kezébe kerülne az irányítás. Kormányváltások ide­jén a nézet még fel is erősödik, a hatalom megszerzésének ez az egyik igazoló elve. Ahogy ajánl­ják ilyenkor, meg kell szüntetni az erőből történő és az ideologi­kus politizálást, uralomra kell juttatni végre vagy meg kell őriz­ni a felkészültséget és a tudást a politikában. Magyarán: minden politikai erő ellenfeleivel szem­ben önmagát a tudás, sőt a tudo­mányosan érvényes politika hor­dozójának tekinti. Csakhogy a politika nem tu­domány és a politizálás nem tu­dományos tevékenység. A dilemma régi. Platón úgy vélte, hogy az állam ügyeinek in­tézését a filozófusokra kellene bízni. Ő ugyan nem erőltette a dolgot, de volt néhány kísérlet a történelemben, amely a társadal­mat teológiai, tudósi, mérnöki ví­ziók alapján akarta berendezni. Az „eredmény”: önkény és dik­tatúra a hit igazsága, a társadalmi ésszerűség, a történelmi szükség­­szerűség nevében. Platón tanít­ványa, Arisztotelész viszont azt gondolta, hogy a politikai tudás nem épülhet szükségszerűen igaz és általánosan érvényes, tehát tu­dományos ismeretekre. Köz­ügyeinket a valószínű igazság és az igaznak vélt ismeretek alapján intézzük, ahogy ő mondta, a poli­tikai tudás nem különleges és tu­dományos, hanem átlagos és ent­­hüménikus (valószínűleg igaz) természetű. Ám ekkor miért látszik von­zónak a politika tudományosítá­­sa? Talán a tudomány státusa vagy rangja miatt. A tudomány, több évszázados előzmény és küzdelem után, a huszadik szá­zadra egyértelműen a társada­lom általános igazoló eszme­­rendszere lett. Figyelemre méltó, hogy a rossz, a káros és a társa­­dalmonkívüliség szavai ma már nem az ördöngös, a hitetlen és az eretnek, hanem a tudományta­lan, az ésszerűtlen és az irracio­nális. A tudománnyal valamilyen szinten mindenki megismerke­dik, sőt erről bizonyítványt is kap. Nem válunk tudósokká, is­kolázottak leszünk, és a tudo­mányt olyan valaminek látjuk, amely a többség számára elérhe­tetlen ugyan, mégis az igazról és a jóról szól. Ám a tudomány összetett vi­lág, még a politikára vonatkoz­tatható területeknek is több szintjük van. Például a tudás csú­csát jelentő elméleti, akadémiai tudományoknak a társadalmi haszna kétségtelen ugyan, de közvetlenül nem szolgálnak a po-t szerző politológus fizikai döntések és cselekvések vezérfonalául. Vélhetően ezt is­merte fel a modern hatalomgya­korlás, amikor kezdte kiépíteni a maga tudományos szakértői „háttérbázisát” a politikai szer­vezeteknél és a közigazgatásban egyaránt, amikor folyamatos erőfeszítéseket tesz tagjainak képzésére. A pártok hátterében dolgozó szakértői szervezetek és intéz­mények irányítják a választási küzdelmeket, dolgozzák ki a po­litikai arculatokat és a progra­mokat, véleményezik a törvény­­javaslatokat és előterjesztéseket, végzik az úgynevezett háttér­­elemzéseket. Már ha ezt egyálta­lán egy párt felismerte és ennek megfelelően cselekedett. A Fi­­desz-MPP 1998-as választási győzelmében komoly szerepe volt, hogy elsőként és tudatosan használta fel, méghozzá hosszú távon és stratégiailag az ebben rejlő előnyöket. Nyugat-Euró­­pában ez általános gyakorlat, a politikai agytröszt sokszor nyíl­tan vállalt ideológiai elkötele­zettség jegyében szerveződik. Nálunk ez egyelőre rejtett tevé­kenység, többnyire pletykák ter­jesztik, hogy ki kinek dolgozik. Még azok a szervezetek is a párt­semlegesség nevében lépnek fel, amelyeket pártok pénzelnek, és az is a pártatlan tudomány mezé­ben tetszeleg, aki pedig politikai tanácsadással pártszolgálatban keresi kenyerét. A tudósféle emberek szégyen­lős pártvállalása talán újfent a tu­domány általános legitimáló sze­repével és társadalmi rangjával függhet össze, a szakma pecsétje mintha szebb és tartósabb lenne. Emlékezzünk csak a fogpaszta-, a dezodor- és a rágógumireklá­mokra: a legtöbb fogorvos ezt ajánlja, a laboratórium garantál­ja, hatása tudományosan bizo­nyított, visszaállítja a pédáérté­­ket. A reklámklipek készítői nyilván úgy gondolják, hogy tes­tünket a tudomány szent szavai­val lehet a legjobban meghódíta­ni, mert ami a tudományosság közelébe kerül, akár a látszat szintjén is, az feltétlen bizalmat gerjeszt, így van ez a politikában is. A tudományra való hivatko­zás korszellem és kordivat. Való­jában jó dolog, de számtalanok a veszélyei is. Leginkább talán az, hogy a tudományt vagy gyerme­teg ostobaságok, jobb esetben közhelyek rendszerének tekint­jük, vagy olyan teljhatalmat tu­lajdonítunk neki problémáink megoldásában, mintha valami ateista istenség lenne. Így válik sokak szent meggyőződésévé, hogy a tudós-politikus a legjobb politikus, és a társadalom „áttu­­dományosítása” ideális világba vinne el bennünket. Ma már tudható, hogy a két­ezer éves vitában Arisztotelész­nek van igaza: a politika soha nem válik tudománnyá. A való­ságos politikai gyakorlat saját elvei, ésszerűségei és normái szerint működik, a tudományt is saját képére formálja, vagyis politikává változtatja. Ez se nem mámorító, se nem rémüle­­tes: ez a politika. A felismerés még fájhat is ne­künk; attól nem lesz különb egy kormány működése, de még a politika egésze sem, ha az ország­nak fejlett tudománya van. A tu­domány azonban sok szállal szö­vi át a társadalmat és a közéletet, a kettő sok áttétellel kapcsolódik egymáshoz. Mégis makacsul tart­ja magát a közvetlen összefüggés hite, meg a vele járó kiábrándu­lás, hogy a tudomány és a politi­ka kapcsolata olyan, mint a terv­rajzé és a felépítendő házé: a ki­képzett okos emberek elgondol­ják és lerajzolják, hogy milyen le­gyen a ház, ez lenne a tudomány területe, amit aztán a gyakorlat emberei, ez lenne a politika, felé­pítenek. A felfogás egyszerűsítő, és nem fel-, hanem leértékeli a tudományt. A tudomány a köz­életre ugyanis nem elsősorban közvetlen felhasználása révén hat, hanem mindenekelőtt mint kulturális teljesítmény. A tudomány az ember logi­­kai-észbeli képességeinek kitel­jesedése, formája és kultúrája, mint ahogy az élsport a mozgásé, a művészet az érzelmeké, a vallás a misztikumé. A tudománnyal való bíbelődés már az iskolában is sajátos magatartást kíván meg és alakít ki: kíváncsiság, követke­zetes gondolkodás, összefüggé­sek keresése, tárgyilagosság, ön­kritikus hajlam. Ennek is meg­van a maga fonákja, de jótékony hatása a társadalom életére, már ha elterjed és részévé válik a min­dennapoknak, aligha vitatható. A tudomány haszna ezért nem­csak az, hogy segítségével gyor­sabban száguldhatunk, egészsé­gesebbek lehetünk vagy több pénzt kereshetünk, hanem az is, amit belőle kultúraként felhasz­nálhatunk a köz javára. Figyeljük csak a közéletet, a politikusok megnyilvánulásait! Sok vonzó, a tudomány kultúrá­ját képviselő személyiséggel ta­lálkozhatunk, ám van olyan poli­tikus is, akiből sütnek az indula­tok, aki mindig mindenkinél okosabb, akinek az igazság párt­ja nézeteinél kezdődik és végző­dik, aki tudományos frazeológiá­val vezeti elő a nagy semmit. Az ilyen politikusok lobogtathatnak diplomát, hivatkozhatnak agy­trösztjük kiváló tagjaira vagy di­csérhetik a tudósokat, valójában rombolják a tudományt, és a köz­életi küzdelmeket az ökölharcok szintjén vívják. A politikából természetesen nem hiányzik a küzdelem, a poli­tikai döntések nem, vagy igen ritkán tudományos elemzések egyenes következményei. És ez nemigen lehet másként. A tudós és a kutató többnyire ráér vizs­gálódni és meditálni. Nagy baj, ha ez nincs így. A politikusnak viszont az idő szorításában kell meghoznia döntéseit, ráadásul a körülményeket és a következ­ményeket is csak korlátozottan képes átlátni. Olyan momentu­mokkal is számolnia kell, példá­ul az érzelmekkel és az érdekek­kel, amitől a tudományos gon­dolkodás kultúrájában illő elte­kinteni. A politikai döntés még­sem mentes a tudománytól. Egy­részt tárgyismeretet kíván, más­részt talán mondhatjuk, feltéte­lezi a tudományos gondolkodás kultúráját. De a politikus nem tudós. Két vezérlő csillaga van: a bölcsesség és a határozottság. Az egyik a tudomány, a másik a há­ború erénye. Két alig össze­egyeztethető elv, de éppen az a politikus tudománya és művé­szete, hogy össze tudja ezeket egyeztetni. „Még azok a szervezetek is a pártsemlegesség nevében lépnek fel, amelyeket pártok pénzelnek, és az is a pártatlan tudomány mezében tetszeleg, aki pedig politikai tanácsadással pártszolgálatban keresi kenyerét.” Bill, a győztes , a helytálló az elemzők értékelése. Bill Clinton szenátusi győzelmével új korszak kezdődik az amerikai politikában. Nem csökkentek rangjukban az erkölcsi követelmények korántsem, de az Egyesült Államok polgárai most, a huszadik szá­zad végén többre becsülik az életüket gazdagító teljesítményeket. Az anyagiakat. Clinton megveszekedett ellenfelei - sok egyéb okon kívül - azért veszítették el perüket az elnök ellen, mert a ten­gerentúl páratlan fellendülési szakaszát éli, a valaha is létezett leg­nagyobb gyarapodással és a zéró közelébe süllyedt inflációval. Miért kellene eltávolítanunk a század egyik legügyesebb poli­tikusát? - kérdezte a mindenható közvélemény, amelynek túl­nyomó többsége szinte a nagy per minden pillanatában a vádlók­kal fordult szembe. Clintonnak ez adta az erőt, hogy­­ a megszep­pent, vereségét érző Nixonnal ellentétben - egyetlen percre se jusson eszébe meghátrálni, rendíthetetlenül állta az ostromot, tö­retlenül kezdeményezett és cselekedett mind az amerikai belpo­litikában, mind a világban. Nem mindig sikeresen, voltak kudar­cai is, de soha senki egyetlen pillanatig sem érezhette azt, mintha a Fehér Ház gazdátlan lett volna. Ebből következik, hogy még hátralévő két esztendejében Clinton nem megtépázott tekin­téllyel, roggyantan kormányozhat, ahogyan ellenfelei közül so­kan várták, hanem ereje teljében. A szenátorok még csak meg sem rótták „illetlen”, erkölcstelen tetteiért, mert tartottak tőle, hogy még ezt is a javára fordíthatja. Kétséges nem volt egyetlen pillanatig sem, hogy a trónfosztás­hoz nem lesz meg a szenátorok kétharmadának a szavazata. De az már kevésbé volt sejthető, hogy ennyi republikánus áll át a rendít­hetetlen demokrata pártiak oldalára, és a két vádpont - hamis es­kü és az igazságszolgáltatás akadályozása - egyikében sem lesz meg még az egyszerű többség sem. Ha úgy vesszük, katasztrofális köztársaságpárti vereség. Szinte az utolsó pillanatban azok a re­publikánusok kerekedtek fölül, akik kijózanodva, mandátumukat és pártjuk jövőjét féltve elpártoltak az engesztelhetetlenektől, a bosszúvágyóktól, abban reménykedve, hogy 2000 őszére így akár még elnökválasztást is nyerhetnek. De legalábbis megtarthatják a törvényhozási többséget. Ami ma már a legkevésbé sem biztos. Merész jósok szerint ha a bukott „vadak” után a fiatal és higgadt ifjú, George W. Bush, a volt elnök reményt keltő fia még győzhet is, a párt képviselői és szenátorai búcsúzhatnak eddigi biztos és kényelmes kongresszusi többségüktől. Eljátszották ugyanis ebben az elvakult, az értelem­től megfosztott és csak a szenvedélyektől fűtött monstre perben. Az összehasonlítás nem volna igazságos, de utoljára az ötvenes esztendőkben, a boldogtalan emlékezetű mccarthyzmus idején volt ilyen gonosz és elvetemült az amerikai a republikánus tábor, mint most Clinton ellen. Való igaz, hogy az elnök tálcán kínálta az érveket. Alaposan megtépázza az államfői tekintélyt, ha a dolgozószobában nem aktákat lapozgatnak, nem csupán hivatalos vendégeket fogad­nak, hanem pajzánkodással töltenek el akár negyedórácskákat is. Ennél a féktelenségnél csak az a nagyobb (politikai) bűn, hogy a félrelépett elnök még titkát sem tudja megőrizni, kiszivárog a légyott szinte minden intim részlete, csámcsoghat rajta az, aki eb­ben leli örömét. Kétbalkezes ellenfél, aki ezt az alkalmat kiakná­zatlanul hagyja, a republikánusok nem azzal veszítettek, hogy ügyet csináltak belőle, hanem mértéktelenségükkel. Talán ha nem világbotránnyá növesztik a botlást, hanem megelégszenek a szerényebb kiteregetéssel, csakugyan megbéníthatták volna Clinton hátralévő két esztendejét, és nagy bizakodással nézhet­nének a 2000-es választási ciklusok elé. Étvágyuk azonban na­gyobb volt tehetségüknél. Már az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a vádlók Clinton el­távolításánál nem hajlandók alább adni. Szövetségesükül és esz­közükül szegődött Kenneth Starr ügyész, ez a fanatikus puritán, aki kielégülést szerezhetett abban, hogy minél sikamlósabb rész­leteket tárjon a nyilvánosság elé. Azt hitte, riaszt és fölháborít, mi­közben éppen ellenkezőleg, önmagát utáltatta meg, álszent puri­­fikátort láttak benne. Paul Beck, az Ohio State University pro­fesszora azt írta, hogy a republikánusoknál és jelesen Kenneth Starr ügyésznél sajátos ellentmondás lelhető föl. Fölháborodva utasítják el, hogy a kormány az állampolgár pénztárcájában koto­rásszon, miközben ők maguk nem is a kulcslyukon át leselkednek, hanem egyenesen be akarnak rontani a hálószobába. Ez az intimpistáskodás nem is a legnagyobb bűn. Sokkal na­gyobb a mindent elsöprő hatalomszomj, a revánsvágy, hogy visszafizetnek Nixon - a Watergate-ügy következményeként tör­tént - lebuktatásáért, azért, mert szerintük a demokrata pártiak elorozzák tőlük a kormányzást. Az ő szemükben minden, ami li­berális vagy liberálisgyanús, már egyenlő az ördöggel cimborálás­­sal, és minden eszköz - legyen a legnemtelenebb bár - igazolható, ha hosszú távra félresöpri ezt a liberalizmust. Vakon, gyűlölettől fűtötten, szabályokat és éppen az erkölcsi normákat eldobva tör­tek céljuk felé. A közvélemény azonban elfordult tőlük. Ezért veszítettek. VÁRKONYI TIBOR E­zredvég TANDORI DEZSŐ K­izuhogov: " Most már valami költői bravúr is nyilván várható tőlem, gondoltam, ahogy prózai álmaimból felébredtem (én ezt most nem a novellapá­lyázatra értem), azt álmodtam, hogy a sör és a csokoládé és a Szil­veszteri Buli jegye mellett a kenyér ára, a sült krumpli ára, a saláta és a vadgesztenye ára is a bécsi lesz, igen, ahogy Bécsben meg a cigaret­ta ára csúszik fel a londoni cigarettaárhoz, de hogy a feleségemnek névnapja van, és hogy el ne felejtsek - tényleg lelkesen - vásárolni valami virágot és egy üveg lassan kortyolgatható italt, ezeknek az ára is a londonit közelíti, jó, hát lehet, hogy csak én vagyok fizetések dolgában rosszul tájékozva, álmodtam ezt továbbá, felírtam egy cet­lire, rátettem a nagy szatyrom kis szatyrára a cetlit, SZÜLINAP, a feleségem meglátta, jót nevetett, hát ez a legjobb, névnapom van, te szamár, mondom, hát persze, névnapod, én ne tudnám, de nem lehe­tek olyan pofátlan, hogy felírom, kedvesen meg kell emlékeznem a névnapodról, hát a „szüli” feljegyzése csak pro memoria, emlékeztet engem, hogy nem krumplit vagy salátát vagy sört kell vásárolnom, hanem hogy egyáltalán vásárolnom kell valamit. A fronton töltött évek duplán számítanak. Orron-szájon ezt írom most: százhuszadik születésnapom. A kétezer-valahány ív prózafor­dítás, meg a 35 év ezen a pályán annyi volt, mint a front. A százados úrnak hét fejlövése van, mondta Ottliknál a növendék intőleg. Felébredtem hát, s éreztem valamit. Ez már bravúr (120 év után). Mellesleg adaléka ennek a SZÜLINAP-ügy is. Tényleg el ne felejt­sem. Ez nem szeretet kérdése. Sőt. Ilyen az, ha én lelkesen készülő­döm. Valami bravúrra is így készültem. És tessék. Felírtam tegnap egy cetlire: Bezuhogom. Igaz, összetévesztettem a Bolkonszkij her­ceggel, ő halt meg a fronton, ezért is írtam frontot. De nem baj. 120 évem leélése, úgy érzem, ez volt: folyton zuhogtam ki. Kifelé a lakásból, kifelé magamból, szövegekkel, szavakkal, bravúros igye­kezettel és bornírtságokkal. Most folyton zuhogok visszafelé. Leg­alább be a lakásba. Igaz, Dosztojevszkij mondta ezt a visszazáródást, nem Tolsztoj, de sebaj. Ott a Bezuhov a Tolsztojnak. Régebben Ki­zuhogov voltam, most Bezuhogov vagyok. NEM BÍROK ELVISELNI EGY MEGBESZÉLT IDŐPONTOT, SEMMIT, HOGY AZT NEKEM „KELLJEN”, EGY LEVELET FELADNI, EGY TELEFONT FELVENNI. Ez van, kedves... Bolkonszkij, Kizuhogov és Bezuhogov volt a Föld, s ez most, ahogy eltűnik kékje egy felhő mögött, az ég. Tandori Dezső (1938) költő, író, műfordító. Legutóbbi kötete­­ A járóbeteg - idén jelent meg a Magvető Kiadónál

Next