Magyar Hírlap, 2000. augusztus (33. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-28 / 201. szám

2000. augusztus 28., hétfő „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 MiG-szappanopera Most megint az amerikaiak jöhetnek, mi­után a vadászrepülőgép-szappanoperában az orosz szereplő újabb kísérletet tett arra, hogy kívánatosabbnak látsszék. Számunkra ez jó hír, hiszen minden ajánlat egyre kedvezőbb. Az oroszok el­vinnék a néhány nap múlva raktárba kerü­lő MiG-21-eseket; az eddigi tapasztalatok szerint ezekre a pusztulás várna, értékesí­tésükre semmi esély. Ráadásul az elavult gépek árát beleszámítanák a MiG-29-esek felújításába, újabb érvvel győzködve a ha­bozó döntéshozókat. Holnap pedig kiderül az is, hogy valóban olyan nagyvonalú-e a tengerentúlról régóta várt ajánlat, és hoz­zájuthatunk-e ingyen használt F-16-osok­­hoz. A versennyel a vevő jár jól. A Honvé­delmi Minisztériumot még dicsérni is le­hetne, hogy milyen ügyesen sorozatos ked­vezményekre kényszeríti a gyártókat. Csakhogy éppen a tárca tesz meg mindent az érdeklődők kedvének lohasztására. Az elmúlt hónapok fejleményeit ismer­ve utólag még érthetetlenebb Szabó János indokolatlan sietsége. Júliusban mindenkit meglepve szándéknyilatkozatot írt alá a MiG-29-esek felújításáról, s ezzel a maga részéről lezárta a légierő jövőjéről kezdő­dött vitát. Miért nem írt ki tendert, amely valamennyi érdeklődőnek lehetőséget ad­na a minél kedvezőbb ajánlattételre, és nem lenne szükség a nagykövetek és lob­­bisták nyomulására? Ha megtette volna, sem járna semmi kötelezettséggel, mert ha az ajánlat netán nem fér bele a költségveté­si keretbe, lehet mondani, hogy köszönjük a részvételt, de a gazdaság javuló teherbí­ró-képessége ellenére sem engedhetjük meg magunknak a típuscserét. A kisgaz­dapárti miniszter által favorizált oroszok - akik nyilatkozataik szerint vállalják a meg­méretést - pedig így is befuthatnak, csak ta­lán számunkra még jobb feltételekkel, mint azt a MiG-21-es lehetőségből is látjuk. A pályázatban így szakmai döntés szü­lethetne, és nem politikai. Talán éppen ezért nincs is esély kiírására, mert Szabó János megválasztása óta - a kisgazdapárt megelégedésére - éppen a politikát képvi­seli. Haszán Zoltán Marad a szerkesztő úr Nagy örömére a rádiós Vasárnapi Újság híveinek, ideiglenesen megoldódott a fele­lős szerkesztő ügye. Lakatos Pál december végéig a helyén marad, esetleges utódjáról majd az új elnöknek kell döntenie. Meg kell vallani, Kondor Katalin, a Kossuth adó főszerkesztője egy kardcsapással bát­ran elvágta a gordiuszi csomót, amidőn a habozó alelnök, Juhász Judit helyett a ma­ga hatáskörében meghosszabbította Laka­tos megbízatását. Persze az aláírás tologatása egyik íróasz­taltól a másikig elrejti, valójában miről is van szó. Az, hogy Lakatos megy vagy ma­rad, csak ürügy. Sem személye, sem posztja nem olyan fontos, hiszen nemzeti radikaliz­musban, szakmai fölkészültségben is van több más olyan a redakcióban, aki ugyan­olyan szellemben folytatná, mint ő vezette eddig a gárdát, nem kell tartani attól, hogy a hangnem nélküle megszelídülne. Ami erősen izgatja a Lakatosért folya­modókat az az, ha netán Lakatos távozna, a műsor maradna-e. A kérdés igazi és jo­gos. A szabad sajtóban, ha igény van rá - és minden azt bizonyítja, hogy van -, le­gyen ilyen műsor, még ha sokunknak egy­általán nem tetszik is. De a közszolgálati adón? Mi indokolja, hogy a parlament leg­kisebb frakciója külön állandó heti műsort kapjon, zabolátlan rasszista gyűlölet árad­jon a Kossuth hullámhosszán? A demokratikus Európában nincs egyetlen ország sem, ahol ez a hangnem közszolgálati hullámhosszon helyet kap­hatna. Édestestvére a Vasárnapi Újságnak Lengyelországban van, a fundamentalista katolikus Mária rádió, hasonló szellem­ben, hasonló elfogultságokkal. De ott ez magánadó, önálló frekvenciaengedéllyel, külön költségvetéssel. És nem az adófize­tők pénzén. A Lakatos-ügy demokratikus megoldá­sa az lehet tehát, hogy legyen Vasárnapi Újság, sőt ha igény van rá, akár mindennap is, de magánadóként, azoknak a kockáza­tára, akik erre pénzt áldoznak. Már kapott is frekvenciát MIÉP-közeli vállalkozó, a hang nem némul el. Legyen az övék, de ne közpénzen. Várkonyi Tibor I­smét megvezették miniszterelnö­künket. Nem tudni, piárfelelőse vagy külön e célra rendszeresített történész tanácsadója ihlette-e meg, de a kormányfő 1956-ot polgári forrada­lomként jellemezte. T­udom természete­sen, a polgári kifejezés a Fidesz szóhasz­nálatának sarkalatos pontja, ez azonban nem indokolhatja, hogy a 20. századi magyar történelem e legfontosabb ese­ményét is ilyen szósszal öntsék le. Som­másan polgári forradalomnak minősíte­ni 1956-ot történelmileg félrevezető, politikailag káros, nemzeti szempontból abszurd. A polgári forradalom kifejezés vul­­gármarxista zagyvalék. Eredetileg az üdvtörténet közbülső stációjának számí­tott: a rabszolgalázadások, jobbágyfel­kelések után, a fejlődés legmagasabb fo­kát képviselő proletárforradalom közé ékelődve ennek mintegy utolsó előtti fo­kát alkotta. Ennek megfelelően hol megvetően beszéltek róla, hol csak lesaj­­nálón, mint a magyar őszirózsás forrada­lomról. Forradalmakat már csak azért sem ér­demes jelzőkkel minősíteni, mert ha va­lóban forradalmak, akkor lényegük, hogy egyrészt brutálisan szakítanak a múlttal, s egyúttal olyan képződménye­ket hoznak létre, amire addig nem volt példa. Az 1956-os magyar forradalmat ép­pen olyan nehéz lenne a feudalizmus és a szocializmus közé besuszterolni, mint bármely más kizárólagos kategóriába sorolni: diáklázadás, munkásfelkelés, nemzeti szabadságharc stb. Természete­sen mindez és sok más is elmondható ró­la, de csak együttesen, mert mint az em­beri történelem legtöbb eseménye, nem tiszta képlet, hanem szándékok, kihasz­nált és elszalasztott lehetőségek, véletle­nek, kényszerpályák vegyüléke. Vala­mely összetevőjének hangsúlyozása a többi rovására óhatatlanul történelem­hamisításhoz vezet. Egyet azonban a hamisítás kockázata nélkül el lehet mondani: minden volt csak éppen polgári forradalom nem. Az ok egyszerű: 1956-ban Magyar­­országon nem volt polgárság. Az euró­pai mércéhez képest egyébként is töré­keny középosztályt először a háború, majd az 1949-től felerősödő terror az ötvenes évek derekára szétzilálta. A polgárok a Hortobágyra kilakoltatva vagy államosított üzemek raktárosa­ként tengődtek, szerény vagyonukat a fűszerüzletig és cipészműhelyig terjedő államosítás megsemmisítette, szellemi értékeiket a diktatúra zárolta. A Ká­dár-korszakkal ellentétben nagyon ke­vésnek sikerült kiegyezés árán a gazda­ságban vagy a felsőoktatásban a helyén maradnia. Ha a polgári jelzőt nem egyénekre vagy embercsoportokra, hanem érté­kekre alkalmazzuk, a helyzet úgyszólván változatlan. Az 1956-ban emberré cse­peredő nemzedék - magam is ide tartoz­tam - a polgári erényeket hordozó vagy a polgáriasodás útját kijelölő alkotók műveit, sokszor még nevét sem ismer­hette. Elképzelik-e a tegnapi vagy mai egyetemisták, hogy Márai Sándor, Né­meth László, Tamási Áron, Kassák mű­veit a könyvtárak zárt osztályán tartot­ták, hogy Hamvas Béla, Cs. Szabó László, Weöres Sándor, Pilinszky János vagy Szondi Lipót, Kerényi Károly ne­vét se ismerhettük, hogy az európai isko­la festőinek létezéséről, Jásziról, a fiatal Bibóról, a Nyugatra távozott magyar tu­dósokról úgyszólván semmit sem tud­tunk, hogy Sartre-ról, Heideggerről, Jungról csak Lukács György sajátosan torz közvetítésével hallhattunk, s róluk is csak addig, amíg Lukácsot is félre nem állították? Milyen szép lett volna, ha ezek az em­ber- és alkotóóriások elkísértek volna utunkra, börtönbe, emigrációba, kény­szerű kompromisszumokba. De nem így volt, az ismerkedésre további tíz-tizenöt évet vártunk. Sokszor elmondták már, de a minisz­terelnöki állásfoglalás után talán érde­mes megismételni: az ’56-os forradalom négy szakaszában más-más csoportok­nak jutott vezető szerep. Polgárinak egyiket sem lehet mondani. Az első, az 1953 és 1956 ősze között eltelt időszakban az akkor revizionistá­nak nevezett, a szovjetrendszer megre­­formálhatatlanságára ráébredő kommu­nisták voltak. Közöttük valóban többsé­get alkottak a polgárságból jövő, de an­nak értékrendjével radikálisan szakító, főleg zsidó származású marxista értelmi­ségiek. A másik csoport a népi kollégis­ta mozgalomból jött, eszméiket a faluku­tatóktól, az akkor kimondottan balolda­linak számító népi íróktól hozták. Az ő bátor, forradalmi magatartásuknak kö­szönhető, hogy a terrorról, a kirakatpe­rekről, a magyar gazdaság tényleges helyzetéről megtudtuk az igazat. Szere­pük lényegében október közepéig tar­tott, bár néhányan - Gimes Miklós, Mó­rei Ferenc - a forradalom leverése után ismét az események középpontjába ke­rültek. A második csoport az egyetemi hall­gatóké, amely az október 23-ai tüntetést előkészítette és kirobbantotta, majd a következő napokban volt hangadó, bár később a harcolók, a nemzetőrök jó ré­szét is ők adták. Ezeket polgároknak át­minősíteni a legjobb indulattal sem lehet. A szovjet beavatkozás következté­ben kitörő fegyveres harcokban első­sorban a Déry Tibor által szent suhan­­coknak nevezett fiatalok jeleskedtek. Mások az utcának, a külvárosok népé­nek nevezik őket. Belőlük toborzódott a forradalom harmadik időszakának vezetőgárdája. A magyar október gav­­roche-ait gondolom még a miniszterel­nök úr minden hájjal megkent piárosai se neveznék polgároknak. Proletárok voltak ők, a szó legszorosabb értelmé­ben: nincstelenek, akik naponta bőrü­kön tapasztalhatták a szovjet szocializ­mus áldásait. Halálmegvető bátorság­gal szálltak szembe a túlerővel, és közü­lük maradtak legtöbben holtan az asz­falton. A negyedik csoport, a szervezett munkásság a forradalom utolsó, leg­hosszabb fázisában vette át a vezető sze­repet. Nos, ezek a szakszervezeti aktivis­ták, számos esetben párttagok, sőt párt­titkárok még az előzőeknél is kevésbé érdemelnék ki a polgár kitüntető címét. Tevékenységük, a munkástanácsok megalakítása és működtetése egyedül­álló történelmi tett. Róluk egyébként tíz éve általában mélyen hallgat a hivatalos ünneplés. A szoros értelemben tizenhárom na­pig tartó, majd leverése után még két hónapig vergődő forradalomnak ter­mészetesen nem volt módja értékrend­­szer, még kevésbé intézményrendszer kialakítására. Ennek ellenére írott és filmezett hagyatékából könnyű megál­lapítani, hogy milyen modellhez közelí­tett. Az első jel a szovjetizált címer ki­vágása után gyorsan elterjedő Kossuth­­címer. Ez félreérthetetlenül az 1945 és 1948 közötti harmadik köztársaságra és ennek elődjére, az őszirózsás forrada­lom nyomán létrehozott Károlyi-köz­társaságra utalt. Mindkettőjük elődje az 1849-ben trónfosztó, republikánus Kossuth Lajos. Természetesen csak azok tartják em­lítésre méltónak 1956-nak ezt a vonat­kozását, akik 1990-ben is ellenezték, hogy a Kossuth-címerre koronát nyom­janak, és akik ma is ellenzik a suttyom­ban visszacsempészett Szent Korona­tant. Orbán Viktor miniszterelnök úr és pártja 1990-ben az első csoporttal sza­vazott. Természetesen ha a nyomor, az égbe­kiáltó társadalmi különbségek felszámo­lását, a demokrácia intézményrendsze­rét Bibó szavaival - a szabadság techni­káját - polgárinak nevezzük, akkor 1956 akár ennek is nevezhető. De csak akkor, ha a közelmúlt idézése nem a nemzet sanda szándékú megosztását, hanem egységének helyreállítását célozza. Mint 1956-ban, Márton László író, 1956-ban az Egyetemi Ifjúság főszerkesztője Ötvenhatos tékozló fiúk A Kurszk mint lakmuszpapír Néhány nappal a Kurszk kataszt­rófája után Münchenben élő ha­­dastyán barátom - egy orosz fő­hercegnő és egy zsidó színész fia - azt mondta nekem: már az is nagy szó, hogy a világ egyáltalán érte­sülhetett a tengeralattjáró tragé­diájáról. Az orosz lapok, ha nagy pénzért is, de most legalább meg­szerezték egy tengerésztiszttől az áldozatok névsorát. Azt is tudja a világ, hogy az orosz atomflottá­ban legalább tizenegy komoly baleset történt az elmúlt években, s ezekben több száz ember el­pusztult. És hogy ilyen esetekben külföldi haditengerészek már fel­ajánlották segítségüket: kétszer az amerikaiak, egyszer a japá­nok, egyszer az angolok. De kiko­sarazták őket. Most legalább a norvégok lemerülhettek. Bár ha­marabb engedték volna őket oda... Mit mondjon erre az ember? Hogy a legdrámaibb órákban a nyugati tudósítókat, sőt az orosz újságírók jelentős részét is kitil­tották a Kurszk mentési övezeté­ből? Hogy az orosz tisztek gátol­ták a norvégok munkáját, és leki­csinyelnék az angolok segítőkész­ségét, megannyi James Bondot sejtvén bennük? De még ennél a vérlázító viselkedésnél is ször­nyűbb volt látni a helyszíni tudó­sításokban, hogy milyen mellbe­­vágóan szánalmas körülmények között élnek az elpusztult tenge­részek hozzátartozói. Amikor Pu­­tyin az elsüllyedt Kurszk parancs­nokának özvegyénél járt kondo­­leálni, idegesen intett a tévéope­ratőrnek, hogy hagyja abba a for­gatást, annyira sokkolóan hatot­tak rá a már-már lumpen lét kel­lékei. Omladozó vakolat, a rozs­dás vasrács meg a feltépett posta­ládák képe a lépcsőházban. A katasztrófa minden korábbi­nál élesebb fénybe állította az orosz társadalom magárahagya­­tottságát. Még az olyan, hagyo­mányosan elitnek számító rétege­két is, mint a fegyveres erők tiszti állománya. Az ORT tévétársa­ságnak nyilatkozva Szergejev honvédelmi miniszter bevallotta: jó, ha tárcája megkapja a megítélt költségvetési pénzek felét. Nem csoda, hogy a Kurszk második emberének édesapja, egy össze­tört nyugdíjas elmondta az ország nyilvánossága előtt, hogy az utób­bi időben ő támogatta a fiát, aki nem kapta meg időben a fizetését, és képtelen volt kihúzni családjá­val a hónap végéig. Egy másik elpusztult tenge­résztiszt szülei elpanaszolták, hogy fiuk a nyár elején szabadsá­gon volt, de továbbra is minden­nap elment a tengeralattjáróra, mert ott legalább meleg ételt ka­pott. Nem véletlen, hogy a népha­ragtól tartó orosz kormány most az áldozatok családjának juttatott hatalmas összegekkel, a magukra maradt hozzátartozóknak adott lakással igyekszik oltani a tüzet. Sőt a Kreml húsz százalékkal föl­emeli a hivatásos katonák meg a tisztikar zsoldját, a jövő évi költ­ségvetésben pedig kiemelten ke­zelik a fegyveres erőket. A ka­tasztrófa másik furcsa következ­ménye, hogy demonstratív mó­don visszaállították a cári idők legnépszerűbb katonai érdem­rendjét, a Szent György Keresz­tet, amely azonban csupán a „kül­ső ellenséggel” vívott háborúk hőseinek járhat.­ De ki támadná meg Oroszországot? És kinek az érdeke, hogy a kitüntetéssel egy ilyen támadás lehetőségét suly­kolja a közvéleménybe? Ezekkel a gesztusokkal aligha lehet levezetni a Kurszk kataszt­rófája nyomán fokozódó feszült­ségeket. Még akkor sem, ha a tör­ténelem tanúsága szerint a tűrő orosz társadalom hagyományo­san csak késve, huzamosabb idő után reagál a hatalom arroganciá­jára. Amikor Vlagyimir Putyin végre megjelent Vegyajevo kikö­tő tisztiházában, hogy szembe­nézzen az áldozatok rokonaival, az őszinte gyász meg a hatóságok sorozatos ballépései nyomán fel­erősödő tömegpszichózis hatásá­ra ilyen bekiabálások szakították félbe a szavait: „Elnök úr! Mond­ja meg, mikor hozzák fel a fiain­kat? Nem a pénz kell nekünk! El akarjuk őket temetni!” Mások az országos gyásznap ellen tiltakoz­tak. „Hogy rendelhette el? Hi­szen senki nem látta a holttestü­ket!” Egy fiatal özvegy kifakadt: „Az elnök meg akart minket vá­sárolni. Mi pedig csak emberi szót vártunk tőle.” Hát éppen az „emberi szóval” van baj. Amikor Putyin rögtönöz, nem sokkal jobb az önfejű, kezel­hetetlen és leépült Jelcinnél. A fiatal orosz elnök az elmúlt hó­napokban gyakran keveredett el­lentmondásba, sőt nemegyszer meghazudtolta önmagát. Főleg ha a várható személyi döntések­ről faggatták. Részben nyilván azért, mert még most is képtelen nemet mondani Jelcin egykori környezetének. Májusban pél­dául már gratulált bizalmasának, Dmitrij Kozáknak főügyészi ki­nevezéséhez. Ám a színfalak mö­gött hamarosan mégis rákény­­szerítették, hogy a kulcsfontossá­gú pozíciót a feltétlen Jelcin-párti Usztyinovnak adja. Rómában oroszországi látogatásra akarta meghívni II. János Pál pápát, de - állítólag mind befolyásosabb gyóntatója, Tyihon atya nyomá­sára - váratlanul elállt ettől. Sok ilyen kínos eset van. És most itt a Kurszk mentése körüli botránysorozat, az orosz élet lakmuszpapírja. A nemzet­közi közvéleményt őszintén meg­döbbentette, mennyit titkolózott az ügyben az orosz politikai és ka­tonai vezetés. Ráadásul az egyik szovjet típusú hazugság a másikat szülte. Előfordult, hogy Kurojedov admirális, a flotta parancsnoka, Putyin régi jó barátja egyetlen na­pon két, egymásnak teljesen el­lentmondó magyarázattal állt elő. A tengerészet vezérkara augusz­tus 14-én jelentette be, hogy a Kurszk az előző napon szeren­csétlenül járt. Pedig Norvégiában már 13-án észlelték a tengeralatt­járón a két robbanást, s ezt az idő­pontot hamarosan az orosz kül­ügyminisztérium szóvivője is megerősítette. Augusztus 15-én az északi-ten­geri hadiflotta szóvivője magabiz­tosan kijelentette, hogy a legény­ség él a megsérült Kurszk fedélze­tén, van elegendő oxigénje és élelmiszere. Ám kis idő elteltével Ilja Klebanov miniszterelnök-he­lyettes, az ipari-katonai komple­xum egyik kulcsfigurája, a menté­si munkálatok helyszínére jókora késéssel kiszállt állami bizottság feje kijelentette: már augusztus 14-én délután tudták, hogy a ten­geralattjárón senki nem maradt életben. Szergej marsall eközben az ORT tévétársaságnak a maga verzióját adta elő. Szerinte 12-én hat órától már a fél északi tenge­ri orosz flotta kutatott az eltűnt Kurszk után. Aznap éjszaka maga is a dolgozószobájában maradt, s másnap hajnal tájt értesítette a katasztrófáról a Fekete-tenger partján nyaraló Putyin elnököt. A köpcös, ősz hadügyér tudja, hogy kifelé áll a szekere rúdja. Hiszen az elnök, a hadsereg főpa­rancsnoka július 31-én már levál­tott hat tábornokot, aki közvetlen környezetéhez tartozott. A „selyemzsinórt” ily módon már megkapott, régi vágású kato­na idegességében rengeteget hi­bázott ezekben a drámai napok­ban. Például elszólta magát, hogy az orosz mélytengeri búvárok, akik az EPRON nevű tömegmoz­galom keretében az 1930-as évek­ben még világelsők voltak, alkal­mas felszerelés híján ma egysze­rűen nem tudnak leszállni az óceán mélyére. A műszaki szín­vonalra jellemző, hogy a balti­tengeri hadiflotta legjobb víz alat­ti mentőhajója 1938-ban hagyta el a dokkot. Tegyük hozzá: az MTR nevű modern kis tengeralattjárót vi­szont, amely a mentés idején leg­alább műszeres mérésekre alkal­mas lett volna, jelenleg egy ame­rikai társaság bérli, hogy a gazdag nyugati turistákat fejenként po­tom 30 ezer dollárért a tenger mé­lyére, a Titanic roncsaihoz szál­lítsa. A Kurszk katasztrófája kap­csán fel kell figyelnünk egy másik jellegzetes mozzanatra. A hadve­zetőség más megszólaló képvise­lőihez hasonlóan Igor Szergejev a szovjet korszak etikettjét követve a „külföldet” okolta a történte­kért. A szakértők azonban világszer­te kezdettől kizárták az idegen tengeralattjáróval való összeütkö­zés teóriáját, mert ilyen esetben a katasztrófa okozója általában sú­lyosan megsérül, s nem tud észre­vétlenül odébbállni. A tenger fel­színén pedig ebben az időben ki­zárólag a Kurszk számára végze­tes hadgyakorlaton részt vevő orosz hadihajók tartózkodtak. Kifejezetten hidegháborús jel­legű kijelentés volt Jurij Kvjat­­kovszkijnak, a moszkvai hadügy­minisztérium által finanszírozott Orosz Katonai Centrum vezető­jének nyilatkozata, amely szerint a Kurszk személyzete elhagyhatta volna a tengeralattjárót, de a szár­nyas rakétákat nem akarta kiszol­gáltatni a nyugati kémszolgála­toknak. A vádaskodás, mint ré­gen, főleg arra jó, hogy elterelje a figyelmet a katasztrófa igazi fele­lőseiről, és a társadalomban a sér­tett birodalmi tudatot táplálja. Sem ez, sem az nem jó Oroszor­szágnak. A világról már nem is beszélve. „Amikor Putyin az elsüllyedt Kurszk parancsnokának özvegyénél járt kondoleálni, idegesen intett a tévéoperatőrnek, hogy hagyja abba a forgatást, annyira sokkolóan hatottak rá a már-már lumpen lét kellékei. Omladozó vakolat, a rozsdás Kun vasrács meg a feltépett postaládák Miklós képe a lépcsőházban. ” A szerző történész A miniszter ígér H­allgatom Pokorni Zoltán oktatási minisztert s ma­gas rangú beosztottait. Tanév eleji fejtegetéseik mindig is figyelemre méltók. Feledékenyeket em­lékeztetni lehet rájuk. Figyelek, figyelünk tehát, miköz­ben a tárca gazdái elismerésre méltó érvekkel bizonygat­ják: a tanítók, tanárok anyagi megbecsülése kulcskérdé­se az oktatásnak, a minőségi tanítás időszaka jön, a de­mográfiai mélyponton meg kell küzdeni minden gyerek társadalmi beilleszkedéséért. E feladatra pedig alkalmat­lan az agyonfárasztott pedagógus, akit a legközönsége­sebb hétköznapi anyagi gondok, megélhetési problémák gyötörnek. Tehát meg kell fizetni őt. Mintha ebben egyetértene, sőt szövetséges is lenne a tárca és a szakszer­vezet. Akár meg is nyugtathatna bennünket a kormány em­pátiája és intelligens érvrendszere. Tisztában van vele mi­niszterelnök és miniszter, hogy a „tudásalapú társadalom­nak”, az „egész életen át tartó folyamatos tanulásnak” a pedagógusok érdemi bérrendezése, „felzárkóztatása” a kritériuma. Szép program. Igazodunk a modern értékrendhez, amelyben a legnagyobb kincs az információ. Információt magas szinten kiművelt társadalomnak kiművelt ember­fők közvetíthetnek. Növekszik tehát a műveltség becse a kormány szemében is, de még inkább azé, aki közvetíti azt. Ezért nélkülözhetetlen más jobban fizetett rétegek­hez „felzárkóztatni” a magyar pedagógust. Baj viszont, hogy a helyzetfelismerést nem követi tett. Az előző kormányoknak is voltak hasonló „központi” vagy „primátust” élvező közoktatás-politikai elkötele­zettségeik. De amit tíz év alatt be nem váltott ígéretekből elraktá­roztak a rendszerváltást követő kormányok, aligha elégít­heti ki a pedagógusokat. Az invenciózus, a jelenleginél nagyobb intellektuális szabadságot és megbecsülést óhaj­tók fájdalmasan nagy része nem is fogadja el az alulfize­tettségét. Ezzel magyarázható, hogy a hasznos, értelmes, gyerek­szerető, még az életforma-változtatásra alkalmas taná­rok, tanítók tekintélyes része az iskolákból a vállalkozói szférába menekül, tudomásul véve akár a bukás kockáza­tát is. Gyakran még a kiábrándultak, a reményeikben csa­lódott „disszidensek” sem akarnak visszatérni az iskolák­ba, mert nem hisznek az ígéretekben. A megkeseredettséget érezni lehet a tanári szobákban, és ebben a sokat emlegetett felzárkóztatási program sok látszateredménye és a csalódás játszhatja a főszerepet. Elhervadtak ugyanis a remények, amelyeket a peda­gógustársadalom táplált a jelenlegi kormány iránt. Az át­lagos középiskolai tanár reálkeresete ugyanis még ta­valy, a jelentős nominálbér-emelkedés évében is csupán mintegy háromnegyedét tette ki az 1990-esnek. A pálya­kezdő pedagógus fizetése most sem sokkal magasabb a hivatalosan megállapított minimálbérnél, s felzárkózta­tási törekvések ide, felzárkóztatás oda, e hivatásban a fi­zetések átlaga az idén is jócskán elmaradt az egy főre ju­tó GDP-től, s még inkább a GDP növekedéséből adódó lehetőségektől. Mindinkább érzi ez a réteg, hogy kü­lönböznek a kormány ígéretei a valóságos intézkedé­sektől, noha az ő hivatástudatán s felkészültségén, szak­mai tudásán múlik, hogy a harmadik évezred elején mi­lyen eredményeket érhet el hazánk a népek versenyfutá­sában. Egyelőre még vannak jó esélyeink. A magyar oktatás­ügy eddig tartotta a színvonalát. Ez annak a néhány száz, talán ezer szenvedélyes, hozzáértő, érdeméhez mérten meg nem fizetett pedagógusnak köszönhető, akik minő­ségi teljesítményt produkáltak eddig is, anélkül hogy pe­dagógiai minőségi ISO jelzést ragasztgatnának a táská­jukra, köpenyükre vagy osztálytermük ajtajára. A hazai pedagógia megszállott nehéz emberei ők, akik évről évre „kinevelik” a matematikai, fizikai, kémiai, konstruktőri, számítástechnikai pályázatok győzteseit. Ők azok, akik hírét viszik a világszerte még rangos magyar elitkép­zésnek. Ezek a „minőségi” tanárok a magyar tudomány s a versenyszféra első vonalának utánpótlását „biztosítják", egyelőre mindenféle minőségbizonyító plecsnik nélkül. Ők azok, akik a lerongyolódott és mindinkább leszakadó oktatásügy terhét a vállukon cipelik. Az ő munkájuk eredménye áll szemben a mind több ol­­­­vasni alig tudó, hibásan író, idegen nyelvi analfabéta, a történelemben és a világtérképen eligazodni képtelen­­ érettségizettel, akiket a középiskola küld a sajnos mind igénytelenebb felvételi pontszámokkal megelégedő fel­sőiskolákra. Mondják, a nevelés válsága nem magyar jelenség, és nem magyarázható kizárólag az alacsony pedagógusfizet­­­tésekkel. Valószínű, hogy így van, csakugyan nemcsak a­­ magyar iskola van válságban, hanem nevelési-oktatási­­ krízisekről értekeznek világszerte. Csakhogy a boldog or­szágok iskolaügyében elszántságot észlelhetünk: nem le­het engedni a tudatlanságnak, a közönynek, a színvonal­­talanságnak, és anyagilag is kifejezik, több gondot kell fordítani az iskolára. Magyarországon más a helyzet. Mintha a kormányzat abban az illúzióban ringatná ma­gát: elegendő lesz, ha ígér. N Sándor László

Next