Magyar Hírlap, 1999. március (32. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-20 / 66. szám
1999. MÁRCIUS 20., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magim Hírlap 7 Csintalanság Horn Gyula levajazta. Ez eddig is több volt puszta sejtésnél, de hogy névvel vállalja valaki, ahhoz majd két évnek kellett eltelnie. Csintalan Sándor az eddigi nagy közös hallgatást törte meg, amikor közölte, hogy igenis a politika döntött a kereskedelmi televíziós pályázatok végeredményéről. Ezzel pedig nem állít mást, mint hogy az akkori koalíciós partnerüket kijátszó szocialisták és az előző ciklus ellenzéke a felelős a magyarországi privatizáció egyik legnagyobb, ha nem éppen a legnagyobb botrányáért. Persze a szocialisták fenegyerekeként emlegetett Csintalan sok vihart kavart már, hálás riportalany, aki jól odamondogat akár a saját pártjának is. Ráadásul az MSZP-ben háttérbe szorult, minden tisztségét elvesztette, akár a keserűség vagy a bosszú is indokolhatja, hogy most szólalt meg a tévéügyben. Két évvel az eredményhirdetés után. Ez a bejelentés azonban talán éppen most a legaktuálisabb. Most, amikor a döntés következményei lecsapódnak. Mert a széles körű összefogás a politikában dicséretes, itt pedig szinte példátlan konszenzus alakult ki. Az íriszt a pályázatból ki kellett golyózni. Akár úgy is, hogy vesszen az a négymilliárd forint, amennyivel kevesebbért kapta meg a frekvenciát a Magyar RTL Rt. Amely legalább a nevében utalt a nemzeti kötődésre. Hogy miért bukott el az írisz, vajon Baló György liberális nézetei, az amerikai tulajdonos vagy így együtt a kettő nem nyerte el Hornék és a szövetségessé vált ellenzék tetszését, nem tudni. Hiszen hiába törte meg a hallgatást Csintalan, ezt nem követte töredelmes vallomás sem a szocialisták, sem a cinkossá vált jobboldali pártok részéről. Horn Gyula egyelőre nem szólalt meg, több érintett elismeri ugyan, hogy bizonyos konzultációk voltak, azt viszont ne gondolja senki, hogy azok befolyásolták a pályázat végeredményét. Csupán az SZDSZ látja igazolva korábbi, igaz, meglehetősen gyenge, inkább csak célozgatásokat tartalmazó tiltakozását. A nagy összetartás továbbélése pedig igencsak nyugtalanító. Mert az ORIT a jövő héten meghozza a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletére adandó válaszát. A döntést pedig - bármi legyen is az - tízmilliárdos perek követik. Ki lesz ezért a felelős? A pártok reakcióiból az tűnik ki, hogy ők bizony ezt még szavakban sem fogják vállalni. Egy parlamenti bizottsági ülésen az ORTT képviselője már szembesülhetett azzal a kérdéssel, hogy van-e kártérítési alapja a médiahatóságnak. A válasz sem tanulság nélkül való, hiszen kiderült, hogy ilyen alap bizony nincs, és létrehozását nem is tervezi az ORTT. Ezek szerint szükség sincs rá. A pályázat sorrendjét meghatározó, az ORTT-be nem mellékesen pártok által jelölt tagok sem látják úgy, hogy bármilyen felelősség terhelné őket. Pedig a Legfelsőbb Bíróság nemcsak azt mondta ki, hogy érvénytelen pályázatot fogadott be a hatóság. Megállapításai között szerepelt az is, hogy az ORTT eltért a maga által megszabott elbírálási szempontoktól. Vagyis a bíróságot nem sikerült meggyőzni azzal a számítási bravúrral, amellyel az RTL végül lehajrázta az íriszt. És azért mégiscsak a történet pozitívumaként említhető, hogy a bíróság nem lett részese a nagy összekacsintásnak. Mert lehetett volna kisebb, de nem elég súlyos szabálytalanságokat megállapítani a pályázatok elbírálásában, ahogy azt az elsőfokú bíróság tette. És minden maradt volna a régiben. Csintalan pedig egy interjúban talán mellékesen megemlítette volna, hogy az egykori kereskedelmi televíziós pályázat bizony a politikusokon dőlt el. Ennek viszont már nem lett volna jelentősége. Most viszont Csintalan azt mondja, hogy aggódik. Ezért állt elő a történettel. Nem szeretné, ha a politikusok újra összehajolnának, hogy valamilyen megoldást találjanak a problémára, mi legyen most a televíziópiacon. Lehet, hogy sok dolguk nem lesz. Hiszen ha egyáltalán lesz új pályázat, kevés az esélye, hogy az amerikaiak nekiveselkedjenek ismét. Hátha ugyanezek a testületi tagok másképpen döntenek. Ha mégis, ezúttal jó lenne hamarabb megtudni, mi van a háttérben. Nem mintha a felelősökkel történne valami. Végül is csak néhány milliárdról van szó. HASZAN ZOLTÁN Gerő András rovata Beszélni szoktunk a polgári kultúra és a piacgazdaság emberi, viselkedési normáiról, de valójában nagyon nehéz egyszerű, nagyjából-egészében egységes szabályokat fellelni. Itt van rögtön az idő, az idővel való gazdálkodás, az idő gazdaságos kihasználásának kérdése. Mindenütt megírják, hogy az ipari forradalom miként szorította be az embereket az idő rabságába, aztán hogy a taylorizmus gyakorlatilag gépi gyorsaságú működésre kényszerítette a munkásokat. És persze a híradókban naponta láthatjuk az izgatott, üvöltöző, az időzónákon és a zónaidőkön magukat keresztüljátszó tőzsdeügynökök arcait. Ez biztos mind igaz. Másfelől azonban a világ leghatékonyabb piacgazdaságában az emberek a bevásárlás, a közlekedés és más efféle tevékenységek során egyáltalán nem oly sietősek; egy honi tempóhoz szokott egyén könnyen felidegesítheti magát a New Yorkon kívüli Amerika teszetoszaságán. A piacgazdaságról azt mondják, hogy a határidő szent és a szereplők viselkedését nagyban befolyásoló tényező. A dél-európai piacgazdaságokban persze minden ráérősebb - ha tovább tart valami, hát akkor tovább tart. Lehet, hogy Montesquieu-nek is igaza van, aki az időjárás hatásának döntő szerepet tulajdonít - legalábbis a kormányformák kialakulása tekintetében. Azt is mondják, hogy a piacgazdaságban a jó és a gondos munka magának a piacnak a szabályozó erejéből adódik. Mert ha a vállalkozó, illetve alkalmazottja rosszul dolgozik, akkor legközelebb nem veszik igénybe szolgáltatását, nem tartanak igényt árujára. De hát ez nem ilyen egyszerű, hiszen elég gyakran hallhatjuk, hogy teljes autószériákat hívnak vissza, s nem egy repülő-baleset után kellett átvizsgálni a típus minden példányát. Úgy tűnik, hogy az összefüggés - ahogy mondani szokták - sztochasztikus: hol van, hol nincs. Meg beszélnek a piac könyörtelenségéről is, arról, hogy a piac első megközelítésben csak a van vagy nincs fogalmát ismeri. Azaz vagy elvégeznek egy munkát, amit a megrendelő kért, vagy nem. Itt - legalábbis a magyar gyakorlat alapján - lehetséges egy harmadik út is: az, amikor elmondják, hogy miért nincs, aminek lennie kellene. S ami különös esztétikát biztosít a fenti logikának, hogy szinte egyenértékű azzal, mintha el is végezték volna a munkát, meg is oldották volna a problémát. A magyarázat egyenértékűvé válik a teljesítéssel, és ha valaki a nyilvánosságban elég ügyes, akkor a mindennapi életélményből akár közéleti tevékenységet is tud varázsolni. Ha pedig a zsebre menő viselkedési normák érvényesülése is ilyen bizonytalan, akkor ez még inkább igaz a sokkal képlékenyebb közéleti, demokratikusnak tekintett magatartásformák esetében. Hangsúlyozottan nem törvényekről, hanem magatartási normákról beszélek, amelyeknek nem feltétlenül van törvényi vetülete. Többé-kevésbé tipikusnak tekinthető például az, ha a demokratikusnak megválasztott kormány - a végrehajtó hatalom - egyes tagjai úgy viselkednek, mintha az országnak nem kezelői, hanem tulajdonosai lennének. Magyarországon ma ennek jó néhány jele van. A mezőgazdaság minisztere a Ferencvárosi Torna Klub tulajdonosának képzeli magát. A miniszteri biztosból kormánybiztossá előléptetett rendező pedig a Napkirály nyomán láthatóan azt vallja: „Az állam én vagyok!” S miután ez a viselkedés jobban tetszik a miniszterelnöknek, mint a szakminiszternek, ezért díjazza is: előlépteti a szerepzavaros biztost. A demokráciában persze a végrehajtó hatalom önkényeskedésben elgondolt kinövéseit a törvények gátolják, de a magatartást nem tudják átprogramozni - legfeljebb a viselkedés eredményén tudnak korrekciót végrehajtani. Jellemző az is, amikor a végrehajtó hatalom képviselői a magánéletben egyébként természetes viselkedési normáktól tudatosan, politikai indíttatástól vezérelve eltérnek. Ilyen például amikor mondjuk Budapest főpolgármesterét demonstratívan nem hívják meg a nemzeti ünnep alkalmából tartott operaházi ünnepségre. Nyilvánvaló, hogy a magánéletben kötelező udvariassági formula felrúgásáról van szó, hiszen a faragatlanság itt politikai azonosságtudatot kifejező magatartási elem. Mindenesetre nehéz a polgári kezelési módok általános érvényűségéről beszélni - annak ellenére hogy mind a saját, magyar, mind a nemzetközi gyakorlatban jó néhány minta létezik. Itt van rögtön a közéleti vita kultúrájáról szóló alaptétel: kritizáld a véleményt, a viselkedést, de ne a személyt. Magyarországon ez általában úgy érvényesül, hogy a személy lejáratásával akarják véleményét is semmissé tenni - ahelyett hogy időt és energiát pazarolnának a nézetek tartalmi bírálatára. Pedig hát a polgárellenes kultúra - legalábbis stilisztikailag - éppen ebben nyilvánult meg a legmarkánsabban. Ha megnézzük például Lenin vitastílusát, akkor azt látjuk, hogy mondatai hemzsegnek a vitapartnernek szóló személyeskedő megjegyzésektől, amelyek leginkább minősítgető jellegűek. A polgári kultúrában - a magánéleti viszonyoktól eltekintve - magától értetődő, hogy az ellentétes nézetek, érdekek megszemélyesítői csak dolgukat végzik, következőleg teljességgel indokolatlan a nézetet vagy érdekkülönbséget személyeskedő összetűzéssé tenni. Parodisztikus, amikor a vadnyugati filmben a gengszter fejéhez pisztolyt tartó seriff mielőtt meghúzná a ravaszt, azt mondja: ez nem személyes ügy, csak a munkámat végzem. Tudom, nem kevés az önáltatás az ilyesféle viselkedésben, de kétségkívül segít abban, hogy ne indulatok, hanem a tárgyszerűség felé tartó logikák érvényesüljenek. Nagy kérdés, hogy a folyamatok milyen irányba tartanak, és Magyarországon a köz- vagy a magánélet hat-e a másikra. Én úgy látom, hogy ma a magánélet sokkal polgárosultabb, mint a közélet - körülbelül annyival inkább, mint amennyivel a kerítéseken belül Magyarország rendezettebb, mint a kerítéseken kívüli. Természetesen a magánélet polgári normái nem egyöntetűen hatják át a társadalom egészét, de azt nagyjából mindenki tudja - még ha nem is teszi -, hogy mi az illő, mi az udvarias, mi az elfogadott, mi az elfogadhatatlan. Nem törvények, hanem rögzült és viszonylag kis kilengést engedő kulturális szabályok hatják át meg át mindennapi életünket. Kérdés, hogy ez a rendkívül erős, ezer kötődéssel egymásba épülő társadalmi szövet képessé válik-e arra, hogy civilizálja a közéletet, a közéleti szereplőket, vagy pedig elindulhat egy fordított folyamat is, amikor a drasztikus közéleti faragatlanságok mintául szolgálhatnak a magánviszonyokban. De az is lehet, hogy a magyar világ legalább két tengelyen fut tovább - mint már annyiszor történelmünkben. 1999. március utolsó harmada EGY POLGÁR NAPLÓJA Galló Béla Vége a szélárnyéknak Az élet, ez a nagy dramaturg, a héten megint összekuszálta kissé a szálakat. Mialatt Brüsszelben Solanáék felvonták a három új tagállam zászlaját, Santerék eközben, egy utcával odébb, „összetekerték” a sajátjukat, így aztán a csatlakozó országok kormányfőinek egy tartózkodó véleményt is muszáj volt produkálniuk a helyzetükhöz illő boldog nyilatkozat mellé. Szokásához híven Orbán Viktor most is elővette azt a píármondatot, amivel rögtön „tarolt” a személye körüli közszolgálatra amúgy is tettrekész hazai elektronikus médiában. Ha 1989 a szabadságot hozta meg, akkor most, tíz évvel később, megkapjuk mellé a biztonságot. Az Európai Unió „kormányának” lemondásáról pedig csak annyit szólt a miniszterelnök, hogy fölösleges a helyzetet dramatizálni, a felvételi tárgyalások menetét Santerék távozása nemigen fogja befolyásolni. Aki megéli, meglátja, biccenthetünk rá mindkét mondatára, elismerve, hogy egy politikusnak ott és akkor körülbelül ezt kellett mondania. Első kijelentése ráadásul még teli van féligazságokkal is, mert a legerősebb katonai szövetséghez tartozni valóban biztonságos - kiváltképp egy olyan világban, amelynek lényegi jellemzője az, hogy bizonytalan. Merthogy bizonytalan. Ha netán nem hinnénk a szemünknek, elegendő fellapozni a mértékadó nyugati külpolitikai szaklapokat, hogy lássuk, mennyi bennük a kiszámítható világrend hiányán kesergő eszmefuttatás. És mi mást, ha nem ezt cizellálja S. P. Huntington híres könyve is, amelynek már a címe is árulkodó: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. A szóban forgó szövetségbe forrva hazánk tehát - ha mellékszereplőként is akarva-akaratlan a labilis világpolitika fő áramába kerül. Ennek remélhetően hamarosan meglesz az a nem elhanyagolható következménye, hogy közgondolkodásunk szakít az elmúlt tíz évre jellemző (máskülönben derék és jogos, csak kicsit szűk látókörű) európázással, és hajlamos lesz kontinensünket (Ázsiának eme „féregnyúlványát”) megint a világ részének tekinteni. Fölfedezzük például azt, hogy a nemzetközi viszonyokban sajátos temporális törvényszerűség uralkodik, történetesen hogy a világpolitikában úgynevezett hosszú ciklusok figyelhetők meg, s e ciklusokhoz mindig egy-egy adott hatalom dominanciája, jellemző geopolitikai szemlélet, háborúk, békék, területi rendezések, intézményi innovációk, valamint a hanyatlás jellegzetes jegyei tartoznak. Már csak azért is hasznos lenne ez a felfedezés, mert mindezek pontos értelmezése nélkül aligha alakítható ki korszerű nemzeti stratégia. Ifjú NATO-tagként és EU- aspiránsként legelébb azt kéne tudatosítanunk, hogy az európai integráció annak idején nem pusztán magasztos célokból, hanem kontinensünk hanyatló világpolitikai jelentősége miatt jött létre. (Gondolni, többek közt, már Victor Hugo is gondolt rá, a franciák kis híján meg is kövezték érte.) Ily módon, tetszik, nem tetszik, az EU-n keresztül nemcsak egy versenyképes gazdasági erőhöz, hanem a korábbi szerepük elvesztését fájlaló európai hatalmak (nem mindig ugyanazért szomorkodó) társaságához is csatlakozunk - ha majd csatlakozunk. S meglehet, hogy egyszer létrejön az Európai Egyesült Államok, de egyelőre ma még csak Amerikai Egyesült Államok van, és Pax Americana. Amely azonban, sokak szerint, századunkkal együtt szintén a végét járja, mert bár az USA felmorzsolta ellenlábasát, az eurázsiai Szovjetuniót, ám a nagyhatalmak hanyatlása, régi megfigyelés, igen gyakran győzelmekkel kezdődik. Legalábbis a história ezt bizonyítja. Komoly dilemma, vajon most így van-e. Sőt fogadjuk el, hogy a Pax Americana vége felé járunk. Akkor sem biztos, hogy a korábbi analógiák ma is érvényesek. Mi több, úgy tűnik, mintha az USA önkorlátozó nagyhatalom volna, s tudatosan fogná vissza szerepvállalásait. Persze nem valamifélenagyhatalmaktól szokatlan) genetikus szolidság ösztönzi erre, inkább az a racionális felismerés, hogy a történelemben először a világkompetencia ma valóban glóbusznyi méretű és intenzitásában is egyedülálló kihíváshalmaz (elvileg felelősségteljes) kezelését jelenti. A hanyatlási törvény eddig nagyjából úgy szólt, hogy a diadal megnöveli ugyan a kompetenciát, de evvel újabb és újabb terheket rak a győztes nagyhatalomra, amit az egy idő után már nem képes elviselni. Nos, az utóbbi évtizedek egyre inkább akkumulálódó ökológiai problémái, a demográfiai csapda, a mélyülő (és egyre bonyolultabb) Észak-Dél szakadék mind-mind olyan globális válságjel, amelyekre egyelőre még csak hatásos tüneti megoldások sincsenek, nemhogy kiérlelt, konszenzusos válaszok, intézményi innovációk. Ilyen globális problémák eddig egyetlen ciklusvéget se jellemeztek, mindez merőben új és minden eddiginél nagyobb kockázatokat hordoz: nota bene, nemcsak a brókerparadicsomot meg az Internetet, ezt is jelenti a globalizáció. Márpedig ha a legnagyobb problémák megoldatlanok, annak könnyen belátható tartós politikai következményei lehetnek, mint ahogy vannak is. S akkor még nem beszéltünk a világgazdaság és a nemzetközi pénzügyi rendszer ingatagságáról, amelynek esetleges negatív fejleményeitől szintén nem mentesíthető a politika. Mindezek miatt cseppet sem csoda, ha Washingtonban felismerték, hogy az ország elvileg kitágult lehetőségei és ereje nincsenek, nem is lehetnek egyensúlyban. Az ország megnyerte ugyan a hidegháborút, de nem lett a világ Atlasza, és nem is nagyon akar az lenni. (Vessünk csak egy futó pillantást az utóbbi évek ENSZ-büdzséjére...) Efféle heroikus attitűdök helyett sokkal inkább sajátos kettősség jellemzi ma az USA világpolitikai szerepvállalását. Fegyelmező jelenlét az amerikai érdekek szempontjából fontos pontokon, és tudatosan önkorlátozó, a terheket a szövetségesekkel megosztó, sőt el- és áthárító magatartás minden egyéb helyen. Mindezt megkönnyíti, hogy a világ katonailag ma egypólusú, habár a politikailag kiszámíthatatlan, de inkább zsarolásra, mintsem akcióra képes orosz katonai potenciált Washingtonban sose szokták alábecsülni. Hosszabb távon nyilvánvaló viszont, hogy az amerikai militáris fölény csak a gazdasági teljesítőképesség bázisán tartható fenn, márpedig az USA-nak - Clintonék gazdasági eredményei ellenére - éppenséggel világgazdasági pozícióinak relatív romlását kell elviselnie. Mikor és melyik prosperáló gazdaságú hatalom közelíthet majd az USA katonai hatékonyságának szintjéhez? Kína? Németország? A közös Európa? Esetleg valaki más? És mi lesz ennek a következménye? S egyáltalán: a „fehér ember” ciklusa lesz-e a holnapi, holnaputáni világpolitikai korszak? Netán tényleg a civilizációk háborúja köszönt be, ahogy azt Huntington jósolja? Avagy magukba záródó, regionális integrációkra, védszövetségekre, s ahol ilyen nincs, ott nacionalista „kiskirályságokra” töredezik szét a világ, vagyis az ökológiai romlást és az egyenlőtlen fejlődést elmélyítő globalizáció ellenreakciójaként, jobb híján, egy új barbárság, egy új középkor következik? Ki lát a jövőbe? Csak azt érzékelni, úgy lépünk a harmadik évezredbe, hogy a gyakran fecsegő és hivatalból magabiztos politikai felszín alatt minden bizonytalan. Persze lesz ami lesz, a NATO-tagság a magyar rendszerváltó elit egyik legfontosabb középtávú politikai célja volt, és ezt a célt az elit - a pártpaletta széleit leszámítva, közösen - elérte. Érdekei és a Nyugat meghatározó hatalmainak alapérdekei éppen egybeestek, immár a fejlett világ katonai centrumának perifériájához tartozunk. E tény valóban nagyobb nemzetbiztonságot jelent (polgárit aligha, mert példának okáért ha a NATO bombázza Milosevicséket, a magyar területen elkövetett terrorcselekmények valószínűségei igencsak megnövekednek). De egyúttal azt is, hogy mostantól fogva vége a szélárnyéknak, a vajúdó világpolitika „begyűrűzik” hozzánk, a találkozást nem lehet elnapolni. S a NATO-t belülről, az EU-t pedig a tárgyalóasztal mellől szemlélve azt is nap mint nap tapasztalni fogjuk, hogy a Nyugat finomabb érdekviszonyai korántsem homogének. Nyugtalanító kérdés, hogy a magyar társadalom, az elit és nem utolsósorban a politikatudomány felkészült-e erre. „Vége a szélárnyéknak, a vajúdó világpolitika »begyűrűzik« hozzánk, a találkozást nem lehet elnapolni. S a NATO-t belülről, az EU-t pedig a tárgyalóasztal mellől szemlélve azt is nap mint nap tapasztalni fogjuk, hogy a Nyugat finomabb érdekviszonyai korántsem homogének. Nyugtalanító kérdés, hogy a magyar társadalom, az elit és nem utolsósorban a politikatudomány felkészült-e erre.” ! Hűbele Tamás Mit mondana most Voltaire az MLSZ elnökének? Nyilván azt, hogy egyetlen intézkedéseddel sem értek egyet, de mindent latba vetnék azért, hogy önkényesen ne mozdíthassanak el. Mert te vagy a megválasztott, tehát legitim elnök. Hogy miképpen kerültél oda, milyen erők, milyen érdekek hatására, azt most ne firtassuk. Ha a választottak legitimitását folyton megkérdőjeleznénk, úgy járnánk, mint az angolok a rózsák háborújában. S tudjuk, az nagyon soká tartott, és nem lett jó vége. Sőt: ha akkoriban „fölfüggesztésre” került sor, az bizony irreverzíbilis volt. Ámbár ha jól értettem egy sportjogászt, a sportminiszter nem is helyezhetné vissza Kovács Attilát a tisztségébe, mert egy közigazgatási döntést nem lehet ripszropsz módosítgatni. De nem is kell visszahelyezni, a FIFA ezt nem követeli, csak azt szögezi le, hogy továbbra sem fogadja el a felfüggesztéseket, azaz addig elfogadhatatlan marad számára ez az állapot, amíg ide nem jön egy bizottság, és nem vizsgálja meg ő is az MLSZ működését. Ami ugyebár azt jelenti, hogy nem bízik az ISM vizsgálatában. Jó, ez rendben van, de vajon miért mondja, hogy a jogaiba visszaállított elnökség sem hívhat össze közgyűlést, sőt senki - ezek szerint még a tagság sem kezdeményezhet ilyet, márpedig ez minden demokratikus szervezet alapjoga -, hanem egyedül a FIFA. Az ilyen mértékű beavatkozás egy ország és egy szövetség belügyeibe legalább is olyan szokatlan, mint az ISM végiggondolatlan túlbuzgósága. Régóta tanúi vagyunk annak, hogy a pénz, a politika és a korrupció hogyan őrli fel, sodorja válságba a klasszikus régi sportszervezeteket. Ezt jelzi a NOB botránya is, s talán csak véletlen, hogy épp ott pattant ki, nem a FIFA-nál vagy az UEFAnál. Van elég bajuk nekik is, magukkal is, egymással is. Talán ez is az oka annak, hogy bizonyítani akarják, milyen erős, határozott és sportbarát szervezetek, amelyek - saját magukon kívül - sehol sem engednek a politikai befolyásnak. Szóval a FIFA sem a Szentszék, ám szokatlanul kemény beavatkozása annyiban indokolt, hogy így kell megvédenie a sportot a politikai beavatkozástól. Az azonban már túlzás lenne, ha ők akarnák összehívni a magyar szövetség közgyűlését. Ezt a blamázst meg kellene előznünk, s aligha van más út, mint megejteni azt a beszélgetést, tárgyalást, alkut, amelyen Deutsch miniszternek és Kovács elnöknek már hónapokkal ezelőtt túl kellett volna lennie. Milyen államférfi az, akit az indulatai vezérelnek, aki nem hajlandó tárgyalni azzal, akivel tárgyalnia érdekében áll? Saját maradék presztízse és a futballkrachból való kilábalás miatt is. A futball bajai persze régi keletűek, éppen ezért jött Kovács, aki erős kézzel és a javítás szándékával nyúlt hozzá, de csak tovább rontott. Majd jött Deutsch, aki úgy akarta megszüntetni a zűrzavart, hogy megszünteti Kovácsot. Azt hitte, ha azt mondja, Kovács nincs, akkor nincs. Pedig Kovács van. Ez a demokrácia bosszúja. Az új keletű bajok ott kezdődtek, hogy Deutsch a vizsgálati jegyzőkönyv kétórás tanulmányozása után nyomban döntött az elnök és az elnökség fölfüggesztéséről. Ami azt jelenti, hogy vagy nem gondolta át alaposan, vagy nem akkor döntött, hanem már a vizsgálat előtt, ezt pedig prekoncepciónak hívják. Ezzel azt érte el, hogy Kovács Attilából mártírt, sőt hőst csinált, aki egy társadalmi szervezet szuverenitásáért küzd az államhatalmi bürokráciával szemben. Pedig Kovács nem hős és nem mártír, csak egy keményfejű ember, akit az ifjú sportminiszter helyzetbe hozott. A következő baj, hogy Deutsch szerint Kováccsal nincs miről beszélnie. Pedig van. A patthelyzetből való kilépésről és arról, hogyan lehetne tompítani a nemzetközi visszhangokat, megköszönni a FIFA áldozatos közreműködését, s megígérni, hogy bölcs útmutatásaik nyomán most már magunk is boldogulunk. Minden egyes további nap növeszti a nemzetközi szégyent. Laczkó Mihálynak volt egy sokat idézett mondása: az MLSZ-elnök nem tud gólt rúgni. Dehogynem, sőt a sportminiszter is tud gólt rúgni, öngólt. Előbb-utóbb - mint minden politikusnak - meg kell tanulnia, hogy senkit sem lehet akarata ellenére boldogítani. Az MLSZ-t sem, a boldogtalant. Olyan körülményeket kell teremteni, hogy a megválasztott testület végiggondolhassa, mit kell tennie. A politika mozgástere demokráciában az, hogy a körülményekre nyomást gyakorolhat, de a testületre nem. Ám a sportminisztérium beavatkozása csak végiggondolatlan és kínos, de nem nevetséges. Ez a jelző a Torgyán József I esete a bíróval című komédiára illik. Szögezzük le: magára adó sportember nem foglalkozik a bíró ítéleteivel. Még kevésbé teheti ezt egy klubelnök, pláne ha egyben miniszter is. Elképesztő ötlet, hogy a sportminiszter vizsgálja ki, csalt-e a bíró az MTK-FTC-meccsen. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy a szurkolói attitűd jelent meg a politikusoknál. Még jó, hogy Torgyán jogos fölháborodásában nem dobott be a pályára egy sörösüveget. Mert a bíró az elején tényleg nyomta a Fradit (én is Fradi-drukker vagyok), s ám ezt egy politikus csak magánemberként mondhatja otthon a barátainak. A délibábok hőse, Hűbele Balázs jó családból való, tehetséges ember volt, aki mindig jót akart, de mindig rosszul kezdett hozzá, s amikor kudarcot vallott, kedvét vesztve félbehagyta. SZ.AI.FI.ASZ.in amiért korábban lelkesedett. Ezért jellemzik nevével a hebe hurgya embereket. Tamás abban különbözik Balázstól, hogy ő a rossz kezdés után nem veszti kedvét, nem hagyja félbe, hanem konokul ragaszkodik hibáihoz. Még az ő nevéből is lehet jelző, ura egy évforduló. Ferdítések és hazugságok valóságos tárháza a Tanácsköztársaságról szóló cikkek, történeti és irodalmi művek többsége. Őszintén szólva a mai generációt soha nem hozta lázba igazán a 133 nap története. Talán mert az egyik korszakban folyamatos vérfürdőnek mutatták be, a másikban pedig egy kopasz és kövér mellékszereplőt léptettek elő vezérré, utólag. Ez a pár hónap Kun Béláról híresült el, akit aztán Sztálin elküldött a másvilágra, hogy a marxista történetírás évtizedeken át egyik lábáról a másikra állt kínjában, ha a korszakkal foglalkozott. Kun Béla egy 1955-ös Szabad Népcikkben született újjá, de még jó harminc évig nem kapott szobrot. Kevéssel a pártállam halála előtt a Vérmező északi végén emeltek emlékművet neki, hogy aztán a rendszerváltozás után a kamaraerdei szoborparkba kerüljön. Egy pozitívumot nehéz lenne, nem is szabad megtagadni tőle és a kommüntől. Szembeszállt a Magyarországot feldaraboló utódállamok hadseregeivel. A vörös zászló alatt folyt honvédő igyekezetet támogatta a hadsereg jó része. A későbbi tábornoki kar megannyi tisztje lépett szolgálati- Kommün 8- ba az ország védelméért. (Három lett közülük miniszterelnök a negyvenes években.) Vakságra vall, hogy a születő nemzetállamok fiainak lelkesedésével az elvont proletár internacionalizmust próbálta szembeállítani. De nem ezért bukott el. Akit érdekel, hogy miért és hogy mi következett a bukás után, sok mindent megtudhat a nemrég megjelent Trianon felé című kötetből, amelyben egy Paul Mentoux nevű tolmácstiszt feljegyzései sok korabeli dokumentumot tartalmaznak. Leírja, hogy a kommün bukása után a román megszállás alatt az ország olyan mértékű módszeres kirablása következett el, amelynek anyagi kártétele egyszerűen felmérhetetlen. Az itt állomásozó olasz, amerikai és más antantfőtisztek megpróbáltak közbelépni, olykor sikerrel is, de azon már nem változtathattak, hogy hatezer vagonnyi áru, berendezés, műkincs, a nemzeti vagyon jelentős része hagyta el néhány hónap alatt a háborúban kivérzett, tönkretett és védtelen országot. KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR