Magyar Hírlap, 2008. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-19 / 92. szám
18 * A Föld a mi anyánk, vallják az indiánok, és vallja, vallotta megannyi természeti nép. Ez az anya - az anyaföld - több, mint lábunk alatt a talaj. Mint a mítoszokból kiderül, hozzá tartoznak a növények és az állatok, az egész természet. Az anyaföld szüli meg az életet, és hozzá tér meg minden élő, amikor pályája bevégeztetett. Legjobb tudása szerint bánt a természeti ember a földdel és a természettel. Soha nem merte volna bántani, s amit elvett, elfogadott tőle, azt megköszönte, és cserébe igyekezett adni valamit. Rítusaival bizonygatta, hogy csak annyit vett el, amennyire feltétlen szüksége volt. Aztán eljött a történelmi idő, amikor az anyaföldből talaj, adományaiból nyersanyag és termény lett. Aki ma Földanyáról beszél, annak világos: a környezet szennyezése önmagunk mérgezése, a védekezés pedig nem egyéb, mint önvédelem. Nekem, mióta csak az eszemet tudom, a legnagyobb gyönyörűséget az jelentette, ha közel kerülhettem Hozzá s bármely gyermekéhez, legyen az fű, fa, virág, bogár, állat. Éreztem a szeretetét, gondoskodását a zsibongó tavaszban, a forró nyárban, a sárguló őszben, a fehéren csikorgó télben, tudtam, miért esik az eső, miért fúj a szél, miért van egyszer meleg, egyszer hideg. Természetellenesnek érzem a városi életet, mert távol tart Tőle. Szerencsére a szüleim is olyan emberek, akik szeretik és tisztelik a természetet, akiket csak a munkájuk köt a városi léthez, s ha tehetnék, azonnal és végleg vidékre költöznének. Tisztában vagyok azzal, hogy nekem egyedül vagy akár a szüleimmel és barátaikkal, barátaimmal kevés az erőnk szembeszállni a haszonelvűvé vált, önpusztító világgal. Mindenesetre igyekszünk a természettel harmóniában és hozzá közel élni. A sorsunk megengedte, hogy legyen egy kis parasztházunk egy valódi faluban, ahol minden portán tartanak még állatokat, művelik a földeket. Ha csak hét végén és a szünidőkben, a szabadságok alatt jutunk oda, az is felüdülésszámba megy. Ha ott lakunk majd, lesznek saját állataink, teljes lesz a természeti körforgás, aminek mi is részei leszünk. És mennyivel jobb a földön járni, mint az aszfalton! Legjobb mezítláb, amikor a talpammal érzem, min is járok. A gyep selymes érintése, a homok lábujjak közé pergő puhasága, nyári melege, de még a frissen kaszált rét tarlójának szúróssága is felemelő élmény. (A tarló egyébként nem szúr, ha a talpunkat csúsztatva járunk rajta). Óvodás korom óta lovagolok, ha rajtam múlna, talán lóháton is ennék, társalognék, pihennék, és szívesen aludnék a lovaimmal az istállóban. Ezerszer inkább szívom be vizeletük és a trágyájuk illatát akár, mint a kocsik kipufogógázait. Egyelőre nincs saját lovam, de hiszem, hogy lesz. Manapság még a szomszédok, barátok és ismerősök hátasait szeretgetem és nyüstölöm, a nyári szünidőben pedig nagy örömmel járok vissza a lengyelországi lovas tanyára, ahol - mint szüleim mesélik - pólyás koromban hajolt babakocsim fölé először egy aranyos öreg kanca, s hoztam szívbajt édesanyámra, mert gőgicsélve nyúlkáltam bele puha szájába. A természet szeretete és az általa viszonzott szeretet hozta magával azt is, hogy óvodás korom óta állatorvos szeretnék lenni, valódi lódoktor. Gyógyítani fogom a rászoruló állatokat, gyógyítani és ápolni a Földanya kötényéből nekem jutó csücsköt is. Tudom, hogy lovat és más állatokat fogok tartani, és a nyüzsgő városoknak csak valamilyen óhatatlan kényszerből, átmenetileg megyek a közelébe. Ha az egész világot nem is, a magam világát szeretném olyannak megteremteni, hogy a legmesszebbmenőkig harmóniában élhessek a természettel, a természetben. A földműves ismeri minden apró részét annak, ami körülveszi, ismer minden növényt, állatot, a talaj minőségét, a lefolyó víz irányát, a szeleket, az időjárás rendszeres változatait. Ennek a rendszernek olyan láncszeme igyekszik lenni, amelyik nem pocsékol energiát, és nem hoz létre a táplálékláncba nem illő hulladékot. A Földanyát tisztelő embernek ezt a szemléletet kell feltámasztania, és elő kell bányásznia a tengernyi megfigyelést, amelynek jó része feledésbe merülni látszik. A pénzhatalmat és az üzletembereket csak a cinikus nyereségvágy és kapzsiság vezérli. Olyanok, mint az az ember (?), aki ha megunja a kutyáját, vagy már nem divatos fajtájúnak számít, elviszi valahová messzire, és ismeretlen helyen kidobja az autójából. Vagy az a szörnyeteg, aki a lovát, ha megöregszik, és már nem képes őt szolgálni, eladja a vágóhídra virslinek. A mi családunk nem csak olvas a kis és szelíd technológiákról, amelyek kiválhatják a környezetszennyező energiaforrásokat. A napenergiával, bioenergiával, a szerves rendszerű mezőgazdasággal folyó kísérletekhez nem kell okvetlenül óriási laboratórium, nagy intézmények pénze. Többnyire Az anyaföld szüli meg az életet, és hozzá tér meg minden élő, amikor pályája bevégeztetett, kicsiben kipróbálhatók, csak elő kell vennünk nagyapáink gazdálkodási ötlettárát, s felszerelnünk pár napelemet, napkollektort a háztetőre, mint azt vidéki - egyébként vályogból, tehát földből készült - „menedékházunkban” már meg is valósítottuk. (A faluban vannak már azóta követőink is!) És a vályogház télen meleg, nyáron hűvös, mondhatjuk, természeti energiákkal működik. A zöldségeskertünkben pedig műtrágyák, gyom- és rovarirtó szerek helyett egymást jól kiegészítő és védő növénytársulásokat hoztunk létre. Jelentem: ragyogóan működik a kert is! Most veszem észre, hogy én is inkább arról írok, amilyennek szeretném látni a világot, kevésbé arról, amilyen. Mert hiába a rengeteg riasztó adat, a veszélyek érzékletes, adatokkal alátámasztott leírása, hiába készülnek akár gyakorlati forgatókönyvek is, mindezzel szemben a kényelmességnek, korlátoltságnak és önzésnek szinte szétszakíthatatlan szövetsége feszít büszkén a világban. S az egészséges emberben munkálkodik egy furcsa, szinte megrendíthetetlen ösztön: hiába látja be és tudja az értelme, teljes valójával képtelen elhinni a pusztulás lehetőségét. Ez segít neki lelki épségét megőrizni a legszörnyűbb katasztrófában, de ugyanez gátolja abban, hogy idejében cselekedjen, amikor még elhárítható a veszély. Édesapámtól hallottam egy angol tudósról, Lovelockról, aki a Föld légkörének tüzetes vizsgálata nyomán megrendítő felfedezésre jutott. Lovelockék felfedezték, hogy a légkörben egy sor elem és vegyület szüntelen körforgása játszódik le, s ami eközben viszonylag állandó marad, az csak maga az anyagok aránya. S a légkör természete nem az, hogy híven követi a Föld felszínén történt nagy változásokat, hanem az, hogy e változásokat rugalmasan kiegyenlítve, önszabályozással, mindig visszaállítja a szárazföldi és tengeri életnek kedvező legjobb arányait. Más szóval óriási szerves rendszer ez, hatalmas szervezet, tulajdonképpen élőlény, amelynek része a teljes földi élettér. Lovelock e rendszernek a görög Gaia, azaz Földanya nevet adta, idézte fel, ezzel is rámutatva, hogy az ősi mítoszoknak nagyon is van valóságalapjuk. A mítoszok és Lovelock elmélete közt csak annyi a különbség, hogy az előbbi jelképes formába önti mindazt az évezredes emberi tapasztalatot, amit a ma tudósa a maga elvont fogalmaival ír le. Lovelock meghajtja fejét a nagy élőlény, Gaia előtt, jelezve, hogy tisztában van vele: az ember nélkülözhető elem a hátán. S ha mi, emberek, rákkeltő tényezőként kezdünk szerepelni, hálátlan élősdiekként, akkor Földanya könnyen a mostohánkká válhat, és leráz magáról. A Nagy Szellem a mi apánk, a Föld pedig a mi anyánk - vallották az északamerikai indiánok. Napisten, Holdistennő, Földanya - olvashatjuk az ékírásos sumer feljegyzésekben. Arany Atyácska a mi apánk, és az életet adó Boldogasszony a mi anyánk - hangoztatták még alig több, mint ezer éve is magyar őseink. Hitték, hogy ő Isten Szántóföldje, a Tenger Csillaga, hogy róla vall az erdő, sőt mutatja a rét és a virág, hogy ő Mindenek Anyaméhe. Tanulni fogok, nagyon sokat tanulni, s nemcsak iskolákban, egyetemen, hanem tőlük is, az őseimtől. Hogy aztán egyszer majd mindennap úgy kelhessek fel, mint ők tették, hajnalban, és kedvenc lovam hátára kapva kiügethessek a földecském végére, tárt karokkal köszönteni a felkelő Napot. SZALAI SAROLTA (14 ÉVES) BUDAPEST/PÁZMÁND HA GYERMEK SZÓL A FÖLDANYÁRÓL... A természeti népek élete küzdelmesebb, de kevesebb ártalmat okoznak fotó: reuters-carloshugovaca MAGYAR HÍRLAP AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLEKET URAK ÉS PARASZTOK NEMZET ÉS IRODALOM A két évszázad közötti átmeneti korszak, a 19. és a 20. század határán, nagy íróink között a nemzet állapota és a társadalmi változások legjellegzetesebb kifejezője Mikszáth Kálmán (1847-1910). Örök élménye a nógrádi táj, mely születésének földje (Szklabonya), s végül élete utolsó szakaszában ott vásárol birtokot (Horpács). Munkásságának döntő része Pesthez köti ugyan, érdeklődése azonban a vidéki Magyarországhoz, falvakhoz, kisvárosokhoz, uraságok és parasztok életéhez. Ő maga személy szerint is a korabeli magyar társadalom e két rétegéhez érzi közel magát, származásánál fogva is urak és parasztok között. Már viszonylag korai elbeszélései, A tót atyafiak és A jó palócok igazolják vonzódását a paraszti élet, a parasztemberek mindennapjainak szép és tragikus, naivitással, babonákkal átszőtt világa iránt. Jókai nyomdokain indul, de útja Krúdy felé vezet. Különösen érvényes ez a korabeli másik nagy magyar társadalmi réteg mikszáthi ábrázolására, vagy inkább a már ekkor erősen bomló-hulló nemesi lét feltérképezésének és kritikájának a szándékára. Regényírói munkásságának legértékesebb része a magyar birtokos nemesség életéről, jellegzetes alakjairól - esetenként különceiről - és a felgyorsuló polgárosodás, a még aránylag szűk, de erősen feltörekvő új polgárság ellentétéről szól. Mikszáth még jóindulattal, gyakran elnéző mosollyal és megértéssel, a rá oly jellemző humorral közelít dzsentri hőseihez. Haladásukat, a társadalmi életben való anyagi és erkölcsi ellehetetlenülésüket tisztes távolságból szánalommal szemléli, s ha olykor élesen bírálja is őket, a polgárság takarékos életmódját elismeréssel ábrázolja, de a szíve az előbbiekhez húz. Életművének kiemelkedő dzsentriregénye a Noszty fiú esete Tóth Marival. Itt ábrázolja legélesebben a dzsentri gyors züllését a jóképű és eszes fiatalember személyében, aki kétségbeesetten, de cinizmussal kapaszkodna az egzisztenciális biztonságot, anyagi hátteret nyújtó házasságba. Az olvasó nehezen tudja eldönteni, kit is sajnáljon inkább: a megalázott polgárcsaládot, Tóth Marival, vagy a talaját vesztett dzsentrit. Mikszáth erős szatírára hajló tehetsége e regényében is megjelenik, a kiterjedt Kopereczky család történetében, akik elsőszülött fiuknak sorban az Izrael Izsák nevet adják a keresztségben, hogy részesülhessenek egy kereskedő ősük vagyonából, aki egy vadházasságból, anyai ágon zsidó származású lévén, úgy rendelkezett, hogy csak az a Kopereczky utód örökölhet, aki elsőszülöttként az Izrael Izsák neveket viseli. Derű és szomorúság, a szatíra és a szánalom fonalaiból szövődik magyarságszemlélete regényeiben, de egyre több keserűséggel ennek a magyar világnak a süllyedését látva (Beszterce ostroma, Különös házasság, Fekete város). Legkíméletlenebb szatírája az Új Zrínyiász. Az általa feltámasztott szigetvári hőst és embereit helyezi a századforduló bankos, orfeumos környezetébe. Ebben a környezetben komikus alakok a kardjuk után kapkodó Zrínyiék, de a szatíra éle a maga korát s a korabeli Pest idegen, nyegle polgári életét sújtja. BÍRÓ ZOLTÁN KISS LÁSZLÓ ff. KÉNYES ÜGY Mire leértem, már nagyban állt a hajcihő. Mintha reggeli utcabál lenne, a szomszéd úr, a tizedikről állt a kör közepén, selypegett, és azt rikácsolta, hogy na majd ő, még ha addig él is, ő megmutatja, hogy ki is az a Hámori Béla. Hogy miért kell megmutatnia, meg hogy meg kell-e mutatnia egyáltalán, az számomra egyelőre nem derült ki, csupán annyi volt bizonyos, hogy itt valami égbekiáltó méltánytalanság esett. Csak lassan világlott ki, hogy valami impertinens alak, kihasználva az éj sötétjének cinkosságát, feliratot helyezett el a kis görcsember kocsiján. És a feliratot most ott lobogtatta Hámori úr imádott Corsája mellett. - Még ilyet, hogy lopta Hámori Béla. Na jöjjön elő az a tróger, mondja csak a szemembe, hogy mit loptam én, kit rövidítettem én meg valaha is! - Dőlt belőle a felháborodás, a szavak kiültek az arcára, vörösre mázolták az ábrázatát. És amikor meglátott, úgy nézett rám, mintha a felhívásra jelentkeznék, hogy itten vagyok, kérem, én lennék az a tróger. Hát nem, még ha esetleg rávinne is incselkedő kedvem néhanap, sokkal lustább ember vagyok annál, mintsem hogy feliratot barkácsoljak, és aztán éjszaka kiragasszam egyik kedvenc házbélim autójára. Nem. Ő meg mégis az orrom alá dugta, mint aki szembesíteni akar művemmel, hogy nézzem csak meg ezt az arcpirító arcátlanságot. Én meg megnéztem. „Lopta Hámori Béla, Akácfa utca 21. X. emelet, 41. alatti lakos. Lophattál volna jobb kocsit is, te marha!” Hát ennyi volt, ezért tört ki az égre-földre szóló lakodalom. - Na, mit szól ehhez - szembesített a tényekkel a sértett, mintha máris gyanúsított lennék. - Aljas aknamunka, de majd a szemükbe nézek én az ilyen finom kis alakoknak, a szemükbe nézek én - húzta el nem kevés önérzettel az orrom elől a feliratot a sértett, és felhelyezte oda, ahol eredetileg állt. Nézett rám, mint aki megkezdte a szembenézést, s még jó, hogy nem vett tőlem ujjlenyomatot. Kényes ügy, ingattam a fejem, s persze igyekeztem az eset súlyának megfelelő, komor képet vágni, jelezvén, hogy itt bizony égbekiáltó gazság esett, csak hát nehezen ment. Bennem volt a mindennapok utcaképe, amelyhez Hámori szomszéd kocsivakarása úgy hozzátartozott, mint az Akácfa utcához a hársfák. Szinte naponta ugrottam is, amikor éppen smukkolta a gépet - és alighanem ezért is kerültem a főgyanúsítottak sorába -, hogy talán a fogaival is foglalkozhatna, nem csak a kocsijával. - Elég ez nekem, szomszéd úr - vicsorított akkor rám, megmutatva éppen elölről hiányzó három foga helyét -, amilyen keveset én már eszem, ahhoz ennyi fog még sok is. És álltam ott - mint, gondolom, állok majd az Úr színe előtt, ahol fejemre olvassák minden rosszaságomat, csak valamivel vidámabban -, és mélységes felháborodásomról és együttérzésemről biztosítottam a szomszédot. Ugye milyen álnok, képmutató nyomoronc is tud lenni az ember, hiszen azt kellett volna mondanom, hogy nem kellett volna azzal az alpári marhasággal felmatricázni a kocsit.„El a kezekkel! Ez lopott autó!” - hirdette büszkén Hámori úr féltett jószága, amelyet bizonyára majd vele együtt temetnek el,mint hajdanán a fejedelmekkel és különösen vitéz harcosokkal a lovukat. Ehelyett sunyi pofával beálltam én is a köpködők meg pfujozók sorába, jobban ágáltam, mint egy elkopott nőifehenemű-vigéc, s szaporán csóváltam a fejem, hogy Istenem, micsoda emberek vannak, micsoda emberek. Úgy látszik, ez hatott. A szomszéd úr hálásan megszorította a kezem, megtapogatta a vállamat, mint aki meg van róla győződve, hogy én föltétlenül az amúgy menthetetlen világ jobbik feléhez tartozom, és azt selypegte: mi lesz ebből a világból, szomszéd úr, kedves szomszéd úr? Mi lesz ebből, ha mindenféle sötét alakok szabadon garázdálkodhatnak? Én meg fellélegeztem, mint akit felmentett a bíróság, mint akinek éppen most hirdették ki az ártatlanságát.