Magyar Hírlap, 2008. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

2008-04-19 / 92. szám

MAGYAR HÍRLAP ! AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLÉKET KÉZI KÖNYVEK Virág nevű utcákon át bandukoltam Kispesten Honti Sándor könyvmíves mesterhez, aki nemcsak a régi idők könyveit gyógyítgatja, de ha igényes megrendelője akad, akkor maga ál­modja s hozza létre a modern nyom­dagépek által ontott, egyéniségüket vesztett könyvek egyedi, különleges „gúnyáját”. A takaros kis ház elé érve örömmel nyugtázom, hogy a mester és jól meg­termett németjuhász kutyája egy­aránt őszinte barátsággal fogad, így a parányi udvaron átvágva nadrág­tépés nélkül jutunk falakon belül­re. A házigazda hellyel kínál, s a ha­talmas könyvolvasós fotelban kávét kortyolgatva, mintegy bemelegítésül, szót váltunk a könyvkiadás, a kultúra helyzetéről, az emberek olvasási szo­kásairól s arról, hogy milyen szerepet játszik életünkben a könyv. Tudom-e, szegezi nekem kérdését a mester, hogy egy felmérés szerint tavaly a magyar felnőtt lakosság negyvenkét százaléka egyetlen könyvet sem vett a kezébe, s aki mégis, az átlagosan napi tíz percet sem töltött könyvolvasással. Majd azt firtatja, szerintem melyik országban a legnagyobb az egy főre jutó előállított és eladott könyvek száma? Fogalmam sincs, felelem, de ami azt illeti, meglep a válasz. A megfejtés ugyanis Izland. Honti Sándorról hamar kiderül, hogy nemcsak kérdezni, hanem mesélni is szeret. Lelkesen sorolja a papírgyártás és a könyv diadalútjának jeles állomá­sait. Mint mondja, sok száz évvel meg­előzve Gutenberget, egy Pi Seng nevű kínai kovács, aki már a 8. század körül porcelánból készített betűkből köny­veket szedett és nyomtatott. A világ legrégebbi, 868-ban fatábláról nyom­tatott, tekercs alakú könyve, a Gyé­mánt szútra ugyancsak kínai mester nevéhez, Vang Csenéhez kötődik. A rö­vid könyvtörténeti kalandozást egy anekdotával zárja le. Az 1900-as évek elején a neves természettudós, Bíró La­jos Új-Guineában járt, s rájött, hogy a bennszülöttek nem ismerik sem a pa­pírt, sem az írást, sem a könyvet. A pá­puák szavakat diktáltak a kutatónak, majd miután valamennyi ott tartózko­dó európaival felolvastatták a papíron lévő szöveget, megállapították, hogy a papiros beszél, és semmit sem felejt. Érdeklődéssel hallgatom, majd meg­tudakolom, a könyv kultúrtörténetének ismerete szoros része-e a mesterségé­nek. S ha már itt tartunk, egy valami­revaló könyvmívesnek mihez is kell valójában értenie? Zokon veszi-e, ha valaki lekönyvkötőzi? Főleg az utóbbi okvetetlenkedésemet hallgatja Honti Sándor széles mosollyal, majd meg­nyugtat, bár az általa űzött mesterség távolról sem azonos a könyvkötőivel, ennek ellenére egyáltalán nem veszi sértésnek, ha könyvkötőnek nevezik. Mint mondja, címekre cseppet sem érzékeny, s bár több mint negyvenévi munkájával kiérdemelte, hogy mester­nek hívják, igazából örök tanoncnak tartja magát. Aki régi könyveket javít, arra ráfér a szerénység,­ félezer évnyi könyv­termés bőven ad tanulnivalót. Csak annak szabad hozzáfognia egy régi könyv újjávarázsolásához, aki ismeri a könyv születésekor használt anyago­kat, nyomdai és kötészetei technikákat, mert különben csak kontármunka ke­rülhet ki a kezei közül. A könyvmíves több, mint könyvkötő, kevesebb, mint restaurátor, de alkotó művészember. Hiszen az önállóan tervezett és kivi­telezett egyedi könyvek létrehozása mesterségbeli tudás alkalmazásánál lényegesen többet, egyfajta érzelmileg felajzott, alkotó, ha úgy tetszik, művé­szi ihletésű állapotot igényel. Akár egy festményt, egy szakma gyönyörűségét éppoly nehéz szavak­kal leírni - teszi hozzá, majd félreért­hetetlenül tudtomra adja, ne is remény­kedjek, mert ő erre még csak kísérletet sem tesz. Inkább tetteivel, kezei közül kiadott munkáival próbálja elmondani mindazt, amit a könyvekről, a köny­vek szeretetéről, életünkben betöltött szerepükről gondol, amíg van, amíg lesz kinek. A tanoncmester nemcsak a szépség­re, hanem a minőségre is nagy hang­súlyt fektet, minden általa készített könyvre ötven év garanciát ad. „Száz évet is adnék, de koromból adódó­an már az ötven év is szélhámjának, behajthatatlan vállalásnak hangzik” - jegyzi meg huncutul, de komoly­ra fordítva a szót, bizton állítja, már csak meggyőződésből is időtálló mód­szerrel dolgozik. Hitvallása szerint, Herzen szavait idézve, a könyv egyik nemzedék végrendelete a másikra, egy halálba induló öreg tanácsa az életbe lépő serdülőnek, parancs, amelyet az őrszem továbbít váltásának, s ezért nem néhány napig, hétig, hónapig kell megmaradniuk, hanem évtizedekig, évszázadokig. „A régi könyvkészítők ezt még pontosan tudták, tessék csak megnézni egy százesztendős könyvet, ki lehet nyitni, nyugodtan fel lehet lapozni anélkül, hogy az ember attól félne, hogy a következő pillanatban szétesik. Ezzel szemben a 21. századi technikai lehetőséggel a hátunk mö­gött, ha megkérdezi, mi marad száz­­százötven-kétszáz év múlva a mai könyvekből, azt fogom felelni, hogy semmi, a vedd meg, dobd el világból az utókorra csak a szemét, és a szenny marad” - mondja indulatosan. Persze ebben nemcsak a céhes tisztesség, hanem a papír minősége is jelentős szerepet játszik, a régi rongypapír sokkal tartósabb volt, mint akár a mai könyvpapír. Csendesebb vizekre evezve visz­­szatérünk az antik könyvek világába, kiballagunk a sufniból lett műhelybe. Az asztalon egy 1700-as években ké­szült héber nyelvű könyv fekszik. Ön­tudatlan mozdulattal megsimogatja, felemeli, és a kezembe adja. „Ha ránéz erre a könyvre, akkor láthatja, akkortájt más értékek ural­kodtak. Nem jól van ez így” - dohogja csendesen. A régi könyvekről, anélkül hogy ki­nyitották volna, meg tudták mondani, melyik könyvkiadóban, melyik könyv­­kötészetben készültek. Sőt azt is meg tudták mondani, hogy az adott könyv kinek a tulajdona. A családi könyv­táraknak könyvkötészetileg egyedi, önálló arcuk volt. Ma ennek sajnos már nincs divatja, s hogy ez így van, az nem pénzkérdés, hanem megint csak egyfajta értékvesztés. „Látja, ezért nem szeretek beszélgetni a szakmámról, a beszéd felbosszant, a cselekvés viszont megnyugtat, és boldogít, és reményeim szerint a munkámmal boldoggá teszek másokat is." „Nekem a legszebb és legfonto­sabb könyv mindig az, amelyiken ép­pen dolgozom, s bevallom, szinte fáj, amikor a tulajdonosa elviszi tőlem” - mondja, miközben a birodalmában lévő szerszámokat, gépeket, aranyozó fóliákat, bőröket, könyvkötővásznakat mutogatja. Búcsúzáskor a kapuban egy utol­só kérdéssel lep meg: tudom-e, hogy miért dolgozik a sufniban, miért nem épített magának egy hercig kis mű­helyt? „Azért, mert védekeztem a pros­­tituálódás ellen” - mondja, válaszra sem várva. Egy nagyobb helyiségben több gép fér el, s mire észbe kap az ember, már nem egy kis műhelyben, hanem egy üzemben dolgozik, s oda a manus humana, a teremtő emberi kéz varázsa. DOBI ÁGNES PÁLYAKÉP Süi M > 1 H iHii & ÜÜ müjü ipiii|iiüiül Honti Sándor a Magyar Kézművességért Alapítvány - Kézműves Kamara tagja, 1963 óta dolgozik a szakmájában. Mun­káit évek óta az Iparművészeti Lektorátus zsűrije minősíti. Számos oklevéllel, díjjal jutalmazták az általa készített könyveket. Munkáit a nagyközönség az alábbi kiállí­tásokon láthatta: 2001: Kézművesség az ezredfordulón, Iparművészeti Múzeum - Művészeti Fesztivál, Táncsics Mihály Kulturális Egyesület - Könyvvásár, Frank­furt; 2002: Iparművészeti Múzeum; 2003: Iparművészeti Múzeum, Vigadó Galéria, Vajdahunyadvár. 17 EGY PAN­AM­ÁZÓ DIKTÁTOR BUKÁSA Árulás, merénylet, zsarolás, puccs, gyilkosság, kémkedés, háború, pénz­mosás, kábítószer, választási csalás, összeesküvés - ennyi aligha fér bele egy emberi életbe. Mégis belefért: Manuel Antonio Noriega bebizonyí­totta. Miatta még az Egyesült Álla­mok is katonai beavatkozásra szánta el magát. Tavaly szeptemberben felröppent a hír, hogy a most 74 éves Noriega „táborno­kot”, Panama egykor korlátlan urát sza­badon engedik egy amerikai börtönből. A hír már csak azért is felkeltette a fi­gyelmet, mert ezt az embert 1992-ben előbb negyvenévi börtönre ítélték, majd 1999-ben harminc évre enyhítették a büntetését. De állítólag jó magavisele­tű, jámbor ember volt a börtönben, és 1990-ben történt elfogása után tizen­hét évvel az amerikai hatóságok készek voltak szabadon bocsátani. Csakhogy azonnal jelentkezett Franciaország, és Párizsban francia bankokkal elkövetett csínytevései - pénzmosás - miatt kérte a kiadatását. Noriegára még újabb tíz év várt volna francia börtönben. Azután jött Panama, amely viszont még húsz évet sózott volna egykor mindenható ura nyakába. Az amerikai bíró már 2007 augusz­tusában jóváhagyta Noriega kiadatá­sát Franciaországnak, csakhogy volt egy kis bökkenő: a tábornok a genfi konvenciók értelmében hadifogoly­nak minősült, ezért az őt fogva tartó országnak - az Egyesült Államoknak - bizonyos kötelezettségei vannak vele szemben, nem tekinthető közönséges bűnözőnek, jogai vannak, jár neki a tisztességes elbánás. Noriega ügyvédje az utolsó pillanat­ban a homlokára csapott, és fellebbe­zett a szövetségi bíró kiadatást jóváha­gyó döntése ellen, a bíró pedig gyorsan és jóindulatúan mérlegelte az ügyet: Noriegának joga van ahhoz, hogy megkapja a megfelelő időt a kiadatást ellenző fellebbezés kellő mérlegelésére. Szóval Noriega egyelőre egy floridai börtön „elnöki lakosztályában” még egy ideig gondolkodik. Az Egyesült Államoknak pedig jó oka van arra, hogy Noriegát - ameri­kai határok között - szájzár alatt tartsa. Az sem biztos, hogy Noriega valaha is elhagyni kívánná Amerikát: még baja eshet, és ő aztán tudja, hogy a kegyet­len világban mire lehet számítani. Noriega tábornok sorsa már az előtt eldőlt, hogy 1989 decemberében idő­sebb George Bush elnök parancsára az amerikai haderők megszállták Pa­namát. Az előző évben egy bizonyos John Kerry szenátor - vietnami hős, később potenciális elnökjelölt - állt a szenátus terrorizmussal, kábítószerrel, nemzetközi akciókkal foglalkozó albi­zottságának élén. Ő írta jelentésében: „A panamai Manuel Antonio Noriega tábornok sagája az Egyesült Álla­mok külpolitikai kudarcainak egyik legsúlyosabb példája. Noriegának az 1970-es, 80-as években sikerült ma­nipulálnia az amerikai politikát Pana­ma javára, miközben saját országában szinte abszolút hatalmat szerzett. Vilá­gos, hogy minden amerikai kormány­­hivatal becsukta a szemét, ha Noriega korrupciós és kábítószeres ügyeiről volt szó...” Noriegát az amerikai Központi Hír­szerző Hivatal (CIA) valóságos kincsnek tekintette. Mint később kiderült, ez az értékelés a CIA-t is minősítette. Manuel Alberto Noriega hivatásos katonának készült, alapkiképzését Peruban kap­ta. Karrierje gyorsan ívelt felfelé, már az 1950-es években kapcsolatba kerül a „céggel”, szinte kezdettől fogva a CIA bérlistáján szerepelt a neve, 1967-től szerződéses alapon is. Hadnagy volt, amikor 1968-ban eltávolították a ha­talomból Arnulfo Arias elnököt. Omar Torrijos elnök kedvence lett, ki is ne­vezték a katonai hírszerzés főnökévé, de sajnos Torrijos gépe 1981-ben lezu­hant. Noriega egyik munkatársa sze­rint a hírszerzés főnöke - Noriega - is cipelte a gépbe való bombát. Ezután Panama elnökei úgy váltot­ták egymást a sorban, ahogyan Noriega akarta. E közben a vezérkar főnöke lett, és gyakorlatilag kézbe vette Panama fegyveres erőinek dolgát. Hogy hatal­mának nyomatékot adjon, 1983-ban tábornokká nevezte ki magát. Elemébe került, élt, mint hal a vízben. Ő dön­tötte el, hogy az amerikai pénzek hová jussanak el Salvadorban és Nicaraguá­ban. Ő határozta meg 1984-ben, hogy mikor legyenek elnökválasztások, és ki legyen a panamai elnök. Amikor a szavazás úgy alakult, hogy a neki nem tetsző jelölt állt az élen, leállította a sza­vazatszámlálást. Közben Stansfield Turner, a CIA volt igazgatója elismerte, hogy az ambici­ózus Noriega információt szállított az Egyesült Államoknak, ezért felbecsül­hetetlen érték. Fájdalom, de kiderült: Noriega mindenkinek szállított híreket, akitől hasznot remélt. Nem egyszerűen kettős ügynök volt, hanem mindenki­nek felkínálta szolgálatait. Amerika, a kommunista Kuba, a baloldali sandi­nista gerillák, Tajvan, Izrael - ugyan, mit számított ez akkoriban. Nagyon egyszerűen távolította el politikai el­lenfeleit, később szó szerint fejetlenül találták meg őket, mint egyik bírálóját, Hugo Spadaforát. Az amerikai külügy­minisztériumban meg is kapta a bece­nevét: „béreljen egy ezredest” (rent-a­­ccionel). Ennek ellenére az amerikai kapcsolat sokáig zavartalan volt, egészen addig, amíg az Egyesült Államok kábítószer­ügynöksége, a DE­A 1988-ban vádat nem emelt ellene. Noriegát Panamában felmentették hivatalából. Őt ez nem érdekelte. Úgy tudni, hogy ezek után az amerikaiak felajánlották neki: kap kétmillió dollárt, ha Spanyolországba szökik. Noriega nem fogadta el az aján­latot, birtokon belül érezte magát. Panamában 1989 tavaszán válasz­tásokat tartottak. Amikor kiderült, hogy nem Noriega embere nyeri meg, a tábornok leállította a szavazatok számlálását. „Külföldi beavatkozás!” - harsogta. Jimmy Carter volt amerikai elnök is kijelentette, hogy Panamában ellopták a voksokat. Feszült időszak következett, Noriega úgy érezte, hogy megpiszkálhatja az amerikai oroszlán bajszát. Annak az évnek a decemberé­ben egy amerikai katonát - talán vélet­lenül­­ megöltek Panamaváros utcáin. Idősebb Bush elnök elrendelte Panama „spontán” megszállását: a hadművele­tet hónapok óta tervezték. Panama inváziója világhír lett: Noriegát kereste az egész amerikai hadsereg. Állítólag csak huszonhárom amerikai katona halt meg a hadműve­letben, de végig titkolták, hogy hány civil vesztette életét. Az ENSZ ötszázra becsülte a halottak számát, más szerve­zetek szerint viszont akár ötezer ember is elpusztulhatott. Noriega menekült, a Vatikán pana­mai nagykövetségén talált átmeneti oltalomra. Ami ezután történt, az maga a tragikomédia. Az amerikai katonák körbevették a pápai nunciatúrát, és hangos metál- és rockzenével próbálták kikergetni a diplomáciai immunitást élvező követségről Noriegát. A Vatikán tajtékzott, de néhány nappal később, 1990. január 3-án Noriega megadta magát. Minthogy amerikai hadművelet­ben fogták el, így lett belőle hadifo­goly, a genfi konvenciók által is vé­dett személy. Az Egyesült Államokba szállították, ahol hivatalosan is vádat emeltek ellene. Azt mondják, hogy kokainszállítmányokból tartotta fenn magát és embereit, Párizsban ingat­lanvásárlásokkal tüntette el az illegá­lis pénzek nyomait, még hadnagyként pedig kíméletlenül gyilkolta a panamai „parasztgerillákat”. A legutóbbi hír az róla, hogy mélységesen megérintette őt a vallás, a katolikus hit. Noriega ame­rikai börtönben marad, amíg meg nem hal. • Manuel Antonio Noriega sorsa a gát­lástalanság története a 20. századból. Nem fest túl jó képet az Egyesült Álla­mokról, a CIA-ről, de a latin-amerikai politikai rendszerekről sem. Panama még mindig olyan banánköztársaság az európai tudatban, ahol minden meg­történhet. FODOR GYÖRGY Noriega tábornok tapsolt és eltapsolt fotó: Reuters - alberto lowe

Next