Magyar Hírlap, 2008. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

2008-04-19 / 92. szám

18 * A Föld a mi anyánk, vallják az indiá­nok, és vallja, vallotta megannyi ter­mészeti nép. Ez az anya - az anyaföld - több, mint lábunk alatt a talaj. Mint a mítoszokból kiderül, hozzá tartoznak a növények és az állatok, az egész termé­szet. Az anyaföld szüli meg az életet, és hozzá tér meg minden élő, amikor pá­lyája bevégeztetett. Legjobb tudása sze­rint bánt a természeti ember a földdel és a természettel. Soha nem merte volna bántani, s amit elvett, elfogadott tőle, azt megköszönte, és cserébe igyekezett adni valamit. Rítusaival bizonygatta, hogy csak annyit vett el, amennyire feltétlen szüksége volt. Aztán eljött a történelmi idő, amikor az anyaföldből talaj, adományaiból nyersanyag és ter­mény lett. Aki ma Földanyáról beszél, annak világos: a környezet szennyezé­se önmagunk mérgezése, a védekezés pedig nem egyéb, mint önvédelem. Nekem, mióta csak az eszemet tu­dom, a legnagyobb gyönyörűséget az jelentette, ha közel kerülhettem Hoz­zá s bármely gyermekéhez, legyen az fű, fa, virág, bogár, állat. Éreztem a szeretetét, gondoskodását a zsibongó tavaszban, a forró nyárban, a sárgu­ló őszben, a fehéren csikorgó télben, tudtam, miért esik az eső, miért fúj a szél, miért van egyszer meleg, egyszer hideg. Természetellenesnek érzem a városi életet, mert távol tart Tőle. Sze­rencsére a szüleim is olyan emberek, akik szeretik és tisztelik a természetet, akiket csak a munkájuk köt a városi léthez, s ha tehetnék, azonnal és vég­leg vidékre költöznének. Tisztában vagyok azzal, hogy nekem egyedül vagy akár a szüleimmel és ba­rátaikkal, barátaimmal kevés az erőnk szembeszállni a haszonelvűvé vált, ön­pusztító világgal. Mindenesetre igyek­szünk a természettel harmóniában és hozzá közel élni. A sorsunk megenged­te, hogy legyen egy kis parasztházunk egy valódi faluban, ahol minden portán tartanak még állatokat, művelik a föl­deket. Ha csak hét végén és a szünidők­ben, a szabadságok alatt jutunk oda, az is felüdülésszámba megy. Ha ott lakunk majd, lesznek saját állataink, teljes lesz a természeti körforgás, aminek mi is ré­szei leszünk. És mennyivel jobb a földön járni, mint az aszfalton! Legjobb mezítláb, amikor a talpammal érzem, min is já­rok. A gyep selymes érintése, a homok lábujjak közé pergő puhasága, nyári melege, de még a frissen kaszált rét tar­lójának szúróssága is felemelő élmény. (A tarló egyébként nem szúr, ha a tal­punkat csúsztatva járunk rajta). Óvodás korom óta lovagolok, ha raj­tam múlna, talán lóháton is ennék, tár­salognék, pihennék, és szívesen alud­nék a lovaimmal az istállóban. Ezerszer inkább szívom be vizeletük és a trágyá­juk illatát akár, mint a kocsik kipufo­gógázait. Egyelőre nincs saját lovam, de hiszem, hogy lesz. Manapság még a szomszédok, barátok és ismerősök há­tasait szeretgetem és nyüstölöm, a nyári szünidőben pedig nagy örömmel járok vissza a lengyelországi lovas tanyára, ahol - mint szüleim mesélik - pólyás koromban hajolt babakocsim fölé elő­ször egy aranyos öreg kanca, s hoztam szívbajt édesanyámra, mert gőgicsélve nyúlkáltam bele puha szájába. A természet szeretete­­ és az általa viszonzott szeretet­­ hozta magával azt is, hogy óvodás korom óta állatorvos szeretnék lenni, valódi lódoktor. Gyó­gyítani fogom a rászoruló állatokat, gyógyítani és ápolni a Földanya köté­nyéből nekem jutó csücsköt is. Tudom, hogy lovat és más állatokat fogok tar­tani, és a nyüzsgő városoknak csak va­lamilyen óhatatlan kényszerből, átme­netileg megyek a közelébe. Ha az egész világot nem is, a magam világát szeret­ném olyannak megteremteni, hogy a legmesszebbmenőkig harmóniában él­hessek a természettel, a természetben. A földműves ismeri minden apró ré­szét annak, ami körülveszi, ismer min­den növényt, állatot, a talaj minősé­gét, a lefolyó víz irányát, a szeleket, az időjárás rendszeres változatait. Ennek a rendszernek olyan láncszeme igyek­szik lenni, amelyik nem pocsékol ener­giát, és nem hoz létre a táplálékláncba nem illő hulladékot. A Földanyát tisz­telő embernek ezt a szemléletet kell feltámasztania, és elő kell bányásznia a tengernyi megfigyelést, amelynek jó része feledésbe merülni látszik. A pénzhatalmat és az üzletembereket csak a cinikus nyereségvágy és kapzsi­ság vezérli. Olyanok, mint az az ember (?), aki ha megunja a kutyáját, vagy már nem divatos fajtájúnak számít, el­viszi valahová messzire, és ismeretlen helyen kidobja az autójából. Vagy az a szörnyeteg, aki a lovát, ha megöregszik, és már nem képes őt szolgálni, eladja a vágóhídra virslinek. A mi családunk nem csak olvas a kis és szelíd technológiákról, amelyek kiválhatják a környezetszennyező energiaforrásokat. A napenergiával, bioenergiával, a szerves rendszerű me­zőgazdasággal folyó kísérletekhez nem kell okvetlenül óriási laboratórium, nagy intézmények pénze. Többnyire Az anyaföld szüli meg az életet, és hozzá tér meg minden élő, amikor pályá­ja bevégeztetett, kicsiben kipróbálhatók, csak elő kell vennünk nagyapáink gazdálkodási ötlettárát, s felszerelnünk pár napele­met, napkollektort a háztetőre, mint azt vidéki - egyébként vályogból, tehát földből készült - „menedékházunkban” már meg is valósítottuk. (A faluban vannak már azóta követőink is!) És a vályogház télen meleg, nyáron hűvös, mondhatjuk, természeti energi­ákkal működik. A zöldségeskertünkben pedig műtrágyák, gyom- és rovarirtó szerek helyett egymást jól kiegészítő és védő növénytársulásokat hoztunk létre. Jelentem: ragyogóan működik a kert is! Most veszem észre, hogy én is in­kább arról írok, amilyennek szeretném látni a világot, kevésbé arról, amilyen. Mert hiába a rengeteg riasztó adat, a veszélyek érzékletes, adatokkal alátá­masztott leírása, hiába készülnek akár gyakorlati forgatókönyvek is, mindez­zel szemben a kényelmességnek, korlá­toltságnak és önzésnek szinte szétsza­­kíthatatlan szövetsége feszít büszkén a világban. S az egészséges emberben munkálkodik egy furcsa, szinte meg­­rendíthetetlen ösztön: hiába látja be és tudja az értelme, teljes valójával képte­len elhinni a pusztulás lehetőségét. Ez segít neki lelki épségét megőrizni a leg­szörnyűbb katasztrófában, de ugyanez gátolja abban, hogy idejében cseleked­jen, amikor még elhárítható a veszély. Édesapámtól hallottam egy angol tudósról, Lovelockról, aki a Föld légkö­rének tüzetes vizsgálata nyomán meg­rendítő felfedezésre jutott. Lovelockék felfedezték, hogy a légkörben egy sor elem és vegyület szüntelen körforgása játszódik le, s ami eközben viszonylag állandó marad, az csak maga az anya­gok aránya. S a légkör természete nem az, hogy híven követi a Föld felszínén történt nagy változásokat, hanem az, hogy e változásokat rugalmasan ki­egyenlítve, önszabályozással, mindig visszaállítja a szárazföldi és tenge­ri életnek kedvező legjobb arányait. Más szóval óriási szerves rendszer ez, hatalmas szervezet, tulajdonképpen élőlény, amelynek része a teljes földi élettér. Lovelock e rendszernek a görög Gaia, azaz Földanya nevet adta, idézte fel, ezzel is rámutatva, hogy az ősi mí­toszoknak nagyon is van valóságalap­juk. A mítoszok és Lovelock elmélete közt csak annyi a különbség, hogy az előbbi jelképes formába önti mindazt az évezredes emberi tapasztalatot, amit a ma tudósa a maga elvont fogalmaival ír le. Lovelock meghajtja fejét a nagy élőlény, Gaia előtt, jelezve, hogy tisz­tában van vele: az ember nélkülözhető elem a hátán. S ha mi, emberek, rák­keltő tényezőként kezdünk szerepelni, hálátlan élősdiekként, akkor Földanya könnyen a mostohánkká válhat, és le­ráz magáról. A Nagy Szellem a mi apánk, a Föld pedig a mi anyánk - vallották az észak­amerikai indiánok. Napisten, Holdis­tennő, Földanya - olvashatjuk az ék­írásos sumer feljegyzésekben. Arany Atyácska a mi apánk, és az életet adó Boldogasszony a mi anyánk - han­goztatták még alig több, mint ezer éve is magyar őseink. Hitték, hogy ő Isten Szántóföldje, a Tenger Csillaga, hogy róla vall az erdő, s­őt mutatja a rét és a virág, hogy ő Mindenek Anyaméhe. Tanulni fogok, nagyon sokat tanul­ni, s nemcsak iskolákban, egyetemen, hanem tőlük is, az őseimtől. Hogy aztán egyszer majd mindennap úgy kelhessek fel, mint ők tették, hajnalban, és ked­venc lovam hátára kapva kiügethessek a földecském végére, tárt karokkal kö­szönteni a felkelő Napot. SZALAI SAROLTA (14 ÉVES) BUDAPEST/PÁZMÁND HA GYERMEK SZÓL A FÖLDANYÁRÓL... A természeti népek élete küzdelmesebb, de kevesebb ártalmat okoznak fotó: reuters-carloshugovaca MAGYAR HÍRLAP AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLEKET URAK ÉS PARASZTOK NEMZET ÉS IRODALOM A két évszázad közötti átmeneti kor­szak, a 19. és a 20. század határán, nagy íróink között a nemzet állapota és a társadalmi változások legjelleg­zetesebb kifejezője Mikszáth Kálmán (1847-1910). Örök élménye a nógrádi táj, mely születésének földje (Szklabonya), s végül élete utolsó szakaszában ott vásárol birtokot (Horpács). Munkássá­gának döntő része Pesthez köti ugyan, érdeklődése azonban a vidéki Magyar­­országhoz, falvakhoz, kisvárosokhoz, uraságok és parasztok életéhez. Ő maga személy szerint is a korabeli magyar társadalom e két rétegéhez érzi közel magát, származásánál fogva is urak és parasztok között. Már viszonylag korai elbeszélései, A tót atyafiak és A jó paló­cok igazolják vonzódását a paraszti élet, a parasztemberek mindennapjainak szép és tragikus, naivitással, babonák­kal átszőtt világa iránt. Jókai nyomdo­kain indul, de útja Krúdy felé vezet. Különösen érvényes ez a korabeli másik nagy magyar társadalmi réteg mikszáthi ábrázolására, vagy inkább a már ekkor erősen bomló-hulló nemesi lét feltérképezésének és kritikájának a szándékára. Regényírói munkásságának legérté­kesebb része a magyar birtokos nemes­ség életéről, jellegzetes alakjairól - ese­tenként különceiről - és a felgyorsuló polgárosodás, a még aránylag szűk, de erősen feltörekvő új polgárság ellenté­téről szól. Mikszáth még jóindulattal, gyakran elnéző mosollyal és megértés­sel, a rá oly jellemző humorral közelít dzsentri hőseihez. Haladásukat, a tár­sadalmi életben való anyagi és erkölcsi ellehetetlenülésüket tisztes távolságból szánalommal szemléli, s ha olykor éle­sen bírálja is őket, a polgárság takarékos életmódját elismeréssel ábrázolja, de a szíve az előbbiekhez húz. Életművének kiemelkedő dzsentri­regénye a Noszty fiú esete Tóth Mari­val. Itt ábrázolja legélesebben a dzsent­ri gyors züllését a jóképű és eszes fiatalember személyében, aki kétség­­beesetten, de cinizmussal kapasz­kodna az egzisztenciális biztonságot, anyagi hátteret nyújtó házasságba. Az olvasó nehezen tudja eldönteni, kit is sajnáljon inkább: a megalázott pol­gárcsaládot, Tóth Marival, vagy a ta­laját vesztett dzsentrit. Mikszáth erős szatírára hajló tehetsége e regényében is megjelenik, a kiterjedt Kopereczky család történetében, akik elsőszülött fiuknak sorban az Izrael Izsák nevet adják a keresztségben, hogy részesül­hessenek egy kereskedő ősük vagyo­nából, aki egy vadházasságból, anyai ágon zsidó származású lévén, úgy ren­delkezett, hogy csak az a Kopereczky utód örökölhet, aki elsőszülöttként az Izrael Izsák neveket viseli. Derű és szomorúság, a szatíra és a szá­nalom fonalaiból szövődik magyarság­szemlélete regényeiben, de egyre több keserűséggel ennek a magyar világnak a süllyedését látva (Beszterce ostroma, Különös házasság, Fekete város). Leg­kíméletlenebb szatírája az Új Zrínyiász. Az általa feltámasztott szigetvári hőst és embereit helyezi a századforduló bankos, orfeumos környezetébe. Ebben a környezetben komikus alakok a kard­juk után kapkodó Zrínyiék, de a szatíra éle a maga korát s a korabeli Pest idegen, nyegle polgári életét sújtja. BÍRÓ ZOLTÁN KISS LÁSZLÓ ff. KÉNYES ÜGY Mire leértem, már nagyban állt a haj­­cihő. Mintha reggeli utcabál lenne, a szomszéd úr, a tizedikről állt a kör közepén, selypegett, és azt rikácsolta, hogy na majd ő, még ha addig él is, ő megmutatja, hogy ki is az a Hámori Béla. Hogy miért kell megmutatnia, meg hogy meg kell-e mutatnia egy­általán, az számomra egyelőre nem derült ki, csupán annyi volt bizonyos, hogy itt valami égbekiáltó méltány­talanság esett. Csak lassan világlott ki, hogy valami impertinens alak, kihasználva az éj sötétjének cinkos­ságát, feliratot helyezett el a kis görcs­ember kocsiján. És a feliratot most ott lobogtatta Hámori úr imádott Corsája mellett. - Még ilyet, hogy lopta Hámori Béla. Na jöjjön elő az a tróger, mondja csak a szemembe, hogy mit loptam én, kit rövidítettem én meg valaha is! - Dőlt belőle a felháborodás, a szavak kiültek az arcára, vörösre mázolták az ábrá­zatát. És amikor meglátott, úgy nézett rám, mintha a felhívásra jelentkeznék, hogy itten vagyok, kérem, én lennék az a tróger. Hát nem, még ha esetleg rá­vinne is incselkedő kedvem néhanap, sokkal lustább ember vagyok annál, mintsem hogy feliratot barkácsoljak, és aztán éjszaka kiragasszam egyik kedvenc házbélim autójára. Nem. Ő meg mégis az orrom alá dugta, mint aki szembesíteni akar művemmel, hogy nézzem csak meg ezt az arcpirító arcátlanságot. Én meg megnéztem. „Lopta Hámori Béla, Akácfa utca 21. X. emelet, 41. alatti lakos. Lophattál volna jobb kocsit is, te marha!” Hát ennyi volt, ezért tört ki az ég­­re-földre szóló lakodalom. - Na, mit szól ehhez - szembesített a tényekkel a sértett, mintha máris gyanúsított lennék. - Aljas aknamunka, de majd a szemükbe nézek én az ilyen finom kis alakoknak, a szemükbe nézek én - húzta el nem kevés önérzettel az orrom elől a feliratot a sértett, és felhelyezte oda, ahol eredetileg állt. Nézett rám, mint aki megkezdte a szembenézést, s még jó, hogy nem vett tőlem ujjlenyomatot. Kényes ügy, in­gattam a fejem, s persze igyekeztem az eset súlyának megfelelő, komor képet vágni, jelezvén, hogy itt bizony égbe­kiáltó gazság esett, csak hát nehezen ment. Bennem volt a mindennapok utcaképe, amelyhez Hámori szomszéd kocsivakarása úgy hozzátartozott, mint az Akácfa utcához a hársfák. Szinte naponta ugrottam is, amikor éppen smukkolta a gépet - és aligha­nem ezért is kerültem a főgyanúsítot­tak sorába -, hogy talán a fogaival is foglalkozhatna, nem csak a kocsijával. - Elég ez nekem, szomszéd úr - vicso­rított akkor rám, megmutatva éppen elölről hiányzó három foga helyét -, amilyen keveset én már eszem, ahhoz ennyi fog még sok is. És álltam ott - mint, gondolom, ál­lok majd az Úr színe előtt, ahol fejemre olvassák minden rosszaságomat, csak valamivel vidámabban -, és mélységes felháborodásomról és együttérzésem­ről biztosítottam a szomszédot. Ugye milyen álnok, képmutató nyomoronc is tud lenni az ember, hiszen azt kel­lett volna mondanom, hogy nem kel­lett volna azzal az alpári marhasággal felmatricázni a kocsit.­­„El a kezekkel! Ez lopott autó!” - hirdette büszkén Hámori úr féltett jószága, amelyet bizonyára majd vele együtt temetnek el,­­mint hajdanán a fejedelmekkel és különösen vitéz harcosokkal a lovu­kat. Ehelyett sunyi pofával beálltam én is a köpködők meg pfujozók sorá­ba, jobban ágáltam, mint egy elkopott nőifehenemű-vigéc, s szaporán csó­váltam a fejem, hogy Istenem, micsoda emberek vannak, micsoda emberek. Úgy látszik, ez hatott. A szomszéd úr hálásan megszorította a kezem, meg­tapogatta a vállamat, mint aki meg van róla győződve, hogy én föltétlenül az amúgy menthetetlen világ jobbik feléhez tartozom, és azt selypegte: mi lesz ebből a világból, szomszéd úr, kedves szomszéd úr? Mi lesz ebből, ha mindenféle sötét alakok szabadon ga­rázdálkodhatnak? Én meg fellélegeztem, mint akit fel­mentett a bíróság, mint akinek éppen most hirdették ki az ártatlanságát.

Next