Magyar Hírlap, 2000. augusztus (33. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-28 / 201. szám
2000. augusztus 28., hétfő „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 MiG-szappanopera Most megint az amerikaiak jöhetnek, miután a vadászrepülőgép-szappanoperában az orosz szereplő újabb kísérletet tett arra, hogy kívánatosabbnak látsszék. Számunkra ez jó hír, hiszen minden ajánlat egyre kedvezőbb. Az oroszok elvinnék a néhány nap múlva raktárba kerülő MiG-21-eseket; az eddigi tapasztalatok szerint ezekre a pusztulás várna, értékesítésükre semmi esély. Ráadásul az elavult gépek árát beleszámítanák a MiG-29-esek felújításába, újabb érvvel győzködve a habozó döntéshozókat. Holnap pedig kiderül az is, hogy valóban olyan nagyvonalú-e a tengerentúlról régóta várt ajánlat, és hozzájuthatunk-e ingyen használt F-16-osokhoz. A versennyel a vevő jár jól. A Honvédelmi Minisztériumot még dicsérni is lehetne, hogy milyen ügyesen sorozatos kedvezményekre kényszeríti a gyártókat. Csakhogy éppen a tárca tesz meg mindent az érdeklődők kedvének lohasztására. Az elmúlt hónapok fejleményeit ismerve utólag még érthetetlenebb Szabó János indokolatlan sietsége. Júliusban mindenkit meglepve szándéknyilatkozatot írt alá a MiG-29-esek felújításáról, s ezzel a maga részéről lezárta a légierő jövőjéről kezdődött vitát. Miért nem írt ki tendert, amely valamennyi érdeklődőnek lehetőséget adna a minél kedvezőbb ajánlattételre, és nem lenne szükség a nagykövetek és lobbisták nyomulására? Ha megtette volna, sem járna semmi kötelezettséggel, mert ha az ajánlat netán nem fér bele a költségvetési keretbe, lehet mondani, hogy köszönjük a részvételt, de a gazdaság javuló teherbíró-képessége ellenére sem engedhetjük meg magunknak a típuscserét. A kisgazdapárti miniszter által favorizált oroszok - akik nyilatkozataik szerint vállalják a megméretést - pedig így is befuthatnak, csak talán számunkra még jobb feltételekkel, mint azt a MiG-21-es lehetőségből is látjuk. A pályázatban így szakmai döntés születhetne, és nem politikai. Talán éppen ezért nincs is esély kiírására, mert Szabó János megválasztása óta - a kisgazdapárt megelégedésére - éppen a politikát képviseli. Haszán Zoltán Marad a szerkesztő úr Nagy örömére a rádiós Vasárnapi Újság híveinek, ideiglenesen megoldódott a felelős szerkesztő ügye. Lakatos Pál december végéig a helyén marad, esetleges utódjáról majd az új elnöknek kell döntenie. Meg kell vallani, Kondor Katalin, a Kossuth adó főszerkesztője egy kardcsapással bátran elvágta a gordiuszi csomót, amidőn a habozó alelnök, Juhász Judit helyett a maga hatáskörében meghosszabbította Lakatos megbízatását. Persze az aláírás tologatása egyik íróasztaltól a másikig elrejti, valójában miről is van szó. Az, hogy Lakatos megy vagy marad, csak ürügy. Sem személye, sem posztja nem olyan fontos, hiszen nemzeti radikalizmusban, szakmai fölkészültségben is van több más olyan a redakcióban, aki ugyanolyan szellemben folytatná, mint ő vezette eddig a gárdát, nem kell tartani attól, hogy a hangnem nélküle megszelídülne. Ami erősen izgatja a Lakatosért folyamodókat az az, ha netán Lakatos távozna, a műsor maradna-e. A kérdés igazi és jogos. A szabad sajtóban, ha igény van rá - és minden azt bizonyítja, hogy van -, legyen ilyen műsor, még ha sokunknak egyáltalán nem tetszik is. De a közszolgálati adón? Mi indokolja, hogy a parlament legkisebb frakciója külön állandó heti műsort kapjon, zabolátlan rasszista gyűlölet áradjon a Kossuth hullámhosszán? A demokratikus Európában nincs egyetlen ország sem, ahol ez a hangnem közszolgálati hullámhosszon helyet kaphatna. Édestestvére a Vasárnapi Újságnak Lengyelországban van, a fundamentalista katolikus Mária rádió, hasonló szellemben, hasonló elfogultságokkal. De ott ez magánadó, önálló frekvenciaengedéllyel, külön költségvetéssel. És nem az adófizetők pénzén. A Lakatos-ügy demokratikus megoldása az lehet tehát, hogy legyen Vasárnapi Újság, sőt ha igény van rá, akár mindennap is, de magánadóként, azoknak a kockázatára, akik erre pénzt áldoznak. Már kapott is frekvenciát MIÉP-közeli vállalkozó, a hang nem némul el. Legyen az övék, de ne közpénzen. Várkonyi Tibor Ismét megvezették miniszterelnökünket. Nem tudni, piárfelelőse vagy külön e célra rendszeresített történész tanácsadója ihlette-e meg, de a kormányfő 1956-ot polgári forradalomként jellemezte. Tudom természetesen, a polgári kifejezés a Fidesz szóhasználatának sarkalatos pontja, ez azonban nem indokolhatja, hogy a 20. századi magyar történelem e legfontosabb eseményét is ilyen szósszal öntsék le. Sommásan polgári forradalomnak minősíteni 1956-ot történelmileg félrevezető, politikailag káros, nemzeti szempontból abszurd. A polgári forradalom kifejezés vulgármarxista zagyvalék. Eredetileg az üdvtörténet közbülső stációjának számított: a rabszolgalázadások, jobbágyfelkelések után, a fejlődés legmagasabb fokát képviselő proletárforradalom közé ékelődve ennek mintegy utolsó előtti fokát alkotta. Ennek megfelelően hol megvetően beszéltek róla, hol csak lesajnálón, mint a magyar őszirózsás forradalomról. Forradalmakat már csak azért sem érdemes jelzőkkel minősíteni, mert ha valóban forradalmak, akkor lényegük, hogy egyrészt brutálisan szakítanak a múlttal, s egyúttal olyan képződményeket hoznak létre, amire addig nem volt példa. Az 1956-os magyar forradalmat éppen olyan nehéz lenne a feudalizmus és a szocializmus közé besuszterolni, mint bármely más kizárólagos kategóriába sorolni: diáklázadás, munkásfelkelés, nemzeti szabadságharc stb. Természetesen mindez és sok más is elmondható róla, de csak együttesen, mert mint az emberi történelem legtöbb eseménye, nem tiszta képlet, hanem szándékok, kihasznált és elszalasztott lehetőségek, véletlenek, kényszerpályák vegyüléke. Valamely összetevőjének hangsúlyozása a többi rovására óhatatlanul történelemhamisításhoz vezet. Egyet azonban a hamisítás kockázata nélkül el lehet mondani: minden volt csak éppen polgári forradalom nem. Az ok egyszerű: 1956-ban Magyarországon nem volt polgárság. Az európai mércéhez képest egyébként is törékeny középosztályt először a háború, majd az 1949-től felerősödő terror az ötvenes évek derekára szétzilálta. A polgárok a Hortobágyra kilakoltatva vagy államosított üzemek raktárosaként tengődtek, szerény vagyonukat a fűszerüzletig és cipészműhelyig terjedő államosítás megsemmisítette, szellemi értékeiket a diktatúra zárolta. A Kádár-korszakkal ellentétben nagyon kevésnek sikerült kiegyezés árán a gazdaságban vagy a felsőoktatásban a helyén maradnia. Ha a polgári jelzőt nem egyénekre vagy embercsoportokra, hanem értékekre alkalmazzuk, a helyzet úgyszólván változatlan. Az 1956-ban emberré cseperedő nemzedék - magam is ide tartoztam - a polgári erényeket hordozó vagy a polgáriasodás útját kijelölő alkotók műveit, sokszor még nevét sem ismerhette. Elképzelik-e a tegnapi vagy mai egyetemisták, hogy Márai Sándor, Németh László, Tamási Áron, Kassák műveit a könyvtárak zárt osztályán tartották, hogy Hamvas Béla, Cs. Szabó László, Weöres Sándor, Pilinszky János vagy Szondi Lipót, Kerényi Károly nevét se ismerhettük, hogy az európai iskola festőinek létezéséről, Jásziról, a fiatal Bibóról, a Nyugatra távozott magyar tudósokról úgyszólván semmit sem tudtunk, hogy Sartre-ról, Heideggerről, Jungról csak Lukács György sajátosan torz közvetítésével hallhattunk, s róluk is csak addig, amíg Lukácsot is félre nem állították? Milyen szép lett volna, ha ezek az ember- és alkotóóriások elkísértek volna utunkra, börtönbe, emigrációba, kényszerű kompromisszumokba. De nem így volt, az ismerkedésre további tíz-tizenöt évet vártunk. Sokszor elmondták már, de a miniszterelnöki állásfoglalás után talán érdemes megismételni: az ’56-os forradalom négy szakaszában más-más csoportoknak jutott vezető szerep. Polgárinak egyiket sem lehet mondani. Az első, az 1953 és 1956 ősze között eltelt időszakban az akkor revizionistának nevezett, a szovjetrendszer megreformálhatatlanságára ráébredő kommunisták voltak. Közöttük valóban többséget alkottak a polgárságból jövő, de annak értékrendjével radikálisan szakító, főleg zsidó származású marxista értelmiségiek. A másik csoport a népi kollégista mozgalomból jött, eszméiket a falukutatóktól, az akkor kimondottan baloldalinak számító népi íróktól hozták. Az ő bátor, forradalmi magatartásuknak köszönhető, hogy a terrorról, a kirakatperekről, a magyar gazdaság tényleges helyzetéről megtudtuk az igazat. Szerepük lényegében október közepéig tartott, bár néhányan - Gimes Miklós, Mórei Ferenc - a forradalom leverése után ismét az események középpontjába kerültek. A második csoport az egyetemi hallgatóké, amely az október 23-ai tüntetést előkészítette és kirobbantotta, majd a következő napokban volt hangadó, bár később a harcolók, a nemzetőrök jó részét is ők adták. Ezeket polgároknak átminősíteni a legjobb indulattal sem lehet. A szovjet beavatkozás következtében kitörő fegyveres harcokban elsősorban a Déry Tibor által szent suhancoknak nevezett fiatalok jeleskedtek. Mások az utcának, a külvárosok népének nevezik őket. Belőlük toborzódott a forradalom harmadik időszakának vezetőgárdája. A magyar október gavroche-ait gondolom még a miniszterelnök úr minden hájjal megkent piárosai se neveznék polgároknak. Proletárok voltak ők, a szó legszorosabb értelmében: nincstelenek, akik naponta bőrükön tapasztalhatták a szovjet szocializmus áldásait. Halálmegvető bátorsággal szálltak szembe a túlerővel, és közülük maradtak legtöbben holtan az aszfalton. A negyedik csoport, a szervezett munkásság a forradalom utolsó, leghosszabb fázisában vette át a vezető szerepet. Nos, ezek a szakszervezeti aktivisták, számos esetben párttagok, sőt párttitkárok még az előzőeknél is kevésbé érdemelnék ki a polgár kitüntető címét. Tevékenységük, a munkástanácsok megalakítása és működtetése egyedülálló történelmi tett. Róluk egyébként tíz éve általában mélyen hallgat a hivatalos ünneplés. A szoros értelemben tizenhárom napig tartó, majd leverése után még két hónapig vergődő forradalomnak természetesen nem volt módja értékrendszer, még kevésbé intézményrendszer kialakítására. Ennek ellenére írott és filmezett hagyatékából könnyű megállapítani, hogy milyen modellhez közelített. Az első jel a szovjetizált címer kivágása után gyorsan elterjedő Kossuthcímer. Ez félreérthetetlenül az 1945 és 1948 közötti harmadik köztársaságra és ennek elődjére, az őszirózsás forradalom nyomán létrehozott Károlyi-köztársaságra utalt. Mindkettőjük elődje az 1849-ben trónfosztó, republikánus Kossuth Lajos. Természetesen csak azok tartják említésre méltónak 1956-nak ezt a vonatkozását, akik 1990-ben is ellenezték, hogy a Kossuth-címerre koronát nyomjanak, és akik ma is ellenzik a suttyomban visszacsempészett Szent Koronatant. Orbán Viktor miniszterelnök úr és pártja 1990-ben az első csoporttal szavazott. Természetesen ha a nyomor, az égbekiáltó társadalmi különbségek felszámolását, a demokrácia intézményrendszerét Bibó szavaival - a szabadság technikáját - polgárinak nevezzük, akkor 1956 akár ennek is nevezhető. De csak akkor, ha a közelmúlt idézése nem a nemzet sanda szándékú megosztását, hanem egységének helyreállítását célozza. Mint 1956-ban, Márton László író, 1956-ban az Egyetemi Ifjúság főszerkesztője Ötvenhatos tékozló fiúk A Kurszk mint lakmuszpapír Néhány nappal a Kurszk katasztrófája után Münchenben élő hadastyán barátom - egy orosz főhercegnő és egy zsidó színész fia - azt mondta nekem: már az is nagy szó, hogy a világ egyáltalán értesülhetett a tengeralattjáró tragédiájáról. Az orosz lapok, ha nagy pénzért is, de most legalább megszerezték egy tengerésztiszttől az áldozatok névsorát. Azt is tudja a világ, hogy az orosz atomflottában legalább tizenegy komoly baleset történt az elmúlt években, s ezekben több száz ember elpusztult. És hogy ilyen esetekben külföldi haditengerészek már felajánlották segítségüket: kétszer az amerikaiak, egyszer a japánok, egyszer az angolok. De kikosarazták őket. Most legalább a norvégok lemerülhettek. Bár hamarabb engedték volna őket oda... Mit mondjon erre az ember? Hogy a legdrámaibb órákban a nyugati tudósítókat, sőt az orosz újságírók jelentős részét is kitiltották a Kurszk mentési övezetéből? Hogy az orosz tisztek gátolták a norvégok munkáját, és lekicsinyelnék az angolok segítőkészségét, megannyi James Bondot sejtvén bennük? De még ennél a vérlázító viselkedésnél is szörnyűbb volt látni a helyszíni tudósításokban, hogy milyen mellbevágóan szánalmas körülmények között élnek az elpusztult tengerészek hozzátartozói. Amikor Putyin az elsüllyedt Kurszk parancsnokának özvegyénél járt kondoleálni, idegesen intett a tévéoperatőrnek, hogy hagyja abba a forgatást, annyira sokkolóan hatottak rá a már-már lumpen lét kellékei. Omladozó vakolat, a rozsdás vasrács meg a feltépett postaládák képe a lépcsőházban. A katasztrófa minden korábbinál élesebb fénybe állította az orosz társadalom magárahagyatottságát. Még az olyan, hagyományosan elitnek számító rétegekét is, mint a fegyveres erők tiszti állománya. Az ORT tévétársaságnak nyilatkozva Szergejev honvédelmi miniszter bevallotta: jó, ha tárcája megkapja a megítélt költségvetési pénzek felét. Nem csoda, hogy a Kurszk második emberének édesapja, egy összetört nyugdíjas elmondta az ország nyilvánossága előtt, hogy az utóbbi időben ő támogatta a fiát, aki nem kapta meg időben a fizetését, és képtelen volt kihúzni családjával a hónap végéig. Egy másik elpusztult tengerésztiszt szülei elpanaszolták, hogy fiuk a nyár elején szabadságon volt, de továbbra is mindennap elment a tengeralattjáróra, mert ott legalább meleg ételt kapott. Nem véletlen, hogy a népharagtól tartó orosz kormány most az áldozatok családjának juttatott hatalmas összegekkel, a magukra maradt hozzátartozóknak adott lakással igyekszik oltani a tüzet. Sőt a Kreml húsz százalékkal fölemeli a hivatásos katonák meg a tisztikar zsoldját, a jövő évi költségvetésben pedig kiemelten kezelik a fegyveres erőket. A katasztrófa másik furcsa következménye, hogy demonstratív módon visszaállították a cári idők legnépszerűbb katonai érdemrendjét, a Szent György Keresztet, amely azonban csupán a „külső ellenséggel” vívott háborúk hőseinek járhat. De ki támadná meg Oroszországot? És kinek az érdeke, hogy a kitüntetéssel egy ilyen támadás lehetőségét sulykolja a közvéleménybe? Ezekkel a gesztusokkal aligha lehet levezetni a Kurszk katasztrófája nyomán fokozódó feszültségeket. Még akkor sem, ha a történelem tanúsága szerint a tűrő orosz társadalom hagyományosan csak késve, huzamosabb idő után reagál a hatalom arroganciájára. Amikor Vlagyimir Putyin végre megjelent Vegyajevo kikötő tisztiházában, hogy szembenézzen az áldozatok rokonaival, az őszinte gyász meg a hatóságok sorozatos ballépései nyomán felerősödő tömegpszichózis hatására ilyen bekiabálások szakították félbe a szavait: „Elnök úr! Mondja meg, mikor hozzák fel a fiainkat? Nem a pénz kell nekünk! El akarjuk őket temetni!” Mások az országos gyásznap ellen tiltakoztak. „Hogy rendelhette el? Hiszen senki nem látta a holttestüket!” Egy fiatal özvegy kifakadt: „Az elnök meg akart minket vásárolni. Mi pedig csak emberi szót vártunk tőle.” Hát éppen az „emberi szóval” van baj. Amikor Putyin rögtönöz, nem sokkal jobb az önfejű, kezelhetetlen és leépült Jelcinnél. A fiatal orosz elnök az elmúlt hónapokban gyakran keveredett ellentmondásba, sőt nemegyszer meghazudtolta önmagát. Főleg ha a várható személyi döntésekről faggatták. Részben nyilván azért, mert még most is képtelen nemet mondani Jelcin egykori környezetének. Májusban például már gratulált bizalmasának, Dmitrij Kozáknak főügyészi kinevezéséhez. Ám a színfalak mögött hamarosan mégis rákényszerítették, hogy a kulcsfontosságú pozíciót a feltétlen Jelcin-párti Usztyinovnak adja. Rómában oroszországi látogatásra akarta meghívni II. János Pál pápát, de - állítólag mind befolyásosabb gyóntatója, Tyihon atya nyomására - váratlanul elállt ettől. Sok ilyen kínos eset van. És most itt a Kurszk mentése körüli botránysorozat, az orosz élet lakmuszpapírja. A nemzetközi közvéleményt őszintén megdöbbentette, mennyit titkolózott az ügyben az orosz politikai és katonai vezetés. Ráadásul az egyik szovjet típusú hazugság a másikat szülte. Előfordult, hogy Kurojedov admirális, a flotta parancsnoka, Putyin régi jó barátja egyetlen napon két, egymásnak teljesen ellentmondó magyarázattal állt elő. A tengerészet vezérkara augusztus 14-én jelentette be, hogy a Kurszk az előző napon szerencsétlenül járt. Pedig Norvégiában már 13-án észlelték a tengeralattjárón a két robbanást, s ezt az időpontot hamarosan az orosz külügyminisztérium szóvivője is megerősítette. Augusztus 15-én az északi-tengeri hadiflotta szóvivője magabiztosan kijelentette, hogy a legénység él a megsérült Kurszk fedélzetén, van elegendő oxigénje és élelmiszere. Ám kis idő elteltével Ilja Klebanov miniszterelnök-helyettes, az ipari-katonai komplexum egyik kulcsfigurája, a mentési munkálatok helyszínére jókora késéssel kiszállt állami bizottság feje kijelentette: már augusztus 14-én délután tudták, hogy a tengeralattjárón senki nem maradt életben. Szergej marsall eközben az ORT tévétársaságnak a maga verzióját adta elő. Szerinte 12-én hat órától már a fél északi tengeri orosz flotta kutatott az eltűnt Kurszk után. Aznap éjszaka maga is a dolgozószobájában maradt, s másnap hajnal tájt értesítette a katasztrófáról a Fekete-tenger partján nyaraló Putyin elnököt. A köpcös, ősz hadügyér tudja, hogy kifelé áll a szekere rúdja. Hiszen az elnök, a hadsereg főparancsnoka július 31-én már leváltott hat tábornokot, aki közvetlen környezetéhez tartozott. A „selyemzsinórt” ily módon már megkapott, régi vágású katona idegességében rengeteget hibázott ezekben a drámai napokban. Például elszólta magát, hogy az orosz mélytengeri búvárok, akik az EPRON nevű tömegmozgalom keretében az 1930-as években még világelsők voltak, alkalmas felszerelés híján ma egyszerűen nem tudnak leszállni az óceán mélyére. A műszaki színvonalra jellemző, hogy a baltitengeri hadiflotta legjobb víz alatti mentőhajója 1938-ban hagyta el a dokkot. Tegyük hozzá: az MTR nevű modern kis tengeralattjárót viszont, amely a mentés idején legalább műszeres mérésekre alkalmas lett volna, jelenleg egy amerikai társaság bérli, hogy a gazdag nyugati turistákat fejenként potom 30 ezer dollárért a tenger mélyére, a Titanic roncsaihoz szállítsa. A Kurszk katasztrófája kapcsán fel kell figyelnünk egy másik jellegzetes mozzanatra. A hadvezetőség más megszólaló képviselőihez hasonlóan Igor Szergejev a szovjet korszak etikettjét követve a „külföldet” okolta a történtekért. A szakértők azonban világszerte kezdettől kizárták az idegen tengeralattjáróval való összeütközés teóriáját, mert ilyen esetben a katasztrófa okozója általában súlyosan megsérül, s nem tud észrevétlenül odébbállni. A tenger felszínén pedig ebben az időben kizárólag a Kurszk számára végzetes hadgyakorlaton részt vevő orosz hadihajók tartózkodtak. Kifejezetten hidegháborús jellegű kijelentés volt Jurij Kvjatkovszkijnak, a moszkvai hadügyminisztérium által finanszírozott Orosz Katonai Centrum vezetőjének nyilatkozata, amely szerint a Kurszk személyzete elhagyhatta volna a tengeralattjárót, de a szárnyas rakétákat nem akarta kiszolgáltatni a nyugati kémszolgálatoknak. A vádaskodás, mint régen, főleg arra jó, hogy elterelje a figyelmet a katasztrófa igazi felelőseiről, és a társadalomban a sértett birodalmi tudatot táplálja. Sem ez, sem az nem jó Oroszországnak. A világról már nem is beszélve. „Amikor Putyin az elsüllyedt Kurszk parancsnokának özvegyénél járt kondoleálni, idegesen intett a tévéoperatőrnek, hogy hagyja abba a forgatást, annyira sokkolóan hatottak rá a már-már lumpen lét kellékei. Omladozó vakolat, a rozsdás Kun vasrács meg a feltépett postaládák Miklós képe a lépcsőházban. ” A szerző történész A miniszter ígér Hallgatom Pokorni Zoltán oktatási minisztert s magas rangú beosztottait. Tanév eleji fejtegetéseik mindig is figyelemre méltók. Feledékenyeket emlékeztetni lehet rájuk. Figyelek, figyelünk tehát, miközben a tárca gazdái elismerésre méltó érvekkel bizonygatják: a tanítók, tanárok anyagi megbecsülése kulcskérdése az oktatásnak, a minőségi tanítás időszaka jön, a demográfiai mélyponton meg kell küzdeni minden gyerek társadalmi beilleszkedéséért. E feladatra pedig alkalmatlan az agyonfárasztott pedagógus, akit a legközönségesebb hétköznapi anyagi gondok, megélhetési problémák gyötörnek. Tehát meg kell fizetni őt. Mintha ebben egyetértene, sőt szövetséges is lenne a tárca és a szakszervezet. Akár meg is nyugtathatna bennünket a kormány empátiája és intelligens érvrendszere. Tisztában van vele miniszterelnök és miniszter, hogy a „tudásalapú társadalomnak”, az „egész életen át tartó folyamatos tanulásnak” a pedagógusok érdemi bérrendezése, „felzárkóztatása” a kritériuma. Szép program. Igazodunk a modern értékrendhez, amelyben a legnagyobb kincs az információ. Információt magas szinten kiművelt társadalomnak kiművelt emberfők közvetíthetnek. Növekszik tehát a műveltség becse a kormány szemében is, de még inkább azé, aki közvetíti azt. Ezért nélkülözhetetlen más jobban fizetett rétegekhez „felzárkóztatni” a magyar pedagógust. Baj viszont, hogy a helyzetfelismerést nem követi tett. Az előző kormányoknak is voltak hasonló „központi” vagy „primátust” élvező közoktatás-politikai elkötelezettségeik. De amit tíz év alatt be nem váltott ígéretekből elraktároztak a rendszerváltást követő kormányok, aligha elégítheti ki a pedagógusokat. Az invenciózus, a jelenleginél nagyobb intellektuális szabadságot és megbecsülést óhajtók fájdalmasan nagy része nem is fogadja el az alulfizetettségét. Ezzel magyarázható, hogy a hasznos, értelmes, gyerekszerető, még az életforma-változtatásra alkalmas tanárok, tanítók tekintélyes része az iskolákból a vállalkozói szférába menekül, tudomásul véve akár a bukás kockázatát is. Gyakran még a kiábrándultak, a reményeikben csalódott „disszidensek” sem akarnak visszatérni az iskolákba, mert nem hisznek az ígéretekben. A megkeseredettséget érezni lehet a tanári szobákban, és ebben a sokat emlegetett felzárkóztatási program sok látszateredménye és a csalódás játszhatja a főszerepet. Elhervadtak ugyanis a remények, amelyeket a pedagógustársadalom táplált a jelenlegi kormány iránt. Az átlagos középiskolai tanár reálkeresete ugyanis még tavaly, a jelentős nominálbér-emelkedés évében is csupán mintegy háromnegyedét tette ki az 1990-esnek. A pályakezdő pedagógus fizetése most sem sokkal magasabb a hivatalosan megállapított minimálbérnél, s felzárkóztatási törekvések ide, felzárkóztatás oda, e hivatásban a fizetések átlaga az idén is jócskán elmaradt az egy főre jutó GDP-től, s még inkább a GDP növekedéséből adódó lehetőségektől. Mindinkább érzi ez a réteg, hogy különböznek a kormány ígéretei a valóságos intézkedésektől, noha az ő hivatástudatán s felkészültségén, szakmai tudásán múlik, hogy a harmadik évezred elején milyen eredményeket érhet el hazánk a népek versenyfutásában. Egyelőre még vannak jó esélyeink. A magyar oktatásügy eddig tartotta a színvonalát. Ez annak a néhány száz, talán ezer szenvedélyes, hozzáértő, érdeméhez mérten meg nem fizetett pedagógusnak köszönhető, akik minőségi teljesítményt produkáltak eddig is, anélkül hogy pedagógiai minőségi ISO jelzést ragasztgatnának a táskájukra, köpenyükre vagy osztálytermük ajtajára. A hazai pedagógia megszállott nehéz emberei ők, akik évről évre „kinevelik” a matematikai, fizikai, kémiai, konstruktőri, számítástechnikai pályázatok győzteseit. Ők azok, akik hírét viszik a világszerte még rangos magyar elitképzésnek. Ezek a „minőségi” tanárok a magyar tudomány s a versenyszféra első vonalának utánpótlását „biztosítják", egyelőre mindenféle minőségbizonyító plecsnik nélkül. Ők azok, akik a lerongyolódott és mindinkább leszakadó oktatásügy terhét a vállukon cipelik. Az ő munkájuk eredménye áll szemben a mind több olvasni alig tudó, hibásan író, idegen nyelvi analfabéta, a történelemben és a világtérképen eligazodni képtelen érettségizettel, akiket a középiskola küld a sajnos mind igénytelenebb felvételi pontszámokkal megelégedő felsőiskolákra. Mondják, a nevelés válsága nem magyar jelenség, és nem magyarázható kizárólag az alacsony pedagógusfizettésekkel. Valószínű, hogy így van, csakugyan nemcsak a magyar iskola van válságban, hanem nevelési-oktatási krízisekről értekeznek világszerte. Csakhogy a boldog országok iskolaügyében elszántságot észlelhetünk: nem lehet engedni a tudatlanságnak, a közönynek, a színvonaltalanságnak, és anyagilag is kifejezik, több gondot kell fordítani az iskolára. Magyarországon más a helyzet. Mintha a kormányzat abban az illúzióban ringatná magát: elegendő lesz, ha ígér. N Sándor László