Magyar Hírlap, 2000. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-31 / 76. szám

2000. MÁRCIUS 31., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Korai örömök Nem nagyon szeretnék mostanában fehér­­gyarmati vagy székesfehérvári választó­­polgár lenni. Vegyük először azt az esetet, hogy az em­ber a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei 10-es számú választókörzethez tartozik, ahol a korábbi országgyűlési képviselő halálával megüresedett a honszülői poszt. Sebaj, mon­daná a választó, aki a haláleset miatt persze még szomorú egy kicsit, de vigasztalja, hogy most vasárnap majd hat jelölt közül válogat­hat, mert bár a Fidesz-FKGP közös jelölttel indul, bejelentkezett egy KDNP-s mérnök. Mi a gond? Első blikkre semmi. Az ember hetekkel előbb meghányja-veti otthon a pártok prog­ramjait éppúgy, mint a jelöltek életrajzát és jellemfejlődését, a család elvi alapon össze­vitatkozik, míg végül megszületik a konszen­zus: a nagypapa dupla adag Cavintont kap majd, hogy el ne felejtse, kit kell beikszelni. Igen ám, de akkor kiplakátolják a környé­ken, hogy Nagyszekeresen népi táncos össze­jövetel lesz, Fehérgyarmaton meg gazdanap a Fidesz-FKGP szervezésében. A család el­megy, táncol, mulatozik, hogy aztán a gazda­napon végleg úgy határozzon a gazda: ennyi szépet és jót muszáj lesz vasárnap a kiskoalií­­ciónak meghálálni. Ami rendben is lenne, ha közben nem rándultak volna át Nábrádra vagy Szatmárcsekére, ahol viszont szocialista rendezésben tekintettek meg operett- és csárdásestet. Mármost ha egy igen est ráadá­sul az Ez a föld a hazám címet viseli, a család mégis a szocialisták felé kezd hajlani, de csak kezd, mert közben az SZDSZ a sportcsar­nokban üzeni meg Lagzi Lajcsi Dáridójával a liberális alternatívát. És mikor azt hinnék, hogy ezt nem lehet überolni, hát nemcsak a szocik erősítenek be egy Farkasházyék-féle kabaréval, de Torgyán doktor egyenesen a Fradi-sasokat küldi pénteken a fehérgyar­mati sporttelepre edzeni. A Fejér megyei 2-es választókörzetről most csak annyit, hogy ott a Megbízható De­rék Fiúk (MDF!!!) focimeccsei után pörköl­tet, sört lehetett fogyasztani, a szocik bográcsgulyásban versenyeztek, a Fidesz- FKGP focigála után viszont közös jelöltjük, Mikó ezúttal nem szaxofonozott, ami politi­kailag azért elbizonytalanító. Nem csodálnám, ha a két választókerület polgárai vasárnap abban a hitben ébredné­nek, hogy a parlamenti demokrácia nem más, mint egy nagy csárdásos, lajcsis, kaba­­rés, operettes focirangadó, összefüggő víg­­ság és jó kedély. Olyasmi, mint mikor lako­dalomban az ember bort, pálinkát, sört és unikumot egészen addig iszik, míg másnap a detoxikálóban morő arcok nem merednek rá, hogy: ember, az istenért, mit csinált? Ő meg, ha megfeszül, akkor se tudja rá a választ. Sőt azt se, hogy amin részt vett, az végül is esküvő volt-e vagy temetés. R. SZÉKELY JULIANNA Szocia­lista A kormányfő felismerte volt politikai tiszt­jét a katonai vezetők között, amikor hétfőn látogatást tett náluk, de nem jutott eszébe a neve. A haderő irányítói még készítettek egy listát az összes még aktív politikai tiszt­ről, hátha a miniszterelnöknek a papírt bön­gészve sikerül az azonosítás. Ez a megoldás legalább annyira hihető­nek tűnik, mint a honvédelmi tárca hivatalos indoklása, hogy a radikális létszámleépítés előtt álló Magyar Honvédségnél miért ké­szül összesítés a rendszerváltás előtti politi­kai tisztekről. A közlemény arra hivatkozik, hogy a mi­niszter az elmúlt időszakban több informá­ciót kapott róluk. Egyrészt, hogy megfelelő képzettség nélkül látják el beosztásukat. Miután néhány mondattal előbb olvasható a tárcavezető véleménye, hogy szerinte a had­erőben nincsenek olyan tisztek, akik felada­taik ellátására alkalmatlanok lennének, vagy nem rendelkeznek megfelelő végzett­séggel, nézzük a miniszterhez eljutó másik állítást a volt rendszer kiszolgálóiról. Esze­rint „egyes tisztek megfelelő képzettségük ellenére hátrányba kerülnek”. A szocializ­mus egykori híveit ért esetleges diszkriminá­ció megakadályozására készül felmérés. Vagyis elkészült egy Szabó János-féle lis­ta. Aki ezen van, azt nem érheti bántódás. A minisztérium irányítóit adó kisgazdapárt­hoz ennél semmi sem áll közelebb. A rend­szerváltás után tíz évvel sem. HASZÁN ZOLTÁN Horn Gábor A közoktatás kurtítása Hrabal örökbecsűjében, a Sör­gyári capriccióban a modern „polgári” lét szimbóluma volt a kurtítás. Megrövidült a haj, a szoknya, a munkaidő, de még az asztalláb is. Vehemens konzerva­tív kormányunk a nagy kurtítás­nak más értelmet adott. Tételezzünk fel egy kétgyer­mekes pedagógus-házaspárt, amint modern autója fűtött cso­magtartójába pakolja karácsony­ra tömött szatyrait valamelyik plaza parkolójában. Ilyet a Mi­kulás még nem látott. Igaz, sajnos az előző években sem, ennél fogva a tanárokat nem volt nehéz a kampányban megnyerni az évi 8-10 százalékos reáljövedelem-növekedés ígére­tével. Szép szám, kár, hogy még a negyede sem lett igaz. Játsszunk el mi is a számok­kal: milyen misztika búvik meg a tavalyi 16, szeptembertől további 3 százalékos, első látásra tetsze­tős béremelés mögött? Árnyalja a képet és beárnyékolja a fizetési borítékot, hogy a béremelés csak az alapbér után jár, holott a taná­ri fizetések negyedét a pótlékok és kiegészítések teszik ki. Továb­bi ezresekkel lett vékonyabb a boríték az adójóváírás e kört kü­lönösen rosszul érintő változása miatt. A minőségi bérpótlék megszüntetésével hetvenkétezer pedagógus vitt haza átlagosan to­vábbi 3300 forinttal kevesebbet 1999 októberétől, amivel szem­ben az eredeti ütem szerint szep­tembertől már minimum 10 500 forint minőségi bérpótlékot ga­rantált a törvény, míg a módosí­tás 1500 forint bérkiegészítést ál­lapított meg. Az idei költségvetés vitájakor nagy nehezen meg­győzhető volt az oktatási kor­mányzat ennek 3000 forintra emeléséről, de az emelésnek nincs költségvetési fedezete, így azt az önkormányzatoknak kell kigazdálkodniuk. Az önkor­mányzatok jelenlegi helyzetében kérdéses, hogy nem haladja-e meg lehetőségeiket. A szeptemberi tanévkezdés­kor csak a minőségi bérpótlék kurtításával összességében 6,3 milliárddal rövidítették meg a ta­nári kart. Mivel az ez évi 8,25 szá­zalékos béremeléssel szemben 7- 8 százalékos az infláció, így el­mondható, 2000-ben a pedagó­gus szakma tényleges reáljövede­lem-növekménye éppen 0 száza­lék. Ezt érdemes összevetni a 1999-ben elért 1-2 százalékos reáljövedelem növekedéssel. Két év költségvetése ismeretében most már sajnos tényként állít­ható, hogy a pedagógus társada­lom helyzete az ígért javulással szemben jelentősen romlott a versenyszféra jövedelmi helyze­téhez képest. Nem jártak jobban a fejleszté­si programok sem. A Közoktatá­si Modernizációs Közalapítvány százmillióval húzott rövidebbet, miközben az óvodák és iskolák tanórán kívüli fejlesztő program­jaikat csak a pályázati források­ból képesek finanszírozni. Azt már végképp nem tudom hogyan értelmezzem a miniszter vezér­motívumát, az esélyegyenlősé­get, mikor a fogyatékosokat rá-­ szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ) riogató közalapítványnak, az autistáknak, a Gandhi Gimná­ziumnak, a Pető Intézetnek, va­lamint a kollégiumoknak is ez a sors jutott. Nincs szó túl nagy összegekről, de mindenképpen jelzi a hozzáállást. Amit a késő­kádári korból unásig megismer­tünk, majd mi megmondjuk, majd mi megcsináljuk, majd mi elosztjuk, ti csak feleltessetek, ja­vítsátok a dolgozatokat, ez a dol­gotok és nem több. A gyerekek­nek (és a tanároknak) fizikailag és mentálisan is legjobb iskolai környezet megteremtése olyan utópia lett, amit jelen pillanatban szemrehányni sem ildomos. A tanártovábbképzés állami finanszírozását is elérte a szabó­dlló: 2000-ben hatezer forinttal, tizenötezer forintra csökken az egy főre jutó összeg. A tisztelt tárca bizonyára úgy gondolja, hogy a 0 százalékos reálbér-nö­vekedésből a tanárok fizetni tud­ják kötelezően elvégzendő, de tandíjas kurzusaikat. Félretéve a rossz tréfát, itt a továbbképzési rendszer tervezhetőségét és szer­­vezhetőségét áldozta fel a kabi­net. Két évvel ezelőtt a tantestü­letek öt évre megtervezték to­vábbképzési programjaikat, bíz­va abban, hogy az ilyen „minő­ségfejlesztés” nem kormányfüg­gő, és reálértékben nem csökken az állami támogatás. Ehelyett most azon kell majd veszeked­niük a tanároknak, hogy ki le­gyen az, aki kimarad a tovább­képzésből. A sokat hangoztatott minőségbiztosításban csak addig jutott el a mai oktatásirányítás, hogy a régi tanfelügyelethez ha­sonló rendszert kezd el kiépíteni. A natért és a Sulinetért már elhullattuk könnyeinket, itt csak azt kérdem, hogy mi van helyette? Azt már látjuk, mit nem akar az oktatási kormány­zat, de szeretnénk végre tudni, hogy mit akar tenni a még hát­ralévő két és fél évben? A tan­díjat ugyanis közösen álljuk. A jövőkép nem szívderítő: pálya­­elhagyók, frusztrált és kont­raszelektált, szakmailag és em­berileg megalázott maradék se­regeit látom. Egyenlősdi és kontraszelekció a Kádár-kor­szak sémájára. Ezzel párhuzamos és módsze­res az önkormányzatok megrövi­dítése. A miniszter a normatíva emelkedéséről beszél büszkén, ami papírforma szerint igaz, csakhogy az önkormányzati for­rások tovább szűkülnek, külö­nösen a sok iskolát fenntartó na­gyobb városokban. Fölösleges fejleszteniük az önkormányza­toknak, ha valami ködös közjóra hivatkozva úgymond fölös pén­zük bekerül a nagy közösbe, hogy azt szorgos állami kezek osszák el újra. Kormánypárti vá­rosok remélhetik, hogy nekik va­lami visszajut. Emlékeim szerint ettől akartunk szabadulni tíz év­vel ezelőtt mindahányan, akik a rendszerváltásra szavaztunk ak­kor még fideszes polgártársaink­kal egyetemben. Miközben - el­sősorban az 1995-96-os stabilizá­ció eredményeként - 3-5 százalé­kos gazdasági növekedésre szá­míthat az ország, a helyi társadal­mat jelentő, iskolákat fenntartó önkormányzatok a pedagógu­sokhoz hasonlóan immár máso­dik évben húzzák a rövidebbet. Szó sincs tehát iskolabarát, köz­oktatást fejlesztő finanszírozási technikákról. Éppen az ellenke­zőjéről beszélhetünk: iskolabezá­rásokról, a közoktatás folyama­tos megkurtításáról, a fejleszté­sek felszámolásáról. Különösen érdekes módon a fent leírtakból semmi nem igaz a történelmi egyházak iskoláira. illetőleg éppen a fordítottra igaz. Állami támogatásuk 1998-ról 1999-re 65-70 százalékkal nőtt, jövőre további 40-50 százalékkal nő. Természetesen csak a megfe­lelő nagy egyházaké. Ilyen kur­zus is volt már Magyarországon. Erre rímel a Fidelitas konferen­ciáján elhangzott jeladás, misze­rint trónkövetelő Fidesz-ifjúsá­­gunk elsőrendű célja az állam te­kintélyének helyreállítása. A megcsorbult kormánytekintélyt illő lenne egyedül, szószéki segít­ség nélkül helyreállítaniuk. Az állam és egyház szoros sorokba zárása kissé túlhaladott eszme a mi Európánkban. Leleményes jobboldali-kon­zervatív kormányunk továbbra is az ígérgetéseket választja, még tovább alázza a „nemzet napszá­mosait”. Legutóbb azt szivárog­tatta ki, hogy 2004-2005-re a pe­dagógusbérek az országos átlag 125 százalékát fogják elérni. En­nél cinikusabb állítása még en­nek a kormánynak is kevés volt: úgy tesz az Oktatási Miniszté­rium nagybecsű képviselője, mintha nem éppen a tavalyi költ­ségvetés elfogadásakor tette vol­na lehetetlenné, hogy a pedagó­gusfizetések valóban néhány év alatt felzárkózzanak a verseny­­szféra átlagához. Magyar Bálint az akkori művelődési és közok­tatási miniszter, 1997-ben sikere­sen elfogadtatta a Pénzügymi­nisztériummal, hogy rendezni kell a pedagógusbéreket, és erre a gazdasági növekedés lehetősé­get is ad. E megállapodás kereté­ben született meg egy három elemből álló pedagógusbér-kon­cepció, amelyet az alapbér (amit mindenki megkap), a feladatok alapján járó pótlékok és a minő­ségi munkavégzésért járó bér­­kiegészítés, rövidebben minősé­gi bérpótlék alkotott. A megálla­podás alapján 2002-ig a pedagó­gusbérek elérték volna a GDP- arány nyugat-európai szintjét. Ennek legfőbb eleme volt a mi­nőségi bérpótlék, mert ezen ke­resztül lehetett elérni azt, hogy ne a teljes közalkalmazotti szfé­rának kelljen egységesen bért emelni a közalkalmazotti bér­tábla keretei közt. Jelenlegi kor­mányunk a tavalyi költségvetés elfogadásakor ezt megváltoztat­ta, így elveszett több mint 6 mil­liárd forint, ami a bérek növelé­sére elkülönítetten állt volna rendelkezésre. Ha nem a „múl­tat végképp eltörölni” kisszerű rohamozás kötötte volna le a kormány energiáit, akkor ezt a lépést nem lett volna szabad megtennie. Ez olyan elem volt, ami segített volna a jobbak meg­tartásában a pedagóguspályán. Elég lett volna annyit tennie az oktatási miniszternek, hogy to­vábbviszi a megkezdett bérrefor­mot, és akkor a következő vá­lasztásokra már azzal állhattak volna ki, hogy valamit tettek ígé­reteik valóra váltásáért. Ehelyett most ismét csupán ígéreteket hallhatunk a ködös jövőben tör­ténő béremelésekről. Jó szán­dékkal csak annyit mondhatok: majd meglátjuk. „...sajnos tényként állítható, hogy a pedagógustársadalom helyzete az ígért javulással szemben jelentősen romlott a versenyszféra jövedelmi helyzetéhez képest.” Kisgazda néphadsereg Ha jól emlék­szem, a mi kalo­csai ezredpoliti­­kai tisztünk West Pointban végzett és az amerikai Republikánus Párt tagja volt a hetvenes évek elején. Mindezt csak azért próbálom feleleveníteni, mert a honvédelmi minisz­ter, röpke tíz évvel a rendszerváltás után titkos felmérésre adott rejtjelezett, szóbe­li utasítást. Állítólag azt akarják kideríte­ni, hány egykori politikai tiszt és párttit­kár van ma is fontos beosztásban. Nagyon támogatom a csapásirányt, szerintem se maradjon olyan katonatiszt felelős he­lyen, aki annak idején MSZMP-tag volt vagy a Szovjetunióban végzett a Frunze Akadémián. Köztudomású, hogy akkori­ban minden magyar tiszt olyan pártnak lehetett a tagja, amihez kedve tartotta, s ott folytatta katonai tanulmányait, ahol kedve szottyant nekije. Ha bőven lehetett válogatni, akkor csak helyeselhető, hogy a bolsevista-csapajevista előéletű gyanús alakok ne masírozzanak bele a NATO- ba. Azt minden hozzáértő minisztériumi és vezérkari szakember tudja, hogy a szo­cializmus elmúlt fél évszázada alatt a ma­gyar tisztikar döntő hányada nem volt kommunista érzelmű, s ezt iskoláival és párttagságával is bizonyította. Úgy tu­dom, hogy a hetvenes és nyolcvanas években a magyar hivatásos tiszti állo­mány a következők szerint oszlott meg. A Bundeswehr katonai akadémiáján végzett 48 százalék. A magyar MiG-pilóták 79 százalékát a Royal Air Force képezte ki Skóciában és Walesben. A Dunai Flottila tisztjeinek 61 százaléka a Nimitz repülőgép-anyahajón kapott tengeri kiképzést, a maradék 39 százalék pedig a Csendes-óceáni I. Japán Csapás­mérő Flotta matróziskolájában tanult. A magyar politikai tisztek zöme a francia Idegenlégióban és a nepáli gurkha Sin­­toista­ Buddhista Esti Egyetem pszicho­szomatikus szakán kapott világnézeti alapképzést. A magyar vezérkari főtisz­tek a brit könnyűlovasság Lord Raglan Akadémiáját részesítették előnyben, de népszerű volt körükben az olasz alpesi hegyivadász-kiképzőiskola is. Hagyomá­nyosnak számított a magyar-olasz tiszti fegyverbarátság, hiszen mindkét fél tud­ta, hogy a Varsói Szerződés magyar ala­kulatai, Ausztria semlegességének fittyet hányva, Rábafüzes-Graz-Klagenfurt tér­ségében özönlöttek volna feltartóztatha­tatlanul a Pó-síkságra. A nem MSZMP- érzelmű magyar törzstisztek 34 százaléka Spanyolországban tanult a francoista Fa­­lange katonai akadémiáján, 23 százalék pedig Salazar Portugáliájában szolgált néhány évet, hogy közelről tanulja meg, hogyan kell irtóhadjáratot folytatni a gyarmatosítás ellen küzdő afrikai népek ellen. Lényegében csak néhány százalék­nyi magyar tisztet képeztek ki Katangá­­ban a belga zsoldosok, ennél kicsivel töb­ben szolgáltak Tajvanon a Kuomintang belső elhárításánál. Végezetül érdemes megemlíteni a pontosság kedvéért, hogy az ernyedő szocializmus idején 123 ma­gyar tiszt szolgált a Texasi Nemzeti Gár­dában, 76 hadtápos a panamai tengerész­gyalogosoknál, és 23 taszári ejtőernyős tiszt a pigmeus deszantosoknál. Ne higgyük tehát azt, hogy a rend­szerváltás előtt minden magyar tiszt a Zalka Mátén, illetve a Szovjetunióban végzett, s aki West Pointba akarta bead­ni a jelentkezési lapját, azt helyette Lipótmezőre iskolázták be. Nagyon he­lyes, hogy a jelenlegi polgári vezetés vég­re ki akarja szűrni az egykori MSZMP- tag tiszteket. Az csak átlátszó védekezés, hogy a honvédtisztek 99,99 százaléka MSZMP-tag volt, az az egy, aki nem volt, azt kifelejtették a tagnévsorból. Ez nem igaz! A mostani titkos felmérés sze­rintem ki fogja deríteni a következőket: 1957 és 1989 között a magyar tiszti ál­lomány 36 százaléka kisgazda volt. Ezen belül 90 százalék a Torgyán-féle irányza­tot támogatta, s nem Dobi Istvánt. A hetvenes években felerősödött a szabad­­szállási és a táborfalvai fideszes tiszti mozgalom. Konkrétan tudjuk például egykori háromperhármas jelentésekből, hogy Nyírteleken 1975-ben az alábbiak szerint oszlott meg az őrezred tisztjeinek pártszimpátiája: a Fideszt támogatta 21 fő, a bajor keresztényszocialista CSU tagja volt 19 fő, illegális kommunista 3 fő, alkotmányos demokrata (kadét) 2 fő, mensevik 2 fő, anarchoszindikalista 1 fő, alkoholista 19 fő, szadista 7 fő. A hadsereg létszámleépítésének egy­szerű a módja. Minden tisztet ki kell rúg­ni, aki 1989 előtt MSZMP-tag volt, vagy a Varsói Szerződés kötelékében szolgált. A maradék, amennyiben folyékonyan beszél angolul, mehet Brüsszelbe. Egy szakasznyi csak marad itthon is. Majláth Mikes László rovata Torgyán cikcakk N­em volt túlságosan hosszú életű az a visszafogottság, ame­lyet többen üdvözöltek Torgyán Józsefnél az 1998-as vá­lasztások után, miniszteri tevékenységének kezdetén. Lám - mondták annak idején -, a szertelenség a kisgazdapárti el­nöknél csak taktika volt, érvényesülési eszköz. Amint hatalmi pozíció birtokába jut, csillapodik, kontrollálni tudja önmagát, szalonképesen viselkedik a parlamenti bársonyszékben. Elfeled­hető a „patakvér” és a „féregirtás”, a vezetési felelősség érvénye­sül majd a profi politikusban. Néhány hete mást mutat a tapasztalat. Mintha a régi, őserede­ti Torgyán József térne vissza. Az önmagát tudatosan fölheccelő, az ellenfeleit becsmérlő, aki, mert tudja, hogy cselekedeteivel ke­vésbé befolyásolhat, a bombasztikussággal él. Néhány napja csu­pán, amidőn a parlamentben a miniszterelnök helyett és önmaga nevében beszélt, csak úgy röpködtek a kommunista, bolsevik, kolhozelnök kifejezések. Érv ugyan egy sem hangzott el arról, hogy miért gyötrik súlyos, néha már megoldhatatlan gondok a mezőgazdaságot, viszont a szónoki gátszakadás elárasztott min­dent. Ez köszönt vissza a rádió Vasárnapi Újságjában, olyannyi­ra megtetszett Torgyánnak rögtönzött leleménye. Mármint, hogy politikai összeesküvés részei a fenyegető agrár­demonstrációk, az esedékes pótválasztásokon mandátumokat rabolni a kisgazdaje­löltektől. Oka több is van arra a bővérű pártelnöknek, hogy miért tért vissza eredeti önmagához, miért nem tudja visszafojtani többé természetes modorát. Az első nyomban lélektani természetű. Torgyán József tíz esztendeje azzal tört be a demokratikus politi­zálásba, hogy fenegyerekeskedése meghozza számára mindazt, amit remél; talán az első számú pozíciókat nem mindjárt, de fo­kozatosan elindulhat a hozzájuk vezető úton. Nem is volt már messze tőlük. Az 1998-as választások eredményeként, ha formá­lisan talán nem is, de gyakorlatilag a kormány második embere lett, a párterőviszonyok eszközével kizsarolhatott a miniszterel­nöktől csaknem mindent, amit akart. Helyükön tarthatta alkal­matlan, nyilvánvalóan csak kerékkötő minisztereit, bebizonyít­hatta, hogy hozzájárulása nélkül nincs kormányátalakítás. Költségvetési követeléseinél azonban már alaposan megtor­pant, a 413 milliárdot a legügyesebb furfanggal sem sikerült ki­erőszakolnia. Igyekezett türtőztetni magát, jó arcot vágni a kény­szerű meghátráláshoz, de láthatóan szenvedésteli hetek voltak ezek. Vigaszként megmaradt ugyan, hogy a koalíciós paktum alapján kézzelfogható közelségbe került az első számú közjogi poszt, a köztársasági elnökség, de Orbán Viktor és a Fidesz an­nak idején úgy igyekezett fogalmazni, hogy a kritikus időpontban vétójogával élhessen, és ez az idő most vészjóslón közeledik. Nem lenne különösen ígéretes az ifjú demokratáknak, ha a 2002- es választásokat Torgyán József írná ki. A féktelen vérmérséklete ellenére is professzionális politikus megérezte, hogy visszavonulási utat kell előkészítenie, és igyeke­zett úgy alakítani, mintha minden csak az ő szándékán múlnék. Prolongálta a döntést, elhúzza a végső pillanatig, az FKGP ápri­lis végi királycsináló gyűléséig; híveiben elültette a hitet, hogy ő és csakis ő az ura a helyzetnek. Ha kell, föláldozza magát, az or­szág és a parasztság kedvéért megmarad a földművelés és a vi­dékfejlesztés élén, mert halaszthatatlan feladatok várnak rá. Saj­gó szívvel átengedi másnak a legfőbb méltóságot, de csak azért, hogy a haza jól járjon. És amikor eljött az időpont, kiderült, hogy a mezőgazdaság­ban és a vidékfejlesztésben nincs rendben semmi. Olyannyira nincs rendben, hogy csaknem minden katasztrofális. A bajok jó része persze nemcsak a vezetés alkalmatlanságából származik, hanem az országra rátört súlyos természeti csapásokból, de ép­pen a dráma idején derült ki, hogy a parasztság elsősorban magá­ra számíthat, mert a szakértelem messze elkerüli a minisztérium vezetését. Elkeseredtek a gazdák, számon kérték a közelmúltban rögzített, de hamar elfelejtett ígéreteket. Próbálkoztak ugyan a követelés egyéb eszközeivel is, de amint rájöttek, hogy ez nem megy, kétségbeesésükben az országos demonstrációnál kötöttek ki. Olyan végső eszköz ez náluk, mint a munkásoknál a sztrájk. A pohár azonban Torgyánnál csordult ki. Számára a szövetke­zet nem gazdasági, hanem elsősorban politikai formáció, kolhoz­maradvány, amelybe a bolsevizmus ördöge költözött, még ha a fejlett világban sok helyütt ez eredményes életfönntartási mód­szer is. Torgyán haraggal, régi szenvedélyével immár nem a fe­szültség enyhítésén, a kompromisszum meglelésén fáradozik, ha­nem a politikai indulatok fölkorbácsolásán. Érthető, hiszen politikai pályája szempontjából az egyik leg­rosszabb pillanatról van szó. A parasztdemonstráció nem csupán azzal fenyeget, hogy közlekedési útvonalakat torlaszolnak el, ha­nem akadályok meredezhetnek Torgyán visszavonulási terepén is. Amikor nagyon rosszul mennek a mezőgazdaság ügyei, nehe­zebb arra hivatkozni, hogy a köztársasági elnökség átengedésé­vel áldozatot hoz a közjó javára. És ezen immár nem segít a kérkedés, nem segít a magas pro­tokolláris perui kitüntetés. Amelyet ráadásul egy diktátori hajla­mú, alkotmányellenesen újraválasztására törekvő elnök tűzött föl a mindig öntudattól dagadó kebelre. Egy fegyelmezett hunpolgár jegyzeteiből „Az emberek nagy része abban a sajnálatos bal­hitben tévelyeg, hogy az élni tudás mindannyiunk vele­született képessége. Nos, erről szó sincs. Élni rendesen meg kell tanulni. És per­sze az egyszerűbbek nem veszik a fárad­ságot - no de Te, Kedves Olvasó, Neked bizonyára sokkal-sokkal több eszed van! Hát most itt a nagy lehetőség! Ebben a játékban végre megtanulhatod, hogyan kell élni! Hogyan kell egy jámbor kis­polgárból néhány hónap leforgása alatt ügyvezető igazgatót, multimilliomost, keresztapát faragni, állhatatos munka és némi üzleti érzék segítségével. Hogyan kell egy biciklit feleségre cserélni, ho­gyan lesz egy tocsikból és egy flakon bolhairtóból napfénytetős limuzin, ho­gyan lehet egy Alcatraz mobiltelefon árából minél több turmixgépet és red­­bullterriert vásárolni.” Hunniában valami készül, még ha vir­tuálisan is. Egyenlő pályák, egyenlő esé­lyek. Egyszeri hunpolgár beklikkeli ma­gát tehát a munkahelyére, felveszi az őt méltán megillető hun pénzt, a fabatkát, s rohan a postára, hogy fizessen. Fölös fa­batkáit - hiszen az egyszeri hunpolgár igen fegyelmezett, egyszersmind köte­lességtudó, a társadalomért felelősséget érző valaki - átutaltatja például a bécs újjáépítésére, ez jó, gondolja hunpolgá­runk, se élő, se virtuális ember meg nem mondja innentől, hová ment a pénz, a folyószámla nem is a bécsé, hunpolgá­runk nyugodt, mondhatni megelégedett, hiszen tudja: a hunniai kormányzat bár­melyik prominense képes arra, még ha álmából verik is fel, hogy csont és da­dogás nélkül lehazudj­a a kisgöncölt az égről, és ez igencsak biztonságos érzés, teszi hozzá még gondolatban hunpol­gárunk. Szereti a focit is. Ezzel nincs egyedül a szájba’szpészben. Felklikkeli magát egy fehérgyarmati - ilyen furcsa nevű linkek is vannak ám ebben a virtuális hun honban - menetrendszerű járatra, hogy focit nézzen, s ha már ott van, össze is köti a kellemest a hasznossal, szereti ő a fradit is meg a torgyánt is, még jó is, hogy mindkettő épp akkor van ott, amikor kampányolni kell, de hát vannak ilyen véletlenek, és chat­tintott egyet. Hunpolgárunk néha olvas, napilapot, politikait, már ha épp nem valamelyik sztrádáról elnevezett tévét nézi, pedig azt nagyon szereti, főleg a szappanhír­műsorokat, jó is ám sokat megtudni a nagyvilágról, Hunniáról, kellemes, meg­nyugtató dolgokat, és ha az a fránya hun ellenzék nem pacskolna bele a dolgok szabályos folyásába, milyen szép és nyu­godt is lehetne a hun valóság, hun polgá­runk tehát meghúzza a sört, és belete­metkezik a napilapokba. Ezzel is egyre kevesebb dolga van, s ezt igencsak sze­reti. Nem is kell már hosszú-hosszú idő­ket beleölni az olvasásba, eddig is fölös­leges volt ennyi lap, egyébként is min­den újság hazudik, kivéve azt az egyet, a hazudozós újságíróknak meg majd kife­jezetten jót fog tenni, ha az életben egy­szer már rákényszerülnének valami ren­des munkára, kapálásra, teszem azt, miért nem lehet a dolgoknak a jó oldalát is észrevenni. Hunpolgárunk annak is nagyon örült, amikor egy gaz hun­­ szittya az, kurzívval, valójában­­ hon­atya vette magának a bátorságot, de hát hol vannak már azok a régi szép idők! és feljelentette a hun kormány kimagasló prominensét, az ilyen aztán ne is csodál­kozzon, ha igen hamar megjelennek kies otthonában a rendőrök, de menjenek csak, meg az adóellenőrök is, meg a pol­gárőrök, meg az önvédelmisek - utób­biak a hun nemzetet ért folytatólagosan elkövetett gyalázkodások mián voltak kénytelenek csatolt fájlként, fegyverrel a kézben, megvédendő mintegy. Ilyeneket gondolt egyszeri hun polgá­runk, aztán felklikkelte a holdat az égre, magára húzta a képernyővédő pogro­mot, megsimogatta egerét, és azt álmod­ta, hogy belekerült egy virtuális élettér­be, és kívülről irányították. Aztán megnyugodott. Hiszen ez csak játék, egy internetes hunpolgár játék.

Next