Magyar Hírlap, 1999. április (32. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-27 / 97. szám
1999. ÁPRILIS 27., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 A nyilvánosság megkerülése A magyar polgár azt eddig is tudta, mert akár láthatta is, hogy NATO-gépek használják az ország légterét. Nem volt ez titok, hiszen a parlament nyilvános ülésen adott erre engedélyt, a honvédelmi miniszter is mondta, hogy jönnek a szövetség repülői, járőröznek az égbolton, erősítik az ország védelmét. Amikor átsodródott két szerb MIG, azt is ők zavarták haza. Ráadásul a vadászok nem is magyar repülőtérről szállnak fel, hanem Olaszországból oltalmaznak minket. Washingtonban aztán kiderült, hogy a magyar polgár ennél többet is tudhatna, ha venné a fáradságot, és alaposan elolvasná az Országgyűlés határozatát a koszovói légi csapásokban való magyar részvételről. Ez ugyanis, mondják most kormánytagok, lehetővé teszi, hogy a NATO hazánk területéről indítsa bevetésre gépeit. És hát ez nem új dolog, hiszen a Magyar Honvédség parancsnoka szerint a légi csapások keretében „bizonyos műveletekhez” Taszárról eddig is szálltak fel gépek. Lássuk be, mindez logikus, hiszen a magyar repterek Belgrádtól fele olyan távolságra vannak, mint a szerb főváros és az avianói támaszpont. Kétségtelen, hogy a parlamenti határozat szövege ezt nem zárja ki. A kormányzati kommunikáció viszont mintha eddig azt sugallta volna, hogy hazánk területéről semmiféle harci cselekmény nem indulhat ki. És talán az sem mellékes, hogy ha innen startolnak a gépek, meg kell tisztítani az útjukat a légvédelemtől. Ez pedig azt jelentheti, hogy a Vajdaság további, fokozottabb támadásokra számíthat, immár Kecskemétről, Pápáról vagy Taszárról. A NATO-csúcs előtt hirtelen összehívott hatpárti egyeztetésről Orbán Viktor még úgy lépett ki, hogy megnyugodva kel útra, hiszen egyetértés van a parlamenti erők között. A konszenzus szerint az országgyűlési határozat keretei között kell maradnia a magyar részvételnek. A washingtoni bejelentések viszont legalábbis feszegetik ezeket a kereteket, hiszen eddig hivatalosan azt sem ismerte el senki, hogy a bombájuktól megszabadult gépeket hazánk légterében töltik fel üzemanyaggal. A szocialisták úgy látják, hogy új helyzet van, tájékoztatást sürgetnek, sőt a honvédelmi bizottság elnöke is - aki nem mellesleg ugyanolyan párttagkönyvet őriz, mint a szakminiszter - indokoltnak tartja egy rendkívüli ülés összehívását. Persze kétség sincs, ha kell, a bizottság kormánypárti többsége nem hagyja cserben a meghívott minisztert, és akár utólag is jóváhagyja a felszállásokat. Az is több, mint valószínű, hogy mindezt zárt ülésen teszi majd, ha egyáltalán a miniszter szolgál valamilyen érdemi információval a bizottság előtt. A legutóbbi honvédelmi bizottsági ülés körüli vihar - a szolgálati titok kiszivárgása és az azt követő feljelentés a tárca részéről - arra alkalmas lesz, hogy Szabó János megtagadja az alapos tájékoztatást Koszovó ügyében. Nehogy már a szerb titkosszolgálat a magyar híradásokból szerezzen értesüléseket. Érdemi információt tehát várhatóan továbbra sem kap a polgár arról, hogy Magyarország valójában milyen szerepet játszik a szomszédban dúló háborúban. Maradnak a találgatások és a nyugati sajtóban megjelenő hírek, amelyeket jobb híján átvesz a magyar média. Ezekből viszont úgy tűnik, hogy lassan már csak a magyar politikusok nem látják közelinek a szárazföldi támadást. És az is egyöntetű vélemény, hogy a Vajdaság sík vidékén nyomulhatnak be legkönnyebb a NATO-páncélosok Jugoszláviába. Hivatalosan erről egyelőre senki nem kíván nyilatkozni, talán abban bízva, hogy úgysem alakul ki konszenzus a szövetség 19 tagállama között a katonák bevetéséről. És ha mégis? Mit lehet tenni, figyeljük a műholdas tévéműsorokat, és a külföldi lapokat, a határainkon kívül ugyanis jóval közlékenyebbé válnak politikusaink (lásd Chikán-bejelentés a németországi rendezvényen az olajszállításról). Hátha elszólják magukat, és kiderül, hogy Magyarország tovább módosította-e az álláspontját a hazánk területéről induló bármiféle támadásról. Persze a kormányfő és a diplomácia vezetője is megígérte, hogy minden fontos momentumról tájékoztatják az Országgyűlést éppúgy, mint a közvéleményt. Emlékeztetőül: a szerb MiG- ek magyar légtérsértését az orosz hírügynökség jelentette be. Nálunk ugyanis ezt nem tartották lényeges információnak. HASZÁN ZOLTÁN Háborús újságírás, alulnézetből Egész Európa és Amerika millió kérdéssel és kétellyel követi a Balkán-háborúról érkező híreket. A nagy lapokat szinte teljesen betöltik a helyszíni beszámolók és a valószínűsíthető jövőt elemző cikkek. Egészséges veszélyérzetünk és a demokrácia jövőjéhez főződő érdekeltségünk azt súgja, hogy a koszovói dráma mellett minden más esemény súlytalan. Azt gondolhatnánk, és ebben egy rövid nyugati lapszemle is megerősíthet bennünket, hogy ezekben a napokban másról talán nem is szabad írni. A vezető olasz lapok élénk fórumokká, igazi közéleti válságközpontokká váltak, helyet adva a legkülönfélébb külpolitikai szakértők, történészek és értelmiségiek elemzéseinek. Ennek is köszönhető, hogy a kezdeti meglepetést és ösztönreakciókat lassan felváltja a kérdések és álláspontok pontosabb megfogalmazása. Még az olaszok sem értik világosan a helyzetet, de azt már tudják, hogy reflexes békevágyuk nem kerülhet ellentétbe az etnikai tisztogatás felett érzett ugyancsak reflexes felháborodásukkal. Vagy hogy nem lehet Bill Clinton döntéseiről úgy beszélni, mintha eközben a másik oldalon nem Szlobodan Milosevics állna. Az első sokk után lassacskán eszükbe jutnak a politikai identitásukat megalapozó alapelvek, amelyek jegyében a liberális demokráciák felelősségteljes polgárainak egy ilyen eseményt szemlélniük kell. A magyar olvasók nem számíthatnak lapjaink vagy értelmiségünk részéről hasonló szívességre. Csontvázukra fogyasztott újságjainktól természetesen nem várható, hogy oldalakon keresztül közöljék a riportokat a háború különböző helyszíneiről, amikor helyük sincs, meg ilyen riportjaik sincsenek. Mégis, a nyers híreket követhetővé teszik viszonylag kielégítő mennyiségben és terjedelemben. Az igazi baj a kommentárok, az elmélyülést segítő háttéranyagok szegénységével van. A háború kitörése óta a vezető magyar lapokban (a Magyar Hírlapot, a Népszabadságot és a Népszavát figyelem) csak elvétve akadt egyegy alaposabbnak mondható írás az események tágabb összefüggéseiről, jogi, ideológiai, morális, politikai, geopolitikai és történelmi hátteréről. A hírek és háttéranyagok arányának felbillenéséből úgy tűnik, mintha Koszovó is csak egy újabb kolosszális médiaesemény lenne szuperfegyverekkel, vérrel, harcias diktátorokkal és folklorisztikus népvándorlással. Ezt sugallja az írások felületessége, meg az utóbbi időben eluralkodó Tart pour l’art szellemeskedés, a mindenkit kötelezően és egyformán kigúnyoló stílus és az ezzel akaratlanul is velejáró mindent relativizálás. Publicisztika csak és kizárólag alulnézetből. A gondolatok - és a cikkek szerzői csak a Vajdaságig vagy legfeljebb Belgrádig jutnak el, az albánok helyzetéről, a válság történetéről semmit nem tudunk meg, legfőképp a minket ért lehetség A szerző újságíróies hatások körül forgunk, és ezzel kapcsolatban is elfelejtjük, hogy mi magunk is NATO-tagok vagyunk. A háború és annak elvi következményei mintha fényévnyi távolságra lennének tőlünk. „Egy olyan nép gondolkodása ez, amelyik nem tud mit kezdeni azzal, hogy benne van a világpolitikában” (a találó fogalmazás Hegedűs Istváné). A kezdeti kapkodás után az olasz sajtó és a többi tömegtájékoztatási eszköz, például a televíziók nagyszabású és színvonalas vitaműsorai kialakítottak egy módszert az események megközelítésére és tárgyalására. Ennek első szintje egy hipotézis, amelyik így hangzik: nyugodtan feltételezhetjük, hogy az amerikaiakat és azon belül Clinton elnököt ki tudja milyen nagyhatalmi szándékok (például Oroszország végleges megalázása vagy Európa önállósodásának megelőzése), katonai kényszerek (a fegyverzetek kipróbálása) vagy személyes indokok (a Monica Lewinsky-ügyben megingott tekintély helyreállítása) stb. vezették a bombázások megindításában. És nyugodtan megvádolhatjuk a Nyugatot azzal, hogy máshol nem avatkozott be ilyen határozottsággal (amit én elég buta érvnek tartok, és nem is teljesen igaz). De mindezt egy pillanatra tegyük félre, ön, kedves újságolvasó vagy rátarti értelmiségi, milyen politikát tartana helyesnek, ha politikai vezetőként szembesülne a háborút megelőző koszovói helyzettel, az albánok jogfosztottságával, függetlenségi törekvéseivel, a kezdődő polgárháborúval és a tömeggyilkosságokban és etnikai tisztogatásokban végződő szerb válasszal? Az így feltett kérdés természetesen meglehetősen magas követelményeket támaszt. Mindenekelőtt leszögez egy kiindulópontot: az etnikai tisztogatást, amitől mi, a nyugati kereszténység és az európai liberális demokráciák polgárai önmagunk - vagyis saját kultúránk és történelmünk - megtagadása és lealacsonyítása nélkül egy pillanatra sem tudunk elvonatkoztatni. Ezen túl meg kell ismernünk a koszovói válság történetét, az érdekelteket és a konfliktus geopolitikai hatásait. Végezetül tisztáznunk kell azokat az alapelveket, a mi alapelveinket, amelyek elvi zsinórmértéket adnak a konfliktusok kezeléséhez. Ezen a szinten önmagunkkal kell tisztába jönnünk, ahol mi nem elsősorban magyarok vagyunk, hanem egy liberális demokrácia polgárai. Olyan választ kell adnunk, amiről azt szeretnénk, ha máskor és adott esetben velünk - immáron mint magyarokkal - kapcsolatban is alkalmaznák. Komoly problémát jelent például a „humanitárius beavatkozás", a „nemzeti szuverenitás" (például Jugoszláviáé) és az „önrendelkezési jog” (például az albán többségi kisebbségé) liberális elveinek nyilvánvaló és többszörös ellentmondása. A tárgyalás második szintje a választott eszközök célszerűségét vizsgálja. A történészek a hasonló katonai akciók tanulságait boncolgatják a második világháborútól (Coventry és London német és a német városok angol-amerikai bombázása) máig. A katonai szakértők a technikai és stratégiai lehetőségekről és kilátásokról írnak. A politikai írók pedig a diplomáciai lépéseket elemzik, kritikai választ keresve arra, vajon mindent megtett-e a Nyugat a békés megoldásért, vagy Párizsban nem állították-e elfogadhatatlan feltételek elé a szerb külpolitikát stb. Ugyancsak fontos téma Európa és az Egyesült Államok viszonya, az ENSZ szerepe, illetve az, hogy milyen nemzetközi intézmény vagy intézményrendszer lehetne képes a jövőbeni válságok kezelésére. És fontos, hogy mi várható Koszovóban és a Balkán térségben. Felbukkan egy érdekes és az események megítélését alapvetően befolyásoló kérdés. A történelem negatív eseményeivel kapcsolatban utólag mindig felmerül, hogy milyen jó lett volna időben megfojtani a Gonoszt. A Nyugat most éppen ezzel próbálkozott. Jól döntöttek, jól időzítettek? A harmadik szint a hírek, a beszámolók, annak firtatása, valójában milyen konkrét háttérokok vezették a háborúzó feleket a konfliktus kirobbantására, és hogy a háború miképpen érinti az adott újság hazáját. Mindhárom szint egyformán fontos és elhanyagolhatatlan. Az pedig az intellektuális felkészültség mércéje, hogy a tárgyalás során az egyes szinteket mennyire sikerül külön tartani egymástól. A magyar sajtóban az első szinthez tartozó elemzések csak elvétve akadtak. Ilyenek voltak Gereben Ágnes és Sz. Bíró Zoltán Oroszországgal foglalkozó írásai a Népszavában és a Hírlapban, és Szabó Miklós Nyugathoz tartozásunkról szóló cikke ugyancsak a Magyar Hírlapban, ami nem a háborúval kapcsolatban íródott ugyan, de „szerencsésen” lett időzítve. Az egyéb írások túlnyomórészt az ideális tárgyalási logika harmadik szintjén mozognak, a híreket és a magyar aggodalmakat szedik csokorba, az egyes újságírók hangulata és kételyei szerint, hogy ebből kiindulva tegyenek rövidke ad hoc kirándulásokat a második szintre, az eszközök és politikák vizsgálatáért. A háború megközelítésének alapelvei teljesen figyelmen kívül maradnak. Ha nem így lenne, nem csúszhatott volna ki a Népszabadság egyik vezető újságírójának tollából a következő „elemzés”: Sokan „úgy teszik fel a kérdést, írja az újságíró egyetértőleg, hogy ha a koszovói albánok nem nyúlnak 1998 tavaszán - röpke egy éve - fegyverhez, és nem kényszerítik ki maguk ezt a háborúságot, akkor 1999 tavaszán akcióba léptek volna-e a NATO repülőgépei? Minden kérdésfeltevés abban az értelemben is jogos: uraim, ha valaki, egy valamely etnikai kisebbség fegyvert ragad, akkor máris számíthat a NATO rokonszenvére? Repülőire?” A idézetben foglalt állítás tájékozatlanságához és morális képtelenségéhez azt hiszem, nem szükséges kommentár. Csak egy stiláris megjegyzést tennék: a tisztelt kolléga láthatóan még most sem fogta fel, hogy Koszovóban nem „háborúság”, hanem háború, tömegmészárlás és egy nép elüldözése folyik, mégpedig nem egy hónapja, hanem már jóval hosszabb ideje. „Ön, kedves újságolvasó vagy rátarti értelmiségi, milyen politikát tartana helyesnek, ha politikai vezetőként szembesülne a háborút megelőző koszovói helyzettel, az albánok jogfosztottságával, függetlenségi törekvéseivel, a kezdődő polgárháborúval és a tömeggyilkosságokban és etnikai tisztogatásokban végződő szerb válasszal?” Levelek a szerkesztőhöz Mély megdöbbenéssel olvastuk lapjukban a román sajtóforrásból átvett cikküket a Párizs környékén kolduló, a koszovói tragédiát állítólagosan „haszonszerzésre kihasználó romákról” („Hasznot húznak a tragédiából", MH február 20. 2. oldal). Megdöbbentünk, hiszen a cikk nem szélsőséges, gyűlölködő lapban, hanem önmagát mértéktartóan liberálisnak tekintő orgánumban jelent meg, ugyanakkor tartalma tipikusan a „gyűlöletbeszéd” ismérveit hordozza a cigány kisebbséggel szemben, így sérti a törvényeket és az újságírói etikát is. Miben áll itt a gyűlöletbeszéd? Elsősorban abban, hogy deviáns vagy bűnözési eseményeket, amelyek konkrét személyekhez köthetők, bennük a személyes felelősség a meghatározó, általánosítva egy kollektívum, a romák felelősségévé teszik, ezzel az adott kisebbség tagjaival szemben igyekeznek „közös bűnt” kreálni a történtekből, a jóérzésű polgárokban a bűn, a deviancia említését összekötni az adott kisebbség elítélésével. Olyan ez az eljárás, mintha Pándy András feltételezett bűneiről, gyilkosságokról, vérfertőzésekről a román vagy egyéb sajtó úgy adna hírt, hogy név nélkül a belgiumi magyarokat vagy a protestánsokat vádolnák kollektíven ilyen cselekményekkel. Nyilvánvalóan tarthatatlan ez az eljárás mind a Tornán, mind pedig a magyar sajtó etikája szerint is. A cikk különösen komoly kárt okoz, hiszen minimális társadalomtudományi ismeretek birtokában is köztudott, hogy a cigányokkal kapcsolatban rengeteg negatív előítélet, sztereotípia, sőt gyakran gyűlölet is felhalmozódott társadalmi köztudatunkban, ezért különös felelősség erre „még egy lapáttal rádobni”, hiszen jövőnket mindannyian - nem cigányok és cigányok egyaránt - ebben az országban, békés, nyugodt környezetben tervezzük. Az előítélet, a gyűlölet ezt a békés jövőt, gyermekeink közös sorsát veszélyezteti, mérgezi meg gyanakvással, kölcsönös félelemmel, erőszakkal. Különösen komoly kárt okozhat a cikk más szempontok miatt is. Hiszen a NATO hadserege éppen az etnikai gyűlölködés kiváltotta erőszakcselekmények leküzdése érdekében kényszerült katonai erőt igénybe venni Koszovóban, illetve Jugoszláviában, az erőszak áldozatai pedig nemcsak az albánok, illetve szerbek, hanem több mint százezer roma is. Akiket az albánokhoz hasonlóan elkergettek lakhelyükről, földönfutóvá tettek, kiüldöztek Koszovóból Milosevics katonái, pedig ők nem gyűlölködtek, nem akartak elszakadást, háborút, terrort, csak ott éltek évszázadok óta békességben gyermekeikkel, családjukkal. E tömegek most Macedóniában, Albániában, menekülttáborokban vagy a rokonoknál élnek éhezve, nélkülözve, segítségre, jobb sorsukra, szolidaritásra várva. Erről a tényről a magyar és nemzetközi sajtó alig ad hírt. De hírt olvashattunk a Magyar Hírlapban cigányok haszonleséséről, amely után hogyan is alakulhat ki a várt szolidaritás, honnan érkezhet a szükséges segítség? Mértéktartó, liberális újságban olvashattunk „cigányokról, akik hasznot húznak a tragédiából”, mert romániaiak, és kolduláskor koszovóinak hazudták magukat. Név nélkül, pontos helyszín, felelősség azonosítására alkalmas bizonyíték nélkül, tehát védekezési lehetőség nélkül, „úgy általában a cigányok”... Mit tesz, mit tehet e tények tudatában a hibát elkövetett mértékadó és liberális újság? Várjuk helyreigazításukat és segítségüket a koszovói roma menekültek helyzetével kapcsolatban a tények ismertetésével, a bajbajutottakkal való együttérző figyelem felkeltése érdekében. BÁRSONY JÁNOS - HORVÁTH ALADÁR Roma Polgárjogi Alapítvány Szinte természetesnek tekinthetjük, hogy a washingtoni NATO-csúcson a távlati elképzeléseken a napi politika ismét fölülkerekedett. A világvisszhang is a legtöbbet Koszovóval foglalkozott: marad-e a csak légi háború, vagy fokozatosan előkészítik a szárazföldi offenzívát is. Holott a nagyszabású jubileumi találkozót eredetileg kettős megfontolásból szervezték meg: látványos külsőségek közepette megemlékezni a szervezet fél évszázados fönnállásáról, szívélyesen fogadni a friss tagokat, és elvekben kidolgozni azt az új stratégiát, amely egész világunkat a XXI. századba vezetheti át. Szombaton fogadták el azt a tizennyolc oldalas okmányt, amely rögzíti ezt az új stratégiát, de a napi tudósításokból csupán általánosságok derültek ki: biztonság, a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozása, küzdelem a terrorizmus ellen, partnerségi viszony Oroszországgal, további bővítés. Aki ezeket olvasta, úgy érezhette, hogy éhkoppon maradt, valami merőben újat várt és elnyűtt jelszavakat kapott. Valójában azonban Washingtonban is az történt, ami az ilyen nemzetközi találkozókra általában jellemző, a kiadott közleményekben tudni kell olvasni a sorok között, ott vannak elrejtve a lényeges mondanivalók. Kiderül, hogy Koszovó és az egész balkáni háború egyfelől gyökeres szakítás a múlttal, másfelől ebben az egy hónapos tragédiában már benne rejlik a jövő is. Szerbia égi lerohanásával Washington és szövetségesei megrendítették az állami szuverenitásnak addig szentségként hirdetett elvét. A NATO, amely fél évszázados fönnállása alatt mindvégig hangoztatta, hogy védelmi szervezet, egy állam szigorúan belső konfliktusának elrendezésére hivatkozva első ízben folyamodott erőszakhoz. Ez a fölfogás - és nyomában a cselekedet, a beavatkozás - alapjában értékelte át az európai biztonság korábbi rendszerét. A NATO önmagát tette meg a kontinentális biztonság új kulcselemévé, egyelőre csupán egyenrangúnak tekintvén az ENSZ- szel és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel. Azért egyelőre, mert az új stratégia értelmezése szerint immár többük is kerekedett, a Balkánon a NATO sutba dobta a világszervezetet (benne a Biztonsági Tanácsot), eszközéül használta föl, de egyúttal maga alá is szorította az EBESZ-t. Úgy tüntette föl magát, mint amely kizárólagos őrzője az európai stabilitásnak, egyedül alkalmas arra, hogy mozgósítsa a szükséges erőforrásokat a ,,peace keepinghez” és a „peace makinghez”, vagyis a béke fönntartásához és a béke helyreállításához. A Helsinkiben kialakított biztonsági rendszer erősen Jaltához kötődött; a berlini fal leomlásával és a Szovjetunió széthullásával csupán az orosz nukleáris arzenál maradt meg belőle, ami ahhoz azonban roppant fontos, hogy az Egyesült Államok és a NATO nélkülözhetetlen partnernek tekintse Moszkvát és a lehetőségek szerint csillapítsa indulatait. Az európai féken tartás eszköze mégis immár csaknem kizárólagosan a NATO maradt. Ehhez viszont nem csupán az orosz szerepkört kellett mérsékelni, hanem Nyugat-Európát is az őt megillető helyre szorítani. De Gaulle óta Franciaország volt az, amely európai szövetségeseit előbb a Közös Piacban, majd az Európai Közösségben most meg az unióban arra ösztökélte, hogy lépjenek túl a szabadkereskedelem szűkre szabott keretein, közös védelmi- és külpolitikát kövessenek. Ez tavaly őszig írott malaszt maradt, mígnem Saint- Malóban Tony Blair és Lionel Jospin lehetőséggé tette. Csupán lehetőséggé, annak ellenére, hogy hamarosan Gerhard Schröder bonni kormánya is csatlakozott hozzá, így első ízben került kézzelfogható közelségbe Nyugat-Európa mint a NATO-hoz hűséges, de azon belül önálló védelmi és diplomáciai egység. Kiderült azonban hamarosan, hogy elvnek ez szép, a gyakorlattól azonban igencsak távol van. A NATO a belátható jövőben csak arra alapozhatja tevékenységét, hogy tetszik vagy sem, tudomásul veszi az Egyesült Államok akár nyomasztónak is tekinthető katonai túlsúlyát. A Balkánon fölmérhető arányok nem torzak. Nyugat-Európának nincs sem cirkálórakétája, sem Lopakodó repülőgépe, a földerítésről nem is beszélve. Mindaz, ami a modern háborúhoz szükséges, egyelőre csupán az amerikai hadsereg birtokában van meg; a balkáni háborúnak az is újdonsága, hogy nyersen tárta föl az elsöprő tengerentúli fölényt. Nagy-Britannia, Franciaország és Németország természetesen részese lehet a balkáni „rendteremtésnek”, de az Egyesült Államok nélkül most sem jutna semmire, miként Boszniában sem jutott. Nyugat- Európának alaposan neki kell gyürkőznie, ha egyáltalán tényezője óhajt lenni az európai biztonságnak. A NATO stratégiai elképzeléseinek szükségszerűen alkalmazkodniuk kell a hidegháborús szakadás időnkénti újrajelentkezéséhez is. Sem Oroszország, sem Kína nem fogja zokszó nélkül tudomásul venni, hogy megfosztják őket és a NATO-n kívül álló világot az ENSZ-től mint konfliktust elhárító eszköztől, ezért is kellett ezt is tekintetbe vennie a washingtoni nyilatkozatnak. És végül, de nem utolsósorban kétséges, hogy a NATO maradéktalanul keresztül tudja-e vinni azt az új elvet, amely az emberi jogok védelmét magasabb rendűnek tekinti az államok szuverenitásánál. Állítólag ennek kellene meghatároznia az új Európát, de Koszovó példája szerint ez mégsem lesz annyira egyszerű. Legoland és habos kakaó Az utókor szemében teljesen nyilvánvaló lesz: a sajtó rászállt Pokorni Zoltánra. Pedig csupán arról van szó, hogy már megint egyszer ügyetlen volt. Kár érte, és kár az iskolákért is. Amikor a Nutella cég úgy gondolta, nagyszabású kampányba kezd az általános iskolákban, diáksportban, többek felhorkantak, pedig az elgondolást kifejezett humanitárius szándék szülte, különösen, ha figyelembe vesszük az elborzasztó napi statisztikákat arról, hány gyerek megy éhesen az iskolába és hány megy még éhesebben haza. Nem mindegy hát, érzi-e kötelességének valaki is, hogy egy pohár tejet, egy szelet csokit juttasson a rászorulóknak. Különböző akcióknak lehettünk tanúi az elmúlt években e tárgykörben - most azt ne is feszegessük, hogy az önzetlen felajánlásokat, nemes gesztusokat menetrendszerűen követte a tanári kar önzetlen és nemes és önkéntes felajánlása: jó, rendben, akkor túlórázunk, mérlegelünk, osztunk, takarítunk. Már a kezdet kezdetén is voltak olyanok, akik nehezményezték, miért kell a reklámot bevinni az iskolába. Épp elég baj az nekünk, szülőknek, hogy nem tudunk úgy tévét nézni: félóránként ne bombáznának a fogyasztói társadalom minden szemetével. Mintha bizony az ezredvége semmi másról nem szólna, miként lehetne fogmosott bőrünket minél nedvesebben, genitáliánkat pedig minél szárazabban tartani úgy, hogy közben a korpa se hulljon a vállunkra, vagy ha mégis hullik, mint a szitáló eső Berlinben, legalább az univerzális csodamosóporral lehessen kimosni a hajlakkot a zacskós levesből. Ezen még úgy-ahogy túl is tennék magukat a gyerekeink, lévén, hogy viszonylag keveset mosnak-vasalnak-főznek, csakhogy a gyermekeket célzó blokk a legaljasabb módszerekkel cserkészi be a pénztárcánkat és elszánt szülő legyen a talpán, aki megérteti egy ordító, követelődző hatévessel: azért nem lehet megvenni minden világító, fluoreszkáló betment és csodaautót, mert egyesével is többe kerülnek, mint a család havi nettó jövedelme. Néha sikerül, néha meg nem. Amikor a Nutella cég úgy gondolta, nagyszabású kampányba kezd az általános iskolákban, Pokorni Zoltán oktatási miniszter körlevélben fordult az igazgatókhoz és a nevelőkhöz, mondván: bár az akció minden kétséget kizáróan hordoz némi reklámelemet magában, és ettől úgy emberként, mint miniszerként - nyilván - elzárkózik, mégis minden adódó lehetőséget ki kell használni arra, hogy a gyerekeink jobb körülmények között járhassanak iskolába. Ha reklámmal, akkor úgy. De vegyék figyelembe, melyek a törvény adta lehetőségek. Volt némi igazság a miniszter úr szavaiban, mondta is a párom, aki másodállásban iskolaigazgató, üsse kő, legfeljebb majd még jobban odafigyelnek s többet beszélgetnek a suliban a gyerekekkel arról, mi miért van, mit kell elfogadni, s mi az, amit már nem. Ha még annyira szeretnek is nassolni. Ekkor érkezett a második körlevél az iskolákba. Ez utóbbi lényegesen rövidebben, tömörebben arról számol be, Pokorni miniszter úr nem vállalja a védnökséget a Magyar Diáksport Szövetség Nesquick Mezei Futóverseny Diákolimpia döntőjén, mert „a rendezvény összekapcsolja a diáksportot és a reklámtevékenységet”. És ez is rendben van. Nagy döntés, karakán lépés, nyilván kellett hozzá nem kevés, hajszálakat őszítő töprenkedés. Hogy nem. Ezt aztán végképp nem. Mert néha ugyan meg kell alkudni a vérvalóval, mint, teszem azt, a Nutella esetében, de a Nesquick már sok. Annak coki. Tekintsünk most el attól a fel-felrebbenő víziótól, hogy mindennek a hátterében az állhat: Pokorni miniszter úr egyszerűen nem szereti a kakaót. Vagy ha mégis kényszerítik a megivására, ráfogja a nyuszira. Az sem valószerű, hogy miközben Pokorni miniszter úr undorodva löki félre a pöttyös bögrében elé tálalt habos, barna löttyöt, decens kiskanállal nyomatja a mogyorókrémet. Netán az ujjaival. Nem, ez olyannyira gusztustalan, hogy nem is hihető. Bár, ha mégis választani kellene a két vízió között, inkább ezt kérjük a kirakatból. Az ugyanis álmában nem juthat eszébe senkinek, hogy netántán pénz állhatna a dolgok hátterében. Mielőtt sajtóperre és ölre mennénk, nem ez a legtragikusabb az egészben. Hanem az, hogy miközben az önkormányzati iskolák vakolata mállik, mint öregasszonyról a kőpúder, s nincs pénz rendbehozatni - most visszalépett a legókat gyártó cég attól a szándékától, hogy rendbehozassa - legovárrá fesse át - az általános iskolákat. Pedig lenne annak egyfajta imidzse, ha a leszakadt külvárosi panelmonstrumok színükben is azzá válhatnának, amik. Olyan helyekké, ahová minden reggel elküldjük a gyerekeinket. Azért bukott meg a prodzsekt, mert a minisztériumi álláspont szerint nem keverendő össze a reklámtevékenység az oktató-nevelő munkával. Ha nem, hát nem, gondolhatták a játékgyártó cégnél, legfeljebb úgy maradnak az iskolák. Az pedig ezek után megérne egy tényfeltáró jellegű, kutakodást, vajon mivel játszott gyermekkorában Pokorni miniszter úr. Igaz, akkor még tán nem volt lego. TÖRÖK MONIKA