Magyar Hírlap, 2004. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
2004-03-18 / 65. szám
18 • Magyar Hírlap • 2004. március 18., csütörtök mh-posta halló! Csak a párt veszíthet A 2002-es választások előtt az MSZP politikusainak több okból is jó ötletnek tűnt, hogy egy pártonkívüli személyt jelöltek miniszterelnöknek. Egyrészt bizonyítani akarták, hogy náluk nem az számít, hogy valaki jó pártkatona, és azért kap hatalmat, másrészt a szakmai tudást próbálták előtérbe helyezni. A harmadik szempont az lehetett, hogy gyenge miniszterelnököt könnyen lehet irányítani, a negyedik pedig ebből kifolyólag az, hogy a párt programját (választási ígéreteit) fogja végrehajtani. E gondolkodás mára megbukott, és az MSZP-nek mint pártnak a jelenlegi kudarcait, a közvélemény-kutatásokban bekövetkezett hanyatlását ebben az elhibázott teóriában kell keresni. Kiderült, hogy a miniszterelnök csak részben felelt meg az elvárásoknak. Bizonyos választási ígéretek teljesítése után a megerősödött miniszterelnök már nem a párt programját hajtja végre. Balázs Zsolt Budapest Sumák A magyar miniszterelnök „sumákolóknak” nevezi a javaslatát kedvezőtlenül fogadó, nem szocialista politikusokat. Neki is joga, hogy ■ véleményét kifejtse másokról, de sajnálatos, hogy ismét bizonyságot adott kulturálatlanságáról. Nézze már meg az értelmező szótárban, mit is jelent a sumák szó! Ha ugyanis úgy véli, hogy Kuncze Gábortól Orbán Viktorig, sőt Dávid Ibolyáig politikusaink sunyi, alattomos, ostoba emberek, miért nem mondja ki egyenesen? Domonkos István Budapest Miért? (Orbán európai kitüntetése, mh, március 17■) Olvasván a hírt, azon tűnődöm, miért kapta (még ha a néppárti frakció vezetőjétől vette is át) Orbán Viktor a Mérite Européen-díjat, melyet - az indoklás szerint - olyan politikusok kapnak, akik sokat tettek Európáért. Talán csaknem azzal a felfedezésével, hogy az Európai Unión kívül is van élet? Kaszád Gyula Budapest Budapest gyönyörű Csak azok a ronda részletek ne volnának! Én, az egyszerű állampolgár illetékesnek érzem magam az ügyben. Kötelességem a magántulajdonom mellett országom értékeit védeni, városomat takarítani, és erre nevelni gyermekeimet is. Ma sajnos kevesebb a lakossági összefogás, nincs rangja az intő szónak sem. Ráadásul nem merek már szólni a „gyanús” külsejű rongálóknak, szemetelőknek. Simon Bea Budapest Szombat és vasárnap kivételével 11-től 14 óráig várja hívásukat a rovat szerkesztője, Zayzon Márta. Telefon 470-1311. Ha kéri, visszahívjuk. Viszonthallásra! Az antiszemita szellem kirobbant a palackból * Érdemes volna - okosan - végiggondolni, mitől parázslott föl újra ez az áldatlan antiszemitizmus-vita. (Bajtérkép - ünnepre, mh, március 13-14.) ulajdonképpen egyáltalán nem baj, hogy Szálé László S. cikke, valamint Lévai Júliáé a Népszavában (Szobrot Pilátusnak) egyazon napon jelent meg. Aki mindkettőt olvassa, azonnal megállapíthatja, hogy Lévai Júlia cikke minden Szálé által felvetett, a Teleki-szoborral kapcsolatos kérdést nagy alapossággal, történelmi adatokkal alátámasztva megválaszol. Véleményem szerint ennél jobb, felvilágosítóbb cikket e témában napjainkban senki nem írt. A válasz tehát nagyon is egyszerű Szále László kérdését illetően: azért nem kell Telekinek szobrot állítani, mert a szoborállítás elutasításának érveit a-tól z-ig felsorolja Lévai Júlia, pontosabban azt, hogy milyen abszurd lenne a szoborállítás. Ami azon kérdését illeti, hogy mitől parázslott fel újra az antiszemitizmus-vita, lenne néhány megjegyzésem. A vita nem most, a Tilos Rádióügy és az azt követő Döbrentei-beszéd és a zászlóégetés kapcsán lángolt fel újra. Nem is nevezném vitának. Az országban egy radikális kisebbség az antiszemitizmus naprakész állapotban való tartásán már majd másfél évtizede munkálkodik (1990 előtt nem volt rá módja). Miután jelenleg még a szólásszabadság törvénye felülüti a gyűlöletbeszéd tiltására vonatkozó rendelkezéseket, mely állapot gyorsabb rendezést nyert volna, ha a törvényjavaslat nem kerül az Alkotmánybíróság elé, ezzel kell élnünk. Magyarul azzal, hogy miután az antiszemita szellem nem kiszabadult, hanem kirobbant a palackból, ezáltal a társadalom napi témájává nőtte ki magát. Az írószövetségből való kilépések csak jelzést adnak - mást nem is tudnak tenni - arról, hogy valami nincs rendjén, talán ilyen messzire (lásd Döbrentei-beszéd) nem kellett volna elmenni. Aki a háborúban már élt, illetve túlélte, mint jómagam is, tudja, hogy a magyar társadalom zömmel melyik oldalon állt 1938-45 között. Különben nem beszélnénk ma európai viszonylatban olyan szomorú rekordról, hogy egyetlen európai ország zsidóságát nem irtották ki olyan rapid módon, mint nálunk, és amire alapos lehetőséget nyújtottak a Teleki által javasolt, majd elfogadott zsidótörvények. (Egyébként elég a deportálások idejéből fennmaradt archív fotókat megnézni, és láthatjuk, mennyien nézték a zsidók elhurcolását.) A tiltakozók, segíteni akarók száma sajnos nagyon kevésnek bizonyult. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem mai ügyről van szó. A gyökerek több mint hat-nyolc évtizedre nyúlnak. 1945 óta egyetlen kormány sem mert szembenézni ezzel a múlttal, más kérdés, hogy mindegyiknek más és más „oka” volt erre. Míg Németország, ahonnan Hitler elindította a zsidók elpusztításának gondolatát, ma minden szempontból tükörbe mer nézni, addig ez Magyarországról nem mondható el. Ez a valódi oka annak, hogy az antiszemitizmus gyakorlatilag gát nélkül terjedhet. Persze egy-egy alkalom az indulatokat felkorbácsolhatja, de az alaphelyzeten ez nem változtat. A demokrácia jó dolog, jó demokráciában élni mindaddig, ameddig az abban biztosított élet félelem nélküli. Válaszolva Szále László gondolataira: „normális érzelműnek” tartom magam, nem félek, és sokan nem félünk. De ez nem zárja ki azt, hogy érezzük az antiszemitizmus lelket mérgező hatását. Arra pedig semmi esélyt - gondolom, többedmagammal - nem látok, hogy ez a mi életünkben lekerülne a napirendről. Talán a mai húszévesek generációja már ettől megszabadulva fog élni, de csak azért, mert az Európai Unió az ország helyzetére és gondolkodásmódjára is hat, ami mondjuk úgy két-három évtized múlva már tényszerűen is érezhető lesz. Kádas István e-mail Az országban egy radikális kisebbség az antiszemitizmus naprakész állapotban való tartásán már majd másfél évtizede munkálkodik. 3 ig Kedves Olvasók! A Magyar Hírlap fenntartja magának a jogot, hogy a szerkesztőségbe érkező leveleket, illetve meg nem rendelt cikkeket szerkesztett vagy rövidített formában közölje. Kéziratokat nem küldünk vissza és nem őrzünk meg. Cím Magyar Hírlap, 1145 Budapest, Szugló utca 14. fax 470-1637/e-mail levelek@mhirlap.hu Miért nem jár, ha jár? E tanévben tizenhárom napig tankönyv nélkül járt iskolába a lányom, pedig három jogcímen is jogosult lett volna az ingyen tankönyvre. Az állam által adott 8000 forint támogatást azonban 3300 forinttal ki kellett volna pótolnom, mert, mint mondták, erre az önkormányzatnak nincs pénze. Nem tettem, s a gyermek a nyolcezer forintnyi ingyenes könyvet sem kapta meg, bár a polgármester kétszer is ígéretet tett arra, hogy megkapja. A tizenharmadik napon, hogy a gyerek ne bűnhődjön, mégis befizettem a 3300 forint különbözetet, s ezzel egyidejűleg visszapasszolták a labdát: az iskolaigazgató hatásköre eldönteni, ki a rászoruló, panaszt pedig az önkormányzatnál tehetek, ha sérelmezem a dolgot. Ezt meg is tettem volna, de a polgármester az igazgató apja. Más irányban kerestem az igazam. Közben, mivel látták elszántságomat, október közepe táján háromezer forint segélyt utaltak ki számomra, amit a falugondnok a bolt előtt akart aláíratni velem. Nehezményezte, hogy látni akarom, mit írok alá, így kitépte a kezemből a papírt. Ezen felbőszülve közöltem vele, hogy mit csináljanak a pénzzel, hogy nem odalökött alamizsna kell nekem, hanem a bennünket ingyen megillető tankönyv. Közben megkerestem az országgyűlési képviselőt, ő elismerte panaszom jogosságát, pár hét múlva pedig elküldte a jegyző kimagyarázó levelét. Továbbra is keresve az igazam, levelet írtam Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszternek. Pósch Ilona kabinetfőnök helyett Rank Edit helyettes aláírásával (kisstílű ügy az enyém) jött a válasz, hogy az iskolaigazgató közölte: nincs anyagi forrásuk az állam által adott nyolcezer forint kiegészítésére. Egyben a hivatal levélben kéri, hogy ezentúl ne utasítsam vissza a támogatásokat, hanem tekintsem a szociális ellátórendszer szolgáltatásának, amelyre jogosult a családunk. (Megjegyzem, egyszer, amikor négy gyerekkel segélyt kértem, kaptam kétezer forintot. Akkor megfogadtam, hogy többször nem alázkodom meg, mert adni többféleképpen lehet.) Gyermekeim mind jó tanulók, 4,5 körüli eredménnyel. A két nagyobb egyházi gimnáziumba jár, a szóban forgó negyedik osztályos Dorottya tavaly ötven nap hiányzás ellenére (asztmás és autoimmunbeteg) csak három tárgyból kapott négyest. Még sokáig lesz iskolaproblémánk, mert a fiunk négyéves, és ha nem tudunk innen elszabadulni (három éve lakunk itt), nem fogjuk élvezni a szociális ellátórendszer támogatását. El lehet dönteni, hogy az én harcom szélmalomharc, vagy széllel szembeni harc (szerintem az utóbbi), de az én elvem: „Nem adom fel!” Megragadom az alkalmat: köszönöm a nagycsaládosoknak járó-jutó megbecsülés(eke)t. Horváth Lajosné Öreglak Egykori lengyel menekültek Telekiről Mi, lengyelek, Teleki Pál miniszterelnöknek nagyon sokat köszönhetünk. A magyar kormány fejeként 1939-ben a hitleri Németország hatalmának ismeretében egyáltalán nem lett volna kötelessége Lengyelországra gondolni. Annyi más állam tehetetlenül nézte a lengyel tragédiát. Teleki miniszterelnöknek mégis volt bátorsága, hogy kiálljon a védelmükben, és megadjon minden segítséget. Most mi állunk ki az ő védelmében. A Magyarországon zajló vita résztvevőit szeretnénk emlékeztetni arra, milyen sok jót tett a lengyel menekültekkel ő maga mint kormányfő, a miniszterei és a magyar társadalom. A magyar kormány ilyen magatartásának köszönhetően a hitleri terrortól gyötört Lengyelország úgy tekintett Magyarországra, mint különleges szigetre a német nagyhatalom tengerében. Erkölcsi kötelességünk ezért emlékeztetni arra, hogy éppen Teleki miniszterelnök volt az, aki - Hitler erős nyomása ellenére - nem engedte át 1939-ben a német csapatokat magyar területen, hogy déli irányból Lengyelországra támadjanak. Teleki miniszterelnök és kormánya nyitotta meg a lengyelek előtt a magyar határt, és szervezte meg több mint százezer menekült tartózkodását, 140 katonai és 114 civil táborban helyezték el őket. Ez óriási feladat és nagy pénzügyi teher volt a magyar állam számára. Teleki miniszterelnök csendes egyetértésével hagyhatta el több tízezer lengyel katona és tiszt Magyarországot, hogy a Sikorski tábornok parancsnoksága alatt Franciaországban szervezett lengyel hadsereghez csatlakozzék. Telekinek köszönhető, hogy miután a németek Lengyelországot 1939-ben szétverték, Magyarországon még több mint egy esztendeig működhetett a lengyel követség. Teleki miniszterelnök volt az, aki 1940-ben a távozó lengyel követet, Leon Orlowskit búcsúztatva ezt mondta: „Követ úr, távozása után én leszek a lengyel követ.” Szeretnénk arra is emlékeztetni, hogy Teleki miniszterelnök kormánya teremtette meg a feltételeit sok ezer zsidó származású lengyel menekült magyarországi túlélésének. Teleki Pálnak a második világháborús lengyel menekültek ügyében szerzett érdemei elismeréséül Varsó városi tanácsa 1998-ban döntést hozott arról, hogy a lengyel főváros egyik utcáját róla nevezi el. Ezért, amikor 1999-ben Magyarországon felvetődött Teleki Pál szobrának felállítása, Magyarországon dolgozó lengyel üzletemberek és a lengyel katonai emlékhelyeket, hadisírokat, hősi temetőket gondozó Lengyelországi Tanács pénzbeli támogatással is bekapcsolódott a terv megvalósításába. Aleksander Kwasniewski lengyel államfő 2001-ben az egyik legmagasabb lengyel kitüntetést adományozta Teleki Pálnak. Úgy tartjuk, hogy Teleki Pál mindazzal, amit Lengyelországért és a lengyelekért tett, rászolgált arra, hogy örökre emlékezetünkben tartsuk, és méltó módon megbecsüljük érdemeit. A második világháborús magyarországi lengyel menekültek nevében: Bogumil Dabrowski, a balatonboglári egykori Lengyel Gimnázium Tanuló Társasága Varsói Körének elnöke, Jan Stolarski, a Lengyel-Magyar Baráti Társaságok Szövetsége Vezető Tanácsának elnöke Háromszázan nem vállalták Olvastam, hogy Budapesten, a Keleti pályaudvarnál lévő központban dolgozó postások közül háromszázan még alapbéremelés ellenére sem vállalják a budaörsi munkát, mert utazásuk több órával meghosszabbodna. Nagyon jól mehet a háromszáz postai dolgozó sora, ha ma sem érzik át, hogy egy munkahely milyen fontos az ember számára. Vegyük az én példámat: városunkban nem találtam szakmámnak megfelelő munkát, így ingázni kényszerültem. Hajnalban indult a vonatom, este érkeztem haza mindennap. Nem volt más választásom, de így legalább a saját szakmámban tudtam dolgozni harmincegy évet annak ellenére, hogy napi hatvan kilométert kellett vonatoznom Hódmezővásárhely és Makó között. A több mint három évtizedes ingázásom a munkahelyem felszámolása miatt maradt végképp abba. Munkanélkülivé váltam 59 évesen. Lehetőségem nem volt elhelyezkedni, így kilenc hónapig munkanélküli járadékot, majd nyugdíj előtti munkanélküli segélyt kaptam, ennek összege a mindenkori nyugdíjminimum 80 százaléka. Decemberben elértem a nyugdíjkorhatárt, így 45 év és 165 nap munkaviszonyom után januárban a postás meghozta az első nyugdíjamat, 53 ezer forintot. Az én példámon elgondolkodhatnának a munkát, illetve az utazást nem vállaló postások. Tóth Antal Hódmezővásárhely HIRDETÉS ’ i,, ' 1 ■ ' ) i’ * -sj*“ ' „ '* ^