Magyar Hírlap, 2008. december (41. évfolyam, 280-303. szám)

2008-12-20 / 297. szám

18 SZÉKELY MAGYARSÁG NEMZET ÉS IRODALOM A Hargita alatti Farkaslaka kis székely falu. Ebben a fa­luban látta meg a napvilágot Tamási Áron (1897-1966), a székelység legnagyobb írója, aki az egyetemes magyar irodalomban is az elsők, a legjelentősebbek között fog­lal helyet. Szinte gyerekfővel járta meg az olasz frontot az első világháborúban, s amikor hazatért, egyszer csak arra ébredt, hogy szülőföldje, a Székelyföld már nem Magyarország, hanem Románia. Ezt a feldolgozhatatlan megrendülést írja ki magából első elbeszélésében (Szász Tamás, a pogány), amelyben a főhős keserűségében és tehetetlenségében elpusztítja mindenét, hadd legyen a tűz martaléka mindaz, ami még megmaradt. Ezzel a ve­reségélménnyel indul a felnőtté válás útján egy székely fiatalember a 20. században. Ám Tamási Áron nem lenne székely, ha beletemet­kezne a keserűségbe. Ehelyett dolgozik a megélhetésért, tanul és ír, írásaival örök érvényű rajzát adja az erdélyi tájnak, elsősorban a Hargita fenyvesek uralta vidéké­nek. Úgy ismeri ezt a világot, mint Veres Péter az alföldi parasztságot vagy mint Illyés Gyula a dunántúli pusz­ták népét. Lélekindulás című novelláskötetével tűnik fel 1925-ben. Első regénye, a Szűzmáriás királyfi 1928-ban jelenik meg, írásain érezni még Szabó Dezső és Nyírő József hatását, de tehetsége és egyénisége hamar meg­mutatkozik. Tamási székely magyarsága egyszerre ter­mészeti és természeten túli tünemény. Megélt valóság és mítosz, egyszerű emberség és mese, földies észjárás és népi vallásosság nagyszerű szövedéke ez az életmű. Prózájának csúcsteljesítménye az Ábel-trilógia, amelyben mindez a legszebben és a legteljesebben ösz­­szegződik, főleg a trilógia első darabjában, az Ábel a rengetegben lapjain. Hőse a kis székely legényke, akire hirtelen szakad rá a felelősség, és egyedül kell helytáll­nia a rengetegben erdőpásztori minőségben. Falujabeli fiú, Ladó Laji adja a mintát Ábel regénybeli alakjához. Ábel történetének alapjai a székely életben fogannak, a hős jellemének gyökerei a székely tulajdonságokban élnek, de ebben a könyvben a valóság minden részlete átlényegül székely mitológiává, mesévé és lírává. Ábel - mint a kisebbségbe szorult magyarság is - a meg­maradásért vívja magányos harcát fenn a Hargitán, a Surgyelánok és Fuszulánok ellenében. Életereje, észjá­rása még a magányt is, a magányos létharcot is jókedv­vel, derűvel tölti ki. Ábel története a trilógia következő két kötetében már a felnőtt létben folytatódik, hogy Tamási feltehesse a legfőbb kérdést: „Mi célra vagyunk a világon?” És hogy majd megadhassa az éppen hősével hitelesített választ: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez az otthon pedig nekünk a hazánk és a magyar­ságunk, nyelvünkkel, kultúránkkal és becsületünkkel együtt. Ábel jellemébe nemcsak a kisebbségi magyar sors van belesűrítve, de a sorsalakítás erkölcsi parancsa is. BÍRÓ ZOLTÁN kényszertanítás A FATOLVAJOKNAK ÖKOTERROR Nem tudom, ki mit gondol a fatolvajokról, de talán ke­véssé tévedek, ha úgy vélem, a tisztességes többségnek kinyílik a bicska a zsebében minden újabb rablásról szó­ló hír hallatán. Szintúgy vérlázítók azok a laza, már­­már jóváhagyást tükröző módszerek, amelyekkel a rendvédelmi szervek üldözik e bűncselekményt. S ami a habot jelenti a képzeletbeli tortán: a nagy ritkán ke­lepcébe kerülő patkányok szinte sohasem kerülnek rács mögé, az elenyésző kivételek büntetése pedig említésre sem érdemes. Szomorú, de igaz, a társadalom némelyik rétege még mindig nem értette meg, hogy a természet nem homokozó, ahol következmények nélkül és saját kedvére bárki szabadon eljátszogathat. A többség önvé­delemből, a saját jövője iránti aggodalomból sem tűrheti tovább e gyermeki észre valló, deviáns jegyeket hordo­zó magatartást. Nézetem szerint a fatolvajokat az alsó hangon tíz­éves börtönbüntetésen túl kényszeroktatással kellene sújtani, bottal vezetném beléjük, hogy az erdő olyan önfenntartó, önmagát megújítani képes környezeti rendszer, amely több százezer lénynek ad életteret, s ha ezt részben vagy egészben elpusztítják, akkor nemcsak utódaiknak, hanem saját maguknak is felmérhetetlen károkat okoznak. Biztos vagyok benne, három, minden testrészre kiterjedő alapos tángálásnál többre nem len­ne szükség, hogy megértsék, miről is van szó pontosan. LÁZIN MIKLÓS ANDRÁS MAGYAR HÍRLAP __________ HÉTVÉGI MELLÉKLET / / / / / TELI MAGYARORSZÁG, TELI SZÁLLÁS GÁZLÓ Visegrádon találkozunk. Mátyás király várát figyelem a reggeli megállóból, amikor megjön a komám a kisbusszal. Dobozos Pilsnert nyom a kezembe, megölel, mint húsz éve, a középis­kolában. Izgatottak vagyunk, gyerekek utazás előtt. - Merre menjünk? - kérdezi a komám. - Le a főutakról - mondom ide a térképpel! Nem bontom ki a Pilsnert, korai volna. Esztergom, Tatabánya, Oroszlány, Mór, Bakonycsernye, Csetény, Zirc... Boldog Özséb, turul, bányászok, ezerjó, ciszterek... Emelke­­dünk-merülünk a kacskaringós utakon, kós­tolgatjuk a helyneveket. Sehol egy Cora, egy Auchan, egyéb tájseb, csak őz, varjú, köd és ké­ményfüst. Pat Metheny szól a magnóból, jó újra hallani. - Múltkor rákerestem a neten - mon­dom a komámnak -, mármint Pat Methenyre. Skálákat mutatott be a tanítványainak, lenyű­göző volt már az is. Tudtad, hogy Zoller Attila volt a mestere? (Bólogat.) És azt, hogy Zoller a visegrádi presszóban pöngetett a hatvanas években? Mielőtt kiment volna Amerikába ko­rongra venni a „Tsitári hegyekalattot” és fölka­rolni a borzos hajú kis Patet. Jár az ablaktörlő, maszatolja az esőcsep­peket. - Ugye, fölmenjünk Bakonybélbe? - kér­di a komám. Nem válaszolok, úgyis tudja, csak annyit mondok a hegyvonulatokat, szántásokat szemlélve, keresztülrobogva egy szundikáló, téli falun, hogy ez az or­szág gyönyörű, még így is, hogy kiherélték, megalázták, s hogy milyen jó lesz egyszer majd megint rendezettnek, élhetőnek látni, kiganyozottnak, legalább Szlovénia-szerű­­nek, bepucolt házak, virágzó porták, sehol egy fölösleges magasfeszültség, templomóra megjavítva. Bakonybélben szalámis szendvicset eszünk, komám készítette reggel, rám is gondolt. Áll­mosan botorkálunk a füst- és trágyaillatban, ha ropogós ágy kerülne, azonnal beleájul­nánk. A temetőhöz tévedünk, csend, béke, mécsesek, fenyvesre látni. Egy néni meg egy bácsi igazít minket útba, merre keressük Cseh Tamás Bikaistállóját. Nincs otthon az igric, pedig szívesen válta­nánk vele szót. Állunk a Bikaistálló előtt, a Bakony előtt, Sobri előtt, Hamvas előtt, a po­gányság előtt, a szent indiánság előtt... Sut­togva mondja a komám, hogy úgy olvasta, itt, a Bikaistállóban tartják a téli szállás egyes va­rázsló kellékeit. „Téli szállás - surrog bennem a szó, mint a hóesés -, téli szállás.” És végre Somlóhegy, ahova borért in­dultunk. Alvó táj, présházak, Petőfi szépen megverselné. Az a néhány ködből fölmerülő alak, akivel találkozunk, nem akar bort adni, „kénes”, „még nagyon forr”, „kevés az ó”, ilye­neket nyafognak. Végül fiatal gazdához vezet minket a jószerencse. Jövetelünk kizökkenti a szőlőhegyi magányból, látszik, régen szólalt meg, magában tett-vett, de hamar ránk han­golódik, hozza máris a pincekulcsot. Szíve a somlai boré, a magyaroké, hordói nevei Nim­ródnál kezdődnek, az van az elsőre ráírva kré­tával, aztán így folytatódnak: Magyar, Hunor, Atilla, bizonyos Árpádháziak, Mátyás s végül a Kormányzó úr, ha jól emlékszem. Mindnyá­jukra, mindnyájunkra emeljük a poharat. Pinceszer után leereszkedünk a Balaton kö­zelébe, Hévízre. Ködös zalai sötét, nem erőltet­jük a mellékutakat. Csilla „néni”, gyerekkori barátunk vár minket valami undorítóan ka­rácsonyi parkolóban. Kislányosan nevet, örül nekünk, ahogy mi is neki. Elmegyünk hoz­zá, eszünk-iszunk, megbeszéljük a dolgokat. Sok minden történt, költözés, válás, hasonló lényegtelenek. „A barátság sírás” - kántálja Cseh Tamás a magnóból. MILE ZSIGMOND ZSOLT Jár az ablaktörlő, maszatolja az esőcseppeket... FOTÓ:VÉGH ATTILA SZÍVHANG Amikor a macska elrágta a számítógép billen­tyűjének zsinórját, nem csodálkoztam. Ismer­tem már szenvedélyes érdeklődését a különféle elektronikus berendezések iránt, pár hónapja a szendvicssütőt tette használhatatlanná, ak­kor zárlatot okozott rágcsálásával, csoda, hogy nem rázta meg az áram. Később egy olvasó­lámpa zsinórját eszegette, az is használhatat­lan azóta. Másfél napi rohangálás, idegbaj, kölcsönkérés következett; én, balga lélek, re­méltem, hogy meg tudom úszni új billentyű beszerzése nélkül. Félelmetes összegek kava­rogtak a fejemben, amikor bementem egy bolt­ba, végül a kétezer-háromszáz forint szinte megkönnyebbülés volt. De a sokkot, hogy mi lesz velem és a határidős munkáimmal, még napokig nem tudtam kiheverni. Pihennem kell, gondoltam fellélegezve, an­nak tudatában, hogy a gépek immár rendelke­zésemre állnak, már csak valami használható alapötlet kell, amit kifejthetek a szükséges terjedelemben. Persze hiába vártam. Kipuk­kadtam, mint egy léggömb. Ilyenkor szokásos taktikámhoz folyamodtam, elkezdtem né­zegetni egy újságot, bármilyen sajtótermék minden egyes oldalán legalább három-négy megírásra váró izgalmas téma található, ha nem több. Vigyázni kell, ne legyen agyoncsé­pelt, legyen benne humor, valami intellektuá­lis izgalmat rejtő pici hír kell, amit aztán szé­pen kibontok, és kész. Elküldöm, és pár napig nyugtom lesz. BARÁTELLEK így találtam az E-gyerekekről szóló kis tu­dósításra valamelyik rádióújságban. Gar W. Small agykutató új művében azt fogalmazta meg, hogy „a mai generációk agya szinte evolúciós változáson megy át az intenzív számítógép-használat következté­ben. Miközben digitális gyermekeink újfajta kommunikációs képességekre tesznek szert a képernyő előtt, agyukban is új struktúrák, másféle kapcsolódások jönnek létre. Mind­ez viszont a személyes, szemtől szembe zajló kommunikáció rovására történik, az ezt se­gítő agyi mechanizmusok satnyulnak. Egyre nehezebben teremtenek a közvetlen érintke­zésben oly fontos szemkontaktust, kevésbé tudnak használni, illetve feldolgozni gesztu­sokat, arckifejezéseket.” Íme a kétségbeejtő jövő, mely szerintem már jelen. Felnőttek már azok, akik a társa­ságban ahelyett, hogy új ismeretségeket köt­nének, netán szemeznének egy nekik tetsző illetővel, fel-alá járkálnak mobiltelefonnal a fülükön, és az még jó, ha látjuk a mobilt. Minap egy konferencián egymás mellé sod­ródtunk valakivel, akár azt is hihettem, sé­tálunk egymás mellett. Sőt minden jel arra utalt, hogy társalogni fogunk. Amikor meg­hallottam a hangját, más nem lévén a köze­lünkben, magamra vonatkoztattam kérdését és válaszoltam, majd viszonozván a vélt ér­deklődést, szépen tovább akartam gördíteni a beszélgetés fonalát. Ekkor azonban észrevet­tem, hogy valami baj van, a beszélgetőpartner nem velem, hanem a telefonjával beszélget. Körülnéztem, volt-e tanúja felsülésemnek. Néhány ember látótávolságon belül lézengett, aki nem beszélt láthatatlan társához, az a mo­bilján vacakolt valamit. » Nem látta senki a melléfogásomat. Vagy úgy! Ezek itt mind fontos emberek, én meg egy senki vagyok. Mi mást tehettem volna, elővettem a mobilomat, bár senkit sem szán­dékoztam felhívni, azt hiszem, nem is volt raj­ta pénz, akkurátusan fülemhez tartottam, és úgy tettem, mintha elmélyülten hallgatnám a vonal túlsó felén levőt. Bólogattam vagy ne­vettem egy kicsit, néha azt mondtam: Tény­leg? Vagy szerelmes búgást imitálva. Na ne! íme a digitális paradicsom már most, mi lesz még a jövőben, elképzelni is lidérces. Digitá­lis fogaival így rángat és falatozik belőlünk a digitális macska. Barátaim fülei is foglaltak már, meg az idegenek fülei is. Pedig a barát a többi között arra való, hogy meghallgasson. Főleg, ha csak ritkán találkozunk. Barátfülek! Még mit nem! Azokban már rég ott lóg egy vezeték, vagy hozzájuk tapad egy mobil. Bú­csúzom, barátfülek. Elhatároztam, hogy kíváncsiságból, merő unikumként minden második nap kézzel fo­gok írni. Kipróbálom, tudok-e még. És ha igen, karácsonyra az egeret odaajándékozom a macskának. Csodálom, hogy eddig még nem fedezte fel. Pedig nagyon hosszú, és holtbiz­tos, hogy nagyon is fogára való farokkal, bo­csánat, zsinórral rendelkezik. TÓTH ERZSÉBET

Next