Magyar Hírlap, 2008. december (41. évfolyam, 280-303. szám)

2008-12-20 / 297. szám

MAGYAR HÍRLAP ! AHOGY TETSZIK HÉTVÉGI MELLÉKLET AZ EGYIK SZEMEM SÍR... Kiállítás a Tudományos Akadémián Világunk átalakulóban van. Közgyűjteményeink mellett (azok egyre szűkülő gyűjteményezési ke­retével párhuzamosan) egyre növekszik a magán­­gyűjtemények száma és lehetősége. A szakértelem megléte és töretlen működése vagy annak hiánya egyik helyen sincs kizárva. A kiállítás - és ezzel sem­mi újat nem mondok - tartalom és forma együttes megjelenése. Ez két különböző szakma összefonódó megjelenése a produkcióban: a tartalom nem pótolja a látványt, a látvány elfedheti ugyan a tartalmatlan­­ságot, de a szakértő szem leleplezi a hiányosságokat. Irodalmi, könyvészeti anyag esetében még bonyolul­tabb a helyzet, minthogy a látszólag egyhangú kül­lemet a mai dizájn követelményei szerint feltétlenül „fel kell dobni” a megjelenítéssel. Manapság örvendetesen sok kiállítás nyílik a fővárosban, mind a múzeumokban és a kiállítóhe­lyeken, gyakran azonban egy-egy közgyűjtemény csak helyet ad egy művészeti anyagnak, mint jelen esetben is. Új Magyar Athenas címen, Válogatás az Alexandra Antikvárium kincseiből alcímen bemu­tató nyílt a MTA nagyközönség által kevéssé ismert gyűjteményének tárlóiban. Ahogyan a bevezetőből sejthető, a nagyszerű anyag elénk tárásának technikájával baj van. Nem fedi a kiállítás szót. A bemutatott könyvek, kéziratok szorosan egymás mellé vannak tuszkolva a tárlók­ban, nem hagyják egymást érvényesülni. A bőség zavarba ejt. Érdemes lett volna egy kiállításrendezőt felkérni az anyag tárlókba rendezésére. Az Alexandra Antikvárium magántulajdonban van, jól felkészült, művelt vezetője (Matyi Dezső) és alkalmazottja (Kiss Ferenc) van, aki gondosan vásá­rol, előzetesen kikéri szakemberek véleményét. Más kérdés, hogy a magángyűjtői szenvedélynek gyakorta az a vége, hogy a magyar irodalom klasszikusainak kéziratai és könyvészeti érdekességei (kis példány­­számú első kiadások, a szerző által javított korrektú­rapéldányok stb.) ritkán kerülnek közgyűjteménybe. A kezemben tartott kötetből a teljesség igénye nélkül csak néhány megvásárolható kincset említek a felvi­lágosodás és a romantika korából: Batsányi-, Kölcsey-, Vörösmarty-, Petőfi-, Szendrey Júlia-, Arany-, Kos­suth-, Mészáros Lázár- stb. kéziratok, dokumentumok. Ami az Oktatási és Kulturális Minisztérium jóvoltából elérhető: bizonyos darabok védettek (azaz nem adha­tók el külföldre). Ez is valami. Minden muzeológus álma, hogy az általa rende­zett, a kiállításrendezővel közösen megálmodott opushoz katalógus is tartozzon. Ettől a kiállítás mú­landósága (ahogyan a tévé- vagy videofelvétel által egy-egy színházi estéjé is) némiképp lefékeződik. Erre azonban a közgyűjteményeknek csak az állan­dó kiállítások alkalmával vagy esetleg egy-egy ki­emelt időszaki kiállítás esetében van lehetőségük. Nem így egy magánygyűjtemény vagy antikvárium által megrendezett bemutatónál. Az Alexandra prog­ramján a résztvevők egy csodálatos katalógust kap­tak ajándékba (külső-belső formája Murányi Zsuzsa grafikai tervező munkája). A katalógust könyvé­szettel foglalkozó kiváló szakírók, történészek, iro­dalomtörténészek (Rozsondai Marianne, G. Erényi Nóra, Hermann Róbert, Kerényi Ferenc, Mészáros Ti­bor) írásai formálták tanulmánykötetté. A katalógus szöveges részének színvonalát azonban a kéziratok, könyvek kissé gyermeteg, gyakran félreértő olva­sásról árulkodó tartalmi kivonatai (Faludy Laura) bizony leszállítják. És most a szerkesztőkről. A profi irodalomtörténé­szeket, történészeket, szakírókat könnyű szerkeszte­ni (de azért kell!), mert ők egyébként is gyakorlot­tan írnak. A kezdőket kicsit nehezebb. A válogatás nagyon gazdag (Kiss Ferenc), a szerkesztés nagyon gyenge (Gréczi Emőke, Kiss Ferenc). Nem mond­hatom, hogy a rendelkezésemre álló rövid idő alatt mind az ötszáz oldalt át tudtam böngészni. A szer­kesztő asszony saját cikke (A kézirat kutatásáról és gyűjtéséről) azonban tele van tartalmi és fogal­mazásbeli hibákkal. Néhányat ezekből: „A művek kéziratának felkutatása az életmű összeállításához szükséges.” Vagy: „A Petőfi-könyvtár szerkesztő­jeként is működő Ferenczi Zoltán állította össze az Ernst-féle Petőfi-terem leíró lajstromát (1922), a Pe­­tőfi-kutatások egyik alapművét.” Mindazonáltal köszönöm a meghívást, az élményt és a könyvet, természetesen sokat tanultam belőle, és muzeológusként ösztönzést adott, a gyűjteményezési célokra történő pályázatíráshoz. RATZKY RITA IRODALMI MUZEOLÓGUS 17 Ennek a történetnek a szereplői: a véletlen, a hűség, a hála és az emberség. Aztán: egy hábo­rú, egy hajdanvolt kelenhegyi villaépület, egy magas rangú finn köztársasági kitüntetés. Na meg­­ emberek: Tarja Halonen, a Finn Köztár­saság elnöke, Jari Vilén budapesti nagykövet, Jaakko Sievers történész, Huber Tiborné Tömör Gyöngyvér. És akinek már csak az emlékét idézhetni: Tömör Ferenc. Őrt állók utóda. Ahogy a hajdan királyi paranccsal az Őrségbe rendelt védők nem nemesek, csupán „szabadszállá­­súak” voltak, ő is csak afféle „kisember” volt. Egy hűséges gondnok. Aki vállalását élete utol­só órájáig teljesítette. A magyar-finn kapcsolatok történetének tárában bőséggel vannak felemelő, olykor drámai, oly­kor romantikus elemek. Az egyik ilyen, amelyről kevesen tudnak: az 1939-40-es téli háború ide­jén a finn nép szenvedései. Az ínség nem hagyta érintetlenül világhírű tudósunkat, Szent-Györgyi Albertet.­ Olyannyira megérintette, hogy együtt­érzését kifejezendő, a két évvel azelőtt kapott Nobel-díjának teljes összegéről lemondott Finnor­szág javára. Szintúgy a téli háborúhoz kötődő tör­ténet - amelyről az e hónapban, a finn független­ség napja előestéjén a Hadtörténeti Múzeumban nyílott kiállítás tudósít -, hogy magyar résztvevői is voltak a honvédő küzdelemnek: a Kémeri Nagy Imre főhadnagy vezette háromszáznegyvenegy fős önkéntes zászlóalj. Egy háborúban ekko­ra haderő nem tétel, kivált, hogy a finn nyelvre, sífutásra, az ottani fegyverek kezelésére oktatás után, már a végjátékban érkeztek a magyarok - ám a gesztus annál fontosabb volt. Azt üzente a Molotov-Ribbentrop-paktummal dacoló, orszá­gukat az orosz hódítóktól védő finneknek, hogy nincsenek egyedül. A krónika őrzi a magyar hő­sök nevét és emlékét, a húsz légi csatában helytál­ló Pirityi Mátyás hadnagyét vagy Békássy Vilmos zászlósét, aki egy harci gép pilótájaként tűnt el. A néhai Tömör Ferenc alakja először ebben a történelmi pillanatban jelenik meg. Már a háború kitörésekor jelentkeztek az első önkéntesek a finn nagykövetség Kelenhegyi úti épületében. Ott ké­szítették fel őket a hosszú út előtt. Gyűltek a se­gélycsomagok is tömegével, a magyar szolidaritás jeleként. A követségi ház lelkiismeretes gondnoka egy nagy finnbarát volt, Tömör Ferenc. Részt vett a toborzásban, a kvártélyozásban, az ellátásban. Sose fogyott ki segítőkészségből vagy a jó szóból. A történelem aztán halálos játékra hívta őt. De sorsának részletei sokáig titokban maradtak. Jari Vilén budapesti nagykövetet nem hagy­ta nyugodni a sok homályban maradt részlet, a sok fölséjtetlen szál. Úgy döntött, hogy felderítik Tömör sorsának ismeretlen elemeit, felkutatják a hozzátartozókat, hogy a Finnországnak nyújtott szolgálatért megjutalmazhassák­­ legalább az utódokat. Ez év tavaszán a nagykövetségre ér­kezett egy fiatal gyakornok, a történész Jaakko Sievers, és részt vállalt a munkából. Adatokat kutattak, emlékezőket kerestek, rokonokat pró­báltak föllelni. Sokáig eredménytelenül. A gondnok 1934 és 1944 között teljesített szol­gálatot a kelenhegyi villában, de előtte is e ház lakója volt: negyedszázadon át a Wenckheim­­grófoknál állt alkalmazásban. Övék volt az épü­let, amelynek rendhagyó a története. Az egyik Wenckheim fiú szerencsejátékra tette fel, és az adósság fejében került a villa a finn állam tu­lajdonába. Az öreg gróf ajánlására a gondnokot a finnek is szolgálatukba fogadták. Az akkori nagykövet, Onni Talas elragadtatottan beszélt többször a hűséges gondnokról, leírta, hogyan vé­delmezte az állam akkor igen szűkös vagyonát, és hogyan járt mindenki kedvébe. Tömör Ferenc idővel magyar-finné lett. 1944 nyara volt: a nagykövetség alkalmazot­tait a harcok elől mentették, evakuálták Iszka­­szentgyörgyre, a Pappenheim-kastélyba. Tömör Ferencet viszont ott marasztalta a kötelességtudat. Nem volt hajlandó magára hagyni a házat, ame­lyért négy évtizede felelt. Budapest ostromának hónapjait rettegésben kellett megélnie. Az életét tette kockára. Ahogy a történész írja: „A nagy­­követség területe 1944 decemberében változott végleg csatamezővé, és Tömör gyakorlatilag et­től kezdve haláláig a fronton érezhette magát. Életének legsötétebb pillanatai közé tartozhatott, amikor 1944 karácsony este a nyilasok a gondnok ellenkezése ellenére zsidó menekülteket keresve betörtek a házba, és minden mozdíthatót maguk­kal vittek. A budapesti harcok vége felé, 1945 feb­ruárjában, amikor a házat a német katonák vették birtokukba, a Vörös Hadsereg a nagykövetséget bombázta. A szovjetek gránáttalálata következ­tében felgyulladt az épület, és Tömör Ferenc is meghalt.” A hűséges gondnok végképp elhagyni kényszerült az őrhelyet... Máshol nem tudták el­­hantolni, ott temették el a bombák szaggatta ud­varon. A mai napig ott nyugszik. De hogy ponto­san hol a sír, arra sokáig nem derült fény. A levéltári kutatások nem hoztak eredményt. Jó ideig senkit sem leltek föl, aki a gondnok roko­nairól bármit tudott volna. A nagykövet a nyil­vánossághoz fordult. Az interneten közzétették a történetet. Felhívást tettek napilapokban - de semmi. Már csak a véletlenben bíztak. Aztán egy napon megcsörrent a nagykövetség telefonja. A vonal másik végén megszólalt Tömör Ferenc unokája. Meglelték hát végre a volt gond­nok leszármazottait. És az ő elbeszéléseikből ösz­­szeállt a teljes történet. Elmesélték, hogy a harcok miatt a holttestet lehetetlen volt elszállítani, úgy döntöttek hát a hozzátartozók: nyugodjon ott, ahová az élete kötötte, így lelte meg végső helyét a követség udvarán. A sírt aztán a nagy idő elfed­te, később nem találták. Most az emlékező roko­nok mutatták meg, hol van Tömör Ferenc végső nyughelye­­ a nagykövetség Duna felőli kerítése mellett. Ott van hát ma is, azon a helyen, amelyet szeretett, amelyhez hű volt mindvégig, amelyet védett az utolsó percig. A nagykövet javaslatot terjesztett a finn köz­­társasági elnök elé: Tömör Ferenc Finnországért végzett áldozatos munkájáért tüntesse ki legidő­sebb élő nőrokonát. Tarja Halonen a legnagyobb természetességgel teljesítette a kérést, pedig a finn szabadságkereszt gyászérmét idegen állam polgára még sohasem kapta meg. Ezt a második világháború óta használatos érdemrendet a hősi halottak feleségének, édesanyjának vagy legkö­zelebbi női hozzátartozójának ítélik meg. Ez az első alkalom, hogy nem finn kapta. Huber Tiborné Tömör Gyöngyvér hétfőn vette át a kitüntetést. Ahogy Jari Vilén nagykövet mondta: becsületbeli adósságát teljesítette a finn állam. VÁRKONYI BALÁZS BECSÜLETBELI ÜGY Aki nem hagyta el az őrhelyet A kelenhegyi villa 1944-ben FOTÓK: A FINN NAGYKÖVETSÉG ARCHÍVUMÁBÓL

Next