Magyar Hírlap, 2000. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-18 / 65. szám
2000. MÁRCIUS 18., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Egyedül a vezérkar ellen Látszólag lezárt egy régóta húzódó vitát a nemzetbiztonsági kabinet, amikor döntőbíróként a vezérkart hirdette ki győztesnek a honvédelmi közigazgatási államtitkárral szemben a hadsereg irányításáért dúló küzdelemben. Nem lehet azonban arra számítani, hogy az egyre hevesebb személyes csörték után az érintettek leteszik a fegyvert, és nekilátnak a honvédség halaszthatatlan átalakításának. Wachsler Tamás mindeddig a legbefolyásosabb ember volt a tárcánál, akinek a miniszter - finoman fogalmazva - figyelembe vette a véleményét. A közigazgatási államtitkár képességeivel kétségtelenül kiemelkedik a kisgazda-vezetésű minisztérium átlagából, nagy pályán azonban - a kormányfővel megerősített nemzetbiztonsági kabinet tavaly egyszer már a vezérkari főnök mellett döntött - másodszor maradt alul. Orbánnal szemben pontosabban harmadszor, hiszen egyedül Wachsler vette a bátorságot az évtized közepén, hogy alternatívát kínáljon a pártelnökválasztáson, kampányolva az első ember ellen. Nem tudni, hogy a kormányfőben mennyire munkál a bosszúvágy emiatt, egybehangzó vélemények szerint a céltudatos Wachsler akkor is, most is túlbecsülte az erejét. Mert igaz ugyan, hogy a honvédelmi tárca legszűkebb vezetéséből egyesegyedül a közigazgatási államtitkár teljesítette alkotmányos kötelezettségét, a sorkatonai előképzettség azonban mégsem elegendő a hadsereg irányítására. Minisztériumot még el lehet vezetni szakmai felkészültség nélkül, a honvédséget már nem - ébresztette rá a nemzetbiztonsági kabinet erre a fájdalmas felismerésre Wachslert. Sőt éppen azért van szükség a vezérkarra, mert a tárca vezetője csak kinevezése után ismerkedett meg a rangjelzésekkel. A hadsereg civil ellenőrzése NATO- követelmény. Ennek ürügyén azonban több mint egy éve kemény belemenésekkel tarkított, váltakozó sikerű harc dúlt a hagyományos jogköreit féltő katonai vezetés és az azokat megnyirbálni akaró, ezzel a saját hatalmát is növelni készülő közigazgatási államtitkár között. A vezérkar megtörésére irányuló törekvéseivel Wachsler fokozatosan egyedül maradt, miközben az ellene fordulók táborát erősítette a honvédelmi bizottság kisgazdapárti elnöke, Lányi Zsolt - aki nem mellesleg az államtitkári posztra segítette őt - és a vitába időközben belecsöppent kormányfő tanácsadója, Király Béla is. Kijelenthető tehát az is: nem történt más, mint a túlterjeszkedő államtitkár megleckéztetése. Végül is a belügy közigazgatási államtitkára sem vetett szemet a rendőrségre vagy a határőrségre. Csakhogy a nemzetbiztonsági kabinet döntése éppen akkor nyitott új korszakot az államtitkár és rajta keresztül a civil vezetés politikai támogatottságának a megkérdőjelezésével, amikor a személyes konfliktusok lezárása után végre-valahára hozzá kellene kezdeni a hadsereg reformjához. A legfájdalmasabb döntések kerülnek most napirendre: laktanyabezárások, létszámleépítések és nem utolsósorban a katonáknak járó költséges többletjogok megnyirbálása, amelyet éppen a közigazgatási államtitkár szorgalmazott. Igaz, még ereje teljében. Félő, hogy az új helyzetben felpuhul a honvédség korszerűsítési programja, és látszatintézkedések sorozata követi majd egymást. Bezárnak néhány laktanyát, nyugdíjba küldenek egy-két tábornokot, a rendszer egésze azonban érintetlen marad. Pedig a honvédség működőképtelensége sok esetben nyilvánvalóvá vált, elég csak a koszovói konfliktusra gondolni vagy visszaidézni az agyhártyagyulladás kapcsán megismert laktanyakörülményeket. Minden valószínűség szerint a sértett Wachsler a passzivitást választja, ha marad egyáltalán a minisztériumban, egyedül hagyva az átalakítási munkálatokban a két Jánost, Szabót és Homokit.A nemzetbiztonsági kabinet döntése tehát csak látszólag hozott nyugalmat. És a haderőreform még el sem kezdődött. HASZÁN ZOLTÁN Tajpejben most először tartott kibővített ülést a kormányzat biztonságpolitikai tanácsa. Vagyis azon nemcsak a közvetlenül érintett kormánytisztviselők vettek részt, hanem a rövidesen megtartandó elnökválasztás három jelöltje közül az ellenzéki James Szung, illetve alelnökjelöltje, Csang Csao-hsziung is. Az esemény arra utal: a szigetországban lényegében egyetértés alakult ki Peking katonai és politikai provokációival szemben. Most ismét újabb pekingi háborús fenyegetőzés közepette készül Tajvan az elnökválasztásra. Csang Kaj-sek halála óta immáron ez lesz a második demokratikus szavazás, ami egyben jelzi azt az eltökéltséget is, mellyel a szigetország a nyugati politikai berendezkedés meghonosítását megvalósítani igyekszik. Nem csoda tehát, hogy Kína kommunistáit ennyire irritálják a fejlemények, hisz az ország életének fokozatos - egyben látványos - demokratizálása nem egyszerűen Tajvan állami függetlenségét hangsúlyozza, de olyan távol-keleti alternatívát is jelent, amely ellenpontozni képes a pekingi geopolitikai célokat. Úgy tűnik, a kínai katonai doktrínákban immáron állandó veszélyforrás rangjára emelkedett a tajvani elnökválasztás. Li Tenghui 1996-os győzelmekor fogalmazódott meg először a Mao Cetung utáni Kína részéről az az igény, hogy a tajvani belső fejlődés maradjon meg a kuomintangi „politikai gyakorlat” keretei között, azaz ne kacérkodjon a demokráciával. A pekingi praktikákat segítik a nagypolitika aktuális eseményei is, jelesül a közelgő amerikai elnökválasztás. Nem most fordul elő először, hogy Kína kommunistái, a tajvani kártya kijátszásával próbálják befolyásolni a tengerentúli eseményeket; igaz, e téren esélyeik ma sokkal rosszabbak, mint nyolc vagy akár négy évvel korábban voltak. Ebből a szempontból döntő fontossága volt annak a fordulatnak, amely 1995-96 táján játszódott le a pekingi politikában és amely azóta - részben a felbomló orosz hadiipar olcsó technológiájára, részben pedig az eltulajdonított nyugati elektronikai és nukleáris kutatások eredményeire támaszkodva - komoly háborús feszültséget teremtett a csendes-óceáni térségben. Múlt májusban az úgynevezett Cox-jelentés Amerikában tisztázta a kínai kémek szerepét ebben az utóbbi ügyben. A lefolytatott nyomozás fényt derített arra, hogy az elmúlt évtizedekben Peking hozzáfért minden lényeges haditechnikai újításhoz. Sőt azokat már hasznosította is saját fegyverfejlesztési programjában. Nemrég ugyanakkor a neves nemzetbiztonsági és katonai szakértőkből összeállt úgynevezett két csoport immáron azt kezdte firtatni, hogy az orosz kútfőkből, illetve a saját fejlesztésből mit sikerült a kínaiaknak összehozniuk. Arra a következtetésre jutottak, hogy „a harmincas években jelentkező japán veszélyhez hasonló jelenséggel kell most Amerikának ismét szembesülnie”. A szerző újságíró Feltűnő, hogy a Peking érdekeit mindig következetesen védő amerikai egyetemi sinológusok szava mennyire elhalkult az utóbbi időben. Sőt a korábban jelentős eltéréseket mutató demokrata és republikánus Kína-politika is mintha közös nevezőre lelt volna. Immáron mindkét érdekcsoport - és a hozzájuk tartozó politikai és katonai elemzőgárda - egyaránt egyre aggasztóbb víziókkal úja le az amerikai érdekek távol-keleti esélyeit. Igaz, az ipar és a pénzvilág egyáltalán nem mondott le a kínai piac jelentette mesés gazdasági perspektívákról. Nem véletlen, hogy a Clinton-adminisztráció - aggodalmainak részletezése mellett - továbbra is legfőbb céljának tekinti, hogy beimádkozza az ázsiai óriást a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO). Ezzel nemcsak a kínai piac nyílhatna meg még inkább a nyugati termékek előtt - érvelnek -, de a szabad kereskedelem hatásainak hasznos politikai következményei is lennének, minthogy tovább liberalizálnák az egyébként ma már korántsem annyira zárt kínai társadalmat. Ebből a perspektívából szemlélve úgy tűnik, a Tajvan-kérdés csak az egyik elem, s talán nem is a leglényegesebb abban a konfliktusban, ami - egyre drámaibb formában - szüntelenül visszatérni látszik Kína és a (nyugati) világ kapcsolatában. Mindez persze a szigetország lakóit aligha teszi boldogabbá, annál is kevésbé, mert gazdasági életük megsínyli ezt a helyzetet. Az újabb kínai kardcsörtetés hallatán a tajpeji tőzsde árai ismét csökkentek, a kormányzatnak pedig újabb milliárdokat kellett átcsoportosítania fegyverekre. Mint ismeretes, Pekingben nemrég kiadtak egy bizonyos fehér könyvet, mely ismét megfogalmazza a kommunista vezetők igényét Tajvan bekebelezésére. Érvelésük nem annyira a Mao Cetung-i kommunista eszméket visszhangozza, mint inkább az egy századdal korábbi nyugati gyarmatszerző nacionalizmus embertelenségét. A megfogalmazott szándék ugyan nem pontosította, mikorra is kellene Tajvannak behódolnia Peking előtt, ám a minap a tajvani ügyekben illetékes pekingi miniszter egy tévéinterjúban már az ultimátum lehetőségét sem zárta ki. Ez egyenes beszéd, még ha a benne foglalt fenyegetéstől egyelőre sehol sem szállt az érintettek inába a bátorság. Sőt már a négy évvel korábbi hasonló pekingi akciók is a várakozással ellentétes hatást váltottak ki a tajvani polgárokból. A közvélemény-kutatások most is azt mutatják, minél magasabb hangot ütnek meg a szárazföldön, a szigetlakó kínaiak annál hajlamosabban a jelenlegi állapotokat - azaz Tajvan függetlenségét, illetve különállását - védelmükbe venni. A belügyminisztérium által közreadott adatok szerint a tajvaniak mintegy nyolcvan százaléka gondolja úgy, hogy az országnak meg kell őriznie függetlenségét, illetve, hogy a status quót kellene fenntartani. Velük szemben kevesebb mint húsz százalék az, aki pártolná a pekingi fennhatóságot. Beszédesebbek azok az adatok, amelyek a gazdasági elit és az értelmiség álláspontját tükrözik. Körükben lényegében csak azok gondolják komolyan az újraegyesítést, akiknek egzisztenciája közvetlenül kötődik a Tajvani-szoros túlpartján egyre türelmetlenebbül várakozó nagyhatalomhoz. Igaz, az mindent megtesz, hogy bővítse tajvani követőinek körét. Sok szempontból egyoldalúan előnyös üzletek ezrei születtek az elmúlt években, melyeknek célja, hogy „vonzóvá”, „emberarcúvá” tegyék a kommunista rezsimet, illetve hogy Pekinget a kínai nemzeti-nagyhatalmi aspirációk egyedüli ázsiai letéteményesének állítsák be. A Hongkongban és főleg a múlt év utolsó napján Kínához csatolt Makaóban történtek azonban meglehetősen riasztóan hatnak mindenkire, akire hasonló sors vár. Igaz, a két egykori gyarmati területen látványos sérelem nem érte a helyi társadalmakat, gazdasági életük azonban vitathatatlanul megsínylette a hatalomváltást. Hongkong 1997. július 1- jén, a visszacsatolás pillanatában még több mint 180 milliárd dollár költségvetési tartalékkal rendelkezett. Ennek aggasztóan nagy része azonban már ráment a pangó gazdasági élet egyensúlyban tartására. Hongkong helyét azóta egyre inkább átvenni látszik Sanghaj, és sokan úgy vélik: a visszacsatolás legfőbb tétje Peking számára épp az volt, hogy megszabaduljon egy kellemetlen ázsiai konkurenstől. Makao eladósodása már korában elkezdődött; jelenleg a tajvani export tízszerese annak, ami a volt portugál gyarmatról a Kínai Köztársaságba érkezik. Nem csoda hát, ha egyre többen vélik úgy, Peking nem csak politikai felügyeletet akar gyakorolni Tajvan és valamennyi kínaiak által lakott terület fölött -, de életbevágóan fontos gazdasági érdeke is fűződik ahhoz, hogy kiiktasson mindenféle vetélytársat. Ennyiben valóban a klasszikus marxizmus tanait követi, amikor hatalmát kiterjeszteni igyekszik, a rendelkezésre álló összes eszközt bevetve a küzdelembe. Más kérdés, hogy a Tajvaniszoros vizét szelő vadonatúj rombolók, az ugyancsak ott cirkáló kínai tengeralattjárók - a ballisztikus rakétákról már nem is beszélve - nemcsak nemzetgazdasági érdekeket, de nagyhatalmi aspirációkat is szolgálnak. Jelcin Oroszországa, annak ellenére hogy látványosan kihasználta a Peking- Washington-konfliktust saját elszigeteltségének oldására, egy pillanatig sem feledkezett meg arról, hogy egy esetleges kínai agressziónak maga is egyik első áldozata lehet. Az új, immáron Vlagyimir Putyin nevéhez fűződő orosz nemzetbiztonsági koncepciók szintén kiemelt helyen foglalkoznak a délkelet-szibériai kínai - gazdasági és demográfiai térhódítással. Kérdés, hogy ezzel a válsággal a szintúgy elnökválasztási lázban égő orosz vezetés mit fog, mit tud kezdeni. Amerika viszont eltökéltnek látszik, és még határozottabbnak tűnik a Kínai Köztársaság, melynek vezetői tudják: a világ és főként Washington korábban megvédte őket annak dacára, hogy az ott uralmon lévő Csang Kai-sekrezsim sok minden volt, csak épp nem demokratikus. Ma, amikor Tajvanon tényleges demokrácia épül, és az ország Európa, Amerika egyik legfőbb ázsiai partnere, a Nyugat anglia teheti meg, hogy elfordítsa fejét. A gazdasági, kulturális, egzisztenciális érdekek mellett mindez alighanem a tajvaniak önbizalmának legfőbb forrása. „Minél keményebb hangot ütnek meg a szárazföldön, a szigetlakó kínaiak annál hajlamosabbak a jelenlegi állapotokat - azaz Tajvan különállását - védelmükbe venni. A belügyminisztérium által közreadott adatok szerint a tajvaniak mintegy nyolcvan százaléka úgy gondolja, hogy az országnak meg kell őriznie függetlenségét.” Gerő András rovata EGY POLGÁR NAPLÓJA A polgárember nem szereti hazavinni a munkahelyi gondokat. A világot igyekszik úgy berendezni, hogy tényleg érvényesüljön a „közélet” és a „magánélet” szétválasztása. Otthon másként - általában lazább stílusban - öltözködünk, mint a dolgozóban; időnket rendszerint másként töltjük el, mint pénzkereső foglalkozásunk gyakorlása közben. A munkahely térbeli és időbeli kiterjesztése mindig némi veszélyt hordoz, hiszen könnyen egysíkúvá válhatunk, könnyen lemondhatunk arról, hogy saját személyiségünkhöz szabjuk időnk és környezetünk egy részét. Persze az összefüggés fordítva is igaz: ha a magánszféra túlgyűrűzik a neki szabott kereteken, akkor a professzionális igényű munkavégzés szenved csorbát, és szerepzavarok sora jöhet létre. Az emberek mégis nemegyszer hazaviszik munkahelyi gondjaikat. Általában azért teszik ezt, mert nehezen dolgozzák fel, viselik el esetleges ottani kiszolgáltatottságukat, azokat a megoldhatatlanságokat, amelyek nyomasztók lehetnek s amelyeknek érvényessége nem a munkahely kapujáig tart. Úgyhogy hiába törekszünk arra, hogy a szférákat szétválasszuk, az átjárás azért csak megmarad. Most éppen magamon érzem, hogy nem tudok itthon sem teljesen megszabadulni attól, amit a munkahely történései diktálnak. Még február végén az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara tanszékvezetőjeként kaptam meg a kar vezetőjének, a dékánnak a körlevelét. A levél végén arra kér, hogy tanszéki kollégáimmal ismertessem mondandója tartalmát, és a leírtak betartásáról, illetve betartatásáról gondoskodjak. A dékánt a kar kétszer is megválasztotta; hivatali idejét éppen most fejezi be. Nehéz időkben látta el nem könnyű feladatát legjobb tudása szerint. A levelet mint a kar vezetője küldte, de az írás nem róla szól. Történt, hogy az állam, az oktatási kormányzat úgy döntött, megváltoztatja a bölcsészkari képzés normatív támogatását. Pontosabban szólva: csökkenti az egy hallgatóra nyújtott támogatás összegét. A csökkentés drámai mértékű, és természetesen nem csak az ELTE, hanem az ország összes bölcsészkarát érinti. Az én munkahelyem esetében több mint háromszázmillió forint az elvonás. Ha pedig a pénzt elveszik, akkor ennek az a következménye, amit a hivatali nyelv „gazdasági megszorítás” címszó alatt jelöl. Hogy mit is tartalmaz az ország legnagyobb egyetemén, a honi humánképzés zászlóshajóján végrehajtandó megszorítás - nos, erről szól a levél. Idézek: „Létszámstop, azaz véglegesen megüresedett állások semmilyen indokkal nem tölthetők be; időlegesen megüresedő állásokra helyettesítés nem számolható el; oktatói előléptetések felfüggesztésre kerülnek; új vezetői megbízás nem adható ki. Megbízási díj nem fizethető. Napidíj, költségtérítés nem fizethető. A külföldi postaköltségeket a kár központi keretből nem finanszírozza, azokat az érintett szervezeti egységek költségvetésen kívüli pénzeszközökből kell hogy előteremtsék. Papír, irodaszer, számítástechnikai, oktatástechnikai eszközök, bútor, egyéb berendezési tárgyak új beszerzését fel kell függeszteni, csak a meglevő beszerzések fenntartási költségeit lehet finanszírozni. Könyv, folyóirat beszerzését más pénzeszközökből kell megvalósítani. A telefon- és postaköltségek visszaszorítása érdekében - hivatali levelezésre is - igénybe kell venni az internet felkínált lehetőségeit.” Mindez természetesen csak egy része az elrendelt megszorításoknak. A restrikciók például a doktori iskolákba való jelentkezést is érintik. Az erre vonatkozó körlevél szerint: „Mint az Ön előtt is ismert, a kar jelenlegi gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy a felvételt valamely országos napilapban is közzétegyük, ezért javaslom, hogy a tanszéki hirdetőtáblákon is nyújtsanak tájékoztatást a jelentkezési határidőről.” Az intézkedések az én kis tanszéki mikrovilágomra lefordítva - annyit tesznek, hogy az éppen most nyugdíjba menő kollégát nem terjeszthetem fel a szerényke nyugdíj-kiegészítést és jelentős erkölcsi elismerést jelentő „professor emeritus”-nak. Helyére nem lehet felvenni azokat a fiatalokat, akik már jó néhány év munkáját befektették a lehetséges egyetemi pályába. Érdemes kollégámat nem terjeszthetem fel egyetemi tanárnak. Az órákra - mondjuk az 1848-as törvények elemzése céljából - a diákoknak nem készíthetek fénymásolatokat. Egyetemen kívüli kitűnő embereket még az eddigi igencsak szerény díjazásért sem kérhetek fel órát tartani. A külföldi kapcsolatokat - ami a tudományegyetem meg az akadémiai élet alapvető feltétele - meg kellene szakítani. A szakmai tájékozódáshoz elengedhetetlenül szükséges folyóiratokról le kell mondani. A hivatalos levelezést csak e-mailen lehetne lebonyolítani - miközben az internetes levélnek nincs jogérvényessége. A doktori iskolába pedig csak az jelentkezzen, aki elsétál a tanszéki hirdetőtábla előtt. Autark világ kevesekkel érintkezik, befelé fordul, meditál, ül a semmin. Pontosan az ellentéte annak, amit az „univerzitás” fogalom jelent, jelentene. Biztos lesz valami kis kompromisszum, olyan ugyanis még nem volt, hogy egy szükség diktálta intézkedés maradéktalanul érvényesült volna. Lehet, hogy a most kormányzati-pénzügyi elnyomással nem sújtott többi egyetemi kar - Budapesten és máshol is - segít az éppen ellehetetleníteni akartnak. Lehet, hogy májustól enyhül majd a szorítás, és a lezárt lehetőségek némelyike újra megnyílik, de azt kétlem, hogy a teljes értékű egyetem koncepciója így érvényesülni tudna. Hiszen amiből elvettek, az is eléggé nyomorúságos volt, s ha valami vissza is jön, akkor sem a kiteljesedés, hanem legfeljebb a „kevesebb rossz" politikája érvényesülne. A kormányzati pénzelvonási politika vélhetően úgy gondolkodik, hogy inkább azt a képzést támogatja, amelyben a diákok két szakot is elvégeznek. Mint mindenen, ezen is lehet vitatkozni, de érvelhető az álláspont. Igen ám, de ezt tisztességes módon csak úgy lehet megtenni, hogy a jövőre, és nem a jelenre nézve fogalmazódik meg emígy a feltételrendszer. Azaz: lehet azt mondani, hogy 2000 szeptemberétől már csak kétszakos diákokat vegyen fel az egyetem, és közölni, hogy amire a tavaly felvett egyszakosok is végeznek - ez 2004-re tehető -, a normatív finanszírozás rendszerében csak a kétszakosságot ösztönzik. Ha az egyetem ennek tudatában másként dönt, úgy viselje a következményeit, magára vessen. Ezt lehetne mondani, de hát nem ez és nem így történt. A tisztességtelen - még az is lehet, hogy alkotmányellenes - megoldás következménye pedig az univerzitás koncepciójának megcsúfolása, az emberekkel szembeni méltánytalanságok sorozata, az oktatási nyomor gyakorlatának felerősítése. S ami különösen szembetűnő, hogy mindezenközben egyfolytában azt hallom: az oktatás az bizony itt prioritás. Annyira fontos, hogy nagyon. Még a tandíjat is azért kellett megszüntetni, hogy nőjön az esélyek egyenlősége - miközben persze az egyetem válik esélytelenné arra, hogy egyetemként tudjon működni. Egyenrangúak vagyunk a Nyugattal - mondja az ország miniszterelnöke. Hiszem, ha majd - mondjuk - a holland egyetemeken sem lehet fénymásolni, külföldi folyóiratot venni, levelet postán elküldeni. Amíg ez nincs így, addig szerencsésebb lenne, az eufemisztikusan hangzó „másságot” hangsúlyozni. Ady 1914-es kötetében jelent meg az Ülj törvényt, Werbőczi című vers. Kezdő két sora szerint „még magasról nézvést megvolna az ország”. Csak itt alul nagy a bűz, és nem látszik semmi. 2000. március közepe / Ármány és kudarc / Általában Bronfman ül tőlem jobbra, balra meg Steinberger, amikor a Nagy Nemzetközi Magyarellenes Összeesküvés Ligája értekezletét tartjuk. A Liga legszűkebb vezetőségének Rotschild a negyedik tagja, a póttag pedig Homolák, a suszter, aki ronda, büdös, orrsövényferdülése miatt szörcsögve lélegzik és mint a föld, olyan buta, de apjának jó kapcsolatai vannak a választmány befolyásos köreiben, így bekerült közénk ő is. Mindegy, nem sok vizet zavar, megtettük a Liga foci- és Deutsch-felelősévé, így mindketten méltó ellenfelet kaptak. Az összejöveteleket hol Soroksár határában, hol az újpesti zsinagóga tövében tartjuk, mikor hogy - de ebben kár rendszert keresni: vidékre és határon túlra nem járunk, amióta nincs kilométerpénz és költségtérítés. Voltak pedig ígéretes sátoraljaújhelyi és borsabányai prodzsektjeink, de azt senki sem kívánhatja, hogy az összeesküvésre rámenjen a gatyánk is. Maradunk a pazarul berendezett rejtekhelyeken, ahol természetesen pataksör folyik, bokáig táncolunk a kaviárban, ünnepnapokon pedig jobb a birkapörkölt, mint a Parlamentben. Mink szeretünk enni-inni, és mindennek megadjuk a módját, szerintünk egy összeesküvés során nem kötelező szenvedni és éhezni. A Nagy Nemzetközi Magyarellenes Összeesküvés Liga kis szervezetek egyesüléséből jött létre, az alapítók között ott van a Kis Magyar Magyarellenes Összeesküvés Egylet; a Közepes Méretű Magyarellenes és Közbeszéd Szomorúság Front; a Meghatározhatatlan Méretű Nemzetközi Összeesküvés Akadémia (Magyar Tagozat); a XXL. Mindennel Szembenállás és Különösen Kárpátmedence-ellenes Szövetség. Rajtuk kívül még a kalmük Táltosok Szakadár Platformja is csatlakozott hozzánk, valamint egy üzbég biciklisfutár-szolgálat is (igaz, ők később kiléptek, amikor rájöttek, hogy nem a bukaresti biciklisfutár-világtalálkozóra neveztek be aláírásukkal). Na mármost a Liga nem csinál semmi különöset. Szervezzük az összeesküvést, ha viszont nincs szerveznivaló, akkor huszonegyezünk vagy a levescsontból rázzuk ki a velőt. Jelszavainkban visszatérő motívum az európázás, gyakran hivatkozunk a multikulturalizmusra, a másság tiszteletéről is mi beszélünk a legtöbbet, ártó szándékkal persze. Globalizmus - ezt álmunkból felvetve 22 másodperc alatt 37 alkalommal kell tudni kimondani: aki erre nem képes, az kizáratódik a Liga Választmányából. Ami nagy baj, mert a Ligában lenni jó. A vezetőség ülése avval kezdődik, hogy rituálisan paradicsomlevet iszunk egy Miska-kancsóból. (Bronfman eredetileg a vérivást szorgalmazta, de leszavaztuk.) Utána összeesküszünk, később pedig sporteseményekre fogadunk, mert kell a pénz. Az ülésekre gyakran benéz egy-két rabbi, valamint egy-két párt egy-két prominense is. A jegyzőkönyvet Steinberger vezeti, hiányosan. Van titkos kézfogásunk is, de azt nem mutathatom meg. Mi ellenőrzünk mindent. Elsősorban a média által. Mindenhová beépültünk, mindenkit mi irányítunk. Sokan nem is tudják, hogy mi vagyunk a kenyéradóik. Van, aki közvetlenül tőlünk kapja az utasítást, mások fax útján jutnak hozzá. A teljesen hülyéknek - akik a legegyszerűbb szóbeli utasítást is képtelenek voltak megjegyezni - mikrocsipet építettünk a kisagyába, és rádióhullámok segítségével vezéreljük őket. Közülük sokan a parlamentben ülnek, ezért van olyan nagy, zászlórúdnak álcázott antenna a tetején. Mindenhová beszivárogtunk, kiépítettük hídfőállásainkat. Csak egy szervezettel nem bántunk el. Csak egy testület állta rohamunkat. A rendőrségen nem fogott az ármány. Immúnisnak bizonyultak minden cselvetéssel szemben; támadásaink úgy pattantak le róluk, mint miniszterről a bizottsági idézés. A rendőrség a logika gyilkos fegyverét vetette be ellenünk. Ugyanis kitartó és fáradságos munka árán elértük, hogy lemondjon a hallgatásba burkolódzó legfőbb ügyész (aki lemondása után, és talán hallgatása miatt, valósággal megdicsőült azóta). Avval is a nyomást akartuk fokozni, hogy betörettünk a lakásába. És vártuk a hatást, azt, hogy minden megy a maga útján: megjelenik először a hír, aztán publicistakommandóink elkezdik csámcsogni az eseményt, a tényeket egyre inkább elferdítve, egyre többet spekulálva, egyre vadabb elméleteket felállítva. Holott a hír is alig jelent meg, márpedig ami nincs az újságban, az meg sem történt. Gondoltuk, a hó kiszivárgása után össztűz zúdul a rendőrségre. Hogy mi végre ez a hallgatás? Miért felejtettek el tájékoztatni? Csakhogy a rendőrség ennél sokkal dörzsöltebb: nem felejtettek el ők semmit. Ők csak nem mondták, mert senki sem kérdezte. Őszintén nézzünk magunkba: február 8-án vajon akadt-e egyetlen személy, aki telefonált volna a rendőrségnek aziránt érdeklődve, hogy betörtek-e a legfőbb ügyészhez? Ugye, hogy nem volt ilyen. Még csak eszébe sem jutott senkinek. Meg aztán: az információt nem is titkosították, hanem csupán nem hozták nyilvánosságra. Ez volt az a pont, ahol nyertek, erre nincs mit mondani, ez maga a kifogástalan rendszer, a tökéletes konstrukció: nem hallgatták el, de senki sem kérdezte. Nem titkos, csupán nem került nyilvánosságra. Különben is csupán elenyésző kár esett. Legerősebb fegyverüket be sem vetették: mondhatták volna, hogy a nyomozás érdekei miatt hallgattak. Az elkövető közelében voltak, ám most - a sajtó miatt - félő, hogy kereket old az illető. Különben is: gond egy szál se, merthogy a tahó betörő annyi nyomot hagyott maga után, mint szódás a lovát. A lábnyomát is rögzítették, és bekísérték a kapitányságra. Kihallgatása folyamatban van.