Magyar Hírlap, 2000. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-31 / 76. szám
2000. MÁRCIUS 31., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Korai örömök Nem nagyon szeretnék mostanában fehérgyarmati vagy székesfehérvári választópolgár lenni. Vegyük először azt az esetet, hogy az ember a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei 10-es számú választókörzethez tartozik, ahol a korábbi országgyűlési képviselő halálával megüresedett a honszülői poszt. Sebaj, mondaná a választó, aki a haláleset miatt persze még szomorú egy kicsit, de vigasztalja, hogy most vasárnap majd hat jelölt közül válogathat, mert bár a Fidesz-FKGP közös jelölttel indul, bejelentkezett egy KDNP-s mérnök. Mi a gond? Első blikkre semmi. Az ember hetekkel előbb meghányja-veti otthon a pártok programjait éppúgy, mint a jelöltek életrajzát és jellemfejlődését, a család elvi alapon összevitatkozik, míg végül megszületik a konszenzus: a nagypapa dupla adag Cavintont kap majd, hogy el ne felejtse, kit kell beikszelni. Igen ám, de akkor kiplakátolják a környéken, hogy Nagyszekeresen népi táncos összejövetel lesz, Fehérgyarmaton meg gazdanap a Fidesz-FKGP szervezésében. A család elmegy, táncol, mulatozik, hogy aztán a gazdanapon végleg úgy határozzon a gazda: ennyi szépet és jót muszáj lesz vasárnap a kiskoaliíciónak meghálálni. Ami rendben is lenne, ha közben nem rándultak volna át Nábrádra vagy Szatmárcsekére, ahol viszont szocialista rendezésben tekintettek meg operett- és csárdásestet. Mármost ha egy igen est ráadásul az Ez a föld a hazám címet viseli, a család mégis a szocialisták felé kezd hajlani, de csak kezd, mert közben az SZDSZ a sportcsarnokban üzeni meg Lagzi Lajcsi Dáridójával a liberális alternatívát. És mikor azt hinnék, hogy ezt nem lehet überolni, hát nemcsak a szocik erősítenek be egy Farkasházyék-féle kabaréval, de Torgyán doktor egyenesen a Fradi-sasokat küldi pénteken a fehérgyarmati sporttelepre edzeni. A Fejér megyei 2-es választókörzetről most csak annyit, hogy ott a Megbízható Derék Fiúk (MDF!!!) focimeccsei után pörköltet, sört lehetett fogyasztani, a szocik bográcsgulyásban versenyeztek, a Fidesz- FKGP focigála után viszont közös jelöltjük, Mikó ezúttal nem szaxofonozott, ami politikailag azért elbizonytalanító. Nem csodálnám, ha a két választókerület polgárai vasárnap abban a hitben ébrednének, hogy a parlamenti demokrácia nem más, mint egy nagy csárdásos, lajcsis, kabarés, operettes focirangadó, összefüggő vígság és jó kedély. Olyasmi, mint mikor lakodalomban az ember bort, pálinkát, sört és unikumot egészen addig iszik, míg másnap a detoxikálóban morő arcok nem merednek rá, hogy: ember, az istenért, mit csinált? Ő meg, ha megfeszül, akkor se tudja rá a választ. Sőt azt se, hogy amin részt vett, az végül is esküvő volt-e vagy temetés. R. SZÉKELY JULIANNA Szocialista A kormányfő felismerte volt politikai tisztjét a katonai vezetők között, amikor hétfőn látogatást tett náluk, de nem jutott eszébe a neve. A haderő irányítói még készítettek egy listát az összes még aktív politikai tisztről, hátha a miniszterelnöknek a papírt böngészve sikerül az azonosítás. Ez a megoldás legalább annyira hihetőnek tűnik, mint a honvédelmi tárca hivatalos indoklása, hogy a radikális létszámleépítés előtt álló Magyar Honvédségnél miért készül összesítés a rendszerváltás előtti politikai tisztekről. A közlemény arra hivatkozik, hogy a miniszter az elmúlt időszakban több információt kapott róluk. Egyrészt, hogy megfelelő képzettség nélkül látják el beosztásukat. Miután néhány mondattal előbb olvasható a tárcavezető véleménye, hogy szerinte a haderőben nincsenek olyan tisztek, akik feladataik ellátására alkalmatlanok lennének, vagy nem rendelkeznek megfelelő végzettséggel, nézzük a miniszterhez eljutó másik állítást a volt rendszer kiszolgálóiról. Eszerint „egyes tisztek megfelelő képzettségük ellenére hátrányba kerülnek”. A szocializmus egykori híveit ért esetleges diszkrimináció megakadályozására készül felmérés. Vagyis elkészült egy Szabó János-féle lista. Aki ezen van, azt nem érheti bántódás. A minisztérium irányítóit adó kisgazdapárthoz ennél semmi sem áll közelebb. A rendszerváltás után tíz évvel sem. HASZÁN ZOLTÁN Horn Gábor A közoktatás kurtítása Hrabal örökbecsűjében, a Sörgyári capriccióban a modern „polgári” lét szimbóluma volt a kurtítás. Megrövidült a haj, a szoknya, a munkaidő, de még az asztalláb is. Vehemens konzervatív kormányunk a nagy kurtításnak más értelmet adott. Tételezzünk fel egy kétgyermekes pedagógus-házaspárt, amint modern autója fűtött csomagtartójába pakolja karácsonyra tömött szatyrait valamelyik plaza parkolójában. Ilyet a Mikulás még nem látott. Igaz, sajnos az előző években sem, ennél fogva a tanárokat nem volt nehéz a kampányban megnyerni az évi 8-10 százalékos reáljövedelem-növekedés ígéretével. Szép szám, kár, hogy még a negyede sem lett igaz. Játsszunk el mi is a számokkal: milyen misztika búvik meg a tavalyi 16, szeptembertől további 3 százalékos, első látásra tetszetős béremelés mögött? Árnyalja a képet és beárnyékolja a fizetési borítékot, hogy a béremelés csak az alapbér után jár, holott a tanári fizetések negyedét a pótlékok és kiegészítések teszik ki. További ezresekkel lett vékonyabb a boríték az adójóváírás e kört különösen rosszul érintő változása miatt. A minőségi bérpótlék megszüntetésével hetvenkétezer pedagógus vitt haza átlagosan további 3300 forinttal kevesebbet 1999 októberétől, amivel szemben az eredeti ütem szerint szeptembertől már minimum 10 500 forint minőségi bérpótlékot garantált a törvény, míg a módosítás 1500 forint bérkiegészítést állapított meg. Az idei költségvetés vitájakor nagy nehezen meggyőzhető volt az oktatási kormányzat ennek 3000 forintra emeléséről, de az emelésnek nincs költségvetési fedezete, így azt az önkormányzatoknak kell kigazdálkodniuk. Az önkormányzatok jelenlegi helyzetében kérdéses, hogy nem haladja-e meg lehetőségeiket. A szeptemberi tanévkezdéskor csak a minőségi bérpótlék kurtításával összességében 6,3 milliárddal rövidítették meg a tanári kart. Mivel az ez évi 8,25 százalékos béremeléssel szemben 7- 8 százalékos az infláció, így elmondható, 2000-ben a pedagógus szakma tényleges reáljövedelem-növekménye éppen 0 százalék. Ezt érdemes összevetni a 1999-ben elért 1-2 százalékos reáljövedelem növekedéssel. Két év költségvetése ismeretében most már sajnos tényként állítható, hogy a pedagógus társadalom helyzete az ígért javulással szemben jelentősen romlott a versenyszféra jövedelmi helyzetéhez képest. Nem jártak jobban a fejlesztési programok sem. A Közoktatási Modernizációs Közalapítvány százmillióval húzott rövidebbet, miközben az óvodák és iskolák tanórán kívüli fejlesztő programjaikat csak a pályázati forrásokból képesek finanszírozni. Azt már végképp nem tudom hogyan értelmezzem a miniszter vezérmotívumát, az esélyegyenlőséget, mikor a fogyatékosokat rá- szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ) riogató közalapítványnak, az autistáknak, a Gandhi Gimnáziumnak, a Pető Intézetnek, valamint a kollégiumoknak is ez a sors jutott. Nincs szó túl nagy összegekről, de mindenképpen jelzi a hozzáállást. Amit a későkádári korból unásig megismertünk, majd mi megmondjuk, majd mi megcsináljuk, majd mi elosztjuk, ti csak feleltessetek, javítsátok a dolgozatokat, ez a dolgotok és nem több. A gyerekeknek (és a tanároknak) fizikailag és mentálisan is legjobb iskolai környezet megteremtése olyan utópia lett, amit jelen pillanatban szemrehányni sem ildomos. A tanártovábbképzés állami finanszírozását is elérte a szabódlló: 2000-ben hatezer forinttal, tizenötezer forintra csökken az egy főre jutó összeg. A tisztelt tárca bizonyára úgy gondolja, hogy a 0 százalékos reálbér-növekedésből a tanárok fizetni tudják kötelezően elvégzendő, de tandíjas kurzusaikat. Félretéve a rossz tréfát, itt a továbbképzési rendszer tervezhetőségét és szervezhetőségét áldozta fel a kabinet. Két évvel ezelőtt a tantestületek öt évre megtervezték továbbképzési programjaikat, bízva abban, hogy az ilyen „minőségfejlesztés” nem kormányfüggő, és reálértékben nem csökken az állami támogatás. Ehelyett most azon kell majd veszekedniük a tanároknak, hogy ki legyen az, aki kimarad a továbbképzésből. A sokat hangoztatott minőségbiztosításban csak addig jutott el a mai oktatásirányítás, hogy a régi tanfelügyelethez hasonló rendszert kezd el kiépíteni. A natért és a Sulinetért már elhullattuk könnyeinket, itt csak azt kérdem, hogy mi van helyette? Azt már látjuk, mit nem akar az oktatási kormányzat, de szeretnénk végre tudni, hogy mit akar tenni a még hátralévő két és fél évben? A tandíjat ugyanis közösen álljuk. A jövőkép nem szívderítő: pályaelhagyók, frusztrált és kontraszelektált, szakmailag és emberileg megalázott maradék seregeit látom. Egyenlősdi és kontraszelekció a Kádár-korszak sémájára. Ezzel párhuzamos és módszeres az önkormányzatok megrövidítése. A miniszter a normatíva emelkedéséről beszél büszkén, ami papírforma szerint igaz, csakhogy az önkormányzati források tovább szűkülnek, különösen a sok iskolát fenntartó nagyobb városokban. Fölösleges fejleszteniük az önkormányzatoknak, ha valami ködös közjóra hivatkozva úgymond fölös pénzük bekerül a nagy közösbe, hogy azt szorgos állami kezek osszák el újra. Kormánypárti városok remélhetik, hogy nekik valami visszajut. Emlékeim szerint ettől akartunk szabadulni tíz évvel ezelőtt mindahányan, akik a rendszerváltásra szavaztunk akkor még fideszes polgártársainkkal egyetemben. Miközben - elsősorban az 1995-96-os stabilizáció eredményeként - 3-5 százalékos gazdasági növekedésre számíthat az ország, a helyi társadalmat jelentő, iskolákat fenntartó önkormányzatok a pedagógusokhoz hasonlóan immár második évben húzzák a rövidebbet. Szó sincs tehát iskolabarát, közoktatást fejlesztő finanszírozási technikákról. Éppen az ellenkezőjéről beszélhetünk: iskolabezárásokról, a közoktatás folyamatos megkurtításáról, a fejlesztések felszámolásáról. Különösen érdekes módon a fent leírtakból semmi nem igaz a történelmi egyházak iskoláira. illetőleg éppen a fordítottra igaz. Állami támogatásuk 1998-ról 1999-re 65-70 százalékkal nőtt, jövőre további 40-50 százalékkal nő. Természetesen csak a megfelelő nagy egyházaké. Ilyen kurzus is volt már Magyarországon. Erre rímel a Fidelitas konferenciáján elhangzott jeladás, miszerint trónkövetelő Fidesz-ifjúságunk elsőrendű célja az állam tekintélyének helyreállítása. A megcsorbult kormánytekintélyt illő lenne egyedül, szószéki segítség nélkül helyreállítaniuk. Az állam és egyház szoros sorokba zárása kissé túlhaladott eszme a mi Európánkban. Leleményes jobboldali-konzervatív kormányunk továbbra is az ígérgetéseket választja, még tovább alázza a „nemzet napszámosait”. Legutóbb azt szivárogtatta ki, hogy 2004-2005-re a pedagógusbérek az országos átlag 125 százalékát fogják elérni. Ennél cinikusabb állítása még ennek a kormánynak is kevés volt: úgy tesz az Oktatási Minisztérium nagybecsű képviselője, mintha nem éppen a tavalyi költségvetés elfogadásakor tette volna lehetetlenné, hogy a pedagógusfizetések valóban néhány év alatt felzárkózzanak a versenyszféra átlagához. Magyar Bálint az akkori művelődési és közoktatási miniszter, 1997-ben sikeresen elfogadtatta a Pénzügyminisztériummal, hogy rendezni kell a pedagógusbéreket, és erre a gazdasági növekedés lehetőséget is ad. E megállapodás keretében született meg egy három elemből álló pedagógusbér-koncepció, amelyet az alapbér (amit mindenki megkap), a feladatok alapján járó pótlékok és a minőségi munkavégzésért járó bérkiegészítés, rövidebben minőségi bérpótlék alkotott. A megállapodás alapján 2002-ig a pedagógusbérek elérték volna a GDP- arány nyugat-európai szintjét. Ennek legfőbb eleme volt a minőségi bérpótlék, mert ezen keresztül lehetett elérni azt, hogy ne a teljes közalkalmazotti szférának kelljen egységesen bért emelni a közalkalmazotti bértábla keretei közt. Jelenlegi kormányunk a tavalyi költségvetés elfogadásakor ezt megváltoztatta, így elveszett több mint 6 milliárd forint, ami a bérek növelésére elkülönítetten állt volna rendelkezésre. Ha nem a „múltat végképp eltörölni” kisszerű rohamozás kötötte volna le a kormány energiáit, akkor ezt a lépést nem lett volna szabad megtennie. Ez olyan elem volt, ami segített volna a jobbak megtartásában a pedagóguspályán. Elég lett volna annyit tennie az oktatási miniszternek, hogy továbbviszi a megkezdett bérreformot, és akkor a következő választásokra már azzal állhattak volna ki, hogy valamit tettek ígéreteik valóra váltásáért. Ehelyett most ismét csupán ígéreteket hallhatunk a ködös jövőben történő béremelésekről. Jó szándékkal csak annyit mondhatok: majd meglátjuk. „...sajnos tényként állítható, hogy a pedagógustársadalom helyzete az ígért javulással szemben jelentősen romlott a versenyszféra jövedelmi helyzetéhez képest.” Kisgazda néphadsereg Ha jól emlékszem, a mi kalocsai ezredpolitikai tisztünk West Pointban végzett és az amerikai Republikánus Párt tagja volt a hetvenes évek elején. Mindezt csak azért próbálom feleleveníteni, mert a honvédelmi miniszter, röpke tíz évvel a rendszerváltás után titkos felmérésre adott rejtjelezett, szóbeli utasítást. Állítólag azt akarják kideríteni, hány egykori politikai tiszt és párttitkár van ma is fontos beosztásban. Nagyon támogatom a csapásirányt, szerintem se maradjon olyan katonatiszt felelős helyen, aki annak idején MSZMP-tag volt vagy a Szovjetunióban végzett a Frunze Akadémián. Köztudomású, hogy akkoriban minden magyar tiszt olyan pártnak lehetett a tagja, amihez kedve tartotta, s ott folytatta katonai tanulmányait, ahol kedve szottyant nekije. Ha bőven lehetett válogatni, akkor csak helyeselhető, hogy a bolsevista-csapajevista előéletű gyanús alakok ne masírozzanak bele a NATO- ba. Azt minden hozzáértő minisztériumi és vezérkari szakember tudja, hogy a szocializmus elmúlt fél évszázada alatt a magyar tisztikar döntő hányada nem volt kommunista érzelmű, s ezt iskoláival és párttagságával is bizonyította. Úgy tudom, hogy a hetvenes és nyolcvanas években a magyar hivatásos tiszti állomány a következők szerint oszlott meg. A Bundeswehr katonai akadémiáján végzett 48 százalék. A magyar MiG-pilóták 79 százalékát a Royal Air Force képezte ki Skóciában és Walesben. A Dunai Flottila tisztjeinek 61 százaléka a Nimitz repülőgép-anyahajón kapott tengeri kiképzést, a maradék 39 százalék pedig a Csendes-óceáni I. Japán Csapásmérő Flotta matróziskolájában tanult. A magyar politikai tisztek zöme a francia Idegenlégióban és a nepáli gurkha Sintoista Buddhista Esti Egyetem pszichoszomatikus szakán kapott világnézeti alapképzést. A magyar vezérkari főtisztek a brit könnyűlovasság Lord Raglan Akadémiáját részesítették előnyben, de népszerű volt körükben az olasz alpesi hegyivadász-kiképzőiskola is. Hagyományosnak számított a magyar-olasz tiszti fegyverbarátság, hiszen mindkét fél tudta, hogy a Varsói Szerződés magyar alakulatai, Ausztria semlegességének fittyet hányva, Rábafüzes-Graz-Klagenfurt térségében özönlöttek volna feltartóztathatatlanul a Pó-síkságra. A nem MSZMP- érzelmű magyar törzstisztek 34 százaléka Spanyolországban tanult a francoista Falange katonai akadémiáján, 23 százalék pedig Salazar Portugáliájában szolgált néhány évet, hogy közelről tanulja meg, hogyan kell irtóhadjáratot folytatni a gyarmatosítás ellen küzdő afrikai népek ellen. Lényegében csak néhány százaléknyi magyar tisztet képeztek ki Katangában a belga zsoldosok, ennél kicsivel többen szolgáltak Tajvanon a Kuomintang belső elhárításánál. Végezetül érdemes megemlíteni a pontosság kedvéért, hogy az ernyedő szocializmus idején 123 magyar tiszt szolgált a Texasi Nemzeti Gárdában, 76 hadtápos a panamai tengerészgyalogosoknál, és 23 taszári ejtőernyős tiszt a pigmeus deszantosoknál. Ne higgyük tehát azt, hogy a rendszerváltás előtt minden magyar tiszt a Zalka Mátén, illetve a Szovjetunióban végzett, s aki West Pointba akarta beadni a jelentkezési lapját, azt helyette Lipótmezőre iskolázták be. Nagyon helyes, hogy a jelenlegi polgári vezetés végre ki akarja szűrni az egykori MSZMP- tag tiszteket. Az csak átlátszó védekezés, hogy a honvédtisztek 99,99 százaléka MSZMP-tag volt, az az egy, aki nem volt, azt kifelejtették a tagnévsorból. Ez nem igaz! A mostani titkos felmérés szerintem ki fogja deríteni a következőket: 1957 és 1989 között a magyar tiszti állomány 36 százaléka kisgazda volt. Ezen belül 90 százalék a Torgyán-féle irányzatot támogatta, s nem Dobi Istvánt. A hetvenes években felerősödött a szabadszállási és a táborfalvai fideszes tiszti mozgalom. Konkrétan tudjuk például egykori háromperhármas jelentésekből, hogy Nyírteleken 1975-ben az alábbiak szerint oszlott meg az őrezred tisztjeinek pártszimpátiája: a Fideszt támogatta 21 fő, a bajor keresztényszocialista CSU tagja volt 19 fő, illegális kommunista 3 fő, alkotmányos demokrata (kadét) 2 fő, mensevik 2 fő, anarchoszindikalista 1 fő, alkoholista 19 fő, szadista 7 fő. A hadsereg létszámleépítésének egyszerű a módja. Minden tisztet ki kell rúgni, aki 1989 előtt MSZMP-tag volt, vagy a Varsói Szerződés kötelékében szolgált. A maradék, amennyiben folyékonyan beszél angolul, mehet Brüsszelbe. Egy szakasznyi csak marad itthon is. Majláth Mikes László rovata Torgyán cikcakk Nem volt túlságosan hosszú életű az a visszafogottság, amelyet többen üdvözöltek Torgyán Józsefnél az 1998-as választások után, miniszteri tevékenységének kezdetén. Lám - mondták annak idején -, a szertelenség a kisgazdapárti elnöknél csak taktika volt, érvényesülési eszköz. Amint hatalmi pozíció birtokába jut, csillapodik, kontrollálni tudja önmagát, szalonképesen viselkedik a parlamenti bársonyszékben. Elfeledhető a „patakvér” és a „féregirtás”, a vezetési felelősség érvényesül majd a profi politikusban. Néhány hete mást mutat a tapasztalat. Mintha a régi, őseredeti Torgyán József térne vissza. Az önmagát tudatosan fölheccelő, az ellenfeleit becsmérlő, aki, mert tudja, hogy cselekedeteivel kevésbé befolyásolhat, a bombasztikussággal él. Néhány napja csupán, amidőn a parlamentben a miniszterelnök helyett és önmaga nevében beszélt, csak úgy röpködtek a kommunista, bolsevik, kolhozelnök kifejezések. Érv ugyan egy sem hangzott el arról, hogy miért gyötrik súlyos, néha már megoldhatatlan gondok a mezőgazdaságot, viszont a szónoki gátszakadás elárasztott mindent. Ez köszönt vissza a rádió Vasárnapi Újságjában, olyannyira megtetszett Torgyánnak rögtönzött leleménye. Mármint, hogy politikai összeesküvés részei a fenyegető agrárdemonstrációk, az esedékes pótválasztásokon mandátumokat rabolni a kisgazdajelöltektől. Oka több is van arra a bővérű pártelnöknek, hogy miért tért vissza eredeti önmagához, miért nem tudja visszafojtani többé természetes modorát. Az első nyomban lélektani természetű. Torgyán József tíz esztendeje azzal tört be a demokratikus politizálásba, hogy fenegyerekeskedése meghozza számára mindazt, amit remél; talán az első számú pozíciókat nem mindjárt, de fokozatosan elindulhat a hozzájuk vezető úton. Nem is volt már messze tőlük. Az 1998-as választások eredményeként, ha formálisan talán nem is, de gyakorlatilag a kormány második embere lett, a párterőviszonyok eszközével kizsarolhatott a miniszterelnöktől csaknem mindent, amit akart. Helyükön tarthatta alkalmatlan, nyilvánvalóan csak kerékkötő minisztereit, bebizonyíthatta, hogy hozzájárulása nélkül nincs kormányátalakítás. Költségvetési követeléseinél azonban már alaposan megtorpant, a 413 milliárdot a legügyesebb furfanggal sem sikerült kierőszakolnia. Igyekezett türtőztetni magát, jó arcot vágni a kényszerű meghátráláshoz, de láthatóan szenvedésteli hetek voltak ezek. Vigaszként megmaradt ugyan, hogy a koalíciós paktum alapján kézzelfogható közelségbe került az első számú közjogi poszt, a köztársasági elnökség, de Orbán Viktor és a Fidesz annak idején úgy igyekezett fogalmazni, hogy a kritikus időpontban vétójogával élhessen, és ez az idő most vészjóslón közeledik. Nem lenne különösen ígéretes az ifjú demokratáknak, ha a 2002- es választásokat Torgyán József írná ki. A féktelen vérmérséklete ellenére is professzionális politikus megérezte, hogy visszavonulási utat kell előkészítenie, és igyekezett úgy alakítani, mintha minden csak az ő szándékán múlnék. Prolongálta a döntést, elhúzza a végső pillanatig, az FKGP április végi királycsináló gyűléséig; híveiben elültette a hitet, hogy ő és csakis ő az ura a helyzetnek. Ha kell, föláldozza magát, az ország és a parasztság kedvéért megmarad a földművelés és a vidékfejlesztés élén, mert halaszthatatlan feladatok várnak rá. Sajgó szívvel átengedi másnak a legfőbb méltóságot, de csak azért, hogy a haza jól járjon. És amikor eljött az időpont, kiderült, hogy a mezőgazdaságban és a vidékfejlesztésben nincs rendben semmi. Olyannyira nincs rendben, hogy csaknem minden katasztrofális. A bajok jó része persze nemcsak a vezetés alkalmatlanságából származik, hanem az országra rátört súlyos természeti csapásokból, de éppen a dráma idején derült ki, hogy a parasztság elsősorban magára számíthat, mert a szakértelem messze elkerüli a minisztérium vezetését. Elkeseredtek a gazdák, számon kérték a közelmúltban rögzített, de hamar elfelejtett ígéreteket. Próbálkoztak ugyan a követelés egyéb eszközeivel is, de amint rájöttek, hogy ez nem megy, kétségbeesésükben az országos demonstrációnál kötöttek ki. Olyan végső eszköz ez náluk, mint a munkásoknál a sztrájk. A pohár azonban Torgyánnál csordult ki. Számára a szövetkezet nem gazdasági, hanem elsősorban politikai formáció, kolhozmaradvány, amelybe a bolsevizmus ördöge költözött, még ha a fejlett világban sok helyütt ez eredményes életfönntartási módszer is. Torgyán haraggal, régi szenvedélyével immár nem a feszültség enyhítésén, a kompromisszum meglelésén fáradozik, hanem a politikai indulatok fölkorbácsolásán. Érthető, hiszen politikai pályája szempontjából az egyik legrosszabb pillanatról van szó. A parasztdemonstráció nem csupán azzal fenyeget, hogy közlekedési útvonalakat torlaszolnak el, hanem akadályok meredezhetnek Torgyán visszavonulási terepén is. Amikor nagyon rosszul mennek a mezőgazdaság ügyei, nehezebb arra hivatkozni, hogy a köztársasági elnökség átengedésével áldozatot hoz a közjó javára. És ezen immár nem segít a kérkedés, nem segít a magas protokolláris perui kitüntetés. Amelyet ráadásul egy diktátori hajlamú, alkotmányellenesen újraválasztására törekvő elnök tűzött föl a mindig öntudattól dagadó kebelre. Egy fegyelmezett hunpolgár jegyzeteiből „Az emberek nagy része abban a sajnálatos balhitben tévelyeg, hogy az élni tudás mindannyiunk veleszületett képessége. Nos, erről szó sincs. Élni rendesen meg kell tanulni. És persze az egyszerűbbek nem veszik a fáradságot - no de Te, Kedves Olvasó, Neked bizonyára sokkal-sokkal több eszed van! Hát most itt a nagy lehetőség! Ebben a játékban végre megtanulhatod, hogyan kell élni! Hogyan kell egy jámbor kispolgárból néhány hónap leforgása alatt ügyvezető igazgatót, multimilliomost, keresztapát faragni, állhatatos munka és némi üzleti érzék segítségével. Hogyan kell egy biciklit feleségre cserélni, hogyan lesz egy tocsikból és egy flakon bolhairtóból napfénytetős limuzin, hogyan lehet egy Alcatraz mobiltelefon árából minél több turmixgépet és redbullterriert vásárolni.” Hunniában valami készül, még ha virtuálisan is. Egyenlő pályák, egyenlő esélyek. Egyszeri hunpolgár beklikkeli magát tehát a munkahelyére, felveszi az őt méltán megillető hun pénzt, a fabatkát, s rohan a postára, hogy fizessen. Fölös fabatkáit - hiszen az egyszeri hunpolgár igen fegyelmezett, egyszersmind kötelességtudó, a társadalomért felelősséget érző valaki - átutaltatja például a bécs újjáépítésére, ez jó, gondolja hunpolgárunk, se élő, se virtuális ember meg nem mondja innentől, hová ment a pénz, a folyószámla nem is a bécsé, hunpolgárunk nyugodt, mondhatni megelégedett, hiszen tudja: a hunniai kormányzat bármelyik prominense képes arra, még ha álmából verik is fel, hogy csont és dadogás nélkül lehazudja a kisgöncölt az égről, és ez igencsak biztonságos érzés, teszi hozzá még gondolatban hunpolgárunk. Szereti a focit is. Ezzel nincs egyedül a szájba’szpészben. Felklikkeli magát egy fehérgyarmati - ilyen furcsa nevű linkek is vannak ám ebben a virtuális hun honban - menetrendszerű járatra, hogy focit nézzen, s ha már ott van, össze is köti a kellemest a hasznossal, szereti ő a fradit is meg a torgyánt is, még jó is, hogy mindkettő épp akkor van ott, amikor kampányolni kell, de hát vannak ilyen véletlenek, és chattintott egyet. Hunpolgárunk néha olvas, napilapot, politikait, már ha épp nem valamelyik sztrádáról elnevezett tévét nézi, pedig azt nagyon szereti, főleg a szappanhírműsorokat, jó is ám sokat megtudni a nagyvilágról, Hunniáról, kellemes, megnyugtató dolgokat, és ha az a fránya hun ellenzék nem pacskolna bele a dolgok szabályos folyásába, milyen szép és nyugodt is lehetne a hun valóság, hun polgárunk tehát meghúzza a sört, és beletemetkezik a napilapokba. Ezzel is egyre kevesebb dolga van, s ezt igencsak szereti. Nem is kell már hosszú-hosszú időket beleölni az olvasásba, eddig is fölösleges volt ennyi lap, egyébként is minden újság hazudik, kivéve azt az egyet, a hazudozós újságíróknak meg majd kifejezetten jót fog tenni, ha az életben egyszer már rákényszerülnének valami rendes munkára, kapálásra, teszem azt, miért nem lehet a dolgoknak a jó oldalát is észrevenni. Hunpolgárunk annak is nagyon örült, amikor egy gaz hun szittya az, kurzívval, valójában honatya vette magának a bátorságot, de hát hol vannak már azok a régi szép idők! és feljelentette a hun kormány kimagasló prominensét, az ilyen aztán ne is csodálkozzon, ha igen hamar megjelennek kies otthonában a rendőrök, de menjenek csak, meg az adóellenőrök is, meg a polgárőrök, meg az önvédelmisek - utóbbiak a hun nemzetet ért folytatólagosan elkövetett gyalázkodások mián voltak kénytelenek csatolt fájlként, fegyverrel a kézben, megvédendő mintegy. Ilyeneket gondolt egyszeri hun polgárunk, aztán felklikkelte a holdat az égre, magára húzta a képernyővédő pogromot, megsimogatta egerét, és azt álmodta, hogy belekerült egy virtuális élettérbe, és kívülről irányították. Aztán megnyugodott. Hiszen ez csak játék, egy internetes hunpolgár játék.