Magyar Idők, 2016. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

2016-03-19 / 66. szám

10 VÉLEMÉNY MATURA TAMÁS Kérdés, hogy az ország megkapja-e végül a piacgazdasági státust, vagy az elhalasztható Fordulóponton az átalakuló Kína Kína, a világ legnépesebb országa és - az Egye­sült Államok mellett - legnagyobb gazdasága közel négy évtizednyi rohamos fejlődést kö­vetően új fordulóponthoz érkezett. Szerdán ért véget az ország legfőbb törvényhozó szer­vének, az országos népi gyűlésnek az idei ülé­se, így érdemes összefoglalni a várható fejle­ményeket. Az biztosra vehető, hogy az eddigi időszakot jellemző gyors, mennyiségi bővü­lésnek vége, és egy új, lassabb, de a termelés és a mindennapi élet minőségét is szem előtt tartó periódus veszi kezdetét. Az átalakulás, mint mindig, most is áldozatokkal jár, azon­ban az ország méreteiből és óriási világgaz­dasági szerepéből adódóan már nem csupán A határidő közeledtével egyre több, igen jelentős gazdasági érdekkör ébredt rá az unióban, hogy a további piacnyitás érzékenyen érintheti versenyképességüket, és milliónyi európai munkahely elvesztésével riogatják a közvéleményt. Akárhogy is alakul, az ügy hordereje miatt a tagállamoknak alighanem döntő szavuk lesz saját lakosai, hanem a nemzetközi közösség egésze is megérezheti ennek hatását. Ugyan­akkor, ahogy a kínai mondás tartja, a krízis nemcsak veszélyeket, hanem lehetőségeket is tartogat az ügyesen manőverezőknek, így Magyarországnak is külpolitikai és külgaz­dasági tér nyílhat Kínának köszönhetően. négyezermilliárd dolláros DEVIZATARTALÉK A modern Kína atyjának tekintett Teng Hsziao­­ping által 1979-ben bevezetett reformoknak köszönhetően az akkor még elmaradott tá­vol-keleti országban látványos gazdasági nö­vekedés indult meg, amely a következő har­minc évben átlagosan közel évi tízszázalékos bővülést eredményezett. E kezdeti időszak­ban Peking jórészt az ázsiai kistigrisek mo­delljét követve egyre több embert irányított át a mezőgazdasági termelésből a városok­ban kiépülő, eleinte alacsony hozzáadott ér­tékű összeszerelő üzemekbe. A Teng nevéhez kötődő „reform és nyitás” politika teret en­gedett a külföldi működőtőkének és tudás­nak, amely cserébe szinte végtelen mennyi­ségű munkaerőforráshoz jutott Kínában. Az ország fokozatos megnyitása következtében évente tízmilliónyi új munkahely keletkezett, amelyeket a kormányzat tudatos, évtizede­ken átnyúló stratégiájának köszönhetően egy­re magasabb technológiai színvonalú nem­zetközi cégek hoztak létre, majd megjelentek az egyre tehetősebbé váló lakosság által ala­pított saját nagyvállalatok is. A kínai nem­zetgazdaság hamarosan a világ összeszere­lő üzemévé, és így legnagyobb exportőrévé vált, a történelem legnagyobb kiviteli több­letét produkálta éveken át, és mindeközben több mint ezermilliárd dollárnyi működő tő­két vonzott az országba. Mindez hozzájárult a gigantikus, csúcs­pontján közel négyezermilliárd dollárra rúgó devizatartalék felhalmozódásához. Ez az ösz­­szeg majd harminc év magyar gazdasági ösz­­sztermékének felel meg. A kínai kormányzat, támaszkodva az ország igencsak megbecsült kutatói és szakértői háttere által kidolgozott évtizedes időtávú stratégiákra, a többletforrá­sokat az ország fejlesztésébe fektette be. Kü­lönösen nagy hangsúlyt kaptak az infrastruk­turális beruházások, így Kína 2009 és 2013 között tizenkétezer kilométernyi nagy sebes­ségű vasúthálózatot épített ki. De talán még ennél is elképesztőbb adat, hogy a­ távol-keleti óriás több cementet hasz­nált fel a 2011 és 2014 között eltelt három év alatt, mint az Egyesült Államok a teljes XX. század folyamán! Az elmúlt évtizedek im­pozáns, extenzív növekedési modellje persze fenntarthatatlan volt, ami azonban nem érte meglepetésként a szakértőket és a kínai kor­mányzatot sem. Ugyanis hasonló „sebesség­­váltás” ment végbe több, korábban iparoso­dott országban is, amely példákból Kína ké­pes volt tanulni. A NAGY SEBESSÉGVÁLTÁS A Kínában most lezajló gazdasági folyamatok sok szempontból emlékeztetnek a kezdő au­tóvezetők fő nehézségére, a sebességváltásra, amikor egyszerre kell a kuplunggal, a gázpe­dállal és a váltókarral babrálni. Nem egysze­rű feladat, különösen, ha a hátsó ülésen más­fél milliárdan foglalnak helyet. A kínai kor­mány éppen most veszi le a lábát a gazdaság motorját eddig adó ipari és összeszerelő üze­meket hajtó gázpedálról, miközben igyekszik a sebességváltó kart az extenzív állásból egy­­gyel magasabb fokozatba, a belső fogyasztá­son és a minőségi termelésen alapuló inten­zív növekedés állásába áterőltetni. Akárcsak egy gépjármű esetében, a gaz­dasági sebességváltás is pillanatnyi lendület­vesztéssel, remegéssel és az utasok gyomrá­nak heveny ringásával jár. Amint sikerül azon­ban az új növekedési motort jelentő szolgál­tató szektort és a lakossági fogyasztást fel­pörgetni, Kína ismét lendületet kap, és a je­lenlegi növekedési veszteséget hamar ledol­gozva minden eddiginél messzebbre juthat. Az elmúlt évben tapasztalt, a kínai tőzsdét vagy a jüan árfolyamát érintő piaci kilengé­sek éppen ennek az átalakulásnak az óhatat­lan, ám időszakos velejárói. A száraz adatok is kedvező képet festenek, ha kicsit mélyebb­re ásunk. Igaz ugyan, hogy a GDP-növekedés 6-6,5 százalékra lassult, és az ipari kibocsá­tás még inkább megszenvedi a jelenlegi idő­szakot, de valójában ez is volt a kormányzat célja. Mindeközben az elkölthető jövedelmek és a szolgáltató szektor egyaránt 10,1 szá­zalékkal bővült a múlt év folyamán, azaz jó úton halad az átalakulás, de természetesen éveket vesz igénybe, míg az új motor teljesen felpörög majd. A VILÁGPOLITIKAI KONTEXTUS ....... ÉS A MAGYAR MOZGÁSTÉR Kína gazdasági és politikai szuperhatalom­má válása repedéseket hozott létre a fenn­álló világrendben. Ennek fő kárvallottja ter­mészetesen az Egyesült Államok, de Euró­pának is komoly kihívással kell szembenéz­nie, mégpedig igen hamar: 2016 december­ében. Amikor Peking csatlakozott a Kereske­delmi Világszervezethez 2001-ben, a tagor­szágok tizenöt évre szóló felmentést kaptak az alól, hogy Kínát piacgazdaságnak ismerjék el, így továbbra is alkalmazhatták különböző piacvédelmi mechanizmusaikat, amit az Eu­rópai Unió különösen gyakran vetett be döm­pingellenes eljárásai során. Hiába voltak te­hát bizonyos kínai termékek jóval olcsóbbak a versenytársakénál, az EU büntetővámokat vethetett ki, ezzel is védve a hazai termelést. E lehetőségnek - elvileg - alig kilenc hó­nap múlva vége. Nem meglepő, hogy már az elmúlt év folyamán élénk gondolkodás kez­dődött a tagállamok szakértői, kutatói és dön­téshozói között az unió előtt álló kihívásról és az arra adandó válaszokról. E sorok szerző­je maga is felszólalt azon a berlini konferen­cián, amelyen az egyes uniós országok kép­viseletében keresték a választ a problémára. Az alapvető kérdés az, hogy Kína automati­kusan megkapja-e a piacgazdasági státust, vagy ez az EU aktív döntésétől függ, így eset­leg elhalasztható. A brüsszeli jogászok állás­pontja szerint a dolog automatikus, és egyes nagyobb tagállamok politikai vezetői is letet­ték a garast az elismerés mellett. Azonban a határidő közeledtével egyre több, igen jelen­tős gazdasági érdekkör ébredt rá az unióban, hogy a további piacnyitás érzékenyen érint­heti versenyképességüket, és milliónyi euró­pai munkahely elvesztésével riogatják a köz­véleményt. Akárhogy is alakul, az ügy hord­ereje miatt a tagállamoknak alighanem döntő szavuk lesz a végeredmény kapcsán, így már meg is indult a nemzetközi nyomásgyakor­lás pró és kontra. Figyelembe véve a magyar-kínai és a Kína- Közép-Európa-kapcsolatok utóbbi években ta­pasztalható felívelését, hazánknak is lehető­sége nyílik majd, hogy kifejezze véleményét a kérdésben, ami azonban számos politikai csapdát rejthet magában. Térségbeli partne­rünk, az új lengyel kormány már érzi a nyo­mást, hiszen, bár szívesen erősítené még to­vább Pekinghez fűződő kapcsolatait, egyes beszámolók szerint Washington igyekszik elérni, hogy Varsó ne támogassa a piacgaz­dasági státus elismerését. A magyar minisz­terelnök az elmúlt években láthatóan straté­giai szinten kezelte a Pekinghez fűződő kap­csolatokat, így kérdés, hogy e Kína számára oly fontos ügy kapcsán milyen magyar ál­láspont alakul majd ki. Mindenesetre érde­mes lenne mihamarabb átgondolni az előt­tünk álló kihívást. A szerző Kína-kutató, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója és a Közép-európai Ázsia Kutatóközpont alapítója CSONTOS JÁNOS Szocielnök-keresés újratöltve Boldogult „reakciós” nagyapám (így hívták Rákosiék, mert ame­rikai hadifogságból jött haza) arra intett: kommunista nem vész el, csak átalakul. S valóban: a XX. században meglehe­tős gyakorisággal átkeresztelték pártjukat. S pontosan tudtam akkor is, hogy mi történik, amikor 1989-es kongresszusukon elvitték a táblát, majd kisvártatva visszahozták, lecenzúráz­va róla a zavaró „munkás” jelzőt. Később azt is láttam, hogy Horn Gyula olyan öltönyt hord, amire bármikor rávehető a pufajka, és sorjázó utódai, a konfekció szorításából szabadu­ló, legalább kifelé polgári eleganciájú úriemberek sem tudtak megtéveszteni. Egészen a legutóbbi időkig: ez a Tóbiás József olyan semmilyen, se hús, se hal. Annyival inkább elemében van a pilvaxos kiscsoportos foglalkozásokon, mint az utcai tö­meggyűléseken, hogy nehéz felfedezni benne az ifjú, tapaszta­latlan Lukács Györgyöt, aki menet közben tanul meg tizedelni. Szerencsére most, hogy a bülbülszavú Szanyi Tibor beje­lentkezett a pártelnökségre, aki sérelmezi a hajdani kormány­erő tartós gazdasági mélyrepülését, Tóbiás kimutatta a foga fehérjét: a fáma szerint reaktiválni kívánja pártpénztáros­ként Boldvai Lászlót. Lassan felnő egy nemzedék, amelynek sem Boldvai, sem Tocsik Márta neve nem mond semmit, pe­dig a mai Magyarországot sok tekintetben a Tocsik-botrány alapozta meg. Amikor Deutsch Tamás a Horn-Kuncze-kor­­mány félidejében kirobbantotta az ügyet, a lobogó hajú poli­tikusban még nem a szabadszájú Twitter-bajnokot, hanem a prágai hőst látták. A Fidesz pedig türelmes munkával el tudta magyarázni az istenadta népnek: nézzétek, az exkommunis­­ta szocik és a korábban megtévesztő módon antikommunis­­tának mutatkozó szadeszesek képesek összekapaszkodni, ha arról van szó, hogy közösen lopjanak tőletek. Ennek a klep­­tokrata frigynek volt az összehozója szoci részről Boldvai - jött is utána a Puch-korszak a szofisztikáltabb módszereivel, amibe itt most nincs mód bővebben belemenni. A közel két évtizedes történet után a munkásokat megta­gadó baloldalnak még volt módja pótvizsgázni: Orbán Viktor az ezredvégen betette ugyan a lábát az ajtórésbe, de az ezred­­előn ügyesen rácsukták az ajtót. A történelem azonban nem felejt: a tocsikoló SZDSZ-t időközben már ledarálta, s a lehető legjobb úton van efelé az MSZP is. Tóbiás most az idő vissza­forgatásával kísérletezik: ha visszamennek a kályhához, hátha újraéled a régi dicsőség is. Mindenesetre jó hír, hogy tocsikol­­ni jó darabig biztosan nem lesz módjuk - egy populista for­dulat azonban meghosszabbíthatja a párt elhúzódó agóniá­ját. Populista kísérlet már volt az MSZP-ben: Gyurcsány Fe­rencnek hívták, aki anti-Orbánként lépett fel, de már jó ideje az anyapárton kívülről ágál, várva a megfelelő alkalmat a po­tenciális pártegyesítésre, amit természetesen csakis ő hajthat végre (újfent) antiorbánista kihívóként. Ehhez a törzsszocik­nak érthető módon nem fűlik a foguk: a párttörténet mutat­ja, hogy Rákosit sem engedték a száműzetésből visszatérni. Egyéb populista megoldás viszont nem létezik, mint a Brüsz­­szelben dekkoló, de hazatérését meglebegtető Szanyi Tibor. Ha Szanyi nem volna, ki kellene találni. Senki más nem tudta volna olyan remekül lebonyolítani a csöppet sem po­litikai üzletet a Gój Motorosokkal, mint ő Brüsszelben: szó­rakoztatóbb volt az ügylet és az azt követő magyarázkodás, mint három nyögvenyelős, izzadságszagú Sas-kabaré. Ez a csöppet sem mosdatlan szájú, a miniszterelnököt a tollára soha nem verő politikus úgy őrizte meg a kedélyes KISZ-es mentalitást, hogy eközben érezni rajta a horni vodkagőzös proletárkedélyt, s bizsergető érzés elképzelni, amint összeta­lálkoznak a liftben Junckerrel, és kollegiális módon egymás­ra lehelnek. Szanyi akkor került a látóterembe, amikor ösz­­szehozott a Margitszigeten egy saját Európa Házat - s lám, évtizedek múltán tényleg beköltözhetett az adófizetők pén­zén az igaziba. Nem tudom, ki hogy van vele: én éppúgy drukkolok az ő párton belüli hatalomátvételének, mint Donald Trump vá­lasztási sikerének. Nem szeretnék belegondolni, mi történ­ne, ha élet-halál urai lennének, de legalább nem unatkoznánk. Trump alternatívája pedig a jelek szerint a műmosolyú, ösz­­szeszorított lelkű Hillary Clinton, akitől jobban lehet tartani, mint egy bohém, lezser, populista bohóctól - ráadásul még a poénözöntől is meg lennénk fosztva. Tudom persze, hogy a politika nem egyszerűen stand-up comedy, a XXI. száza­di médiapolitika mégis egy kicsit az. Hiába vagyok tisztában vele, hogy Szanyi élemedett korába érve is belejöhet még a virtuális tizedelésbe, egy vidám kommunista mégiscsak jobb, mint a szomorú szoci manó. 2016. március 19., szombat

Next