Magyar Hírlap, 2005. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
2005-01-18 / 14. szám
Elmebajnokság esetleg később még rosszabb állapotba kerülhet a világ, ezért gyorsan szeretném rögzíteni a mostani helyzetet: a Magyarok Világszövetsége sikeres gyűjtést rendezett Annus Adrián és Fazekas Róbert aranyérmének pótlására, majd az elkészült medálokat Szombathelyen át is adták az érintetteknek. A Magyarok Világszövetsége ezentúl kárpótolja azokat a sportolókat, akik doppingvétség miatt elestek az éremtől, az MVSZ nem hisz az ilyen modern ostobaságokban, mint a teljesítménynövelés biokémiai eszközökkel, az MVSZ alternatív olimpiai érmeket oszt, teljesen meghülyült a Föld, és rajta az ország, már látom a városokból tömegekben kivonuló értelmes embereket, amint kecskepásztorkodásba fognak, és soha többé nem szólalnak meg. Döbrentei Kornél alternatív Kossuthdíjat kap, mert az igazihoz akkor sem juthatna hozzá, ha kettesben maradna életben ezen a lökött bolygón Kerényi Imrével, de a kárpótlók kárpótolják, nesze, Kornél, itt egy Kossuth-díj, olyan, mint az igazi, majd mi megmutatjuk a komenyistáknak, hogy mindenből van mááááásik. Finom árnyalatot ad a történetnek a tény: Annus Adrián ezt a pillanatot választotta az MSZP-be történő belépésre, aranyműves mester távol is maradt, nem asszisztál a vörös brigádok nyomulásához, egyébként is, hogyan történhetett meg, hogy a baloldal pont olyan hülye, mint mi, igazi magyarok?! Na jó, de hogyan kapcsolódhatnak be ebbe az általános leépülésbe a liberálisok? Igen, kitalálták, megrészegülve a viszonylagos közvélemény-kutatási eredményektől, revitalizálják Wekler Ferencet, aki Fidesz-minőségű és -mélységű bonyodalmakba keveredett, de azóta már eltelt négy és fél óra, az SZDSZ vezetősége szerint pedig a magyar népnek ennyi idő pontosan elég, hogy elfelejtse a szőlősgazda ízléses ügyeit. Az MSZP gondolatmenete érthető, titkos tisztek, besúgók, állami pozícióban tevékenykedő politikai bűnözők mellett ugyan miért ne férne el egy doppingvétséggel gyanúsított exsportoló, hiszen a nevét legalább mindenki ismeri, hozhat pár szavazatot. Evvel az erővel, persze, Pándi András és Maya Gold is erősíthetné a modern szociáldemokrata pártot, de nem akarok ötleteket adni, mert elég valami velőtrázó ostobaságot a pusztába kiáltani, és valahol egészen biztosan akad valaki, aki komolyan veszi, ráadásul hasznot is húz belőle. Hátradőlök, és viszonylag nyugodtan szemlélem, ahogy Hiller „Padlógáz” István hozzábutul a kollégákhoz. Kikerekedett szemekkel követem Kuncze Gábor érvelését, melynek keretében azt próbálja megmagyarázni, miért is nem büdös neki Wekler ,Atomtemető” Ferenc visszatérése a politikába, miért is kap még egy esélyt az az ember, aki egy normális országban távolságtartási határozattal lenne eltávolítva a politika közeléből, de olyan messzire, ahonnan csak a Hubble láthatna bele a lapokba. Nem, Wekler Ferenc visszatér, Annus Adrián két irányba is elindul, Bayer Zsolt pedig készülhet az alternatív Nobel-díjra, mert valahol, a polgári körök mélyén, valamelyik elmehunyt már egészen biztosan csiszolgatja az ötletet (mindez nem von le természetesen semmit Bayer Zsolt prózájának minőségéből). Alternatív ország, alternatív magyarok. Miért állunk meg ezeknél a csip-csup ügyeknél, miért nem nyerjük meg - utó-Ezekkel a díjakkal épp az a baj, hogy nem valóságosak, csak a dac és butaság hitelesíti őket, értékük egyébként inkább negatívlag a második világháborút? És az elsőt? Itt az ideje alternatív trianoni diktátumot szerkeszteni, finoman eltolt kitételekkel. Lenne rögtön akkora országunk, hogy napokig tartana, míg valamelyik haknihuszár végigturnézná. Elméletben. Mert ezekkel a díjakkal épp az a baj, hogy nem valóságosak, csak a dac és butaság hitelesíti őket, értékük egyébként inkább negatív, mint létező, tulajdonosaik pontosan érzik: részei egy nagyon rossz darabnak, saját életük statisztái. Eperjes Károlyt alternatív Oscar-díja majd csupán arra figyelmezteti, hogy egykoron színésznek indult, de vannak néhányan, akik nem bánják döntését, miszerint mostanában inkább mással foglalkozik, ezért megalázzák majd a kopasz aranymanus kisplasztikájával. Annus Adrián MSZP-tagsága azt üzeni: nálunk minden el van felejtve, minden meg van bocsátva, ide akkor is jöhetsz, ha nem mehetsz sehová. Wekler Ferenc paksi hulladékhasznosító tevékenységgel történő megbízatása pedig annyit jelent, a liberálisok is megvakulnak pár évnyi kormányzás után, és elfelejtik, hogy szavazóik esetleg akkor is gondolkoznak, amikor ők már nem. A valóság ugyanis nem akaratból építkezik. Az akaratnak is megvan a fontos szerepe, de a tények szempontjából lényegtelen, mit is akartunk, akarunk, ha egyszer nem jött össze, a dolgok más irányba mentek el, az állapot, amelyben vagyunk, csak körmönfont hazugságok által felelhet meg a szavaknak, amikkel megpróbáljuk körülírni éppen. Hazudni lehet. Jólétet, díjakat, győzelmet, sikert, pénzt, csillogást, egy zseniális nemzetet, melytől idegen erők elvesznek mindent, Oscart, Nobelt, Trianont, de nem valószínű, hogy e hazugságok nyomán a világ fogná magát, és igazodni kezdene a csak elménkben létező alternatív valósághoz. Ennek egyetlen eredménye lehet: növekvő távolság a gondolatainkban és a külső világban létező valóság között. Ezt az állapotot pedig az orvostudomány már elég régen elmebajként definiálja. Para-Kovács Imre főmunkatárs Ilyet Orbán nem mondott Szále László főmunkatárs SZÓRÓL SZÓRA „Szomorúan olvasom, hogy úgy véled, hanyatlik politikai pályád, azelőtt meg azt mondtad, ha kudarcot vallass valamelyik népszavazáson, akkor meg kell fontolnod, hogy visszavonulj a közéletből. ” (Tamás Gáspár Miklós: Levél Orbán Viktornak. Népszabadság, jan. ig.) Ezzel a mondattal kezdődik TGM remek cikke, mely udvarias jó tanácsoknak álcázott kemény kritika. És egy kicsit fölényes-gunyoros is, amit az udvariasság sem tud elfedni. Nyilván nem is akar, hisz maga is a hangnem szerves része. A baj csak az, hogy a mondat második fele nem igaz. (Az első feléről is nehezen tudom elképzelni, hogy kijött O. V. szájából.) Ilyet Orbán tudtommal sohasem mondott. Abban a bizonyos tévéinterjúban biztosan nem, amelyből aztán kisebb botrány lett. Aki nem emlékezne rá: a Hír Tévében Orbán Viktorral Kóczián Péter készített interjút, melyből kiszerkesztettek egy részt. Ebben a részben volt szó arról, mit tenne O. V., ha álláspontja kudarcot vallana a népszavazáson. Később ez a szövegrész is napvilágot látott, s abból egyértelműen kiderült - már amennyire élő beszédben ez lehetséges -, hogy Orbán szerint ebben az esetben a Fidesznek vissza kell vonulnia erről a hadszíntérről. így is történt - TGM is írja - rögtön elővették a létbizonytalanság „sorvezetőjét”. Úgy érzem, hogy nem a témát kell ejteni, hanem O. V.-nek lelépni a színről, csak a legtendenciózusabb belemagyarázással lehet. Azóta legalább tucatszor olvastam - tényközlésként - ezt az interpretációt. Általában legyintettem, jól ismerjük a disznólélektanból a makkai álmodás motívumait. De azért igazából bosszantott, hogy félreértések, tévedések, inszinuációk hogyan tudnak idővel „köztudomású ténnyé” keményedni a gyakori ismétlés révén, s annál hitelesebbé válnak, minél tekintélyesebb írástudók veszik át őket. Ha nem ismerném az előzményeket, TGM-nek kétely nélkül elhinném. Ez veszélyes, mert nagyon sok előzményt nem ismer az ember. Ezért teszem most és épp őnála szóvá. Magyar Hírlap, 2005. január 18., kedd17 vélemény (fj?* edita ÁLLÁSPONT Lépjünk tovább Ha valaki úgy érkezett volna a román és a magyar kormányfő tegnapi sajtótájékoztatójára, hogy semmit sem tud a két ország kapcsolatában eddig történtekről, talán éppen abból jöhetett volna rá, mennyire kényes viszonyrendszer ez, hogy a két miniszterelnök már gyanúsan udvarias és visszafogott volt. Abban ugyanis nincs semmi különös, ha két szomszéd államnak vannak vitás ügyei, ezek nyilván foglalkoztatják a közvéleményüket is, tehát értelemszerű, hogy a kormányfők kitérnek e kérdésekre. Gyurcsány Ferenc és Calin Popescu Tariceanu megbeszélése után azonban csak akkor beszéltek ilyesmiről, ha az újságírók rákérdeztek, amúgy ők ketten csak dicsérték egymást és önmagukat, amiért olyan klassz dolgokat találtak ki, mint a közös kormányülések. Szó se róla, jó terv, üzenetértékű. Pont úgy, mint a tegnapi látogatás - ez volt Tariceanu nemzetközi bemutatkozása, s idejött, ilyen még nem volt, éljen. Kellenek ugyanis a kétoldalú kapcsolatrendszerben az ilyen gesztusok, annyi negatív elem terheli a viszonyt, hogy ilyenkor hasznosak a „fentről jövő kezdeményezések”. Most viszont már kíváncsiak lennénk valami többre is. A gesztuspolitika gyengéje ugyanis éppen az, hogy hiába szép, egyik napról a másikra elbukhat, elég hozzá egy népszerűségvesztés, egy eltussolandó botrány, kampányokról már nem is beszélve. E nagy lelkendezés után várjuk tehát a konkrétumokat s nem csak a terveket hosszasan lehet sorolni, mi mindent ígértek már egymásnak és nekünk magyar és román vezetők. De szükség volna a beruházásvédelemre, komolyan lehetne venni, hogy közösen kell a határ menti régiókról gondolkodni, az infrastruktúrát fejleszteni, hogy annyi határátkelőhelyet nyissunk, amennyi csak elfér egymás mellett, garanciákkal biztassák a kisebb vállalkozókat is: jöjjenek, menjenek, keressenek pénzt együtt. Ezek mellett/után persze lehet még kitalálni szimbolikus akciókat, mert fontos a kulturális kapcsolat is, de mindez kevés, ha az embereket nem teszik érdekeltté a mindennapokban. Legalább most később aztán jön ez már magától. Gyurcsánytól, Orbántól, Tariceanutól, Nastasétól függetlenül.