Magyar Hírlap, 2011. november (44. évfolyam, 256-280. szám)

2011-11-26 / 277. szám

E-MAIL: PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU Mire, kire várunk? FAGGYAS SÁNDOR lapszerkesztő Holnap van advent első vasárnapja, s utána négy nappal belépünk az év utolsó hónapjába, megkezdődik az év végi hajrá a politikai, a gazdasági és a civil életben is. Mindenki igyekszik behozni lemaradását, szeretné telje­síteni terveit az év végéig. És a prog­ramajánlókból kiderül, ezen a híres, borongó hétvégén megkezdődik a ka­rácsonyi szezonnak nevezett szoká­sos „hiúság vására”, a lázas ajándék­­ hajsza is - habár a nálunk már öt éve (2006 hírhedt „őszödr ősze” óta) tartó gazdasági, pénzügyi, szociális válság, a tömeges eladósodás és elszegényedés alaposan lenyomta az emberek vásár­lási és fogyasztási kedvét. Egy friss fel­mérés szerint a lakosság alig több mint kétharmada tervezi, hogy az idén ka­rácsonyi ajándékot vásárol, és a fel­nőttek nyolcvanhat százaléka spóro­lós ünnepek elé néz. Minden jel szerint megint egy „rosszkedvünk tele” előtt állunk, mi magyarok, és még mindig nem látjuk a fényt az alagút végén, sőt legtöbb honfitársunk az ideinél is sö­­tétebb, nehezebb, rosszabb évre szá­mít jövőre. Nem állítom, hogy ne volna éppen elég ok, indok, részigazságokat meg­fogalmazó magyarázat az általános rosszkedvre, borúlátásra, pesszimiz­musra. Mégsem a vadember Kalibán ordítását, a szegénységben megőszült Tiborc keserveit, a honi mainstream médiából áradó panaszkultúrát és vál­ságkommunikációt szeretném foly­tatni és támogatni. Mert mégis, min­den baj, gond, nehézség ellenére van remény, és ezt éppen advent kezdem­­én lehet és kell kimondani, elmon­dani, jó hírként hirdetni. Mert mit je­lent advent, vagy advent? Eljövetelt. Várakozást az eljövendőre. A kérdés csak az, hogy mi vagy ki az eljöven­dő, mire, kire várunk, hogy megér­kezzen hozzánk. A karácsonyra vá­ró, készülő ember kétezer éve tudja, hogy adventus Domini, az Úr eljöve­tele. Karácsony az Úr Jézus Krisztus születésnapja, midőn az Ige testté lett és lakozék miközöttünk, ahogy János apostol evangéliumában olvassuk - ez karácsony eredeti, igazi és örök je­lentése, üzenete, bizonysága. Minden más - a feldíszített karácsonyfa, a ra­gyogó gyertyák, a vágyott ajándékok, finom falatok, a családi, rokoni össze­jövetelek - csak ráadás. Jézus nélkül karácsony legfeljebb egy szép családi ünnep, ahonnan éppen csak a szüle­tésnapi ünnepelt hiányzik. Mit jelent advent a mai racionalis­ta, materialista, technicista, azaz föld­hözragadt korunkban, amikor (Kosz­tolányi után szabadon) itthon vagyunk e világban, s már nem vagyunk otthon az égben? Amikor (Radnóti szavaival) az ember „míg balhitekben hitt s taj­tékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek”? Amikor (Weöres Sándort idézve) „jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség” ? De ha mindenki a maga ura - sőt, másoké is - akar lenni, akkor ki várja az Ézsaiás próféta által megjö­vendölt, szenvedő szolgát, a betlehe­mi jászolba megérkező kisfiút? Ha a maga ura, önimádó-önistenítő em­ber nem hiszi el, sőt lenézi, kigúnyol­ja, kirekeszti a „politikailag korrekt” nyilvánosságból azt, aki hiszi és vall­ja, hogy Jézus Isten Fiaként eljött e vi­lágra, először kétezer éve, és eljön má­sodszor is (nem tudjuk, mikor), akkor valósággá válhat Vörösmarty rémlá­tomása: „Az emberfaj sárkányfog ve­temény: / Nincsen remény! nincsen remény!” S bár valóban nem volt re­mény az 1848-49-es szabadságharc leverése után, a Habsburg-abszolutiz­­mus „velszi lakomás” dőzsölése ide­jén, mégis ugyanő írta le: „Lesz még egyszer ünnep a világon”. És ötvenöt éve, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kíméletlen vérbe fojtá­sa után, a megszálló idegen zsarnokok és hazaáruló itthoni bábfiguráik aljas megtorlása idején sem látszott remény a túlélésre, Márai mégis megírta a hu­szadik századi himnuszunkat: „An­gyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből. / Találkoztak ők már néhányszor /­­ a gyermek, a sza­már, a pásztor - / Az álomban, a jászol mellett, / ha az Élet elevent ellett. ” Ha dédszüleink, nagyszüleink és szüleink Istenbe vetett hittel és Isten kegyelméből túlélték 1918,1944,1956 vérfagylaló, halált lehelő adventjét, s karácsonyát, akkor mi sem­­ a még­oly nehéznek és reménytelennek tű­nő gazdasági, szociális helyzetben, az ellenséges pénzhatalmak fojtoga­tó szorítása közepette sem­­ adhat­juk fel a reményt és a küzdelmet. Csak rajtunk múlik, hogy magunkba száll­va összeszedjük-e minden erőnket, erényünket, tehetségünket, hogy ki­emelkedjünk abból a sötét mélység­ből, ahová az elmúlt évtizedben ismét letaszítottak. Ádvent az Úr eljöveteléről, meg­érkezéséről szól, de egyben rólunk is! És nem valaminek - legfeljebb az idei esztendőnek - a végét jelzi, hanem a kezdetét: a változás, változtatás, job­bítás esélyét személyes és közössé­gi életünkben. De ehhez először azt kell meggondolnunk és eldöntenünk, hogy mire várunk, miben hiszünk. Erre is jusson időnk a karácsony előtti hajsza közben. ■ faggyas: sandorc. magyarhirlap. hu Keresztkérdés Lengyelországban már hetek óta tart a „keresztháború”. A szejm üléstermé­ben függő kereszt eltávolítását Janusz Palikot követeli, akinek antiklerikális mozgalma a harmadik helyen végzett az októberi választásokon. Palikot sze­rint a feszület alkotmányellenes, mert megkülönbözteti az állampolgárokat. Mások viszont úgy vélekednek, hogy az alkotmányból nem vezethető le sem a kereszt jelenléte, sem annak tilalma nyilvános helyeken. A baloldali popu­lista politikus álláspontját a lengye­lek többsége sem osztja. A felméré­sek szerint a lakosság hetven százaléka egyetért azzal, hogy a kereszt marad­jon a szejmben, míg csupán húsz szá­zalékuk mondja az ellenkezőjét. Még a Baloldali Demokratikus Szövetség vá­lasztóinak túlnyomó része is a kereszt fennmaradása mellett foglalt állást. A kereszt elhelyezése egy másik nagy, katolikus hagyományú euró­pai államban, Olaszországban is he­ves vitákat váltott ki. Évekkel ezelőtt egy finn-olasz kettős állampolgárságú asszony és két fia fordult bírósághoz, hogy minősítse az állami iskolákban a feszület elhelyezésének gyakorlatát az emberi jogokkal ellentétesnek. Az­zal érveltek, hogy a szülőnek joga van saját vallási, illetve világnézeti meg­győződésének megfelelően eldönteni, milyen szellemiségben neveljék gyer­mekét. Miután az olasz bíróságok előtt veszítettek, a strasbourgi Emberi Jo­gok Európai Bíróságához fordultak, amelynek héttagú tanácsa 2009-ben nekik adott igazat. Az ítélet következ­tében számos országban felizzott a vi­ta az állam és az egyház szétválasztásá­val, illetve a lelkiismereti szabadsággal kapcsolatos kérdésekben. Az olasz ál­lam fellebbezett a döntés ellen, ar­ra hivatkozva, hogy a kereszt az olasz kultúra szerves része, elhelyezése nem sért jogot. A strasbourgi bíróság tizen­hét tagú nagytanácsa idén tavasszal azzal zárta le az ügyet, hogy nem álla­pítható meg jogsértés a feszület állami iskolában való elhelyezésekor. Csak egyetérteni lehet Federico Lombardi szentszéki szóvivővel, aki kijelentet­te: „a kereszt évszázadok óta az isteni szeretet és egység jelképe”, s nem sza­bad megengedni, hogy „a megosztás, a kirekesztés és a szabadság korlátozá­sának” jelképévé váljon. A vallási tolerancia hiánya nem csak a kereszténységet sújtja. Július 23-án Belgiumban lépett hatályba a burkatörvény, amely megtiltotta a muzulmán nőknek az egész testet és arcot elfedő ruha viselését nyilvános helyeken. A törvényalkotók biztonsá­gi okokra hivatkoztak, de retorikájuk­ban megjelent az iszlám nők felszaba­dításának gondolata is. Mások szerint a törvény azt üzeni, hogy nem tűrik az iszlám fundamentalizmus eszmé­it. A döntés azért is jelképesnek tű­nik, mert az országban négyszázezer muszlim él, és közülük a becslések szerint mindössze kétszázhetven nő hord egész testet elfedő öltözéket. Súlyos zavarok vannak a vallási jel­képek megítélésében, s jelzi ezt több strasbourgi ítélet is. A bírák nem ta­lálták aránytalannak, hogy egy diákot eltávolítottak az iskolából, mert a test­­­nevelésórákon megtagadta a csador levételét. Ugyanakkor nem találták életszerűtlen intézkedésnek, hogy Franciaországban kiterjesztették az iszlám fejkendő, illetve egyéb vallá­si jelképek viselésének tilalmát a test­­­nevelésórákon túl a teljes iskolai életre is. Ez akkor is indokolatlannak tűnik, ha a csador viselését nem tekintjük a szertartás részének, egyszerűen csak a vallási meggyőződés kifejezésének. ■ KONDOROSI FERENC egyetemi tanár MAGYAR HÍRLAP, 2011. NOVEMBER 26., HÉTVÉGE VÉLEMÉNYÍV VITA garfiosan fogalmazó SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Végigolvastam a mértékadó és mértéktelen sajtót, és egyre nagyobb undor­ral kerülgettem a „leminősítés” és a „bóvli" szavakat, mint utcán a kutyapiszkot. A balliberálisok krokodilkönnyeket hullatnak, hiszen ők előre megmondták, hogy így lesz, meg azt is, hogy ők mennyivel jobban csinálták volna, Bokrostól Békesin át egészen a feledhetetlen Bajnai Gordonig. Boldogan tollászkodnánk az IMF me­leg védőszárnyai alatt, ezer évre vennénk fel olcsó kölcsönöket, megépülne a föld­alatti Hegyeshalomtól Záhonyig. Sosem voltunk önállóak, minek ez a hepciáskodás, most aztán megtanítanak bennünket, hogyan kell kicsinynek lenni. Életem jelen­tős részében nem is tudtam a hitelminősítők létezéséről, a valutaárfolyamok állá­sa is csak háromévenként vált érdekessé, amikor esetleg nyugati útlevélkérelmet adtunk be. A magyar nép lassan tanult, a bankárok időnként meg is feddték, hogy nincs megtakarítási hajlandósága és pénzügyi kultúrája, nem érti a tőzsdék mű­ködését, és nyakló nélkül vesz fel hiteleket. Mindig kockázatos országban éltünk, így mélabúsan tudomásul vesszük, hogy a modern jósdákban már látják a jövőt és országkockázati felárunkat az elérhetetlen magasságokban (felhőkarcolókban) trónoló elemző szellemek. Közgazdasági műveltségünk lassan gyarapodik, s ve­le együtt bűntudatunk is, legfeljebb az vigasztal, hogy nálunk sokkal gazdagabb or­szágokat is leminősítenek, nem vagyunk egyedül. A körbetartozás világméretű, a bölcsek szerint a kapitalizmus globális válsága ciklikusan ismétlődik, mi éppen ki­fogtuk, rosszkor és rossz helyen születtünk, mindenki maradjon otthon és taka­rékoskodjon az energiával. Ha sokáig tart a recesszió, meg fogjuk szokni, túlélésre rendezkedünk be, mint a háborús években, le vagyunk minősítve és sajnálva. Min­dig fordul a kocka, majd eljön az idő, amikor leminősítik a minősítőket és a bankárok térden állva könyörögnek, adjunk nekik kölcsön. De többet nem adunk.

Next