Magyar Hírlap, 2000. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-28 / 73. szám
2000. MÁRCIUS 28., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Fantazmagóriák Bánk Attila kisgazda frakcióvezetőnek igaza van, és ha neki igaza van, az ég legyen izgalmas a szegény magyarokhoz. A minden eddiginél békésebb koalició - copyright Szájer József - egyik tagja (a kisgazdák) tegnap arcán csókolta a másikat (az MDF-et). Bánk azon sajnálkozott, hogy „Jászapátiban a Békejobb jelöltje megakadályozta a kormánypárti indulót a polgármesteri cím elnyerésében”. Ne foglalkozzunk avval most, ki mennyire és mitől kormánypárti: ha valakit az MDF és a Kereszténydemokrata Szövetség támogat, azt ugyan lehet nem kormánypárti vagy direkt ellenzéki jelöltnek tekinteni, de csak 2002 után. Hanem abban Bánknak történetesen igaza van: azért győzhetett Esztergomban a koalíció jelöltje, mert közös jelöltje volt ő minden koalíciós pártokkal. Ebből következik, hogy Jászapátiban valóban akadályozta egymást a két szövetséges párttömörülés két jelöltje, jók is voltak a második, illetve harmadik helyre. Ha összenőtt volna, ami összetartozik, akkor különösebb erőfeszítés nélkül nyomják le a baloldali polgármesterjelöltet, a vitát, hogy ez miért maradt el, majd úgyis lejátsszák hármasban (és minden marad a régiben, az FKGP támadni fog, az MDF pedig a túlélésért küzd). Hanem: Bánknak tegnap olyan napja volt, hogy csak igaza lehetett. Lenne is egy kérdés, amin érdemes elgondolkodni. Azt mondta Bánk Attila, hogy a köztársasági elnökválasztással „kapcsolatos egyeztetésekről szóló hírek a fantazmagória tárgykörébe tartoznak”. Tehát nem volt semmiféle találkozás, a kisgazdák senkit sem kerestek meg az iránt érdeklődve, ugyan mit szólna, ha köztársasági elnöknek jelölnék. Ha ez így van - és miért is kételkednénk ebben, akkor elég nagy baj van. Lehet, hogy az én Julianus-naptáram jár rosszul, ám ha nem, akkor az elnökválasztás mondhatni itt van a nyakunkon. Mindeközben a párt, akinek jelöltet állítani joga van, nem folytat egyeztetéseket senkivel. Avagy Bánk, az áldott jó lelkével, csak üzent a közönségnek, mindenki legyen erős és kapaszkodjon meg a karfába: nincs egyeztetés és nem is lesz, mert a kisgazdáknak van már jelöltjük. Viszont akkor már inkább legyenek késésben, nemdebár. MAKAI JÓZSEF Rohamra! Reformra! Mindenkihez volt egy-egy figyelmeztető szava Orbán Viktornak, amikor tegnap az egybegyűltek előtt kijelölte a honvédség átalakításának irányait. Abban még nincs semmi meglepő, hogy a sorkötelezettség eltörlését sürgető SZDSZ-nek küldött üzenetet a kormányfő. Ez azonban most ugyanúgy szólhatott a Fidesz-frakciónak is, amely támogatott egy képviselői indítványt a hivatásos hadsereg felállításáról. Majd ezt követően a katonák jöttek a sorban. Orbán, talán a nemzetbiztonsági kabinet - inkább az egyenruhásoknak kedvező - döntését kiegyensúlyozandó, arra intette a hivatásosokat: vannak olyan kérdések, amelyekről szakmai véleményük lehet ugyan, de a végső szót a politikusok mondják ki. Aki a pénzt adja, azé a felelősség az elszámoltatás kellemetlen pillanatai idején - indokolt a kormányfő. De nem dőlhettek hátra a katonák megrovását az elmúlt hetek csetepatéi miatt esetleg elégedetten figyelő civil irányítók sem. A kormányfő jelezte: elege van a döntési kompetenciák körüli vitákból, induljon el végre a reform. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Orbán Viktor türelmetlenné vált a védelmi vezetőkkel szemben, és ezt már a zártkörű nemzetbiztonsági kabinet ülése után a nyilvánosság előtt is jelezte. A haderő átalakításáról még tavaly júliusban hozott kormányhatározat értelmében a honvédség - más tárcák rovására - emelt költségvetési támogatást kapott. A kézzelfogható eredmények azonban váratnak magukra, a minisztérium - legalábbis egyelőre - nem vált kirakattárcává. Ráadásul az eddig kidolgozott terveket is újra kell írni, miután a miniszterelnök állítólag már a nemzetbiztonsági kabinet ülésén is jelezte, hogy elégedetlen az átalakítás eddigi ütemével. Orbán így fél évvel lerövidítette azt a programot, amelynek határidőit eddig sem sikerült tartani: a tizenötezres létszámleépítést nem a jövő év közepéig, hanem még az idén le kell vezényelni. Ezzel a teherrel már ne forduljon a választási kampányra a kormány. Ez is valami. HASZÁN ZOLTÁN Ezerkilencszázkilencvenegy novemberében egy férfi bóklászott Münchenben a stratégiai konferencia szünetében a széksorok között. Magányosnak és elesettnek tűnt, nemhogy stratégiáról nem volt kedve gondoskodni, taktikázni sem akart. Stipe Mesic akkor tudta meg, hogy már nem államfője Jugoszláviának, sőt a régi értelemben vett Jugoszlávia, mint olyan, Belgrád döntése alapján nyugodtan elfelejthető. A nyáron még úgy tűnt, van némi remény, hiszen mind Baker amerikai külügyminiszter, mind pedig az európaiak, akkori nevén az EGK azt akarta, őrizzék meg Jugoszlávia egységét, legyen Mesic az államfő, a katonák térjenek vissza a laktanyákba, és az egyes tagköztársaságok, így a szlovénok és a horvátok is függesszék fel a további önállósághoz vezető lépéseket. Ez volt nyáron, aztán már a háború jött, Mesic pedig ment. Nincs már Jugoszlávia, mondta a férfi, amikor kiment a teremből. A történetet csak azért idéztem fel, hogy érzékeltessem: a Balkán évek óta azon helyek közé tartozik, ahol majdnem minden lehetséges. Államok szűnnek meg, politikusok tűnnek el, majd bukkannak föl, az indulatok pedig csak gyűlnek, és sem az öldöklés, sem a megbocsátás nem segít. Tíz éve már, hogy a válság visszatért a Balkánra, ahonnan a huszadik század közepén „csúszott le” a Közel-Keletre. Az első világháború előtt állandó feszültség uralta a Balkánt, ott zajlott a török birodalom és Oroszország párharca, amelybe a gyengélkedő Monarchia próbált beleszólni, amikor éppen Bosznia kellett neki. A világhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország éppen a világ egyéb részeinek újrafelosztásával voltak elfoglalva, ezért egy ideig egymásba záródó körök viszonylag mérsékelt érdeklődést tanúsítottak a balkáni viadal iránt. Amikor aztán Szarajevóban Ferenc Ferdinándot megölték, a hadüzenetek nyomán csak bekapcsolódtak Szerbia szövetségeseként a háborúba. A német vaskancellár, Bismarck néhány évtizeddel korábban még úgy vélte, hogy a Balkán nem éri meg egyetlen pomerániai gránátos csontjait sem, Németország mégis kétszer indult hadba a huszadik században a Balkánon. Mára világos: tartósan megváltoztak a huszadik századi nagy európai háborúk idején érvényes szövetségi viszonyok. Két világháborúban szövetségesként harcoltak a szerbek az oroszokkal, illetve a jugoszlávok a szovjetekkel, valamint az angolszászokkal és a franciákkal. Az ellenfél Németország, illetve a Monarchia, majd a második világháborúban annak utódállamai voltak. Valamivel több mint egy éve az egyik oldalon a NATO-ban a korábbi ellenfelek kötöttek szövetséget egymással, Szerbia, illetve Jugoszlávia ellen. A diktátor Milosevics elleni fellépés egyben a korábbi orosz pozíciók további gyengítését szolgálta az egykor Európa lágy altestének nevezett Balkánon. Egy év múltán azonban látható, hogy Milosevics a helyén van, akárcsak Szaddám Huszein az öbölháború után, az albánok csak azért nem bánnak tömegesen úgy a szerbekkel, mint korábban azok velük, mert ott vannak a nemzetközi erők. Változni tehát alig változott valami, a válság tart. A törésvonalak, melyek a térséget az egykori Római Birodalom idején szabdalták, majd a keleti és nyugati kereszténység, később az iszlám és a kereszténység, a huszadik század második felében pedig a szovjet befolyási övezet és a Nyugat viadalának határait alkották, a mai napig megvannak. Az egymásra rakódó rétegek gyűrűként egymásba záródó történelmi köröket alkottak, és ezekből, eddig legalábbis, alig-alig lehetett kilépni. A Balkánon felhalmozódott fájdalom, harag és gyűlölet, az ott lévő „negatív érzelmi energia mennyisége” csak megatonnákban mérhető, egy egész atomarzenállal egyenértékű. A Balkánon továbbra is érvényes az az elv, hogy nemzetek és egyének csak negatív értelemben, valamivel és valakivel szemben tudják meghatározni magukat. Az ellenségkép tartós, és ebben az a legveszedelmesebb, hogy erre a saját önazonosság, a saját identitás megtartása miatt volt szükség - legalábbis eddig -, ugyanis a térség több nemzeténél továbbra is komoly öndefiníciós problémát okozna, ha felszámolnák az ellenségképet. Ellenségre önmaguk miatt volt és van szüksége az egyes társadalmi-értelmiségi eliteknek. A probléma az: ha még az ellenséget is elveszik, akkor mi marad? Mi marad a szerb, albán vagy horvát nacionalistának, illetve mit kaphat érte cserébe, amit el is fogad? A jelek szerint erre a kérdésre eddig nem sikerült válaszolni, így aztán a balkáni válság, amely meghatározó volt az előző századfordulón, majd hasonmása ötven esztendőn át megosztotta a Közel-Keletet, tíz éve visszatért, és vajmi kevés esély van arra, hogy a közeljövőben megszabaduljunk tőle. . LÁSZLÓ JÓZSEF újságíró Marinov Péter Nyugdíjtörvény: kifordítom, befordítom Az elmúlt közel két évben már többször beigazolódott, hogy a polgári koalíció kormánya és annak vezető ereje, a Fidesz nem kifejezetten szemérmes. Általuk sok minden új értelmet nyert, amiről úgy gondoltuk, örök érvényű. De mi várható például egy olyan politikai erőtől, amely elindul a radikális liberalizmustól, majd gyermekévei alatt olyan irányt vesz, amely homlokegyenest ellentétes alapításkori elveivel? Komolyan venni azért vagyunk kénytelenek, mert a demokráciának nevezett - és mindannyiunk által hőn óhajtott társadalmi berendezkedésünkből ez egyértelműen következik még akkor is, ha annak számunkra ismeretes játékszabályait a kihívó fél, esetünkben a kormány, nem mindig és nem úgy tartja be, ahogyan az elvárható lenne. A Fidesz sokarcúsága jellemzi a mai törvényalkotást, a politikai viselkedéskultúrát; ezt az összetett, piaci alapokra épített megnyilvánulást tapasztalhatjuk lassan mindenütt, ahol a nagypolitikának egyáltalán hatása lehet. Találóan fogalmazott Heller Ágnes, amikor marketingpártnak nevezte a fiatal demokraták szervezetét. A harmadik szabad választást megelőző kampány óta valóban nem történik más, mint egy jól kitalált, a valós igényeket alapul vevő termék piaci bevezetése. De mint minden, a reklámok által feleslegesen ránk erőltetett kacatról, előbb-utóbb erről a politikáról is kiderül, hogy lényegi hiányosságait igyekszik elfedni a mi hiszékenységünk által. A gondok ott kezdődnek, amikor az ember számvetést készít. Ha akkurátus gazdához méltón emlékezetünk megőrizte a véleményalkotáshoz, a tisztán látáshoz szükséges adatokat, időnként elképesztő összefüggésekre deríthetünk fényt. A körültekintően kódolt üzenetek megfejtése azonban nehézkes, mert olyan mennyiségű fontos és érdektelen információval kell megbirkóznunk, amely eleve komoly akadályokat gördít elénk. Minden bizonnyal nem volt feltűnő az a hír sem, amelyet a napokban jelentettek meg az újságok az idei nyugdíjemelés és a várható infláció összefüggéseiről. Eszerint a kormány előterjesztése és számításai alapján ez évre 8 százalékos emelést fogadott el az Országgyűlés a 2000. évi költségvetésben, figyelembe véve a nyugdíjtörvény által megállapított szabályokat. Hozzáteszik a tudósítások, hogy a kormány számol egy, a tervezettnél esetleg magasabb inflációval is. Ha ez bekövetkezne, akkor a törvény rendelkezéseinek megfelelően korrekciót hajtanak végre. Ez eddig megnyugtató. A mögötte rejtező álszent paradoxon azonban nem. De miért is? Emlékeztetőül és a helyzet világos megértéséhez visszaidézném a közelmúlt történéseit. Adott az 1997. évi LXXXI., mindennapi nevén a nyugdíjtörvény. Ez, a Horn-kormány irányítása alatt készített és hatályba léptetett szabályozás évekre rögzítette a nyugdíjemelés megállapításának módját. Használatára ezt szerző közgazdász idáig egyetlenegyszer került sor, amikor figyelembe véve a jogszabályban meghatározott előírást, nevezetesen az 1997. évi nettó keresetnövekedést, a következő évben, 1998-ban, 19 százalékkal emelkedtek a nyugdíjak. Az akkori ellenzék szerint választási propaganda céljával. A nagy változás a Fidesz vezette kormány első költségvetésében, 1999-ben következett be. Ekkor, a Nyugdíjbiztosítási Alap megrendült helyzetére hivatkozva a nyugdíjak a törvényben meghatározott emelés alapjául szolgáló, előző évi keresetnövekedés helyett, a prognosztizált fogyasztói árnövekedést alapul véve, átlagosan mindössze 14 százalékkal emelkedtek, szemben az előirányzott és egységes 19,5 százalékkal. Akkor az érdekeltek azt a magyarázatot kapták, hogy mivel a tervezett 10 százalékos inflációt mindenképpen meghaladja a polgári kormány által a költségvetési törvény vitájában keresztülerőszakolt javaslat, a nyugdíjasok nemhogy rosszabbul nem járnak, hanem örülhetnek, mert jövedelmük reálértéken is növekszik. Ekkor kezdődött a vita, amelyre végül az Alkotmánybíróság tett pontot, megállapítva, hogy a kormány megfelelő indokkal megváltoztathatja a törvények által rárótt kötelezettségeket. Minden úgy történt tehát, ahogy azt a koalíció elhatározta. Most viszont az általam hivatkozott hírből mindannyiunk meglepetésére kiderült, hogy a kormány az idén betartani szándékozik az ominózus nyugdíjtörvény szabta feladatait. Ma így látják jónak, később majd másképp. Rá kellett jönnünk, hogy az Orbán-kormány már megint gúnyt űz a jogállamiságból, és ehhez az elmúlt év végén hatékonyan asszisztált az Alkotmánybíróság is. Lassan vesszőparipámmá válik az alkotmányban megfogalmazott, a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság állandó felemlegetése. Nem tehetek róla, de az 1998-as választások óta sajnos gyakran idézni kell, mert lassanként bevett rendszerré válik a törvények sajátos értelmezése, a hatályos jogszabályok politikai széljárástól függő betartása vagy éppen annak ellenkezője. A nyugdíjtörvény és annak alkalmazása mára olyan lett, mint amikor egy társasjátékban valaki egy ügyes dobással néhány mező kihagyásával léphet előbbre. Indulásnak jó a 62. § 1. bekezdése, mert azt az akadályt a stafétát nekem átadó leküzdötte, de az utána következő, számomra kellemetlen mezőt egy jó gurítással kihagyom, és szerencsésen megérkezem a hármasra. Pihegek, és megállapítom, ez jól sikerült, nyertem egy évet és ötvenmilliárdot. Azt hiszem, csekély vigasz, hogy innentől kezdve ebben a kérdésben megy minden tovább a maga törvényes útján. Legalábbis novemberig, amikor az 5. bekezdésben megállapítottak a valós helyzet hatására, a tervezettnél esetleg magasabb infláció miatt korrigálni rendelik az előző évi kincstári optimizmus jegyében fogant intézkedéseket. Gyermeki kíváncsisággal várom, mi történik majd, ha ne adj’,isten így alakul a helyzet. Nem foglalkoznék azzal, hogy a polgári kormány mikor és hány esetben hagyta figyelmen kívül, illetve értelmezte a többség felfogásától eltérően törvényi kötelezettségeit, ha csak ez az egy eset lenne, azt is soknak tartanám. Ami viszont az inflációt illeti, furcsa számháborúnak lehetünk tanúi. A pénzügyminiszter hivatalból optimista, egyelőre nem lát okot arra, hogy megváltoztassa az előzetes kalkulációk és a tervezésénél felhasznált adatok alapján kidolgozott irányszámokat. Vele szemben a gazdaságkutatók továbbra is úgy vélik, a pénzromlás magasabb lesz a vártnál. Ezt azonban a koalíció támogatói azzal utasítják el, hogy a kormány higgadtsága tavaly is beérlelte gyümölcsét. A központi költségvetés hiánya minden ármánykodás ellenére sem haladta meg a tervezett 4 százalékot, sőt még valamennyivel alatta is maradt. Akkor nem is lennék gondban, ha ez nem megint a szokásos nagyvonalú problémakezelés lenne, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy az 1999-es költségvetés egyensúlyban tartásáért koncessziós bevételekkel, beruházások leállításával és a nyugdíjtörvény időszakos felfüggesztésével áldoztunk. Bár tagadhatatlan, hogy ezek egyike sem annyira egyértelmű célszentesítő eszköz, mint amilyen annak idején a Bokros-csomag volt. Végül pedig ami a nyugdíjtörvény betartását illeti, egyelőre ne legyenek kétségeink. Némi engedékenységgel akár morális javulást is feltételezhetnénk, ha nem állna előttünk a közeli jövőben sokadik és jogilag talán végső stádiumához érkező ügy, a metróépítés. Ott majd valószínűleg kiderül, hogy a bíróság által korábban már érvényesnek nyilvánított szerződés a kormányra nézve fizetési kötelezettséget is megállapít úgy, ahogy ezt a koalíciót kivéve eddig is mindenki magától értetődőnek gondolta. Figyeljék majd a hivatalos reakciót, újabb tanulságokkal lehetnek gazdagabbak. „Lassan vesszőparipámmá válik az alkotmányban megfogalmazott, a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság állandó felemlegetése. Nem tehetek róla, de az 1998-as választások óta sajnos gyakran idézni kell, mert lassanként bevett rendszerré válik a törvények sajátos értelmezése, a hatályos jogszabályok politikai széljárástól függő betartása vagy éppen annak ellenkezője. A nyugdíjtörvény és annak alkalmazása mára olyan lett, mint amikor egy társasjátékban valaki egy ügyes dobással néhány mező kihagyásával léphet előbbre.” A magyar igazság egyedüli tudói megmozgatták parlamenti formákban elgémberedett tagjaikat. A vezérhangot maga a pártelnök adta meg, dramaturgiai eszközként használva fel a szerencsétlen és tragikus tiszai környezeti szennyezést. Egy hétre rá már nem csupán trianonozott és románozott, hanem képbe is hozta az ország lakosságát, mondván, meg kell védeni a Tiszántúl rendszerető, tiszta (fajtiszta?) magyarságának életterét a Románia felől ránk zúduló igénytelen (alacsonyabbrendű?) tömegektől. A kormány nevében - ott, a helyszínen, a parlamentben - Németh Zsolt csak a lényeget hagyta válasz nélkül. (Martonyi János külügyminiszter viszont Brüsszelben elítélte a felszólalást - a szerk.) Aztán a frakcióvezető-helyettes, dr. Fenyvessy arról a demográfiai javaslatról beszélt, amely szerint a magyarországi népességfogyást egyszeri, nagyszámú betelepítéssel kell megállítani. Fenyvessy szerint a betelepítési javaslattevőknek mindegy, kik lakják majd ezt az országot, magyarok vagy szapora idegenek. „Számukra a darab darab, hiszen nekik az idegen szép. Nekünk is szép az idegen otthon, a saját hazájában, vagy itt néhány hétre turistaként, de (...) mi nem afrikai és ázsiai tömegek betelepítésétől várjuk a tragikus népességfogyás megállítását...” Fenyvessy úr összetéveszti III. köztársaságunkat a III. Birodalommal. - Ez megengedhetetlen! Felháborító! - mondja. Elcsapni a szerzőket rövid úton! A MIÉP igényt tart rá, hogy a kormányhivatalok tisztviselői közt a maga szempontjai szerint szelektáljon. A hallgatás felbátorítja őket. Gyakran lenne bajban az MPP, ha nem állna mögötte - áttetsző fátyollal elválasztva - a MIÉP. Ezért nem kap egyértelmű és határozott elutasítást a kormány részéről, hiszen veszélybe kerülne ez a kormánykoalíciónak rövid távon értékes, de a magyar demokráciának végtelenül káros támogatás. Fenyvessy úr embertani és történelmi ismeretei meglehetősen hiányosak. Ha tájékozottabb lenne a magyar történelem tatárjárás és töb kis parlamenti fajelmélet rökdúlás utáni fejezeteiben, akkor nem ezekkel érvelne. Az általános iskolákban mindenesetre tanítják, hogy nagyarányú betelepítési politikával sikerült újra lakhatóvá tenni a Magyar Királyság kipusztított területeit. Hasztalan propagálja idősebb Fekete Gyulát és módszereit. Az egyén (államtól-egyháztól való) szabadságának és jólétének növekedésével csökken az országok népessége. Ez nem magyar sajátosság. Miért ne lehetne megvizsgálni a betelepítést mint egy lehetséges (és nem általános) módszert? Ám a MIÉP tiltakozása után a kormánykoalíció szemérmesen elfordul és visszavonul. De hallgatnak azok is, akiknek az emblémáját, jelszavait, mai szóval logóját a MIÉP a zászlajára tűzi. Hallgatnak a „nemzeti” pártok, a „keresztények”, a „konzervatívok” is, talán mert félnek: támogatottságuk sorvad, ha szembefordulnak Csurkával. Holott amit mond, az a modern magyar politikai közéletbe nem férhet bele. Nem illik továbbá fajelméletet hirdetni modern polgári demokráciák parlamentjeiben. Ez akkor is elfogadhatatlan és szalonképtelen, ha az a képviselői mentelmi jog mögé bújva, házszabályszerűen történik. Ennél kevesebb miatt az EU szembefordult Ausztriával. De ha nem is az EU a viszonyítási pont - legyen csupán tükör -, felvilágosult, humanista, magára, becsületére valamit adó ember nem tűrheti közömbösen azt, hogy minősítő tényezőként, értékmérőként kezelje valaki az emberek bőrszínét, szülőföldjét, nyelvét, kultúráját. Még a parlamentben sem. VÁRFALVI ATTILA politológus Ha Vlagyimir Putyin volt a kés,és Oroszország a vaj, akkor az előbbi vasárnap viszonylagos könnyedséggel hasított az utóbbiba. Pedig az orosz vaj nem könnyen adja meg magát, minőségtől függően nehezen vagy még nehezebben kenhető. A megválasztott elnökkel kapcsolatban persze merész képzettársítás a fenti, még akkor is, ha a voksolás előtt egyre többen állították: a vasárnapi procedúrát előre levajazták. Mentségemre legyen mondva, a vaj példájával maga Putyin hozakodott elő. Igaz, más összefüggésben. Az utóbbi nyolc hónapban az országos s még inkább világismeretlenségből csúcsra érkezett egykori KGB-ügynök a kampányidőszakban a külpolitikával szorosan összefüggő belpolitikai fejtegetésbe bocsátkozott. A téma Csecsenföld volt. S a téma Putyin kormányfői kinevezése óta napirenden van, nem kis szerepet játszva a politikus népszerűségének csillagos egekbe szökkenésével. Szóval Putyin szerint még az 1994—1996-os orosz-csecsen háború idején „egyes muzulmán országok reakciós körei rájöttek, hogy orosz területen ellenőrizhetetlen enklávé alakult ki. Ekkor merült fel a gondolat, hogy Csecsenföldet kaukázusi tőrként használják arra, hogy leszeljenek egy darab orosz vajat, s teokratikus államot hozzanak létre”. Azóta sem derült ki, hogy Putyin a fentieket komoly külpolitikai eszmefuttatásnak szánta-e, vagy csupán a csecsenellenes orosz hangulat hullámain száguldott a vasárnapi voksolásig. Megjegyzem, az orosz honpolgár hasonló röptű megjegyzések felett minden bizonnyal elsiklik, legfeljebb annyi üzenetet csippent ki belőle, hogy már megint a terrorista, gazember csecsenekről beszél nekik az, aki most jól megleckézteti őket. A határokon túl ugyanakkor másként olvasnak a sorok között, s érthetik akár úgy is, hogy Putyin vaskézzel lever minden törekvést, amely Oroszország felaprítását szolgálja. Ez természetesen nemcsak bizonyos iszlám szélsőségeseknek figyelmeztetés, hanem a Nyugatnak is. De éppen a Nyugat felé valami biztatót is kell röppenteni, például az európaiságot elővenni, meg azt, hogy Oroszország, ha méltó, egyenlő jogú partnernek tekintik, hát partner is lesz. Választási kampányok során nagy általánosságban nem külpolitikával kell felpiszkálni a polgárokat, hanem sok-sok hazai ígérettel, ám Oroszország kicsit kilóg ebből a sorból. Mert az oroszok mindig vevők voltak rá, ha a nép nagyhatalmi ábrándjait a politikusok nem hagyták elveszni a homályban. Az orosz polgár nagyon szeret büszke lenni oroszságára, s mivel a hazai állapotok miatt erre mostanság nem sok lehetősége adódik, elvárja, hogy legalább elhitessék vele: az orosz medve igenis hatalmas. Vlagyimir Putyin a Szovjetunió szétesése és Borisz Jelcin néhány évi (hónapnyi?) aktív országvezetése óta az első ember, akiről a választók többsége elhiszi, hogy képes visszaparancsolni a csillogó dicsőséget a szürke hétköznapokba. Ezt hiszik még akkor is, ha nem is tudják megmagyarázni, hogy miért kell hinniük. Oroszországot ma az érzések és indulatok sodorják - egyelőre, s reményeim szerint sokáig - a határokon belül. Putyin tisztában van vele: ha ezek az indulatok átcsapnak a határokon túlra, abból Moszkva nem jöhet ki győztesen. Mert Putyin azt is tudja, hogy ebben a csudamód globalizálódó világban Oroszország fontos tényező, de rövid távon a Nyugat és annak pénze teszi azzá. Hosszú távon talán változik a helyzet, mert ha Putyinnak sikerülne odahaza a rendvágás, vagy ahogy fogalmaz: a törvényesség diktatúrájának bevezetése, akkor Oroszországból sok mindent ki lehet csalogatni. Mondjuk működő, óriási gazdaságot. És azt, hogy a szegény emberek gazdag országából tehetős emberek fejlődő állama legyen. (Ne felejtsék: hosszú, igen hosszú távot emlegetek.) Ma még sejteni sem nagyon lehet, hogy a tekintély megszerzéséhez, a klánok uralmának letöréséhez milyen putyini út vezet. A Nyugat pénzére nem számíthat a Kreml új ura úgy, mint Borisz Jelcin 1996-os újraválasztásakor. A Nyugat akkor megkönnyebbült, hogy a jobbik rossz győzött, s nem tért vissza a kommunista irányítás orosz földre. De Borisz Jelcin saját gyengülésével együtt képtelen volt vagy nem is akarta megállítani az ország politikai, gazdasági és mindenekelőtt morális leépülését. A Nyugat akkor csalódott, s még egyszer nem akar. Oroszországban, ahol az emberek fele létminimum alatt tengődik, a gazdasági banditizmus dollármilliárdokat vagy billiókat hozó, ám ingoványra telepített maszek aranybányákat üzemeltet. Ebből a mocsárból kell(ene) most kihúznia Putyinnak és csapatának az oroszokat. A megválasztott államfő, akinek hivatalos beiktatása a tervek szerint mindössze egy nappal előzi meg május 9-ét, a győzelem napját, ha komolyan veszi feladatát, csak irtózatos összetűzések árán masírozhat előre. Érdekeket fog sérteni, amikor fel akarja számolni a korrupciót, amikor a gazdaság pénzeit ott akarja befektetni, ahol nem százak, hanem tízmilliók élvezik a hasznot, amikor a szükséges reformokkal az első időkben még szorosabbra húzatja a legszegényebbek nadrágszíját, hogy aztán... Hogy aztán mi lesz, s hogy ez az aztán mikor következik el, megjósolhatatlan. Addig is orrunk előtt az orosz vaj. Benne áll egy kés. Még nem szelte át. SZERDAHELYI CSABAAz orosz vaj