Magyar Hírlap, 2004. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

2004-03-18 / 65. szám

18 • Magyar Hírlap • 2004. március 18., csütörtök mh-posta halló! Csak a párt veszíthet A 2002-es választások előtt az MSZP politikusainak több okból is jó ötletnek tűnt, hogy egy párton­­kívü­li személyt jelöltek miniszter­­elnöknek. Egyrészt bizonyítani akarták, hogy náluk nem az szá­mít, hogy valaki jó pártkatona, és azért kap hatalmat, másrészt a szakmai tudást próbálták előtérbe helyezni. A harmadik szempont az lehetett, hogy gyenge miniszterel­nököt könnyen lehet irányítani, a negyedik pedig ebből kifolyólag az, hogy a párt programját (válasz­tási ígéreteit) fogja végrehajtani. E gondolkodás mára megbu­kott, és az MSZP-nek mint párt­nak a jelenlegi kudarcait, a közvé­lemény-kutatásokban bekövetke­zett hanyatlását ebben az elhibá­zott teóriában kell keresni. Kide­rült, hogy a miniszterelnök csak részben felelt meg az elvárások­nak. Bizonyos választási ígéretek teljesítése után a megerősödött miniszterelnök már nem a párt programját hajtja végre. Balázs Zsolt Budapest Sumák A magyar miniszterelnök „sumá­­kolóknak” nevezi a javaslatát ked­vezőtlenül fogadó, nem szocialista politikusokat. Neki is joga, hogy ■ véleményét kifejtse másokról, de sajnálatos, hogy ismét bizonyságot adott kulturálatlanságáról. Néz­ze már meg az értelmező szótár­ban, mit is jelent a sumák szó! Ha ugyanis úgy véli, hogy Kuncze Gá­bortól Orbán Viktorig, sőt Dávid Ibolyáig politikusaink sunyi, alat­tomos, ostoba emberek, miért nem mondja ki egyenesen? Domonkos István Budapest Miért? (Orbán európai kitüntetése, mh, március 17■) Olvasván a hírt, azon tűnődöm, miért kapta (még ha a néppárti frakció vezetőjétől vette is át) Or­bán Viktor a Mérite Européen-dí­­jat, melyet - az indoklás szerint - olyan politikusok kapnak, akik so­kat tettek Európáért. Talán csak­nem azzal a felfedezésével, hogy az Európai Unión kívül is van élet? Kaszád Gyula Budapest Budapest gyönyörű Csak azok a ronda részletek ne vol­nának! Én, az egyszerű állampol­gár illetékesnek érzem magam az ügyben. Kötelességem a magántu­lajdonom mellett országom érté­keit védeni, városomat takarítani, és erre nevelni gyermekeimet is. Ma sajnos kevesebb a lakossági összefogás, nincs rangja az intő szónak sem. Ráadásul nem merek már szólni a „gyanús” külsejű ron­­gálóknak, szemetelőknek. Simon Bea Budapest Szombat és vasárnap kivételével 11-től 14 óráig várja hívásukat a rovat szerkesztője, Zayzon Márta. Telefon 470-1311. Ha kéri, visszahívjuk. Viszonthallásra! Az antiszemita szellem kirobbant a palackból * Érdemes volna - okosan - végig­gondolni, mitől parázslott föl újra ez az áldatlan antiszemitizmus-vita. (Bajtérkép - ünnepre, mh, március 13-14.)­ ulajdonképpen egyáltalán nem baj, hogy Szálé László S. cikke, valamint Lévai Júliáé a Népszavában (Szobrot Pilátusnak) egyazon napon jelent meg. Aki mind­kettőt olvassa, azonnal megállapíthat­ja, hogy Lévai Júlia cikke minden Szálé által felvetett, a Teleki-szoborral kapcsolatos kérdést nagy alaposság­gal, történelmi adatokkal alátámaszt­va megválaszol. Véleményem szerint ennél jobb, felvilágosítóbb cikket e té­mában napjainkban senki nem írt. A válasz tehát nagyon is egyszerű Szá­le László kérdését illetően: azért nem kell Telekinek szobrot állítani, mert a szoborállítás elutasításának érveit a-tól z-ig felsorolja Lévai Júlia, ponto­sabban azt, hogy milyen abszurd len­ne a szoborállítás. Ami azon kérdését illeti, hogy mi­től parázslott fel újra az antiszemitiz­mus-vita, lenne néhány megjegyzé­sem. A vita nem most, a Tilos Rádió­ügy és az azt követő Döbrentei-beszéd és a zászlóégetés kapcsán lángolt fel újra. Nem is nevezném vitának. Az országban egy radikális kisebbség az antiszemitizmus naprakész állapot­ban való tartásán már majd másfél évtizede munkálkodik (1990 előtt nem volt rá módja). Miután jelenleg még a szólásszabadság törvénye fe­lülüti a gyűlöletbeszéd tiltására vo­natkozó rendelkezéseket, mely állapot gyorsabb rendezést nyert volna, ha a törvényjavaslat nem kerül az Alkot­mánybíróság elé, ezzel kell élnünk. Magyarul azzal, hogy miután az anti­szemita szellem nem kiszabadult, ha­nem kirobbant a palackból, ezáltal a társadalom napi témájává nőtte ki magát. Az írószövetségből való kilépé­sek csak jelzést adnak - mást nem is tudnak tenni - arról, hogy valami nincs rendjén, talán ilyen messzire (lásd Döbrentei-beszéd) nem kellett volna elmenni. Aki a háborúban már élt, illetve túlélte, mint jómagam is, tudja, hogy a magyar társadalom zömmel melyik oldalon állt 1938-45 között. Különben nem beszélnénk ma európai viszonylatban olyan szomorú rekordról, hogy egyetlen európai or­szág zsidóságát nem irtották ki olyan rapid módon, mint nálunk, és amire alapos lehetőséget nyújtottak a Teleki által javasolt, majd elfogadott zsidó­­törvények. (Egyébként elég a deportá­lások idejéből fennmaradt archív fo­tókat megnézni, és láthatjuk, mennyien nézték a zsidók elhurcolá­sát.) A tiltakozók, segíteni akarók szá­ma sajnos nagyon kevésnek bizonyult. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem mai ügyről van szó. A gyökerek több mint hat-nyolc évtizedre nyúlnak. 1945 óta egyetlen kormány sem mert szembenézni ezzel a múlttal, más kérdés, hogy mindegyiknek más és más „oka” volt erre. Míg Németország, ahonnan Hitler elindította a zsidók elpusztításának gondolatát, ma minden szempontból tükörbe mer nézni, addig ez Magyar­­országról nem mondható el. Ez a va­lódi oka annak, hogy az antiszemitiz­mus gyakorlatilag gát nélkül terjed­het. Persze egy-egy alkalom az indu­latokat felkorbácsolhatja, de az alap­helyzeten ez nem változtat. A demok­rácia jó dolog, jó demokráciában élni mindaddig, ameddig az abban bizto­sított élet félelem nélküli. Válaszolva Szále László gondolatai­ra: „normális érzelműnek” tartom ma­gam, nem félek, és sokan nem félünk. De ez nem zárja ki azt, hogy érezzük az antiszemitizmus lelket mérgező ha­tását. Arra pedig semmi esélyt - gon­dolom, többedmagammal - nem lá­tok, hogy ez a mi életünkben lekerülne a napirendről. Talán a mai húszévesek generációja már ettől megszabadulva fog élni, de csak azért, mert az Euró­pai Unió az ország helyzetére és gon­dolkodásmódjára is hat, ami mondjuk úgy két-három évtized múlva már tényszerűen is érezhető lesz. Kádas István e-mail Az országban egy radikális kisebbség az antiszemitizmus naprakész állapotban való tartásán már majd másfél évtizede munkálkodik. 3 ig Kedves Olvasók! A Magyar Hírlap fenntartja magának a jogot, hogy a szerkesztőségbe érkező leveleket, illetve meg nem rendelt cikkeket szerkesztett vagy rövidített formában közölje. Kéziratokat nem küldünk vissza és nem őrzünk meg. Cím Magyar Hírlap, 1145 Budapest, Szugló utca 14. fax 470-1637/e-mail levelek@mhirlap.hu Miért nem jár, ha jár? E tanévben tizenhárom napig tan­könyv nélkül járt iskolába a lányom, pedig három jogcímen is jogosult lett volna az ingyen tankönyvre. Az állam által adott 8000 forint támogatást azonban 3300 forinttal ki kellett volna pótolnom, mert, mint mondták, erre az önkormányzatnak nincs pénze. Nem tettem, s a gyermek a nyolcezer forintnyi ingyenes könyvet sem kapta meg, bár a polgármester kétszer is ígé­retet tett arra, hogy megkapja. A tizen­harmadik napon, hogy a gyerek ne bűnhődjön, mégis befizettem a 3300 forint különbözetet, s ezzel egyidejűleg visszapasszolták a labdát: az iskola­­igazgató hatásköre eldönteni, ki a rá­szoruló, panaszt pedig az önkormány­zatnál tehetek, ha sérelmezem a dol­got. Ezt meg is tettem volna, de a pol­gármester az igazgató apja. Más irány­ban kerestem az igazam. Közben, mivel látták elszántságo­mat, október közepe táján háromezer forint segélyt utaltak ki számomra, amit a falugondnok a bolt előtt akart aláíratni velem. Nehezményezte, hogy látni akarom, mit írok alá, így kitépte a kezemből a papírt. Ezen felbőszülve közöltem vele, hogy mit csináljanak a pénzzel, hogy nem odalökött ala­mizsna kell nekem, hanem a bennün­ket ingyen megillető tankönyv. Közben megkerestem az országgyű­lési képviselőt, ő elismerte panaszom jogosságát, pár hét múlva pedig el­küldte a jegyző kimagyarázó levelét. Továbbra is keresve az igazam, leve­let írtam Lévai Katalin esélyegyenlősé­gi miniszternek. Pósch Ilona kabinet­főnök helyett Rank Edit helyettes aláírásával (kisstílű ügy az enyém) jött a válasz, hogy az iskolaigazgató közöl­te: nincs anyagi forrásuk az állam által adott nyolcezer forint kiegészítésére. Egyben a hivatal levélben kéri, hogy ezentúl ne utasítsam vissza a támoga­tásokat, hanem tekintsem a szociális ellátórendszer szolgáltatásának, amelyre jogosult a családunk. (Meg­jegyzem, egyszer, amikor négy gyerek­kel segélyt kértem, kaptam kétezer fo­rintot. Akkor megfogadtam, hogy többször nem alázkodom meg, mert adni többféleképpen lehet.) Gyermekeim mind jó tanulók, 4,5 körüli eredménnyel. A két nagyobb egyházi gimnáziumba jár, a szóban for­gó negyedik osztályos Dorottya tavaly ötven nap hiányzás ellenére (asztmás és autoimmunbeteg) csak három tárgyból kapott négyest. Még sokáig lesz iskolaproblémánk, mert a fiunk négyéves, és ha nem tu­dunk innen elszabadulni (három éve lakunk itt), nem fogjuk élvezni a szo­ciális ellátórendszer támogatását. El le­het dönteni, hogy az én harcom szél­malomharc, vagy széllel szembeni harc (szerintem az utóbbi), de az én elvem: „Nem adom fel!” Megragadom az al­kalmat: köszönöm a nagycsaládosok­nak járó-jutó megbecsülés(eke)t. Horváth Lajosné Öreglak Egykori lengyel menekültek Telekiről Mi, lengyelek, Teleki Pál miniszterel­nöknek nagyon sokat köszönhetünk. A magyar kormány fejeként 1939-ben a hitleri Németország hatalmának is­meretében egyáltalán nem lett volna kötelessége Lengyelországra gondolni. Annyi más állam tehetetlenül nézte a lengyel tragédiát. Teleki miniszterel­nöknek mégis volt bátorsága, hogy kiálljon a védelmükben, és megadjon minden segítséget. Most mi állunk ki az ő védelmében. A Magyarországon zajló vita résztvevőit szeretnénk emlé­keztetni arra, milyen sok jót tett a lengyel menekültekkel ő maga mint kormányfő, a miniszterei és a magyar társadalom. A magyar kormány ilyen magatartásának köszönhetően a hitleri terrortól gyötört Lengyelország úgy te­kintett Magyarországra, mint különle­ges szigetre a német nagyhatalom ten­gerében. Erkölcsi kötelességünk ezért emlékeztetni arra, hogy éppen Teleki miniszterelnök volt az, aki - Hitler erős nyomása ellenére - nem engedte át 1939-ben a német csapatokat ma­gyar területen, hogy déli irányból Len­gyelországra támadjanak. Teleki miniszterelnök és kormánya nyitotta meg a lengyelek előtt a magyar határt, és szervezte meg több mint százezer menekült tartózkodását, 140 katonai és 114 civil táborban helyezték el őket. Ez óriási feladat és nagy pénz­ügyi teher volt a magyar állam számá­ra. Teleki miniszterelnök csendes egyetértésével hagyhatta el több tízezer lengyel katona és tiszt Magyarországot, hogy a Sikorski tábornok parancsnok­sága alatt Franciaországban szervezett lengyel hadsereghez csatlakozzék. Te­lekinek köszönhető, hogy miután a né­metek Lengyelországot 1939-ben szét­verték, Magyarországon még több mint egy esztendeig működhetett a lengyel követség. Teleki miniszterelnök volt az, aki 1940-ben a távozó lengyel követet, Leon Orlowskit búcsúztatva ezt mondta: „Követ úr, távozása után én leszek a lengyel követ.” Szeretnénk arra is emlékeztetni, hogy Teleki miniszterelnök kormánya teremtette meg a feltételeit sok ezer zsidó származású lengyel menekült magyarországi túlélésének. Teleki Pálnak a második világhábo­rús lengyel menekültek ügyében szer­zett érdemei elismeréséül Varsó városi tanácsa 1998-ban döntést hozott arról, hogy a lengyel főváros egyik utcáját ró­la nevezi el. Ezért, amikor 1999-ben Magyaror­szágon felvetődött Teleki Pál szobrá­nak felállítása, Magyarországon dolgo­zó lengyel üzletemberek és a lengyel katonai emlékhelyeket, hadisírokat, hősi temetőket gondozó Lengyelorszá­gi Tanács pénzbeli támogatással is be­kapcsolódott a terv megvalósításába. Aleksander Kwasniewski lengyel ál­lamfő 2001-ben az egyik legmagasabb lengyel kitüntetést adományozta Teleki Pálnak. Úgy tartjuk, hogy Teleki Pál mindazzal, amit Lengyelországért és a lengyelekért tett, rászolgált arra, hogy örökre emlékezetünkben tartsuk, és méltó módon megbecsüljük érdemeit. A második világháborús magyarorszá­gi lengyel menekültek nevében: Bogumil Dabrowski, a balatonboglári egykori Lengyel Gimnázium Tanuló Társasága Varsói Körének elnöke, Jan Stolarski, a Lengyel-Magyar Ba­ráti Társaságok Szövetsége Vezető­ Tanácsának elnöke Háromszázan nem vállalták Olvastam, hogy Budapesten, a Keleti pályaudvarnál lévő központban dolgo­zó postások közül háromszázan még alapbéremelés ellenére sem vállalják a budaörsi munkát, mert utazásuk több órával meghosszabbodna. Nagyon jól mehet a háromszáz postai dolgozó so­ra, ha ma sem érzik át, hogy egy mun­kahely milyen fontos az ember számá­ra. Vegyük az én példámat: városunk­ban nem találtam szakmámnak meg­felelő munkát, így ingázni kényszerül­tem. Hajnalban indult a vonatom, este érkeztem haza mindennap. Nem volt más választásom, de így legalább a sa­ját szakmámban tudtam dolgozni har­mincegy évet annak ellenére, hogy na­pi hatvan kilométert kellett vonatoz­nom Hódmezővásárhely és Makó kö­zött. A több mint három évtizedes in­gázásom a munkahelyem felszámolása miatt maradt végképp abba. Munka­­nélkülivé váltam 59 évesen. Lehetősé­gem nem volt elhelyezkedni, így kilenc hónapig munkanélküli járadékot, majd nyugdíj előtti munkanélküli se­gélyt kaptam, ennek összege a min­denkori nyugdíjminimum 80 százalé­ka. Decemberben elértem a nyugdíj­­korhatárt, így 45 év és 165 nap munka­­viszonyom után januárban a postás meghozta az első nyugdíjamat, 53 ezer forintot. Az én példámon elgondolkod­hatnának a munkát, illetve az utazást nem vállaló postások. Tóth Antal Hódmezővásárhely HIRDETÉS ’ i,, ' 1 ■ ' ) i’ * -sj*“ ' „ '* ^

Next