Magyar Hírlap, 2000. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-12 / 110. szám

2000. MÁJUS 12., PÉNTEK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Kötekedők Nagyvonalú és elegáns gesztus volt a két ellenzéki párttól, hogy elhárulván a Tor­­gyán-vész, lehetővé teszik a köztársasági elnök csaknem konszenzusos megválasz­tását. Szerencsés volt Mádl Ferenc kisze­melése is; olyan tudós férfiú, aki méltón tudja képviselni hazánkat a külvilágban is. De mert az államfő mégis a miénk, a társadalom jelzésnek tekinthette, hogy annyi kisszerű belpolitikai perpatvar után, végre feszültségek nélkül kerül vala­ki magas tisztébe. Ekkor jelentkeztek a kötekedők. Az MSZP-ben is, az SZDSZ-ben is. A konok ellenzékiek, akik az oppozíciót csak úgy tudják elképzelni, ha mindenütt és min­denben a kákán is csomót keresnek, még véletlenül se hagyja el egy jóindulatú igen a szájukat. Szó se róla, amúgy elvontan a magatar­tásuk nem kárhoztatható. A demokrácia azért demokrácia, hogy minden körülmé­nyek között mód legyen az ellenvélemény kifejtésére, és jogos az az igény is, hogy államfő választáskor az ellenzék önálló jelöléssel tegye nyomatékossá közéleti je­lenlétét. Különösen fontos ez olyan rend­szerben, ahol az elnök funkciója sokkal több a protokollárisnál, netán végrehajtó hatalmi feladatai is vannak, mint például az Egyesült Államokban, Oroszországban vagy Franciaországban. Nálunk azonban erről nincs szó, így el­lenérvként elég sovány Mádl Ferenc har­cos kormánypárti elkötelezettségére hi­vatkozni. Igaz, Mádl valóban sokat buz­­gólkodott a Fidesz 1998-as választási győ­zelméért, nem volt a legsemlegesebb Or­bán Viktor dicsőítése sem az évi diadalün­nepek hízelgő bekonferálásakor, de miért ne hihetnénk őszinte pártatlansági szán­dékában, miként annak idején hinni akar­tunk a Göncz Árpádéban is? Valahol másutt van a kutya elásva. Berzenkedjen, aki akar a neki nem tet­sző ellenzéki magatartás miatt, de talán célravezetőbb és választásilag is kifizető­dőbb lenne kinek-kinek összefüggő és hi­teles alternatívát számon kérni a pártjá­tól, programban vetélkedni a szavazók előtt, és nem elkésetten saját jelölteket követelni. VÁRKONYI TIBOR Túlélési technikák Azt azért senki nem gondolhatta komo­lyan, hogy az ORTT felfüggeszti elnök asszonya megbízatását. A médiatörvény erre ugyan lehetőséget adna, hiszen a tes­tületi tag elleni büntetőeljárás egyike azon kevés eseteknek, amikor az alaposan kör­­bebástyázott médiahatósági mandátum ki­kezdhető. Nem is kell más hozzá, mint a testület kétharmados döntése, ami, párt­­politikai delegáltakról lévén szó, eleve le­futottá tette a kikényszerített bizalmi sza­vazást. Bizonyára az ügyészség is ezért te­kintett el a médiatörvény azon előírásától, hogy a tagok ellen indított büntetőeljárás­ról tájékoztatni kell az ORTT-t. Ettől azonban még nem zárult le meg­nyugtatóan az ügy. Körmendy-Ékes már­ciusi kinevezése óta a támadások kereszt­tűzében áll, és ezt rosszabbul tűri, mint a sajtóban szintén nem dédelgetett elődje. Talán Révész T. Mihály jobban választott házastársat, neki ugyanis egyetlenegyszer sem kellett magyarázkodnia neje miatt. A médiahatóság vezetője családtagjai meghurcolását emlegeti a megjelent cik­kekkel kapcsolatban. Kétségtelen, hogy az első újsághírek a férjén keresztül találták meg a nagy hatalmú testület vezetőjét. Az elnökasszony azonban tegnap nem hozzá­tartozója felszínre hozott ügyei miatt, ha­nem egy per negyedrendű vádlottjaként volt kénytelen tartózkodással szavazni sa­ját felfüggesztéséről. Az ORTT feje az ellene felhozott vád­pontokkal szemben azzal érvelt tagtársai­nak, hogy szerinte nem történt jogsértés, ráadásul már öt éve volt az ügyben sze­replő örökbefogadás, és akkori tevékeny­ségének semmi köze a mostani szakmai munkájához. Ezzel meggyőzte a testület többségét. A bírósági eljárás azonban a megnyert bizalmi szavazás ellenére to­vább folyik. HASZÁN ZOLTÁN Katonahumor A magam részéről egyforma hülye va­gyok a közlekedés, a hírközlés és a víz­ügy területén. Ha jól megkapirgálnak, képtelen lennék megkülönböztetni egy kétszintes cso­mópontot egy buzgártól vagy egy vasúti talpfát a csillagpontos kábelhálózattól. És akkor még nem is beszéltem a nyúlgátak­­kal megerősített rézsűről és a vasúti jegy­vizsgálók szakszervezeti megosztottságá­ról. Humoristaként nekem csak­ azt kell tudnom, hogy miben különbözik a bakter és a gólya. Csak abban, hogy a gólya mar­ha magasan száll, és a baktert ez baromira nem érdekli. Mégis böki a csőrömet? hogy miért kell feldarabolni szegény Katona Kálmánt, mint hajdanán Kodelkát,,akinek keze, feje, lába volt a kosárban. Katona Kálmán eleinte kevéssé vonzott, mert mindig boldog vigyorral adta előírta a belvíz elön­tött hatezer hektárt, vészhelyzet van, és harminc ház összedőlt. Aztán ő is megko­molyodott, és mi is megszoktuk. Senki sem tehet róla, ha mosolygós az arcberendezé­se. Mádl professzor is a polgári mosollyal az ajakán fogja bejelenteni a szükségállapo­tot, ha neadjisten úgy adódik. Olyan a fizi­miskája. Magam is ebbe a kategóriába tar­tozom, már több tanárom, szomszédom és haragosom megjegyezte, miért van mindig az arcomon az az idióta mosoly. Kalocsán a szakaszparancsnok állandóan engem rendelt ki őrségbe, ügyeletes alegységbe, kohósalak-kirakodásra és rendkívüli klo­­tyótakarításra, mert rühellte azt a gyepe­­sen­ mosolygó bugyuta kalácsképemet. Le­het, hogy Orbán sincs oda érte. Ráadásul szerintem Katona Kálmán a legjóképűbb koalíciós miniszter. Derék, bajszos magyar ember, nekem spéciel sokkal jobban a zsá­­nerem, mint mondjuk, a Stumpf. Mégis úgy néz ki, hogy a hírközlést Stumpf kapja ki magának. Vagy a Matolcsy. Matolcsy mellett az szól, hogy szemüveges, Stumpf viszont meglepően jól teniszezik. Mind­kettőnek jól állna a hírközlés. Az ember csak elgondolkodik, hogy miért pont a hírközlést kell elvenni szegény katonától. A vízügy nem egy nagy buli, az tuti. Még soha nem hallottam róla, hogy va­laki árvízi töltések építésén meggazdago­dott volna. Az olasz maffia sem az itáliai töltések magasítási jogának megkaparintá­­sáért szállt harcba. A digó maffia állítólag az autópálya építéseken gazdagodott meg, ott sem volt versenytárgyalás, az kapta a megrendelést, aki több politikust lőtt agyon. Nekem mellesleg szimpatikus ez az üzleti magatartás. Szakértők szerint Kato­na már autópályaügyben sem rúgott labdá­ba, egy állami fejlesztési bank rendelte meg a két teodolitot és a három földmérőt. Au­tópályaügyben természetesen tök tájéko­zatlan vagyok, ha azt mondják nekem, hogy egy kilométer egymilliárd forint, azt ugyanúgy elhiszem, mint azt, hogy csak há­romszázmillió. Azt is elhittem, hogy az ár­víz elleni védekezés egyik nap hatszázmil­lióba jött, másnap már egymilliárdba, mert több műanyag zsákot és gumicsizmát kap­tunk ajándékba, s az nagyon amortizálódik. Egy traktorgumi kiszúrásáért viszont négy és fél évet lehetett kapni, az 1970-es nagy ti­szai árvízkor még csak három évet adtak érte, de azóta nagy az infláció, és hegyeseb­bek a szögek. Beszélek itt összevissza autó­pályáról, árvízről, pedig csak azt nem ér­tem, miért pont a hírközlést akarják lefosz­tani Katonáról. Az a sanda gyanúm, hogy ebben van a legnagyobb suska. Újpest pél­dául jelenleg keresztül-kasul fel van túrva, a amerikai UPC cég fekteti az optikai ká­beleit. Ilyen szorgos munkát Dunapentele óta nem láttam, ásnak, fektetnek, aszfaltoz­nak, szerintem iszonyú pénzbe kerül. A fiam szerint az benne a biznisz, hogy ha­marosan ezen az optikai kábelen jön majd az internet, a tévé, a telefon, a rossznyava­lya, akié az információ, azé a hatalom és a dicsőség. Azt ugyan nem teljesen értem, hogy az UPC miért gondolja, hogy a le­pusztult újpesti házak (közös budi az udva­ron) özvegyasszonyai, hatgyermekes ro­mái, rokkantnyugdíjasai, jövedelempótló támogatáson élői fogják megháromszoroz­ni az ő profitjukat, de biztosan nekik van igazuk. Lehet, hogy pár év múlva már a szociális segély, a csirkefarhát, a kannásbor és a túró rudi is optikai kábelen fog jönni, azért hihetetlen nagy biznisz. Interneten le­het majd vásárolni felmosórongyot, hol­land bálásruhát, feljelenteni a részeg szom­szédot, mert lerókázta a villanyóránkat, in­terneten lehet hirdetni, hogy tamiloknak olcsó albérlet kiadó Újpesten, az Erkel utcában. Ebben van a nagy pénz, talán ezért kell katonának mennie. Vagy másért. Ki tudhatja ezt a mai világban. Talán a Stumpf, de neki nincs bajusza. Csapody Miklós A helyzet csökken Korábban úgy tudtuk: a helyzet fokozódik. Később aztán, a Szo­cialista Szellem (koalíciós) Vas­­útján, az ijedelemtől az öklende­zésig utaztatva újra megtanulhat­tuk, hogy Pelikán elvtárstól egy­szer majd kérnek valamit. Aztán persze mégsem kértek, hiszen - immár - P. úr akkor a szocializ­mus helyett már rég a jogállamot építette (jobbára saját magának), a privatizáció pedig lezárult, jobb a békesség. És ha olykor mégis kértek, akkor is csupán keveset, és akkor sem szegény(?) Pelikán­tól, legfeljebb a „közel állóktól”, Boldvaitól és Budaitól, aztán meg az újabb „közeliektől”. A többiek inkább adnak­­ vagy csöndben elvesznek (a lenyúlás - nem lévén parlamentáris kifeje­zés - itt is kerülendő). A Tanú nem beszél, a mosolygó Bástya elvtárs viszont a maga laza kom­munikációs szelídségével ma is azt mondja: „Ha valamit szere­tek magamban, az a szerénység”. Ám a helyzet mégis „csök­ken”. Ennek a sziporkázóan torz „nyelvi leleménynek” az értelmi szerzője nem más, mint Horn Gyula, a szocialista szakértelem egykori miniszterelnöke, aki még ’96-ban azt találta mondani, hogy az első szabad választások óta (persze nem emiatt, csak éppen azóta) „a nyugdíjasok helyzete csökkent”. Fog lenni Neoprimi­­tív - hirdette egy koncertplakát még ’97-ben, aztán lett is, még­pedig a vonás. Ma pedig, a parlamenti mellé­beszélés, a hangzatos piár­­panelek és a fölhevült vádasko­dások korában már rég szinte bá­jos bukéja van ennek az oktondi sületlenségnek. Pedig bizony a helyzet tényleg egyre csökken. Nem a makrogazdaság statiszti­kai mutatói romlanak („csak” a magyar népesség fogy), hanem a politikai kultúra, a közéleti nívó állapota romük vészesen, miköz­ben lehangolók a pozitív hang­nemváltozás és az egyenes köz­beszéd hatékonyságának esélyei. Azt a változást, amit az MDF sürget, és már régen nem csak sürget, de tesz is érte stílusával és szövetségi politikájával egyaránt, persze hiba volna éppen az MSZP-től várni - azzal együtt, hogy a korrekt párbeszédnek mindenki aktív részese (kéne, hogy) legyen, s nem csupán a parlamentben. A rendezetlenség kapkodása és a belharc, az „ese­ménykövetés” passzivitása, az al­kalmi rajtaütések ötletszerű por­tyái és a csodavárás azonban ak­kor sem alkotnak koherens el­lenzéki „stratégiát”, ha mint min­dig, a ciklus félidején is „eljő a május”. Mert a teljesítmény igen szerény, még ha nagy(?) is a köz­vélemény-kutatásokból merített önbizalom. Nem is beszélve a (már bevált) természetes társke­resésről a Munkáspárt irányá­ban, és a kompromittáló elisme­­résről az SZDSZ kétségtelen időközi eredményeinek láttán. Az MSZP-nek ez a csöndes, már­­már szerelmesen reménykedő várakozása azonban a legjobban éppen az SZDSZ-nek árt. A sza­bad demokraták ugyanis termé­szetesen mindent megtesznek, hogy egyszer s mindenkorra se-A szerző országgyűlési képviselő (MDF) fedtessék a négyéves „összenö­vés” erőteljesen baloldali liberá­lis vonásait (a baloldaliságnak azért több mint gyanúját), annak érdekében, hogy az SZDSZ-t végre polgári centrumpártként mutathassák be - máig sikertele­nül. És amíg az MSZP-nek Né­meth Miklós májusi visszatérése, addig az SZDSZ-nek Demszky Gábor fővárosi produkciója je­lenti az utolsó csodafegyver­vésztartalékok egyikét. Igaz, az MSZP-ben mára talán fölismerték, hogy a koalíciós MDF­­ hiába a „jobbközépről” (is?) fölröppentett minden sugal­­mazás­­ nem a baloldalon, ha­nem ma is a kereszténydemokra­ta-konzervatív politika térfelén látja a maga szövetségeseit (bizo­nyos, tán „mértékadó”, de min­denképp józan szocialista nyilat­kozatok legalábbis erre mutat­nak). Az is érthető, hogy eköz­ben az SZDSZ-ben persze más­ról, inkább „a két nagy rendszer­­váltó pártról” és a titokzatos jövő talán mégis, „polgárilag” össze­hozó, sejtelmes esélyeiről beszél­nek. Igaz, a szabad demokraták körében is elhangzott már a sür­gető siettetés (némiképpen mégis reménykedő) elutasítása. A „két nagy rendszerváltó párt­ról”, az MDF-ről és az SZDSZ- ről szóló (eltérően értelmezett, részben mégis helytálló) tétel azonban csak a „hőskori” SZDSZ kezdetben valóban har­cos antikommunizmusára igaz, ugyanakkor nem egy gesztus és a remény még ma is inkább az MSZP felé „közelít”. Mivel pe­dig az SZDSZ ma sem nemzeti centrumpárt, a „kár volna a két rendszerváltóért” különben mé­lyen igaz tétele természetesen megáll ugyan, a belőle levezetett összefogási reménység azonban a gyakorlatban csak a politikai hiedelemvilág része. Akkor is, ha egyfelől az SZDSZ (fennmara­dási érdekeitől is vezérelt) polgá­ri önmeghatározási szándéka ko­molyan méltányolandó, másfelől pedig ha mégoly sok szorgos kéz munkálkodik is az MDF balolda­li hírbehozásán - mikor mivel. Az MSZP és az SZDSZ viszo­nyáról egyébként beszédes volt az is, hogy az időközi választások nem lebecsülhető szabad de­mokrata eredményeit mind az MSZP-ből, mind pedig az SZDSZ-ből többen is - „termé­szetesen” - mindig a baloldal szá­zalékaihoz adták hozzá, véletle­nül sem a „polgári oldal” számai­hoz. A politikai ellenfél iránti kö­telező korrektségről természete­sen e tényekről szólva sem feled­kezhetünk meg: elemzésünk az MDF folyamatleírása s jelenség­értelmezése, nem ítélet, netán politikai intervenció. A helyzet pedig bizony csök­ken, szűkül a tér, és az idő nem csak mú­k, de már sűrűsödik is. Kár, hogy az ebből adódó fölös izgalom többeket is elsietett előkampányokra sarkallt. A szövetséges háta mögötti előze­tes alkubejelentésekre (lásd: „választókörzet” és „bérlőkije­lölési jog”), afféle „pénz nem számít” típusú bizantin haj­­cihőkre, helyi választási „fe­nyegetések” vádözönére és viszonvádaskodásra, az állam­főjelölés körüli nívótlan lebeg­tetésekre és a koalíciós pártok hármas egyeztetése körüli álér­tetlenségre („minek az, mi jelö­lünk és kész”), továbbá a politi­kai ellenfelekről való adatgyűj­tésre. Ott hála istennek, még nem tartunk, mint Oroszország az elnökválasztás előtt, hogy a „kompromat”-gyártás (komp­romittáló matériák „kölcsönös” egybeszerkesztése) képviselők­ről vagy bárkiről, valóságos szakipari ágazattá váljon - a közéletnek azonban nem csak a kívánatos tisztaságától, de a tó­nus elviselhetőségétől is lassacs­kán mind messzebbre kerülünk. Ebben ugyan ellenzéknek és kormányoldalnak (sokkal in­kább az egyes pártoknak) egyaránt megvan a maguk fele­lőssége, ez azonban nem te­ríthető szét, és nem is „méret­arányos”. Nehéz volna - például­­ az MDF-et megvádolni bármiféle durvasággal vagy nyegleséggel, mániákus gátlástalansággal és kí­méletlen erőszakossággal, vagy akár holmi „kikacsintásokkal” is, annak kitartó reményében, hát­ha egyszer végre elveszti a türel­mét (nem veszti el). A pártokat választóik ítélik meg, és ettől a polgári koalíció sikere sem elvá­lasztható. Az pedig az MDF-nek (is) érdeke, hogy az összetartás valóban meghozza majd a kívánt eredményt, azt a sikert, amit semmiféle, „nagyok” közti pár­viadal sem veszélyeztethet. Időközben az is nyilvánvaló lett, hogy az MDF nélkül győze­lem sincs, pedig mi a magunk ol­dalához adtuk-adjuk százalé­kainkat. Szükséges az önbiza­lom, bár úgy tűnik, csupán a hangerő nem elégséges a reális helyzetfelméréshez, így utólag tehát elég fáradságos mutatvány volna Székesfehérvár „elestét” (is) az MDF nyakába varrni. Ez ugyanis nem ok, hanem követ­kezmény - illetve kétes „ered­mény”. Ha ugyanis az MDF azt nézné, hogy lám, kinek az elő­nyével juthatna a maga vegyes értékű „felértékelődéshez” - ki­vel szemben? saját koalíciós partnerei ellenében? akkor együtt örvendezhetne a kibicek­­kel. Az időközi „döntetlen” azonban semmit meg nem vál­toztatott, durcáskodni pedig nem okos dolog. Csakhogy nem az MDF közölte: önálló jelöltje lesz és punktum - az MDF ép­pen a közös indulást akarta. Ta­lán mégis inkább ebben volna a tanulság, nem a szlogenekben. Ahogyan a puszta hangerő tá­volról sem azonos a kormányza­ti teljesítménnyel, úgy (fino­man szólva) a rámenősség sem egyenlő a nyugodt elhatározott­sággal. Világossá vált az is, hogy céljai érdekében az MDF egyik koalíciós partnerét sem próbálja meg halkan, csendben „kiválta­ni” másvalakivel, sem a túloldal­ról kapott szavazatokkal, sem pedig másképpen. Lassan tehát már a közmondás sem igaz: nem az a rossz, aki rosszra gondol, hanem aki úgy tesz, mintha. Mindebből azonban nem le­­becsülő-kiszorító dirillpolitiká­­nak, s nem is az MDF lassú gya­rapodása fölötti meglepetés zavarának kell következnie, hanem a valódi összefogásnak, nem a tűrőképességek próbál­gatásának, hanem a korrekt, közös munkának. Ehhez pedig a kölcsönös ér­­dekfelismerés és a jó szándékok mellett kölcsönös erő is kell - de csupán erővel nem megy. „Hely­zet”, az persze mindig van - ám nem jó, hogyha csökken, sem az, hogyha fokozódik. Helyzet ugyanis lesz majd 2002-ben is. „A pártokat választóik ítélik meg, és ettől a polgári koalíció sikere sem elválasztható. Az pedig az MDF-nek (is) érdeke, hogy az összetartás valóban meghozza majd a kívánt eredményt, azt a sikert, amit semmiféle, »nagyok« közti párviadal sem veszélyeztethet.” Béke­harc R­ossz hangulatúvá kezd válni az RMDSZ. Sosem volt ugyan a béke szigete, de legalább mindenkori jellemzője volt egy sajátos, józan céltudatosság. Ennek köszönhe­tően, valahányszor döntő pillanat következett - példának okáért egy választás mindig megköttetett a belső kompromisszum, a felbomlott sorok visszazártak. Most azonban hiába közeledik megmérettetés, a helyzet nem hogy javulna, de mintha még rom­lana is. Sőt. Van, aki már katasztrófával riogat, bukást jósolva a júniusi önkormányzati erőpróbára, s a bejutáshoz szükséges, öt százalék környéki eredményt az őszi parlamenti választásra. Ez azonban még odébb van. A szövetségen belüli vonulatok csatározásában nyilván nincs semmi újdonság, az úgynevezett mérsékeltek és radikálisok, vagy ahogy az utóbbiak gyakorta mondják, a „helyzetben gondolko­dók” és a „helyzetteremtők” szembenállása gyakorlatilag a kez­detek óta rányomja bélyegét az RMDSZ működésére. Ez azon­ban nem feltétlenül rossz. Tudjuk - lásd Dél-Tirol példáját hogy egy nemzeti közösség nagyon okosan használhatja ki egyik szárnyának hajthatatlanságát s a másik tárgyalókészségét: előbbi követel, másik kompromisszumot ajánl. Csak egyeztetniük kell. S igazából ez az RMDSZ mostani gondjainak kulcsa: a hivatalos vezetés és belső ellenzéke szembenállása e pillanatban oly éles­nek tűnik, hogy igen csekély remény van lépéseik - amúgy eddig sem túlzottan jellemző - összehangolására. Miért éppen most mélyült el ennyire az ellentét? Törvény­­szerű volt-e, hogy csaknem négy évvel eddigi talán legfonto­sabb döntése, a kétségtelenül kockázatos, ám egyebek mellett a belterjesség korlátainak áttörését ígérő kormányzati szerep vál­lalása után, az RMDSZ-ben a romániai magyarság elutasító magatartásáról értekezzenek? Mert hogy ez az egyik legna­gyobb veszély. A teljes fásultság felé haladó romániai társada­lom részeként a magyaroknak is nyilván elegük van a politiku­sokból, ám így is a legbiztosabb szavazótábornak számítottak. Az év elején készült közvélemény-kutatásokból azonban az de­rült ki, hogy csupán a közösség fele voksolna sajátnak tartott szervezetére. Tény, egy három hónappal később készült felmé­résben az arány már jóval magasabb volt, ám ezek mégis olyan jelzések, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mert kétségtelenül van törvényszerűség abban, hogy egy rosszul mű­ködő koalíció tagjaként egy párt veszít a népszerűségéből, ta­gadhatatlanok a négy esztendeje vállalt, de nem teljesített ígé­retek, az RMDSZ kormányzati tevékenysége mégsem mondha­tó sikertelennek. Ezt a szavazóknak akkor is látniuk kell, ha a szövetség nem tudta megfelelően kommunikálni eredményeit. A társadalmi kiábrándulás okai tehát nem kizárólag itt kere­sendők. Vannak ugyan, akik - egyébként gyakorta jogosan - azt kifogásolják, hogy az RMDSZ egyes, kormányzati szerep­hez jutott képviselői túlságosan is élvezik az országos szintű ve­zetők pozícióit, illetve minden ezzel járó kiváltságot. Ám vá­lasztás esetén valószínűleg még ez is bocsánatos bűn lenne. Ami viszont valószínűleg nem az, az a belső egység megtörése. Sürgősen prezentálni kellene tehát valamilyen közös fellépést. Hiába azonban az egybehangzóan sürgető radikális és mérsékelt nyilatkozatok, félő, hogy - legalábbis az önkormányzati választá­sokig - nem sikerül meggyőzni a szavazókat. Nehezen felejthető ugyanis, milyen mértékben kiszélesedett az elmúlt két esztendő­ben a Markóék, a Tőkés László és környezete, illetve az erdélyi Fideszként is aposztrofált, az 1998-as magyarországi választások után - aligha véletlenül - látványosan megerősödött Reform Tö­mörülésre épülő szárnyak közötti szakadék. Vádak és viszonvá­­dak hangzottak el sorozatban. Előbbiek a kis lépések taktikája mellett érveltek, ésszerűtlenséggel vádolva a drasztikus követelé­sek megfogalmazóit. Utóbbiak viszont még a közelmúltban is rendkívüli kongresszus összehívását sürgették, hogy leváltsák a tavaly amúgy biztos többséget szerző „megalkuvó” vezetést, így pedig igencsak nehéz egyik napról a másikra hitelesen bejelente­ni a teljes béke állapotát. Főként, ha úgy hírlik, akadt radikális, aki a „minél rosszabb annál jobb” elmélet jegyében azt fejteget­te: ha ez kell Markóék leváltásához, hát jöjjön a teljes csőd. Mindezek ellenére úgy tűnt, hogy lehet megoldás. A bukást megelőzendő, meghirdették a belső előválasztásokat, mondván, a szövetség azt támogatja, aki ott győz. Aztán a minap itt is kitört a botrány. Marosvásárhelyen egyszerre több jelöltlista is bolyon­gott, majd a helyi elnök leadta azt, amelyet ő jónak látott, ám a szövetségi vezetés nem. Utóbbi erre felfüggesztette tisztségéből a marosi vezetőt, aki viszont nem más, mint az a Kincses Előd, akit tavaly éppen Markó ellenében jelölt RMDSZ-elnöknek a radi­kális szárny. Ezek után pedig sajnos kevésbé fontos, hogy ki járt el igazságosan a listával, s mi motiválta valójában a Kincses elle­ni lépést. Az egyébként is kínos ügy megint csak a belső ellen­állást hozta felszínre. Az RMDSZ-ben tehát nem véletlenül rossz a hangulat. S csak remélni lehet, hogy a sajnos Magyarországról is erősített szem­benállás nem eredményezi végső soron ugyanazt, mint néhány éve a szintén Budapestről is szított vajdasági magyar belharc. Akkor ugyanis jóformán megszűnt a vajdasági magyarok belgrá­di képviselete. NAGY IVAN ZSOLT A bizottság ajándéka „Ezeréves anyád”, dünnyögi egy ismerősöm, miközben azt latol­gatjuk éppen, vajon mé’ kell mi­­nékünk ehhez asszisztálnunk. Bármibe’ lefogadja, ha kell, egy­havi sörbevitelbe is akár­­ pedig az már tétel de annyira tuti a dologban. És, hogy ne nézzek má’ így, álljak sorba kajáért, a végén felzabálják mind előlünk. A fenti mondat legfeljebb az e helyt­elenek számára tűnhet összefüggésmentesnek, ezért mondom mindig, hogy olvasni mennyiséget kell, és csak utána anyázni. A beszélgetés helyszíne a kisvárosi zászlóanya­­átadás. Millennium meg ilyenek: délelőtt, negyven fokos ultraibolya-bombázásban egymás sarkát tapodták kü­lönböző felekezetek papjai, alig fért a városi zászlóra a sok áldás, tán le is csörgött a nyelén. Hőség plusz szent­ség, gyönyörű lehetett: ájuldozó iskolások, öltönyben pácolódó városvezetők, kár, hogy nem ismétlik meg va­lamelyik nap. Délután viszont népiesben nyomták a fiúk, mer’ az olyan millenniumi. A népiest e helyt kére­tik a szó legtisztább, század eleji tövű, cigányzenés, dzsentroid, kártyás fővárosi értelemben venni, egészen piciny kisgazdás beütéssel, de másképp nem is lehetne, ül a Millenniumi Bóvli Bizottság egy belvárosi, eklekti­kusra roggyant tárgyalóteremben, ráncolják a homloku­kat, de nagyon, töprenkednek, te figyelj, Józsikám, ez a Szentendre, ez vidéken van, ugye? Vagy csak képesla­pon? Akárhol is, biztos, hogy semmiképp se a követke­ző buszmegállóban, akkor tehát vidék, ahol úgynevezett vidékiek laknak, ebben megegyezhetünk, ugye, kéretik ezt jegyzőkönyvezni, vidéki, csupa nagybetűvel, mint a NEMECSEK, talán igyunk egy kávét, szünet után majd kitaláljuk nekik, hogyan kell méltóképpen megünnepel­niük ott lent, vidéken a millenniumi zászló átadás-átvé­telét. Te, Géza, csap valaki a fejére, ott van valami skan­zen is, vagy mi, akkor azok a vidékiek biztosan nagyon szeretik az ilyesmit, dal, tánc, libbenő rokolya, akkor te­hát meg is volna a délutáni program. A jegyzőkönyvve­zető ennél a pontnál fellandít a jól végzett jegyzetelés öröméből, felveti, hogy mintha bizony a távoli és egzoti­kus Szentendrén valami szerbek is élnének, te jó ég, mondják neki erre, már megint valami kisebbség, ja, hogy asszimiláció, akkor rendben, legyen a kaja például cserebcsicsa, az is horvát, de mustárral meg kenyérrel nagyon finom. Ennél a pontnál sóhajtva felállnak a bi­zottság tagjai, és csűddel arrébb rúgják Szentendrét, vi­lágraszóló kulturális életét, a hihetetlen találékonyságú és szervezőképes úgynevezett embereket, a nép- és álta­lában is a művészeteket nem kisgazdagyűléseken inte­riorizált lakosságát, azt a legalább száz-százötven hely­bélit, akik félóra alatt többet, értékesebbet, maradan­dóbbat össze tudtak volna hajítani úgy, hogy a pohár sör sem melegszik meg közben a napon, merthogy ezt csi­nálják szakmányban, és úgy mellékesen ismerik az olyan izéket, mint a Teátrum, a Vujicsics, a Szvorák Kati, a Kőfaragók, az L. Kecskés, a Szentendre Táncegyüttes, a Kamarazenekar, a Zeneiskola, a Pávakör, a Filibili, a Musica Beate, a Hegedős, a Söndörgő, a Perjéssy Barna vagy a Szepes Gizi, hát istenem, nem fér ki mind, igaz, nem is így kell velük bánni, hogy random üzemmódban egymás után szervezzük őket-igaz, hogy bárki, álmából felverve is össze tudja őket szervezni itt, a távoli és egzo­tikus vidéken, viszonylag ritkán kérnek ehhez segítséget bóvli bizottságoktól. Igaz, Szentendre mégiscsak valami a magyar kulturális életben, szemben különböző zászlós emlékbizottságokkal. Ismerősöm időközben megküzd a kajával és sörével vadul hadonászva teszi fel a koronát a pontra vagy mi, miszerint EZEK valószínűleg még egy átmulatott egye­temista buli után fogadták meg egymásnak, hogy úgy tudnak tökéletes káoszt teremteni tíz éven belül az or­szágban, hogy minden konzervatív vén farok eldobja közben az agyát, és senki nem szólhat semmit, sőt. Aztán kért még egy kör csevadcsicsát.

Next