Magyar Idők, 2015. december (1. évfolyam, 78-102. szám)
2015-12-05 / 82. szám
www.magyaridok.hu ÉVFORDULÓ - Woody Allen nyolcvanéves Abszurd alak Minden évben forgat új filmet. A nézők vagy nagyon szeretik, vagy borzasztóan utálják. Huszonnégyszer jelölték Oscar-díjra, ebből négyszer nyert is, de sosem vette át az elismeréseit. A közelmúltban Annie Hall (1977) című filmjét minden idők legviccesebb mozijának nyilvánította az Amerikai írók Céhe (Writers Guild of America). Woody Allen filmrendező december 1-jén ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Sárdi Krisztina Woody Allen, aki Allan Stewart Königsbergnek született, igazi XXI. századi polihisztor, forgatókönyvet ír, és filmjeinek nemcsak rendezője, hanem jó darabig rendszeresen játszott is bennük. A The New Yorker magazinban is jelennek meg cikkei, mindemellett zenél. Zenekarában, a Woody Allen & His New Orleans Jazz Bandban klarinétozik. 2007-ben a budapesti Arénában is felléptek. Gyerekkora óta különös vonzalommal viseltetik a varázslás iránt - talán nem véletlen, hogy Füles (Scoop, 2006) és Káprázatos holdvilág (Magic in the Moonlight) (2014) című filmjének középpontjában is a bűvészkedés áll. De ha úgy vesszük, minden mozijában akad egy csepp mágia. Senki más nem képes olyan abszurditással, filozófiával, szerelemmel, rejtélyekkel, bűnügyekkel és nem kevés (ön)iróniával átitatott atmoszférát teremteni, mint ő. Mindez persze együtt jár a zsenikre oly jellemző bolondossággal és botrányokkal. Komikusi pályafutása a zenéléssel egy időben kezdődött: 16 éves korában kezdett el szövegeket írni, ekkor használta először a Woody Allen nevet, melyet a híres klarinétos, Woody Herman iránti tisztelete jeléül vett fel. Eleinte csak osztálytársait, barátait szórakoztatta kártyatrükkökkel és poénokkal, majd hivatásos viccgyártó lett a népszerű The Ed Sullivan Show-ban, illetve kandi kamerás műsorokban. A New York-i egyetem filmes szakára járt, de miután megbukott első filmes vizsgáján, a The City College of New Yorkban fejezte be tanulmányait. Huszonöt évesen aztán úgy döntött, ő maga tudja a legjobban előadni poénjait, így lett a vörös hajú, nem éppen szemet gyönyörködtetően szép fiatalemberből a Greenwich Village-i klubok és egyetemi campusok keresett stand-up komikusa. Filmes karrierje 1965- ben indult be, amikor Clive Donner rendező felkérte a Mi újság, cicamica? (What’s New, Pussycat?) című film forgatókönyvének megírására. A sikeres kezdőlökés után első saját filmje, a Mi újság, Tiger Lily? (What’s Up, Tiger Lily?) (1966) még nem kifejezetten önálló alkotás, csak adaptáció: egy japán kémfilm újraszinkronizálása. A hetvenes évek amerikai filmgyártói közül már kiemelkedik fanyar humorával, első vígjátékaiban (Banánköztársaság, Amit tudni akarsz a szexről, Fogd a pénzt, és fuss!) megjelennek későbbi munkássága jellegzetes motívumai, az egzisztenciális problémák hétköznapokba való beágyazása, a spontán(nak látszó) karakterábrázolás. Az igazi áttörést végül az 1977-ben bemutatott Annie Hall jelenti, amelyért átveheti a legjobb rendezőnek és forgatókönyvírónak járó Oscar-díjat. Ráadásul akkori múzsájának, Diane Keatonnek is aranyszobrot ért a női főszerep. Az Annie Hall központi alakja Alvy Singer stand-up komikus, akit Allen maga játszik (Oscarra is jelölték érte) húszas éveinek tapasztalatai alapján. Innentől kezdve jó darabig filmjei meghatározó figurája lesz az önmagán élcelődő, kissé neurotikus New York-i zsidó értelmiségi. Hol komolyabban, hol vidámabban értekezik a világ és a benne élő ember állapotáról - ez, a keserűséget teljesen el nem fedő, abszurd humor pedig a mai napig meghatározó eleme beszédmódjának. Filmjeiben és interjúiban is előszeretettel viccelődik az élettel, amely talán maga sem más, mint egy nagy vicc. Hogy jó vagy rossz, annak eldöntését a nézőre bízza. Az Annie Hall-t követő másfél évtizedben rendezi talán legsikerültebb, elsősorban párkapcsolati témájú, úgynevezett „vígdrámáit”: 1979-ben a Manhattannel, a ’86-os Hannah és nővéreivel (amelyben második múzsája és későbbi élettársa, Mia Farrow játssza a címszerepet), majd az 1992-es Férjek és feleségek című munkájával végérvényesen beírja magát a filmtörténelembe. „Hollywood és Európa között félúton sikerül elegyítenie Billy Wilder és Ingmar Bergman művészetét, úgy ábrázolni a New York-i értelmiségi felsőközép életét, ahogyan még senki sem látta, de már sokan megélték” - jellemezte őt 2011-ben a Filmvilág hasábjain Csillag Márton. A kilencvenes évek az útkeresés időszakát hozzák. A New York-i alapanyagból kifogyva új témákat, műfajokat keres: a színdarabként és tévéfilmként is bemutatott Semmi pánik (1994) a vígjátékokhoz vezeti vissza, az 1999- es A világ második legjobb gitárosa című művével pedig a zenés filmek és a dzsesszkorszak felé tesz kitérőt. Az ezredfordulót követően aztán a bűntények és szélhámosok válnak meghatározó témájává, például a fentebb említett Fülesben vagy a Zsigmond Vilmos által fényképezett Kasszandra álmában (2007). Az abszurd humorral tarkított krimik mellett a 2005-ös, Londonban játszódó Match Pointtal újabb korszak kezdődik pályafutásában: az európai városok (London, Barcelona, Párizs, Róma) előtt tisztelgő filmek időszaka. A Vicky Cristina Barcelona (2008) után a csúcsot az ismét forgatókönyvírói Oscart érő Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris) (2011) jelenti, mely Marion Cotillard-ral és Owen Wilsonnal a főszerepben a húszas évek varázslatos Párizsának és az elveszett nemzedék íróinak (Ernest Hemingway, Francis Scott Fitzgerald), művészeinek (Dali, Picasso) állít emléket. Az elmúlt évek filmtermését (Blue Jasmine, Káprázatos holdvilág, Abszurd alak) látva úgy tűnik, Allen ismét kedvet kapott hosszú, intellektuális eszmefuttatások írásához, megmaradva a válsághelyzetek és kissé életunt karakterek ábrázolásánál, mindezt a maga jellegzetes „káoszával” fűszerezve. A 2016-ra várható legújabb filmje mellett életében először sorozatkészítéssel foglalkozik a rendkívül népszerű amerikai Amazon Prime Video (az Amazon.com online csatornája) számára. A hír bejelentését olyan igazi Woody Allen-es módon csak így kommentálta: „Nem tudom, hogyan keveredtem ebbe az egészbe. Elképzelésem sincs róla, és azt sem tudom, hogyan kezdjek neki.” Hol komolyabban, hol vidámabban értekezik a világ és a benne élő ember állapotáról - ez, a keserűséget teljesen el nem fedő, abszurd humor pedig a mai napig meghatározó eleme beszédmódjának. Filmjeiben és interjúiban előszeretettel viccelődik az élettel, amely talán maga sem más, mint egy nagy vicc Fotó: Reuters FILMEK AZ URÁNIÁBAN December 1-jén, kedden este az Annie Hall-lal retrospektív filmsorozatot indított az Uránia Nemzeti Filmszínház a mester nyolcvanadik születésnapját köszöntendő. A következő hetekben műsorra tűzik a Manhattant (december 15.), amelyet a Hannah és nővérei követ 2016. január 12-én. Az első két darabban Woody Allent Kern András méltán híres magyar szinkronjával hallhatjuk majd. Szintén januárban (26- án) lesz látható A Jade skorpió átka (2001), 2016. február 9-én pedig a Hollywoodi történetet (2002) vetítik. LUGAS 11 SZÓBAN FORGÓ Zsongó hangok Pomázi Péter Kinek ne lett volna életében olyan kollégája vagy unatkozó szomszédasszonya, akit siettében messziről elkerült volna idejében levezényelt hátraarccal... Csakhogy az ilyen emberek különös képessége, hogy hamarabb észrevesznek minket, mint mi őket, s már rabjai is vagyunk történeteik végtelen folyamának. Hiába feszengünk, és tennénk tétova kísérletet a szabadulásra jelentőségteljesen óránkra pillantva, mindez csak arra jó, hogy még közelebb lépve jobban ránk vessék történeteik hálóját. Vannak persze más mesélők is életünkben - az enyémben volt sok különleges is, kikre örök szeretettel gondolok. Ők még életük alkonyán is szívből megkacagtattak anekdotáikkal, melengettek mesékbe zárt életörömükkel. Unokáikkal ma is ihatunk még őszi pincékben a régi hordókból, érezhetjük a sültek illatát, csak régi közös történeteink hiányoznak a kecskelábú asztal mellől. Amit annyira szeretünk, sokszor törékeny virág, amit kerülnénk, gyakran páncélban jön szembe. Az újmódi nyelvi áludvariasságok, kéretlen információk is ilyen páncélosok: alig van menekvés előlük. Zsibbasztó erővel öntenek nyakon a nagyváros valódi emberi szótól elidegenedő forgatagában. A hangszennyezés a szép, új, világoskék hetesen is utolér: a körtértől a Gellért térig háromszor tudjuk meg a nagy forgalmi helyzetet. Ha rövid, lényegi információ volna, bizony sokaknak hasznos lenne. Viszont a rétestészta hosszúságú, parttalan ismételgetett dolog előbb-utóbb ellenhatást vált ki. A kiképző őrmesterre sem bírt figyelni már senki, amikor századszor mondta fel ordítva a napi leckét. Amit ötödszörre a legbutább is megtanult, századszorra már senki sem tudott, csak a feje zsongott. A négyes metrón, bár nem mértem meg, legalább félpercesnek tűnik az a hegyi beszéd, amellyel a beszállást tanítják az utasoknak. Ha százszor nem hallottam, egyszer sem. Csodaszép svájci vonatainkon mostanában naponta kétszer kell végighallgatnom, hogy hol lehet jelentkezni motorkocsi-segédvezetőnek, jegyvizsgálónak vagy ellenőrnek. Korábban pedig jó hónapig zenés klipet kellett hallgatnom arról, hogyan tervezzek, gondolkodjam, közlekedjem, azaz válasszam a közösségi közlekedést! Bennem még élénken él Kölcsey Husztjának erkölcsi imperatívusza, de e kései, hármas felszólítós ökoutánzata csak bántani tudott. Mint ahogy a legtöbb utastársamat is, akik szintén eleve a vasutat választották. Sokan már a felvezető fanfár hangjaira fásultan meredtek kifelé az ablakon. Egyébként talán dolgoztak, beszélgettek, álmodoztak vagy aludtak volna. Egyiket se lehetett, de nem ez a legrosszabb. Sőt nem is az a pályaudvari automata, amely szebb ugyan, mint elődje, cserébe a szoftvere végtelenül bonyolult és lassú. Régen tíz másodperc volt megvenni egy jegyet, most minimum harminc, mert az automata csicsereg, beszélget, adatot gyűjt és feldolgoz, csak épp jegyet nem akar adni. A vonat meg elindul. Talán még nem is tudom, milyen a legroszszabb hangszennyezés, azt viszont igen, hogy nem vagyok hirtelen haragú ember. Nemrég mégis majd földhöz vágtam telefonom a budapesti Elmű ügyfélszolgálati vonala miatt. A kívánt menübe - harmadjára lemértem - több mint másfél percnyi kéretlen reklám, agylágyító jogi ismertető után juthattam, melynek végén szépen ki is derült, hogy minden ügyintéző foglalt... Újabb kísérlet, újabb bő másfél perc kéretlen duruzsolás, újabb beintés. Végül beláttam, az egészről nem az én telefonom tehet. Emberi szó ugyanis egyre kevesebb akad a metropolisz utcai forgatagában, ezzel szemben, azazhogy talán éppen ezért terjed az automata áludvariasság. A gépekből ájtatos hangúak csicseregnek, százszor halljuk egy nap fölöslegesen, hogy ezt meg azt köszönjük - szívből jövően persze csak akkor, ha jó sorsunk kedves élőszóval ajándékoz meg minket. Ha meggondolom, ennél a mindennapi hangszennyezésnél még a leghosszabb történetű kollégám és a legborzasztóbb szomszédasszony is jobb és emberibb.