Magyar Hírlap, 2009. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
2009-09-05 / 208. szám
MAGYAR HÍRLAP VÉLEMÉNY ÉS VITA 2009. SZEPTEMBER 5., HÉTVÉGE Bibó István értékítélete ÁDÁM ATTILA a Magyar Polgári Demokráciáért Alapítvány igazgatója, Európa-jogi szakjogász Az igazság, az hiányzott ebből a rendszerváltoztatásból - mondta Orbán Viktor az MTI-nek adott év eleji interjújában: igazság alatt ebben az esetben a kádári rendszer politikusainak felelősségén alapuló igazságtételt értett. Ami a népköztársaságnak nevezett államformából a köztársaságba való politikai átmenetet illeti, nincs egyedül azzal a meggyőződésével, hogy hamis alapvetések és azokra épülő hamis illúziók kísérték. Azt gondolom azonban, hogy azokat a hazug konstrukciókat, amelyek szerint a társadalom az életét berendezte, csak részben a rendszerváltás alakította ki. Inkább arról van szó, hogy a már meglévőket nem számolta fel, azokkal kiegyezett, és tulajdonképpen azokból nőtt ki. A közjogi berendezkedés megváltoztatását megelőző egypártrendszer a most harminc éve elhunyt Bibó István szavaival hitelesen leírható úgy, mint olyan időszak, amely alatt „a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül, s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként”. Ezeket a jelenségeket a politikai rendszer megváltoztatása nem szüntette meg, hanem mai napig élővé konzerválta, kiegészítve a maga új keletű adományaival. Ezek közül a legrombolóbb hatású talán az, hogy a rendszerváltozásnak nevezett folyamat lebonyolítói elhitették a társadalommal (és magukkal), hogy a modern demokrácia lényege nem több mint a pártok versengése a hatalomért. Bibó géniusza hívta fel a figyelmet arra a törvényszerűségre, hogy ha egy közösség szerkezetébe ilyen hamis konstrukció épül be, az szükségképpen elindít egy fordított kiválasztási szisztémát: a közéletben nem jut érdemi szerephez olyan ember, aki nem kész, vagy képes magáévá tenni a közösségi hazugságoknak azt a rendszerét, melyen az egész közélet felépül. Ez nem pusztán a politikusokat, az egész elitet korrumpálja, aki igazodik a hamis kategóriák szabta rendhez, számíthat az elismerésre, a népszerűségre, a nyilvánosságra. Ebből kifolyólag a közösségi értékek iránti érték is összezavarodik, az értékek háttérbe szorulása, illetve zűrzavara válik jellemzővé. Bibó meglátása az, hogy ez a zűrzavar nemcsak a végső értékekre, hanem a mindennapos emberi viselkedési formákra is kiterjed. Zavarodottság keletkezik abban a tekintetben, hogy a nevelésnek a szabad versenyben való egyéni helytállásra, vagy a társadalmi szolgálatra, a közös céloknak való alárendelődésre kell-e irányulnia. Nem tisztázott a mindennapi használatban a szabadság és a fegyelem határa. Bizonytalanság van abban, hogy a nemi élet örökölt tilalmi rendszerét kell-e erősíteni, vagy minden ilyet el kell-e távolítani, zavarosak az igazi nőiességre és az igazi férfiasságra vonatkozó ideálok. Ilyen helyzetben - vonja le a következtetés Bibó - az élet különböző területein érvényesülő értékek ellentmondása az emberi jellemet, ahelyett hogy összefogná, szétesővé teszi, mert az, amit az emberek életük egyik szektorában cselekszenek, teljességgel összefüggéstelenül marad azzal, amit életük más területén művelnek. Bibó kifejti: az elit működésének alapvető feltétele az, hogy a kiválasztását igazoló értékelési rend mögött olyan eleven társadalmi meggyőződés álljon, amely ezt az értékelést magáévá teszi és az elit kiválasztottságát egészében elismeri. Hiába van tehát egy társadalmi csoport a megszokás, vagy csak a kész helyzet tehetetlenségi erejénél fogva a társadalmi irányításhoz szükséges pozíciók birtokában, ha a társadalom már nem ismeri el azt az értékelési módot, melynek alapján a társadalom adott rendje létrejött. Nálunk a közjogi rendszerváltás nyomán a társadalmi rendbe beépülő hazug konstrukciók elfogadása és éltetése révén korrumpálódott elit az önigazolását szolgáló hamis kategóriák kialakításával, köztudatba helyezésével és gyakorlati alkalmazásával az elmúlt húsz évben a közösségi értékek valódi zűrzavarát idézte elő. Kérdésesé válik, hogy abban az értelemben, ahogy Bibó meghatározta, beszélhetünk-e még egyáltalán elit létezéséről, vagy az a helyzet áll elő, melyben a társadalom sorsa és vezetése egyetlen dolgon múlik: a politikai erők hatalmi harcán, és ezzel önbeteljesítő jóslattá válik a rendszerváltás egyik alaphazugsága, mely szerint a demokrácia lényege éppen ez. Létezik-e visszaút, hogyan lehet ezt az állapotot elkerülni? „Nekünk, magyaroknak állapítja meg Bibó - a közösségi átrendeződés méltó lefolytatására van egy történelmi példánk, a magyar reformkor és az 1848-as törvényhozás példáján nyugvó nemes tradíciónk. (...) Az akkori magyar elit végig merte gondolni - a reformmozgalom keretein belül - az átrendeződés feladatait, és adott pillanatban az előkészített megoldásokat maga tette politikai realitássá. Szomorú látvány ezzel szemben az olyan elit, mely nem ura sorsának, hanem megvárja, hogy erőszak vagy az események állítsák félre, s akkor azután duzzog, szabotál, s teljesítetlen igényein rágódik. ” ■ Évnyitó TÓTH ERZSÉBET író, költő Érdekes, az évzárókra jobban emlékszem. Az orgonákkal földíszített táblákra, a szabadulás örömére. Még egy versembe is bekerült: „Ahogy a ballagásra földíszített tábláról letörlik a krétaport a lopott orgonák.” Igen, és volt visszaszámlálás, fogytak a VAKÁCIÓ! betűi, szaladhattunk, mint a kiscsikók. De jó volt az is, készülni a szeptemberre, mert azokat a régi, nagymamánál töltött nyarakat megunni nem lehetett ugyan, de szelídebbek lettek a tombolások, fel-felmerült bennünk, hogy előbb-utóbb vége. Már gyerekfejjel készültünk a feladatra. Nem volt nehéz. A hatalmas nyírségi akácok és a talpunkat perzselő homok után visszajönni, és igába hajtani a fejünket. Lassan lekopott rólunk indiánszínünk, tanultunk is hébe-hóba, végül is jó kaland volt az iskola. Emlékszem, húgom mindig szavalt az évnyitókon. „Jegyezd meg, fiam, hogy a tanárnak mindig igaza van! Akkor is, ha nincs! ” - mondta Anyánk, és mi megjegyeztük. Eszünkbe nem jutott még csak visszafeleselni sem a tanárnak, hogy is jutott volna, amikor a tornát maga Kertész Aliz olimpiai bajnok tanította. Nekem a torna volt a legfontosabb. Keményen küzdöttem, a gimnáziumban már versenyszerűen tornáztam, vannak érmeim is, arany, ezüst, bronz. A fehér gyantapor simogatását, amivel a felemáskorlátgyakorlat előtt bekentük a kezünket, nem lehet elfelejteni. Főleg, ha tornászokat mutatnak a tévében. Csak a tornában tűntem ki, a többi még későbbre várt. Akkoriban olyan nem létezett, hogy valaki ne iskolaköpenyben legyen. Kötelező volt a sötétkék egyenköpeny, azon felül aztán lehetett divatozni, feltűnősködni, kérkedni, versenyezni. Mert persze mit csinálnak a lányok? Versenyeznek. És a fiúk? Ők verekednek is mellé. A versenyszellem a génjeinkben van. Kinek látszik ki szebb gallér a köpenye alól, kinek rövidebb a szoknyája, hosszabb a haja, ki meri festeni magát? Mert persze a smink tilos volt. Amikor a gimnázium első osztályába kerülve, azt közölte hatalmas grimaszokkal egy lány, hogy a smink természetesen tilos, még azt se tudtam, mi az a smink. Az építőtáborban aztán kipróbáltunk minden rúzst, szemfestéket, púdert, amit csak el tudtunk hozni otthonról. Festettük egymást veszettül, úgy néztünk ki, mint az ördögök. Este, a paplanok alól vagy alatt nagyon nagy titkokat hallgathatott ki a táborlidérc. Kalandjaikat mesélték a nagyobb lányok, vagy akik már nagynak tartották magukat. Kötelező volt a sötétkék egyenköpeny, azonfelül aztán lehetett divatozni, kérkedni, versenyezni. Különös, hogy az iskoláról nem a tanulás jut eszembe, bár az érettségi előtti éjjelt soha nem fogom elfelejteni. Egy percet nem aludtam, reggel égő, piros szemekkel néztem a zsúfolásig írt fecniket, mit hova rakjak? Aztán nem vittem el semmit. Jöjjön, aminek jönni kell. Komolyan vettük magunkat, és azt hiszem, a tanárok is minket. Volt még iskolatej, hatalmas lekváros kenyerek délután a napköziben, én igazán nem akartam, hogy vége legyen, de vége lett. Jól tanulhattam, mert még diplomám is van. Hogy aztán nem használtam soha, az már az én bajom. És Ady versénél egy kicsit mindig könnyes a szemem: „Bár zord a harc, megéri a világ, ha az ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”« . ■oJ Hetes busz HUTH GERGELY főszerkesztő-helyettes „Régóta társadalomtudományi kutatások mutatják a cigányellenesség elképesztő elterjedtségét. Magyarországon a felnőtt lakosság nyolcvan százaléka szoft cigányellenes, 50-60 százalék pedig kifejezetten rasszista, cigánygyűlölő, és az antiszemitizmus is lényegesen elterjedtebb, mint amiről beszélni szoktunk” - olvasom Vásárhelyi Mária szociológus szörnyülködését a Mozgó Világ augusztusi számában. Közben a hetes busz már egy ideje áll a Blaha Lujza téren. A balhé hangjai szüremlenek át a tömegen. Leteszem a füzetet, próbálok úgy hátrafordulni a mocskos kárpitozású ülésen, hogy közben ne töröljem le ingem ujjával az ablaküveg párkányán sok éve gyűlő port. Lökdösődés, kiabálás, két ideges, karján ellenőrszalagot viselő hölgy préselődik át az embereken. Nagydarab cigány aszszony szökken le a hátsó ajtón, majd az elsőn vissza. Fülsértően rikácsol, hogy őt ne faggassa senki holmi jegyről, bérletről. Leszállni sem hajlandó. - Az autóbusz a rendőrség intézkedéséig nem megy tovább - recsegi a hangszóró. Sokan leszállnak, hátulról kigyúrt atlétapólós romák csoportja avatkozik a vitába. - Mindig a cigányokat kell megtalálni? Lelöklek, kurva - vágja oda az egyikük. Szirénázó rendőrautó érkezik. A cigány asszony leugrik a buszról, eltűnik a tömegben. Felberreg a motor, tíz perc csúszással, de folytatjuk az utunkat. Az utasok megtalálják a közös témát a Pesten nem szokatlan jelenet után. Ahogy kihallatszik, 50-60 százalékkal lefelé tévedett a militánsan liberális, kérlelhetetlenül kormánypárti médiakutató. Legalábbis a hetesen vett gyorsmintából kiindulva... Néhány szóval elütöm a szemben ülő utas felhívását egy kis megoldásokat kereső beszélgetésre. A gondolataim visszakúsznak Budára, fel a hegyre, a balos értelmiség kényelmes lakásaiba, íróasztalaira. „Teljesen működésképtelen és az országot a mai állapotába taszító kérdésfeltevésnek tartom azt, amit a Fidesz és Orbán a kilencvenes évek közepén eldöntött, hogy tőle jobbra ne legyen senki. Láthatólag ez csak úgy sikerül, ha maguk is rendszeresen átlépik a demokratikus határokat. Igenis szalonképessé tették és legitimálták a szélsőjobboldal mentalitását, beszédmódját” - olvasom tovább az elmélkedést. Csakhogy, kedves Mária, egy dolog az elmélet és egy másik a gyakorlat. Az itt van lent, a hetes buszon. ■ huth.gergely@magyarhirlap.hu WWW.MAGYARHIRLAP.Hll