Magyar Horgász, 1964 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1964. január / 1. szám

A vízben feloldott oxigéngáz a halak életben maradásának legfontosabb feltétele. Ez az éltető elem a természetben kétféle módon juthat a vízbe. A fontosab­bik út a vízinövények oxigénterme­lése. A másik forrás a levegő, ahon­nét a víz kioldja az oxigént. A nö­vények tevékenységéhez fény kell, a levegő pedig a vízzel minél na­gyobb felületen érintkezve biztosít­ja jól az oxigénoldást. Mindennapi tapasztalatból tud­juk, hogy a folyadékokban a cukor vagy a konyhasó oldódása korláto­zott, így van ez az oxigénnél is. Egy bizonyos határon túl a vízben oldott oxigén mennyisége nem nö­vekedhet. Ez az oxigéntelítettségi állapot, a hőmérséklet csökkenésé­vel növekszik a telítettséghez szük­séges gáz mennyisége, tehát emel­kedik a víz oxigénoldó képessége. (A só oldásánál ennek fordítottját ta­pasztaljuk.) A 0°-os víz 10 ml írm­ = milliliter; 1­1 × 1000 ml), az 5 C°-os 9 ml, a 10 C°-os 8 ml, a 15 C°-os 7 ml, a 20 C°-os 6 ml, a 25 C°-os 5,8 ml, a 30 C°-os pedig 5,3 ml oxigént képes feloldani literen­ként. Télen a víz, a lehűléssel pár­huzamosan, egyre több oxigént old­hat fel. * Tartós hideg esetén a vízfelületet jégkéreg vonja be. A 80—100 cm vagy ennél mélyebb vi­zek­ nem fagynak be fenékig. Ennek oka, hogy a +4 C°-os víz a leg­nehezebb, tehát ez rétegződik leg­alul a fenék felett. A felszín felé haladva egyre hidegebb rétegeket találunk. Mélyebb vizeknél a fené­ken levő -1- 4 C°-a réteg átfagyása csak nagyon nagy hőcsökkenésnél következhet be, ezért a teljes be­fagyás szinte lehetetlen. A jégkéreg elzárja a víz érintke­zését a levegőtől. Ezzel az oxigén­oldás egyik fontos módja válik le­hetetlenné. Ha a jeget vastag hó _ _ _ mi UKRIÍMIK A JÉG MAIT! fedi és ezzel sötétség borul az alat­ta levő vízre, a másik lehetőség — a növények oxigéntermelése — is megszűnik. A tél és vele a jég te­hát — annak ellenére, hogy az ala­csony hőmérséklet következtében a víz sok gázt oldhat fel — az oxi­génviszonyokat kedvezőtlenül befo­lyásolja. A vízi állatok alkalmazkodnak a téli oxigéncsökkenéshez; környeze­tük lehűlésével párhuzamosan csök­ken életműködésük, anyagcseréjük. Hidegben lassúbb a szívműködés, a lélegzés, az emésztés, a mozgás és így természetes, hogy kevesebb oxi­gén szükséges, mint nyáron a me­legebb időszakban. A természet cso­dálatos összefüggései télen is biz­tosítják az élővilág fennmaradását. A tél folyamán a vizek gazdái nagy gondot vesznek a nyakukba a halak életben tartásán fáradozva. A természet ősállapotában sokkal ritkább volt a téli halpusztulás, mint manapság. Folyóink szennye­zettek, tavaink, holtágaink össze­szűkültek, feltöltődtek iszappal és sok bomló szerves anya­g borítja az aljazatot. Sok-sok víznél felborult a halak téli oxigénellátását biztosí­tó biológiai egyensúly. A szennyezés nyugtalanítja a halakat, nehezíti légzésüket és a bomlás miatt fo­gyasztja a vízből az amúgy is szű­kös oxigénkészletet. Szerves anyag­gal „telített” állóvizeinknél télen is folyik a baktériumok rothasztó te­vékenysége és ez is nagy oxigén­csökkenéssel jár. Az iszapból kén­hidrogén (záptojásszag) és más kár­tékony gázok szabadulnak fel és tovább nehezítik halaink lélegzé­sét. A nyáron oly gazdag és ter­mékeny víz ilyen körülmények kö­zött könnyen válhat a halak téli temetőjévé. Mindezek ellenére nem remény­telen a helyzet! Céltudatos és gon­dos beavatkozásokkal még az olyan szigorú teleken, mint az 1962—63-as tél volt, is megmenthetők halaink. Példa erre a bomló szerves anyag­ban dúsgazdag Velencei-tó, ahol a halászati termelőszövetkezet szí­vós munkájával elkerültük a ka­tasztrófát. Mit kell tenni? Minden eszközzel biztosítani kell az oxigénpótlás két fontos lehetőségét: a levegő és a víz találkozását, valamint az oxi­géntermelő növények működését. Nagyon fontos viszont az, hogy té­len az életlehetőség határán levő halak légzését ne nehezítse a víz külső, ipari, vagy háztartásokból eredő szennyezése. Ha ez bekövet­kezik, alig lehet védekezni. A levegőztetést lékeléssel oldjuk meg. A lékek számára nincs szab­vány. Minél táplálékdúsabb a víz, és minél több benne a hal, annál több lék szükséges. Fontos, hogy naponta tisztítsuk a lékeket. Eköz­ben figyelni kell a víz szagát, szí­nét és azt, hogy nem jönnek-e lék­hez rovarok és halak. Ha a hirtelen a felszínre bukkanó, majd a mélybe tűnő rovarokat látunk, ez arra fi­gyelmeztet, hogy a fenéken már oxigénhiány van. Ilyenkor növel­nünk kell a lékek számát és gon­doskodni kell oxigénmérésről is. (A halászati felügyelőt értesíteni!) Ugyanezt tegyük, ha a víz erősen bűzös a kénhidrogéntől. A jég alatti víz csaknem mindig tiszta, átlát­szó; színe barnás, de ez nem baj, mert ez a kevés fényt kedvelő, ilyenkor túlsúlyba jutó kovaalgák­tól van. A levegőztetés leghatásosabb módja, ha friss és át­szellőztetett vizet engedhetünk a jég alá. Külföldön eredményesen al­kalmazzák a nagyteljesítményű kompresszorokat, amelyekkel leve­gőt préselnek a jég alatti vízbe. A növények oxigéntermelését a fény biztosításával segíthetjük. A jégről letisztítjuk a havat és ha ezt az első hóeséstől kezdve lelkiisme­retesen elvégezzük, a legeredménye­sebben védekezhetünk halaink ful­ladása ellen. Társítva a lékeléssel — hacsak szennyezés nem jön — a bomló szerves anyagban legdú­­sabb vizekben is megmenthetjük a halállományt. Sok munkát és gondot ad a tél, de a fáradozás eredménye nem ma­rad el. A vízben honos, megmentett halállomány sokkal értékesebb a te­­lepítettnél és ez a különbség bő­ségesen fedezi a vizek téli kezelé­sének kiadásait. Tőrg István Egy Stuttgart környéki tavon tűzoltófelszereléssel juttatnak friss levegőt a jég alá (MTI Killi: Kipizot'l

Next