Magyar Idők, 2015. december (1. évfolyam, 78-102. szám)
2015-12-05 / 82. szám
12 LUGAS FOLYÓIRAT Lebomló falak Rédai Gergely A Szépirodalmi Figyelő köztudottan nem csak a szépirodalmat figyeli, jó ideje már a XXI. századi kultúratudomány bázispontjáról követi az eseményeket, ahonnan a szélekre sodródott műfajok is éppolyan tisztán látszanak, mint a piedesztálra emelt klasszikus elbeszélésformák. Csak az utóbbi másfél évben terítékre került a rapzene, a slam poetry, a képregény, a legfrissebb lapszámban pedig a televíziós sorozatokról követhetünk elemzéseket. Az irodalmi szemle blokkban az otthon, az otthontalanság és az utazás hívó szavaival öszszefogható verseket és két prózai szemelvényt olvashatunk. Bresik Vilmos Repedés című novellájában megfigyelhetjük, hogy a külső házfalakon keletkezett, eleinte ártalmatlannak tűnő repedés hogyan terjed szét a házon és a házon keresztül az otthonon, egészen a család és családtagok lelkéig. Bereményi Géza önéletírásának fejezetéhez - azon túl, hogy önmagában is rendkívüli húzóerővel ránt be minket egy hányattatott családtörténetbe - érdemes hozzáolvasni Zsolnai György Sztoikus szériák című tanulmányát a 63. oldalon. Ez a tévés filmfolyamok kapcsán vizsgál olyan komédiákat, amelyekben repedezni látszanak a szerzőt és a szereplőt élesen elszigetelő elméleti falak. A tanulmányíró izgalmasan szálazza szét a karakterek és a hús-vér alkotók identitásának bonyolult összefonódásait. Barna Péter elemzése a House of Cards (Kártyavár) című sorozatban tekinti át, hogyan bomlik le az a bizonyos negyedik fal a politikai szatíra díszletei között. A negyedik fal eredetileg a színházkritika frázisa volt: az a képzeletbeli, láthatatlan határ, amely a színházban elválasztja a nézőket a színpad külön világától. Itt a képernyő felé forduló Underwood magyarázkodása hívja elő ezt a metaforát, aki minden ellenszenvessége ellenére sajátos azonosulási pontként köt össze minket a történettel. A kritikai rovatban is a narratíva és a kimondás mikéntje (vagy annak lehetetlensége) marad a vizsgálódások vezérfonala. A posztmodern irodalomban már meglehetősen kiaknázott téma az elbeszélés megvalósíthatatlansága, kevésbé újszerű jelenség, mint a tévésorozatok esetében, a kritikusok mégis számos példát szolgáltatnak friss regénykiadásokat elemezve a jelenség értelmezésének eredeti fogásaira is. A novemberi Szépirodalmi Figyelő írásainak tanulsága szerint ha az elbeszélés módszereinek és bizonytalanságának takarófalait lebontják a művek, a sokáig lenézett sorozatok is előhívhatnak olyan összetett olvasatokat, amelyek korábban inkább csak mozi, vagy még inkább a szépirodalom tárgykörében voltak honosak, de ez a fajta áttetszőség nem pusztán a „szakértők” rágógumija lehet, hanem például a közérthető, mégis egyedi humor forrása vagy a feszültségteremtés sajátos eszköze is. (Szépirodalmi Figyelő, 2015/5.) Szépirodalmi Figyelő Irodalmi, kritikai, s/t-mk /olohokai Bereményi Géza prózája | Mohácsi Árpád, Tóth Éva. | ^ Turczi István versei | Keszeg Anna, Barna Péter, Balogh Iy Zsolnai György tanulmányai | Dudás Győző képregénye | Kritikák Danyi Zoltán, Elmer István, Brenzovics Marianna, Kiss László, forgách András. Papp-Zakor Ilka könyveiről Rezeda Kázmér útjai A füredi Karolina Rezeda Kázmér lelkének jelentős része rokokó lélek volt, kár is volna ezt tagadni. Ha nem lett volna rokokó lelke szegénynek, soha nem vállalkozik erre az útra, és soha nem keresi fel Balatonfüreden a Karolina kávéházat. Rokokó hely ez, csokonaisan rokokó. Ahogy Csokonai ott folytatta a verset, ahol könyvei abbahagyták, a Karolina tulajdonosai éppen így ott folytatják az életet, ahol őseik abbahagyták. Ők maguk így vallanak erről míves és gondolatgazdag étel- és itallapjuk bevezetőjében: „Amikor a Karolina kávéházat megálmodtuk, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy drága nagymamánkról fogjuk elnevezni. Ezzel állítunk neki emléket azért a sok szépért és jóért, amit élete végéig tőle kaptunk. Mi is szeretnénk hasonlót adni a világnak, valami széppel, egyedivel és különlegessel. Minden nap igyekszünk önökkel megosztani azokat a felejthetetlen ízcsodákat, amiket mi is megéltünk. Kellemes időtöltést kívánnak a tulajdonosok: Schindele Péter és Schindele Viktor" Külön érdekesség, hogy a rokokó kávéháznak mindjárt a bejáratánál akkora barokk kávépörkölő fogad, mint annak a bizonyos kálvinista templomnak az orgonája, de ez csak kiemeli aztán a benti rokokó csodák pompáját és finomságát. Ott vannak elsőül a teák. Rezeda Kázmér szerette a teákat, és különösképp szerette a teázás módját. És ezt a Karolinában is szeretik. Látszik ez a teáskészletek minőségén, és azon legfőképpen, hogy bár az étlapon is feltüntetik, de a kedves pincérlány külön felhívja a figyelmet a megrendelt tea áztatási idejére. A Karolina fő attrakciói a tálak, amelyekből háromfélét kínálnak. Sajttálat, sonkatálat és lazactálat. A visszajáró vendégek - mint Rezeda Kázmér például - nagy bajban vannak. Ugyanis képtelenek eldönteni, melyik tálat is rendeljék ki maguknak, így aztán az esetek döntő többségében megrendelik mindhármat, amelyek elfogyasztása után viszont erősen megtelnek, és különféle borokba menekülnek gyógyulásért. A Karolina sajttálja rendkívül kellemes kecskesajtot vonultat fel egyebek mellett. A sonkatál szeszélyes, változó, kiszámíthatatlan - de mindig elragadó. Egyetlen állandó szereplője az elképesztően finoman füstölt, hajszálvékony házi sonka. Őmellé csapódik aztán hol egy kis házi májas, hol libatepertő, hol disznótepertő - mind-mind kényeztetően finom. A tálak kísérői a szőlő, az olívabogyó, a dió, az alma, idényben a sárgadinnye. És akkor ott van még a lázactál. A füstölt lazacot valamilyen ördögi tehetségtől vezérelve éppen olyan vastagságúra szelik, amilyen vastagságúra szelni kell. Citrommal és magától értetődően tormával adják. S Rezeda Kázmér a Karolinában is, lázadárját fogyasztva, elégedetten szemlélve a békésnek tűnő külvilágot, kénytelen volt megállapítani magában, hogy a tormával baj van. Nem a Karolinában van baj a tormával, hanem generálisan van baj a tormával, az egész országban, de lehet, hogy az egész világban. A világ talán egy súlyos tormaválság küszöbére került, és erről majd hamarosan írni is fog, határozta el magában. Legutóbb sárga muskotályt kért Rezeda Kázmér a Karolinában, ízlett neki, bár kissé rövidnek találta. Ezért juhfarkra váltott, és az teljes megelégedésére volt. Egész a mélyén valami különös, de nagyon odaillő zamatot talált Rezeda Kázmér annak a juhfarknak, és el is határozta, hogy ideköltözik hamarosan, valahová a környékre. Erőt gyűjteni a harmadik grádics megjárásához. Mert sok erő kell az örökkévalósághoz. És ezt az erőt a füredi Karolina kínálja. Ennél többet pedig nem is lehet ajánlani. Talán csak egy falat Csokonait, a rokokó végett... Oszolj széjjel, kis selyem köd, tisztulj fel, Ne fogd el napomat, kis fellegecske! Bár tégedet drága pénzért, tanúit kézzel Szövött is az ázsiai legszebb menyecske. Szerényi Gábor rajza Az Úr Nyolcadik Kerülete Az idegen Pál Dániel Levente Valaki elvált közülük. Cigány férfiak kántáltak hol együtt, hol egymást váltva fájdalmas siratóéneket. Visszhangos utcákon kanyargott a hangjuk, elcsendesítette a kisbolt előtt szotyizó népeket. Egy aszszony keresztet vetett, egy férfi tiszteletteljesen mozgott valamit, kiköpött. Lehajtott fejjel sétáltam el köztük. Még nem volt érkezésem hazamenni, kerülőt tettem, jártam egyre elveszettebb köröket a környező utcákon, kerültem a lámpák fénykörét és a tekinteteket. Átmentem inkább az utca másik oldalára, behúzódtam, ha valaki szembejött. Két sarokkal odébb már ismeretlen helyen jártam, hiába lakom itt majdnem évtizede, kihullott kezemből a fonál, bolyongtam céltalan és ismeretlen, kopott falak és halovány lelkek között. Hiába olvastam le az utcatáblákat, az utcákat nem ismertem, se az utcaneveket. Majd befordultam ki tudja, hányadik sarkon, vagy ugyanott, ki tudja, hányadszorra megint. Rossz irányba mentem volna el, vagy harmadszorra és negyedszerre is ugyanott keringtem, nem törődtem már ezzel. Megálltam, nagy levegőt vettem, erőltettem a szemem. Kinéztem gondolatom háta mögül, és lenyűgözött egy kopott ház fala, a lövésnyomok, a penész virágai, a hulló vakolat marionettje, majd a következő ház ugyanígy megint, és a következő ugyanígy megint. Kavarogtam mindenfelé, talán már a nevem sem jutott eszembe, fordultam jobbra, aztán balra, hátam mögé köptem, és fordultam balra, aztán jobbra. Egyszer csak különös érzés kerített hatalmába. Gyomorból indult, és lassan, lépésről lépésre elterpeszkedett. Hiába éreztem egy perce még a testemen végigáradó nyugalmat, hiába merültem el az idő lassan hömpölygő folyamában, ez a különös érzés nem hagyott nyugodni, vékony szárú vízinövények sokaságaként tekeredett tagjaimra, ahogy úszó gabalyodik láthatatlan lassú életekbe ismeretlen sötét vizeken. Azt éreztem, hogy egyre több alak figyel. Idegen vagy, így súgta fülembe a sípoló szél, idegen vagy köztük, idetartozni soha nem lesz tied. És félhomály szállt alá, nem köd, hanem valami átláthatatlan dzsuva, melyben látni, de még mozogni sem lehetett rendesen. Úgy éreztem, engem nem takar, de őket bárkik legyenek is, bármilyen szándékkal - egyre jobban. A kapualjakból és a sötét ablakok el-elhúzódó függönyei mögül kifénylett a sok, az egyre több gyanakvás, az egyre sűrűsödő kétség és félelem. És ezzel egy időben egyre sűrűsödött bennem az is, hogy ne menjek tovább, tovább ne keringjek itt, hanem szedjem össze maradék erőm, és takarodjak innen el, kifelé, bárhová. Idegen vagy, súgta fülembe halkan a szél, idegen vagy köztünk, idetartozni soha nem lesz tied. Mégsem hagytam magam, ha már ide költöztem, ha már a magam módján megszerettem itt, ha már idáig eljutottam, megyek tovább. És folytattam a keringést. Egy láthatatlan lakásból kiabálás folyt ki, ömlött le körém, elárasztotta az utcát, a parkoló autókat, a lépéseim visszhangtalan és tompa zaját. „Menj már el! Menj már el!” - üvöltötte üveghangon egy női hang. Nem tudtam, tényleg hallom-e, vagy csak bennem nyüszít így a félelem. „Takarodj már innen! Hagyj már engem bébibe’! Hagyj már engem nyugodni!” - sikoltozott tovább, és ahogy ismételgette, egyre inkább mintha kétségbeesett sírás vegyült volna dühének sűrű, ragacsos masszájába. „Hagyj már! Ne! Neee! Neee!” - es csörömpölés, majd ajtócsapódás, és válasz helyett ütések tompa puffanása. A hang elhallgatott, bennem is és nem bennem is, bárhol lett légyen is a forrása. Fejem azon nyomban kitisztult, és hideg pengével húsomba vágott, hogy bárki volt ez, segíteni nem tudok, rendőrt hívni céltalan teher, ami meg nem old semmit, de engem megpecsétel, és lett légyen bármi ez, nekem mennem kell innen, mennem kell azonnal és gyorsan. Mert idegen vagyok, nem ide tartozom, és soha nem is fogok. 2015. december 5., szombat