Magyar Hírlap, 1999. április (32. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-27 / 97. szám

1999. ÁPRILIS 27., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 A nyilvánosság megkerülése A magyar polgár azt eddig is tudta, mert akár láthatta is, hogy NATO-gépek használ­ják az ország légterét. Nem volt ez titok, hi­szen a parlament nyilvános ülésen adott erre engedélyt, a honvédelmi miniszter is mond­ta, hogy jönnek a szövetség repülői, járőröz­­nek az égbolton, erősítik az ország védelmét. Amikor átsodródott két szerb MIG, azt is ők zavarták haza. Ráadásul a vadászok nem is magyar repülőtérről szállnak fel, hanem Olaszországból oltalmaznak minket. Washingtonban aztán kiderült, hogy a magyar polgár ennél többet is tudhatna, ha venné a fáradságot, és alaposan elolvasná az Országgyűlés határozatát a koszovói légi csapásokban való magyar részvételről. Ez ugyanis, mondják most kormánytagok, le­hetővé teszi, hogy a NATO hazánk területé­ről indítsa bevetésre gépeit. És hát ez nem új dolog, hiszen a Magyar Honvédség parancs­noka szerint a légi csapások keretében „bi­zonyos műveletekhez” Taszárról eddig is szálltak fel gépek. Lássuk be, mindez logikus, hiszen a ma­gyar repterek Belgrádtól fele olyan távolság­ra vannak, mint a szerb főváros és az avianói támaszpont. Kétségtelen, hogy a parlamenti határozat szövege ezt nem zárja ki. A kor­mányzati kommunikáció viszont mintha ed­dig azt sugallta volna, hogy hazánk területé­ről semmiféle harci cselekmény nem indul­hat ki. És talán az sem mellékes, hogy ha innen startolnak a gépek, meg kell tisztítani az útjukat a légvédelemtől. Ez pedig azt je­lentheti, hogy a Vajdaság további, fokozot­tabb támadásokra számíthat, immár Kecs­kemétről, Pápáról vagy Taszárról. A NATO-csúcs előtt hirtelen összehívott hatpárti egyeztetésről Orbán Viktor még úgy lépett ki, hogy megnyugodva kel útra, hiszen egyetértés van a parlamenti erők kö­zött. A konszenzus szerint az országgyűlési határozat keretei között kell maradnia a ma­gyar részvételnek. A washingtoni bejelenté­sek viszont legalábbis feszegetik ezeket a ke­reteket, hiszen eddig hivatalosan azt sem is­merte el senki, hogy a bombájuktól megsza­badult gépeket hazánk légterében töltik fel üzemanyaggal. A szocialisták úgy látják, hogy új helyzet van, tájékoztatást sürgetnek, sőt a honvédelmi bizottság elnöke is - aki nem mellesleg ugyanolyan párttagkönyvet őriz, mint a szakminiszter - indokoltnak tartja egy rendkívüli ülés összehívását. Per­sze kétség sincs, ha kell, a bizottság kor­mánypárti többsége nem hagyja cserben a meghívott minisztert, és akár utólag is jóvá­hagyja a felszállásokat. Az is több, mint va­lószínű, hogy mindezt zárt ülésen teszi majd, ha egyáltalán a miniszter szolgál valamilyen érdemi információval a bizottság előtt. A legutóbbi honvédelmi bizottsági ülés körüli vihar - a szolgálati titok kiszivárgása és az azt követő feljelentés a tárca részéről - arra alkalmas lesz, hogy Szabó János megtagadja az alapos tájékoztatást Koszovó ügyében. Nehogy már a szerb titkosszolgálat a magyar híradásokból szerezzen értesüléseket. Érdemi információt tehát várhatóan to­vábbra sem kap a polgár arról, hogy Ma­gyarország valójában milyen szerepet ját­szik a szomszédban dúló háborúban. Marad­nak a találgatások és a nyugati sajtóban megjelenő hírek, amelyeket jobb híján át­vesz a magyar média. Ezekből viszont úgy tűnik, hogy lassan már csak a magyar politi­kusok nem látják közelinek a szárazföldi támadást. És az is egyöntetű vélemény, hogy a Vajdaság sík vidékén nyomulhatnak be legkönnyebb a NATO-páncélosok Jugo­szláviába. Hivatalosan erről egyelőre senki nem kíván nyilatkozni, talán abban bízva, hogy úgysem alakul ki konszenzus a szövet­ség 19 tagállama között a katonák bevetésé­ről. És ha mégis? Mit lehet tenni, figyeljük a műholdas té­véműsorokat, és a külföldi lapokat, a hatá­rainkon kívül ugyanis jóval közlékenyebbé válnak politikusaink (lásd Chikán-bejelen­­tés a németországi rendezvényen az olaj­­szállításról). Hátha elszólják magukat, és ki­derül, hogy Magyarország tovább módosí­­totta-e az álláspontját a hazánk területéről induló bármiféle támadásról. Persze a kor­mányfő és a diplomácia vezetője is megígér­te, hogy minden fontos momentumról tájé­koztatják az Országgyűlést éppúgy, mint a közvéleményt. Emlékeztetőül: a szerb MiG- ek magyar légtérsértését az orosz hírügy­nökség jelentette be. Nálunk ugyanis ezt nem tartották lényeges információnak. HASZÁN ZOLTÁN Háborús újságírás, alulnézetből Egész Európa és Amerika millió kérdéssel és kétellyel követi a Balkán-háborúról érkező híre­ket. A nagy lapokat szinte telje­sen betöltik a helyszíni beszámo­lók és a valószínűsíthető jövőt elemző cikkek. Egészséges ve­szélyérzetünk és a demokrácia jövőjéhez főződő érdekeltsé­günk azt súgja, hogy a koszovói dráma mellett minden más ese­mény súlytalan. Azt gondolhat­nánk, és ebben egy rövid nyugati lapszemle is megerősíthet ben­nünket, hogy ezekben a napok­ban másról talán nem is szabad írni. A vezető olasz lapok élénk fórumokká, igazi közéleti válság­központokká váltak, helyet adva a legkülönfélébb külpolitikai szakértők, történészek és értel­miségiek elemzéseinek. Ennek is köszönhető, hogy a kezdeti meg­lepetést és ösztönreakciókat las­san felváltja a kérdések és állás­pontok pontosabb megfogalma­zása. Még az olaszok sem értik vilá­gosan a helyzetet, de azt már tud­ják, hogy reflexes békevágyuk nem kerülhet ellentétbe az etni­kai tisztogatás felett érzett ugyancsak reflexes felháborodá­sukkal. Vagy hogy nem lehet Bill Clinton döntéseiről úgy beszélni, mintha eközben a másik oldalon nem Szlobodan Milosevics állna. Az első sokk után lassacskán eszükbe jutnak a politikai identi­tásukat megalapozó alapelvek, amelyek jegyében a liberális de­mokráciák felelősségteljes polgá­rainak egy ilyen eseményt szem­lélniük kell. A magyar olvasók nem szá­míthatnak lapjaink vagy értelmi­ségünk részéről hasonló szíves­ségre. Csontvázukra fogyasztott újságjainktól természetesen nem várható, hogy oldalakon keresz­tül közöljék a riportokat a hábo­rú különböző helyszíneiről, ami­kor helyük sincs, meg ilyen ri­portjaik sincsenek. Mégis, a nyers híreket követhetővé teszik viszonylag kielégítő mennyiség­ben és terjedelemben. Az igazi baj a kommentárok, az elmélyü­lést segítő háttéranyagok sze­génységével van. A háború kitö­rése óta a vezető magyar lapok­ban (a Magyar Hírlapot, a Nép­­szabadságot és a Népszavát fi­gyelem) csak elvétve akadt egy­­egy alaposabbnak mondható írás az események tágabb összefüg­géseiről, jogi, ideológiai, morális, politikai, geopolitikai és történel­mi hátteréről. A hírek és háttéranyagok ará­nyának felbillenéséből úgy tűnik, mintha Koszovó is csak egy újabb kolosszális médiaesemény lenne szuperfegyverekkel, vér­rel, harcias diktátorokkal és folklorisztikus népvándorlással. Ezt sugallja az írások felületessé­ge, meg az utóbbi időben elural­kodó Tart pour l’art szellemeske­dés, a mindenkit kötelezően és egyformán kigúnyoló stílus és az ezzel akaratlanul is velejáró min­dent relativizálás. Publicisztika csak és kizárólag alulnézetből. A gondolatok - és a cikkek szer­zői­­ csak a Vajdaságig vagy leg­feljebb Belgrádig jutnak el, az al­bánok helyzetéről, a válság törté­netéről semmit nem tudunk meg, legfőképp a minket ért lehetség A szerző újságíró­ies hatások körül forgunk, és ez­zel kapcsolatban is elfelejtjük, hogy mi magunk is NATO-tagok vagyunk. A háború és annak elvi következményei mintha fényév­nyi távolságra lennének tőlünk. „Egy olyan nép gondolkodása ez, amelyik nem tud mit kezdeni azzal, hogy benne van a világpo­litikában” (a találó fogalmazás Hegedűs Istváné). A kezdeti kapkodás után az olasz sajtó és a többi tömegtájé­koztatási eszköz, például a televí­ziók nagyszabású és színvonalas vitaműsorai kialakítottak egy módszert az események megkö­zelítésére és tárgyalására. Ennek első szintje egy hipotézis, ame­lyik így hangzik: nyugodtan felté­telezhetjük, hogy az amerikaia­kat és azon belül Clinton elnököt ki tudja milyen nagyhatalmi szándékok (például Oroszország végleges megalázása vagy Euró­pa önállósodásának megelőzé­se), katonai kényszerek (a fegy­verzetek kipróbálása) vagy sze­mélyes indokok (a Monica Le­­winsky-ügyben megingott tekin­tély helyreállítása) stb. vezették a bombázások megindításában. És nyugodtan megvádolhatjuk a Nyugatot azzal, hogy máshol nem avatkozott be ilyen határo­zottsággal (amit én elég buta érv­nek tartok, és nem is teljesen igaz). De mindezt egy pillanatra tegyük félre, ön, kedves újságol­vasó vagy rátarti értelmiségi, mi­lyen politikát tartana helyesnek, ha politikai vezetőként szembe­sülne a háborút megelőző koszo­vói helyzettel, az albánok jog­­fosztottságával, függetlenségi tö­rekvéseivel, a kezdődő polgárhá­borúval és a tömeggyilkosságok­ban és etnikai tisztogatásokban végződő szerb válasszal? Az így feltett kérdés természetesen meglehetősen magas követelmé­nyeket támaszt. Mindenekelőtt leszögez egy kiindulópontot: az etnikai tisztogatást, amitől mi, a nyugati kereszténység és az euró­pai liberális demokráciák polgá­rai önmagunk - vagyis saját kul­túránk és történelmünk - megta­gadása és lealacsonyítása nélkül egy pillanatra sem tudunk elvo­natkoztatni. Ezen túl meg kell is­mernünk a koszovói válság törté­netét, az érdekelteket és a konf­liktus geopolitikai hatásait. Vé­gezetül tisztáznunk kell azokat az alapelveket, a mi alapelvein­ket, amelyek elvi zsinórmértéket adnak a konfliktusok kezelésé­hez. Ezen a szinten önmagunk­kal kell tisztába jönnünk, ahol mi nem elsősorban magyarok va­gyunk, hanem egy liberális de­mokrácia polgárai. Olyan választ kell adnunk, amiről azt szeret­nénk, ha máskor és adott esetben velünk - immáron mint magya­rokkal - kapcsolatban is alkal­maznák. Komoly problémát je­lent például a „humanitárius be­avatkozás", a „nemzeti szuvere­nitás" (például Jugoszláviáé) és az „önrendelkezési jog” (például az albán többségi kisebbségé) li­berális elveinek nyilvánvaló és többszörös ellentmondása. A tárgyalás második szintje a választott eszközök célszerűsé­gét vizsgálja. A történészek a ha­sonló katonai akciók tanulságait boncolgatják a második világhá­borútól (Coventry és London német és a német városok an­gol-amerikai bombázása) máig. A katonai szakértők a technikai és stratégiai lehetőségekről és ki­látásokról írnak. A politikai írók pedig a diplomáciai lépéseket elemzik, kritikai választ keresve arra, vajon mindent megtett-e a Nyugat a békés megoldásért, vagy­ Párizsban nem állították-e elfogadhatatlan feltételek elé a szerb külpolitikát stb. Ugyan­csak fontos téma Európa és az Egyesült Államok viszonya, az ENSZ szerepe, illetve az, hogy milyen nemzetközi intézmény vagy intézményrendszer lehetne képes a jövőbeni válságok keze­lésére. És fontos, hogy mi várha­tó Koszovóban és a Balkán tér­ségben. Felbukkan egy érdekes és az események megítélését alapvetően befolyásoló kérdés. A történelem negatív eseménye­ivel kapcsolatban utólag mindig felmerül, hogy milyen jó lett vol­na időben megfojtani a Gonoszt. A Nyugat most éppen ezzel pró­bálkozott. Jól döntöttek, jól idő­zítettek? A harmadik szint a hírek, a beszámolók, annak firtatása, va­lójában milyen konkrét háttéro­kok vezették a háborúzó feleket a konfliktus kirobbantására, és hogy a háború miképpen érinti az adott újság hazáját. Mindhá­rom szint egyformán fontos és elhanyagolhatatlan. Az pedig az intellektuális felkészültség mér­céje, hogy a tárgyalás során az egyes szinteket mennyire sikerül külön tartani egymástól. A ma­gyar sajtóban az első szinthez tartozó elemzések csak elvétve akadtak. Ilyenek voltak Gere­ben Ágnes és Sz. Bíró Zoltán Oroszországgal foglalkozó írásai a Népszavában és a Hírlapban, és Szabó Miklós Nyugathoz tar­tozásunkról szóló cikke ugyan­csak a Magyar Hírlapban, ami nem a háborúval kapcsolatban íródott ugyan, de „szerencsésen” lett időzítve. Az egyéb írások túl­nyomórészt az ideális tárgyalási logika harmadik szintjén mozog­nak, a híreket és a magyar aggo­dalmakat szedik csokorba, az egyes újságírók hangulata és ké­telyei szerint, hogy ebből kiin­dulva tegyenek rövidke ad hoc kirándulásokat a második szint­re, az eszközök és politikák vizs­gálatáért. A háború megközelí­tésének alapelvei teljesen figyel­men kívül maradnak. Ha nem így lenne, nem csúszhatott volna ki a Népszabadság egyik vezető újságírójának tollából a követke­ző „elemzés”: Sokan „úgy teszik fel a kérdést, írja az újságíró egyetértőleg, hogy ha a koszovói albánok nem nyúlnak 1998 tava­szán - röpke egy éve - fegyver­hez, és nem kényszerítik ki ma­guk ezt a háborúságot, akkor 1999 tavaszán akcióba léptek volna-e a NATO repülőgépei? Minden kérdésfeltevés abban az értelemben is jogos: uraim, ha valaki, egy valamely etnikai ki­sebbség fegyvert ragad, akkor máris számíthat a NATO rokon­­szenvére? Repülőire?” A idézet­ben foglalt állítás tájékozatlansá­gához és morális képtelenségé­hez azt hiszem, nem szükséges kommentár. Csak egy stiláris megjegyzést tennék: a tisztelt kolléga láthatóan még most sem fogta fel, hogy Koszovóban nem „háborúság”, hanem háború, tö­megmészárlás és egy nép elüldö­­zése folyik, mégpedig nem egy hónapja, hanem már jóval hosszabb ideje. „Ön, kedves újságolvasó vagy rátarti értelmiségi, milyen politikát tartana helyesnek, ha politikai vezetőként szembesülne a háborút megelőző koszovói helyzettel, az albánok jogfosztottságával, függetlenségi törekvéseivel, a kezdődő polgárháborúval és a tömeggyilkosságokban és etnikai tisztogatásokban végződő szerb válasszal?” Levelek a szerkesztőhöz Mély megdöbbenéssel olvastuk lapjukban a román sajtóforrásból átvett cikküket a Párizs környékén kolduló, a koszovói tragédiát állí­tólagosan „haszonszerzésre kihasználó ro­mákról” („Hasznot húznak a tragédiából", MH február 20. 2. oldal). Megdöbbentünk, hiszen a cikk nem szélsőséges, gyűlölködő lapban, hanem önmagát mértéktartóan libe­rálisnak tekintő orgánumban jelent meg, ugyanakkor tartalma tipikusan a „gyűlölet­beszéd” ismérveit hordozza a cigány kisebb­séggel szemben, így sérti a törvényeket és az újságírói etikát is. Miben áll itt a gyűlöletbeszéd? Elsősorban abban, hogy deviáns vagy bűnözési esemé­nyeket, amelyek konkrét személyekhez köt­hetők, bennük a személyes felelősség a meg­határozó, általánosítva egy kollektívum, a ro­mák felelősségévé teszik, ezzel az adott ki­sebbség tagjaival szemben igyekeznek „kö­zös bűnt” kreálni a történtekből, a jóérzésű polgárokban a bűn, a deviancia említését összekötni az adott kisebbség elítélésével. Olyan ez az eljárás, mintha Pándy András feltételezett bűneiről, gyilkosságokról, vér­fertőzésekről a román vagy egyéb sajtó úgy adna hírt, hogy név nélkül a belgiumi magya­rokat vagy a protestánsokat vádolnák kollek­tíven ilyen cselekményekkel. Nyilvánvalóan tarthatatlan ez az eljárás mind a Tornán, mind pedig a magyar sajtó etikája szerint is. A cikk különösen komoly kárt okoz, hi­szen minimális társadalomtudományi isme­retek birtokában is köztudott, hogy a cigá­nyokkal kapcsolatban rengeteg negatív elő­ítélet, sztereotípia, sőt gyakran gyűlölet is fel­halmozódott társadalmi köztudatunkban, ezért különös felelősség erre „még egy lapát­tal rádobni”, hiszen jövőnket mindannyian - nem cigányok és cigányok egyaránt - ebben az országban, békés, nyugodt környezetben tervezzük. A­z előítélet, a gyűlölet ezt a békés jövőt, gyermekeink közös sorsát veszélyezte­ti, mérgezi meg gyanakvással, kölcsönös féle­lemmel, erőszakkal. Különösen komoly kárt okozhat a cikk más szempontok miatt is. Hiszen a NATO hadserege éppen az etnikai gyűlölködés kivál­totta erőszakcselekmények leküzdése érde­kében kényszerült katonai erőt igénybe venni Koszovóban, illetve Jugoszláviában, az erő­szak áldozatai pedig nemcsak az albánok, il­letve szerbek, hanem több mint százezer ro­ma is. Akiket az albánokhoz hasonlóan elker­gettek lakhelyükről, földönfutóvá tettek, kiül­döztek Koszovóból Milosevics katonái, pedig ők nem gyűlölködtek, nem akartak elszaka­dást, háborút, terrort, csak ott éltek évszáza­dok óta békességben gyermekeikkel, család­jukkal. E tömegek most Macedóniában, Al­bániában, menekülttáborokban vagy a roko­noknál élnek éhezve, nélkülözve, segítségre, jobb sorsukra, szolidaritásra várva. Erről a tényről a magyar és nemzetközi sajtó alig ad hírt. De hírt olvashattunk a Magyar Hírlap­ban cigányok haszonleséséről, amely után ho­gyan is alakulhat ki a várt szolidaritás, honnan érkezhet a szükséges segítség? Mértéktartó, liberális újságban olvashat­tunk „cigányokról, akik hasznot húznak a tragédiából”, mert romániaiak, és koldulás­kor koszovóinak hazudták magukat. Név nélkül, pontos helyszín, felelősség azonosítá­sára alkalmas bizonyíték nélkül, tehát véde­kezési lehetőség nélkül, „úgy általában a ci­gányok”... Mit tesz, mit tehet e tények tuda­tában a hibát elkövetett mértékadó és liberá­lis újság? Várjuk helyreigazításukat és segít­ségüket a koszovói roma menekültek helyze­tével kapcsolatban a tények ismertetésével, a bajbajutottakkal való együttérző figyelem felkeltése érdekében. BÁRSONY JÁNOS - HORVÁTH ALADÁR Roma Polgárjogi Alapítvány S­zinte természetesnek tekinthetjük, hogy a washingtoni NATO-csúcson a távlati elképzeléseken a napi politika is­mét fölülkerekedett. A világvisszhang is a legtöbbet Koszo­­vóval foglalkozott: marad-e a csak légi háború, vagy fokozatosan előkészítik a szárazföldi offenzívát is. Holott a nagyszabású jubileumi találkozót eredetileg kettős megfontolásból szervezték meg: látványos külsőségek közepette megemlékezni a szervezet fél évszázados fönnállásáról, szívélye­sen fogadni a friss tagokat, és elvekben kidolgozni azt az új straté­giát, amely egész világunkat a XXI. századba vezetheti át. Szom­baton fogadták el azt a tizennyolc oldalas okmányt, amely rögzíti ezt az új stratégiát, de a napi tudósításokból csupán általánossá­gok derültek ki: biztonság, a tömegpusztító fegyverek terjedésé­nek megakadályozása, küzdelem a terrorizmus ellen, partnerségi viszony Oroszországgal, további bővítés. Aki ezeket olvasta, úgy érezhette, hogy éhkoppon maradt, va­lami merőben újat várt és elnyűtt jelszavakat kapott. Valójában azonban Washingtonban is az történt, ami az ilyen nemzetközi találkozókra általában jellemző, a kiadott közlemé­nyekben tudni kell olvasni a sorok között, ott vannak elrejtve a lé­nyeges mondanivalók. Kiderül, hogy Koszovó és az egész balkáni háború egyfelől gyökeres szakítás a múlttal, másfelől ebben az egy hónapos tragé­diában már benne rejlik a jövő is. Szerbia égi lerohanásával Wa­shington és szövetségesei megrendítették az állami szuverenitás­nak addig szentségként hirdetett elvét. A NATO, amely fél évszá­zados fönnállása alatt mindvégig hangoztatta, hogy védelmi szer­vezet, egy állam szigorúan belső konfliktusának elrendezésére hi­vatkozva első ízben folyamodott erőszakhoz. Ez a fölfogás - és nyomában a cselekedet, a beavatkozás - alapjában értékelte át az európai biztonság korábbi rendszerét. A NATO önmagát tette meg a kontinentális biztonság új kulcs­elemévé, egyelőre csupán egyenrangúnak tekintvén az ENSZ- szel és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel. Azért egyelőre, mert az új stratégia értelmezése szerint immár töb­bük is kerekedett, a Balkánon a NATO sutba dobta a világ­­szervezetet (benne a Biztonsági Tanácsot), eszközéül használta föl, de egyúttal maga alá is szorította az EBESZ-t. Úgy tüntette föl magát, mint amely kizárólagos őrzője az európai stabilitásnak, egyedül alkalmas arra, hogy mozgósítsa a szükséges erőforrásokat a ,,peace keepinghez” és a „peace makinghez”, vagyis a béke fönntartásához és a béke helyreállításához. A Helsinkiben kialakított biztonsági rendszer erősen Jaltához kötődött; a berlini fal leomlásával és a Szovjetunió széthullásával csupán az orosz nukleáris arzenál maradt meg belőle, ami ahhoz azonban roppant fontos, hogy az Egyesült Államok és a NATO nélkülözhetetlen partnernek tekintse Moszkvát és a lehetőségek szerint csillapítsa indulatait. Az európai féken tartás eszköze még­is immár csaknem kizárólagosan a NATO maradt. Ehhez viszont nem csupán az orosz szerepkört kellett mérsé­kelni, hanem Nyugat-Európát is az őt megillető helyre szorítani. De Gaulle óta Franciaország volt az, amely európai szövetségeseit előbb a Közös Piacban, majd az Európai Közösségben most meg az unióban arra ösztökélte, hogy lépjenek túl a szabadkereskede­lem szűkre szabott keretein, közös védelmi- és külpolitikát köves­senek. Ez tavaly őszig írott malaszt maradt, mígnem Saint- Malóban Tony Blair és Lionel Jospin lehetőséggé tette. Csupán lehetőséggé, annak ellenére, hogy hamarosan Gerhard Schröder bonni kormánya is csatlakozott hozzá, így első ízben került kéz­zelfogható közelségbe Nyugat-Európa mint a NATO-hoz hűsé­ges, de azon belül önálló védelmi és diplomáciai egység. Kiderült azonban hamarosan, hogy elvnek ez szép, a gyakor­lattól azonban igencsak távol van. A NATO a belátható jövőben csak arra alapozhatja tevékenységét, hogy tetszik vagy sem, tudomásul veszi az Egyesült Államok akár nyomasztónak is te­kinthető katonai túlsúlyát. A Balkánon fölmérhető arányok nem torzak. Nyugat-Európának nincs sem cirkálórakétája, sem Lopa­kodó repülőgépe, a földerítésről nem is beszélve. Mindaz, ami a modern háborúhoz szükséges, egyelőre csupán az amerikai had­sereg birtokában van meg; a balkáni háborúnak az is újdonsága, hogy nyersen tárta föl az elsöprő tengerentúli fölényt. Nagy-Bri­­tannia, Franciaország és Németország természetesen részese le­het a balkáni „rendteremtésnek”, de az Egyesült Államok nélkül most sem jutna semmire, miként Boszniában sem jutott. Nyugat- Európának alaposan neki kell gyürkőznie, ha egyáltalán tényező­je óhajt lenni az európai biztonságnak. A NATO stratégiai elképzeléseinek szükségszerűen alkalmaz­kodniuk kell a hidegháborús szakadás időnkénti újrajelentkezésé­­hez is. Sem Oroszország, sem Kína nem fogja zokszó nélkül tudomásul venni, hogy megfosztják őket és a NATO-n kívül álló világot az ENSZ-től mint konfliktust elhárító eszköztől, ezért is kellett ezt is tekintetbe vennie a washingtoni nyilatkozatnak. És végül, de nem utolsósorban kétséges, hogy a NATO maradékta­lanul keresztül tudja-e vinni azt az új elvet, amely az emberi jogok védelmét magasabb rendűnek tekinti az államok szuverenitásá­nál. Állítólag ennek kellene meghatároznia az új Európát, de Ko­szovó példája szerint ez mégsem lesz annyira egyszerű. Legoland és habos kakaó Az utókor szemében teljesen nyilvánvaló lesz: a sajtó rászállt Pokorni Zoltánra. Pedig csupán arról van szó, hogy már megint egyszer ügyetlen volt. Kár érte, és kár az iskolákért is. Amikor a Nutella cég úgy gondolta, nagyszabá­sú kampányba kezd az általános iskolákban, diák­sportban, többek felhorkantak, pedig az elgondo­lást kifejezett humanitárius szándék szülte, külö­nösen, ha figyelembe vesszük az elborzasztó napi statisztikákat arról, hány gyerek megy éhesen az iskolába­­ és hány megy még éhesebben haza. Nem mindegy hát, érzi-e kötelességének valaki is, hogy egy pohár tejet, egy szelet csokit juttasson a rászorulóknak. Különböző akcióknak lehettünk tanúi az elmúlt években e tárgykörben - most azt ne is feszegessük, hogy az önzetlen felajánlásokat, nemes gesztusokat menetrendszerűen követte a tanári kar önzetlen és nemes és önkéntes felajánlá­sa: jó, rendben, akkor túlórázunk, mérlegelünk, osztunk, takarítunk. Már a kezdet kezdetén is voltak olyanok, akik nehezményezték, miért kell a reklámot bevinni az iskolába. Épp elég baj az nekünk, szülőknek, hogy nem tudunk úgy tévét nézni: félóránként ne bom­báznának a fogyasztói társadalom minden szeme­tével. Mintha bizony az ezredvége semmi másról nem szólna, miként lehetne fogmosott bőrünket minél nedvesebben, genitáliánkat pedig minél szá­razabban tartani úgy, hogy közben a korpa se hull­jon a vállunkra, vagy ha mégis hullik, mint a szitá­ló eső Berlinben, legalább az univerzális csodamo­sóporral lehessen kimosni a hajlakkot a zacskós le­vesből. Ezen még úgy-ahogy túl is tennék magukat a gyerekeink, lévén, hogy viszonylag keveset mos­­nak-vasalnak-főznek, csakhogy a gyermekeket célzó blokk a legaljasabb módszerekkel cserkészi be a pénztárcánkat­­ és elszánt szülő legyen a tal­pán, aki megérteti egy ordító, követelődző hat­évessel: azért nem lehet megvenni minden világí­tó, fluoreszkáló betment és csodaautót, mert egye­sével is többe kerülnek, mint a család havi nettó jövedelme. Néha sikerül, néha meg nem. Amikor a Nutella cég úgy gondolta, nagyszabá­sú kampányba kezd az általános iskolákban, Po­korni Zoltán oktatási miniszter körlevélben for­dult az igazgatókhoz és a nevelőkhöz, mondván: bár az akció minden kétséget kizáróan hordoz némi reklámelemet magában, és ettől úgy ember­ként, mint miniszerként - nyilván - elzárkózik, mégis minden adódó lehetőséget ki kell használni arra, hogy a gyerekeink jobb körülmények kö­zött járhassanak iskolába. Ha reklámmal, akkor úgy. De vegyék figyelembe, melyek a törvény adta lehetőségek. Volt némi igazság a miniszter úr szavaiban, mondta is a párom, aki másodállásban iskolaigaz­gató, üsse kő, legfeljebb majd még jobban oda­figyelnek s többet beszélgetnek a suliban a gyere­kekkel arról, mi miért van, mit kell elfogadni, s mi az, amit már nem. Ha még annyira szeretnek is nassolni. Ekkor érkezett a második körlevél az iskolák­ba. Ez utóbbi lényegesen rövidebben, tömörebben arról számol be, Pokorni miniszter úr nem vállalja a védnökséget a Magyar Diáksport Szövetség Nes­­quick Mezei Futóverseny Diákolimpia döntőjén, mert „a rendezvény összekapcsolja a diáksportot és a reklámtevékenységet”. És ez is rendben van. Nagy döntés, karakán lé­pés, nyilván kellett hozzá nem kevés, hajszálakat őszítő töprenkedés. Hogy nem. Ezt aztán végképp nem. Mert néha ugyan meg kell alkudni a vérvaló­val, mint, teszem azt, a Nutella esetében, de a Nes­­quick már sok. Annak coki. Tekintsünk most el attól a fel-felrebbenő víziótól, hogy mindennek a hátterében az állhat: Pokorni mi­niszter úr egyszerűen nem szereti a kakaót. Vagy ha mégis kényszerítik a megivására, ráfogja a nyuszira. Az sem valószerű, hogy miközben Pokorni minisz­ter úr undorodva löki félre a pöttyös bögrében elé tálalt habos, barna löttyöt, decens kiskanállal nyo­matja a mogyorókrémet. Netán az ujjaival. Nem, ez olyannyira gusztustalan, hogy nem is hihető. Bár, ha mégis választani kellene a két vízió kö­zött, inkább ezt kérjük a kirakatból. Az ugyanis ál­mában nem juthat eszébe senkinek, hogy netántán pénz állhatna a dolgok hátterében. Mielőtt sajtóperre és ölre mennénk, nem ez a legtragikusabb az egészben. Hanem az, hogy mi­közben az önkormányzati iskolák vakolata mállik, mint öregasszonyról a kőpúder, s nincs pénz rend­behozatni - most visszalépett a legókat gyártó cég attól a szándékától, hogy rendbehozassa - lego­­várrá fesse át - az általános iskolákat. Pedig lenne annak egyfajta imidzse, ha a leszakadt külvárosi panelmonstrumok színükben is azzá válhatnának, amik. Olyan helyekké, ahová minden reggel el­küldjük a gyerekeinket. Azért bukott meg a prodzsekt, mert a miniszté­riumi álláspont szerint nem keverendő össze a rek­lámtevékenység az oktató-nevelő munkával. Ha nem, hát nem, gondolhatták a játékgyártó cégnél, legfeljebb úgy maradnak az iskolák. Az pedig ezek után megérne egy tényfeltáró jel­legű, kutakodást, vajon mivel játszott gyermekko­rában Pokorni miniszter úr. Igaz, akkor még tán nem volt lego. TÖRÖK MONIKA

Next