Magyar Hírlap, 2008. december (41. évfolyam, 280-303. szám)
2008-12-20 / 297. szám
MAGYAR HÍRLAP ! AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLÉKLET AZ EGYIK SZEMEM SÍR... Kiállítás a Tudományos Akadémián Világunk átalakulóban van. Közgyűjteményeink mellett (azok egyre szűkülő gyűjteményezési keretével párhuzamosan) egyre növekszik a magángyűjtemények száma és lehetősége. A szakértelem megléte és töretlen működése vagy annak hiánya egyik helyen sincs kizárva. A kiállítás - és ezzel semmi újat nem mondok - tartalom és forma együttes megjelenése. Ez két különböző szakma összefonódó megjelenése a produkcióban: a tartalom nem pótolja a látványt, a látvány elfedheti ugyan a tartalmatlanságot, de a szakértő szem leleplezi a hiányosságokat. Irodalmi, könyvészeti anyag esetében még bonyolultabb a helyzet, minthogy a látszólag egyhangú küllemet a mai dizájn követelményei szerint feltétlenül „fel kell dobni” a megjelenítéssel. Manapság örvendetesen sok kiállítás nyílik a fővárosban, mind a múzeumokban és a kiállítóhelyeken, gyakran azonban egy-egy közgyűjtemény csak helyet ad egy művészeti anyagnak, mint jelen esetben is. Új Magyar Athenas címen, Válogatás az Alexandra Antikvárium kincseiből alcímen bemutató nyílt a MTA nagyközönség által kevéssé ismert gyűjteményének tárlóiban. Ahogyan a bevezetőből sejthető, a nagyszerű anyag elénk tárásának technikájával baj van. Nem fedi a kiállítás szót. A bemutatott könyvek, kéziratok szorosan egymás mellé vannak tuszkolva a tárlókban, nem hagyják egymást érvényesülni. A bőség zavarba ejt. Érdemes lett volna egy kiállításrendezőt felkérni az anyag tárlókba rendezésére. Az Alexandra Antikvárium magántulajdonban van, jól felkészült, művelt vezetője (Matyi Dezső) és alkalmazottja (Kiss Ferenc) van, aki gondosan vásárol, előzetesen kikéri szakemberek véleményét. Más kérdés, hogy a magángyűjtői szenvedélynek gyakorta az a vége, hogy a magyar irodalom klasszikusainak kéziratai és könyvészeti érdekességei (kis példányszámú első kiadások, a szerző által javított korrektúrapéldányok stb.) ritkán kerülnek közgyűjteménybe. A kezemben tartott kötetből a teljesség igénye nélkül csak néhány megvásárolható kincset említek a felvilágosodás és a romantika korából: Batsányi-, Kölcsey-, Vörösmarty-, Petőfi-, Szendrey Júlia-, Arany-, Kossuth-, Mészáros Lázár- stb. kéziratok, dokumentumok. Ami az Oktatási és Kulturális Minisztérium jóvoltából elérhető: bizonyos darabok védettek (azaz nem adhatók el külföldre). Ez is valami. Minden muzeológus álma, hogy az általa rendezett, a kiállításrendezővel közösen megálmodott opushoz katalógus is tartozzon. Ettől a kiállítás múlandósága (ahogyan a tévé- vagy videofelvétel által egy-egy színházi estéjé is) némiképp lefékeződik. Erre azonban a közgyűjteményeknek csak az állandó kiállítások alkalmával vagy esetleg egy-egy kiemelt időszaki kiállítás esetében van lehetőségük. Nem így egy magánygyűjtemény vagy antikvárium által megrendezett bemutatónál. Az Alexandra programján a résztvevők egy csodálatos katalógust kaptak ajándékba (külső-belső formája Murányi Zsuzsa grafikai tervező munkája). A katalógust könyvészettel foglalkozó kiváló szakírók, történészek, irodalomtörténészek (Rozsondai Marianne, G. Erényi Nóra, Hermann Róbert, Kerényi Ferenc, Mészáros Tibor) írásai formálták tanulmánykötetté. A katalógus szöveges részének színvonalát azonban a kéziratok, könyvek kissé gyermeteg, gyakran félreértő olvasásról árulkodó tartalmi kivonatai (Faludy Laura) bizony leszállítják. És most a szerkesztőkről. A profi irodalomtörténészeket, történészeket, szakírókat könnyű szerkeszteni (de azért kell!), mert ők egyébként is gyakorlottan írnak. A kezdőket kicsit nehezebb. A válogatás nagyon gazdag (Kiss Ferenc), a szerkesztés nagyon gyenge (Gréczi Emőke, Kiss Ferenc). Nem mondhatom, hogy a rendelkezésemre álló rövid idő alatt mind az ötszáz oldalt át tudtam böngészni. A szerkesztő asszony saját cikke (A kézirat kutatásáról és gyűjtéséről) azonban tele van tartalmi és fogalmazásbeli hibákkal. Néhányat ezekből: „A művek kéziratának felkutatása az életmű összeállításához szükséges.” Vagy: „A Petőfi-könyvtár szerkesztőjeként is működő Ferenczi Zoltán állította össze az Ernst-féle Petőfi-terem leíró lajstromát (1922), a Petőfi-kutatások egyik alapművét.” Mindazonáltal köszönöm a meghívást, az élményt és a könyvet, természetesen sokat tanultam belőle, és muzeológusként ösztönzést adott, a gyűjteményezési célokra történő pályázatíráshoz. RATZKY RITA IRODALMI MUZEOLÓGUS 17 Ennek a történetnek a szereplői: a véletlen, a hűség, a hála és az emberség. Aztán: egy háború, egy hajdanvolt kelenhegyi villaépület, egy magas rangú finn köztársasági kitüntetés. Na meg emberek: Tarja Halonen, a Finn Köztársaság elnöke, Jari Vilén budapesti nagykövet, Jaakko Sievers történész, Huber Tiborné Tömör Gyöngyvér. És akinek már csak az emlékét idézhetni: Tömör Ferenc. Őrt állók utóda. Ahogy a hajdan királyi paranccsal az Őrségbe rendelt védők nem nemesek, csupán „szabadszállásúak” voltak, ő is csak afféle „kisember” volt. Egy hűséges gondnok. Aki vállalását élete utolsó órájáig teljesítette. A magyar-finn kapcsolatok történetének tárában bőséggel vannak felemelő, olykor drámai, olykor romantikus elemek. Az egyik ilyen, amelyről kevesen tudnak: az 1939-40-es téli háború idején a finn nép szenvedései. Az ínség nem hagyta érintetlenül világhírű tudósunkat, Szent-Györgyi Albertet. Olyannyira megérintette, hogy együttérzését kifejezendő, a két évvel azelőtt kapott Nobel-díjának teljes összegéről lemondott Finnország javára. Szintúgy a téli háborúhoz kötődő történet - amelyről az e hónapban, a finn függetlenség napja előestéjén a Hadtörténeti Múzeumban nyílott kiállítás tudósít -, hogy magyar résztvevői is voltak a honvédő küzdelemnek: a Kémeri Nagy Imre főhadnagy vezette háromszáznegyvenegy fős önkéntes zászlóalj. Egy háborúban ekkora haderő nem tétel, kivált, hogy a finn nyelvre, sífutásra, az ottani fegyverek kezelésére oktatás után, már a végjátékban érkeztek a magyarok - ám a gesztus annál fontosabb volt. Azt üzente a Molotov-Ribbentrop-paktummal dacoló, országukat az orosz hódítóktól védő finneknek, hogy nincsenek egyedül. A krónika őrzi a magyar hősök nevét és emlékét, a húsz légi csatában helytálló Pirityi Mátyás hadnagyét vagy Békássy Vilmos zászlósét, aki egy harci gép pilótájaként tűnt el. A néhai Tömör Ferenc alakja először ebben a történelmi pillanatban jelenik meg. Már a háború kitörésekor jelentkeztek az első önkéntesek a finn nagykövetség Kelenhegyi úti épületében. Ott készítették fel őket a hosszú út előtt. Gyűltek a segélycsomagok is tömegével, a magyar szolidaritás jeleként. A követségi ház lelkiismeretes gondnoka egy nagy finnbarát volt, Tömör Ferenc. Részt vett a toborzásban, a kvártélyozásban, az ellátásban. Sose fogyott ki segítőkészségből vagy a jó szóból. A történelem aztán halálos játékra hívta őt. De sorsának részletei sokáig titokban maradtak. Jari Vilén budapesti nagykövetet nem hagyta nyugodni a sok homályban maradt részlet, a sok fölséjtetlen szál. Úgy döntött, hogy felderítik Tömör sorsának ismeretlen elemeit, felkutatják a hozzátartozókat, hogy a Finnországnak nyújtott szolgálatért megjutalmazhassák legalább az utódokat. Ez év tavaszán a nagykövetségre érkezett egy fiatal gyakornok, a történész Jaakko Sievers, és részt vállalt a munkából. Adatokat kutattak, emlékezőket kerestek, rokonokat próbáltak föllelni. Sokáig eredménytelenül. A gondnok 1934 és 1944 között teljesített szolgálatot a kelenhegyi villában, de előtte is e ház lakója volt: negyedszázadon át a Wenckheimgrófoknál állt alkalmazásban. Övék volt az épület, amelynek rendhagyó a története. Az egyik Wenckheim fiú szerencsejátékra tette fel, és az adósság fejében került a villa a finn állam tulajdonába. Az öreg gróf ajánlására a gondnokot a finnek is szolgálatukba fogadták. Az akkori nagykövet, Onni Talas elragadtatottan beszélt többször a hűséges gondnokról, leírta, hogyan védelmezte az állam akkor igen szűkös vagyonát, és hogyan járt mindenki kedvébe. Tömör Ferenc idővel magyar-finné lett. 1944 nyara volt: a nagykövetség alkalmazottait a harcok elől mentették, evakuálták Iszkaszentgyörgyre, a Pappenheim-kastélyba. Tömör Ferencet viszont ott marasztalta a kötelességtudat. Nem volt hajlandó magára hagyni a házat, amelyért négy évtizede felelt. Budapest ostromának hónapjait rettegésben kellett megélnie. Az életét tette kockára. Ahogy a történész írja: „A nagykövetség területe 1944 decemberében változott végleg csatamezővé, és Tömör gyakorlatilag ettől kezdve haláláig a fronton érezhette magát. Életének legsötétebb pillanatai közé tartozhatott, amikor 1944 karácsony este a nyilasok a gondnok ellenkezése ellenére zsidó menekülteket keresve betörtek a házba, és minden mozdíthatót magukkal vittek. A budapesti harcok vége felé, 1945 februárjában, amikor a házat a német katonák vették birtokukba, a Vörös Hadsereg a nagykövetséget bombázta. A szovjetek gránáttalálata következtében felgyulladt az épület, és Tömör Ferenc is meghalt.” A hűséges gondnok végképp elhagyni kényszerült az őrhelyet... Máshol nem tudták elhantolni, ott temették el a bombák szaggatta udvaron. A mai napig ott nyugszik. De hogy pontosan hol a sír, arra sokáig nem derült fény. A levéltári kutatások nem hoztak eredményt. Jó ideig senkit sem leltek föl, aki a gondnok rokonairól bármit tudott volna. A nagykövet a nyilvánossághoz fordult. Az interneten közzétették a történetet. Felhívást tettek napilapokban - de semmi. Már csak a véletlenben bíztak. Aztán egy napon megcsörrent a nagykövetség telefonja. A vonal másik végén megszólalt Tömör Ferenc unokája. Meglelték hát végre a volt gondnok leszármazottait. És az ő elbeszéléseikből öszszeállt a teljes történet. Elmesélték, hogy a harcok miatt a holttestet lehetetlen volt elszállítani, úgy döntöttek hát a hozzátartozók: nyugodjon ott, ahová az élete kötötte, így lelte meg végső helyét a követség udvarán. A sírt aztán a nagy idő elfedte, később nem találták. Most az emlékező rokonok mutatták meg, hol van Tömör Ferenc végső nyughelye a nagykövetség Duna felőli kerítése mellett. Ott van hát ma is, azon a helyen, amelyet szeretett, amelyhez hű volt mindvégig, amelyet védett az utolsó percig. A nagykövet javaslatot terjesztett a finn köztársasági elnök elé: Tömör Ferenc Finnországért végzett áldozatos munkájáért tüntesse ki legidősebb élő nőrokonát. Tarja Halonen a legnagyobb természetességgel teljesítette a kérést, pedig a finn szabadságkereszt gyászérmét idegen állam polgára még sohasem kapta meg. Ezt a második világháború óta használatos érdemrendet a hősi halottak feleségének, édesanyjának vagy legközelebbi női hozzátartozójának ítélik meg. Ez az első alkalom, hogy nem finn kapta. Huber Tiborné Tömör Gyöngyvér hétfőn vette át a kitüntetést. Ahogy Jari Vilén nagykövet mondta: becsületbeli adósságát teljesítette a finn állam. VÁRKONYI BALÁZS BECSÜLETBELI ÜGY Aki nem hagyta el az őrhelyet A kelenhegyi villa 1944-ben FOTÓK: A FINN NAGYKÖVETSÉG ARCHÍVUMÁBÓL