Magyar Hírlap, 2000. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-28 / 73. szám

2000. MÁRCIUS 28., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Fantazmagóriák Bánk Attila kisgazda frakcióvezetőnek igaza van, és ha neki igaza van, az ég legyen izgal­mas a szegény magyarokhoz. A minden eddi­ginél békésebb koali­ció - copyright Szájer József - egyik tagja (a kisgazdák) tegnap ar­cán csókolta a másikat (az MDF-et). Bánk azon sajnálkozott, hogy „Jászapátiban a Bé­kejobb jelöltje megakadályozta a kormány­­párti indulót a polgármesteri cím elnyerésé­ben”. Ne foglalkozzunk avval most, ki mennyire és mitől kormánypárti: ha valakit az MDF és a Kereszténydemokrata Szövet­ség támogat, azt ugyan lehet nem kormány­­párti vagy direkt ellenzéki jelöltnek tekinteni, de csak 2002 után. Hanem abban Bánknak történetesen igaza van: azért győzhetett Esz­tergomban a koalíció jelöltje, mert közös je­löltje volt ő minden koalíciós pártokkal. Eb­ből következik, hogy Jászapátiban valóban akadályozta egymást a két szövetséges párt­tömörülés két jelöltje, jók is voltak a máso­dik, illetve harmadik helyre. Ha összenőtt volna, ami összetartozik, akkor különösebb erőfeszítés nélkül nyomják le a baloldali pol­­gármesterjelöltet, a vitát, hogy ez miért ma­radt el, majd úgyis lejátsszák hármasban (és minden marad a régiben, az FKGP támadni fog, az MDF pedig a túlélésért küzd). Hanem: Bánknak tegnap olyan napja volt, hogy csak igaza lehetett. Lenne is egy kérdés, amin érdemes elgon­dolkodni. Azt mondta Bánk Attila, hogy a köztársasági elnökválasztással „kapcsolatos egyeztetésekről szóló hírek a fantazmagória tárgykörébe tartoznak”. Tehát nem volt sem­miféle találkozás, a kisgazdák senkit sem ke­restek meg az iránt érdeklődve, ugyan mit szólna, ha köztársasági elnöknek jelölnék. Ha ez így van - és miért is kételkednénk ebben­­, akkor elég nagy baj van. Lehet, hogy az én Julianus-naptáram jár rosszul, ám ha nem, akkor az elnökválasztás mondhatni itt van a nyakunkon. Mindeközben a párt, aki­nek jelöltet állítani joga van, nem folytat egyeztetéseket senkivel. Avagy Bánk, az ál­dott jó lelkével, csak üzent a közönségnek, mindenki legyen erős és kapaszkodjon meg a karfába: nincs egyeztetés és nem is lesz, mert a kisgazdáknak van már jelöltjük. Viszont akkor már inkább legyenek késés­ben, nemdebár. MAKAI JÓZSEF Rohamra! Reformra! Mindenkihez volt egy-egy figyelmeztető sza­va Orbán Viktornak, amikor tegnap az egy­begyűltek előtt kijelölte a honvédség átalakí­tásának irányait. Abban még nincs semmi meglepő, hogy a sorkötelezettség eltörlését sürgető SZDSZ-nek küldött üzenetet a kor­mányfő. Ez azonban most ugyanúgy szólha­tott a Fidesz-frakciónak is, amely támogatott egy képviselői indítványt a hivatásos hadse­reg felállításáról. Majd ezt követően a katonák jöttek a sor­ban. Orbán, talán a nemzetbiztonsági kabinet - inkább az egyenruhásoknak kedvező - dön­tését kiegyensúlyozandó, arra intette a hiva­tásosokat: vannak olyan kérdések, amelyek­ről szakmai véleményük lehet ugyan, de a végső szót a politikusok mondják ki. Aki a pénzt adja, azé a felelősség az elszámoltatás kellemetlen pillanatai idején - indokolt a kormányfő. De nem dőlhettek hátra a katonák meg­rovását az elmúlt hetek csetepatéi miatt esetleg elégedetten figyelő civil irányítók sem. A kormányfő jelezte: elege van a dön­tési kompetenciák körüli vitákból, induljon el végre a reform. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Orbán Viktor türelmetlenné vált a vé­delmi vezetőkkel szemben, és ezt már a zárt­körű nemzetbiztonsági kabinet ülése után a nyilvánosság előtt is jelezte. A haderő átala­kításáról még tavaly júliusban hozott kor­mányhatározat értelmében a honvédség - más tárcák rovására - emelt költségvetési tá­mogatást kapott. A kézzelfogható eredmé­nyek azonban váratnak magukra, a minisz­térium - legalábbis egyelőre - nem vált kira­kattárcává. Ráadásul az eddig kidolgozott terveket is újra kell írni, miután a miniszter­­elnök állítólag már a nemzetbiztonsági kabi­net ülésén is jelezte, hogy elégedetlen az átalakítás eddigi ütemével. Orbán így fél évvel lerövidítette azt a programot, amelynek határidőit eddig sem si­került tartani: a tizenötezres létszámleépítést nem a jövő év közepéig, hanem még az idén le kell vezényelni. Ezzel a teherrel már ne for­duljon a választási kampányra a kormány. Ez is valami. HASZÁN ZOLTÁN E­zerkilencszázkilencvenegy novemberé­ben egy férfi bóklászott Münchenben a stratégiai konferencia szünetében a széksorok között. Magányosnak és elesettnek tűnt, nemhogy stratégiáról nem volt kedve gondoskodni, taktikázni sem akart. Stipe Me­­sic akkor tudta meg, hogy már nem államfője Jugoszláviának, sőt a régi értelemben vett Ju­goszlávia, mint olyan, Belgrád döntése alapján nyugodtan elfelejthető. A nyáron még úgy tűnt, van némi remény, hiszen mind Baker amerikai külügyminiszter, mind pedig az európaiak, akkori nevén az EGK azt akarta, őrizzék meg Jugoszlávia egy­­ségét, legyen Mesic az államfő, a katonák tér­jenek vissza a laktanyákba, és az egyes tagköz­társaságok, így a szlovénok és a horvátok is függesszék fel a további önállósághoz vezető lépéseket. Ez volt nyáron, aztán már a háború jött, Mesic pedig ment. Nincs már Jugoszlávia, mondta a férfi, amikor kiment a teremből. A történetet csak azért idéztem fel, hogy érzé­keltessem: a Balkán évek óta azon helyek kö­zé tartozik, ahol majdnem minden lehetséges. Államok szűnnek meg, politikusok tűnnek el, majd bukkannak föl, az indulatok pedig csak gyűlnek, és sem az öldöklés, sem a megbocsá­tás nem segít. Tíz éve már, hogy a válság visszatért a Bal­kánra, ahonnan a huszadik század közepén „csúszott le” a Közel-Keletre. Az első világhá­ború előtt állandó feszültség uralta a Balkánt, ott zajlott a török birodalom és Oroszország párharca, amelybe a gyengélkedő Monarchia próbált beleszólni, amikor éppen Bosznia kel­lett neki. A világhatalmak, Nagy-Britannia és Fran­ciaország éppen a világ egyéb részeinek újra­felosztásával voltak elfoglalva, ezért egy ideig egymásba záródó körök viszonylag mérsékelt érdeklődést tanúsítottak a balkáni viadal iránt. Amikor aztán Szaraje­vóban Ferenc Ferdinándot megölték, a had­üzenetek nyomán csak bekapcsolódtak Szer­bia szövetségeseként a háborúba. A német vaskancellár, Bismarck néhány évtizeddel ko­rábban még úgy vélte, hogy a Balkán nem éri meg egyetlen pomerániai gránátos csontjait sem, Németország mégis kétszer indult hadba a huszadik században a Balkánon. Mára világos: tartósan megváltoztak a hu­szadik századi nagy európai háborúk idején érvényes szövetségi viszonyok. Két világhábo­rúban szövetségesként harcoltak a szerbek az oroszokkal, illetve a jugoszlávok a szovjetek­kel, valamint az angolszászokkal és a franciák­kal. Az ellenfél Németország, illetve a Monar­chia, majd a második világháborúban annak utódállamai voltak. Valamivel több mint egy éve az egyik oldalon a NATO-ban a korábbi ellenfelek kötöttek szövetséget egymással, Szerbia, illetve Jugoszlávia ellen. A diktátor Milosevics elleni fellépés egyben a korábbi orosz pozíciók további gyengítését szolgálta az egykor Európa lágy altestének ne­vezett Balkánon. Egy év múltán azonban lát­ható, hogy Milosevics a helyén van, akárcsak Szaddám Huszein az öbölháború után, az albá­nok csak azért nem bánnak tömegesen úgy a szerbekkel, mint korábban azok velük, mert ott vannak a nemzetközi erők. Változni tehát alig változott valami, a válság tart. A törésvonalak, melyek a térséget az egy­kori Római Birodalom idején szabdalták, majd a keleti és nyugati kereszténység, később az iszlám és a kereszténység, a huszadik szá­zad második felében pedig a szovjet befolyási övezet és a Nyugat viadalának határait alkot­ták, a mai napig megvannak. Az egymásra ra­kódó rétegek gyűrűként egymásba záródó tör­ténelmi köröket alkottak, és ezekből, eddig legalábbis, alig-alig lehetett kilépni. A Balká­non felhalmozódott fájdalom, harag és gyűlö­let, az ott lévő „negatív érzelmi energia mennyisége” csak megatonnákban mérhető, egy egész atomarzenállal egyenértékű. A Balkánon továbbra is érvényes az az elv, hogy nemzetek és egyének csak negatív érte­lemben, valamivel és valakivel szemben tud­ják meghatározni magukat. Az ellenségkép tartós, és ebben az a legveszedelmesebb, hogy erre a saját önazonosság, a saját identitás meg­tartása miatt volt szükség - legalábbis eddig -, ugyanis a térség több nemzeténél továbbra is komoly öndefiníciós problémát okozna, ha felszámolnák az ellenségképet. Ellenségre ön­maguk miatt volt és van szüksége az egyes tár­sadalmi-értelmiségi eliteknek. A probléma az: ha még az ellenséget is el­veszik, akkor mi marad? Mi marad a szerb, al­bán vagy horvát nacionalistának, illetve mit kaphat érte cserébe, amit el is fogad? A jelek szerint erre a kérdésre eddig nem sikerült vá­laszolni, így aztán a balkáni válság, amely meghatározó volt az előző századfordulón, majd hasonmása ötven esztendőn át megosz­totta a Közel-Keletet, tíz éve visszatért, és vaj­mi kevés esély van arra, hogy a közeljövőben megszabaduljunk tőle. . LÁSZLÓ JÓZSEF újságíró Marinov Péter Nyugdíjtörvény: kifordítom, befordítom Az elmúlt közel két évben már többször beigazolódott, hogy a polgári koalíció kormánya és an­nak vezető ereje, a Fidesz nem kifejezetten szemérmes. Általuk sok minden új értelmet nyert, amiről úgy gondoltuk, örök érvé­nyű. De mi várható például egy olyan politikai erőtől, amely elin­dul a radikális liberalizmustól, majd gyermekévei alatt olyan irányt vesz, amely homlokegye­nest ellentétes alapításkori elvei­vel? Komolyan venni azért va­gyunk kénytelenek, mert a de­mokráciának nevezett - és mind­annyiunk által hőn óhajtott­­ tár­sadalmi berendezkedésünkből ez egyértelműen következik még akkor is, ha annak számunkra is­meretes játékszabályait a kihívó fél, esetünkben a kormány, nem mindig és nem úgy tartja be, aho­gyan az elvárható lenne. A Fidesz sokarcúsága jellemzi a mai törvényalkotást, a politikai viselkedéskultúrát; ezt az össze­tett, piaci alapokra épített meg­nyilvánulást tapasztalhatjuk las­san mindenütt, ahol a nagypoliti­kának egyáltalán hatása lehet. Találóan fogalmazott Heller Ág­nes, amikor marketingpártnak nevezte a fiatal demokraták szer­vezetét. A harmadik szabad vá­lasztást megelőző kampány óta valóban nem történik más, mint egy jól kitalált, a valós igényeket alapul vevő termék piaci beveze­tése. De mint minden, a reklá­mok által feleslegesen ránk eről­tetett kacatról, előbb-utóbb erről a politikáról is kiderül, hogy lé­nyegi hiányosságait igyekszik el­fedni a mi hiszékenységünk által. A gondok ott kezdődnek, amikor az ember számvetést ké­szít. Ha akkurátus gazdához mél­tón emlékezetünk megőrizte a véleményalkotáshoz, a tisztán lá­táshoz szükséges adatokat, időn­ként elképesztő összefüggésekre deríthetünk fényt. A körültekin­tően kódolt üzenetek megfejtése azonban nehézkes, mert olyan mennyiségű fontos és érdektelen információval kell megbirkóz­nunk, amely eleve komoly aka­dályokat gördít elénk. Minden bizonnyal nem volt feltűnő az a hír sem, amelyet a napokban je­lentettek meg az újságok az idei nyugdíjemelés és a várható inflá­ció összefüggéseiről. Eszerint a kormány előterjesztése és számí­tásai alapján ez évre 8 százalékos emelést fogadott el az Ország­­gyűlés a 2000. évi költségvetés­ben, figyelembe véve a nyugdíj­­törvény által megállapított sza­bályokat. Hozzáteszik a tudósítá­sok, hogy a kormány számol egy, a tervezettnél esetleg magasabb inflációval is. Ha ez bekövetkez­ne, akkor a törvény rendelkezé­seinek megfelelően korrekciót hajtanak végre. Ez eddig meg­nyugtató. A mögötte rejtező álszent pa­radoxon azonban nem. De miért is? Emlékeztetőül és a helyzet vi­lágos megértéséhez visszaidéz­ném a közelmúlt történéseit. Adott az 1997. évi LXXXI., min­dennapi nevén a nyugdíjtörvény. Ez, a Horn-kormány irányítása alatt készített és hatályba lépte­tett szabályozás évekre rögzítette a nyugdíjemelés megállapításá­nak módját. Használatára ez­t szerző közgazdász idáig egyetlenegyszer került sor, amikor figyelembe véve a jogsza­bályban meghatározott előírást, nevezetesen az 1997. évi nettó keresetnövekedést, a következő évben, 1998-ban, 19 százalékkal emelkedtek a nyugdíjak. Az ak­kori ellenzék szerint választási propaganda céljával. A nagy vál­tozás a Fidesz vezette kormány első költségvetésében, 1999-ben következett be. Ekkor, a Nyug­díjbiztosítási Alap megrendült helyzetére hivatkozva a nyugdí­jak a törvényben meghatározott emelés alapjául szolgáló, előző évi keresetnövekedés helyett, a prognosztizált fogyasztói árnöve­kedést alapul véve, átlagosan mindössze 14 százalékkal emel­kedtek, szemben az előirányzott és egységes 19,5 százalékkal. Ak­kor az érdekeltek azt a magyará­zatot kapták, hogy mivel a terve­zett 10 százalékos inflációt min­denképpen meghaladja a polgári kormány által a költségvetési törvény vitájában keresztülerő­szakolt javaslat, a nyugdíjasok nemhogy rosszabbul nem járnak, hanem örülhetnek, mert jövedel­mük reálértéken is növekszik. Ekkor kezdődött a vita, amelyre végül az Alkotmánybí­róság tett pontot, megállapítva, hogy a kormány megfelelő in­dokkal megváltoztathatja a tör­vények által rárótt kötelezettsé­geket. Minden úgy történt tehát, ahogy azt a koalíció elhatározta. Most viszont az általam hivatko­zott hírből mindannyiunk meg­lepetésére kiderült, hogy a kor­mány az idén betartani szándé­kozik az ominózus nyugdíjtör­vény szabta feladatait. Ma így látják jónak, később majd más­képp. Rá kellett jönnünk, hogy az Orbán-kormány már megint gúnyt űz a jogállamiságból, és ehhez az elmúlt év végén haté­konyan asszisztált az Alkot­mánybíróság is. Lassan vessző­­paripámmá válik az alkotmány­ban megfogalmazott, a jogálla­miság elvéből fakadó jogbizton­ság állandó felemlegetése. Nem tehetek róla, de az 1998-as vá­lasztások óta sajnos gyakran idézni kell, mert lassanként be­vett rendszerré válik a törvé­nyek sajátos értelmezése, a ha­tályos jogszabályok politikai széljárástól függő betartása vagy éppen annak ellenkezője. A nyugdíjtörvény és annak alkal­mazása mára olyan lett, mint amikor egy társasjátékban vala­ki egy ügyes dobással néhány mező kihagyásával léphet előbbre. Indulásnak jó a 62. § 1. bekezdése, mert azt az akadályt a stafétát nekem átadó leküz­dötte, de az utána következő, számomra kellemetlen mezőt egy jó gurítással kihagyom, és szerencsésen megérkezem a hármasra. Pihegek, és megálla­pítom, ez jól sikerült, nyertem egy évet és ötvenmilliárdot. Azt hiszem, csekély vigasz, hogy innentől kezdve ebben a kérdésben megy minden tovább a maga törvényes útján. Leg­alábbis novemberig, amikor az 5. bekezdésben megállapítottak a valós helyzet hatására, a terve­zettnél esetleg magasabb infláció miatt korrigálni rendelik az elő­ző évi kincstári optimizmus je­gyében fogant intézkedéseket. Gyermeki kíváncsisággal várom, mi történik majd, ha ne adj’,isten így alakul a helyzet. Nem foglalkoznék azzal, hogy a polgári kormány mikor és hány esetben hagyta figyelmen kívül, illetve értelmezte a többség felfo­gásától eltérően törvényi kötele­zettségeit, ha csak ez az egy eset lenne, azt is soknak tartanám. Ami viszont az inflációt illeti, fur­csa számháborúnak lehetünk ta­núi. A pénzügyminiszter hivatal­ból optimista, egyelőre nem lát okot arra, hogy megváltoztassa az előzetes kalkulációk és a ter­vezésénél felhasznált adatok alapján kidolgozott irányszámo­kat. Vele szemben a gazdaságku­tatók továbbra is úgy vélik, a pénzromlás magasabb lesz a vártnál. Ezt azonban a koalíció támogatói azzal utasítják el, hogy a kormány higgadtsága tavaly is beérlelte gyümölcsét. A közpon­ti költségvetés hiánya minden ár­mánykodás ellenére sem haladta meg a tervezett 4 százalékot, sőt még valamennyivel alatta is ma­radt. Akkor nem is lennék gond­ban, ha ez nem megint a szokásos nagyvonalú problémakezelés lenne, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy az 1999-es költ­ségvetés egyensúlyban tartásáért koncessziós bevételekkel, beru­házások leállításával és a nyug­díjtörvény időszakos felfüggesz­tésével áldoztunk. Bár tagadha­tatlan, hogy ezek egyike sem annyira egyértelmű célszentesítő eszköz, mint amilyen annak ide­jén a Bokros-csomag volt. Végül pedig ami a nyugdíj­­törvény betartását illeti, egyelő­re ne legyenek kétségeink. Né­mi engedékenységgel akár mo­rális javulást is feltételezhet­nénk, ha nem állna előttünk a közeli jövőben sokadik és jogi­lag talán végső stádiumához ér­kező ügy, a metróépítés. Ott majd valószínűleg kiderül, hogy a bíróság által korábban már ér­vényesnek nyilvánított szerző­dés a kormányra nézve fizetési kötelezettséget is megállapít úgy, ahogy ezt a koalíciót kivéve eddig is mindenki magától érte­tődőnek gondolta. Figyeljék majd a hivatalos reakciót, újabb tanulságokkal lehetnek gazda­gabbak. „Lassan vesszőparipámmá válik az alkotmányban megfogalmazott, a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság állandó felemlegetése. Nem tehetek róla, de az 1998-as választások óta sajnos gyakran idézni kell, mert lassanként bevett rendszerré válik a törvények sajátos értelmezése, a hatályos jogszabályok politikai széljárástól függő betartása vagy éppen annak ellenkezője. A nyugdíjtörvény és annak alkalmazása mára olyan lett, mint amikor egy társasjátékban valaki egy ügyes dobással néhány mező kihagyásával léphet előbbre.” A magyar igazság egyedüli tudói megmozgatták parlamenti formákban elgémberedett tagjai­kat. A vezérhangot maga a pártelnök adta meg, dramaturgiai eszközként használva fel a szeren­csétlen és tragikus tiszai környezeti szennyezést. Egy hétre rá már nem csupán trianonozott és románozott, hanem képbe is hozta az ország lakosságát, mondván, meg kell védeni a Tiszántúl rendszerető, tiszta (faj­tiszta?) magyarságának életterét a Románia felől ránk zúduló igénytelen (alacsonyabbrendű?) töme­gektől. A kormány nevében - ott, a helyszínen, a par­lamentben - Németh Zsolt csak a lényeget hagyta vá­lasz nélkül. (Martonyi János külügyminiszter viszont Brüsszelben elítélte a felszólalást - a szerk.) Aztán a frakcióvezető-helyettes, dr. Fenyvessy ar­ról a demográfiai javaslatról beszélt, amely szerint a magyarországi népességfogyást egyszeri, nagyszámú betelepítéssel kell megállítani. Fenyvessy szerint a betelepítési javaslattevőknek mindegy, kik lakják majd ezt az országot, magyarok vagy szapora idegenek. „Számukra a darab darab, hi­szen nekik az idegen szép. Nekünk is szép az idegen otthon, a saját hazájában, vagy itt néhány hétre turis­taként, de (...) mi nem afrikai és ázsiai tömegek bete­lepítésétől várjuk a tragikus népességfogyás megállí­tását...” Fenyvessy úr összetéveszti III. köztársasá­gunkat a III. Birodalommal. - Ez megengedhetetlen! Felháborító! - mondja. Elcsapni a szerzőket rövid úton! A MIÉP igényt tart rá, hogy a kormányhivata­lok tisztviselői közt a maga szempontjai szerint sze­lektáljon. A hallgatás felbátorítja őket. Gyakran len­ne bajban az MPP, ha nem állna mögötte - áttetsző fátyollal elválasztva - a MIÉP. Ezért nem kap egyér­telmű és határozott elutasítást a kormány részéről, hi­szen veszélybe kerülne ez a kormánykoalíciónak rö­vid távon értékes, de a magyar demokráciának végte­lenül káros támogatás. Fenyvessy úr embertani és tör­ténelmi ismeretei meglehetősen hiányosak. Ha tájé­kozottabb lenne a magyar történelem tatárjárás és töb kis parlamenti fajelmélet rökdúlás utáni fejezeteiben, akkor nem ezekkel érvel­ne. Az általános iskolákban mindenesetre tanítják, hogy nagyarányú betelepítési politikával sikerült újra lakhatóvá tenni a Magyar Királyság kipusztított terü­leteit. Hasztalan propagálja idősebb Fekete Gyulát és módszereit. Az egyén (államtól-egyháztól való) sza­badságának és jólétének növekedésével csökken az országok népessége. Ez nem magyar sajátosság. Miért ne lehetne megvizsgálni a betelepítést mint egy lehetséges (és nem általános) módszert? Ám a MIÉP tiltakozása után a kormánykoalíció szemérmesen elfordul és visszavonul. De hallgatnak azok is, akiknek az emblémáját, jelszavait, mai szóval logóját a MIÉP a zászlajára tűzi. Hallgatnak a „nem­zeti” pártok, a „keresztények”, a „konzervatívok” is, talán mert félnek: támogatottságuk sorvad, ha szem­befordulnak Csurkával. Holott amit mond, az a modern magyar politikai közéletbe nem férhet bele. Nem illik továbbá fajelmé­letet hirdetni modern polgári demokráciák parla­mentjeiben. Ez akkor is elfogadhatatlan és szalon­­képtelen, ha az a képviselői mentelmi jog mögé bújva, házszabályszerűen történik. Ennél kevesebb miatt az EU szembefordult Ausztriával. De ha nem is az EU a viszonyítási pont - legyen csupán tükör -, felvilágo­sult, humanista, magára, becsületére valamit adó em­ber nem tűrheti közömbösen azt, hogy minősítő té­nyezőként, értékmérőként kezelje valaki az emberek bőrszínét, szülőföldjét, nyelvét, kultúráját. Még a par­lamentben sem. VÁRFALVI ATTILA politológus H­a Vlagyimir Putyin volt a kés,és Oroszország a vaj, ak­kor az előbbi vasárnap viszonylagos könnyedséggel ha­sított az utóbbiba. Pedig az orosz vaj nem könnyen ad­ja meg magát, minőségtől függően nehezen vagy még nehe­zebben kenhető. A megválasztott elnökkel kapcsolatban per­sze merész képzettársítás a fenti, még akkor is, ha a voksolás előtt egyre többen állították: a vasárnapi procedúrát előre le­­vajazták. Mentségemre legyen mondva, a vaj példájával maga Putyin hozakodott elő. Igaz, más összefüggésben. Az utóbbi nyolc hó­napban az országos s még inkább világismeretlenségből csúcs­ra érkezett egykori KGB-ügynök a kampányidőszakban a kül­politikával szorosan összefüggő belpolitikai fejtegetésbe bo­csátkozott. A téma Csecsenföld volt. S a téma Putyin kormány­fői kinevezése óta napirenden van, nem kis szerepet játszva a politikus népszerűségének csillagos egekbe szökkenésével. Szóval Putyin szerint még az 1994—1996-os orosz-csecsen há­ború idején „egyes muzulmán országok reakciós körei rájöt­tek, hogy orosz területen ellenőrizhetetlen enklávé alakult ki. Ekkor merült fel a gondolat, hogy Csecsenföldet kaukázusi tőrként használják arra, hogy leszeljenek egy darab orosz va­jat, s teokratikus államot hozzanak létre”. Azóta sem derült ki, hogy Putyin a fentieket komoly külpo­litikai eszmefuttatásnak szánta-e, vagy csupán a csecsenellenes orosz hangulat hullámain száguldott a vasárnapi voksolásig. Megjegyzem, az orosz honpolgár hasonló röptű megjegyzések felett minden bizonnyal elsiklik, legfeljebb annyi üzenetet csip­pent ki belőle, hogy már megint a terrorista, gazember csecse­­nekről beszél nekik az, aki most jól megleckézteti őket. A ha­tárokon túl ugyanakkor másként olvasnak a sorok között, s érthetik akár úgy is, hogy Putyin vaskézzel lever minden törek­vést, amely Oroszország felaprítását szolgálja. Ez természete­sen nemcsak bizonyos iszlám szélsőségeseknek figyelmeztetés, hanem a Nyugatnak is. De éppen a Nyugat felé valami biztatót is kell röppenteni, például az európaiságot elővenni, meg azt, hogy Oroszország, ha méltó, egyenlő jogú partnernek tekintik, hát partner is lesz. Választási kampányok során nagy általánosságban nem kül­politikával kell felpiszkálni a polgárokat, hanem sok-sok hazai ígérettel, ám Oroszország kicsit kilóg ebből a sorból. Mert az oroszok mindig vevők voltak rá, ha a nép nagyhatalmi ábránd­jait a politikusok nem hagyták elveszni a homályban. Az orosz polgár nagyon szeret büszke lenni oroszságára, s mivel a hazai állapotok miatt erre mostanság nem sok lehetősége adódik, el­várja, hogy legalább elhitessék vele: az orosz medve igenis ha­talmas. Vlagyimir Putyin a Szovjetunió szétesése és Borisz Jelcin néhány évi (hónapnyi?) aktív országvezetése óta az első em­ber, akiről a választók többsége elhiszi, hogy képes visszapa­rancsolni a csillogó dicsőséget a szürke hétköznapokba. Ezt hi­szik még akkor is, ha nem is tudják megmagyarázni, hogy miért kell hinniük. Oroszországot ma az érzések és indulatok sodor­ják - egyelőre, s reményeim szerint sokáig - a határokon belül. Putyin tisztában van vele: ha ezek az indulatok átcsapnak a ha­tárokon túlra, abból Moszkva nem jöhet ki győztesen. Mert Putyin azt is tudja, hogy ebben a csudamód globalizálódó világ­ban Oroszország fontos tényező, de rövid távon a Nyugat és annak pénze teszi azzá. Hosszú távon talán változik a helyzet, mert ha Putyinnak sikerülne odahaza a rendvágás, vagy ahogy fogalmaz: a törvényesség diktatúrájának bevezetése, akkor Oroszországból sok mindent ki lehet csalogatni. Mondjuk mű­ködő, óriási gazdaságot. És azt, hogy a szegény emberek gaz­dag országából tehetős emberek fejlődő állama legyen. (Ne fe­lejtsék: hosszú, igen hosszú távot emlegetek.) Ma még sejteni sem nagyon lehet, hogy a tekintély megszer­zéséhez, a klánok uralmának letöréséhez milyen putyini út ve­zet. A Nyugat pénzére nem számíthat a Kreml új ura úgy, mint Borisz Jelcin 1996-os újraválasztásakor. A Nyugat akkor meg­könnyebbült, hogy a jobbik rossz győzött, s nem tért vissza a kommunista irányítás orosz földre. De Borisz Jelcin saját gyen­gülésével együtt képtelen volt vagy nem is akarta megállítani az ország politikai, gazdasági és mindenekelőtt morális leépü­lését. A Nyugat akkor csalódott, s még egyszer nem akar. Oroszországban, ahol az emberek fele létminimum alatt tengő­dik, a gazdasági banditizmus dollármilliárdokat vagy billiókat hozó, ám ingoványra telepített maszek aranybányákat üzemel­tet. Ebből a mocsárból kell(ene) most kihúznia Putyinnak és csapatának az oroszokat. A megválasztott államfő, akinek hivatalos beiktatása a ter­vek szerint mindössze egy nappal előzi meg május 9-ét, a győ­zelem napját, ha komolyan veszi feladatát, csak irtózatos összetűzések árán masírozhat előre. Érdekeket fog sérteni, amikor fel akarja számolni a korrupciót, amikor a gazdaság pénzeit ott akarja befektetni, ahol nem százak, hanem tízmil­liók élvezik a hasznot, amikor a szükséges reformokkal az első időkben még szorosabbra húzatja a legszegényebbek nadrág­szíját, hogy aztán... Hogy aztán mi lesz, s hogy ez az aztán mikor következik el, megjósolhatatlan. Addig is orrunk előtt az orosz vaj. Benne áll egy kés. Még nem szelte át. SZERDAHELYI CSABAAz orosz vaj

Next