Magyar Hírlap, 2000. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-18 / 65. szám

2000. MÁRCIUS 18., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Egyedül a vezérkar ellen Látszólag lezárt egy régóta húzódó vitát a nemzetbiztonsági kabinet, amikor dön­tőbíróként a vezérkart hirdette ki győz­tesnek a honvédelmi közigazgatási ál­lamtitkárral szemben a hadsereg irányí­tásáért dúló küzdelemben. Nem lehet azonban arra számítani, hogy az egyre hevesebb személyes csörték után az érin­tettek leteszik a fegyvert, és nekilátnak a honvédség halaszthatatlan átalakításá­nak. Wachsler Tamás mindeddig a legbefo­lyásosabb ember volt a tárcánál, akinek a miniszter - finoman fogalmazva - figye­lembe vette a véleményét. A közigazga­tási államtitkár képességeivel kétségtele­nül kiemelkedik a kisgazda-vezetésű mi­nisztérium átlagából, nagy pályán azon­ban - a kormányfővel megerősített nem­zetbiztonsági kabinet tavaly egyszer már a vezérkari főnök mellett döntött - má­sodszor maradt alul. Orbánnal szemben pontosabban harmadszor, hiszen egye­dül Wachsler vette a bátorságot az évti­zed közepén, hogy alternatívát kínáljon a pártelnökválasztáson, kampányolva az első ember ellen. Nem tudni, hogy a kor­mányfőben mennyire munkál a bosszú­vágy emiatt, egybehangzó vélemények szerint a céltudatos Wachsler akkor is, most is túlbecsülte az erejét. Mert igaz ugyan, hogy a honvédelmi tárca legszűkebb vezetéséből egyes­­egyedül a közigazgatási államtitkár telje­sítette alkotmányos kötelezettségét, a sorkatonai előképzettség azonban még­sem elegendő a hadsereg irányítására. Minisztériumot még el lehet vezetni szakmai felkészültség nélkül, a honvéd­séget már nem - ébresztette rá a nemzet­­biztonsági kabinet erre a fájdalmas felis­merésre Wachslert. Sőt éppen azért van szükség a vezérkarra, mert a tárca veze­tője csak kinevezése után ismerkedett meg a rangjelzésekkel. A hadsereg civil ellenőrzése NATO- követelmény. Ennek ürügyén azonban több mint egy éve kemény belemenések­­kel tarkított, váltakozó sikerű harc dúlt a hagyományos jogköreit féltő katonai ve­zetés és az azokat megnyirbálni akaró, ezzel a saját hatalmát is növelni készülő közigazgatási államtitkár között. A ve­zérkar megtörésére irányuló törekvései­vel Wachsler fokozatosan egyedül ma­radt, miközben az ellene fordulók tábo­rát erősítette a honvédelmi bizottság kis­gazdapárti elnöke, Lányi Zsolt - aki nem mellesleg az államtitkári posztra segítet­te őt - és a vitába időközben belecsöp­pent kormányfő tanácsadója, Király Béla is. Kijelenthető tehát az is: nem történt más, mint a túlterjeszkedő államtitkár megleckéztetése. Végül is a belügy köz­­igazgatási államtitkára sem vetett szemet a rendőrségre vagy a határőrségre. Csakhogy a nemzetbiztonsági kabinet döntése éppen akkor nyitott új korsza­kot az államtitkár és rajta keresztül a ci­vil vezetés politikai támogatottságának a megkérdőjelezésével, amikor a szemé­lyes konfliktusok lezárása után végre-va­­lahára hozzá kellene kezdeni a hadsereg reformjához. A legfájdalmasabb dönté­sek kerülnek most napirendre: laktanya­bezárások, létszámleépítések és nem utolsósorban a katonáknak járó költsé­ges többletjogok megnyirbálása, amelyet éppen a közigazgatási államtitkár szor­galmazott. Igaz, még ereje teljében. Félő, hogy az új helyzetben felpuhul a honvédség korszerűsítési programja, és látszatintézkedések sorozata követi majd egymást. Bezárnak néhány laktanyát, nyugdíjba küldenek egy-két tábornokot, a rendszer egésze azonban érintetlen ma­rad. Pedig a honvédség működőképte­lensége sok esetben nyilvánvalóvá vált, elég csak a koszovói konfliktusra gondol­ni vagy visszaidézni az agyhártyagyulla­dás kapcsán megismert laktanyakörül­ményeket. Minden valószínűség szerint a sértett Wachsler a passzivitást választja, ha marad egyáltalán a minisztériumban, egyedül hagyva az átalakítási munkála­tokban a két Jánost, Szabót és Homokit.­­A nemzetbiztonsági kabinet döntése tehát csak látszólag hozott nyugalmat. És a haderőreform még el sem kezdődött. HASZÁN ZOLTÁN Tajpejben most először tartott ki­bővített ülést a kormányzat biz­tonságpolitikai tanácsa. Vagyis azon nemcsak a közvetlenül érin­tett kormánytisztviselők vettek részt, hanem a rövidesen megtar­tandó elnökválasztás három je­löltje közül az ellenzéki James Szung, illetve alelnökjelöltje, Csang Csao-hsziung is. Az ese­mény arra utal: a szigetországban lényegében egyetértés alakult ki Peking katonai és politikai provo­kációival szemben. Most ismét újabb pekingi há­borús fenyegetőzés közepette ké­szül Tajvan az elnökválasztásra. Csang Kaj-sek halála óta immá­ron ez lesz a második demokrati­kus szavazás, ami egyben jelzi azt az eltökéltséget is, mellyel a szi­getország a nyugati politikai be­rendezkedés meghonosítását megvalósítani igyekszik. Nem csoda tehát, hogy Kína kommu­nistáit ennyire irritálják a fejle­mények, hisz az ország életének fokozatos - egyben látványos - demokratizálása nem egyszerűen Tajvan állami függetlenségét hangsúlyozza, de olyan távol-ke­leti alternatívát is jelent, amely el­lenpontozni képes a pekingi geo­politikai célokat. Úgy tűnik, a kínai katonai doktrínákban immáron állandó veszélyforrás rangjára emelkedett a tajvani elnökválasztás. Li Teng­­hui 1996-os győzelmekor fogal­mazódott meg először a Mao Ce­­tung utáni Kína részéről az az igény, hogy a tajvani belső fejlő­dés maradjon meg a kuomintangi „politikai gyakorlat” keretei kö­zött, azaz ne kacérkodjon a de­mokráciával. A pekingi praktikákat segítik a nagypolitika aktuális eseményei is, jelesül a közelgő amerikai el­nökválasztás. Nem most fordul elő először, hogy Kína kommunis­tái, a tajvani kártya kijátszásával próbálják befolyásolni a tengeren­túli eseményeket; igaz, e téren esélyeik ma sokkal rosszabbak, mint nyolc vagy akár négy évvel korábban voltak. Ebből a szem­pontból döntő fontossága volt an­nak a fordulatnak, amely 1995-96 táján játszódott le a pekingi politi­kában és amely azóta - részben a felbomló orosz hadiipar olcsó technológiájára, részben pedig az eltulajdonított nyugati elektroni­kai és nukleáris kutatások ered­ményeire támaszkodva - komoly háborús feszültséget teremtett a csendes-óceáni térségben. Múlt májusban az úgynevezett Cox-jelentés Amerikában tisztáz­ta a kínai kémek szerepét ebben az utóbbi ügyben. A lefolytatott nyomozás fényt derített arra, hogy az elmúlt évtizedekben Peking hozzáfért minden lényeges hadi­­technikai újításhoz. Sőt azokat már hasznosította is saját fegyver­fejlesztési programjában. Nemrég ugyanakkor a neves nemzetbiztonsági és katonai szak­értőkből összeállt úgynevezett két csoport immáron azt kezdte firtat­ni, hogy az orosz kútfőkből, illetve a saját fejlesztésből mit sikerült a kínaiaknak összehozniuk. Arra a következtetésre jutottak, hogy „a harmincas években jelentkező japán veszélyhez hasonló jelen­séggel kell most Amerikának is­mét szembesülnie”. A szerző újságíró Feltűnő, hogy a Peking érde­keit mindig következetesen védő amerikai egyetemi sinológusok szava mennyire elhalkult az utób­bi időben. Sőt a korábban jelentős eltéréseket mutató demokrata és republikánus Kína-politika is mintha közös nevezőre lelt volna. Immáron mindkét érdekcsoport - és a hozzájuk tartozó politikai és katonai elemzőgárda - egyaránt egyre aggasztóbb víziókkal úja le az amerikai érdekek távol-keleti esélyeit. Igaz, az ipar és a pénzvilág egyáltalán nem mondott le a kínai piac jelentette mesés gazdasági perspektívákról. Nem véletlen, hogy a Clinton-adminisztráció - aggodalmainak részletezése mel­lett - továbbra is legfőbb céljának tekinti, hogy beimádkozza az ázsiai óriást a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO). Ezzel nem­csak a kínai piac nyílhatna meg még inkább a nyugati termékek előtt - érvelnek -, de a szabad ke­reskedelem hatásainak hasznos politikai következményei is len­nének, minthogy tovább liberali­zálnák az egyébként ma már ko­rántsem annyira zárt kínai társa­dalmat. Ebből a perspektívából szem­lélve úgy tűnik, a Tajvan-kérdés csak az egyik elem, s talán nem is a leglényegesebb abban a konflik­tusban, ami - egyre drámaibb for­mában - szüntelenül visszatérni látszik Kína és a (nyugati) világ kapcsolatában. Mindez persze a szigetország lakóit aligha teszi boldogabbá, annál is kevésbé, mert gazdasági életük megsínyli ezt a helyzetet. Az újabb kínai kardcsörtetés hallatán a tajpeji tőzsde árai ismét csökkentek, a kormányzatnak pedig újabb mil­­liárdokat kellett átcsoportosítania fegyverekre. Mint ismeretes, Pekingben nemrég kiadtak egy bizonyos fe­hér könyvet, mely ismét megfo­galmazza a kommunista vezetők igényét Tajvan bekebelezésére. Érvelésük nem annyira a Mao Ce­­tung-i kommunista eszméket visszhangozza, mint inkább az egy századdal korábbi nyugati gyar­matszerző nacionalizmus ember­telenségét. A megfogalmazott szándék ugyan nem pontosította, mikorra is kellene Tajvannak be­hódolnia Peking előtt, ám a minap a tajvani ügyekben illetékes pe­kingi miniszter egy tévéinterjúban már az ultimátum lehetőségét sem zárta ki. Ez egyenes beszéd, még ha a benne foglalt fenyegetéstől egy­előre sehol sem szállt az érintettek inába a bátorság. Sőt már a négy évvel korábbi hasonló pekingi ak­ciók is a várakozással ellentétes hatást váltottak ki a tajvani polgá­rokból. A közvélemény-kutatá­sok most is azt mutatják, minél magasabb hangot ütnek meg a szárazföldön, a szigetlakó kínaiak annál hajlamosabban a jelenlegi állapotokat - azaz Tajvan függet­lenségét, illetve különállását - vé­delmükbe venni. A belügyminisztérium által közreadott adatok szerint a tajva­niak mintegy nyolcvan százaléka gondolja úgy, hogy az országnak meg kell őriznie függetlenségét, il­letve, hogy a status quót kellene fenntartani. Velük szemben keve­sebb mint húsz százalék az, aki pártolná a pekingi fennhatóságot. Beszédesebbek azok az ada­tok, amelyek a gazdasági elit és az értelmiség álláspontját tükrözik. Körükben lényegében csak azok gondolják komolyan az újraegye­sítést, akiknek egzisztenciája köz­vetlenül kötődik a Tajvani-szoros túlpartján egyre türelmetleneb­bül várakozó nagyhatalomhoz. Igaz, az mindent megtesz, hogy bővítse tajvani követőinek körét. Sok szempontból egyoldalúan előnyös üzletek ezrei születtek az elmúlt években, melyeknek célja, hogy „vonzóvá”, „emberarcúvá” tegyék a kommunista rezsimet, il­letve hogy Pekinget a kínai nem­zeti-nagyhatalmi aspirációk egye­düli ázsiai letéteményesének állít­sák be. A Hongkongban és főleg a múlt év utolsó napján Kínához csatolt Makaóban történtek azon­ban meglehetősen riasztóan hat­nak mindenkire, akire hasonló sors vár. Igaz, a két egykori gyar­mati területen látványos sérelem nem érte a helyi társadalmakat, gazdasági életük azonban vitatha­tatlanul megsínylette a hatalom­­váltást. Hongkong 1997. július 1- jén, a visszacsatolás pillanatában még több mint 180 milliárd dollár költségvetési tartalékkal rendel­kezett. Ennek aggasztóan nagy ré­sze azonban már ráment a pangó gazdasági élet egyensúlyban tartá­sára. Hongkong helyét azóta egy­re inkább átvenni látszik Sanghaj, és sokan úgy vélik: a visszacsatolás legfőbb tétje Peking számára épp az volt, hogy megszabaduljon egy kellemetlen ázsiai konkurenstől. Makao eladósodása már korában elkezdődött; jelenleg a tajvani ex­port tízszerese annak, ami a volt portugál gyarmatról a Kínai Köz­társaságba érkezik. Nem csoda hát, ha egyre töb­ben vélik úgy, Peking nem csak politikai felügyeletet akar gyako­rolni Tajvan­­ és valamennyi kí­naiak által lakott terület fölött -, de életbevágóan fontos gazdasági érdeke is fűződik ahhoz, hogy ki­iktasson mindenféle vetélytársat. Ennyiben valóban a klasszikus marxizmus tanait követi, amikor hatalmát kiterjeszteni igyekszik, a rendelkezésre álló összes eszközt bevetve a küzdelembe. Más kérdés, hogy a Tajvani­szoros vizét szelő vadonatúj rom­bolók, az ugyancsak ott cirkáló kí­nai tengeralattjárók - a balliszti­kus rakétákról már nem is beszél­ve - nemcsak nemzetgazdasági ér­dekeket, de nagyhatalmi aspirá­ciókat is szolgálnak. Jelcin Orosz­országa, annak ellenére hogy lát­ványosan kihasználta a Peking- Washington-konfliktust saját el­szigeteltségének oldására, egy pil­lanatig sem feledkezett meg arról, hogy egy esetleges kínai agresszió­nak maga is egyik első áldozata le­het. Az új, immáron Vlagyimir Putyin nevéhez fűződő orosz nemzetbiztonsági koncepciók szintén kiemelt helyen foglalkoz­nak a délkelet-szibériai kínai - gazdasági és demográfiai­­ térhó­dítással. Kérdés, hogy ezzel a vál­sággal a szintúgy elnökválasztási lázban égő orosz vezetés mit fog, mit tud kezdeni. Amerika viszont eltökéltnek látszik, és még határozottabbnak tűnik a Kínai Köztársaság, mely­nek vezetői tudják: a világ és fő­ként Washington korábban meg­védte őket annak dacára, hogy az ott uralmon lévő Csang Kai-sek­­rezsim sok minden volt, csak épp nem demokratikus. Ma, amikor Tajvanon tényleges demokrácia épül, és az ország Európa, Ame­rika egyik legfőbb ázsiai partne­re, a Nyugat anglia teheti meg, hogy elfordítsa fejét. A gazdasá­gi, kulturális, egzisztenciális érde­kek mellett mindez alighanem a tajvaniak önbizalmának legfőbb forrása. „Minél keményebb hangot ütnek meg a szárazföldön, a szigetlakó kínaiak annál hajlamosabbak a jelenlegi állapotokat - azaz Tajvan különállását - védelmükbe venni. A belügyminisztérium által közreadott adatok szerint a tajvaniak mintegy nyolcvan százaléka úgy gondolja, hogy az országnak meg kell őriznie függetlenségét.” Gerő András rovata EGY POLGÁR NAPLÓJA A polgárember nem sze­reti hazavinni a munkahe­lyi gondokat. A világot igyekszik úgy berendezni, hogy tényleg érvényesül­jön a „közélet” és a „ma­gánélet” szétválasztása. Otthon másként - általában lazább stílusban - öltözködünk, mint a dolgozóban; időnket rend­szerint másként töltjük el, mint pénzkereső fog­lalkozásunk gyakorlása közben. A munkahely térbeli és időbeli kiterjesztése mindig némi ve­szélyt hordoz, hiszen könnyen egysíkúvá válha­tunk, könnyen lemondhatunk arról, hogy saját személyiségünkhöz szabjuk időnk és környeze­tünk egy részét. Persze az összefüggés fordítva is igaz: ha a magánszféra túlgyűrűzik a neki szabott kereteken, akkor a professzionális igényű mun­kavégzés szenved csorbát, és szerepzavarok sora jöhet létre. Az emberek mégis nemegyszer hazaviszik munkahelyi gondjaikat. Általában azért teszik ezt, mert nehezen dolgozzák fel, viselik el esetle­ges ottani kiszolgáltatottságukat, azokat a meg­oldhatatlanságokat, amelyek nyomasztók lehet­nek s amelyeknek érvényessége nem a munka­hely kapujáig tart. Úgyhogy hiába törekszünk ar­ra, hogy a szférákat szétválasszuk, az átjárás azért csak megmarad. Most éppen magamon érzem, hogy nem tu­dok itthon sem teljesen megszabadulni attól, amit a munkahely történései diktálnak. Még feb­ruár végén az Eötvös Loránd Tudományegye­tem Bölcsészettudományi Kara tanszékvezetője­ként kaptam meg a kar vezetőjének, a dékánnak a körlevelét. A levél végén arra kér, hogy tanszé­ki kollégáimmal ismertessem mondandója tar­talmát, és a leírtak betartásáról, illetve betartatá­sáról gondoskodjak. A dékánt a kar kétszer is megválasztotta; hi­vatali idejét éppen most fejezi be. Nehéz idők­ben látta el nem könnyű feladatát legjobb tudása szerint. A levelet mint a kar vezetője küldte, de az írás nem róla szól. Történt, hogy az állam, az oktatási kormány­zat úgy döntött, megváltoztatja a bölcsészkari képzés normatív támogatását. Pontosabban szól­va: csökkenti az egy hallgatóra nyújtott támoga­tás összegét. A csökkentés drámai mértékű, és természetesen nem csak az ELTE, hanem az or­szág összes bölcsészkarát érinti. Az én munkahe­lyem esetében több mint háromszázmillió forint az elvonás. Ha pedig a pénzt elveszik, akkor ennek az a következménye, amit a hivatali nyelv „gazdasági megszorítás” címszó alatt jelöl. Hogy mit is tartalmaz az ország legnagyobb egyetemén, a honi humánképzés zászlóshajóján végrehajtandó megszorítás - nos, erről szól a levél. Idézek: „Létszámstop, azaz véglegesen meg­üresedett állások semmilyen indokkal nem tölt­hetők be; időlegesen megüresedő állásokra he­lyettesítés nem számolható el; oktatói előlépteté­sek felfüggesztésre kerülnek; új vezetői megbízás nem adható ki. Megbízási díj nem fizethető. Na­pidíj, költségtérítés nem fizethető. A külföldi postaköltségeket a kár központi keretből nem fi­nanszírozza, azokat az érintett szervezeti egysé­gek költségvetésen kívüli pénzeszközökből kell hogy előteremtsék. Papír, irodaszer, számítás­­technikai, oktatástechnikai eszközök, bútor, egyéb berendezési tárgyak új beszerzését fel kell függeszteni, csak a meglevő beszerzések fenntar­tási költségeit lehet finanszírozni. Könyv, folyó­irat beszerzését más pénzeszközökből kell meg­valósítani. A telefon- és postaköltségek vissza­szorítása érdekében - hivatali levelezésre is - igénybe kell venni az internet felkínált lehetősé­geit.” Mindez természetesen csak egy része az el­rendelt megszorításoknak. A restrikciók például a doktori iskolákba való jelentkezést is érintik. Az erre vonatkozó körlevél szerint: „Mint az Ön előtt is ismert, a kar jelenlegi gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy a felvételt valamely or­szágos napilapban is közzétegyük, ezért javas­lom, hogy a tanszéki hirdetőtáblákon is nyújtsa­nak tájékoztatást a jelentkezési határidőről.” Az intézkedések­­ az én kis tanszéki mikrovi­lágomra lefordítva - annyit tesznek, hogy az ép­pen most nyugdíjba menő kollégát nem terjeszt­hetem fel a szerényke nyugdíj-kiegészítést és je­lentős erkölcsi elismerést jelentő „professor emeritus”-nak. Helyére nem lehet felvenni azo­kat a fiatalokat, akik már jó néhány év munkáját befektették a lehetséges egyetemi pályába. Ér­demes kollégámat nem terjeszthetem fel egyete­mi tanárnak. Az órákra - mondjuk az 1848-as törvények elemzése céljából - a diákoknak nem készíthetek fénymásolatokat. Egyetemen kívüli kitűnő embereket még az eddigi igencsak sze­rény díjazásért sem kérhetek fel órát tartani. A külföldi kapcsolatokat - ami a tudományegye­tem meg az akadémiai élet alapvető feltétele - meg kellene szakítani. A szakmai tájékozódás­hoz elengedhetetlenül szükséges folyóiratokról le kell mondani. A hivatalos levelezést csak e-mailen lehetne lebonyolítani - miközben az in­ternetes levélnek nincs jogérvényessége. A dok­tori iskolába pedig csak az jelentkezzen, aki elsé­tál a tanszéki hirdetőtábla előtt. Autark világ­­ kevesekkel érintkezik, befelé fordul, meditál, ül a semmin. Pontosan az ellen­téte annak, amit az „univerzitás” fogalom jelent, jelentene. Biztos lesz valami kis kompromisszum, olyan ugyanis még nem volt, hogy egy szükség diktálta intézkedés maradéktalanul érvényesült volna. Lehet, hogy a most kormányzati-pénzügyi elnyo­mással nem sújtott többi egyetemi kar - Buda­pesten és máshol is - segít az éppen ellehetetlení­teni akartnak. Lehet, hogy májustól enyhül majd a szorítás, és a lezárt lehetőségek némelyike újra megnyílik, de azt kétlem, hogy a teljes értékű egyetem koncepciója így érvényesülni tudna. Hi­szen amiből elvettek, az is eléggé nyomorúságos volt, s ha valami vissza is jön, akkor sem a kitel­jesedés, hanem legfeljebb a „kevesebb rossz" politikája érvényesülne. A kormányzati pénzelvonási politika vélhe­tően úgy gondolkodik, hogy inkább azt a képzést támogatja, amelyben a diákok két szakot is elvé­geznek. Mint mindenen, ezen is lehet vitatkozni, de érvelhető az álláspont. Igen ám, de ezt tisztes­séges módon csak úgy lehet megtenni, hogy a jö­vőre, és nem a jelenre nézve fogalmazódik meg emígy a feltételrendszer. Azaz: lehet azt monda­ni, hogy 2000 szeptemberétől már csak kétszakos diákokat vegyen fel az egyetem, és közölni, hogy amire a tavaly felvett egyszakosok is végeznek - ez 2004-re tehető -, a normatív finanszírozás rendszerében csak a kétszakosságot ösztönzik. Ha az egyetem ennek tudatában másként dönt, úgy viselje a következményeit, magára vessen. Ezt lehetne mondani, de hát nem ez és nem így történt. A tisztességtelen - még az is lehet, hogy alkot­mányellenes - megoldás következménye pedig az univerzitás koncepciójának megcsúfolása, az emberekkel szembeni méltánytalanságok soro­zata, az oktatási nyomor gyakorlatának felerő­sítése. S ami különösen szembetűnő, hogy mind­­ezenközben egyfolytában azt hallom: az oktatás az bizony itt prioritás. Annyira fontos, hogy na­gyon. Még a tandíjat is azért kellett megszüntet­ni, hogy nőjön az esélyek egyenlősége - miköz­ben persze az egyetem válik esélytelenné arra, hogy egyetemként tudjon működni. Egyenrangúak vagyunk a Nyugattal - mondja az ország miniszterelnöke. Hiszem, ha majd - mondjuk - a holland egyetemeken sem lehet fénymásolni, külföldi folyóiratot venni, levelet postán elküldeni. Amíg ez nincs így, addig sze­rencsésebb lenne, az eufemisztikusan hangzó „másságot” hangsúlyozni. Ady 1914-es kötetében jelent meg az Ülj tör­vényt, Werbőczi című vers. Kezdő két sora sze­rint „még magasról nézvést megvolna az or­szág”. Csak itt alul nagy a bűz, és nem látszik semmi. 2000. március közepe / Ármány és kudarc / Á­ltalában Bronfman ül tőlem jobbra, balra meg Steinberger, amikor a Nagy Nemzetközi Magyarellenes Összeesküvés Ligája értekezletét tartjuk. A Liga legszűkebb vezetőségé­nek Rotschild a negyedik tagja, a póttag pedig Homolák, a suszter, aki ronda, büdös, orrsövényferdülése miatt szörcsögve lélegzik és mint a föld, olyan buta, de apjának jó kapcsolatai vannak a választ­mány befolyásos köreiben, így bekerült közénk ő is. Mindegy, nem sok vizet zavar, megtettük a Liga foci- és Deutsch-felelősévé, így mindketten méltó ellenfelet kaptak. Az összejöveteleket hol Soroksár határában, hol az újpesti zsi­nagóga tövében tartjuk, mikor hogy - de ebben kár rendszert ke­resni: vidékre és határon túlra nem járunk, amióta nincs kilométer­pénz és költségtérítés. Voltak pedig ígéretes sátoraljaújhelyi és borsabányai prodzsektjeink, de azt senki sem kívánhatja, hogy az összeesküvésre rámenjen a gatyánk is. Maradunk a pazarul beren­dezett rejtekhelyeken, ahol természetesen pataksör folyik, bokáig táncolunk a kaviárban, ünnepnapokon pedig jobb a birkapörkölt, mint a Parlamentben. Mink szeretünk enni-inni, és mindennek megadjuk a módját, szerintünk egy összeesküvés során nem köte­lező szenvedni és éhezni. A Nagy Nemzetközi Magyarellenes Összeesküvés Liga kis szervezetek egyesüléséből jött létre, az alapítók között ott van a Kis Magyar Magyarellenes Összeesküvés Egylet; a Közepes Mére­tű Magyarellenes és Közbeszéd Szomorúság Front; a Meghatároz­hatatlan Méretű Nemzetközi Összeesküvés Akadémia (Magyar Tagozat); a XXL. Mindennel Szembenállás és Különösen Kárpát­­medence-ellenes Szövetség. Rajtuk kívül még a kalmük Táltosok Szakadár Platformja is csatlakozott hozzánk, valamint egy üzbég biciklisfutár-szolgálat is (igaz, ők később kiléptek, amikor rájöttek, hogy nem a bukaresti biciklisfutár-világtalálkozóra neveztek be aláírásukkal). Na mármost a Liga nem csinál semmi különöset. Szervezzük az összeesküvést, ha viszont nincs szerveznivaló, akkor huszonegye­­zünk vagy a levescsontból rázzuk ki a velőt. Jelszavainkban vissza­térő motívum az európázás, gyakran hivatkozunk a multikulturaliz­­musra, a másság tiszteletéről is mi beszélünk a legtöbbet, ártó szán­dékkal persze. Globalizmus - ezt álmunkból felvetve 22 másodperc alatt 37 alkalommal kell tudni kimondani: aki erre nem képes, az kizáratódik a Liga Választmányából. Ami nagy baj, mert a Ligában lenni jó. A vezetőség ülése avval kezdődik, hogy rituálisan paradi­csomlevet iszunk egy Miska-kancsóból. (Bronfman eredetileg a vérivást szorgalmazta, de leszavaztuk.) Utána összeesküszünk, ké­sőbb pedig sporteseményekre fogadunk, mert kell a pénz. Az ülé­sekre gyakran benéz egy-két rabbi, valamint egy-két párt egy-két prominense is. A jegyzőkönyvet Steinberger vezeti, hiányosan. Van titkos kézfogásunk is, de azt nem mutathatom meg. Mi ellenőrzünk mindent. Elsősorban a média által. Mindenho­vá beépültünk, mindenkit mi irányítunk. Sokan nem is tudják, hogy mi vagyunk a kenyéradóik. Van, aki közvetlenül tőlünk kap­ja az utasítást, mások fax útján jutnak hozzá. A teljesen hülyéknek - akik a legegyszerűbb szóbeli utasítást is képtelenek voltak meg­jegyezni - mikrocsipet építettünk a kisagyába, és rádióhullámok segítségével vezéreljük őket. Közülük sokan a parlamentben ül­nek, ezért van olyan nagy, zászlórúdnak álcázott antenna a tetején. Mindenhová beszivárogtunk, kiépítettük hídfőállásainkat. Csak egy szervezettel nem bántunk el. Csak egy testület állta rohamun­kat. A rendőrségen nem fogott az ármány. Immúnisnak bizonyul­tak minden cselvetéssel szemben; támadásaink úgy pattantak le róluk, mint miniszterről a bizottsági idézés. A rendőrség a logika gyilkos fegyverét vetette be ellenünk. Ugyanis kitartó és fáradságos munka árán elértük, hogy le­mondjon a hallgatásba burkolódzó legfőbb ügyész (aki lemondása után, és talán hallgatása miatt, valósággal megdicsőült azóta). Av­val is a nyomást akartuk fokozni, hogy betörettünk a lakásába. És vártuk a hatást, azt, hogy minden megy a maga útján: megjelenik először a hír, aztán publicistakommandóink elkezdik csámcsogni az eseményt, a tényeket egyre inkább elferdítve, egyre többet spe­kulálva, egyre vadabb elméleteket felállítva. Holott a hír is alig jelent meg, márpedig ami nincs az újságban, az meg sem történt. Gondoltuk, a hó kiszivárgása után össztűz zúdul a rendőrségre. Hogy mi végre ez a hallgatás? Miért felejtettek el tájékoztatni? Csakhogy a rendőrség ennél sokkal dörzsöltebb: nem felejtettek el ők semmit. Ők csak nem mondták, mert senki sem kérdezte. Őszintén nézzünk magunkba: február 8-án vajon akadt-e egyetlen személy, aki telefonált volna a rendőrségnek aziránt érdeklődve, hogy betörtek-e a legfőbb ügyészhez? Ugye, hogy nem volt ilyen. Még csak eszébe sem jutott senkinek. Meg aztán: az információt nem is titkosították, hanem csupán nem hozták nyilvánosságra. Ez volt az a pont, ahol nyertek, erre nincs mit mondani, ez maga a ki­fogástalan rendszer, a tökéletes konstrukció: nem hallgatták el, de senki sem kérdezte. Nem titkos, csupán nem került nyilvánosság­ra. Különben is csupán elenyésző kár esett. Legerősebb fegyverü­ket be sem vetették: mondhatták volna, hogy a nyomozás érdekei miatt hallgattak. Az elkövető közelében voltak, ám most - a sajtó miatt - félő, hogy kereket old az illető. Különben is: gond egy szál se, merthogy a tahó betörő annyi nyomot hagyott maga után, mint szódás a lovát. A lábnyomát is rögzítették, és bekísérték a kapitányságra. Kihallgatása folyamat­ban van.

Next