Magyar Hírlap, 1999. március (32. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-20 / 66. szám

1999. MÁRCIUS 20., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magim Hírlap 7 Csintalanság Horn Gyula levajazta. Ez eddig is több volt puszta sejtésnél, de hogy névvel vállalja va­laki, ahhoz majd két évnek kellett eltelnie. Csintalan Sándor az eddigi nagy közös hall­gatást törte meg, amikor közölte, hogy igen­is a politika döntött a kereskedelmi televí­ziós pályázatok végeredményéről. Ezzel pe­dig nem állít mást, mint hogy az akkori koa­líciós partnerüket kijátszó szocialisták és az előző ciklus ellenzéke a felelős a magyaror­szági privatizáció egyik legnagyobb, ha nem éppen a legnagyobb botrányáért. Persze a szocialisták fenegyerekeként emlegetett Csintalan sok vihart kavart már, hálás riportalany, aki jól odamondogat akár a saját pártjának is. Ráadásul az MSZP-ben háttérbe szorult, minden tisztségét elvesz­tette, akár a keserűség vagy a bosszú is indo­kolhatja, hogy most szólalt meg a tévéügy­ben. Két évvel az eredményhirdetés után. Ez a bejelentés azonban talán éppen most a legaktuálisabb. Most, amikor a dön­tés következményei lecsapódnak. Mert a széles körű összefogás a politikában dicsé­retes, itt pedig szinte példátlan konszenzus alakult ki. Az íriszt a pályázatból ki kellett golyózni. Akár úgy is, hogy vesszen az a négymilliárd forint, amennyivel keveseb­bért kapta meg a frekvenciát a Magyar RTL Rt. Amely legalább a nevében utalt a nemzeti kötődésre. Hogy miért bukott el az írisz, vajon Baló György liberális nézetei, az amerikai tulajdonos vagy így együtt a kettő nem nyerte el Hornék és a szövetsé­gessé vált ellenzék tetszését, nem tudni. Hi­szen hiába törte meg a hallgatást Csintalan, ezt nem követte töredelmes vallomás sem a szocialisták, sem a cinkossá vált jobboldali pártok részéről. Horn Gyula egyelőre nem szólalt meg, több érintett elismeri ugyan, hogy bizonyos konzultációk voltak, azt vi­szont ne gondolja senki, hogy azok befolyá­solták a pályázat végeredményét. Csupán az SZDSZ látja igazolva korábbi, igaz, meglehetősen gyenge, inkább csak célozga­tásokat tartalmazó tiltakozását. A nagy összetartás továbbélése pedig igencsak nyugtalanító. Mert az ORIT a jö­vő héten meghozza a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletére adandó válaszát. A döntést pedig - bármi legyen is az - tízmilliárdos pe­rek követik. Ki lesz ezért a felelős? A pártok reakcióiból az tűnik ki, hogy ők bizony ezt még szavakban sem fogják vállalni. Egy parlamenti bizottsági ülésen az ORTT képviselője már szembesülhetett azzal a kérdéssel, hogy van-e kártérítési alapja a médiahatóságnak. A válasz sem tanulság nélkül való, hiszen kiderült, hogy ilyen alap bizony nincs, és létrehozását nem is tervezi az ORTT. Ezek szerint szük­ség sincs rá. A pályázat sorrendjét megha­tározó, az ORTT-be nem mellékesen pár­tok által jelölt tagok sem látják úgy, hogy bármilyen felelősség terhelné őket. Pedig a Legfelsőbb Bíróság nemcsak azt mondta ki, hogy érvénytelen pályázatot fogadott be a hatóság. Megállapításai között szere­pelt az is, hogy az ORTT eltért a maga által megszabott elbírálási szempontoktól. Vagyis a bíróságot nem sikerült meggyőzni azzal a számítási bravúrral, amellyel az RTL végül lehajrázta az íriszt. És azért mégiscsak a történet pozitívu­maként említhető, hogy a bíróság nem lett részese a nagy összekacsintásnak. Mert le­hetett volna kisebb, de nem elég súlyos szabálytalanságokat megállapítani a pályá­zatok elbírálásában, ahogy azt az elsőfokú bíróság tette. És minden maradt volna a ré­giben. Csintalan pedig egy interjúban talán mellékesen megemlítette volna, hogy az egykori kereskedelmi televíziós pályázat bizony a politikusokon dőlt el. Ennek vi­szont már nem lett volna jelentősége. Most viszont Csintalan azt mondja, hogy aggódik. Ezért állt elő a történettel. Nem szeretné, ha a politikusok újra össze­hajolnának, hogy valamilyen megoldást ta­láljanak a problémára, mi legyen most a te­levíziópiacon. Lehet, hogy sok dolguk nem lesz. Hiszen ha egyáltalán lesz új pályázat, kevés az esélye, hogy az amerikaiak neki­veselkedjenek ismét. Hátha ugyanezek a testületi tagok másképpen döntenek. Ha mégis, ezúttal jó lenne hamarabb megtud­ni, mi van a háttérben. Nem mintha a fele­lősökkel történne valami. Végül is csak né­hány milliárdról van szó. HASZAN ZOLTÁN Gerő András rovata Beszélni szoktunk a polgári kultúra és a piacgazdaság emberi, viselkedé­­si normáiról, de valójában nagyon nehéz egyszerű, nagyjából-egészé­­ben egységes szabályokat fellelni. Itt van rögtön az idő, az idővel való gazdálkodás, az idő gazdaságos kihasználásának kérdése. Minde­nütt megírják, hogy az ipari forradalom miként szorította be az embereket az idő rabságába, aztán hogy a taylorizmus gyakorlatilag gépi gyorsaságú működésre kényszerítette a munkásokat. És persze a híradókban naponta láthatjuk az izgatott, üvöltöző, az időzónákon és a zónaidőkön magukat keresztüljátszó tőzsdeügynökök arcait. Ez biztos mind igaz. Másfelől azonban a világ leghatéko­nyabb piacgazdaságában az emberek a bevásárlás, a közle­kedés és más efféle tevékenységek során egyáltalán nem oly sietősek; egy honi tempóhoz szokott egyén könnyen fel­idegesítheti magát a New Yorkon kívüli Amerika teszeto­­szaságán. A piacgazdaságról azt mondják, hogy a határidő szent és a szereplők viselkedését nagyban befolyásoló tényező. A dél-európai piacgazdaságokban persze minden ráérősebb - ha tovább tart valami, hát akkor tovább tart. Lehet, hogy Montesquieu-nek is igaza van, aki az időjárás hatásának döntő szerepet tulajdonít - legalábbis a kormányformák ki­alakulása tekintetében. Azt is mondják, hogy a piacgazdaságban a jó és a gondos munka magának a piacnak a szabályozó erejéből adódik. Mert ha a vállalkozó, illetve alkalmazottja rosszul dolgozik, akkor legközelebb nem veszik igénybe szolgáltatását, nem tartanak igényt árujára. De hát ez nem ilyen egyszerű, hi­szen elég gyakran hallhatjuk, hogy teljes autószériákat hív­nak vissza, s nem egy repülő-baleset után kellett átvizsgálni a típus minden példányát. Úgy tűnik, hogy az összefüggés - ahogy mondani szokták - sztochasztikus: hol van, hol nincs. Meg beszélnek a piac könyörtelenségéről is, arról, hogy a piac első megközelítésben csak a van vagy nincs fogalmát is­meri. Azaz vagy elvégeznek egy munkát, amit a megrende­lő kért, vagy nem. Itt - legalábbis a magyar gyakorlat alap­ján - lehetséges egy harmadik út is: az, amikor elmondják, hogy miért nincs, aminek lennie kellene. S ami különös esz­tétikát biztosít a fenti logikának, hogy szinte egyenértékű azzal, mintha el is végezték volna a munkát, meg is oldották volna a problémát. A magyarázat egyenértékűvé válik a tel­jesítéssel, és ha valaki a nyilvánosságban elég ügyes, akkor a mindennapi életélményből akár közéleti tevékenységet is tud varázsolni. Ha pedig a zsebre menő viselkedési normák érvényesülé­se is ilyen bizonytalan, akkor ez még inkább igaz a sokkal képlékenyebb közéleti, demokratikusnak tekintett maga­tartásformák esetében. Hangsúlyozottan nem törvényekről, hanem magatartási normákról beszélek, amelyeknek nem feltétlenül van törvényi vetülete. Többé-kevésbé tipikusnak tekinthető például az, ha a de­mokratikusnak megválasztott kormány - a végrehajtó hata­lom - egyes tagjai úgy viselkednek, mintha az országnak nem kezelői, hanem tulajdonosai lennének. Magyarorszá­gon ma ennek jó néhány jele van. A mezőgazdaság minisz­tere a Ferencvárosi Torna Klub tulajdonosának képzeli ma­gát. A miniszteri biztosból kormánybiztossá előléptetett rendező pedig a Napkirály nyomán láthatóan azt vallja: „Az állam én vagyok!” S miután ez a viselkedés jobban tetszik a miniszterelnöknek, mint a szakminiszternek, ezért díjazza is: előlépteti a szerepzavaros biztost. A demokráciában per­sze a végrehajtó hatalom önkényeskedésben elgondolt ki­növéseit a törvények gátolják, de a magatartást nem tudják átprogramozni - legfeljebb a viselkedés eredményén tud­nak korrekciót végrehajtani. Jellemző az is, amikor a végrehajtó hatalom képviselői a magánéletben egyébként természetes viselkedési normák­tól tudatosan, politikai indíttatástól vezérelve eltérnek. Ilyen például amikor mondjuk Budapest főpolgármesterét demonstratívan nem hívják meg a nemzeti ünnep alkalmá­ból tartott operaházi ünnepségre. Nyilvánvaló, hogy a ma­gánéletben kötelező udvariassági formula felrúgásáról van szó, hiszen a faragatlanság itt politikai azonosságtudatot ki­fejező magatartási elem. Mindenesetre nehéz a polgári kezelési módok általános érvényűségéről beszélni - annak ellenére hogy mind a saját, magyar, mind a nemzetközi gyakorlatban jó néhány minta létezik. Itt van rögtön a közéleti vita kultúrájáról szóló alaptétel: kritizáld a véleményt, a viselkedést, de ne a személyt. Ma­gyarországon ez általában úgy érvényesül, hogy a személy lejáratásával akarják véleményét is semmissé tenni - ahe­lyett hogy időt és energiát pazarolnának a nézetek tartalmi bírálatára. Pedig hát a polgárellenes kultúra - legalábbis stilisztikai­­lag - éppen ebben nyilvánult meg a legmarkánsabban. Ha megnézzük például Lenin vitastílusát, akkor azt látjuk, hogy mondatai hemzsegnek a vitapartnernek szóló szemé­lyeskedő megjegyzésektől, amelyek leginkább minősítgető jellegűek. A polgári kultúrában - a magánéleti viszonyok­tól eltekintve - magától értetődő, hogy az ellentétes néze­tek, érdekek megszemélyesítői csak dolgukat végzik, kö­vetkezőleg teljességgel indokolatlan a nézetet vagy érdek­­különbséget személyeskedő összetűzéssé tenni. Parodiszti­­kus, amikor a vadnyugati filmben a gengszter fejéhez pisz­tolyt tartó seriff mielőtt meghúzná a ravaszt, azt mondja: ez nem személyes ügy, csak a munkámat végzem. Tudom, nem kevés az önáltatás az ilyesféle viselkedésben, de két­ségkívül segít abban, hogy ne indulatok, hanem a tárgysze­rűség felé tartó logikák érvényesüljenek. Nagy kérdés, hogy a folyamatok milyen irányba tarta­nak, és Magyarországon a köz- vagy a magánélet hat-e a másikra. Én úgy látom, hogy ma a magánélet sokkal polgá­rosultabb, mint a közélet - körülbelül annyival inkább, mint amennyivel a kerítéseken belül Magyarország rende­zettebb, mint a kerítéseken kívüli. Természetesen a magán­élet polgári normái nem egyöntetűen hatják át a társada­lom egészét, de azt nagyjából mindenki tudja - még ha nem is teszi -, hogy mi az illő, mi az udvarias, mi az elfogadott, mi az elfogadhatatlan. Nem törvények, hanem rögzült és vi­szonylag kis kilengést engedő kulturális szabályok hatják át meg át mindennapi életünket. Kérdés, hogy ez a rendkívül erős, ezer kötődéssel egymásba épülő társadalmi szövet ké­pessé válik-e arra, hogy civilizálja a közéletet, a közéleti szereplőket, vagy pedig elindulhat egy fordított folyamat is, amikor a drasztikus közéleti faragatlanságok mintául szol­gálhatnak a magánviszonyokban. De az is lehet, hogy a ma­gyar világ legalább két tengelyen fut tovább - mint már annyiszor történelmünkben. 1999. március utolsó harmada EGY POLGÁR NAPLÓJA Galló Béla Vége a szélárnyéknak Az élet, ez a nagy dramaturg, a héten megint összekuszálta kissé a szálakat. Mialatt Brüsszelben Solanáék felvonták a három új tagállam zászlaját, Santerék eközben, egy utcával odébb, „összetekerték” a sajátjukat, így aztán a csatlakozó országok kor­mányfőinek egy tartózkodó vé­leményt is muszáj volt produkál­niuk a helyzetükhöz illő boldog nyilatkozat mellé. Szokásához híven Orbán Viktor most is elő­vette azt a píármondatot, amivel rögtön „tarolt” a személye körü­li közszolgálatra amúgy is tettre­­kész hazai elektronikus médiá­ban. Ha 1989 a szabadságot hoz­ta meg, akkor most, tíz évvel ké­sőbb, megkapjuk mellé a bizton­ságot. Az Európai Unió „kormá­nyának” lemondásáról pedig csak annyit szólt a miniszter­­elnök, hogy fölösleges a helyze­tet dramatizálni, a felvételi tár­gyalások menetét Santerék távo­zása nemigen fogja befolyásolni. Aki megéli, meglátja, bic­centhetünk rá mindkét monda­tára, elismerve, hogy egy politi­kusnak ott és akkor körülbelül ezt kellett mondania. Első kije­lentése ráadásul még teli van fél­igazságokkal is, mert a legerő­sebb katonai szövetséghez tar­tozni valóban biztonságos - ki­váltképp egy olyan világban, amelynek lényegi jellemzője az, hogy bizonytalan. Merthogy bi­zonytalan. Ha netán nem hin­nénk a szemünknek, elegendő fellapozni a mértékadó nyugati külpolitikai szaklapokat, hogy lássuk, mennyi bennük a kiszá­mítható világrend hiányán ke­sergő eszmefuttatás. És mi mást, ha nem ezt cizellálja S. P. Hun­tington híres könyve is, amely­nek már a címe is árulkodó: A civilizációk összecsapása és a vi­lágrend átalakulása. A szóban forgó szövetségbe forrva hazánk tehát - ha mellék­­szereplőként is­­ akarva-akarat­­lan a labilis világpolitika fő ára­mába kerül. Ennek remélhetően hamarosan meglesz az a nem el­hanyagolható következménye, hogy közgondolkodásunk szakít az elmúlt tíz évre jellemző (más­különben derék és jogos, csak ki­csit szűk látókörű) európázással, és hajlamos lesz kontinensünket (Ázsiának eme „féregnyúlvá­nyát”) megint a világ részének tekinteni. Fölfedezzük például azt, hogy a nemzetközi viszo­nyokban sajátos temporális tör­vényszerűség uralkodik, történe­tesen hogy a világpolitikában úgynevezett hosszú ciklusok fi­gyelhetők meg, s e ciklusokhoz mindig egy-egy adott hatalom dominanciája, jellemző geopoli­tikai szemlélet, háborúk, békék, területi rendezések, intézményi innovációk, valamint a hanyatlás jellegzetes jegyei tartoznak. Már csak azért is hasznos lenne ez a felfedezés, mert mindezek pon­tos értelmezése nélkül aligha alakítható ki korszerű nemzeti stratégia. Ifjú NATO-tagként és EU- aspiránsként legelébb azt kéne tudatosítanunk, hogy az európai integráció annak idején nem pusztán magasztos célokból, ha­nem kontinensünk hanyatló vi­lágpolitikai jelentősége miatt jött létre. (Gondolni, többek közt, már Victor Hugo is gondolt rá, a franciák kis híján meg is kö­vezték érte.) Ily módon, tetszik, nem tetszik, az EU-n keresztül nemcsak egy versenyképes gaz­dasági erőhöz, hanem a korábbi szerepük elvesztését fájlaló európai hatalmak (nem mindig ugyanazért szomorkodó) társa­ságához is csatlakozunk - ha majd csatlakozunk. S meglehet, hogy egyszer létrejön az Európai Egyesült Államok, de egyelőre ma még csak Amerikai Egyesült Államok van, és Pax Americana. Amely azonban, sokak szerint, századunkkal együtt szintén a végét járja, mert bár az USA fel­morzsolta ellenlábasát, az eurá­­zsiai Szovjetuniót, ám a nagyha­talmak hanyatlása, régi megfi­gyelés, igen gyakran győzelmek­kel kezdődik. Legalábbis a histó­ria ezt bizonyítja. Komoly dilemma, vajon most így van-e. Sőt fogadjuk el, hogy a Pax Americana vége felé já­runk. Akkor sem biztos, hogy a korábbi analógiák ma is érvé­nyesek. Mi több, úgy tűnik, mintha az USA önkorlátozó nagyhatalom volna, s tudatosan fogná vissza szerepvállalásait. Persze nem valamiféle­­nagyha­talmaktól szokatlan) genetikus szolidság ösztönzi erre, inkább az a racionális felismerés, hogy a történelemben először a világ­kompetencia ma valóban gló­­busznyi méretű és intenzitásá­ban is egyedülálló kihíváshal­maz (elvileg felelősségteljes) ke­zelését jelenti. A hanyatlási tör­vény eddig nagyjából úgy szólt, hogy a diadal megnöveli ugyan a kompetenciát, de evvel újabb és újabb terheket rak a győztes nagyhatalomra, amit az egy idő után már nem képes elviselni. Nos, az utóbbi évtizedek egyre inkább akkumulálódó ökológiai problémái, a demográfiai csap­da, a mélyülő (és egyre bonyo­lultabb) Észak-Dél szakadék mind-mind olyan globális vál­ságjel, amelyekre egyelőre még csak hatásos tüneti megoldások sincsenek, nemhogy kiérlelt, konszenzusos válaszok, intéz­ményi innovációk. Ilyen globális problémák eddig egyetlen cik­lusvéget se jellemeztek, mindez merőben új és minden eddiginél nagyobb kockázatokat hordoz: nota bene, nemcsak a brókerpa­radicsomot meg az Internetet, ezt is jelenti a globalizáció. Már­pedig ha a legnagyobb problé­mák megoldatlanok, annak könnyen belátható tartós politi­kai következményei lehetnek, mint ahogy vannak is. S akkor még nem beszéltünk a világgaz­daság és a nemzetközi pénzügyi rendszer ingatagságáról, amely­nek esetleges negatív fejlemé­nyeitől szintén nem mentesíthe­tő a politika. Mindezek miatt cseppet sem csoda, ha Washingtonban felis­merték, hogy az ország elvileg kitágult lehetőségei és ereje nin­csenek, nem is lehetnek egyen­súlyban. Az ország megnyerte ugyan a hidegháborút, de nem lett a világ Atlasza, és nem is na­gyon akar az lenni. (Vessünk csak egy futó pillantást az utóbbi évek ENSZ-büdzséjére...) Effé­le heroikus attitűdök helyett sokkal inkább sajátos kettősség jellemzi ma az USA világpoliti­kai szerepvállalását. Fegyelme­ző jelenlét az amerikai érdekek szempontjából fontos ponto­kon, és tudatosan önkorlátozó, a terheket a szövetségesekkel megosztó, sőt el- és áthárító ma­gatartás minden egyéb helyen. Mindezt megkönnyíti, hogy a vi­lág katonailag ma egypólusú, habár a politikailag kiszámítha­tatlan, de inkább zsarolásra, mintsem akcióra képes orosz katonai potenciált Washington­ban sose szokták alábecsülni. Hosszabb távon nyilvánvaló vi­szont, hogy az amerikai militáris fölény csak a gazdasági teljesítő­­képesség bázisán tartható fenn, márpedig az USA-nak - Clinto­­nék gazdasági eredményei elle­nére - éppenséggel világgazda­sági pozícióinak relatív romlását kell elviselnie. Mikor és melyik prosperáló gazdaságú hatalom közelíthet majd az USA katonai hatékonyságának szintjéhez? Kína? Németország? A közös Európa? Esetleg valaki más? És mi lesz ennek a következmé­nye? S egyáltalán: a „fehér em­ber” ciklusa lesz-e a holnapi, holnaputáni világpolitikai kor­szak? Netán tényleg a civilizá­ciók háborúja köszönt be, ahogy azt Huntington jósolja? Avagy magukba záródó, regionális in­tegrációkra, védszövetségekre, s ahol ilyen nincs, ott nacionalista „kiskirályságokra” töredezik szét a világ, vagyis az ökológiai romlást és az egyenlőtlen fejlő­dést elmélyítő globalizáció el­lenreakciójaként, jobb híján, egy új barbárság, egy új közép­kor következik? Ki lát a jövőbe? Csak azt érzékelni, úgy lépünk a harmadik évezredbe, hogy a gyakran fecsegő és hivatalból magabiztos politikai felszín alatt minden bizonytalan. Persze lesz ami lesz, a NA­­TO-tagság a magyar rendszer­­váltó elit egyik legfontosabb kö­zéptávú politikai célja volt, és ezt a célt az elit - a pártpaletta széleit leszámítva, közösen - el­érte. Érdekei és a Nyugat meg­határozó hatalmainak alapérde­kei éppen egybeestek, immár a fejlett világ katonai centrumá­nak perifériájához tartozunk. E tény valóban nagyobb nemzet­­biztonságot jelent (polgárit alig­ha, mert példának okáért ha a NATO bombázza Milosevicsé­­ket, a magyar területen elköve­tett terrorcselekmények valószí­nűségei igencsak megnöveked­nek). De egyúttal azt is, hogy mostantól fogva vége a szélár­nyéknak, a vajúdó világpolitika „begyűrűzik” hozzánk, a talál­kozást nem lehet elnapolni. S a NATO-t belülről, az EU-t pedig a tárgyalóasztal mellől szemlél­ve azt is nap mint nap tapasztal­ni fogjuk, hogy a Nyugat fino­mabb érdekviszonyai koránt­sem homogének. Nyugtalanító kérdés, hogy a magyar társadalom, az elit és nem utolsósorban a politikatu­domány felkészült-e erre. „Vége a szélárnyéknak, a vajúdó világpolitika »begyűrűzik« hozzánk, a találkozást nem lehet elnapolni. S a NATO-t belülről, az EU-t pedig a tárgyalóasztal mellől szemlélve azt is nap mint nap tapasztalni fogjuk, hogy a Nyugat finomabb érdekviszonyai korántsem homogének. Nyugtalanító kérdés, hogy a magyar társadalom, az elit és nem utolsósorban a politikatudomány felkészült-e erre.” ! Hűbele Tamás M­it mondana most Voltaire az MLSZ elnökének? Nyil­ván azt, hogy egyetlen intézkedéseddel sem értek­­ egyet, de mindent latba vetnék azért, hogy önkényesen­­ ne mozdíthassanak el. Mert te vagy a megválasztott, tehát legi­tim elnök. Hogy miképpen kerültél oda, milyen erők, milyen érdekek hatására, azt most ne firtassuk. Ha a választottak legi­timitását folyton megkérdőjeleznénk, úgy járnánk, mint az an­golok a rózsák háborújában. S tudjuk, az nagyon soká tartott, és nem lett jó vége. Sőt: ha akkoriban „fölfüggesztésre” került sor, az bizony irreverzíbilis volt. Ámbár ha jól értettem egy sportjo­gászt, a sportminiszter nem is helyezhetné vissza Kovács Attilát a tisztségébe, mert egy közigazgatási döntést nem lehet ripsz­­ropsz módosítgatni. De nem is kell visszahelyezni, a FIFA ezt nem követeli, csak azt szögezi le, hogy továbbra sem fogadja el­­ a felfüggesztéseket, azaz addig elfogadhatatlan marad számára­­ ez az állapot, amíg ide nem jön egy bizottság, és nem vizsgálja­­ meg ő is az MLSZ működését. Ami ugyebár azt jelenti, hogy nem bízik az ISM vizsgálatában. Jó, ez rendben van, de vajon­­ miért mondja, hogy a jogaiba visszaállított elnökség sem hívhat­­ össze közgyűlést, sőt senki - ezek szerint még a tagság sem kez­deményezhet ilyet, márpedig ez minden demokratikus szerve­zet alapjoga -, hanem egyedül a FIFA. Az ilyen mértékű be­avatkozás egy ország és egy szövetség belügyeibe legalább i­s olyan szokatlan, mint az ISM végiggondolatlan túlbuzgósága. Régóta tanúi vagyunk annak, hogy a pénz, a politika és a korrupció hogyan őrli fel, sodorja válságba a klasszikus régi sportszervezeteket. Ezt jelzi a NOB botránya is, s talán csak vé­letlen, hogy épp ott pattant ki, nem a FIFA-nál vagy az UEFA­nál. Van elég bajuk nekik is, magukkal is, egymással is. Talán ez is az oka annak, hogy bizonyítani akarják, milyen erős, határo­zott és sportbarát szervezetek, amelyek - saját magukon kívül - sehol sem engednek a politikai befolyásnak. Szóval a FIFA sem a Szentszék, ám szokatlanul kemény be­avatkozása annyiban indokolt, hogy így kell megvédenie a spor­tot a politikai beavatkozástól. Az azonban már túlzás lenne, ha ők akarnák összehívni a magyar szövetség közgyűlését. Ezt a blamázst meg kellene előznünk, s aligha van más út, mint megejteni azt a beszélgetést, tárgyalást, alkut, amelyen Deutsch miniszternek és Kovács elnöknek már hónapokkal ezelőtt túl kellett volna lennie. Milyen államférfi az, akit az in­dulatai vezérelnek, aki nem hajlandó tárgyalni azzal, akivel tár­gyalnia érdekében áll? Saját maradék presztízse és a futball­­krachból való kilábalás miatt is. A futball bajai persze régi keletűek, éppen ezért jött Kovács,­­ aki erős kézzel és a javítás szándékával nyúlt hozzá, de csak to­vább rontott. Majd jött Deutsch, aki úgy akarta megszüntetni a zűrzavart, hogy megszünteti Kovácsot. Azt hitte, ha azt mond­ja, Kovács nincs, akkor nincs. Pedig Kovács van. Ez a demokrá­cia bosszúja. Az új keletű bajok ott kezdődtek, hogy Deutsch a vizsgálati jegyzőkönyv kétórás tanulmányozása után nyomban döntött az elnök és az elnökség fölfüggesztéséről. Ami azt jelenti, hogy­­ vagy nem gondolta át alaposan, vagy nem akkor döntött, ha­nem már a vizsgálat előtt, ezt pedig prekoncepciónak hívják. Ezzel azt érte el, hogy Kovács Attilából mártírt, sőt hőst csi­nált, aki egy társadalmi szervezet szuverenitásáért küzd az ál­lamhatalmi bürokráciával szemben. Pedig Kovács nem hős és nem mártír, csak egy keményfejű ember, akit az ifjú sportmi­niszter helyzetbe hozott. A következő baj, hogy Deutsch szerint Kováccsal nincs miről beszélnie. Pedig van. A patthelyzetből való kilépésről és arról, hogyan lehetne tompítani a nemzetközi visszhangokat, megköszönni a FIFA ál­dozatos közreműködését, s megígérni, hogy bölcs útmutatásaik nyomán most már magunk is boldogulunk. Minden egyes to­vábbi nap növeszti a nemzetközi szégyent. Laczkó Mihálynak volt egy sokat idézett mondása: az MLSZ-elnök nem tud gólt rúgni. Dehogynem, sőt a sportminiszter is tud gólt rúgni, öngólt. Előbb-utóbb - mint minden politikusnak - meg kell tanulnia,­­ hogy senkit sem lehet akarata ellenére boldogítani. Az MLSZ-t­­ sem, a boldogtalant. Olyan körülményeket kell teremteni, hogy­­ a megválasztott testület végiggondolhassa, mit kell tennie. A politika mozgástere demokráciában az, hogy a körülmények­re nyomást gyakorolhat, de a testületre nem. Ám a sportminisztérium beavatkozása csak végiggondolat­lan és kínos, de nem nevetséges. Ez a jelző a Torgyán József I esete a bíróval című komédiára illik. Szögezzük le: magára adó sportember nem foglalkozik a bíró ítéleteivel. Még kevésbé te­heti ezt egy klubelnök, pláne ha egyben miniszter is. Elképesz­tő ötlet, hogy a sportminiszter vizsgálja ki, csalt-e a bíró az­­ MTK-FTC-meccsen. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy a szurkolói attitűd jelent meg­­ a politikusoknál. Még jó, hogy Torgyán jogos fölháborodásá­­ban nem dobott be a pályára egy sörösüveget. Mert a bíró az elején tényleg nyomta a Fradit (én is Fradi-drukker vagyok), s ám ezt egy politikus csak magánemberként mondhatja otthon a­­ barátainak. A délibábok hőse, Hűbele Balázs jó családból való, tehetsé­ges ember volt, aki mindig jót akart, de mindig rosszul kezdett hozzá, s amikor kudarcot vallott, kedvét vesztve félbehagyta. SZ.AI.FI.ASZ.in ­ amiért korábban lelkesedett. Ezért jellemzik nevével a hebe­­ hurgya embereket. Tamás abban különbözik Balázstól, hogy ő a rossz kezdés után nem veszti kedvét, nem hagyja félbe, hanem konokul ra­gaszkodik hibáihoz. Még az ő nevéből is lehet jelző, ura egy évforduló. Ferdítések és hazugságok va­lóságos tárháza a Tanácsköztársa­ságról szóló cikkek, történeti és irodalmi művek többsége. Őszin­tén szólva a mai generációt soha nem hozta lázba igazán a 133 nap története. Talán mert az egyik kor­szakban folyamatos vérfürdőnek mutatták be, a másikban pedig egy kopasz és kövér mellékszereplőt léptettek elő vezérré, utólag. Ez a pár hónap Kun Béláról hí­resült el, akit aztán Sztálin elkül­dött a másvilágra, hogy a marxista történetírás évtizedeken át egyik lábáról a másikra állt kínjában, ha a korszakkal foglalkozott. Kun Béla egy 1955-ös Szabad Nép­cikkben született újjá, de még jó harminc évig nem kapott szobrot. Kevéssel a pártállam halála előtt a Vérmező északi végén emeltek emlékművet neki, hogy aztán a rendszerváltozás után a kamara­erdei szoborparkba kerüljön. Egy pozitívumot nehéz lenne, nem is szabad megtagadni tőle és a kommüntől. Szembeszállt a Ma­gyarországot feldaraboló utódál­lamok hadseregeivel. A vörös zászló alatt folyt honvédő igyeke­zetet támogatta a hadsereg jó ré­sze. A későbbi tábornoki kar megannyi tisztje lépett szolgálati- Kommün 8- ba az ország védelméért. (Három lett közülük miniszterelnök a negyvenes években.) Vakságra vall, hogy a születő nemzetálla­mok fiainak lelkesedésével az el­vont proletár internacionalizmust próbálta szembeállítani. De nem ezért bukott el. Akit érdekel, hogy miért és hogy mi következett a bukás után, sok mindent megtudhat a nemrég megjelent Trianon felé című kö­tetből, amelyben egy Paul Men­­toux nevű tolmácstiszt feljegyzé­sei sok korabeli dokumentumot tartalmaznak. Leírja, hogy a kom­mün bukása után a román meg­szállás alatt az ország olyan mér­tékű módszeres kirablása követ­kezett el, amelynek anyagi kárté­tele egyszerűen felmérhetetlen. Az itt állomásozó olasz, amerikai és más antantfőtisztek megpró­báltak közbelépni, olykor sikerrel is, de azon már nem változtathat­tak, hogy hatezer vagonnyi áru, berendezés, műkincs, a nemzeti vagyon jelentős része hagyta el néhány hónap alatt a háborúban kivérzett, tönkretett és védtelen országot. KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR

Next