Magyar Hírlap, 2008. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-19 / 92. szám
MAGYAR HÍRLAP ! AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLÉKET KÉZI KÖNYVEK Virág nevű utcákon át bandukoltam Kispesten Honti Sándor könyvmíves mesterhez, aki nemcsak a régi idők könyveit gyógyítgatja, de ha igényes megrendelője akad, akkor maga álmodja s hozza létre a modern nyomdagépek által ontott, egyéniségüket vesztett könyvek egyedi, különleges „gúnyáját”. A takaros kis ház elé érve örömmel nyugtázom, hogy a mester és jól megtermett németjuhász kutyája egyaránt őszinte barátsággal fogad, így a parányi udvaron átvágva nadrágtépés nélkül jutunk falakon belülre. A házigazda hellyel kínál, s a hatalmas könyvolvasós fotelban kávét kortyolgatva, mintegy bemelegítésül, szót váltunk a könyvkiadás, a kultúra helyzetéről, az emberek olvasási szokásairól s arról, hogy milyen szerepet játszik életünkben a könyv. Tudom-e, szegezi nekem kérdését a mester, hogy egy felmérés szerint tavaly a magyar felnőtt lakosság negyvenkét százaléka egyetlen könyvet sem vett a kezébe, s aki mégis, az átlagosan napi tíz percet sem töltött könyvolvasással. Majd azt firtatja, szerintem melyik országban a legnagyobb az egy főre jutó előállított és eladott könyvek száma? Fogalmam sincs, felelem, de ami azt illeti, meglep a válasz. A megfejtés ugyanis Izland. Honti Sándorról hamar kiderül, hogy nemcsak kérdezni, hanem mesélni is szeret. Lelkesen sorolja a papírgyártás és a könyv diadalútjának jeles állomásait. Mint mondja, sok száz évvel megelőzve Gutenberget, egy Pi Seng nevű kínai kovács, aki már a 8. század körül porcelánból készített betűkből könyveket szedett és nyomtatott. A világ legrégebbi, 868-ban fatábláról nyomtatott, tekercs alakú könyve, a Gyémánt szútra ugyancsak kínai mester nevéhez, Vang Csenéhez kötődik. A rövid könyvtörténeti kalandozást egy anekdotával zárja le. Az 1900-as évek elején a neves természettudós, Bíró Lajos Új-Guineában járt, s rájött, hogy a bennszülöttek nem ismerik sem a papírt, sem az írást, sem a könyvet. A pápuák szavakat diktáltak a kutatónak, majd miután valamennyi ott tartózkodó európaival felolvastatták a papíron lévő szöveget, megállapították, hogy a papiros beszél, és semmit sem felejt. Érdeklődéssel hallgatom, majd megtudakolom, a könyv kultúrtörténetének ismerete szoros része-e a mesterségének. S ha már itt tartunk, egy valamirevaló könyvmívesnek mihez is kell valójában értenie? Zokon veszi-e, ha valaki lekönyvkötőzi? Főleg az utóbbi okvetetlenkedésemet hallgatja Honti Sándor széles mosollyal, majd megnyugtat, bár az általa űzött mesterség távolról sem azonos a könyvkötőivel, ennek ellenére egyáltalán nem veszi sértésnek, ha könyvkötőnek nevezik. Mint mondja, címekre cseppet sem érzékeny, s bár több mint negyvenévi munkájával kiérdemelte, hogy mesternek hívják, igazából örök tanoncnak tartja magát. Aki régi könyveket javít, arra ráfér a szerénység, félezer évnyi könyvtermés bőven ad tanulnivalót. Csak annak szabad hozzáfognia egy régi könyv újjávarázsolásához, aki ismeri a könyv születésekor használt anyagokat, nyomdai és kötészetei technikákat, mert különben csak kontármunka kerülhet ki a kezei közül. A könyvmíves több, mint könyvkötő, kevesebb, mint restaurátor, de alkotó művészember. Hiszen az önállóan tervezett és kivitelezett egyedi könyvek létrehozása mesterségbeli tudás alkalmazásánál lényegesen többet, egyfajta érzelmileg felajzott, alkotó, ha úgy tetszik, művészi ihletésű állapotot igényel. Akár egy festményt, egy szakma gyönyörűségét éppoly nehéz szavakkal leírni - teszi hozzá, majd félreérthetetlenül tudtomra adja, ne is reménykedjek, mert ő erre még csak kísérletet sem tesz. Inkább tetteivel, kezei közül kiadott munkáival próbálja elmondani mindazt, amit a könyvekről, a könyvek szeretetéről, életünkben betöltött szerepükről gondol, amíg van, amíg lesz kinek. A tanoncmester nemcsak a szépségre, hanem a minőségre is nagy hangsúlyt fektet, minden általa készített könyvre ötven év garanciát ad. „Száz évet is adnék, de koromból adódóan már az ötven év is szélhámjának, behajthatatlan vállalásnak hangzik” - jegyzi meg huncutul, de komolyra fordítva a szót, bizton állítja, már csak meggyőződésből is időtálló módszerrel dolgozik. Hitvallása szerint, Herzen szavait idézve, a könyv egyik nemzedék végrendelete a másikra, egy halálba induló öreg tanácsa az életbe lépő serdülőnek, parancs, amelyet az őrszem továbbít váltásának, s ezért nem néhány napig, hétig, hónapig kell megmaradniuk, hanem évtizedekig, évszázadokig. „A régi könyvkészítők ezt még pontosan tudták, tessék csak megnézni egy százesztendős könyvet, ki lehet nyitni, nyugodtan fel lehet lapozni anélkül, hogy az ember attól félne, hogy a következő pillanatban szétesik. Ezzel szemben a 21. századi technikai lehetőséggel a hátunk mögött, ha megkérdezi, mi marad százszázötven-kétszáz év múlva a mai könyvekből, azt fogom felelni, hogy semmi, a vedd meg, dobd el világból az utókorra csak a szemét, és a szenny marad” - mondja indulatosan. Persze ebben nemcsak a céhes tisztesség, hanem a papír minősége is jelentős szerepet játszik, a régi rongypapír sokkal tartósabb volt, mint akár a mai könyvpapír. Csendesebb vizekre evezve viszszatérünk az antik könyvek világába, kiballagunk a sufniból lett műhelybe. Az asztalon egy 1700-as években készült héber nyelvű könyv fekszik. Öntudatlan mozdulattal megsimogatja, felemeli, és a kezembe adja. „Ha ránéz erre a könyvre, akkor láthatja, akkortájt más értékek uralkodtak. Nem jól van ez így” - dohogja csendesen. A régi könyvekről, anélkül hogy kinyitották volna, meg tudták mondani, melyik könyvkiadóban, melyik könyvkötészetben készültek. Sőt azt is meg tudták mondani, hogy az adott könyv kinek a tulajdona. A családi könyvtáraknak könyvkötészetileg egyedi, önálló arcuk volt. Ma ennek sajnos már nincs divatja, s hogy ez így van, az nem pénzkérdés, hanem megint csak egyfajta értékvesztés. „Látja, ezért nem szeretek beszélgetni a szakmámról, a beszéd felbosszant, a cselekvés viszont megnyugtat, és boldogít, és reményeim szerint a munkámmal boldoggá teszek másokat is." „Nekem a legszebb és legfontosabb könyv mindig az, amelyiken éppen dolgozom, s bevallom, szinte fáj, amikor a tulajdonosa elviszi tőlem” - mondja, miközben a birodalmában lévő szerszámokat, gépeket, aranyozó fóliákat, bőröket, könyvkötővásznakat mutogatja. Búcsúzáskor a kapuban egy utolsó kérdéssel lep meg: tudom-e, hogy miért dolgozik a sufniban, miért nem épített magának egy hercig kis műhelyt? „Azért, mert védekeztem a prostituálódás ellen” - mondja, válaszra sem várva. Egy nagyobb helyiségben több gép fér el, s mire észbe kap az ember, már nem egy kis műhelyben, hanem egy üzemben dolgozik, s oda a manus humana, a teremtő emberi kéz varázsa. DOBI ÁGNES PÁLYAKÉP Süi M > 1 H iHii & ÜÜ müjü ipiii|iiüiül Honti Sándor a Magyar Kézművességért Alapítvány - Kézműves Kamara tagja, 1963 óta dolgozik a szakmájában. Munkáit évek óta az Iparművészeti Lektorátus zsűrije minősíti. Számos oklevéllel, díjjal jutalmazták az általa készített könyveket. Munkáit a nagyközönség az alábbi kiállításokon láthatta: 2001: Kézművesség az ezredfordulón, Iparművészeti Múzeum - Művészeti Fesztivál, Táncsics Mihály Kulturális Egyesület - Könyvvásár, Frankfurt; 2002: Iparművészeti Múzeum; 2003: Iparművészeti Múzeum, Vigadó Galéria, Vajdahunyadvár. 17 EGY PANAMÁZÓ DIKTÁTOR BUKÁSA Árulás, merénylet, zsarolás, puccs, gyilkosság, kémkedés, háború, pénzmosás, kábítószer, választási csalás, összeesküvés - ennyi aligha fér bele egy emberi életbe. Mégis belefért: Manuel Antonio Noriega bebizonyította. Miatta még az Egyesült Államok is katonai beavatkozásra szánta el magát. Tavaly szeptemberben felröppent a hír, hogy a most 74 éves Noriega „tábornokot”, Panama egykor korlátlan urát szabadon engedik egy amerikai börtönből. A hír már csak azért is felkeltette a figyelmet, mert ezt az embert 1992-ben előbb negyvenévi börtönre ítélték, majd 1999-ben harminc évre enyhítették a büntetését. De állítólag jó magaviseletű, jámbor ember volt a börtönben, és 1990-ben történt elfogása után tizenhét évvel az amerikai hatóságok készek voltak szabadon bocsátani. Csakhogy azonnal jelentkezett Franciaország, és Párizsban francia bankokkal elkövetett csínytevései - pénzmosás - miatt kérte a kiadatását. Noriegára még újabb tíz év várt volna francia börtönben. Azután jött Panama, amely viszont még húsz évet sózott volna egykor mindenható ura nyakába. Az amerikai bíró már 2007 augusztusában jóváhagyta Noriega kiadatását Franciaországnak, csakhogy volt egy kis bökkenő: a tábornok a genfi konvenciók értelmében hadifogolynak minősült, ezért az őt fogva tartó országnak - az Egyesült Államoknak - bizonyos kötelezettségei vannak vele szemben, nem tekinthető közönséges bűnözőnek, jogai vannak, jár neki a tisztességes elbánás. Noriega ügyvédje az utolsó pillanatban a homlokára csapott, és fellebbezett a szövetségi bíró kiadatást jóváhagyó döntése ellen, a bíró pedig gyorsan és jóindulatúan mérlegelte az ügyet: Noriegának joga van ahhoz, hogy megkapja a megfelelő időt a kiadatást ellenző fellebbezés kellő mérlegelésére. Szóval Noriega egyelőre egy floridai börtön „elnöki lakosztályában” még egy ideig gondolkodik. Az Egyesült Államoknak pedig jó oka van arra, hogy Noriegát - amerikai határok között - szájzár alatt tartsa. Az sem biztos, hogy Noriega valaha is elhagyni kívánná Amerikát: még baja eshet, és ő aztán tudja, hogy a kegyetlen világban mire lehet számítani. Noriega tábornok sorsa már az előtt eldőlt, hogy 1989 decemberében idősebb George Bush elnök parancsára az amerikai haderők megszállták Panamát. Az előző évben egy bizonyos John Kerry szenátor - vietnami hős, később potenciális elnökjelölt - állt a szenátus terrorizmussal, kábítószerrel, nemzetközi akciókkal foglalkozó albizottságának élén. Ő írta jelentésében: „A panamai Manuel Antonio Noriega tábornok sagája az Egyesült Államok külpolitikai kudarcainak egyik legsúlyosabb példája. Noriegának az 1970-es, 80-as években sikerült manipulálnia az amerikai politikát Panama javára, miközben saját országában szinte abszolút hatalmat szerzett. Világos, hogy minden amerikai kormányhivatal becsukta a szemét, ha Noriega korrupciós és kábítószeres ügyeiről volt szó...” Noriegát az amerikai Központi Hírszerző Hivatal (CIA) valóságos kincsnek tekintette. Mint később kiderült, ez az értékelés a CIA-t is minősítette. Manuel Alberto Noriega hivatásos katonának készült, alapkiképzését Peruban kapta. Karrierje gyorsan ívelt felfelé, már az 1950-es években kapcsolatba kerül a „céggel”, szinte kezdettől fogva a CIA bérlistáján szerepelt a neve, 1967-től szerződéses alapon is. Hadnagy volt, amikor 1968-ban eltávolították a hatalomból Arnulfo Arias elnököt. Omar Torrijos elnök kedvence lett, ki is nevezték a katonai hírszerzés főnökévé, de sajnos Torrijos gépe 1981-ben lezuhant. Noriega egyik munkatársa szerint a hírszerzés főnöke - Noriega - is cipelte a gépbe való bombát. Ezután Panama elnökei úgy váltották egymást a sorban, ahogyan Noriega akarta. E közben a vezérkar főnöke lett, és gyakorlatilag kézbe vette Panama fegyveres erőinek dolgát. Hogy hatalmának nyomatékot adjon, 1983-ban tábornokká nevezte ki magát. Elemébe került, élt, mint hal a vízben. Ő döntötte el, hogy az amerikai pénzek hová jussanak el Salvadorban és Nicaraguában. Ő határozta meg 1984-ben, hogy mikor legyenek elnökválasztások, és ki legyen a panamai elnök. Amikor a szavazás úgy alakult, hogy a neki nem tetsző jelölt állt az élen, leállította a szavazatszámlálást. Közben Stansfield Turner, a CIA volt igazgatója elismerte, hogy az ambiciózus Noriega információt szállított az Egyesült Államoknak, ezért felbecsülhetetlen érték. Fájdalom, de kiderült: Noriega mindenkinek szállított híreket, akitől hasznot remélt. Nem egyszerűen kettős ügynök volt, hanem mindenkinek felkínálta szolgálatait. Amerika, a kommunista Kuba, a baloldali sandinista gerillák, Tajvan, Izrael - ugyan, mit számított ez akkoriban. Nagyon egyszerűen távolította el politikai ellenfeleit, később szó szerint fejetlenül találták meg őket, mint egyik bírálóját, Hugo Spadaforát. Az amerikai külügyminisztériumban meg is kapta a becenevét: „béreljen egy ezredest” (rent-accionel). Ennek ellenére az amerikai kapcsolat sokáig zavartalan volt, egészen addig, amíg az Egyesült Államok kábítószerügynöksége, a DEA 1988-ban vádat nem emelt ellene. Noriegát Panamában felmentették hivatalából. Őt ez nem érdekelte. Úgy tudni, hogy ezek után az amerikaiak felajánlották neki: kap kétmillió dollárt, ha Spanyolországba szökik. Noriega nem fogadta el az ajánlatot, birtokon belül érezte magát. Panamában 1989 tavaszán választásokat tartottak. Amikor kiderült, hogy nem Noriega embere nyeri meg, a tábornok leállította a szavazatok számlálását. „Külföldi beavatkozás!” - harsogta. Jimmy Carter volt amerikai elnök is kijelentette, hogy Panamában ellopták a voksokat. Feszült időszak következett, Noriega úgy érezte, hogy megpiszkálhatja az amerikai oroszlán bajszát. Annak az évnek a decemberében egy amerikai katonát - talán véletlenül megöltek Panamaváros utcáin. Idősebb Bush elnök elrendelte Panama „spontán” megszállását: a hadműveletet hónapok óta tervezték. Panama inváziója világhír lett: Noriegát kereste az egész amerikai hadsereg. Állítólag csak huszonhárom amerikai katona halt meg a hadműveletben, de végig titkolták, hogy hány civil vesztette életét. Az ENSZ ötszázra becsülte a halottak számát, más szervezetek szerint viszont akár ötezer ember is elpusztulhatott. Noriega menekült, a Vatikán panamai nagykövetségén talált átmeneti oltalomra. Ami ezután történt, az maga a tragikomédia. Az amerikai katonák körbevették a pápai nunciatúrát, és hangos metál- és rockzenével próbálták kikergetni a diplomáciai immunitást élvező követségről Noriegát. A Vatikán tajtékzott, de néhány nappal később, 1990. január 3-án Noriega megadta magát. Minthogy amerikai hadműveletben fogták el, így lett belőle hadifogoly, a genfi konvenciók által is védett személy. Az Egyesült Államokba szállították, ahol hivatalosan is vádat emeltek ellene. Azt mondják, hogy kokainszállítmányokból tartotta fenn magát és embereit, Párizsban ingatlanvásárlásokkal tüntette el az illegális pénzek nyomait, még hadnagyként pedig kíméletlenül gyilkolta a panamai „parasztgerillákat”. A legutóbbi hír az róla, hogy mélységesen megérintette őt a vallás, a katolikus hit. Noriega amerikai börtönben marad, amíg meg nem hal. • Manuel Antonio Noriega sorsa a gátlástalanság története a 20. századból. Nem fest túl jó képet az Egyesült Államokról, a CIA-ről, de a latin-amerikai politikai rendszerekről sem. Panama még mindig olyan banánköztársaság az európai tudatban, ahol minden megtörténhet. FODOR GYÖRGY Noriega tábornok tapsolt és eltapsolt fotó: Reuters - alberto lowe