Magyar Hírlap, 2008. december (41. évfolyam, 280-303. szám)
2008-12-20 / 297. szám
18 SZÉKELY MAGYARSÁG NEMZET ÉS IRODALOM A Hargita alatti Farkaslaka kis székely falu. Ebben a faluban látta meg a napvilágot Tamási Áron (1897-1966), a székelység legnagyobb írója, aki az egyetemes magyar irodalomban is az elsők, a legjelentősebbek között foglal helyet. Szinte gyerekfővel járta meg az olasz frontot az első világháborúban, s amikor hazatért, egyszer csak arra ébredt, hogy szülőföldje, a Székelyföld már nem Magyarország, hanem Románia. Ezt a feldolgozhatatlan megrendülést írja ki magából első elbeszélésében (Szász Tamás, a pogány), amelyben a főhős keserűségében és tehetetlenségében elpusztítja mindenét, hadd legyen a tűz martaléka mindaz, ami még megmaradt. Ezzel a vereségélménnyel indul a felnőtté válás útján egy székely fiatalember a 20. században. Ám Tamási Áron nem lenne székely, ha beletemetkezne a keserűségbe. Ehelyett dolgozik a megélhetésért, tanul és ír, írásaival örök érvényű rajzát adja az erdélyi tájnak, elsősorban a Hargita fenyvesek uralta vidékének. Úgy ismeri ezt a világot, mint Veres Péter az alföldi parasztságot vagy mint Illyés Gyula a dunántúli puszták népét. Lélekindulás című novelláskötetével tűnik fel 1925-ben. Első regénye, a Szűzmáriás királyfi 1928-ban jelenik meg, írásain érezni még Szabó Dezső és Nyírő József hatását, de tehetsége és egyénisége hamar megmutatkozik. Tamási székely magyarsága egyszerre természeti és természeten túli tünemény. Megélt valóság és mítosz, egyszerű emberség és mese, földies észjárás és népi vallásosság nagyszerű szövedéke ez az életmű. Prózájának csúcsteljesítménye az Ábel-trilógia, amelyben mindez a legszebben és a legteljesebben öszszegződik, főleg a trilógia első darabjában, az Ábel a rengetegben lapjain. Hőse a kis székely legényke, akire hirtelen szakad rá a felelősség, és egyedül kell helytállnia a rengetegben erdőpásztori minőségben. Falujabeli fiú, Ladó Laji adja a mintát Ábel regénybeli alakjához. Ábel történetének alapjai a székely életben fogannak, a hős jellemének gyökerei a székely tulajdonságokban élnek, de ebben a könyvben a valóság minden részlete átlényegül székely mitológiává, mesévé és lírává. Ábel - mint a kisebbségbe szorult magyarság is - a megmaradásért vívja magányos harcát fenn a Hargitán, a Surgyelánok és Fuszulánok ellenében. Életereje, észjárása még a magányt is, a magányos létharcot is jókedvvel, derűvel tölti ki. Ábel története a trilógia következő két kötetében már a felnőtt létben folytatódik, hogy Tamási feltehesse a legfőbb kérdést: „Mi célra vagyunk a világon?” És hogy majd megadhassa az éppen hősével hitelesített választ: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez az otthon pedig nekünk a hazánk és a magyarságunk, nyelvünkkel, kultúránkkal és becsületünkkel együtt. Ábel jellemébe nemcsak a kisebbségi magyar sors van belesűrítve, de a sorsalakítás erkölcsi parancsa is. BÍRÓ ZOLTÁN kényszertanítás A FATOLVAJOKNAK ÖKOTERROR Nem tudom, ki mit gondol a fatolvajokról, de talán kevéssé tévedek, ha úgy vélem, a tisztességes többségnek kinyílik a bicska a zsebében minden újabb rablásról szóló hír hallatán. Szintúgy vérlázítók azok a laza, mármár jóváhagyást tükröző módszerek, amelyekkel a rendvédelmi szervek üldözik e bűncselekményt. S ami a habot jelenti a képzeletbeli tortán: a nagy ritkán kelepcébe kerülő patkányok szinte sohasem kerülnek rács mögé, az elenyésző kivételek büntetése pedig említésre sem érdemes. Szomorú, de igaz, a társadalom némelyik rétege még mindig nem értette meg, hogy a természet nem homokozó, ahol következmények nélkül és saját kedvére bárki szabadon eljátszogathat. A többség önvédelemből, a saját jövője iránti aggodalomból sem tűrheti tovább e gyermeki észre valló, deviáns jegyeket hordozó magatartást. Nézetem szerint a fatolvajokat az alsó hangon tízéves börtönbüntetésen túl kényszeroktatással kellene sújtani, bottal vezetném beléjük, hogy az erdő olyan önfenntartó, önmagát megújítani képes környezeti rendszer, amely több százezer lénynek ad életteret, s ha ezt részben vagy egészben elpusztítják, akkor nemcsak utódaiknak, hanem saját maguknak is felmérhetetlen károkat okoznak. Biztos vagyok benne, három, minden testrészre kiterjedő alapos tángálásnál többre nem lenne szükség, hogy megértsék, miről is van szó pontosan. LÁZIN MIKLÓS ANDRÁS MAGYAR HÍRLAP __________ HÉTVÉGI MELLÉKLET / / / / / TELI MAGYARORSZÁG, TELI SZÁLLÁS GÁZLÓ Visegrádon találkozunk. Mátyás király várát figyelem a reggeli megállóból, amikor megjön a komám a kisbusszal. Dobozos Pilsnert nyom a kezembe, megölel, mint húsz éve, a középiskolában. Izgatottak vagyunk, gyerekek utazás előtt. - Merre menjünk? - kérdezi a komám. - Le a főutakról - mondom ide a térképpel! Nem bontom ki a Pilsnert, korai volna. Esztergom, Tatabánya, Oroszlány, Mór, Bakonycsernye, Csetény, Zirc... Boldog Özséb, turul, bányászok, ezerjó, ciszterek... Emelkedünk-merülünk a kacskaringós utakon, kóstolgatjuk a helyneveket. Sehol egy Cora, egy Auchan, egyéb tájseb, csak őz, varjú, köd és kéményfüst. Pat Metheny szól a magnóból, jó újra hallani. - Múltkor rákerestem a neten - mondom a komámnak -, mármint Pat Methenyre. Skálákat mutatott be a tanítványainak, lenyűgöző volt már az is. Tudtad, hogy Zoller Attila volt a mestere? (Bólogat.) És azt, hogy Zoller a visegrádi presszóban pöngetett a hatvanas években? Mielőtt kiment volna Amerikába korongra venni a „Tsitári hegyekalattot” és fölkarolni a borzos hajú kis Patet. Jár az ablaktörlő, maszatolja az esőcseppeket. - Ugye, fölmenjünk Bakonybélbe? - kérdi a komám. Nem válaszolok, úgyis tudja, csak annyit mondok a hegyvonulatokat, szántásokat szemlélve, keresztülrobogva egy szundikáló, téli falun, hogy ez az ország gyönyörű, még így is, hogy kiherélték, megalázták, s hogy milyen jó lesz egyszer majd megint rendezettnek, élhetőnek látni, kiganyozottnak, legalább Szlovénia-szerűnek, bepucolt házak, virágzó porták, sehol egy fölösleges magasfeszültség, templomóra megjavítva. Bakonybélben szalámis szendvicset eszünk, komám készítette reggel, rám is gondolt. Állmosan botorkálunk a füst- és trágyaillatban, ha ropogós ágy kerülne, azonnal beleájulnánk. A temetőhöz tévedünk, csend, béke, mécsesek, fenyvesre látni. Egy néni meg egy bácsi igazít minket útba, merre keressük Cseh Tamás Bikaistállóját. Nincs otthon az igric, pedig szívesen váltanánk vele szót. Állunk a Bikaistálló előtt, a Bakony előtt, Sobri előtt, Hamvas előtt, a pogányság előtt, a szent indiánság előtt... Suttogva mondja a komám, hogy úgy olvasta, itt, a Bikaistállóban tartják a téli szállás egyes varázsló kellékeit. „Téli szállás - surrog bennem a szó, mint a hóesés -, téli szállás.” És végre Somlóhegy, ahova borért indultunk. Alvó táj, présházak, Petőfi szépen megverselné. Az a néhány ködből fölmerülő alak, akivel találkozunk, nem akar bort adni, „kénes”, „még nagyon forr”, „kevés az ó”, ilyeneket nyafognak. Végül fiatal gazdához vezet minket a jószerencse. Jövetelünk kizökkenti a szőlőhegyi magányból, látszik, régen szólalt meg, magában tett-vett, de hamar ránk hangolódik, hozza máris a pincekulcsot. Szíve a somlai boré, a magyaroké, hordói nevei Nimródnál kezdődnek, az van az elsőre ráírva krétával, aztán így folytatódnak: Magyar, Hunor, Atilla, bizonyos Árpádháziak, Mátyás s végül a Kormányzó úr, ha jól emlékszem. Mindnyájukra, mindnyájunkra emeljük a poharat. Pinceszer után leereszkedünk a Balaton közelébe, Hévízre. Ködös zalai sötét, nem erőltetjük a mellékutakat. Csilla „néni”, gyerekkori barátunk vár minket valami undorítóan karácsonyi parkolóban. Kislányosan nevet, örül nekünk, ahogy mi is neki. Elmegyünk hozzá, eszünk-iszunk, megbeszéljük a dolgokat. Sok minden történt, költözés, válás, hasonló lényegtelenek. „A barátság sírás” - kántálja Cseh Tamás a magnóból. MILE ZSIGMOND ZSOLT Jár az ablaktörlő, maszatolja az esőcseppeket... FOTÓ:VÉGH ATTILA SZÍVHANG Amikor a macska elrágta a számítógép billentyűjének zsinórját, nem csodálkoztam. Ismertem már szenvedélyes érdeklődését a különféle elektronikus berendezések iránt, pár hónapja a szendvicssütőt tette használhatatlanná, akkor zárlatot okozott rágcsálásával, csoda, hogy nem rázta meg az áram. Később egy olvasólámpa zsinórját eszegette, az is használhatatlan azóta. Másfél napi rohangálás, idegbaj, kölcsönkérés következett; én, balga lélek, reméltem, hogy meg tudom úszni új billentyű beszerzése nélkül. Félelmetes összegek kavarogtak a fejemben, amikor bementem egy boltba, végül a kétezer-háromszáz forint szinte megkönnyebbülés volt. De a sokkot, hogy mi lesz velem és a határidős munkáimmal, még napokig nem tudtam kiheverni. Pihennem kell, gondoltam fellélegezve, annak tudatában, hogy a gépek immár rendelkezésemre állnak, már csak valami használható alapötlet kell, amit kifejthetek a szükséges terjedelemben. Persze hiába vártam. Kipukkadtam, mint egy léggömb. Ilyenkor szokásos taktikámhoz folyamodtam, elkezdtem nézegetni egy újságot, bármilyen sajtótermék minden egyes oldalán legalább három-négy megírásra váró izgalmas téma található, ha nem több. Vigyázni kell, ne legyen agyoncsépelt, legyen benne humor, valami intellektuális izgalmat rejtő pici hír kell, amit aztán szépen kibontok, és kész. Elküldöm, és pár napig nyugtom lesz. BARÁTELLEK így találtam az E-gyerekekről szóló kis tudósításra valamelyik rádióújságban. Gar W. Small agykutató új művében azt fogalmazta meg, hogy „a mai generációk agya szinte evolúciós változáson megy át az intenzív számítógép-használat következtében. Miközben digitális gyermekeink újfajta kommunikációs képességekre tesznek szert a képernyő előtt, agyukban is új struktúrák, másféle kapcsolódások jönnek létre. Mindez viszont a személyes, szemtől szembe zajló kommunikáció rovására történik, az ezt segítő agyi mechanizmusok satnyulnak. Egyre nehezebben teremtenek a közvetlen érintkezésben oly fontos szemkontaktust, kevésbé tudnak használni, illetve feldolgozni gesztusokat, arckifejezéseket.” Íme a kétségbeejtő jövő, mely szerintem már jelen. Felnőttek már azok, akik a társaságban ahelyett, hogy új ismeretségeket kötnének, netán szemeznének egy nekik tetsző illetővel, fel-alá járkálnak mobiltelefonnal a fülükön, és az még jó, ha látjuk a mobilt. Minap egy konferencián egymás mellé sodródtunk valakivel, akár azt is hihettem, sétálunk egymás mellett. Sőt minden jel arra utalt, hogy társalogni fogunk. Amikor meghallottam a hangját, más nem lévén a közelünkben, magamra vonatkoztattam kérdését és válaszoltam, majd viszonozván a vélt érdeklődést, szépen tovább akartam gördíteni a beszélgetés fonalát. Ekkor azonban észrevettem, hogy valami baj van, a beszélgetőpartner nem velem, hanem a telefonjával beszélget. Körülnéztem, volt-e tanúja felsülésemnek. Néhány ember látótávolságon belül lézengett, aki nem beszélt láthatatlan társához, az a mobilján vacakolt valamit. » Nem látta senki a melléfogásomat. Vagy úgy! Ezek itt mind fontos emberek, én meg egy senki vagyok. Mi mást tehettem volna, elővettem a mobilomat, bár senkit sem szándékoztam felhívni, azt hiszem, nem is volt rajta pénz, akkurátusan fülemhez tartottam, és úgy tettem, mintha elmélyülten hallgatnám a vonal túlsó felén levőt. Bólogattam vagy nevettem egy kicsit, néha azt mondtam: Tényleg? Vagy szerelmes búgást imitálva. Na ne! íme a digitális paradicsom már most, mi lesz még a jövőben, elképzelni is lidérces. Digitális fogaival így rángat és falatozik belőlünk a digitális macska. Barátaim fülei is foglaltak már, meg az idegenek fülei is. Pedig a barát a többi között arra való, hogy meghallgasson. Főleg, ha csak ritkán találkozunk. Barátfülek! Még mit nem! Azokban már rég ott lóg egy vezeték, vagy hozzájuk tapad egy mobil. Búcsúzom, barátfülek. Elhatároztam, hogy kíváncsiságból, merő unikumként minden második nap kézzel fogok írni. Kipróbálom, tudok-e még. És ha igen, karácsonyra az egeret odaajándékozom a macskának. Csodálom, hogy eddig még nem fedezte fel. Pedig nagyon hosszú, és holtbiztos, hogy nagyon is fogára való farokkal, bocsánat, zsinórral rendelkezik. TÓTH ERZSÉBET