Magyar Hivatalnokok Lapja, 1874 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1874-03-08 / 10. szám

vonásokkal és különféle alakokban festik le önmaguknak; mindazonáltal a boldogságnak olyannak kell lenni, hogy azt minden ember, aki a helyes úton jár, elérhesse, mert ha minden ember el nem érhetné, akkor a gondviselés volna igazságtalan, melyet józan észszel feltenni nem lehet. A valódi boldogság áll: az erény követésében, a kötelmek hit teljesítésében, a kitartó hasznos munkálkodásban, a nemes jellemben és az ezek által származott tiszta lelkiismeretben, nyugodt megelégedett lelki és testi állapotban. Hasznos munkanemes jellem ezek azon varázstényezők, melyek dönthetetlen boldogságot alkotnak. Hallottam, olvastam: „Fegyverre magyar!“ „Csatára magyar!“ „Tengerre magyar!“ „Talpra magyar!“ De, fájdalom, azon üdválasztó, azon boldogság-alkotó szózatot: „Munkára magyar!“ nem hallottam. Jöjjön tehát tőlünk, az állam napszámosaitól a jelszó, és hangoztassuk szüntelen a nemzet fülébe, hegyen, völgyön és síkon: „munkára magyar !“. Mi magyarok kevesen vagyunk és hátra állunk, s ha azt akarjuk, hogy más nagyobb, miveltöbb nemzeteket megközelíthessünk, elérhessünk, megelőzhessünk, mindenek felett kitartó munkára, folytonos szorgalomra vagyunk utalva, kényszerítve. Sok beszéd, nagy szándék, hangzatos szavak, magas eszmék, mind keveset érnek; cselekedni, tenni, dolgozni, munkálkodni kell szüntelen. Mert miként egyes ember, úgy egész nemzet csak annyit ér, amennyi hasznos munkát, amennyi jeles művet fel tud mutatni. Mentegetőzni gyávaság, a hibákat el kell ismerni és javulni kell. Javulni pedig csak úgy fogunk, ha elhagyjuk az álszégyent, dolgozni tudni folytonosan. Hallottam talán dicsekedve mondani, hogy: „mi magyarok prókátor nemzet vagyunk“, én sajnálom és fájlalom, mert ahol sok prókátor meg tud élni, ott sok rész embernek kell lenni. Mert ha én jó ember vagyok s a kivel ügyem van, az is jó ember; mi bizonyosan ki tudunk egyezni, tehát nincs szükségünk prókátorra. De ha én rosz ember vagyok s akivel ügyem van, az is rósz ember, annálfogva én meg akarom őt csalni, de ő is meg akar engem csalni, akkor természetesen nem tudunk egymással kiegyezni, tehát ügyvédhez kell folyamodnunk s perelünk egymással dühösen és hosszasan. A perlekedéssel legtöbbet és legbiztosabban nyernek az ügyvédek; de legtöbbet veszít a haza, az állam, mert mind a perlekedők, mind az ügyvédek a sok költséget és fáradságot, hasznosabb foglalkozásra, a haza felvirágoztaására, a közjó előmozdítására fordíthatták volna. Legyen minden ember törvényismerő, ez szükséges, kívánatos és hasznos, de ügyvéd mennél kevesebb, mert az ügyvédeknek kis vagy nagy száma a nép erkölcsének legbiztosabb fokmérője. Hogy pedig valósággal roszak vagyunk, mutatják politikai ádáz vad párttusaink, a bizonyos részben helyre állott alkotmányban, ahelyett hogy összetett erővel munkáltatnék az egyetemes közjólét, a legtöbb idő és erő önző személyes érdekek kiaknázására, alant járó pártoskodásra, hiú ábrándok megvalósítására és üresszóhalom-gyártásra fordíttatik. A munkás, jó és igaz ember türelmes szokott lenni, sajnálja a drága időt haszon nélkül elpazarolni, és nemes jellemével nem fér össze az undok pártviszály. Hogy pedig munkátlanok vagyunk fájdalom, tisztán jelzi : a műipar, gyár, ipar, kertészet, gazdászat, építészet, bányászat, egészségügy, küzrendészet stb. alacsony fokon állása. Annálfogva jogosult és vérző szívből eredő a felkiáltás: „munkára magyar, különben halnod kell!“ mert a nagy világ alkotója henye, tunya, dologtalan, fennhéjázó, czivakodó, pártoskodó, fondorkodó és zűrzavart szerző népet semmi esetre nem fog megtűrni e földön. Magyarországot paradicsommá lehet alakítani, az anyag, az erő kezeinkbe van letéve s ha nem teszszük azzá, mi leszünk a kizáratás és nyomoraink okozói. Sokan mondják, hogy „a politika az exigentiák tudománya“ biztos alapelv nélküli felfogás, tévedező és vészteljes állítás, mert a politikának ős anyagja az örök igazság és hasznos munkásság. (Vége következik.) bírja kitisztázni a kormányt, a parlament, sőt nemzeti önkormányzatunk hitelét! A politikai pályát ő megfutotta, nem ugyan diadalmasan, de véglegesen. Maradjon új pályáján: make money! A fekete keresztes pók 1805 ki május 26-ára lévén kitűzve. I. Napóleon császár megkoronáztatása Olaszország királyának, e hó elején tartá a császár díszfényes bevonulását Milánóba, hol kimondhatlan zajjal fogadták őt és nemtőjét Josefina császárnét. Május 23-án a császár alszakácsainak egyike, ki mint korzikai születésű ifjú Fesch bibornok közbevetésére nyert alkalmazást a császári konyhában, ily tartalmú rózsaszín lapocskát kapott: „Egy delnő, ki veled kedves dolgot közölni óhajt, elvár ma éjjeli pontban tizenegy órára a marengói kapu előtt. Ha szerencsédet megtenni óhajtod, hasztalanul ne várakoztass magadra.“ A hiú szakács elégülten simogatta szorgalommal ápolt bogárszinszerű barkóját. „Mennyire egy faj ez az olasz, — mondá magában, — ma tizednapja, hogy ide érkeztem, s máris a negyedik „légyott.“ — El fogsz-e hát jönni? kérdé tőle pajzán szép küldöttje Flórának, a takaros virágárusnő. — Kincsem, csak az a kérdés, feleié a szakács, vájjon érdemes-e a marengói kapunál veszteglenem, még pedig éjfél táján? Szép-e az a delnő? — Mint Madonna oly szép, feleié a kis virágárusnő. — Madonnát személyesen ismerni nem volt szerencsém, szól a szakács, de emlékezem, hogy valahol szerecsen Madonnát is láttam. Van-e oly szép, mint te tudám? kérdé a szakács gyöngéden csipdesve a kis Flóra piros arczát. — Oh százszor, de ezerszer is szebb nálamnál, aztán gazdag, igen gazdag! — Gazdag, mondod, szól a szakács, elmegyek, bizonyára elmegyek. Háladatosságból, hogy a kislány oly pontosan járt el küldetésében, és hogy őt oly jelentékeny körülményről is értesitő, ibolyacsokrokat vásárolt tőle, egy-egy csokor árát önkényt három ezüst húszasra szabva, s kaczérosan hófehér kartkájára tűzte a csokrokat. Már esti nyolcz órakor nem lelé helyét a szakács. Nyugtalanul járt-kelt, míg elüté a kilenczet. Ekkor, és így egész két órával előbb, járt föl s alá a marengói kapu előtt, százszor is megnézé óráját. Elmúlt már tíz, sőt tizenegy óra is, s mi benne sem mutatkozik. — Ejnye! talán bizony tréfát űzött valaki velem ? kiált föl nyugtalanul a konyhahős. Nem, nem lehet! szívem sugalja, hogy nem hasztalan várok. E pillanatban háta mögött köpenybe burkolva két fekete arczú férfin áll, kiknek egyike tenyerével megveregeti a szakács vállát. A konyhahős megszokta ugyan a tüzet, de csak a konyha tüzét. Most csakugyan megszeppent, mikor két álcrás férfi kérdé tőle: Te vagy a császár korzikai születésű szakácsa? — Igen, én vagyok, rebegő félelemmel a szakács. Ugyane pillanatban hatalmas fütty hallatszék, mire rögtön zárt üveges hintó robogott elő. — Meg ne ijedj, mi bántalmad sem lesz, — szól egyikök. Meg vagyunk bízva, hogy téged a szép delnó villájába kisérjünk, ki veled találkozni óhajt. Légy szives beülni a hintóba. Most csakugyan hátrált volna a szakács, ha az álczások engedik. Egyik bal, másik jobb karját ragadván meg, csaknem erőszakkal a hintóhoz vivék őt. A hintó, miután mindhárman beültek, gyorsan elrobogott. ... 76